(Mk 4, 1-3; Lk 8,4)

1. Azon a napon kiment Jézus a házból, és
leült a tenger partján.
2. Nagy sokaság gyűlt össze körülötte,
ezért beszállt egy bárkába, és leült;
az egész sokaság pedig a parton állt.
3a. Aztán sok mindenre tanította őket
példázatokkal.

A fejezet anekdotikus bevezetővel kezdődik. Jézus kimegy a «házból» a tó partjára (1. v.). Ott 'leül', talán azért, hogy elmélkedjen, s közben meglepi őt a sokaság (2. v.). Az «azon a napon» kifejezés sztereotip jellegű szókapcsolat, de nem zárhatjuk ki, hogy az evangélista olyan különleges 'napra' gondol, amely fordulatot hozott Jézus életében. Ez az egyetlen alkalom, amikor szóba kerül, hogy 'elhagyja a házat'. Ilyen esemény még akkor sem említtetik, amikor Názáretből Kafarnaumba költözik. Elképzelhető, hogy ez a missziós utazás szokványos bevezetőjéül szolgáló formula szerepelt a Máté által használt forrásban, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a leíró részleteket általában mellőző első evangélista szándékában ez az utalás prófétai és pasztorális jelentéssel rendelkezik. A missziós beszéd után az apostoli élet követelményeire emlékeztet. Mindazok, akik meghívást kaptak Krisztus követésére (4, 18-22) és küldetésük van az ő nevében, hozzá hasonló áldozatokat kell, hogy hozzanak (10, 35-36; 19,21).

A megjelenő emberek, akik egy időre félénkké, bizonytalanná váltak, mert valamiképpen hatása alá kerültek «a gonosz és házasságtörő nemzedék» (12,39) elleni jézusi kirohanásnak, most tömegesen szegődnek nyomába. Jézusnak szembesülnie kell e sokasággal. Ahelyett azonban, hogy a hegyre menne (amely előtte van), bárkába száll, amely az evangélium írásának idejére már az egyház jelképe (8,23). Ebben és ebből beszél. Miként Kafarnaum-hegyén, itt is 'ül' (vö. 7,29), ami jele annak, hogy tekintéllyel tanít.

A sajátos nyelvezeten, azaz a példázatokban megfogalmazódó (vö. 3.,10. és 13. v.) új 'tanítás' középpontjában az ország misztériumai (11. v.) állnak. A példázatban (parabolában) az erkölcsi útmutatást, a tanítást vagy a vallási igazságot természeti vagy az ember életéből és tevékenységéből vett képekkel világítják meg.^[2]

A görög paraballó ige annyit jelent, mint összehasonlítani, összevetni. A példabeszédben azzal a céllal mesélnek el valamiféle eseményt, hogy a hallgatóság számára megvilágítsanak valamilyen közlendő, de kevéssé ismert valóságot. A példázat alkotója nem történészként, hanem teológusként vagy erkölcstanítóként jár el. Az üzenet vagy tanítás közlése érdekében irodalmi jelenetet állít össze. Ezért 'elbeszéléseiben' előfordulhat, hogy a mag százszoros termést hoz (8. v.), a halak jók és hitványak (48. v.), a só megízetlenül (5,13), a mustármag fává terebélyesedik (32. v.), a maroknyi kovász megerjeszti a három mérce lisztet (33. v.), a menyegzős lakoma meghívottjai nem jelennek meg a helyszínen (22,5), a lakoma termét nincstelen emberek töltik meg (22,10) és egy úr mesés összegű tartozásokat enged el (18, 24-27). Ezek a dolgok a valóságban nem fordulnak elő. A példázat elbeszélője tudja ezt, mégis említést tesz róluk, hogy rámutasson valamilyen elvre vagy cselekvésmódra, amely viszont lehetséges, és talán kötelező is az ország emberei számára. A példázat nem allegória, amelyben az első kép leíró elemei funkcionális jellegűek (miként a magvetőről szóló példabeszéd magyarázata a 16-23. terjedő versekben), mert az értelemátvitel inkább az elbeszélés egészét és nem részleteit illetően jön létre. A példázatszerű elbeszélés alapvető tanításának megértése érdekében mindenekelőtt rendellenességeire kell felfigyelnünk. A szerző azért tételezi fel például a só ízetlenné válását, hogy megbélyegezze a hívő ember esztelen magatartását. Az ilyen viselkedés ugyanis nem csupán a képzelet szüleménye. A keresztény embernek a só szerepét kell betöltenie. Előfordulhat azonban, hogy ennek ellenkezője történik, vagyis a só ízetlenné válik. Egyik oldalon helyezkedik el az önmagában véve megmásíthatatlan valóság és a szabad okság, vagyis az ember világa, a másikon pedig a példázaté, amely a kettő közül egyikkel sem azonos. A példabeszéd jelentésének megértéséhez a példázat világát kell szem előtt tartanunk. A 'magvető' minden kor embere számára ismerős, de az evangéliumban szereplő megtestesítője egészen egyedülálló módon 'ügyetlen'. Természetesen nem arról van szó, hogy a példázat alkotója nem ismeri a vetés szabályait, vagy valamiféle helyi földművelési gyakorlatot tart szem előtt, hanem tanítási vagy lelkipásztori céljainak megfelelően szabadon módosítja a valóságot.

Az első evangélium, amely kedveli az összegzéseket, példázatgyűjteményt is felkínál:^[3] a magvetőről (1-9. v.), a búzáról és a konkolyról (24-30. v.), a mustármagról (31-32. v.), a kovászról (33. v.), az elrejtett kincsről (44. v.), az értékes gyöngyről (45-46. v.) és a hálóról (47-51. v.). E szövegek szemmel láthatóan két csoportra oszlanak: 1-35. és 36-52. vers. Az első csoportba tartozók Márknál (4, 1-20. 30-34) és Lukácsnál (8, 4-15; 10, 23-24; 13, 18-21) is megtalálhatók. Máté gyűjteménye 'hét' részletből áll,^[4] jóllehet ez a szám viszonylagos, mert példázatnak lehetne tekinteni az 'írástudóról' (52. v.) szóló vagy a magvető (19-23. v.) és a konkoly példabeszédeinek magyarázatát (36-43. v.) tartalmazó részeket is. Ezért e szám a csodákéhoz hasonlóan (8-9. fej.) itt is elérheti a tízet.

A 13. fejezet példázatai az ország titkairól (11. v.), címzettjeiről, növekedési törvényeiről, terjedésének erejéről és sorsáról beszélnek. A hegyi és a missziós beszéd kifejezetten a tanítványoknak szól, a példázatok azonban elsősorban a keresztény gyakorlatot (esetleg intézményt), a missziós tevékenységet, az egyház helyzetét és az evangelizálás művét világítják meg. Az evangélium írásának idejére az egyház már mindenütt érvényre jutott. Ennek ellenére a zsidó hitetlenség olyan tüske volt, amely szüntelenül sebezte a hívők lelkét (10-17. v.). Annak érdekében, hogy az evangéliumi üzenet eljusson a honfitársakhoz, világossá kellett tenni Jézus minden erőfeszítését. Miközben Máté közössége erre emlékezik, aggodalommal figyeli, hogy a zsinagóga emberei legalább a végső szükségben fogadják el a jézusi meghívást. A szöveg nemegyszer polemikussá, sőt drámai hangvételűvé válik, és kilátásba helyezi a végső következményeket is (vö. 30. 40-43. 49-50).

Az evangélista valószínűleg saját közösségét is szem előtt tartja, és arra szólítja a hívőket, (Jeruzsálem pusztulása után) vonják le a tanulságot abból a sorsból, amely a zsidókra vár. A lelkipásztor sosem az elmúlt események felidézése végett ír csupán, hanem azért, hogy leleplezze korának állapotait és javítson ezeken. A büntető ítélet felidézése az első lelkesedésüket elhagyó, lanyhuló keresztényeknek is szól, vagy elsősorban miattuk történik.

A borúlátó szemlélet ellenére, amely sosem hiányzik az evangéliumi igehirdetőknél, a példázatok reménykeltő üzeneteket fogalmaznak meg. A jó mag bőséges, sőt elképesztően gazdag termést hoz (8. v.), a mustármag nagy fává válik (32. v.), és a kovász immár az egész tésztát átjárja (33. v.). Aki akarja, mindebből érthet - állítja többször is Jézus (vö. 9.43; vö. 51. v.).

A 'gyógyítás' és az 'igehirdetés' hatalmával felruházott (10, 1.7) és jelenleg az ő iskoláját látogató 'tanítványok' (10.36.51. v.) a végén az ország minősített 'írástudóivá' lesznek (52. v.), akik készek arra, hogy tevékenyen részt vállaljanak Jézus missziójában (14-17. fej.).

(Mk 4, 3-9; Lk 8, 5-8)

3b. «Íme, kiment a magvető vetni,
4. és vetés közben néhány mag az útfélre
esett, aztán jöttek a madarak, és
felkapkodták.
5. Mások sziklás helyre estek, ahol kevés
volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert
nem voltak mélyen a földben;
6. de amikor a nap felkelt, megperzselődtek,
és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak.
7. Mások tövisek közé estek, és amikor a
tövisek megnőttek, megfojtották őket.
8. A többi pedig jó földbe esett, és termést
hozott: az egyik százannyit, a másik
hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.
9. Akinek van füle, hallja!»

A példázat^[5] főszereplője a «magvető» (ho szpeirón), s hozzátehetjük: a kiváltképpeni magvető. Magányosan lép színre. Egyetlen panaszos vagy elégedettséget kifejező szó nélkül végzi hosszú és fáradságos munkáját. Helyette a tények beszélnek. Azt is mondhatnánk, hogy 'szimbolikus tevékenységnek' vagyunk tanúi, amelyet valamiféle láthatatlan személy magyaráz.

A példázat sokféle elemet tartalmaz: a vetés, a magok, a különféle talajtípusok, a madarak stb., amelyeknek többsége valószínűleg a koreográfiát szolgálja. Szemmel láthatóan minden elem a magvetőre, munkájára, igyekezetére, bátorságára, elkötelezettségére és tevékenységének eredményeire irányítja a figyelmet. A magvető ügyetlennek látszik, valójában azonban bizakodó földműves. A vetés előtt nyilvánvalóan előkészítette a talajt (nem történik említés ugyanis arról, hogy ezt nem tette meg). Abban 'bizakodik' azonban (s ezért derűlátó), hogy a poros és száraz 'utak', a 'sziklás' és a 'tüskebokorral borított' helyek is hozhatnak gyümölcsöt. Nem arról van szó, hogy tapasztalatlan a vetés műveletében (nem szükséges ugyanis nagy tapasztalat annak belátásához, hogy az ilyesfajta talajokon a magok nem fejlődhetnek ki), hanem inkább újító a hagyományos eljárásokat követőkkel szemben.

A kiindulási pontul szolgáló magvetés azonban háttérben marad, mert a példázat alkotóját nem ez érdekli. Ő kizárólag egy másik munkás tevékenységére gondol, aki nem lehet más, mint az evangéliumi igehirdető, azaz maga Krisztus. ^[6] Ő forradalmasította a szokványos (farizeusi) igehirdetés irányelveit, midőn mindenféle embernek hirdette Isten üzenetét. Nem csupán a 'jókhoz' vagy a 'legjobbakhoz' szólt, hanem mindenkihez. Küldetését nem koronázta közvetlen siker (miként ezt majd a kereszthalál igazolja). Ő azonban a csalódások ellenére sem hátrált meg, hanem mindvégig reménykedett és megpróbálta előbbre vinni művét.

Úgy látszik, mintha a példázat egyetlen vetést mutatna be, amely négyféle eredményt hozott. Valószínűbb azonban, hogy négy egymást követő tevékenységről számol be, amelyek közül az elsők eredménytelennek bizonyulnak, és csak az utolsó sikeres. A magvető mindvégig arra gondol, hogy jó talaj van előtte, mert egyébként nem szórná a magot. Hasonló helyzetbe került Jézus is. Úgy gondolta, hogy még a niniveiek, illetve Szodoma és Gomorra lakói is szívesen befogadták volna az üdvösség igéit (11, 23-24; 12,41). Ezért igehirdetését nem tagadta meg senkitől, hanem mindenkinek felkínálta.

