1. Akkor farizeusok és írástudók mentek
Jeruzsálemből Jézushoz, és ezt mondták:
2. «Miért szegik meg tanítványaid az ősök
hagyományát? Amikor ugyanis étkeznek,
nem mossák meg kezüket».
3. Ő így válaszolt nekik: «Ti pedig miért
szegitek meg a ti hagyományotokért az
Isten parancsolatát?
4. Mert Isten ezt mondta: 'Tiszteld apádat
és anyádat, és aki gyalázza apját vagy
anyját, halállal bűnhődjék'.
5. Ti pedig így tanítotok: Ha valaki ezt
mondja apjának vagy anyjának: 'Áldozati
ajándék az,
6. amivel megillethetnélek, azt
ebben az esetben nem köti a parancsolat,
hogy tisztelje apját és anyját. Így tettétek
érvénytelenné Isten igéjét a ti
hagyományotokért.
7. Képmutatók, találóan prófétált rólatok
Izajás:
8. Ez a nép csak ajkával tisztel engem, szíve
azonban távol van tőlem.
9. De hiába tisztelnek engem, ha olyan
tanításokat tanítanak, amelyek emberek
parancsolatai».

A Jézus és az ellenfelei, illetve a Máté-féle közösség és a zsinagóga közötti ellentét egyre élesebbé válik.^[1] Jézus és így az egyház tanítása is Isten 'szaván' alapul, a zsidóság mestereinek nézetei ellenben 'emberi hagyományokban' gyökereznek. Valójában Isten szava sem adatik tiszta állapotban, mert ezt is csak emberi közvetítők tolmácsolásában lehet elérni, akik egyben e szónak értelmezői is.^[2] A szöveg azonban ennél alapvetőbb ellentétről beszél, amely a bibliai eredetű (így valamiképpen isteni rendelésűnek vagy Isten embereitől eredőnek tekintett) előírások és az olyan normák között feszült, amelyek a rabbik jogi fejtegetéseinek, esetleg aggályainak vagy vallási babonáinak gyümölcse volt. Ezeknek a normáknak helyes vagy helytelen volta nem annyira tartalmuktól függött, hanem igazolási módjuktól és főleg a lelkülettől, amelyből táplálkoztak.

A vita széleskörű, mert az ellenfeleket, a farizeusokat ezúttal az írástudók is támogatják (1. v.). Máté szántszándékkal mondja őket Jeruzsálemből érkezőknek, hogy a város képe lassan megjelenjék a messiási horizonton. A város, amely arról volt híres, hogy megölte a prófétákat és Isten küldötteit (23,37), most azon kezd mesterkedni, hogy halálba küldje az üdvözítőt is (vö. 12,14). Az evangélium írásának idején a jeruzsálemi írástudók már szétszóródtak. Az utalás tehát valószínűleg azoknak szólt, akik - jóllehet más székekben - a helyükre kerültek.

Jézus tanítványai mellé áll, akik inkább vádlottak, mintsem közvetlen szereplői a vitának. Magatartásukkal a keresztény újdonságot, illetve szabadságot fejezik ki.

A vitatott kérdés az asztalhoz telepedés előtti kézmosás (2. v.). Ez arra emlékeztet, hogy a zsidó ember számára az étkezés szent rítus, amelyen tiszta, a táplálékot nyújtó Isten iránti hálás lelkülettel és az asztaltársak felé nyitott szívvel kellett részt venni. A kézmosás ennek szimbolikus kifejezője.^[3] Senki sem tagadta az ilyesfajta eljárás varázsát és jelentőségét. Ezekkel az előírásokkal vagy szokásokkal kapcsolatban azonban nem kellett volna Istenre hivatkozni, illetve megszegésük esetén bűntudatot érezni vagy kelteni. A viszonylagos dolgok abszolutizálására irányuló törekvés nemcsak a rabbinikus iskolákat jellemezte, hanem valamennyi (főként vallási) intézménynek is tulajdonsága. Amit az ember általában tesz, vagy amit mindenki cselekszik, különösen a rítus, a kultusz vagy a szent dolgok területén, nagyon könnyen törvénnyé (szolgasággá) válik, amelytől nehéz szabadulni. Jézus bátran felemeli szavát az ilyen mellékes (az embert nem beszennyező és nem megszentelő) előírások ellen, és ez nemcsak a szombattal kapcsolatos állásfoglalásából (12, 1-21) derül ki, hanem jelenlegi válaszából is.

