(Mk 6,7; 3, 15-19; Lk 9,1; 6, 13-16)

1. Magához hívta tizenkét tanítványát, és
hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek
felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak
mindenféle betegséget és erőtlenséget.
2. A tizenkét apostol neve pedig ez: az első
Simon, akit Péternek hívnak, és testvére,
András; Jakab, a Zebedeus fia, és testvére,
János;
3. Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámszedő;
Jakab, az Alfeus fia és Taddeus,
4. Simon, a Kananeus, és Júdás, az Iskariótes,
aki el is árulta őt.

Máté a tanítvány-apostolok missziójára vonatkozó témákat gyűjtötte össze ebben az új fejezetben: beiktatásuk (1-4. v.), küldésük (5-15. v.), üldöztetéseik (16-25. v.), jutalmuk (26-33. v.), lemondásaik (34-39. v.) és fogadtatásuk (40-42. v.). A részletet apologetikus, de főként katekétikai és pasztorális célzattal állította össze.^[1] A 'tizenkettő' az egyház prototípusát alkotja, ezért többnyire a tanítvány nevet kapják, és csak mellékesen az 'apostol' megnevezést (1. v.; vö. 11,1). A keresztény ember arra kap hívást, hogy az ő személyük és missziós tevékenységük tükrében fedezze fel saját hivatásának értelmét és feladatait. Az evangéliumi történet szereplői azonos vonalon helyezkednek el: az előfutár, Jézus és a jelenlegi 'misszionáriusok'. A Keresztelő az ország küszöbön állására, valamint megtérésre (3,2) emlékeztetve kezdi meg szolgálatát, és szavait bűnbánati rítussal kíséri (3,7). Jézus hasonlóképpen cselekszik: meghirdeti az országot és a metanoia szükségességét (4,17), majd csodás tettekkel (4,23; 9,35) erősíti meg tanítását. A 'küldetés' immár a 'tizenkettő'-nek adatik: arra kapnak felszólítást, hogy ők is hirdessék Isten országát és gyógyítsák meg az embereket betegségeikből (10, 7-8). A keresztelési feladatot csak a második beiktatásban, a feltámadás után kapják meg (Mt 28, 18-20).

Két ige jellemzi a tanítványi állapotot: a proszkalein (meghívni: 1. v.) és az aposztellein (küldeni: 5. v.). Krisztus követésére és így az országban végzendő misszióra vonatkozó 'meghívásról' van szó. A 'tanítványok' már egy idő óta (vö. 4, 18-22; 5,1; 8,23; 9,12 stb.) csendben és álmélkodva követik a mestert. A 'tizenkettest' Jézus (vagy talán inkább az egyház) e szám szimbolizmusa miatt részesíti előnyben. Krisztus közössége az Izraelnek (= a tizenkét törzsnek: vö. Mt 19,28) tett ígéretek örököse. E szám szimbolizmusa bátorítólag hatott a zsidó-keresztényekre, akik attól féltek, hogy elhagyták atyáik hagyományát: Isten valódi népe a kereszténység, és ők most már ehhez a néphez tartoznak.

A 'tizenkét' tanítvány arra kap (1. v.) hatalmat (exouszia), hogy megszabadítsa a megszállottakat, gyógyítsa a 'betegségeket' és az 'erőtlenségeket'.^[2] Gyógyító, pontosabban üdvözítő tevékenységről van szó, mert az ördögűzések és a gyógyítások az ország beiktatását akadályozó gonosz erők ellen intézett támadások. Jézus azért jött, hogy lerombolja a Sátán országát (vö. 8,29) és magára vegye az emberek erőtlenségeit (8,17). Valódi követőinek ugyanerre kell vállalkozniuk. Ez nagyon különbözik az embertársak feletti uralomtól, amit Máté másutt sátáni kísértésnek nevez (4, 8-10).

A 'tizenkét' tanítvány egyúttal az 'apostol' nevet is megkapja (2. v.). E megnevezés Máténál csak ebben az összefüggésben szerepel. Valószínű, hogy e kifejezés nem az evangélista alkotása (vö. az 5. versben szereplő aposztellein igével), és nem is valamelyik későbbi szerkesztő betoldása, hanem abból a forrásból származik, amelyből Máté a listát is merítette. Az 'apostol' név, amely az Újszövetségben különféle jelentésekkel rendelkezik,^[3] a jelen esetben valószínűleg a 'küldött' vagy a 'misszionárius' szóval egyenértékű (9,38).^[4] Nem valamiféle (a megbízó személy képviseletével együtt járó) méltóságról, hanem feladatról, illetve elővételezett módon úgy is mondhatjuk, 'szolgálatról' (vö. Mt 20, 27-28) van szó. A meghívási elbeszélések a tizenkettőt «emberek halászainak» (4,19), «pásztoroknak» (9,36), «földműveseknek» (9,37), majd később «szőlőműveseknek» (20,1) nevezik. Ezek olyan emberek, akik mindenüket elhagyták, hogy maradéktalanul követhessék a messiást és egész lényüket művének szentelhessék. A tanúságtevő-apostol fogalma még nem jelenik meg az első evangéliumban (vö. 28, 16-20).

A Mt 10, 2-4-ben szereplő lista teológiai jelentésén túlmenően történeti horderővel is rendelkezik. Bemutatja a 'tanítványok' egyik csoportját, amely az ősegyházban valószínűleg különleges megbecsülésnek örvendett.^[5] Többségüknek azonban csak nevét ismerjük. Származásukról, tevékenységükről és sorsukról nem esik szó sem itt, sem másutt. Keserűen kell megállapítanunk, hogy az új választott nép nemzetségfői gyakorlatilag ismeretlenek maradtak számunkra. A lajstrom a Péternek (Petrosz) mondott Simon (héberül: Shime'on) nevével kezdődik. Ő 'az első'. E megjegyzés nem arra a tényre utal, hogy ő nyitja meg a sort (hiszen ezt nem kellett volna külön kiemelni), hanem feltehetően a többi taghoz viszonyított helyzetére. A Simon megnevezés melletti másik név, a Petrosz (Kêphas) említése is ezt a feltevést erősíti (vö. 16,18).

A lista - talán az első missziós tevékenység szervezési módját megörökítendő (vö. Mk 6,7) - kétszemélyes csoportokra tagolódik. Az első négy apostol neve a közös meghívás okán (Mt 4,18) csaknem mindig együtt szerepel. A csoporton belül három név (Péter, Jakab és János) szinte elválaszthatatlan egymástól. A többi apostolról nincs különösebb megjegyezni való adatunk. Bertalan (Bar-Talmai) feltehetően a Jn 1, 37-46-ban szereplő Nátánaéllel azonos. Máté esetében kiemelést kap vámszedői foglalkozása,^[6] és neve Tamásé után kerül. E két adat megerősíti a Máté-evangélium elsőségét valló hagyományt. Jakabot, az Alfeus fiát, azonosíthatjuk Jakabbal, az Úr testvérével (Mt 13,55). Tádé, akit egyes kódexek a héber leb (szív) szó alapján Lebbeusnak ('bátornak') is neveznek, minden bizonnyal Júdással (Júdás-Tádéval) azonos személy. A Kananeus Simon zelóta.^[7] Mint minden listán, itt is az Iskariótes Júdás az utolsó. Az ishkariot szó szerint azt jelenti, qarioti ember. Az újabb feltevés szerint azonban e név az arám saqarya ('hamis', 'képmutató', 'áruló') szóból származik.^[8]

A lajstromon szereplő személyek különféle társadalmi rétegekből, de általánosságban szegénysorból származnak. Az első négyről tudjuk, hogy halászok voltak (4, 18-22), és talán a többiek foglalkozása sem sokban különbözött ezekétől. A Jézusnál jelentkező gazdag ember nem találta könnyűnek a jézusi javaslat elfogadását (vö. 8, 18-22; 19,22). Meglepő dolog azonban, hogy egymással ellentétes irányzatok képviselői szerepelnek együtt a lajstromon: a (megszállókkal együttműködő) vámos és a Róma ellen fegyveresen szövetkező forradalmi párthoz tartozó zelóta (Simon). Máté szerint a tizenkettő a hívő közösség képviselője, és e közösségnek azokat az ellentmondó vonásait is megjeleníti, amelyeket majd a példázatok fognak jobban megvilágítani.^[9]