Az olvasó figyelmét felkeltik már az első kísérletek is, mert a Krisztus (vagy az evangéliumi igehirdető) eljárásmódjáról és bátorságáról tanúskodnak, de mindenképpen szembetűnő a magvető munkájának végeredménye. Az első és az utolsó vetés közötti ellentét foglalja össze tevékenységének kudarcait és sikereit, azaz szolgálatának kezdeti és végső időszakát.^[7] Kezdettől fogva gyakorta kiment, hogy elhintse a magot Palesztina különféle vidékein, de fáradságos munkája nem hozott nagy eredményeket. A lelkesedés, amellyel kezdetben fogadták, lanyhult, és sokan elpártoltak tőle.

Tiszavirág életű sikerek után az evangéliumi igehirdetés rideg fogadtatásra és ellenállásra talált. A példázat szerzője nem bocsátkozik a sikertelenség okainak elemzésébe, hanem csupán e kudarc végzethez hasonló elkerülhetetlenségére utal. Célja az, hogy felkészítse az olvasót a jelenet végén bekövetkező fordulatra. A három sikertelen kísérletet helyrebillenti, illetve feledteti a háromszor említett túláradóan bőséges termés. A példázat az ország szolgálatának legkedvezőtlenebb és legmegbotránkoztatóbb vonásával szembesíti az olvasót. Szándékosan hangsúlyozza e szolgálat akadályait, és azt a benyomást kelti, hogy az apostoli munka java része a magok többségéhez hasonlóan elvész. «Nem véletlen, hogy az evangélista nem általánosságban a magvetésnek, hanem ennek az eredményekben szűkölködő vetésnek jelképét használja, amely az általa említett vidék jellemzője. Többször előfordul, hogy a Biblia emberi szempontból borúlátóan szemléli az isteni kegyelemre adott választ, de az emberi borúlátást mindig ellensúlyozza a termést ígérő isteni biztosíték».^[8]

Jézus szorgalmas és fáradhatatlan munkás. Nem veszíti bátorságát; nem kíméli a fáradtságot és az időt; nem hátrál meg a csalódások és a sikertelenségek elől. Ő, akit a bűnösök barátjának neveztek (11,19), és aki az utcanőket első helyen látja a mennyek országában (vö. 21, 31-32), bizonyítja, hogy a végén még a legterméketlenebb talaj is 'jóvá' válhat. A szerző figyelme elsősorban a végső sikerre és eredményre irányul, anélkül azonban, hogy feledné ennek kemény előfeltételeit. Az ellentmondások és a csalódások nem állítják meg Jézus művét, mint ahogy a próféták tevékenységét sem tudták megakadályozni: e műveket az emberek nem pusztíthatják el sem azonnal, sem a későbbiekben.^[9]

Az elbeszélés nemcsak Jézus messiási szolgálatát igazolja, hanem a kezdeti közösség apologetikai és teológiai kérdéseire is válaszol. A példázat nem csupán valamiféle tényre (az üdvözítő tapasztalatára) utal, hanem olyan törvényt, illetve paradoxont is meghirdet, amely az új üdvrend alapjául szolgál: a siker a kudarcokból születik; a sikertelenség szavatolja az eredményességet, amint ezt majd a kereszt drámája is igazolja. Ezért e példázat az apostolokhoz és a hívőkhöz szóló győzelmi üzenet; olyan bátorító és vigasztaló szó, amelyet Jézus közvetlen követőinek és mindazoknak mond, akik majd később szegődnek nyomába. Ebből a szempontból a szöveg a Krisztus és az egyház diadaláról szóló prófétai meghirdetés. A szerény indulással szemben álló gazdag termésre történő utalás látszólag a keresztény igehirdetés sorsának végkifejletére utal. Véleményünk szerint a szöveg közvetlenül mégsem erről ad hírt. Jóllehet a példázat sok tekintetben hasonlít más példabeszédekre, nem a 'növekedésről szól'. Nem történik benne említés kezdeti magról vagy jelentéktelennek látszó kiindulásról, és nem úgy látszik, mintha négy egymást követő eredménytelen vetési kísérletről számolna be. Nem említtetik benne a betakarítás, sőt ez a kifejezés elő sem fordul a példázatban. A vetés nem fokozatosan, hanem különféle katasztrófák ellenében szökken szárba.

Az evangélisták nem egyszerűen elbeszélők vagy krónikások, hanem lelkipásztorok, akik sosem feledkeznek meg olvasóik lelki igényeiről. A példázat bizakodással, derűlátással, egyben üdvös félelemmel tölti el az ember lelkét. A vetés kudarcát nem külső tényezők okozzák, hanem a rossz talaj. Másutt a Biblia említést tesz az esőről, a napról, a jégverésről, a férgekről, a molyról és egyéb kártevőkről. Ebben a szövegben azonban ezek nem szerepelnek. A szerző a föld termőképességére irányítja a figyelmet. «A sarjadás elmaradása, a tiszavirág életű csírázás, az elfojtott növekedés és a valódi termés egymást követő képei a legnagyobb eredmény felé irányuló mozgást ábrázolják, vagy ha tetszik, az ellentét által elrejtik a jó föld kiváló termését, ami nyilvánvalóvá teszi a végső talajréteg termőképességét».^[10] Jézus műve csak ott fogan meg, ahol jó talajra, illetve a metaforát félretéve, kedvező készségekre talál. Az embernek 'jó földdé' kell válnia, ha önmagában és másokban siettetni akarja az isteni mag érlelődését. Kétségtelen, hogy a vetés szükséges, de az is fontos, hogy a mag ne terméketlen talajra hulljon. Nyitottan kell egyengetnünk a keresztény üzenet szívünkhöz vezető útját. Ebből a szempontból a példázat a tespedt, a határozatlankodó vagy a keményszívű hallgatóságot szeretné felrázni. Miközben tehát az evangélista bátorítással, bizakodással szándékozik eltölteni a kétkedő és félénk embereket, az újonnan megtérteket és valamennyi hívőt figyelmeztetni is akarja arra, hogy fogadják be Krisztus igehirdetését és főleg gyümölcsöztessék életükben.

(Mk 4, 10-12; Lk 8, 9-10)

10. A tanítványok odamentek hozzá, és
megkérdezték tőle: «Miért beszélsz nekik
példázatokban?»
11. Ő így válaszolt: «Mert nektek megadatott,
hogy megértsétek a mennyek országának
misztériumait, de azoknak nem adatott meg.
12. Mert akinek van, annak adatik és
bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is
elvétetik, amije van.
13. Azért beszélek nekik példázatokban, mert
látván nem látnak, és hallván nem hallanak,
és nem értenek.
14. Beteljesedik rajtuk Izajás jövendölése:
'Hallván halljatok, de ne értsetek, látván
lássatok, de ne ismerjetek!
15. Mert megkeményedett e nép szíve, fülükkel
nehezen hallanak, szemüket behunyták,
hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne
halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg
ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket'.
16. A ti szemetek pedig boldog, mert lát, és
fületek boldog, mert hall.
17. Bizony, mondom nektek, hogy sok próféta és
igaz kívánta látni, amit láttok, de nem látták,
és hallani, amit hallotok, de nem hallották».

Jézus még a bárkában van (2 v.), de most már tanítványai is odamennek hozzá, akikről eddig még csak említés sem történt. Hosszan elhúzódó beszélgetésbe elegyednek vele (vö. 10.18.24. és 31. v.), amelynek folyamán a sokaság csendben várakozik (36. v.). Mindez szerkesztői következetlenségről árulkodik, amely gyakorta előfordul az evangéliumi elbeszélésben.

A példázatban szólás újszerű dolog, ami igazolásra szorul. Az evangélista különféle eredetű és jelentésű mondatokat^[11] gyűjt össze ebben a részben, amelyeknek az új nyelvezet megvilágítása volna a rendeltetésük. Ám nem úgy látszik, mintha megfelelnének e célnak. Ezzel szemben arra szolgálnak, hogy 'magyarázatot' adjanak a jézusi igehirdetésnek (a tanítványok részéről történő) elfogadására, illetve (a zsidók részéről történő) elutasítására. Csak mellékesen állnak kapcsolatban a (10. versben említett) példázatokkal. Az ellentétek már előbb (11-12. fejezet) nyilvánvalóvá váltak. Az evangélista most újra elmondja az ezekre korábban adott magyarázatát (11, 19.25-26). Annak az elkülönülésnek, amely az üdvtörténetben létrejött a keresztények (hívők) és a zsidók (hitetlenek) között, legfőbb oka az isteni bőkezűség (vagy ha úgy tetszik, önkényesség), amely egyeseknek megadja (didômi),^[12] másoktól pedig megtagadja az ország misztériumainak ismeretét (11. v.). A «nektek» személyes névmással a «nekik» helyeződik szembe. Még ha ez nem is hangzik el kifejezetten, e névmás a kezdetben (2. v.) említett sokaságra utal. Lukács a «többiekről» (8,10) beszél. Márknál ugyanezek a «kívülvalók» (4,11), vagyis mindazok, akik nem zsidók. Máté evangéliumában azonban ez a megjegyzés még túl korai volna. A «mennyek országának misztériumai» kifejezés az apokaliptikus irodalomból származik.^[13] Isten végső titkaira utal, vagyis a Krisztus áldásos tevékenységében gyökerező üdvösség tervére (11,1). Az eredetek egyháza és így Máté közössége számára érthetetlen volt a zsidók hitetlensége. Ezért ezt (büntető) isteni tevékenység eredményének tekintették. Jézus ugyanilyen érveléshez folyamodik, midőn az egyszerű, felkészületlen nép által elfogadott és a zsidóság tanult emberei részéről visszautasított saját igehirdetésének sorsáról beszél: mindez az isteni tetszőleges választás eredménye (11, 25-27). Ez az eljárás azonban, amely a történelmet a teológiával magyarázza, illetve ehhez igazítja, a megoldandó problémáknál is súlyosabb következetlenségekbe bonyolódik. Kétségtelen, hogy Dániel és ('kicsiny') társai megértették a király titkait, amelyeket a babiloni bölcsek nem tudtak megfejteni (Dán 2, 20-23). Ám ebben az esetben is inkább a zsidó aszkézisnek (valamiféle szent anekdotagyűjtemény alapján összeállított) apológiájáról van szó, amely jobban biztosítja az ember számára a világos látást és az igazság megragadásának képességét, mint a túláradóan gazdag étkezések.

A 12. versben szereplő félreérthető állítást egy másik, még homályosabb kijelentés magyarázza: ez rávilágít az isteni bőkezűségre, de elhomályosítja az ő méltányosságát. Újra előkerül az 'adni' ige, hogy kiemelje a Magasságbeli nagylelkűségét, amelyet azonban csak egyes (a nyilvánvalóan előnyben részesített) emberek iránt tanúsít, hogy ezek túláradó módon részesüljenek a javakból azoknak hátrányára, akiknek semmijük sincs, és még attól is megfosztódnak, amit birtokolhatnának (12-13. v.). E kijelentés mélyén egészen egyedülálló elképzelés rejtőzik: azt sugallja, mintha Isten csak meghatározott mennyiségű jótéteményt irányzott volna elő, amelyet (ha az első címzettek nem fogadnak el) szükségszerűen és visszavonhatatlanul mások örökölnek. Való igaz, hogy a nem kamatoztatott talentum is olyannak adatik, aki bizonyságot tett arról, hogy kamatoztatni tudja (25,29). Ha elszakadunk a metaforától, mondhatjuk, hogy az 'igazság' birtoklása a legbiztosabb előfeltétel a benne való elmélyedéshez, de ha valaki Istent teszi meg az ilyesfajta egyenlőtlen elosztás okának, meglehetősen alaptalan dolgot állít.