A farizeusok kérdésének szigorú hangvétele («miért?») értésünkre adja, hogy vizsgálatot akarnak indítani ellene. Jézus azonban nem tartja időszerűnek, hogy vizsgálódó logikájukat kövesse, és megkíséreljen igazolásokat felhozni tanítványai cselekedetének védelmére. Ha egyáltalán számot kell adniuk tettükről, semmiképpen sem feléjük kell elszámolniuk. Ezért válasz helyett inkább ellentámadásba kezd, és valódi vádat fogalmaz meg a kötekedők ellenében. Nem érdemes vitatkozni a tisztasági törvényről (vö. 11. v.), ezzel szemben nagyon fontos, hogy az ember figyelme Isten parancsainak megtartására irányuljon (vö. 7,21; 12,50; 19,17). Jézus nem általánosságokban beszél, hanem olyan konkrét esetet vesz szemügyre, amelyben az 'ősök hagyománya' meghiúsította (vagy meghiúsíthatta volna) az atya és az anya tiszteletére vonatkozó isteni parancsot (vö. Kiv 20,12; 21,17). A szülők segítése, különösen, ha idősek vagy betegek voltak, olyan súlyos és elemi kötelezettségnek számított, hogy voltaképpen nem is kellett volna törvénybe iktatni. Ennek ellenére mindig voltak olyanok, akik kivonták magukat alóla, éspedig úgy, hogy a rabbinikus jogtudománynak a templomi adományok megkönnyítését célzó normájára, a «korban» ('szent adomány', 'áldozati ajándék') esküre hivatkoztak. Ha ezt valamilyen javadalomra vagy vagyontárgyra kimondták, elidegeníthetetlenné vált. Egyes esetekben a fiak azért éltek ezzel, hogy törvényesen megszabaduljanak a szülőkről való gondoskodás terhétől (4-6. v.). A «korban» természetesen nem erre a célra rendeltetett (és nem a jeruzsálemi klérus titkos törekvéseinek segítésére), de előfordult, hogy mégis ehhez folyamodtak az ilyesfajta törvénysértések igazolása végett. A törvényhozók (papok és beavatottjaik) bűne az volt, hogy az eljárást nem tekintették helytelennek, és főleg nem orvosolták. A vágy, hogy a vagyont megőrizzék vagy el ne tékozolják, oda vezetett, hogy olykor a gyermeki tisztelet legelemibb kötelességeit sem teljesítették. Képtelen dolognak látszik, de a korban-ra hivatkozás valószínűleg sokkal gyakrabban előfordult, mint gondolnánk.

Az elgondolás, hogy Isten elfogad rászoruló szülőktől megvont adományt, vagy hogy inkább leli kedvét a kultuszban, mint az irgalmasság cselekedeteiben, olyan illúzió, amelyre (jóllehet hasztalanul) maguk a próféták is megpróbálták felhívni a figyelmet (vö. Mt 5, 23-24). Az ember általában jobban hajlik a babonára, mint a hitre.

Jézus a képmutatás kifejezéssel bélyegzi meg ezt az ellentmondást (7. v.). A képmutató olyan ember, aki tudatosan ámítja önmagát (nem azonos a tudatlannal: vö. 1 Tim 1,13), ezért rászolgál az elmarasztalásra. Máté az Iz 29,13 idézettel világosabbá teszi a helyzetet. Ebben kárhoztatja a nép hamis jámborságát, amely egyrészt dicshimnuszokat zeng Istennek, másrészt azonban elhanyagolja akaratának teljesítését. A kultusz az élet ünneplése. Ha azonban az élet 'rendezetlen', 'hamis', az ünneplés üressé, csalárddá válik. Ebben az esetben jobb elhagyni az ünneplést, mert az ember csak ily módon ébredhet tudatára helyzetének, ami előfeltétele esetleges megtérésének.

Izajás szövege azért illik e helyzetre, mert a próféta szavaival fogalmazza meg a (rabbinikus) iskolák ítéletét, amelyekben 'emberi parancsokat' tanítanak (9. v.).

(Mk 7, 14-23)

10. Ekkor odahívta a sokaságot és így szólt
hozzájuk: «Halljátok, és értsétek meg!
11. Nem az teszi tisztátalanná az embert,
ami bemegy a száján, hanem ami kijön
a szájából, az teszi tisztátalanná az embert».
12. Tanítványai ekkor hozzá lépve megkérdezték
tőle: «Tudod-e, hogy a farizeusok
megbotránkoztak, amikor meghallották ezt
a beszédet?»
13. Ő pedig így válaszolt: «Minden palántát,
amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett,
ki fognak gyomlálni.
14. Hagyjátok őket, világtalanok vak vezetői!
Ha pedig vak vezet világtalant, mind a
ketten gödörbe esnek».
15. Péter ekkor ezt kérte: «Magyarázd meg
nekünk az előbbi példázatot».
16. Ő pedig így szólt: «Még ti is értetlenek
vagytok?
17. Nem gondoltok arra, hogy minden, ami
bemegy a szájon, a gyomorba jut, és az
árnyékszékbe kerül?
18. Ami azonban kijön a szájból, az a szívből
származik, és az teszi tisztátalanná az
embert.
19. Mert a szívből származnak a gonosz
gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések,
paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások
és az istenkáromlások.
20. Ezek teszik tisztátalanná az embert. De az,
hogy mosdatlan kézzel eszik, nem teszi
tisztátalanná az embert».