(Mk 6, 8-13; Lk 9, 2-6)

5. Ezt a tizenkettőt küldte ki Jézus, és a
következő rendelkezést adta nekik:
«Pogányokhoz vezető útra ne térjetek,
szamaritánusok városába ne menjetek be.
6. Inkább menjetek Izrael házának elveszett
juhaihoz.
7. Menjetek el és hirdessétek: elközelített a
mennyek országa!
8. Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok
fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat,
űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok,
ingyen adjátok.
9. Ne szerezzetek se aranyat, se ezüstöt,
se rézpénzt az övetekbe,
10. se tarisznyát az útra, se két felsőruhát,
se sarut, se botot: mert méltó a munkás
a kenyerére.
11. Ha pedig egy városba vagy faluba mentek
be, tudjátok meg, hogy ki méltó ott erre,
és maradjatok annál, míg csak tovább
nem mentek.
12. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek
a ház népét,
13. és ha méltó rá az a ház, szálljon reá
békességetek, ha pedig nem méltó,
békességetek térjen vissza rátok.
14. Ha pedig valaki nem fogad be titeket,
meg sem hallgatja szavaitokat: menjetek
ki abból a házból vagy városból, még a
port is verjétek le lábatokról.
15. Bizony, mondom nektek: elviselhetőbb
sorsa lesz Szodoma és Gomorra földjének
az ítélet napján, mint annak a városnak».

A szöveg a misszió korlátaira (5-6. v.), feladataira (6-8^a v.), módjára (8^b-10. v.) és gyakorlatára (11-15. v.) vonatkozó oktatás.^[10]

A kezdeti rendelkezés (5-6. v.) csupán Máténál szerepel, és ezért csak viszonylagos jelentőséggel bír: lehetséges, hogy csupán történeti emlék, és nem elvi jellegű hátrányos megkülönböztetés. A szamaritánusokhoz (vö. Sir 50,26) hasonlított pogányok nem rokonszenvesek az evangélista számára (vö. 5,47; 6,7; 7,6; 15,26), de nem szabad azt gondolnunk, hogy előlük el akarja zárni az evangéliumot (vö. Mt 28,19). Könnyen elgondolható, hogy Isten igéjének hirdetésére Jézus valamilyen alkalommal a környező településekbe küldött néhány tanítványt (vö. 17,16), és tevékenységük hatékonyabbá tétele érdekében hasznos tanácsokkal látta el őket.^[11] Az is lehetséges azonban, hogy a szöveg Jézusnak és az első misszionáriusoknak szokványos magatartását szentesíti (vö. Róm 1,16 és ApCsel 13,14; 14,1). Jézus zsinagógákban (9,35) tanít és túlnyomórészt honfitársaihoz szól. Csak kivételképpen foglalkozik nem izraelitákkal (vö. 8,5; 8,27; 15,24). Ennek alapja valószínűleg nem valamiféle logikus meggondolás, hanem inkább történelmi következmény: Izrael már jó ideje várta a szabadítót, és ezért elvileg felkészültebb volt elfogadására. Az elvárás értelmében a zsidók felkészültségének arra az eredményre kellett volna vezetnie, hogy széles néptömegek térnek meg az evangéliumhoz, ami megkönnyítette volna terjedését. Ezzel szemben az történt, hogy elutasították, ami természetesen nehézségeket (botránkozást) váltott ki az ősegyházban. Az evangéliumi prédikátorok (a jelenlegi szövegben is) annak kiemelésén fáradoznak, hogy erre a hűtlenségre nincs mentség. Izrael az egyiptomi szabadulástól és a sinai vándorlástól kezdve Jahve nyája. Ő pedig jellemző tulajdonsága alapján népének pásztora, aki azonban küldötteket, megbízottakat és segéd-pásztorokat is alkalmazott. Ezek gyakorta elhanyagolták feladatukat, és szétszélesztették a nyájat (vö. Ez 34, 1-31; Zak 10,2). A messiási korszak beköszöntével Jézus ugyanazt az eltévelyedést látja megismétlődni, mint amelyet Isten a múltban is felpanaszolt. Ő maga a próféták helyett apostolait küldi. Ezek nem figyelmeztetik a pásztorokat kötelességeikre, hanem átveszik az utóbbiak nemzetvezérlő szerepét. Az előző részletben (9, 35-36) Jézus megfáradt, elgyötört és elesett juhokról beszélt. Most 'elveszettnek' mondja őket. Nyilvánvaló, hogy általánosan egybefogó ítéletről van szó, amely nem az egyedeket, hanem a zsidó nemzetet veszi figyelembe, amely az evangélium írásának idejére már elutasította az üdvösséget. 'Elveszésük' nem 'elkárhozásukat' jelenti, hanem azt, hogy szétszóródtak, kiléptek az akolból, és ezért az eltévedés vagy egyenesen a szakadékba zuhanás veszélye fenyegeti őket. A 23. fejezet megvilágítja, hogy az izraelita nép milyen mértékben tévelyedett el hamis pásztorainak irányításával. A szöveg a 9, 35-36 részletéhez hasonlóan azt is bemutatja, hogy Jézus milyen lelki állapotban van, illetve mennyire aggódik honfitársaiért: mélységesen megrendül lelki elhagyatottságuk láttán (9,36).

Az 'apostoli igehirdetés' az ország eljövetelének témájától kezdve Jézus (4,17) és a Keresztelő (3,2) meghirdetéseit eleveníti fel (7. v.), illetve folytatja.^[12] E meghirdetés szavak (7. v.), jótettek (8^a v.) és tanúságtevő élet által (8^b-10. v.) történt. A szóbeli igehirdetés (kerüsszó) elsőbbséget élvez. Az örömhírt mindenekelőtt hallani, ismerni kell ahhoz, hogy visszhangot válthasson ki az ember lelkében. Az evangélium azonban elsősorban a boldogság felkínálása, és ezért üdvös cselekedetekben (ördögűzésekben, gyógyításokban) kell testet öltenie. Az evangélista «tisztátalan lelkek» helyett «ördögökről» beszél, és az előző listához (10,1) hozzákapcsolja a leprások megtisztítását és a halottak feltámasztását is. A 'hatalom' (1. v.) nem nagyobb annál, mint amelyet Jézus mutatott fel szolgálata folyamán (8-9. fej.). A Sátán elleni küzdelmet ő már közvetlenül megindította (4, 1-11; 8,28; 9,33; 12,28). Kézenfekvő, hogy ennek folytatását tanítványaira bízza.^[13] A tanítványok hatalma kiterjed az alvilágra, a holtak birodalmára is. A szavak és a gyógyító cselekedetek mellett főként a tanúságtevő életnek van jelentősége (8^b-10. v.). Krisztus küldöttje lelkes és önzetlen igehirdető; ezért nem igényel semmit önmaga számára: nem saját elismertetése, naggyá levése vagy meggazdagodása érdekében cselekszik. Az igehirdetés 'ingyenes voltára' vonatkozó tanács összhangban áll azzal a ténnyel, hogy ingyen kapták a megbízást. Az apostoli hivatal nem nyereséges vállalkozás, és semmibe sem került azoknak, akiket ezzel felruháztak. Ezért úgy kell gyakorolni, hogy semmit sem szabad igényelni érte.^[14] Kétségtelen, hogy az önzetlenség a legnagyobb bizonyság amellett, hogy jó ügyet képviselnek (vö. 1 Kor 9,18; ApCsel 20,33; 1 Tim 3,8 stb.).

Amellett, hogy az evangélium hírnökeinek semmit sem szabad kérniük, semmit sem szabad az útra magukkal vinniük (9-10. v.). Az arany, az ezüst és a rézpénz a kor fizetőeszközei, amelyeket az övhöz varrott erszényekbe rejtettek.