E 'bizalmas közlés' után Jézus úgy magyarázza a példázatokban szólás okát, hogy Izajás egyik szövegére (6, 9-10) hivatkozik. Az üdvösség történelmében nem először következnek be a Jézuséhoz hasonló sikertelenségek. Sőt, úgy látszik, mintha ez volna a próféták sorsa. A hosszú szöveg (14b-15) felidézése előtt azonban Máté ennek félreérthetetlen összefoglalását adja (13b). Jézus azért választotta a példázatok nyelvezetét (amely önmagában véve közkeletű prófétai műfaj), 'mert' (hoti: okhatározói értelemben) honfitársai nem akartak 'látni és hallani', amikor nyíltan beszélt nekik. E taktikai változtatást nem valamiféle új pasztorációs módszertan, hanem a hallgatók érzéketlensége tette indokolttá. Annak, aki elutasította az első javaslatot, nem adatik másik, érthetőbb tanítás, hanem homályosabb, rejtélyesebb és titokzatosabb szavak jutnak osztályrészül. Isten, illetve Jézus bezárkózásának oka az emberi visszautasítás. Márk még kérlelhetetlenebb módon fogalmaz, mert a példázatok mögött kifejezett büntető szándékot tételez fel az üdvözítő részéről: «hogy (hina: célhatározóként) ne lássanak» (4,11).^[14]

Az Iz 6, 9-10 szövegét Máté a Hetvenes-fordításból veszi, amely kiiktatta az eredeti héber szövegben meglévő (legalábbis látszólag) teológiai képtelenségeket.^[15] A próféta meghívásának első pillanatától fogva előre látja, hogy hallgatói szívének keménysége és lelki elvakultsága miatt küldetése kudarcot fog vallani. Erős és bátor ember, mint ahogyan olyasvalakihez illik, akinek feladata egész Izrael megtérítése. Ha tehát műve nem hozta meg a kívánt eredményeket, ez az izraeliták bűne. Ugyanez érvényes Jézus missziójára is, amely nem a honfitársak megtérését eredményezte, hanem csak elvakultságukat tette nyilvánvalóvá. Midőn azonban ezt cselekedték, vagyis elutasították a messiást, a prófétai jövendölést is beteljesítették (14. v.). Izajás nyilvánvalóan nem gondolt Jézus igehirdetésére, de ez Mátét nem akadályozta abban, hogy ebben is a jövendölés beteljesülését lássa.

A szerző a zsinagógával vitatkozik, de még ennél is jobban izgatja saját közösségének sorsa (16-17. v.). A tanítványok boldogságát már a hegyi beszéd bevezetője is meghirdette (5,12), és ezt nyilvános működése folyamán Jézus újra megerősítette (vö. Lk 11,27). Máté most szükségét érzi, hogy a hívők mindenkor ingatag hitének megerősítése végett visszatérjen e témára. A hangsúly a messiási áldások szintézisét jelentő 'boldogságra' helyeződik, amely alárendelődik az ige hallgatásának, illetve a krisztusi mű elfogadásának (vagyis mindannak, amit láttak). A keresztény hit az öröm forrása, és nem a félelemé vagy a szorongásé. Az evangélista pasztorális megfontolásokból szükségesnek látja, hogy ezt az igazságot újra állítsa. A hívők örüljenek és egyben legyenek büszkék keresztény voltuk miatt. Egyesek valószínűleg féltek (10,31), vagy egyenesen szégyenkeztek (10, 32-33). Tudniuk kellett volna azonban, hogy olyasvalakit láttak és hallottak, akit még az Ószövetség legnagyobb alakjai, maguk a próféták 'sem ismerhettek meg, jóllehet nagyon vágyakoztak erre'. Az ószövetségi hagyománnyal való kapcsolat említése mindig időszerű a túlnyomórészt zsidó-keresztényekből álló Máté-i egyházában. Ez a közösség a valódi Izrael folytatása, és nem a zsinagóga.

(Mk 4, 13-20; Lk 8, 11-15)

18. Ti tehát halljátok meg a magvető példázatát!
19. Amikor valaki hallja a mennyek országának
igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja
azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint
akinél az útfélre hullott a mag.
20. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja
az igét, és azonnal örömmel fogadja,
21. de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig
való, s amint szorongattatás vagy üldözés
támad az ige miatt, azonnal eltántorodik.
22. Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az
igét, de e világ gondja és a gazdagság
csábítása megfojtja az igét, és nem hoz
termést.
23. Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti
az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik
hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.

A jelenlegi értelmezés tartalmi és formai okok miatt elkülönül a példázattól (13, 3-9), amelyre vonatkozik.^[16] Az eredeti szöveg új részletekkel gazdagodott. A leírt elemek (a mag, a tövisek, a madarak stb.) olyan szimbolikus jelentéssel ruházódtak fel, amellyel korábban nem rendelkeztek. A példázat szinte allegóriává alakult, ráadásul alanya is megváltozott. Az eredeti elbeszélés a messiási ország eljövendő sikereiről szóló meghirdetés. A «magyarázat» témája ezzel szemben azt tartja szem előtt, hogy az ige milyen sorsra jut az egyes hallgatókban. A 'magvetőről szóló példázat' az «országot meghirdető igére» (19. v.) vonatkozó példabeszéddé változott. Az ige (logosz) kifejezés itt ötször szerepel, jóllehet az első beszédben nem fordult elő. A változatos talaj nem a krisztusi igehirdetés hallgatóit jelképezi, hanem a különféle típusú keresztényeket, illetve az egymástól különböző készségeket, amelyekkel az evangéliumi üzenetet befogadták. Az értelmező szem elől veszítette a közönséges zsidót, akihez az Üdvözítő szavait intézte, hogy olyan hallgatósághoz forduljon, amely már megtapasztalta a keresztény hit nehézségeit, és élménye van ezekről.

A szövegnek ez az új beállítása felveti a példázat magyarázatának szerzőjére vonatkozó problémát. Az exegéták az evangélista véleményétől (13,18) eltérően úgy gondolják, hogy ez a részlet aligha eredhet Jézustól. A jézusi szerzőség ellen szól a sajátos szókészlet is: a részletben bőségesen fordulnak elő olyan görög kifejezések, amelyek csak az apostoli irodalomban, az Apostolok Cselekedeteiben vagy a Levelekben találhatók meg.^[17] A szövegben ábrázolt helyzet is más történelmi korra utal. Az első példabeszéd az ellentétre épül, és a hangsúlyt a jó föld túláradóan bőséges hozamából adódó mondanivalóra helyezi. Az értelmező ezzel szemben a sikertelen kísérletekkel is foglalkozik, és ezekre jobban odafigyel, mint a végső állapot háromszoros betakarítására. Az új szövegben a mag fejlődését akadályozó, illetve késleltető okok a szorongattatás (thlipszisz) és az üldözés (diógmosz). Ezek az okok az ősegyház jól körülhatárolható helyzetére utalnak.^[18] A Lk 8,15 még világosabbá teszi a helyzet változását: «Akiknél pedig a jó földbe esett, azok igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak állhatatossággal (en hüpomoné)». A hüpomoné kifejezés a hitet veszélyeztető tényezőkkel szembeni állhatatosságot emeli ki. Lukácsnál a helyzet még jobban eltér az eredeti állapottól. Az egyház, amelynek Jézus földi élete után üldözésekkel, megpróbáltatásokkal, kísértésekkel, hitehagyásokkal kellett szembesülnie, arra szólítja híveit, hogy merítsenek erőt és vigasztalást az önmegtagadás krisztusi példáiból. Az eredeti állapotot nem hamisította meg, hanem átrajzolta az új időknek megfelelően: a példázathoz «semmit sem adott hozzá, és semmit sem vett el belőle, hanem a hangsúlyt helyezte másra a hallgatóság megváltozása miatt».^[19]

A Mt 13, 18-23, amely inkább a példázatokban szólás indokáról szóló kitérőhöz (10-17. v.) kapcsolódik, valamiképpen mérsékli azokat a teológiai félreértéseket, amelyekre a példabeszéd alkalmat adhatott. A példázatban úgy látszott, hogy a 'hallgatás' és főként a 'megértés' Isten szabad (illetve önkényes) adománya (amelyet vagy 'megad, vagy nem ad meg'). Az új példázat azt igazolja, hogy minden az egyedi hívő ember jóakaratától függ. A szerző a többes számot ('néhány': ha men, tudniillik mag; 'mások': alla; 4-8. v.) egyes számmal («aki hallja»: 20.22.23. v.) helyettesítette. Az ige mindenki (a sokaság és a tanítványok) füléhez eljut, de nem mindenki figyel rá egyenlő mértékben, s főként nem azonos módon engedelmeskedik neki. A 'hallani' ige, miként ez biblikus használatából kiviláglik, nem csupán az egyszerű hallást jelenti, hanem a hallott tanítás valóra váltását. A 'megérteni' szóval áll kapcsolatban (13.14.15.19.23.51. v.), amely nem annyira az értelmi elfogadást, hanem inkább az exisztenciális, életszerű befogadást jelenti.

Valamennyi jámbor izraelitának feladata, hogy «hallja meg Jahve szavát». E szót mindenkinek «teljes szívéből», «teljes lelkéből», «teljes erejéből», «értelmének és képességeinek teljes latba vetésével» kellett befogadnia. A 'példázatra adott magyarázat' keresztény szóhasználatban a shema,^[20] vagyis annak az imának teológiáját tartalmazza, amelyet reggelente és esténként minden hívő elmondott, és amelyet ráadásul homlokára erősített imaszíjon szeme előtt hordott. Jézus a kísértések közepette 'meghallgatta' az Atya szavát, midőn ellene mondott érzékei (az éhség) hajlamának, a hiú kérkedésnek, a mammon támaszának, és tanúságot tett arról, hogy feltétlenül ragaszkodik az isteni akarathoz.

A tanítványok különböznek a sokaságtól, mert ők 'ismerik az ország misztériumait' (11. v.), mivel láttak, hallottak és odafigyeltek (16.17. v.). Ez azonban még nem minden: hátravan ugyanis személyes elkötelezettségük, amely a valódi hallás és megértés próbaköve. Máté már a hegyi beszédben is mondotta: a keresztény ember értékét nem az adja meg, amit tud, hanem az, amit tesz (7, 13-27). Most ugyanezt állítja: nem az ige hallgatói üdvözülnek, hanem azok, akik ezt jó cselekedetekre váltják, azaz termést hoznak. A 'termést hoz' kifejezés a keresztény élet hiteles voltának jelölésére szolgál (vö. 3, 8.10; 7, 17-19; 12,33). A gyümölcsök árulkodnak a fa természetéről, bármilyen fajtáról legyen is szó. Termés nélkül minden csak látszat.

A keresztény életet különféle veszélyek (Sátán, a szorongattatások, az üldözések,^[21] az evilági gondok, a gazdagság) fenyegetik. Erő és bátorság kell ezek legyőzéséhez. Az igéről szóló példabeszéd alapjában véve a hitre vonatkozó példázat: annak az embernek drámáját mutatja be lélektani szempontból, akinek naponta meg kell küzdenie azért, hogy hűségesen tudjon ragaszkodni Krisztus örömhíréhez. A Sátán és az önzés mellett más ellenfelek (a felszínesség, a szív keménysége, a világ csábítása) is fondorkodnak a keresztény elfogadás ellenében. Az embernek győznie kell ezek felett, hogy Krisztus tanítványa maradhasson.

Az értelmező, illetve az igehirdető az újonnan megtértekhez fordul, és buzdítja őket: óvakodjanak a különféle veszélyektől, amelyek akadályozzák, hogy lelkükben gyökeret verjen Isten igéje. A prófécia, a példázat ily módon a keresztény parainézis vagy gyülekezeti katekézis elemévé válik.

24. Más példázatot is mondott nekik: «Hasonló a
mennyek országa ahhoz az emberhez, aki jó
magot vetett szántóföldjébe.
25. Amíg azonban az emberek aludtak, eljött egyik
ellensége, konkolyt vetett a búza közé, és elment.
26. Amikor a vetés szárba szökött, és termést hozott,
megmutatkozott a konkoly is.
27. A szolgák ekkor odamentek a gazdához, és ezt
kérdezték tőle: «Uram, ugye jó magot vetettél
földedbe? Honnan van benne akkor a konkoly?»
28. «Ellenség tette ezt» - felelte nekik. A szolgák erre
megkérdezték: «Akarod-e, hogy kimenjünk, és
összeszedjük a konkolyt?»
29. Ő azonban így válaszolt: «Nem, mert amíg a
konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt
a búzát is.
30. Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig,
és az aratás idején megmondom az aratóknak:
'Szedjétek össze először a konkolyt, kössétek
kévébe, és égessétek el, a búzát pedig takarítsátok
be csűrömbe'».