A (törvény szerinti) tisztaság témája fontos szerepet töltött be az ősi vallási törvényhozásban. ^[4] Izraelben és Izraelen kívül Jézus hatálytalanított minden ezzel kapcsolatos normát. Máté ezt az eredeti keresztény tanítást az ellenséges érzelmű farizeusokkal (1. v.) és még inkább azokkal a lelki kényszerekkel szemben veszi védelmébe, amelyek a közösségen belül meghatározott (farizeizmusra hajló) csoportosulásoktól erednek.

A kezdő figyelmeztetés (10. v.) értésünkre adja, hogy főként a 'hívőkért' aggódik. Nekik mondja, hogy 'halljanak' és 'értsék meg', azaz fogadják be és életükkel váltsák valóra üzenetét (13, 11-17). A tanítványok (12. v.) és Péter közbeszólása (15. v.) világossá teszi, hogy az egyházon belüli párbeszédről van szó. Jézus már végzett a sokasággal (10. v.), s most tanítványai körében mélyíti el a beszélgetést, miként ezt korábban a példázatok esetében is tette (13, 10-36). Valószínűleg Máté közösségét is gyötörték az izraelita lelkiséget foglalkoztató problémák (főként az élelmiszerek tisztaságának kérdése). E témáról vitatkoztak Antiochiában (Gal 2, 11-14), Jeruzsálemben (ApCsel 15, 1-35) és Korintusban (1 Kor 8, 1-13). A probléma keresztény megoldása túlzottan forradalmi jellegű ahhoz, hogy ne kavarná fel a lelkeket.^[5] Máté szükségesnek érzi, hogy külön is felhívja a 'figyelmet' Jézus szavainak helyes megértésére.

A 11. vers új távlatokba helyezi minden idők vallási ritualizmusát. Nem érvényteleníti, hanem első helyre - vagy helyébe - a helyes életet, a nagylelkűséget, a lemondást és a testvéri elkötelezettséget állítja, amit Jézus már a hegyi beszédben is meghirdetett (5-7. fej.). Ezek ugyanis az igaz volt, illetve a keresztény vallásosság valódi összetevői (vö. alább: 17-20. v.). A tanítványok azért lépnek közbe, hogy kiemeljék a farizeusok egyet nem értését, illetve lelki zavarát (12. v.). Az utóbbiak ugyanis megbotránkoztak, mert úgy érezték, hogy megsértették vallási meggyőződésüket és gyakorlataikat. Jézus szavaiból ugyanis vallási kötelezettségeik lebecsülését hallották ki. A botránkozás sajátos témája az első evangéliumnak (13,41; 16,23; 18,7).

A Jézus ajkára helyezett mátéi válasz (13-14. v.) újabb zavart kelt. Szó szerint véve (más állításaihoz hasonlóan) ez is elfogadhatatlan: képtelenség az első része, és még inkább ilyen a második. Jánosnál azt olvassuk, hogy Isten a szőlőműves, aki tetszés szerint metszi le a szőlővesszőket (15,1). Itt ültetvénnyel rendelkezik, amelyet szorgosan művel. Földjén azonban vannak olyan növények is, amelyeket nem ő telepített. Palántáival megkülönböztető módon bánik: egyeseket gondosan ápol, és ezek majd gyümölcsöt hoznak (vö. 7,17; 13,8; 21,41); a többit kigyomlálja, és ha ez itt nem is hangzik el, bizonyára tűzre veti. Újra megjelenik a konkoly képe, amelyet nem a gazda, hanem ellensége vetett (13,25). Ez azonban sajátosan egyedülálló történelemfelfogás, amely a történelmet két táborra, a jók és a rosszak, az ország és a gonosz fiainak (13,38) csoportjaira osztja, mintha Isten az emberek feletti uralmát valaki mással megosztotta volna. Az evangélista nem riad vissza attól, hogy e szemléletet Krisztusnak tulajdonítsa, jóllehet ez az elgondolás nem más, mint a világ és a történelem dualista felfogásának egyik változata, amelyben a jók Isten barátai és az ország örökösei, a gonoszok ellenben a sötétség fiai és gehennára rendelt lények (13,42). A szöveg azonban a hitszónoklat műfajába tartozik, és már ezért sem szabad félreérteni jelentését. Lehetséges, hogy nem szándékozik mást mondani, mint megbélyegezni a farizeizmust, amely a végén szakadékba juttatja az embert (14. v.). Mindenesetre nem olyan szöveg, amelyre hivatkozni lehetne az evilági és az eljövendő üdvösség problémájának keresztény megoldása érdekében. Máté evangéliuma alapjaiban véve farizeus ellenes írás, de sok olyan elemet is megőrzött, amely hasonlít a farizeusi elgondolásokra.