Ennek az előírásnak okát Máté nem adja meg, de a magyarázat nyilvánvalóvá válik az evangéliumi összefüggésekből. A hegyi beszéd a szegényeknek hirdeti az országot (5,3). A tanítványok arra kapnak felszólítást, hogy hagyjanak fel a földi dolgok miatti túlzott aggodalmaskodással, és inkább bízzanak a mennyei Atya jóságában (6, 25-34). Sokkal fontosabb azonban Jézus példája, aki úgy halad előre népe körében, hogy nem tudja, hová hajtsa le fejét (8,20). A misszionárius magatartása nem különbözhet a mesterétől (vö. 10,24), és nem mondhat ellent az általa hirdetett üzenet tartalmának.

A szegénységre buzdítás és az evilági aggodalmaskodástól tartózkodás az evangelizálás sürgető jellegére is felhívja a figyelmet. Ha az embernek a keresztény üzenetet kell továbbadnia, nem szabad csomagokkal vagy munkáját késleltető dolgokkal bajlódnia.^[15] A missziós tevékenység nem tűr haladékot, igénybe veszi az egész embert, és háttérbe szorítja minden más aggodalmát, de leginkább anyagi és pénzügyi gondjait. Márk (és Lukács) számára ennek a 'távolságtartásnak' indoka az apostoli tevékenység megkönnyítése és felgyorsítása. Ezért szerintük a haszontalan felszereléseken kívül a felesleges találkozásokat is mellőzni kell. Az evangéliumi prédikátor olyan hírnök, aki nem állhat meg útján.^[16] Máté azt tanácsolja, hogy a misszionárius még tarisznyát se vigyen magával. A két felsőruhára, a sarura és a (Mk 6,8 által megengedett) botra vonatkozó tilalom magyarázata valószínűleg az, hogy Máté elsősorban a missziós tevékenység előfeltételeit tartja szem előtt és nem magát a tevékenységet. Isten azt kérte Mózestől, hogy saruját levetve közelítse meg az égő csipkebokrot (Kiv 3,5), a pap pedig bot és lábbeli nélkül lépett be a templomba. Ehhez hasonlóan az evangéliumi misszionáriusnak is kifosztottan, alázatosan és bűnbánó módon kell mutatkoznia az emberek előtt, mint ahogyan ez a hegyi beszéd útmutatásainak hirdetőjéhez illik.^[17] Máté bűnbánó igehirdetőt mutat be, és ő maga is bűnbánatot tartó ember. Az ilyen személy semmit sem fogad el (az ingyenes prédikációról csak Máté tesz említést), és nem birtokol semmit. A szöveg az örömhír hirdetőire alkalmazza Jézusnak azt a felszólítását, hogy az embernek az ég madaraihoz és a mezők virágaihoz hasonlóan bizalommal Isten kezére kell hagyatkoznia (Mt 6, 25-34).

A misszionáriusnak bíznia kell Isten jóságában és az általa evangelizált emberek nagylelkűségében. A szöveg arra utal (10^b v.), hogy az utóbbiaknak kötelességeik vannak az igehirdetőkkel szemben, mint ahogyan a munkásokat is kötelesek eltartani a munkaadók. Máté ezt a kötelességet egyenesen béradásnak ("kenyér-adásnak") nevezi, és valójában azt a bibliai maximát idézi (MTörv 25,4: 'Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját'), amelynek keresztény alkalmazásáról az 1 Kor 9, 4-18-ban olvashatunk. Ez az utalás szemmel láthatóan enyhíti az előző szabályok szigorát, amelyeket követve az evangéliumi munkásnak Pálhoz hasonlóan (1 Kor 9, 4-18) saját munkájából kellene fenntartania önmagát.

Ha a misszionárius ismeretlen településre érkezik (11. v.), mindenekelőtt olyan embernél kell szállást keresnie, aki készséges befogadására.^[18] S ha egyszer szállást választott, ezt ne változtassa könnyedén, nehogy a saját kényelmét kereső és nem az evangélium érdekét szem előtt tartó ember benyomását keltve igehirdetésének hitelét rontsa.^[19] "Az embernek mindaddig nem szabad szállást változtatnia - mondották a rabbik - míg a vendéglátó ki nem dobja és ingóságait utána nem hajítja".^[20]

A misszió köszöntéssel kezdődik. Ez azonban nem valamiféle udvariassági formula, hanem béke- és áldáskívánás.^[21] A Bibliában és a rabbinikus nyelvhasználatban a béke az anyagi és a lelki jólét szinonimája. Az újszövetségi szerzőknél a messiási üdvösséget foglalja össze.^[22] E kifejezés az evangéliumi üzenet bevezetésére és összefoglalására szolgál, amely azt ígéri, hogy befogadóját boldoggá teszi, megszabadítja kínzó kérdéseitől, aggodalmaitól és bajaitól.

Az első közeledés sikertelensége nem állíthatja meg a missziós tevékenységet. Az evangélista az üzenetet olyan ajándéknak tekinti, amelyet minden család tagjainak felkínálnak, és azt állítja, hogy ha ezt visszautasítják, az adományozóknak vissza kell venniük azzal a céllal, hogy másoknak adják (13. v.). Ha az apostoli igehirdetés nem talál kedvező fogadtatásra a hallgatók lelkében, nem szükséges időt vesztegetni, hanem azonnal el kell hagyni a várost. Az apostolnak még a port is le kell ráznia lábáról, miként a távolságtartás és a tiltakozás jeleként a jó izraelita is megtette e szimbolikus cselekedetet, valahányszor pogány földről visszatérve Palesztina területére lépett. "Tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt" - mondja majd Jézus, midőn az érdemtelen testvérrel szembeni magatartásról beszél (Mt 18,17). Az apostoli igehirdetést elutasító ember sem érdemel több figyelmet.

A misszionáriusok a béke hordozói, mégis harcos lelkületűnek mutatkoznak. A barátságtalan városokkal szemben végrehajtott tetteik szemmel láthatóan nincsenek összhangban azzal a szeretetparanccsal, amelynek megtartását Jézus az ő követőitől kéri (Mt 5,44). A velük kapcsolatos elvárás inkább a zsidó puritanizmus visszhangja, mintsem a keresztény univerzalizmusé. Kétségtelen, hogy az elvárás szimbolikus cselekedet, de a benne rejlő lebecsülés és ellenérzés miatt nagyon eltér a boldogságok üzenetétől (5, 3-12), amely a túlkapások és a zaklatások elfogadására buzdítja a tanítványt (5, 39-40). A hitszónoklat ezúttal is olyan teológiához folyamodik segítségért, amely a népek történelmében különféle időkben és okok alapján bekövetkező sorscsapásokat általában isteni fenyítékekként ('ítéletekként') tünteti fel. Szodoma és Gomorra istentelen magatartása miatt pusztult el (Ter 19). A Mt 10,15 szerint ugyanez a magyarázata azoknak a csapásoknak is, amelyek a 'zsidó háború' folyamán a palesztinai városokat érik: a szerencsétlenségek az evangélium visszautasítása miatti isteni büntetések. Valójában azonban az a helyzet, hogy a háborús vagy a természeti katasztrófáknak megvannak a maguk történelmi okai, amelyekkel kapcsolatban annyi bizonyosat tudunk, hogy Isten távol áll ezektől. Ő ugyanis olyan atya, aki mindig segítségére siet fiainak, még abban az esetben is, ha ezek gonoszak (Mt 5,45). Ha beleavatkozik a világ eseményeibe, ezt nem a büntetés, hanem a megmentés érdekében teszi, vagyis azért, hogy amennyire lehetséges helyrehozza az ember hibáit, akit mindenkor gyermekének tekint. «Az ítélet napján» (szó szerint, névelő nélkül: 'ítéleti napon') kifejezés valószínűleg nem az eszkatologikus szembesülésre utal: ugyanis minden büntető isteni közbelépés ítélet. Ha ezt figyelembe vesszük, a Szodomára és Gomorrára történő utalás csupán annak megvilágítására szolgál, hogy a szóban forgó városok is az előzőkhöz hasonló büntetést kapnak.