E példabeszéd olyan, mint valamiféle két felvonásból álló dráma. Az első jelenetet két egymással szemben álló szereplő és cselekedet uralja. A gazda és ellensége ugyanabba a szántóföldbe vet: az egyik jó, a másik rossz magot. A konkoly parazita, kártékony és ártalmas növény. A gazda tudtán kívül, akarata ellenére kerül a földbe, és ráadásul nagy mennyiségben. A szolgák megjelenése nyitja meg a második felvonást, amelynek az a rendeltetése, hogy világossá tegye az elbeszélés végső mondanivalóját. A szemmel láthatóan szakemberek azt javasolják, hogy a búza megmentése érdekében azonnal ki kell irtani a konkolyt. A gazda azonban nem fogadja el ezt a javaslatot, mert ő azt akarja, hogy hadd nőjön «mind a kettő» az aratásig. E paradox ellentétből (kiirtani vagy túlélni hagyni) bontakozik ki az elbeszélés fő mondanivalója.^[22]

A szöveg kétségtelenül zavaros helyzetet ábrázol. A szántóföld, amelyen együtt növekszik a búza és a konkoly, az ország. Ebben külső megkülönböztető jegyek és különbségek nélkül együtt élnek jók és rosszak. Az egyik vagy a másik csoportot aligha lehetne azonosítani Krisztus tanítványaival és ellenfeleivel, a zsidókkal, de a jó és a rossz hívőkre sem korlátozhatjuk ezeket. Az ellentét általánosabb: Isten tervének és a tervet akadályozó ellenséges erőknek szembenállását tartja szem előtt. A példázat alkotója nem a rossz valóságának kinyilvánításán fáradozik, hanem a legyőzéséhez vezető út megmutatásán. Ezzel kapcsolatban két egymással szemben álló módszert említ: a szolgákét és a gazdáét. A szolgák elgondolását Isten embereinek az az ősi igénye ihleti, amely Jeremiást egész életében gyötörte, hasonlóképpen Jóbot és Jahve szegényeit is. A Keresztelő hozzájuk hasonló hevülettel és az ő nyelvükön szólva osztozik nyugtalanságukban. Az a messiás, akiről beszél, már ráhelyezte a fejszét a fa gyökerére, illetve kezében tartja a szórólapátot, hogy elkülönítse a búzát a pelyvától. Nem sokkal később Jakab és János kéri majd a «tüzet az égből» a barátságtalan szamariai városok elpusztítására (Lk 9, 54-55).

A zsidó várakozást is az eszkatologikus ítélet, illetve az új, a tökéletes és a szent világ közvetlen megnyílásának gondolata uralta. Krisztus idejében sok vallási csoport próbálkozott azzal, hogy elszakadva a 'bűnösök' tömegétől megvalósítsa a 'tökéletesek gyülekezetét'. A farizeusok mellett, akiknek már nevük is jelzi 'elkülönült' voltukat és szeparatista törekvéseiket, Qumrán közelében a 'világosság fiai', az 'igazak' gondolják úgy, hogy ők már megvalósítják a végső idők közösségét. A példázatban szereplő szolgák ezt a gondolkodásmódot tükrözik és jelenítik meg. Az izraelita ortodoxiát, egyben az ősegyházban is fellelhető csoportok és áramlatok gondolkodását képviselik.

A szántóföld gazdája ellentétes álláspontra helyezkedik. Nem óhajtja a rossz, vagyis a gonosztevők erőszakos elnyomását, hanem azt akarja, hogy fennmaradjanak és a jókkal együtt éljenek. Teljesíthetné a szolgák kívánságát, de akkor a dolgok rendje ellenében kellene cselekednie: a konkoly ugyanis olyan szorosan összefonódik a búzával, hogy az egyik nem gyomlálható ki a másik kiszakítása nélkül. Isten elsősorban nem az egyedeket, hanem az emberi közösség egészét tartja szem előtt. A kiszakítás a létezés szokványos módjának megsértése volna. Mindannak, ami a földbe került, joga van ahhoz, hogy beéréséig létben maradjon. Minden 'előbbi' beavatkozás korainak számít: a létezők oly szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy az egyik ellen nem lehet fellépni a másik megsértése nélkül. Ha a konkoly létezik, létét tiszteletben kell tartani. Isten országa nem rombolásokkal, hanem a türelem és a bizakodás erejében épül. A konkoly jelenléte ugyanannak a tervnek része, amely a búza létezését is igényli a szántóföldön. A rossznak a jóval együtt, ezzel szemben és a jó mellett kell 'növekednie'. E 'végzetszerűség' elkerülhetetlen, még ha a 'szolgák' nem is értenek vele egyet.

Amikor Jézus megkezdte szolgálatát, nyíltan hadat üzent a Sátánnak, azt tanította, hogy az ember próbáljon szabadulni ármánykodásaitól, de nem gondolt arra, hogy elpusztítja: inkább cselekedeteit semmisítette meg, mintsem jelenvalóságát, és erre oktatta az embereket is. Szolgálata folyamán nem csupán Izrael szentjei, az 'igazak' sokasága felé fordult, hanem főként az elveszett bárányokat kereste: a «vámszedők és a bűnösök barátjává» vált (11,19); egyiküket meghívta követői közé (9,13); az utcanőkkel ugyanolyan módon bánt, mint a jámbor és szentéletű személyekkel.

A példázat voltaképpen elvi síkon fogalmazza meg Jézusnak az emberekkel szembeni általános viselkedését, egyben hosszantűrésre, türelemre és bizakodásra buzdít. A jóknak és a rosszaknak az Isten országában való keveredését szem előtt tartó elbeszélés misztérium jellegű helyzetet ábrázol, de a végén derűs távlatokat nyit meg. A rossz együtt növekszik a jóval, de a végén a jó győzedelmeskedik. A példázat egyrészt a 'jók' szerénytelensége és türelmetlensége ellen szóló felhívás, másrészt pedig figyelmeztetés a 'rossz' keresztények számára, nehogy meglepetésszerűen érje őket a végső nap könyörtelen termés-betakarítása.^[23]

Az elbeszélésben érthetetlenek vagy vitathatók azok a részletek, amelyek a rosszat valamiféle 'ellenségtől' eredeztetik (25. v.), illetve a konkoly elégetéséről szólnak (30. v.). E pontokon az ítélő messiásról (3,12) hírt adó Keresztelő szavai idéződnek fel. Kétségtelen, hogy a szöveg nem beszél 'olthatatlan tűzről', de lehetséges, hogy burkoltan erre is utal. Az ezeken a lapokon újra megjelenő biblikus teológia túlzottan leegyszerűsített módon szemléli a történelmet, és ez a látásmód nem biztos, hogy helyes. Lehetséges, hogy a rossznak szinte legyőzhetetlen erejét valamiféle vonatkozási ponttal és emberen kívüli elvvel magyarázó tanítás inkább sémita kulturális adat, és nem hiteles isteni üzenet.

Kétségtelen, hogy a gonoszságnak van valamiféle oka, de ezt nem lehet olyan könnyedén megjelölni, mint ahogyan a szent szerzők teszik. Ha ezt az okot az emberen kívülre helyezzük, ez inkább kényelmes kibúvó, mintsem biztos azonosítás.^[24] A búzának és a konkolynak az aratás képében megfogalmazódó elkülönítése túlzottan szigorú tanítás ahhoz, hogy az emberi történelemre, vagy ami rosszabb, az eljövendő életre alkalmazhassuk. ^[25]

(Mk 4, 30-32; Lk 13, 18-19)

31. Más példázatot is mondott nekik: «Hasonló a
mennyek országa a mustármaghoz, amelyet
fog az ember és elvet szántóföldjébe.
32. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor
felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává
lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és
fészket raknak ágai között».

Annak ellenére, hogy a példázat rövid, különféle elemek találhatók benne: a magvető, a szántóföld, a kicsiny mag, a növekedés, a nagy fa és a madarak, amelyek eljönnek, hogy megpihenjenek ágai között. Lehetséges, hogy ezek közül egyiknek-másiknak megvan a saját jelentése is, de a példázat alkotójának az a szándéka, hogy a figyelmet a kezdeti magocska és végül az egész szántóföldet beárnyékoló nagy fa közötti ellentétre irányítsa.^[26]

A «mindegyiknél kisebb mag» nagy 'növénnyé', 'fává' válik. Ugyanez történik a mennyek országával is. Szerény kezdetei ellenére érvényre fog jutni, sőt, az evangélium írásának idején már érvényre is jutott. A különféle kezdeti sikertelenségek nem tudták megakadályozni, hogy a végén túláradóan bőséges termést hozzon (3-9. v.).

A példabeszéd két különböző állapotot mutat be, mert egyidejűleg akarja mindkettőre (a kezdetre és a végre) irányítani a figyelmet. A magvetőről szóló példázat a végső terméshozamot tartja szem előtt, hogy igazolja és ellensúlyozza az első kísérletek kimerítő és hasztalan fáradozásait. Ugyanez történik ebben a példabeszédben is, amely a nagy fa képében csúcsosodik ki, de elsősorban nem nagyságának és szilárdságának kiemelése érdekében, hanem kezdeti jelentéktelenségének és észrevétlenségének ellensúlyozása végett. Tanulsága nem a végletek egyikéből, hanem ezek szintéziséből adódik.^[27] A példázat alkotója az ország jövője felé tekint, hogy felébressze a reményt azokban, akik csak a kicsiny, szerény kezdeteket látják. A figyelem a végre terelődik, de az eredet megvilágítása miatt.^[28]

A kicsiny mag fává alakulása fejlődést feltételez, de a példázat alkotója nem időzik a közbülső állapotnál. Nem a mag lassú és fokozatos kibontakozását akarja bemutatni (semmi jele annak, hogy erre gondolna). Ezzel szemben a kezdeti állapot után közvetlenül a végső szakaszt veszi figyelembe. A fokozatosságot legfeljebb közvetve állítja.

A mennyek országának nincsenek olyan kezdetei, mint amilyeneket az apokaliptikus szerzők megálmodtak vagy a nép remélt, hiszen szinte észrevétlenül illeszkedik a történelembe (vö. 11, 2-3; 12,20). Ennek ellenére úgy jut majd érvényre, mint ahogyan ez az elvárásokban szerepelt. ^[29] Olyan bizonyosan fog eljönni, mint ahogyan a magból kihajt a növény. Történelmi kezdeteit illetően az ország olyan, mint a mustármag, de egészen más lesz végső állapotában.

A példázat tehát vigasztaló és bátorító 'meghirdetés' mindazok számára, akik nem tudják meglátni Krisztus művében a messiási várakozások beteljesülését: a tanítványokhoz intézett krisztusi szavakat visszhangozza: «Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!» (Lk 12,32). A példabeszéd tényre (Jézus messiási művére) utal, elsősorban azonban (az Isten eljárásmódjának paradox voltáról szóló) törvényt hirdet meg. Nemcsak azt hangsúlyozza, hogy az ország szerény kezdetei ellenére is érvényre jut, hanem ráadásul azt is, hogy ezekkel egyenes arányban érvényesül.^[30] Az, amit botránynak tekintettek, valójában az isteni terv titka volt: a kicsinység vagy a gyengeség nem veszélyezteti, hanem éppen elősegíti az eljövendő sikert. Ha az ország önmagának elegendő intézménnyé válik, és megszűnik mustármagnak lenni, elmaradnak növekedési feltételei. Az ország embereinek ereje gyengeségükben rejlik, mert csak ebben az esetben tudnak teljességgel Istenben bízni és benne támaszra találni. Az ország erőtlenségében válik naggyá, mondhatnánk Szent Pál szavaival (2 Kor 12,9).

A hívőknek el kell hagyniuk földi támaszaikat és csecsebecséiket, szegénnyé, alázatossá és gyengévé kell válniuk annak érdekében, hogy az egyház az alapítója által szándékolt jellemzőkkel rendelkezhessék. Annak, aki az országot mustármagként fogadja be, lelkületében alkalmazkodnia kell a kicsiny mag példájából adódó tanításhoz. Újra visszatér a szegénységre vonatkozó felhívás, az egyház Magna Charta-ja, amellyel a hegyi beszéd kezdődik.