Péter kérdése, amely ugyanolyan ügyetlen, mint korábbi közbelépése (14,28), azt a célt szolgálja, hogy kiemelje a szerepet, amelyet fokozatosan elfoglal az első evangéliumban. E részletben Jézus úgy mutatkozik, mint valamiféle novíciusmester, aki - ha teljességgel nem is veszíti szeme elől a sokaságot (13, 2.36; 15,10) - elsősorban tanítványokat akar oktatni és formálni. Egyelőre nem mutatnak nagy 'fogékonyságot', illetve belátási képességet (16. v.). Fontos azonban, hogy az eljövendő felelősségvállalás érdekében belátásra jussanak. A sokaság arra kap felszólítást, hogy 'értse meg' a dolgokat (10. v.), és még nagyobb hangsúllyal hangzik el ez a felhívás a tanítványok felé (16-17. v.). Máté most olvasói számára is megismétli ezt. Nem iskolás, akadémikus 'megértésről' beszél, hanem az ige héber jelentésének megfelelő gyakorlati megvalósításról. A lelkipásztor könnyen használ olyan kijelentést, mint amilyennel Jézus Péterhez fordul ('még ti is értetlenek vagytok?': 16. v.).

A «példázat» (17-20. v.) 'magyarázata' a 11. verset kommentálja, és ennek teológiai jelentését fejti ki. Nincsenek olyan élelmiszerek, amelyek erkölcsi minőséget birtokolnának; ilyesmivel csak az emberi magatartásformák rendelkezhetnek, és csak ezek lehetnek jók vagy rosszak. Az ember nagyobb vagy kisebb értékét nem az határozza meg, mit eszik, hanem hogy jót vagy rosszat cselekszik-e. A részletben felidézett bűnök olyan vétkek, amelyek az embertárs életét vagy boldogságát sértik: azonosak azokkal, amelyekről Jézus a hegyi beszédben is említést tett (5, 21-48), és amelyeknek elkerülését javallja az ifjú jelölt esetében (19,18). A keresztény életeszményben, amelynek bemutatásán Máté fáradozik, elsősorban a horizontális összetevő a fontos. A testvéri békesség elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy Isten elfogadjon bennünket (vö. 18,19).

(Mk 7, 24-30)

21. Jézus azután elment onnan, és visszavonult
Tirusz és Szidón területére.
22. És íme, egy kánaáni asszony, aki arról a
környékről jött, így kiáltott: «Uram, Dávid fia!
Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül
gyötri a gonosz lélek».
23. Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót
sem. Erre odamentek hozzá tanítványai és
kérték: «Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik».
24. De ő így felelt: «Én nem küldettem máshoz,
csak Izrael házának elveszett juhaihoz».
25. Az asszony pedig odaérve leborult előtte,
és ezt mondta: «Uram, segíts rajtam!»
26. Jézus erre így válaszolt: «Nem jó elvenni a
gyermekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak».
27. Az asszony azonban így felelt: «Úgy van, Uram!
De hiszen a kiskutyák is esznek a morzsákból,
amelyek uruk asztaláról hullanak».
28. Ekkor így szólt hozzá Jézus: «Asszony, nagy a
te hited, legyen úgy, amint kívánod!» És
meggyógyult a leánya még abban az órában.

Máté apologetikus és pasztorális célzattal feleleveníti a Mk 7, 24-30 szövegét.^[6] Az elbeszélés mindkét esetben Jézus állítására alapozódik, amely kétféleképpen, de lényegét illetően azonos módon fogalmazódik meg. Izrael Isten (kedvelt) gyermeke, míg a pogányok az ő szolgái (kutyái).^[7] Ez nem akadémikus állítás, de olyan értékelést idéz fel, amely gyakorta előfordul az első evangéliumban. Máté, miként más esetekben is, szemmel láthatóan kevés tiszteletet tanúsít a nemzetek irányában (vö. 5,47; 6,7). Ilyen lelkülettel találkozott az evangéliumi igehirdetés, és ezt megelőzően a messiási tevékenység. Nem válik világossá, hogy Jézus személy szerint milyen mértékben vállalta vagy tette magáévá az izraelita gondolkodásmódot, de az a tény, hogy egyforma módon bánt a vámosokkal és a bűnösökkel, az izraelitákkal és a nem izraelitákkal, arra enged következtetni, hogy nem maradt hűséges ehhez a nemzeti dogmához.