(Mk 13, 9-13; Lk 21, 12-17)

16. Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a
farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint
a kígyók, és szelídek, mint a galambok.
17. Óvakodjatok az emberektől, mert átadnak
a törvényszékeknek, és megkorbácsolnak
zsinagógáikban,
18. sőt helytartók és királyok elé hurcolnak
énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a
pogányoknak.
19. Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok
amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok,
mert megadatik nektek abban az órában,
hogy mit mondjatok.
20. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem
Atyátok Lelke szól általatok.
21. Akkor majd testvér a testvérét, apa a
gyermekét adja halálra, gyermekek
támadnak szüleik ellen, és megöletik őket.
22. És mindenki gyűlöl majd titeket az én
nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.
23. Ha pedig üldöznek az egyik városban,
meneküljetek a másikba. Bizony, mondom
nektek: még végig sem járjátok Izrael városait,
mire eljön az emberfia.
24. A tanítvány nem feljebbvaló a mesterénél,
sem a szolga az uránál.
25. Elég a tanítványnak, hogy olyanná legyen,
mint a mestere, és a szolgának, mint az ura.
Ha a ház urát Belzebulnak nevezték el,
mennyivel inkább házanépét?

A misszionáriusok Krisztus tanítványai: szegények, önzetlenek és békések. Lelkes és ünnepélyes fogadtatást vagy legalábbis zavartalan működést érdemelnének, valójában azonban ennek éppen ellenkezője történik. E mostoha sors elkerülhetetlenül eléri a jókat. Habakuk Istentől kért magyarázatot (1, 3-4) arra a kérdésre, hogy miért szenvednek az igazak, és miért diadalmaskodnak a gonoszok, de nem kapott. A prófétákat üldözték és üldözőik zavartalanul élvezték gaztetteik gyümölcsét. Jahve szolgájának (Iz 53,7) képe illik rájuk, aki magára vette az ártatlanok szenvedéseit, amire azonban ő sem adott magyarázatot.

Az üldözés lassan eléri Krisztust, akit rövidesen halálra adnak, és ez követőinek életét sem hagyhatja háborítatlanul. Jézus tanácsokat ad, hogy figyelmeztesse tanítványait (16-18. v.) és szembesítse őket az üldözéssel (19-25. v.).

A misszionárius szelíd, mint a bárány, de erőszakos és ragadozó farkasokhoz hasonló ellenfelekkel kerül majd szembe (16. v.). A Mt 7,15 a farkasok képét a hamis prófétákra alkalmazza (vö. ApCsel 20,29). Itt talán azokra a zsidókra vonatkozik, akik már felsorakoztak a messiással szemben, illetve az evangélium írásakor az ő követői ellenében. Jézus nem harcot, hanem szelídséget és okosságot tanácsol. A farkasok és a bárányok természetük, vérmérsékletük és viselkedésük alapján ellentétben állnak egymással. Egyetértés nem jöhet létre közöttük, és még kevésbé lehetséges, hogy az utóbbiak legyőzzék az előbbieket. Óvatosnak kell tehát lenni, és a körülményektől függően kígyóként vagy galambként kell viselkedni. Olykor elegendő észrevétlenül mozogni ('csúszni'), más esetekben pedig az ellenfelek által állított kelepcéket elkerülendő nyitott szemmel kell járni. Ha valaki kihívja maga ellen a veszélyt, meggondolatlanul az ellenség torkának ugrik, oktalanul ingerli őt vagy hagyja, hogy a sarlatánok és a hamis próféták hálójába kerüljön, nem tekinthető bölcs vagy okos embernek. Jézus tanácsa mindenkor hasznos útmutatás a munkájukat kezdő tapasztalatlan misszionáriusok elővigyázatlan és terméketlen lelkesedésének megfékezésére. Az «óvakodjatok» felszólítás azt emeli ki, hogy valódi veszéllyel állnak szemben.

A rendelkezések immár nemcsak a galileaiak között végzett kicsiny apostoli misszióra vonatkoznak, hanem azokra a zsidó és pogány ellenállásokra is, amelyekbe a terjedőben levő kereszténység Pünkösd után beleütközik. Már nem csupán a misszionáriusok sorsáról van szó, hanem általában a keresztényekről és az egyházról. Az üldözők általánosságban «az emberek» (17. v.), vagyis mindazok, akik távol élnek Istentől és ellenzik műveit.

A tanítványok sorsát bemutató crescendo elemei: letartóztatásuk és átadatásuk a törvényszékeknek (17. v.); a büntetések, amelyeket kimérnek rájuk (a korbácsolás: 17. v.); s végül a gyűlölet, amellyel támadják őket (22. v.). E bántalmazások együttesen az üldözések nevet kapják (23. v.). A törvényszékek (szünedria), a zsinagógák azok a helyek, ahol eljárnak ellenük, a helytartók (hégemonasz) és a királyok (baszileisz: 17. v.) pedig bíráik.

A támadások a zsidóktól indulnak, amint ezt az Apostolok Cselekedeteinek könyve tanúsítja, de gyakorta a római helytartók vagy a helyi királyok előtt végződnek. A Jézus szenvedéséről, illetve a szenvedéstörténetnek szereplőiről és negatív figuráiról alkotott kép 'elővételeződik' e sorokban. A zsidók és a keresztények Heródeshez és Pilátushoz hasonlóan egyetértésre jutnak a keresztények elleni harcban, akiknek az a hivatásuk, hogy mind az egyik, mind a másik fél számára tanúságot tegyenek az igazságról. A keresztényeket Jézus neve, vagyis hitvallásuk miatt bántalmazzák és támadják. A név a személyt képviseli. Azért üldözik őket, mert hívők, s minthogy az üldözések a császári törvényszékeken végződnek, az evangéliumi prédikáció legalábbis közvetett módon olyan személyekhez is eljut, akiknek másként nem lett volna módjuk ennek meghallgatására. Fesztusz helytartó, Agrippa király és Bereniké Pál fogságba vetésének köszönhetően értesülhet a keresztény üzenetről (vö. ApCsel 25-26. fejezet). Máté ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza az eszkatologikus beszédben (24,9), és Jézus szenvedése is ennek tanúbizonysága.

A törvényszéki idézések, a vizsgálatok és a korbácsolások nyilvánvalóan megrendítik a misszionáriusokat (illetve általában a keresztényeket). Jézus mégis arra buzdítja őket, hogy ne essenek kétségbe, és megpróbálja megerősíteni hitüket (19-20. v.). A hegyi beszédben azt az intelmet kapták, hogy ne aggodalmaskodjanak (merimnaó) a megélhetéshez szükséges dolgok miatt (6, 25-33). Most pedig arra szólítja őket, hogy ne aggódjanak a vádlóknak adandó válasz, vagyis a Krisztus és a hitük érdekében kifejtendő apológia miatt. Máté második alkalommal tesz említést Isten Lelkéről, akit az Atya küldött (vö. 3,16). Pál arra emlékeztet, hogy a Lélek sugallja a hívőnek, milyen szavakkal forduljon Istenhez (Róm 8,26). Itt pedig a Lélek sugallja, hogy mit kell mondani a bíráknak. Az ifjú makkabeusok 'válaszai' (2 Mak 7) és Péter feleletei az ApCsel első részében (ha történetileg nem is hitelesíthetőek), ugyanezt az elvet erősítik. Kétségtelen, hogy az igehirdető mellett mindig ott áll Isten, de ennek a kijelentésnek értelmét nem lenne szabad eltúloznunk.