A fa említése talán szerkesztői hozzátoldás, és a madarak beköltözése ágai közé a (tömeges) keresztény hitre térést akarja hangsúlyozni. Lehetséges, hogy a kép a bibliai hagyományból származik.^[31] Mindenesetre az evangélium írásának idején az egyház fája már biztos otthont nyújt mindazoknak, akik hozzá mennek. A nemzetek pedig meghívást kapnak, hogy minél nagyobb számban forduljanak felé.

(Lk 13, 20-21)

33. Más példázatot is mondott nekik: «Hasonló
a mennyek országa a kovászhoz, amelyet
fog az asszony, belekever három mérce
lisztbe, míg végül az egész megkel».

A kovászról szóló beszéd az előző példázat tanítását ismétli. Mondanivalója elsősorban a kezdeti adagocska és a kelesztés végén nagy tömegként jelentkező tészta (az 'egész') közötti ellentétből fakad.^[32] A mustármag az ország szerény kezdeteit jelképezi. Erre az eredetre utal a maroknyi kovász is. Ezt a kezdetet, amely csírájában eljövendő kiterjedésének egészét tartalmazza, senki sem veszi észre. Miként a kovászt is 'elrejtik' a lisztben, s csak később jelenik meg a kelt tészta méreteiben, kezdetben Isten országa is láthatatlan valóság. A kicsiny kovászról nehezen tételezné fel az ember, hogy hatással lesz a nagy mennyiségű lisztre. Ehhez hasonló hatást fog kifejteni az ország is az emberek tömegére. Isten műve mindig az általa használt eszközök elégtelensége és alkalmatlansága ellenére jut érvényre. A várva várt ország elérkezett, de nem várt formában illeszkedik a történelembe. Forradalmasítja a világot, de rejtett módon működik együtt történelmünkkel és helyezkedik el folyamában.

A példázatból sugárzó reménység üzenetét a kovász támadó, átalakító ereje is kiemeli (vö. Gal 5,9: «egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti»). Jézus tanítása az ember belső világában fejti ki hatását, miként a kovász is a liszt tömegén belül hatékony. Nem hatalmi megnyilvánulásokkal hökkenti meg az embereket, hanem lelküket érintve fordítja őket az igazság és a jó felé. Ha a kovász nem járja át a lisztet, ebből nem lesz kenyér. S miként a kicsinység meghatározó feltétel a mustármag fejlődése számára (31. v.), a rejtőzködés és a liszttel való keveredés is lényeges mozzanat a kovász hatékonysága szempontjából. Lehetséges, hogy a példázat az örömhír terjesztőitől elvárt pasztorális taktikára vagy módszertanra is utal: nem szabad elkülönülniük az emberektől, akiknek az ország evangéliumát hirdetik (10,7), hanem közéjük kell keveredniük, sőt vegyülniük.

A példabeszéd Jézus módszerét is megerősíti, aki nem távolodott el az emberek tömegétől, hanem általában elvegyült az igazakból, de többnyire a bűnösökből álló sokaságban. A kovászról szóló tanítás elítéli a farizeusi, a szeparatista és a szektás magatartást. Jézus ugyanis a betegek (4, 23-24), a nyilvános bűnösök barátja (11,2), és így üdvözítőjük is.

A kovászról szóló példázat olyan törvényt fogalmaz meg, amely az üzenetre, egyben tolmácsolóira is vonatkozik. Minthogy ezt a törvényt gyakorta figyelmen kívül hagyták és nem követték, megvalósítása mindenkor sürgető feladatként jelentkezik.

(Mk 4, 33-34)

34. Mindezt példázatokban mondta el Jézus
a sokaságnak, és példázat nélkül semmit
sem mondott nekik,
35. hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:
«Példázatokra nyitom meg számat, és a
világ kezdete óta rejtett dolgokat jelentek ki».

Máté a Jézus szónoki tevékenységére vonatkozó 'összefoglalással' megszakítja a gondolatmenetet. A mondat Márktól származik, akinél a példázatok 'részének' (4, 33-34) befejezését alkotja. Nem egészen világos azonban, hogy Máté miért ebbe az összefüggésbe illesztette e részletet. Lehetséges, hogy kis szünetet akart beiktatni a hosszúra nyúló példabeszédek sorába, vagy el akart mélyedni azokban a teológiai indokokban, amelyek arra késztették Jézust, hogy a példázatot előnyben részesítse a nyílt beszéddel szemben (11. v.). A kovászról szóló példabeszéd az utolsó azoknak a sorában, amelyeket Jézus a bárkából mond a sokaságnak. Ettől kezdve visszatér a házba, ahol folytatja a tanítványaihoz szóló beszédet (36. v.). A Márk-féle befejezés alkalmasnak látszott ennek az első magnak lezárásához. Miként a 14-15. versben, (apologetikus meggondolásból) Máté itt is fontosnak tartja, hogy a példázat műfaját szentírási hivatkozással igazolja. Ezúttal a 78. Zsoltár egyik részlete (2. v.) jön neki kapóra, amely a teremtés misztériumát titokként közli. A zsoltárost a hagyomány nem tartotta 'prófétának', Mátét azonban (aki gyakorta idézi az Írást csupán tartalmilag) ez nem zavarja. Jézus egész igehirdetése Isten titkainak kinyilvánítása. A szerzőnek jó szolgálatot tett a zsoltárban szereplő «példázatok» kifejezés. Máté számára az a fontos, hogy az Ószövetség az Újnak megjövendölése, és hogy szereplői valamiképpen az üdvözítő személyét és tevékenységét elővételezik. A mindaddig ismeretlen igazságok (misztériumok), amelyeket Jézus megpróbál megértetni a sokasággal és tanítványaival, nem emberi megfontolások eredményei, hanem prófétai meghirdetések, tehát isteni üzenetek. A felhívás egyrészt a zsidóságból érkező hívőknek szól, hogy fedezzék fel az ősi kinyilatkoztatásban rejlő üzenetet, másrészt a zsinagóga tagjainak, hogy hagyjanak fel a Krisztussal szembeni ellenállásukkal. Ellenkező esetben ugyanis előfordulhat, hogy magukkal a prófétákkal kerülnek szembe, akikben pedig hisznek.^[33]

36. Ekkor elbocsátotta a sokaságot, és bement
a házba, tanítványai pedig ezzel a kéréssel
fordultak hozzá: «Magyarázd meg nekünk
a szántóföld konkolyáról szóló példázatot».
37. Ő pedig így válaszolt nekik: «Az, aki a jó
magot veti, az emberfia;
38. a szántóföld a világ; a jó mag a mennyek
országának fiai; a konkoly a gonosz fiai;
39. az ellenség, aki elvetette a konkolyt, az
ördög; az aratás a világ vége, az aratók
pedig az angyalok.
40. Ahogyan tehát a konkolyt összegyűjtik és
megégetik, úgy lesz a világ végén.
41. Az emberfia elküldi angyalait, és
összegyűjtenek országából minden
botránkozást okozót és gonosztevőt,
42. és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz
majd sírás és fogcsikorgatás.
43. Akkor majd az igazak fénylenek atyjuk
országában. Akinek van füle, hallja!»

A példabeszéd értelmezése Máté közösségétől származik. A szövegeltérések olyan nyelvi sajátosságokkal párosulnak, amelyek nem találhatók meg az első elbeszélésben.^[34] A 41-42. vers - mondhatnánk - valamiféle kicsiny 'apokalipszist' alkot, míg a 36-39. vers ennek bevezetője (valójában ugyanis ugyanolyan eljárással íródott, mint amilyet az apokaliptikus 'látomások' magyarázataiban találunk). Az első és a második rész közötti átmenetet a 40. vers képviseli.

A 13, 36-43 szövege a búzáról és a konkolyról szóló példázatban (24-30. v.) felvetett és megoldatlanul hagyott teológiai, illetve pasztorális problémával szembesül. A szántóföld gazdája közbelépett, hogy mindkettőt hagyja együtt növekedni az aratásig (29. v.). Nem volt nehéz kitalálni, hogy kiket kellett a búzán és a konkolyon érteni, de nyugtalanságot keltett az ilyesfajta keveredés időtartamára, illetve a két csoport tagjainak sorsára vonatkozó kérdés. A gazda válasza (a jó és a rossz egyenlőségét sugalló) tanbeli és (a felelős döntés alóli felmentést sejtető) gyakorlati félreértésekre adott alkalmat. A tanítványok sürgető kérése («magyarázd meg nekünk»; 36. v.) az egyház egyes zsidózó vagy rigorista csoportjainak zavarát tükrözi, akik még a gyakorta nyilvános bűnösök társaságában mutatkozó (11,19) és a legfeddhetetlenebb izraelitákat (a farizeusokat: vö. 5,20; 6,1; 12, 24-37) ostorozó Jézus kijelentéseit és magatartását is értetlenül szemlélik. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a választ azoknak az ál-keresztényeknek magatartása erőltette, akik a konkoly elkerülhetetlenségére és így tiszteletben tartására vonatkozó jézusi szavakra hivatkozva elhanyagolták hivatásukból eredő kötelességeiket. A közösség megtért és megtérítendő bűnösökből álló gyülekezetként mutatkozott.^[35]

A példázat magyarázata a lelkipásztor szigorúságáról árulkodik, aki szinte hideg zuhanyt bocsát az üdvözítő és az első keresztény nemzedékek derűlátására. A szerző a rossz elterjedésétől és attól tart, hogy az elcsüggedt jókat átformálja a gonosz emberek példája, ezért haragos apokaliptikával emeli fel szavát. A példázat kifejezéseinek összefoglalása után magyarázatot ad ezekre (37-47. v.). Jézus nyilvánvalóan a jó mag vetője, de a rá váró (bírói) feladatra tekintettel az emberfia megnevezést kapja (41. v.). Ellenfelét (a Sátánt) már korábbról is ismerjük (vö. 4, 1-11; 8, 28-34). Az aratás az Iz 17,5-höz és a Joel 4,13-hoz hasonlóan az eszkatologikus ítéletet hirdeti meg. A szerző a zsidó apokaliptika kifejezéseit használja, és «világ végének» nevezi a messiási előkészület lezárulását jelző fordulatot, illetve az üdvösség végérvényes (utolsó) korszakának beköszönését.^[36] A «világ» szó a héber olam kifejezés megfelelője, amely inkább nagyon hosszú időszakot, korszakot (aión-t) jelent, mintsem a görögök kozmoszát (fizikai értelemben vett világát). 'Ítéletről' van szó, amelyre az első nemzedék emberei visszaemlékeznek.^[37] Nem véletlen, hogy e 'magyarázatot' Jézus tanítványainak mondja, és nem a sokaságnak (vö. 36. v.) vagy általában az embereknek. Az ítélet végrehajtói az angyalok, az apokalipszisek^[38] elmaradhatatlan személyiségei. Az emberfia rendelkezésére állnak, aki megfellebbezhetetlen bíróvá tétetett. Az emberfia cím Krisztus dicsőséges állapotára^[39] és méltóságára utal, akinek megnyilvánulására az egész ősegyház várakozik. ^[40] Váratlanul fog eljönni, hogy a messiási országban végrehajtsa a nagy tisztogatást,^[41] felszámolja a botrányokat, a gonosztevőket (41. v.), a «gonosz fiait» (38. v.), és tüzes kemencébe űzze őket, ahol a tűz ellenére is csikorgatják majd fogukat a félelem miatt (42. v.). A büntetéseket az evangélista halmozottan mutatja be, és leírásukban az apokaliptikus írók szokványos formuláit használja.^[42] Nem válik világossá, hogy kicsodák a gonosztevők (41. v.), a gonosz fiai (38. v.) vagy a botrányok okozói (38. v.), de a szövegösszefüggés alapján arra gondolhatunk, hogy a rossz keresztényekről van szó. Máté már a 7,23-ban is megbélyegezte őket («távozzatok tőlem, ti gonosztevők!»), és olyan embereket értett rajtuk, akik Jézus nevét ismételgetve prédikáltak, űztek ördögöt vagy vezették a liturgiát, de nem teljesítették az Atya akaratát (7,21). A «gonosz fiai», mert alárendelődnek sugallatainak (vö. a kísértésekről szóló elbeszéléssel: 4, 1-11) és nem igazodnak az isteni akarathoz. Az anomia (igazságtalanság, törvénytelenség, gonoszság) a dikaioszüné ('igaz volt', igazságosság) ellentéteként a lázadás, a hűtlenség, illetve az isteni törvény nem teljesítésének szinonimája. Ez elsősorban Izrael vétke volt (vö. 13,28; 24,12), de a keresztények bűnévé is vált. Egyesek ugyanis viselkedésükkel botrányt, zavart keltettek a közösség gyengébb tagjaiban (18, 6-9). Helytelen magatartásuk a testvéri szeretet elhidegülését eredményezte (24,12). Máté szövege kérlelhetetlen módon bélyegzi meg a jók köreiben botrányt és zavart keltő következetlenséget és hamisságot, amely adott esetben az egyház kiváló személyiségeit (a karizmatikusokat: 7,20) is jellemezte. Ezek majd lelepleződnek és ítélet alá kerülnek. Az ország fiai, akik valóban megérdemlik ezt a megnevezést, akik mindazonáltal mellőzésben, megvetésben, lebecsülésben részesülnek, az eszkatologikus helyreállításkor az 'igazak boldogságát' öröklik majd Isten színe előtt. A jelenlegi világkorszak a fény és a dicsőség eljövendő birodalmába torkollik. Jézus által ez az Atya országa (vö. 25,34; 1 Kor 15,22).