Úgy látszik, az eredetek egyháza nem rendelkezett világos elgondolással e problémával kapcsolatban, és Máté egyháza, amely jórészt zsidó-keresztényekből állt, még kevésbé. Pál, aki azzal büszkélkedik, hogy a pogányok apostola, a vad olajfának (a pogányoknak) a szelíd olajfába (a zsidókba) történő beoltásáról beszél (Róm 11,13.24), és missziós tevékenysége folyamán (vö. ApCsel 13,14.44; 14,1), valamint leveleiben azt hangoztatja, hogy az üdvösség elsősorban a zsidóknak szól, és csak azután a görögöknek, illetve pogányoknak (Róm 1,16). Jézus meghatározott környezetben élt, de úgy látszik, nem engedte, hogy teljesen a korabeli gondolkodásmód hatása alá kerüljön. Ő, aki lerombolta a tiszta és a tisztátalan, a szent és a profán (1-20. v.), az igazak és a bűnösök, a jók és a rosszak között húzódó korlátokat, valószínűleg a zsidók és a pogányok megkülönböztetését sem fogadta el. Máté is beszámol a százados házába történő belépéséről (vö. 8,7), a gadaraiak földjén (8,28) és kissé később Fülöp Cezáreájának területén való áthaladásáról (16,13). Ezt a magatartást azonban a palesztinai egyház nem követhette ugyanúgy, mint ahogyan a diaszpórák közösségei. Ily módon az első evangélista csak Tirusz és Szidón vidéke felé 'viszi' Jézust, ellentétben Márkkal, aki szerint belép a pogányok házába (7, 24-26). Máténál az asszony hagyja el vidékét és megy Jézushoz (mint ahogyan mindenki ennek megtételére kap felszólítást). A találkozás a határon történik, de mindenkor izraelita területen.

Az üdvösség a zsidóktól jön, mondja majd Jézus a szamariai asszonynak (Jn 4,22). Ebben az epizódban magatartásával erősíti meg ezt a tanítást. Máté nem akarja elhallgatni, hogy a keresztény üzenet a pogányoknak is szól (28, 18-20), de arra is ügyel, hogy ne sértse zsidó hallgatóinak és olvasóinak érzékenységét. Szemmel láthatóan nem azon fáradozik, hogy Krisztus bátorságát emelje ki, hanem a kánaáni asszony merészségét, aki nem áll el kérésétől még akkor sem, amikor a megszólított csodatevő látszólag megvető csenddel válaszol. A szembesülés csúcspontját azok a visszautasító szavak alkotják, amelyekben Jézus az asszonyra, illetve (ami még rosszabb) leányára alkalmazza a megnevezést, amellyel a zsidók a pogányokat jelölték (26. v.). Ha nem az evangéliumban volna, és főleg, ha befejező része nem ellensúlyozná a szöveget, e részletet a zsidó (vallási) fajelmélet egyik dokumentumának is tekinthetnénk. Jelentőségének mélyebb megértéséhez többször el kellene olvasnunk az Apostolok Cselekedeteinek azt a részét (22,2-től), amelyben Pál a római helyőrség falairól hirdeti a sokaságnak, hogy a pogányokhoz küldetett. Maga a keresztény történelem is hátborzongató példákat szolgáltat arra, hogy miként tettek kulturális tényezőket (illetve kényszereket) a Krisztushoz vezető út feltételévé.^[8]

Máté elbeszélése nyilvánvalóan a közösségi buzdítás egyik példája. Az asszony a Krisztussal való találkozáskor nem úgy viselkedik, mint ahogyan illene neki, hanem olyan magatartást tanúsít, amely kiemeli bátorságát és hitét. Az evangélista meggyőződéssel vallja, hogy egyedülálló esetet beszél el («és íme»). A kánaáni asszony immár a valódi hívő ősmintájává vált: kivételes hívő, akinek magatartásával mindenkinek szembesülnie kell. Az «Úr» nevét említve lép színre, miként ezt a keresztények gyülekezeteiben is teszik, és állhatatosságával, bizalmával legyőzi Jézus valódi vagy látszólagos ridegségét. Az elbeszélés inkább példázatnak és nem történeti beszámolónak látszik: elsősorban az «Úr» ellenállásának legyőzéséhez vezető utat mutatja, és nem valamiféle konkrét epizód részleteit. Jézus olyan szerepet játszik (mondhatnánk a ördög ügyvédjéét), amely nem nagyon illik hozzá. A zsidó teológia védelmezőjeként és az emberi szenvedésekkel szembeni 'isteni hallgatás' képviselőjeként mutatkozik, jóllehet eddig ezzel mindig ellenkező magatartást tanúsított. Máté egyháza örvendezve adja hírül, hogy minden rossz legyőzhető, csupán az szükséges, hogy az ember nagy hittel rendelkezzék. Mondanivalójának jobb megvilágítása érdekében a szerző nem riad vissza attól, hogy visszataszító szereppel felruházva elhomályosítsa Jézus alakját, aki mindenkor a vámosok és a bűnösök barátjának mutatkozott és nyilvánította magát. Nem arról van szó, hogy esetleg nem tudta volna jobban megérteni népének fogyatékosságait és elgondolásait,^[9] de az evangélisták általában nem ilyennek látták Jézust, és ezért meglepő volna, ha most mégis ilyen lenne. A kánaáni asszonyhoz hasonló kivételes személy nem könnyen adatik a mindennapok történéseiben és talán Krisztus életében sem, mint ahogy nem könnyű olyan századost sem találni, aki ennyire bizakodik és reménykedik az izraelita messiás erejében (vö. 8,9). A közösség mindkettőt idealizálta, hogy hitüket példaként állíthassa minden idők hívőjének szeme elé. A részletek a keresztény hagiográfia első vázlatai. Bennük mindig a pogányok azok, akik 'nagy hitük' alapján kitűnnek a többiek közül (vö. 8,10). Máténál mindennek kettős mondanivalója van: egyrészt ösztönzés a megtérésnek ellenálló zsidók felé, másrészt bátorítás a pogányok számára, hogy folytassák elődeik útját.