Az ellenségeskedés nehéz időszakokat eredményez (illetve eredményezett). Előfordult, hogy családtagok jelentették fel egymást, és a 'keresztény' név, amelyet valószínűleg a 'zsidó' megnevezéssel kevertek össze, sok helyen ellenséges érzelmeket váltott ki az emberekben.^[23] Az ilyen nehéz időszakokban veszélybe kerülhetett az emberek állhatatossága. Jézus elfogatása és bebörtönzése elegendő volt ahhoz, hogy megfutamítsa leghűségesebb tanítványait (Mt 26,56). Nagyon valószínű, hogy az üldözések idején is előfordultak hasonló esetek. A végsőkig (a halálig vagy az üldözés végéig) való kitartás hangsúlyozása erre enged következtetni (22. v.). Ennek ellenére sem szabad kihívni a veszélyt vagy makaccsá válni. A tanítványnak a halálig ki kell tartania, de nem szabad engednie, hogy idő előtt vértanúvá tegyék. Mindaddig, amíg ez lehetséges, védekeznie, menekülnie vagy rejtőzködnie kell, amint ezt alkalomadtán Jézus is megkísérelte (vö. 12,15). Annak reménye, hogy az ember elkerüli a veszélyt, ha egyik helyről a másikra menekül, nagyobb, mint amilyennek látszik. A 23. vers («még végig sem járjátok Izrael városait, mire eljön az emberfia») első azoknak az eszkatologikus szövegeknek sorában (Mt 16, 27-28; 24,30; 26,64), amelyek végeláthatatlan exegetikai viták középpontjába kerültek.^[24] Az 'emberfia eljövetelét' gyakorta Jézus világvégi visszajövetelével azonosítják. Eszerint az Úr nem 'jön el', nem tér vissza addig, míg az apostolok be nem fejezik a zsidók evangelizálását.^[25] Kevéssé valószínű azonban, hogy ez a szöveg Jézus fizikai visszatérését helyezi kilátásba. A Bibliában az istenségre alkalmazott 'eljönni', 'meglátogatni' és 'megjelenni' igék az esetek többségében szimbolikus értékűek, és az üdvtörténetbe való különleges (ellenséges vagy jótékony) isteni beavatkozásról adnak hírt. A jelenlegi szövegben ígért jézusi eljövetel egyszerre fenyegető és vigasztaló esemény: fenyegetés az üldözőknek és vigasztalás az apostoloknak. Ahhoz a szigorú ítélethez kapcsolódik, amely kissé fentebb az evangéliumi üzenetet elutasító palesztinai városokkal szemben fogalmazódott meg (15. v.). Ezúttal Jézus azt is hozzáteszi, hogy az ítélet és az üdvözítés művének befejezése végett fog 'eljönni'. A messiási bíró, a Dániel által megjövendölt emberfia (7,13) alakját ölti, és megbünteti az öntelt üldözőket, vagyis a zsidókat. E szavak kimondása idején Jézus is az üldözöttek között van, de dicsőséges 'eljövetelével' a helyzet az ő javára fordul és mindazok előnyére, akik benne hisznek. Az apostolok nem veszhetnek el, hiszen ő segítségükre 'jön', mielőtt végigjárnák Palesztina városait.

A szóban forgó 'városok' vagy a települések általában, vagy a menedékhelyek. Az első esetben ez azt jelenti, hogy Jézus eljön, mielőtt a tanítványok befejeznék a palesztinai vidékek evangelizálását; a második esetben: elérkezik, mielőtt egyik helyről a másikra menekülvén végigjárnák a menekülést nyújtó településeket. E második feltevés a valószínűbb, mert a szöveg elsősorban nem evangelizálásról, hanem menekülésről beszél. A hangsúly azonban mindkét esetben arra helyeződik, hogy Jézus közbelépése hamarosan bekövetkezik, és ez emlékezetes esemény lesz mind az apostolok, mind üldözőik számára. Minden jel arra mutat, hogy ezt az 'eljövetelt' Jeruzsálem pusztulásával és ezt követően a régi zsidó világ romjai fölött megjelenő kereszténység megerősödésével kell azonosítanunk.^[26]

Az embernek az a benyomása, hogy az üldözések atavisztikus eredetűek: családi sorsként kísérik végig a krisztusi, a keresztény famíliák életét. Egyben példásan igazolják a törvényszerűséget is: a tanítvány általában nem érhet el nagyobb eredményeket, mint mestere. E szabály nem a mester, illetve a tanítvány illetékességi körére vagy oktatási szintjére vonatkozik, hanem tanításuk fogadtatására és sorsukra. A keresztény embert nem övezheti nagyobb megbecsültség és tisztelet, mint amilyennel Krisztust körülvették. Ha a mestert hamis vádakkal illették és a föníciai eredetű szóval (amely a zsidóknál az ördögök fejedelme kifejezés szinonimájává vált) Belzebulnak nevezték, követői sem számíthatnak kedvezőbb bánásmódra.

(Lk 12, 2-9)

26. Tehát ne rettenjetek meg tőlük! Mert nincs
olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék,
és olyan titok, amely ki ne tudódnék.
27. Amit a sötétségben mondok nektek, azt a
világosságban mondjátok el; amit fülbe
súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek.
28. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet,
de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól
féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el
tudja pusztítani a gehennában.
29. Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem
esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül?
30. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind
számon vannak tartva.
31. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek
vagytok.
32. Aki tehát megvall engem az emberek előtt, azt
én is megvallom mennyei Atyám előtt.
33. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt,
azt majd én is megtagadom mennyei Atyám
előtt.

Az új részlet arra bátorítja az embert, hogy ne féljen az üldözőktől.^[27]

A keresztény hitet félelem nélkül kell megvallani és kinyilvánítani (26. v.). A 'rejtőzködésnek' vagy lappangásnak időszaka véget ért: immár mindenkinek tudomást lehet szereznie e hit egészéről és paradox voltáról. A tanítást tehát, amely sötétségben, vagyis az apostolok körének bensőséges világában hangzott el, nyilvánosan, erkélyekről és lapos háztetőkről kell hirdetni (27. v.). Az imperatívuszban álló igék nem buzdításra, hanem kifejezett parancsra utalnak. A jézusi akarat és a tanítás haladékot nem tűrő jellege sürgeti az evangéliumi üzenet hivatalos kinyilvánítását. A 'rejtőzködés' vagy a 'hallgatás világa', amelybe az egyház visszahúzódni szándékozik, ellentétben áll alapítójának elgondolásával, mert e szándékkal határozottan ellenkezik az evangélium «mondását» és «hirdetését» sürgető krisztusi parancs. Az evangéliumi üzenet elszánt hirdetése adott esetben az élet feláldozását is megkövetelheti. Ám jobb elveszíteni a jelenlegi, anyaghoz kötődő életet, mint az eljövendő és örök létet (28. v.). Az egyik megőrzése a másik kárára válhat. Az «embereknek» csak a fizikai lét felett van hatalmuk, Istennek azonban mind a test, mind a lélek élete felett. Kockázatos dolog volna tehát, ha valaki csak az emberektől félne, és nem tartana Istentől, aki a gehennában a testet és a lelket is el tudná pusztítani. A keresztény ember szerint valójában csak az örök halál oltja ki az életet, mert a többi baj mindenkor orvosolható. Máté fenyegetésekhez (a gehenna képéhez) folyamodik, ami nyilvánvalóan mutatja, hogy a buzdítások önmagukban nem voltak elegendőek a hitehagyások megakadályozására (vö. 5, 22.29; 23, 15.33). Úgy gondolja, hogy a tűztől való rettegés majd felülkerekedik az üldözőktől való félelmen.