A keresztény igehirdetés túl gyakran emlegeti az ítélet témáját. János egész könyvet szentel neki. Máté is ismételten hivatkozik rá evangéliumában. Valójában azonban csak a kor apokaliptikus íróinál fellelhető témát (illetve irodalmi műfajt) ismételgetik, amelynek hitele volt az olvasók szemében és nagy hatást gyakorolt rájuk.^[43] A kezdetek közössége hosszú ideig élt e lidércnyomás alatt, és ezért az ítélet emlegetése könnyen visszhangra talált.

A történelem nem adott igazat az apokaliptikus szerzőknek, de még a kiváltképpen apokaliptikus írónak, Jánosnak sem. Az aratás, amelyet Péter Pünkösd napján megjövendöl (ApCsel 2, 16-21), nem érkezett el, és nem hivatkozhatunk kiemelkedően pasztorális jellegű evangéliumi szövegekre sem, amelyek alapján kezdetét várhatnánk. Máté evangéliumának ez a részlete buzdítás (vö. a záró utalással: «akinek van füle, hallja!»), és ezért nem tulajdoníthatunk neki teológiai jelentést.

A beszéd egyik nagyon zavaró eleme, amely másutt is megjelenik Máténál, miként a 7,23-ban («távozzatok tőlem»), a 8,12-ben («kivettetnek»), a 10,33-ban («megtagadom mennyei atyám előtt»), a 11,23-ban («a pokolig fogsz levettetni»), a 12,41-ben («elítélik ezt a nemzedéket»), a 13,30-ban («égessétek el»), a 13,49-ben («kiválogatják a gonoszokat az igazak közül»), a 22,13-ban («vessétek ki a külső sötétségre»), valamint a 25,41-ben («menjetek előlem, átkozottak»), abban áll, hogy Isten elutasítja vagy elveti azokat az embereket, akik nem fogadták el Krisztust. Ez az ítélet, amely a 25. fejezetben megfellebbezhetetlen és örök elutasításnak mutatkozik (mint ahogyan Lukács is áthidalhatatlan szakadékot helyez Ábrahám, Lázár, valamint a dúsgazdag közé: 16,26), látszólag jobban uralja az evangéliumot, mint az igazak boldogságának témája. Az embernek az a benyomása, hogy János kijelentésével (3,17) ellentétben Jézus inkább ítélni jött a világot, mintsem üdvözíteni, vagy legalábbis 'sokan' vannak azok, akik miatta nem az üdvösségre, hanem a kárhozatra jutnak (vö. 7,13). Ezért fel kell vetnünk a kérdést, hogy vajon ezek az evangéliumi szövegek nem inkább a keresztény igehirdetés elemei-e, amely az ősi próféták gyakorlatához hasonlóan gyakorta folyamodik fenyegetésekhez a hallgatóság megtérítése érdekében, mintsem az ember végső sorsára vonatkozó isteni üzenetek. Ilyen súlyos üzenetet, mint amilyen a történelemnek (vagy az ország földi szakaszának) végére vonatkozó hír, nem olvashatunk ki ezekből az egyedülálló szövegekből, amelyekben a képzelet és az elragadó hév vezérli az igehirdetőt. A jövő valószínűleg Isten titka marad, amelyet nem szándékozott olyan könnyűszerrel feltárni, mint ahogyan ezt a keresztény igehirdetők szemmel láthatóan gondolják.^[44]

44. «Hasonló a mennyek országa a szántóföldön
elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután
megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja
mindenét amije van, és megveszi azt a
szántóföldet».

Kincset találni a szántóföldön nem mindennapos esemény. Ám az ókorban, amelyben a bankok hiánya vagy csekély száma miatt a tulajdonosok arra kényszerültek, hogy föld alá rejtsék értékeiket, az ilyesmi talán könnyebben előfordulhatott.

A példázat szereplője egyszerű földművesnek látszik, aki valamilyen pénzösszegre vagy kincsre bukkan, miközben mások földjén dolgozik. Erkölcsi szempontból tisztességtelen módon jár el. Ez azonban nem izgatja a példabeszéd alkotóját, aki erkölcsi vonatkozások nélkül fogalmazza meg a hétköznapok eseményeit, miként ezt majd a hűtlen intéző vagy a gyilkos szőlőművesek esetében is teszi.^[45]

Az elbeszélés elemei világosak, de nem minden szempontból.^[46] Jóllehet más feltevések is vannak, a példázat mondanivalója egyszerre adódik a kincs felbecsülhetetlen értékéből és az ember magatartásából, aki megvásárolja a földet, ahová a kincset rejtették. Azt hirdeti, hogy milyen magatartást kell tanúsítani az országgal, vagyis azzal a kinccsel szemben, amelynek minden más érték alárendelődik. Az evangélista mindenekelőtt az ilyesfajta értékszemléletet akarja kiemelni. A «kincs» kifejezés a népi fantáziában a mesés és felbecsülhetetlen értékű javak képzetét kelti. Ilyen értéke van az országnak is: felülmúl minden más vagyont. Megszerzése érdekében mindenféle tőkét fel kell áldozni. S itt nem csupán arról van szó, hogy ezt az értéket az ember a sorban előbbre helyezi, hanem arról, hogy teljességgel értéktelennek tekinti saját javait, hiszen ha eljutott az ország ismeretére, már nem fogja őt megnyugtatni és kielégíteni semmilyen egyéb kincs. Csak akkor válik valóban kereszténnyé, ha megérti, hogy a mennyek országa az életben 'minden', és nélkülözhetetlenebb, mint a mindennapi kenyér.^[47]

Ez a megfontolás (vagy megtérés) az első lépés, amelynél azonban nem szabad megállni. Nem szabad megrekedni az ország felsőbbrendű voltának szemlélésénél és aztán közömbösnek maradni. Az embernek döntenie kell, minden utat (még a ravaszságot is) meg kell kísérelnie, és minden eszközt (beleértve a kockázatos cselekedeteket is) meg kell ragadnia az ország birtoklása érdekében. A példázat célja annak hangsúlyozása, hogy az evangéliumi üzenet elkerülhetetlen döntés elé állítja az embert: vagy az országot választja, vagy az egyéb javakat. Az országot 'minden' fölé helyezni annyi, mint a többi érték feláldozása mellett dönteni. Elképzelhetjük, milyen igyekezettel lát munkához, és mennyi gúnyos pillantást kap a többiek részéről az az ember, aki eladja mindenét, házát, javait, készleteit, hogy megvásároljon valamilyen csekély értékű vagy értéktelen, kopár és terméketlen földet, amilyenek általában a palesztinai területek. Ugyanilyen ellentmondásra ítéltetnek az ország fiai is. Felbecsülhetetlen értékű kincset szereztek, de kívülről, az emberek szemében csődbe jutottnak és becsapottnak látszanak. Gazdagságuk határtalan, de rejtett, és csak a szívükből túlcsorduló nagy öröm árulkodik erről.^[48]

A derűlátás és a remény jeleként az «öröm» alkotja az elbeszélés csúcspontját. A javairól való lemondás nem áldozat volt emberünk részéről, hanem nyereség.

45. «Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz
is, aki értékes gyöngyöket keres.
46. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy,
eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt».

Az új elbeszélés példázat keretében mutatja be a keresztény hivatást (vö. 4, 18-22). Az ember, aki gondolkodási időt kért a döntés előtt, kívül rekedt az országon (8,21). A gazdag ifjú sem részesül belőle, aki Krisztus követése érdekében nehéznek találja, hogy eladja és hátrahagyja 'mindenét, amije van' (19, 21.27.29). A példázatban szereplő kereskedő sem mindennapi ember: nem viszonteladás, hanem megtartás végett vásárol. Látszólag hasznot nem hozó értékre talál, amely azonban felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik. Annak érdekében, hogy birtokolhassa, inkább eladja mindenét, miként ezt a Jézus hívását azonnal követő első tanítványok is teszik (4, 20-22).

Az országért mindent kockára kell tenni, és ha az ember birtokolja már ezt a javat, minden más dolog felesleges. A gyöngyről szóló példázat az előző elbeszéléstől eltérően az értékes gyöngy megtalálása érdekében kifejtendő keresés erőfeszítésére helyezi a hangsúlyt. Az ország olyan érték, amely mindenkinek rendelkezésére áll, de nem mindenki 'találja meg', mert nem mindenki keresi. A keresés lényeges feltétel az eléréséhez (vö. 10,39; 12,29; 17,14; 18,13).

Minden ember vallásos életében van vagy vannak olyan tapasztalatok, amelyek a 'megtérésekhez' hasonlítanak. ^[49] A kincset, azaz az evangéliumi gyöngyöt - a természetes gyöngyöktől eltérően - nem váratlanul és sosem teljes egészében találja meg az ember. Minden nap csak egy-egy mozzanatát éri el, vagy birtokolja.

47. «Hasonló a mennyek országa a tengerbe
kivetett kerítőhálóhoz is, amely mindenféle
halfajtát összegyűjt.
48. Amikor megtelik, kivonják a partra, és leülve
a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig
kidobják.
49. Így lesz az idők végén is: eljönnek az angyalok,
és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül,
50. és tüzes kemencébe dobják őket, ott lesz majd
sírás és fogcsikorgatás».

A hálóról szóló példabeszéd^[50] párhuzamban áll a búzáról és a konkolyról szóló példázattal (24-30. v. 36-43. v.), és ugyanazokat a problémákat veti fel. Az első példabeszédben a «szántóföld» szimbolizálta az országot, itt pedig a háló jelképezi. A halászat csak keret, de nem az ország szimbolikus képe: a háló a halak és nem az emberek számára készült. A többi tóhoz hasonlóan a Tibériás-tava is tartalmazott a fogyasztható halakon kívül olyan vízi állatokat (kicsiny ragadozókat, rákféléket, pikkely nélküli halakat stb.), amelyeket a Leviták könyve 'tisztátalannak' tekintett (vö. 11, 9-12). A «mindenféle halfajta» kifejezés (47. v.) a keresztény közösség (= a mennyek országa) heterogén összetételére utal. Rögtön ezután azonban kiderül, hogy ráadásul jó és rossz halakról (48. v.), azaz a metaforát félretéve, jó és rossz hívőkről van szó. Máté a saját egyházán belül is terjedő (farizeusi) türelmetlenséggel szemben hangsúlyozza, hogy az ország szentekből és bűnösökből álló gyülekezet. Az evangélista nem tudja, hogy meddig marad fenn ez az állapot, de példázata tragikus képpel zárul: egy napon, amikor a háló már megtelik, partra vonják, a jó halakat kiválogatják és megőrzik, a rosszakat pedig kidobják (48. v.). S mintha ez a kép önmagában még nem lenne világos, az evangélista közvetlen módon alkalmazza: a háló a messiási kor (az ország) beiktatódását jelenti; amikor ez végső szakaszába (az eljövendő korszakba) érkezik, csak az «igazakat» hívják, hogy benne részesüljenek (vö. 43. v.). A gonoszokat pedig nemcsak, hogy nem hagyják békén (természetesen az égi boldogságtól megfosztva), hanem még meg is büntetik valamiféle tüzes börtönben, ahol ahelyett, hogy egyszer s mindenkorra elégnének, félelem és reménytelenség gyötri őket (vég nélkül).