Az ember mindig örömmel olvashatja a kánaáni asszonyról szóló elbeszélést, mert ez az üdvösség és a reménység üzenetét hordozza, ugyanakkor azonban óvakodnia kell a fideizmus és a fanatizmus mindenféle formájától. Ha az asszony a végén meghallgatásra talált, ez nem jelenti azt, hogy mindaz, aki az övéhez hasonló hittel rendelkezik, ugyanolyan eredményeket ér el. Isten misztériumai az ember kéréseire nem mindenkor válnak nyilvánvalóvá.

(Mk 7, 31-37)

29. Jézus azután eltávozott onnan, elment a
Galileai-tenger mellé, felment a hegyre,
és ott leült.
30. Nagy sokaság ment hozzá, és bénákat,
nyomorékokat, vakokat, némákat és sok más
beteget vittek magukkal. Ezeket Jézus
lába elé tették, és ő meggyógyította őket.
31. A sokaság pedig csodálkozott, amikor
látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok
épek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig
látnak, és dicsőítette Izrael Istenét.

Az evangelizálás mindig a cselekvés és az igehirdetés kettős szálán halad előre. Jézus sosem választotta el egyiket a másiktól. Ő szóban és tettben hatalmas próféta (vö. Lk 24,19). Első fellépésétől fogva 'hirdette az igét', 'tanított' és 'gyógyított' (4, 23-24). A gyógyítások nem hatalmának, hanem jóságának jelei: 'terápiák' - mondja helyesen az evangélista. A gyógyítások summázásai Máténál gyakrabban szerepelnek, mint a többieknél: s ez nyilvánvaló mutatója annak, hogy az evangélista számára mit jelentett Jézus jelenvalósága és működése (4, 23-24; 8, 7.16; 9,35; 12, 10.15.22; 14,14).

Az üdvözítő nem a korabeli iskolai irányzatokat akarja megváltoztatni, hanem az emberek magatartását: jelen esetben azokét, akik nem nagyon figyelnek embertársaikra, főleg ha ezek szegények, kicsinyek, szerencsétlenek vagy betegek. A gyógyítások prófétai jelei annak, hogy a történelem milyen út bejárására rendeltetett, és ugyanakkor mércéi a feladatnak, amelynek vállalására karizmájának megfelelően mindenki felszólítást kapott. Ezek a 'summázások' száraz híradásoknak látszanak; valójában azonban az evangéliumban ritmikusan megjelenő hosszú 'beszédek' ellenpontjai. Önmagukban véve a beszédek egyoldalúan mutatják be Krisztust. A szó tettek nélkül üres, és kevéssé vagy egyáltalán nem meggyőző. Máté, aki nagy beszédekbe foglalta Jézus szavait, ezzel párhuzamosan cselekedeteinek szintézisét is megadja. A 'beszédek' nagyobb számban vannak és hosszúak, a tetteket azonban kevés számú versben is össze lehet foglalni, mert önmagukért szólnak. Máté ezúttal is a Galileai-tó melletti hegyre (29. v.) és valószínűleg Kafarnaum környékére viszi Jézust, aki most ül, miként a hegyi beszéd alkalmával is. Annak idején tekintéllyel beszélt (7,28), most pedig hasonlóképpen úgy cselekszik, mint akinek hatalma van (vö. 10, 1-8). Újra körülveszi őt a sokaság, amely ámul és csodálkozik a végrehajtott csodák miatt, miként így tett a meghallgatott beszédek folyamán is (7, 28-29; 13,54).