A szerző azzal az utalással folytatja, hogy Isten tevékeny módon van jelen a teremtésben és közvetve az egyházban (29-31. v.). Fáradhatatlan Atyaként viseli gondját a csekély értékű madaraknak (verebeknek) és még az ember hajszálait is számon tartja. Az a tudat, hogy ő az embernél alacsonyabb rendű lényekre és a jelentéktelen dolgokra is gondosan ügyel, bizalommal kell, hogy eltöltse a hívőket még a legreménytelenebb helyzetekben is. Az az állítás, hogy 'egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül' (illetve: még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva), arra enged következtetni, hogy a keresztény ember sorsa is az ő kezében van. Olyasmi nem történik, amit nem az Atya tervezett vagy készített volna elő: ez érvényes a madarak pusztulására, és még inkább a keresztények halálára. E bizonyosság azt sugallja az embernek, kiegyensúlyozottan fogadjon mindent, még a vértanúságot is. Az Istenbe vetett bizalom nem annak bizonyossága, hogy megmenekülünk a próbatételektől, hanem meggyőződés arról, hogy ítéletünket igazolni és értékelni tudjuk.^[28]

A szerző befejezésül visszatér a dorgáló hangvételre (32-33. v.), amelyet korábban is (14-15.28. v.) alkalmazott. A hit nyílt hitvallás Krisztus mellett: az embernek felül kell bírálnia a reá kimondott ítéletet, és ki kell nyilvánítania, hogy ő az emberiség jótevője. A homologein (megvallani) ige ugyanis annyit jelent, mint elismerni, dicsérni valakit vagy hálásan fordulni feléje (vö. 11,25), míg az arneomai (megtagadni) ennek éppen ellenkezőjére, vagyis a megtagadásra és az elutasításra utal. Az utóbbit jól illusztrálja Péter magatartása (Mt 26,74). Lukács megfogalmazása («aki szégyell engem és az én beszédeimet»: 9,26) a kereszt botránya előtti meghátrálásra céloz. Máté szerint inkább a kínzásoktól és a haláltól való félelem vezetheti a keresztényt Krisztus 'megtagadásához'. Ám, ha hagyja, hogy felülkerekedjék rajta ez a félelem, nagyobb veszélybe kerül, mint amelyből megmenekült: Jézus is megtagadja őt az Atya színe előtt, azaz nem kerülheti el az elmarasztaló ítéletet (33. v.). E tanítás nem a teológia, hanem az intelem nyelvén fogalmazódik meg, és ez a magyarázata annak, hogy a szerző minden további nélkül bosszúálló, sőt haragvó érzelmeket tulajdonít Jézusnak.

(Lk 12, 51-53; 14, 25-27)

34. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy
békességet hozzak a földre. Nem azért
jöttem, hogy békességet hozzak, hanem
hogy kardot.
35. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az
embert apjával, a leányt anyjával, a
menyet anyósával,
36. és így az embernek ellensége lesz a háza
népe.
37. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint
engem, az nem méltó hozzám; aki jobban
szereti fiát vagy leányát, mint engem, az
nem méltó hozzám;
38. és aki nem veszi fel keresztjét, és nem
követ engem, nem méltó hozzám.
39. Aki megtalálja életét, az elveszti azt,
aki pedig elveszti életét énértem, az
megtalálja azt.

A tanítás hangvétele újra változik. Máté a keresztény választás végső következményeit vázolja fel.^[29] A bevezető figyelmeztetés («ne gondoljátok»: 34. v.; vö. 5,17) jelzi, hogy félreértések áldozatává válhatunk. Valaki például azt gondolja, hogy a Krisztus iránti szeretetét össze tudja egyeztetni a rokonok iránti szeretettel (35-37. v.), mint ahogyan fentebb másvalaki úgy vélte, hogy egyszerre szolgálhat Krisztusnak és a mammonnak (6,24). Az evangéliumi választás azonban az egész embert igényli: Krisztus nem hasonlítható más értékhez, és még kevésbé helyezhető más javakkal azonos szintre. Az embernek még az elhunyt atya temetésének gondját is másokra kell hagyni, hogy azonnal Jézus nyomába szegődhessen (8,22).

Az ilyen tanítás, amely tagad valamilyen igazságot, hogy kiemelhesse egy másik fontosságát, mindig paradoxonnak látszik. Jézus ugyanis nem azért jött, hogy szétszakítsa a családtagokat összefűző szent kötelékeket, és még kevésbé azért, hogy e tagokat szembeállítsa egymással. A misszionáriusok azért küldettek, hogy békét vigyenek a házakba, amelyeket meglátogatni szándékoztak (10, 12-13). Egyáltalán nem valószínű, hogy most arra kapnak buzdítást, háborúskodást robbantsanak ki saját otthonaikban. Máté már említést tett (21. v.) arról, hogy esetleg testvérek, szülők vagy fiak fognak feljelentéseket tenni a helyi hatóságoknál. Most ugyanerről a dologról beszél, de azok pártjára állva, akiket családtagjaik kiközösítenek. Krisztus tanítványát a teljes elszigetelődés és elhagyatottság veszélye fenyegeti. Előfordulhat, hogy a szüleihez (atyjához, anyjához), a távolabbi rokonaihoz (anyósához, menyéhez) vagy a gyermekeihez (fiához, leányához) fűző legszentebb kapcsolatai is megszakadnak. Ennek magyarázatára Máté közmondást idéz (36. v.), amely általánosabban is érvényes: az ember ellenségei többnyire szomszédai vagy családtagjai közül támadnak (Mik 7,6). Az ellenségeskedés mindig valamiféle valódi vagy vélt érdeksérelemből adódik, és ezért általában nem távoli vagy számunkra ismeretlen személyektől ered.

A keresztény élet választása nehéz helyzetbe, sőt veszélybe sodorhatja az ember legkedvesebb személyes kötelékeit, de a legnagyobb próbatét (a vértanúság) idején sem szabad megengednie, hogy legyőzze őt a gyermekei vagy a szülei iránt táplált jámbor érzület. Mert bármilyen kényes és nehéz helyzetben történik ez meg, mindig a Krisztus ellen elkövetett árulásnak számít, ami gyászos következményekkel jár (33. v.).

A vértanúság gondolata felidézi a keresztény emberre váró önmegtagadások és mindennapos lemondások témáját. Ha valaki nem vállalja az áldozatokat ('nem hordozza keresztjét'), nem válhat Krisztus tanítványává. Jézus követése magas követelményeket támaszt és sokba kerül, de ugyanilyen nagy lesz érte a jutalom is. A 'kereszt', amelyről Jézus beszél, jelképe mindannak a szenvedésnek, igazságtalanságnak és üldözésnek, amelyet elviselt, és amely a keresztény hitvallásnak is velejárója. A legnagyobb 'kereszt' az élet elveszítése az evangéliumért. Ez a veszteség azonban örök érvényű nyereség is (39. v.; vö. 16,25). A keresztény ember a vértanúság és a dicsőség közötti feszültségben él. E két valóság azonban nem kizárja, hanem kölcsönösen kiegészíti egymást, miként a szenvedés és a feltámadás.^[30] A keresztény üdvösség 'boldogság' és öröm, de az embernek is fáradoznia kell érte. Krisztus is csak a kereszthalál által érte el felmagasztaltatását. Ha az ember megtagadja a szenvedés vállalását, újra csak nyomorúságos állapotát találja helyette. Ha a törvényt megkerülve azonnal célhoz akar érni, könnyelműen és felszínesen gondolkodik. A húsvét nem érhető el a szenvedés péntekjét megelőzően. Péter ugyan ilyesmire gondolt, de nem tudta, mit beszél (17,4; Lk 9,35).

(Mk 9,41; Lk 10,16; Jn 13,20)

40. Aki titeket befogad, az engem fogad be,
és aki engem fogad be, az azt fogadja be,
aki elküldött engem.
41. Aki befogad egy prófétát azért, mert az
próféta, prófétának járó jutalmat kap;
aki pedig egy igaz embert fogad be azért,
mert az igaz, igaz embernek járó jutalmat
kap.
42. Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet
ad inni egynek a kicsinyek közül, mert
az tanítvány: bizony, mondom nektek,
semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát.

Máté a missziós beszédet a keresztény befogadás irányelveit tartalmazó kicsiny gyűjteménnyel fejezi be, amelyet az örömhír hirdetőire alkalmaz (40-42. v.).