A gonoszok jelenléte miatt szenvedő keresztények számára 'Máté' vigasztaló üzenetként fogalmazza meg a küszöbön álló eszkatologikus ítélet képét, amely orvosolja az elszenvedett sérelmeket és zaklatásokat. Az ítélet a harag nagy napja, amelyen Isten veszi kézbe a történelem irányítását, hogy javukra fordítsa. Újra megjelenik a seregek Urának alakja, aki az egyiptomi fáraók és a babiloni királyok ellenében népe pártjára áll. A prófétáknál általában megtalálható nemzetek ellen szóló orákulumoknak megfelelően kardélre hányja a bálványimádó és igaztalan népeket (vö. Iz 24; Ez 38-39. stb.). A keresztény igehirdetés kezdettől fogva zsidó irodalmi kliséket használt, és ezektől később sem szabadult. Kétségtelen, hogy a jó és a rossz nem azonos Isten színe előtt sem. Az is bizonyos, hogy az igaz és a bűnös számára sem egyenlő. Ám hogy a gonoszokat eltávolítja magától, vagy ami rosszabb, elmondhatatlan szenvedésekre ítéli kevésbé kedvelt vagy 'szerencsétlenebb' gyermekeit, és csak a jókat tartja meg országában, talán nem olyan magatartás, amely túlzottan illene lelkületéhez (vö. Mt 5, 45-48).

51. «Megértettétek mindezt? - kérdezte tőlük
Jézus. Azok ezt felelték: 'igen'.
52. Ő pedig ezt mondta nekik: 'Tehát minden
írástudó, aki tanítványává lett a mennyek
országának, hasonló ahhoz a házigazdához,
aki kincseiből újat és régit hoz elő».

A 'példázat'^[51] formai szempontból a tanítványok kérdésére (10. és 36. v.) adott válasz. Ők azok, akik megértették a jézusi beszédekben rejlő üzenetet. A 'megérteni' kifejezés nem csupán az elméleti felfogást jelenti, hanem az elfogadást és a valóra váltást is. S ha mindez igaz (a nai a keresztény hivatást összefoglaló 'igent' jelenti: 51. v.), a tanítványok Krisztus valódi követőivé, az «ország fiaivá» (38. v.) váltak, akik immár a kincsnek, az értékes gyöngynek birtokosai (44-46. v.). Mindezek alapján ők az új írástudók (grammateisz), a mennyek országának titkaiban jártas mesterek.

Máté egyházának már megvannak a maga intézményei («a tizenkettő»: 10,1; Péter: 16, 18-19). Lehetséges, hogy a jelenlegi szöveg a közösségben tevékenykedő 'tanítókra' utal, akiket ez a közösség zsidó-keresztény összetételének megfelelően 'írástudóknak' nevezett. Máté nem feledkezik meg apologetikai és pasztorális célkitűzéseiről. Az alkalmazott ('írástudó') kifejezés jóakaratú utalás, szinte kapcsolódás a zsinagóga világához és így hallgatólagos meghívás. A keresztény írástudónak nem csupán a törvényt és a prófétákat (5, 17-20) kell ismernie, hanem az ország misztériumait is (10. és 51. v.). A páli gondolkodástól kissé távol álló első evangélista mérsékelt vonalvezetése már a hegyi beszéd bevezetőjében is nyilvánvalóvá vált (5, 17-20), és a jelenlegi szövegben is megmutatkozik. Jézus nem azért jött, hogy lerombolja a törvényt és a prófétákat, hanem hogy beteljesítse. Ennek ellenére oly módon értelmezte újra ezeket, hogy megsemmisítette Izrael korábbi mestereinek értelmezéseit. A keresztény írástudó azonban tanításában régi (palaia) és új (kaina) igazságokat terjeszt elő. Lehetséges, hogy az első evangélium szerzője önmagát mutatja be e sorokban. Ő maga is gyakorta hivatkozott a régi próféták meghirdetéseire, és Krisztus személyében, illetve művében látta ezek valóra válását. Másutt Máté szigorúbb (új öltözéket és új tömlőket tart szükségesnek: 9, 16-17), és evangéliumának vége felé (23, 2-36) kemény vádbeszéddel illeti (a régi és az új) írástudókat, de ebben a helyzetben sokkal megértőbb magatartást tanúsít.

^[1] A parabolákkal kapcsolatban vö. többek között: J. Jeremias, Le parabole di Gesù, Brescia, 1967.; L. Algisi, Gesù e le sue parabole, Torino, 1964.; O. Knoch, Le parabole, Roma, 1969.; G. Eichholz, Gleichnisse der Evangelien. Form, Ueberlieferung, Auslegung, Neukirchen, 1971.; J. Dupont, Il metodo parabolico di Gesù, Brescia, 1978.; W. S. Kissinger, The Parables of Jesus. A History of Interpretation and Bibliography, Metuchen - N. Y. - London, 1979.; J. Lambrecht, Tandis qu'il nous parlait. Introduction aux paraboles, Paris, 1980.

^[2] Vö. D. Flusser, Die rabbinischen Gleichnisse und der Gleichnisserzähler Jesus. I. Teil, Das Wesen der Gleichnisse, Bern-Frankfurt a. M. Las Vegas 1981.

^[3] Vö. J. D. Kingsbury, The Parables of Jesus in Matthew 13: A Study in Redaction-Criticism, London, 1969.; B. Gerhardsson, The Seven Parables in Matthew XIII, in NTS 19 (1972), 16-37.; J. Dupont, Le point de vue de Matthieu dans le chapître des paraboles, in AA. VV., L'evangile selon Matthieu, Gembloux, 1972., 221-259. o.

^[4] A hetes szám a teremtés hét napjára emlékeztet és a tökéletesség kifejezője. Vö. J. Radermakers, i. m., 214. o. (ahol ilyen értelmű utalások találhatók).

^[5] Vö. J. Dupont, Le Semeur, in AssSeig 23 (1964), 37-54.; ugyanő, La parabole du Semeur, in FoiV 66 (1967), 3-25.; ugyanő, Le semeur est parti pour semer (Mt 13, 1-23), in AssSeig II, 46 (1974), 218-227.; X. Léon-Dufour, La parabole du Semeur, in Etd'Ev, id., 255-301. o.

^[6] Az elbeszélésnek nincs címe, ezért nem válik nyilvánvalóvá azonnal központi témája. Ha azonban figyelembe vesszük a szövegkörnyezetet, a megelőző meghirdetéseket és a rákövetkező példázatokat, beláthatjuk, hogy az ország evangéliumának megvilágításáról szól. A szerző nem az evangélium tartalmát akarja ismertetni, hanem az emberek közötti terjedési módját: sikereit és kudarcait. A valószínűtlenségig feszített ellentét döntő jelentőségű. Az evangélizálás két szakaszát írja el: kezdetét és végső időszakát.

^[7] «A szöveg alapvető mondanivalóját a szegényes és a sok kedvezőtlen körülmény akadályozta kezdet, valamint a nagyszabású végeredmény közötti ellentét fejezi ki» (O. Knoch, i.m., 32. o.).

^[8] L. Algisi, i. m., 192. o.

^[9] H. Kahlefeld «biztonságot ígérő beszédnek» tekinti a példázatot (Gleichnisse und Lehrstuecke im Evangelium, Frankfurt, 1965., 19. o.).

^[10] Vö. X. Léon-Dufour, i. m., 227. o.; J. Dupont, id. cikk, in AssSeig II, 46 (1974), 218-227.

^[11] Vö. L. Cerfaux, La connaissance des secrets du Royaume d'après Mt XIII, 11 et parallèles, in Recueil L. Cerfaux, Gembloux, 1954., III. k. 123-138. o.; L. Sabourin, Connaître les mystères du Royaume (Mt 13,11), in Studia Hierosolymitana (B. Bagatti tiszteletére), Jerusalem, 1976., 58-63. o.

^[12] A didômi ige teológiai jelentésével kapcsolatban vö.: F. Buchsel, in GLNT, i. m., II. k., 1171-1176. coll.

^[13] Vö. Dán 2, 28-29; 1 Hén 49,2; 1 Q S 3,23. Az evangéliumban ez az egyetlen hely, ahol a 'misztérium' szó szerepel.

^[14] A Mk 4,33 mindazonáltal enyhíteni látszik a 4,11 kemény állítását. Itt ezt olvassuk: Jézus úgy beszélt példázatokban, 'amint megérthették'. A példázat eszerint egyszerűbb beszédmód és jobban igazodik a hallgatóság képességeihez.

^[15] Vö. Iz 6, 9-10 (a maszoréta szövegben): «Ő válaszolt: Menj és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd érzéketlenné e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon». - Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a zsidó gondolkodás lényegileg teocentrikus, és ezért nem riad vissza attól, hogy ilyesfajta felelősséget Istennek tulajdonítson (vö. Róm 9, 14-18).

^[16] Már C. H. Dodd is a közösségnek tulajdonítja az értelmezést, midőn azt állítja, hogy ez 'újraértelmezése' az eredeti szövegnek, vagy erről szóló 'beszéd'. Vö. Le parabole del regno, Brescia, 1967. (az I. és az 1935-ös angol kiadás); G. Eichholz, Gleichnisse, i. m., 68. oldaltól (idézi: J. Weiss, Die Schriften des Neuen Testamentes, 1907², 112. oldaltól) és J. Wellhausen (Das Evangelium Marci, 1909², 32. o.) hasonlóképpen a közösségtől eredezteti az 'értelmezést'. Részletes elemzés található róla L. Algisi idézett művében (293-298. o.). Magának a messiásnak tulajdonítja a szöveget A. Goerge (Le sens de la parabole des semailles, Mc 4, 3-9, in SacPag 2 [1959], 163-169.) és újabban B. Gerhardsson (The Seven parables in Matthew 14, in NST 19 [1972-73], 29. o.).

^[17] J. Jeremias a nyelvi érv alapján (66. o.) döntött úgy, hogy a példázatot az apostoli közösségnek tulajdonította. A logosz (evangélium jelentéssel), szpeirein (vetni), hridza (gyökér), proszkairosz (ideig való, időleges: olyan görögös kifejezés, amelynek nincs arám megfelelője), apaté (csábítás), ploutosz (gazdagság), akarposz (terméketlen), karpophorein (gyümölcsöt, termést hozni) stb. sosem fordul elő Jézus prédikációiban, ellenben megtalálható Pál írásaiban és egyéb korabeli művekben.

^[18] «A szövegnek tehát exisztenciális értelmezést adtak, amely minta és egyben mindenkor alapvető feladat is minden magyarázat számára, amely nem szándékozik pusztán történeti exegézissé válni» (L. Algisi, i. m., 197. o.).

^[19] B. Gerhardsson, id. cikk, 171. o.

^[20] «Halld meg (shema'), Izrael: Jahve a mi Istenünk, egyedül az Úr. Szeresd ezért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből» (MTörv 6, 4-5).

^[21] Vö. J. Dupont, id. cikk, 47. oldaltól. Ha a thlipszisz (21. v.) kifejezés az eszkatologikus krízisre utal, a diógmosz (21. v.) a hit miatt elszenvedett erőszakos üldözést jelöli (vö. M. Didier, id. cikk, 37. o.).

^[22] J. Mouson szerint a példázat annak a Krisztusnak viselkedését fejti ki vagy fogalmazza meg elvi síkon, aki a bűnösökkel és az utcanőkkel ugyanúgy bánt, mint a nép jámbor és szent embereivel (Explicatur parabola de zizaniis in agro, Mt. XIII, 24-30; 36-43, in ColMech 29 (1959), 172. o.). A példabeszéd ellenzi vagy legalábbis vitatja a «tiszta gyülekezet, a szentekből és tökéletes emberekből álló egyház eszméjét» (O. Knoch, i. m., 48. o.), amely nem esett egybe a Krisztus alapította gyülekezettel. Realista képet alkot Krisztus földi birodalmáról, amely nagyon különbözött az apokaliptikus álmok világától. Az egyház ebben a példázatban nem corpus mysticum-ként, hanem mixtum gyanánt jelenik meg; vö. G. Bornkamm, Enderwartung und Kirche im Matthäusevangelium, in Ueberlieferung und Auslegung im Matthäusevangelium, id., 19. o.; C. W. F. Smith, The Mixted State of the Church in Matthew's Gospel, in JBL 82 (1963), 145-168. o.; M. De Goedt, Jésus parle aux foules en paraboles (Mt 13, 24-43), in AssSeig, II, 47 (1970), 18-27.