A sokaság, amely immár Krisztus cselekedeteit ismétli és ünnepli, a hívők gyülekezete, amely ebből az emlékezésből merítve újra hálát ad az Úrnak, aki jellemző tulajdonságáról elnevezve Izrael Istene, de immár a pogányoké is (21-28. v.). Máté nem mulasztja el az alkalmat, hogy megtérésre szólítsa a zsidókat. Mindenki számára ugyanaz az Isten, ezért nincs semmiféle olyan indok, amely a hívőket arra késztetné, hogy egymás ellen harcoljanak.

(Mk 8, 1-10)

32. Jézus ekkor odahívta tanítványait, és így
szólt: «Szánakozom a sokaságon, mert
már három napja velem vannak, és nincs
mit enniük; éhesen pedig nem akarom
őket elbocsátani, nehogy kidőljenek az úton».
33. Tanítványai így válaszoltak: «Honnan volna
itt a pusztában annyi kenyerünk, hogy
jóllakassunk ekkora sokaságot?»
34. Jézus megkérdezte tőlük: «Hány kenyeretek
van?» Ők így feleltek: «Hét, és egy kevés
halunk».
35. Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy
telepedjenek le a földre,
36. azután vette a hét kenyeret és a halakat,
hálát adott, megtörte és a tanítványoknak
adta, a tanítványok pedig a sokaságnak.
37. Mindnyájan ettek, és jóllaktak, azután
összeszedték a maradék darabokat hét tele
kosárral.
38. Négyezer férfi volt, aki evett, az asszonyokat
és a gyermekeket nem számítva.
39. Ezek után elbocsátotta a sokaságot, beszállt
a bárkába, és lement Magadán vidékére.

A közösség a kenyerekről szóló elbeszélést olvasta a leggyakrabban,^[10] főként a benne rejlő szimbolika miatt. Nagyon valószínű, hogy az első elbeszélés (14, 13-21) megismétléséről, és nem második csodáról van szó.^[11]

A cselekedet mindenekelőtt a fáradt és éhes sokaság iránt tanúsított jézusi jóság jele, ami a megelőző elbeszélésből nem válik ennyire világossá (vö. 14,14; 15, 30-31). Jézus nem marad közömbös az éhezővel szemben, mint ahogy nem halad el szenvtelenül a beteg ember előtt sem (30-31. v.). Ez az első észrevétel, és főként az első utalás, amelyet az evangélista ki akar emelni. Az éhség a szegénységhez hasonlóan valamiféle rossz. Jézus ennek leküzdésére szólítja az embert, miközben megmutatja követőinek, hogyan kell cselekedniük. Ő csak megkezdi a tevékenységet (ebben rejlik cselekedeteinek prófétai jelentése), de a tanítványoknak kell beteljesíteniük művét. Ha a keresztény cselekvés nem terjed ki az ember életét gyötrő bajok kiküszöbölésére, nem követi Krisztus tetteit, és ezért nem is hiteles. Ha valaki elhagyja a felszabadítás vagy a történelem arcvonalát, hogy a szakrális szférába meneküljön vagy zárkózzon, valószínűleg Krisztusétól eltérő módon cselekszik, és eljárását elidegenedésnek tekinthetjük.

A közbelépés előtt Jézus kérdést intéz a tanítványokhoz, hogy felhívja figyelmüket küszöbön álló tettére és bevonja őket művébe. A nehézségek szándékosan kapnak hangsúlyt a csodás gondoskodás nyilvánvalóbbá tételének érdekében, de az evangélista elgondolásában, aki ebben a részben a Jézus vezette iskola tagjaiként mutatja be a tanítványokat, az utalás didaktikus célzattal is rendelkezhet. Mindaz, amit Jézus tenni szándékozik, felülmúlja várakozásukat, de nem múlja felül lehetőségeiket, ha hisznek benne (vö. 21,21). A tanítványok távol állnak attól, hogy csodára gondoljanak (vö. 14, 15-17). Ez is olyan mozzanat, amelynek célja az elbeszélés hitelességének biztosítása olyanok esetében, akik esetleg fenntartásokkal élnének vele szemben. A csoda nem a tanítványok mesélő képességének vagy vallási fanatizmusának szüleménye. A kenyerek számára vonatkozó jézusi kérdésnek (34. v.) is ugyanez a szerepe, és arra szolgál, hogy előkészítse a csodás cselekedetet. A (tökéletességet jelképező) 'hét' kenyérből, amelyet átnyújtanak neki, a sokaság éhségének csillapításához szükséges mennyiséget fogja előhozni. Elizeus húsz kenyérrel jóllakatott száz személyt (2 Kir 4, 42-44), Mózes pedig mannát hullattatott az égből (vö. Kiv 16,1-től). Jézus azonban ezeknél elképesztőbb csodát művelt, midőn kevés kenyérrel emberek sokaságát táplálta. Ehhez hasonló esemény sosem történt még. Világos, hogy az evangélista krisztológiai jelentéssel ruházza fel az elbeszélést.