Az első verset (40. v.) nemcsak a Mk 9,42 és a Lk 10,10 tartalmazza, hanem a Jn 13,20 is. Ez mutatja, hogy az ősegyház (főként a zsidó ellenségeskedés és a keresztény követelményekkel szemben támadó általános bizalmatlanság légkörében) fontosnak tartotta a missziójának eredetére vonatkozó emlékezést. A 'befogadni' ige a misszionáriusoknak nyújtott vendégszeretetre^[31] és az általuk közvetített tanításhoz való ragaszkodásra is utal. Az országról szóló örömhír, amelynek tolmácsolására küldetést kaptak (7. v.), Krisztus közvetítésével Istentől ered. Ennek befogadása annyit jelent, hogy a benne foglalt üzenetet magukévá teszik.^[32]

A 40. versben szereplő 'titeket' névmást, amely itt valószínűleg a tanítvány-apostolokra (1-2. v.) vonatkozik, az evangélista a 'próféták' (prophétai), az 'igazak' (dikaioi) és a 'kicsinyek' (mikroi) megnevezésekkel teszi kifejezetté. A 'próféta' fontos szerepet tölt be az ősegyházban. Az apostoltól és az evangélistától eltérően nem kívülről jön, hanem karizmája erejében segíti a közösség tagjait Isten szavának és akaratának helyes értelmezésében. Másutt Máté óva int a hamis prófétáktól (7,15; 24, 4-5); itt azonban a próféták személyének és igehirdetésének elfogadását tanácsolja. Az 'igazak' az Újszövetségben nem alkotnak elkülönült embercsoportot. Lehetséges, hogy a 'szenteket', vagyis általánosságban a keresztényeket kell értenünk e kifejezésen. Ha valaki segíti a prófétákat, valamiképpen azonosul tevékenységükkel, és ezért az általuk szerzett érdemekből vagy jutalmakból is részesül.

A saru és bot nélkül közlekedő, szerényen, alázatosan érkező (9-10. v.) misszionáriusok a végén (42. v.) a 'kicsinyek' megnevezésre is érdemessé válnak, amely másutt (18, 3-6) a közösség legutolsó tagjait jelenti, az eszkatologikus beszédben pedig egyszerűen a hívőket (25, 40-45).

A befogadásra vonatkozó beszéd a keresztények fogadására korlátozódik. A prófétát, az igazat, próféta és igaz volta miatt kell elfogadni, a 'kicsinyt' pedig azért, mert 'Krisztus tanítványa'. A teológiai és krisztológiai indoklások azt a benyomást keltik, mintha irgalmassági cselekedetekről volna szó. E benyomás azonban valószínűleg alaptalan. Az evangélista befogadásra vonatkozó szövegeket fogalmaz meg, de a missziós beszédben ezek elsősorban nem a testvéri szeretet ajánlását, hanem az evangélium hirdetői körének bővítését célozzák. Mindazok, akik valamilyen módon - akár csak egy pohár víz felajánlásával - részt vesznek a misszionáriusok és a próféták tevékenységben, osztoznak fáradozásukban, de érdemeikben is. Az egyház test (mondhatnánk Pál apostollal), és mindegyik tag felel az egész szervezet növekedéséért, még ha szerepe kevésbé feltűnő vagy jelentéktelennek látszik is. Az ember még abban az esetben is részt vesz az evangelizálás művében, ha csupán anyagi segítséget nyújt a küldötteknek, a prófétáknak és az egyszerű hívőknek. A Mt 10, 40-42 elsősorban nem a keresztény szeretetről (vö. 25, 31-46), hanem arról az egyházias magatartásról és missziós felelősségről szóló tanítás, amely Isten és Krisztus akaratának következtében mindenkire hárul.

^[1] L. Cerfaux, La mission apostolique des douzes et sa portée eschatologique, in Mél. E. Tisserant, S. C. Vaticano, 1964. I. k., 43-66. o.; W. Beare, The Mission of the Disciples and the Mission Charge: Matthew 10 and parallels, in JBL 89 (1970), 1-13.; Ternant, L'envoi des Douzes, i. m., in AssSeig, II, 42 (1970), 18-32.; E. Schweizer, La comunità e il suo ordinamento nel Nuovo Testamento, Torino, 1971.; J. Radermakers, La mission, engagement radical. Une lecture de Mt 10, in NRT 93 (1971), 1072-1085.; A. Lemaire, Les ministères aux origines de l'Eglise, Paris, 1971.; P. Spagnolini, Il discorso missionario (Mt 8, 36 - 11, 1), in ParVit 17 (1972), 203-217.; S. Brown, The Mission to Israel in Matthew's Central Section, in ZNW 69 (1978), 73-90.

^[2] A betegségektől szabadulást összekapcsolták a messiási üdvösséggel, vagyis az ország elérkezésével. Vö. Iz 35, 5-6; 61, 1-2; Mt 11, 4-5. Vö. R. Karpinski, Exousia. A la base de l'enseignement de Jésus et de la mission apostolique selon Matthieu, Roma, 1968., 25-52. o.

^[3] J. Giblet, Les Douzes. Histoire et théologie. Aux origines de l'Eglise, Bruges, 1965., 51-64. o.; K. H. Rengstorf, apostolos, in GLNT, i. m., I. k. coll. 1105-1119. A szerző úgy gondolja, hogy a kifejezés a héber saliâh (salah: küldeni) szóból ered, amely hivatalos küldöttet, teljhatalmú képviselőt jelent. Ez a jelentés azonban hiányzik Máténál, és talán az egész Újszövetségből is. Az 'apostol' kifejezés gyakorlatilag nem jelenik meg a görög Bibliában és csak ritkán fordul elő a Jézus korabeli zsidó irodalomban. M. Kredel (Apostoli, in J. B. Bauer, Dizionario di teologia biblica, Brescia, 1965., 127-139. o.) szemmel láthatóan hasonló nézetet vall. A 'küldeni' szó a «teljhatalommal való küldést is jelentheti» - mondja (i. m., 128. o.). Majd véleményének alátámasztására egy rabbinikus mondást idéz: 'Valamilyen személy küldöttjét úgy kell tekinteni, mintha benne maga a küldő személy volna jelen' (Ber 5, 5; i. m., 128. o.). Ez az értelmezés azonban valószínűleg inkább a II-III. század szövegeihez illik, és nem az Újszövetség szerzőihez. Vö. A. Descamps, Aux origines du ministère. La pensèe de Jésus, in RTL 2 (1971), 29-35.; J. A. Kirk, Apostelship since Rengstorf: Towards a Synthesis, in NTS 21 (1975), 249-264. o.

^[4] Máté szövege csupán az ördögűzés, a gyógyítás (1. v.) és az igehirdetés (kerüsszó: 7. v.) feladatáról beszél, illetve arról, hogy az apostoloknak mindenféle hatalom vagy előjog követelése nélkül az ország érkezését kell hirdetniük, mint ahogyan ezt az evangéliumi misszionáriusok mindenkor tették. Máténál legalábbis nem úgy látszik, mintha az apostolok lennének az egyház szavatolói, alapjai, illetve a közösségi élet alakulásának felelősei. Az a fontos, hogy legyenek Krisztus tanítványai. Pál szerint 'az apostolok ismertetőjegyei' a «jelek, a csodák és az isteni erők kinyilvánításai» (2 Kor 12, 12). Vö. A. Lemaire, i. m., 73-107. o.; W. G. Strecker, Der Weg der Gerechtigkeit. Untersuchungen zur Theologie des Matthäus, Göttingen, 1966², 191-198. o.; W. Trilling, id. cikk, 91-93. o.

^[5] A tizenkettő listája megtalálható még a következő helyeken: Mk 3, 13-15; Lk 6, 12-14; ApCsel 1, 13. Máté lajstromával együtt ez négy változatot jelent, amelyek azonban ugyanarra a közös hagyományra támaszkodnak. Nehéz volna azonban annak pontos megállapítása, hogy a lista milyen kapcsolatban van Krisztussal.

^[6] Az apostol nevével kapcsolatban vö. R. Pesch, Levi-Matthäus (Mc 2, 14; Mt 9, 9; 10, 3) ein Beitrag zur Lösung eines alten Problems, in ZNW 59 (1968), 40-56.; Vö. Bevezetés, 5-7. o.

^[7] A Simonnak tulajdonított ho kananaiosz név (4. v.) feltehetően az arám qannaya ('zelóta', partizán) szó átírása.

^[8] Vö. B. Gärtner, Die rätselhaften Termini Nazoräer und Iskariot, in StTh 8 (1958), 4. kk.

^[9] Vö. a búzával együtt növekvő konkolyról (Mt 13, 25), illetve a jó és a rossz halakat egyaránt begyűjtő hálóról (13, 47) szóló példázattal. Vö. R. Fabris, i. m., 235. o.