^[23] Az aratás az utolsó ítéletet jelképezi; vö. Iz 17,5; Joel 4,13; Mt 3,12; Mk 4,29; Jel 14, 14-20 stb. P. Bonnard ezeket mondja: «Az alapvető eszme mindvégig ugyanaz: Jézusnak a világ szántóföldjébe vetett országa jelentéktelen, nevetséges kezdettel rendelkezik, de egy napon gigantikus méretűvé válik» (i. m., 201. o.).

^[24] Vö. Itinerario di Cristo, i. m., III. k., 62-77. o.

^[25] Vö. később: 25. fej.

^[26] Vö. O. Kuss, Zum Sinngehalt des Doppelgleichnisses vom Senfkorn und Sauerteig, in B 40 (1959), 641-653.; J. Dupont, Les paraboles du sénevé et du levain (Mt 13,31 s. et par.), in NRTh 89 (1976), 897-913.; H. K. McArthur, The Parable of the Mustard Seed (Mt 13,31 s.), in CBQ 33 (1971), 198-210. o.; G. Pace, La senapa del vangelo, in BiOr 22 (1980), 119-123.

^[27] Vö. H. Kahlefeld, i. m., 27. o.

^[28] A mustármag példázata C. H. Dodd (i. m., 75-190. o.) és O. Kuss (id. cikk) véleménye ellenére sem tartozik a 'növekedésről szóló példabeszédek' közé. Mindazonáltal nem szabad olyannyira hangsúlyozni «az ellentét gondolatát, hogy megszüntesse a mag és a fa, illetve a kovász és a tészta közti folytonosságot. Az alapgondolat az ellentét, a csoda. Ám ez az ellentét nem két heterogén valóság között húzódik, hanem a kicsiny és a nagy, a kezdet és az eredmény közötti szembenállás. A kezdet mindenkor olyan forrás, amely az eredmény ígéretét hordozza» (L. Algisi, i. m., 179. o.). Vö. P. Bonnard, i. m., 201. o.

^[29] L. Cerfaux, i. m., 53. o. Az exegéták általában ilyen történelmi keretbe illesztik a példázatot: 'Vajon milyen eredményei vannak Jézus és az apostolok művének'? E nagy kérdés aggasztja az első nemzedéket. A példázat biztató választ ad a problémára. A fa képe már felvillantja az apostoli egyház eszméjét, amely «az üdvösség árnyékát kínálja mindazoknak, akik felüdülést keresnek nála» (J. Dupont, id. cikk, 910. o.).

^[30] Ha a példázat alkotója csak a mag és a fa közti ellentétre akarta volna felhívni a figyelmet, nem kellett volna ilyen ritkán előforduló növényt választania, és nem kellett volna hangsúlyozni a mag kicsiny voltát: minden mag kicsiny ugyanis a növényhez képest. Vö. L. Cerfaux, i. m., 56. o.

^[31] A fa képe, amelynek leírásán a szerző fáradozik, az ország végső állapotát, azaz eljövendő nagyságát szimbolizálja. Vö. Bír 9,15; Lam 4,20; Bar 1,12; Ez 17, 22-23; 31, 3-6; Dán 4,7; Odayoth 6, 15-16. J. Dupont szavai szerint (Les paraboles du sénevé et du levain, in NRTh 99 (1967), 905. o.) «a példázat befejező sorai csak az eszkatologikus országra utalhatnak».

^[32] «A hasonlat alapja nem annyira a kovász, hanem az általa létrejövő kicsiny, csíraszerű sejtecske, vagyis az erjesztett tészta; másként fogalmazva: a kezdet csekélysége és az eredmény meglepő nagysága közötti feszültség» (O. Knoch, i. m., 47. o.).

^[33] Vö. M. Goedt, L'explication de la parabole de l'ivraie, Mt XIII, 36-43, Création matthéenne ou aboutissement d'une histoire littéraire?, in RB 66 (1959), 32-54.; J. Dupont, Le point de vue de Matthieu dans le chapitre des paraboles, id., 223-227. o.; D. Marguerat, L'église et le monde en Matthieu 13, 36-43, in RTPh 110 (1978), 111-129.

^[34] A példabeszéd elemeinek azonosítása egyes mozzanatok elhagyásával, mások hozzátoldásával szabadon, azaz a vizsgált szöveggel való szoros kapcsolat mellőzésével történik. A 38. versben a szántóföld a világ, amely azonban az emberfia országává válik (41. v.), a Sátán fiaiból pedig 'botránkozást okozók és gonosztevők' lesznek (41. v.). J. Jeremias (Le parabole, id., 97-100.) körülbelül 35 olyan kifejezésre mutatott rá, amelyek szemmel láthatóan Máté szótárához és stílusához tartoznak.

^[35] Ezt a felfogást, amelyet a szöveg egyháztani értelmezésének nevezhetünk, szemmel láthatóan a következő szerzők védelmezik: G. Bornkamm, Enderwartung und Kirche im Matthäusevangelium, in G. Bornkamm, G. Barth, H. J. Held, Ueberlieferung und Auslegung, id., 17.40-41. o.; J. Zumstein, La condition du croyant dans l'évangile selon Matthieu, Fribourg-Göttingen, 1976., 191. oldaltól; D. Marguerat, id. cikk, RTPh 210 (1978), 11-129. o. Az ezzel ellentétes, vagyis az egyetemes ítélet meghirdetésére vonatkozó tételt védelmezi: A. Voegtle, Das christologische und ekklesiologische Anliegen von Mt 28, 18-20, in StudEv II, TV 87, Berlin, 1964., 286-293. o.; J. D. Kingsbury, Matthew: Structure, Christology, Kingdom, Philadelphia, 1975., 127-143.

^[36] A «vég» témája jelen van már Dánielnél (12,4), «a világ vagy a nagyon hosszú korszak végének» meghirdetése pedig a zsidó apokaliptika különféle szövegeiben (például IV Ezdr., I Hénoch) is szerepel. Vö. O. Da Spinetoli, L'impostazione del discorso escatologico in S. Matteo, in BiOr 8 (1966), 185-195.; ugyanő, L'escatologia nella comunità primitiva, in Vita e Pensiero 53 (1970), 37-46.

^[37] Utalhatunk az Újszövetség más szövegeire is, amelyekben az «idők vége» rajtaütésszerűen közeleg. Vö. 1 Kor 1,8; 10,11; 1 Pét 4,7 stb.

^[38] Vö. az Ószövetség (Dán; Ez 40-48) és az Újszövetség (Jel) apokaliptikus szövegeivel, vagy Báruch, IV. Ezdrás, Hénoch stb. Apokalipszisével.

^[39] Az 'emberfia' megnevezés valószínűleg a Dán 7, 13-14-ből származik. Lehet, hogy Jézus is használta, de a közösség dicsőséges állapotának jelölésére alkalmazta (Mt 10,23; 16, 27-28; 19,28; 24,30; 25,31). Vö. H. E. Toedt, Der Menschensohn in der synoptischen Ueberlieferung, Göttingen, 1963.

^[40] Ezt nemcsak a maranatha (az Úr eljön) jelszó erősíti meg (vö. 1 Kor 16,22), hanem néhány olyan újszövetségi szöveg is, amely Jézus eljövetelét (parouszia) a hívők üdvösségeként (vö. Mt 10,23; 16, 27-28; 19,28; 24,30) és a bűnösök büntetőjeként (Mt 24,27: villámként; 25,31: újból üdvözítőként) várja. Az egész ősegyház az 'eljövetel' (a rendkívüli megnyilvánulás) várásában él, amely majd jobbra fordítja az elnyomottak és az üldözöttek sorsát. Pál úgy gondolta, hogy szempillantásnyi idő alatt találkozhat Krisztussal az égben (1 Tessz 4,17).

^[41] Vö. W. O. Walker, The Kingdom of the Son of Man and the Kingdom of the Father in Matthew, in CBQ 30 (1968), 579. o.

^[42] Vö. Dán 3,6; IV Ezdr 7,36 («tüzes kemence»); II Hénoch 40,12; I Hénoch 208,6; Jel 16,10 stb. («sírás»).

^[43] Az 'ítélet' az evangéliumok keletkezési idejével egybeeső utolsó zsidó század apokaliptikus és moralizáló igehirdetésének kisegítő eleme. Ezért gyakrabban megtalálható Máténál, akihez közel áll ez a környezet. Lásd: Salamon zsoltárai (főként: 14-15); Báruch apokalipszise (főként: 14, 2.12; 15,7; 16,2; 17,4; 48, 12-13; 51, 1-2; 75, 5-6); A mátéi eszkatológia visszhangját illetően vö. J. Bonsirven, La Bibbia apocrifa, Milano, 1962. Utalhatunk qumráni szövegekre is (1 QS 3,13 - 4,26). Vö. D. Marguerat, id. cikk, 122-129. o.

^[44] Vö. P. Rossano, La parabola del tesoro e il diritto orientale, in RivBibl 8 (1960), 365-366.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament: The Treasure in the Field (Mt), in ZNW 54 (1963), 31-42.; O. Knoch, i. m., 61. o.; J. D. Crossan, Finding in the First Act. Trove Folktales and Jesus' Treasure Parable, Philadelphia, 1979.

^[45] Vö. D. Crossan, id., 84-88. o.

^[46] O. Glombitza szerint a példázat szereplője Isten, aki a világ megváltása érdekében mindent, még saját fiát is feláldozta (Der Perlenkaufmann, eine exegetische Studie zu Matth. XIII, 45-46, in NTS 7 [1960-1961], 153-161.).

^[47] «Isten országa üdvösség az ember számára, pontosabban az eszkatologikus üdvösség, amely véget vet minden földi dolognak. Ez vagy-vagyként áll az ember előtt» (R. Bultmann, Jesus, Tübingen, 1951., 33. o.). «Az ország hirdetésével Jézus valamiféle szükségszerű exisztenciális döntés elé akarja állítani az embert» (L. Algisi, i. m., 287. o.). «Az ország az az 'egyedülálló lehetőség' (Linnemann), amely Jézus eljövetelével minden embernek felkínáltatik, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag, teljesen az ő 'javára' és üdvössége érdekében. Ezért ezt az alkalmat az embernek meg kell ragadnia, azaz minden rendelkezésre álló eszközzel és képességével el kell köteleződnie mellette» (O. Knoch, i. m., 64. o.). Az E. Linnemann-tól vett idézet (Gleichnisse Jesu. Einführung und Auslegung, Göttingen, 1961., 103-111. o.) inkább a rendkívüli ajándékra helyezi hangsúlyt, mintsem az elfogadás értékére vagy az ezzel járó áldozatra. Vö. J. Dupont, Les paraboles du trésor et de la perle, in NTS 14 (1968), 408-418.

^[48] J. Jeremias (i. m., 168-169. o.) erőteljesen kiemeli az örömöt is, amely hatalmába keríti a kincset meglelő és megszerző embert. Szerinte az elbeszélés «döntő jellegű kifejezése az apo tész karasz (örömében)» (i. m., 169. o.). Az örömhír olyan lelkesedést vált ki befogadójában, hogy már nem vágyakozik másra, és ezért szívesen megválik mindenétől.

^[49] Vö. J. Jeremias, i. m., 190. o.

^[50] Vö. W. F. Smith, The mixed State of the Church in Matthew's Gospel, in JBL 82 (1963), 150-168.; G. Minestrina, Le parabole nell'«Evangelio di Tommaso» e nei sinottici, in BiOr 17 (1975), 79-82.; J. D. M. Derrett, Hesan gar haleeis (Mk 1,16), in NT 22 (1980), 108-137 (125-131.).

^[51] Vö. J. Dupont, Nova et vetera (Mt 13,52), in Mèl F. J. Leenhardt, Genève, 1968., 55-70. o.