^[10] Vö. L. Cerfaux, La mission de Galilée dans la tradition synoptique, in Recueil L. Cerfaux, Gembloux, 1954., I. k., 425-469. o.; G. Leonardi, Discorso apostolico (Mt 10, 6-42), in ParVit 14 (1969), 260-279.; M. Conti, Fondamenti biblici della povertà nel Ministero Apostolico (Mt 10, 9-10), in Ant 46 (1971), 393-476.; ugyanő: Il mandato di Cristo alla Chiesa (Mt 10, 7-8.11-15), uo., 47 (1972), 17-68.

^[11] Vö. L. Cerfaux, La mission apostolique, id. cikk, 55. o. E. Schweizer ezt állítja: «Történetileg elgondolható, hogy Jézus az őt időlegesen követő nagyobb létszámú csoport mellett még tizenkét tanítványt is maga köré gyűjtött. Ezek azonban még nem 'apostolok'. Lehetséges, hogy földi élete folyamán misszióba is küldte őket» (i. m., 28. o.). Közvetve a szerző is elfogadja a galileai misszió történetiségét. Vö. E. Karpinski, i. m., 48-52. o.

^[12] Vö. 3. fejezet, 6. jegyz.

^[13] A témával kapcsolatban vö. a 4, 1-11; 8, 28; 9, 33; 12, 28 részleteivel kapcsolatos észrevételeket és jegyzeteket.

^[14] Nyilvánvalóan aszketikus és nem teológiai kötelezettségről van szó. Vö. az 1 Kor 9, 13 részletével, amelyben az apostol megemlíti apostoli jogait, még ha le is mond ezekről annak érdekében, hogy ne emeljen gátat vagy akadályokat a hívők hitének.

^[15] Az élelem és az utazáshoz szükséges dolgok beszerzésével kapcsolatban az apostoloknak Palesztinán kívül lesznek majd nehézségeik. Lelki beállítottságuk azonban ebben az esetben sem lehet más: vagyis ezen a területen sem szabad feladniuk az Istenbe vetett bizalmat. A rendelkezés annak megakadályozására hivatott, hogy az ország misszionáriusait összetévesszék «a szokványos vándorokkal, akik Keleten még a pogányoknál is jól jövedelmező vallási alamizsnagyűjtés céljából járták a világot, vagy azokkal a népiesen 'baktropéritész'-eknek (botos és harisnyás) embereknek nevezett filozófusokkal, akik leértékelték a világot és a dolgokat, de útitarisznyájukban magukkal vitték felszerelésüket, illetve azokkal, akik úgy vándoroltak egyik vidékről a másikra, hogy tarisznyájukban magukkal vitték vagyonukat» (M. Conti, id. cikk, 402. o.).

^[16] Vö. M. Conti, Fondamenti biblici della povertà nel ministero apostolico, in Ant 46 (1971), 398.: «Mint ahogyan az őrszem futásának módjáról felismerte Joáb személyes küldöttjét (2 Sám 18, 27), az apostolok missziós utazásának módja is gondolkodásra kell, hogy késztesse a velük találkozó embereket».

^[17] Vö. J. Schniewind, i. m., 128. o.; P. Bonnard, i. m., 145. o.

^[18] 'Méltó' személyen a jó hírnevű embert kell érteni (vö. P. Benoit, i. m., 78. o.; L. Cerfaux, i. m., 45. o.). Mindazonáltal vö. a 14. verssel is.

^[19] A vendéglátás szent és ezért könnyen elérhető dolog a keleti embereknél, de visszaélésekre is alkalmat adhat. A Jézus által sugallt magatartás mutatja, hogy az evangéliumot önző érdekek nélkül kell hirdetni. A Didakhé ugyanerről a törvényről beszél (vö. 9, 12; 11, 3-6; 12, 1-2).

^[20] Strack-Billerbeck, i. m., I., 569. o.

^[21] Vö. H. Windisch, aspazomai, in GLNT, i. m., I., col. 1377. A következő vers világossá teszi, hogy a keresztények a 'békesség' (shalom), a 'béke veletek' vagy a 'békesség e háznak és minden lakójának' köszöntéssel léptek a házba. Ha erre gondolunk, érthetőbbé válik a 13. vers is.

^[22] W. Foerster, eirênê, in GLNT, i. m., III. k., col. 226.

^[23] A zsidókkal szembeni ellenszenvet Tacitus közismert kijelentése foglalja össze: «Apud ipsos fides obstinata, misericordia in promptu, sed adversus omnes hostile odium» (Hist. V, 4, 5).

^[24] Vö. H. Schürmann, Zur Traditions- und Redaktionsgeschichte von Mt 10, 23, in BZ 3 (1959), 82-88.; Ch. H. Giblin, Theological Perspectives and Matthew 10, 23b, in ThSt 29 (1968), 637-661.; M. Kunzi, Das Naherwartungslogion Matthäus 10, 23. Geschichte seiner Auslegung, Tübingen, 1970.; L. Sabourin, La venue prochaine du Fils de l'homme d'après Mt 10, 23^b , in Homenaje a Juan Prado, Madrid, 1975., 373-386. o.

^[25] Vannak olyan exegéták, akik az eljövetelt visszatérésként értelmezik. Vö. J. Schmid, i. m., 224. oldaltól; O. Cullmann, Le retour de Jésus Christ, espérance de l'Eglise, Neuchâtel, 1945., 24-27. o.; J. Dupont, Vous n'aurez pas achevé les villes d'Israël avant que le Fils de l'homme ne vienne (Mt 10, 23), in NT 2 (1958), 228-244.; P. Bonnard, i. m., 149. o. Ezek a szerzők a 23. verset általában két részre osztják: az első részt a jelenre vonatkoztatják, a másodikat pedig teljeséggel az eszkatonba utalják.

^[26] A. Feuillet, Le triomphe eschatologique de Jésus d'après quelques textes isolés des Évangiles, in NRTh 81 (1949), 703-707.; ugyanő: Les origines et la signification de Mt 10, 23 à l'étude du problème eschatologique, in CBQ 23 (1961), 182-198.

^[27] Vö. W. Trilling, Confessions sans crainte (Mt 10, 26-38), in AssSeig II, 43 (1969), 19-24.

^[28] Úgy látszik, mintha a 29. vers a gondviselésbe vetett bizalomra buzdítana, amely nem enged elhullani egyetlen verebet sem, és nem hagyja, hogy a tanítványoknak baja essék. Az is lehetséges azonban, hogy a szöveg ezzel ellentétes meghirdetést tartalmaz, vagyis felhívás arra, hogy az ember kiegyensúlyozottan fogadja el az Atya akaratát, aki elgondolta a madarak lehullását, halálunkat, s főként a legnagyobb ajándéknak tekinthető vértanúságunkat. Ha a halál Isten akarata, nem kell tőle iszonyodni, hanem bizalommal és örömmel kell fogadni. A szerző gyakorlati, lelki, és nem filozófiai vagy teológiai szempontból fogalmazza meg mondanivalóját: ezért nem érinti az isteni akarat és a másodlagos okok szabadsága közti összefüggés problémáját.

^[29] Vö. Th. Matura, Il radicalismo evangelico. Alle origini della vita cristiana, Roma, 1981., 66-71. o.

^[30] Vö. A. George, Qui veut sauver sa vie, la perdra; qui perdra sa vie, la sauvera, in BVC 83 (1968), 11-24.; J. Dupont, Renoncer à tous ses biens (Lc 14, 33), in NRT 93 (1971), 561-582.; Th. Matura, i. m., 70-71. o.

^[31] A szentírásmagyarázók a 40. vers megvilágítására egy rabbinikus mondást szoktak idézni: «Valakinek a küldöttjét úgy kell tekinteni, mint magát a küldő személyt» (Ber. 5, 5). Vö. fentebb: 3. jegyz.

^[32] Ha valaki csupán az emberi kapcsolatok szintjén ad segítséget vagy szállást a rászorulóknak, már ezzel is Isten művét utánozza, aki megkülünböztetés nélkül nyújtja mindenkinek adományait (5, 45), és Krisztus cselekedetét is, akit majd a bűnösök barátjának fognak nevezni (11, 19).