A szerző szinte észrevétlenül siklik egyik elbeszélésről a másikra. Kafarnaumból átlép az utolsó vacsora termébe. Jézus mindkét esetben ott van a vacsorán tanítványai társaságában. Csupán a sokaság van jelen, egyik esetben közvetlenül, a másikban (a húsvéti lakomán) pedig közvetve. Kafarnaumban a sokaság tagjai letelepedtek (anapeszein) a földre, miként a tanítványok a húsvéti lakomán leheveredtek (anakeiszthai) a kerevetekre Jézus társaságában. A kenyér megáldása (36. v.) minden (s különösen a húsvéti) lakoma bevezető részét alkotta, így nem csoda, hogy az utolsó vacsorán is szerepel. A formai hasonlóságokon kívül azonban szó szerinti egybeeséseket is találunk a szövegekben. Ezek arról a szándékról árulkodnak, amely Krisztus életének két mozzanatát egymáshoz akarja közelíteni. A négy ige ('venni', 'megáldani', 'megtörni', 'adni'), amely mindkét szövegben megjelenik, a köztük szándékolt összehasonlítási törekvés tanújele. A keresztények, akik részt vesznek az Úr vacsoráján vagy újra- olvassák a kenyerek szaporításának csodáját, arra kapnak felhívást, hogy törjék meg a kenyeret, illetve adják életüket embertársaik számára. A lakoma önmagában véve üzenet, amely nem szorul magyarázatra, hiszen az egyházat, a hívők közösségét jelképezi. Jézus az országot nagy vacsorához fogja hasonlítani (22,2), és nem csupán azért, mert ebben mindenki jóllakásig csillapíthatja éhségét, hanem mert a meghívottak barátokként, családtagokként és testvérekként ülnek ugyanannál az asztalnál.

Máté számára ily módon világos, hogy a lakoma az egyház jelképe, amelyben Jézus tanítványai (a tizenkettő: 10, 1-2.5) szolgálnak és a diakónusok («hét») segédkeznek a szegények, az egyház kiváltságos részének asztalánál (vö. ApCsel 6, 5-6).^[12]

A szöveg (krisztológiai, eukarisztikus és egyháztani) rétegei egymásra helyeződnek, de minden a lakoma (s főleg az étel túláradó bősége) által jelképezett messiási üdvösséget szándékozik kiemelni. A (teljes) jóllakottság nem valamiféle bűn, hanem Isten parancsa és Krisztus akarata. A csodaelbeszélés elveszítette történelmi körvonalait. A nagy (húsvéti) vacsora a pusztában az ország sorsáról ad hírt és a sokaságról, amely meghívást kapott az ország betöltésére.

A négyezres szám valószínűleg a négy égtájra utal, ahonnan az emberek az országba érkeznek (vö. 8,11; 24,31), de felidézi a harci vagy hódítási rendet is, amelyet immár a keresztény nép a nem hívőkkel (vagy pogányokkal) szemben felöltött. Az asszonyoknak és a gyermekeknek a számolásból való kizárása azt emeli ki, hogy kívül álltak a kor társadalmi berendezkedésén, és (az apokaliptikus írók sugallatai alapján) még inkább azt, hogy nincsenek jelen Isten népének hadseregében.

A Krisztus táplálékával megerősített keresztény a világ meghódítására indul. Nem igáz le senkit, hanem bőséges javakat (békét, boldogságot, Istennel és embertárssal való barátságot) kínál fel mindenkinek.

A 'keresztények harca' nem hódító háború, hanem jótékonysági művelet, amely egybeesik Isten országának beiktatásával «a föld egyik határától a másikig» (ApCsel 1,8). A befejező rész (39. v.) arra a ('politikai') fordulatra utal, amely lassan ebben az eseményben is bekövetkezik. Jézus elbocsátja a sokaságot, és ismét menekül egy kevéssé ismert vidék (Magadán) felé, de még mindig a tó környékén marad.

^[1] Vö. R Pesch, Pur et impur: précepte humain et commandement divin (Mc 7), in AssSeig II, 23 (1972), 50-59.; G. Giurisato, Due diatribe tra Gesù e i farisei (Mt 15, 1-20; 16, 1-12), in ParVit 17 (1972), 267-276.

^[2] Ennek az állításnak értelme azonnal nyilvánvaló. A Biblia Isten szava, de magán viseli a történelemnek, a törvényhozásnak, az Isten megbízottjainak és emberi szóvivőinek nyomait. Az a segítség, amelyet Isten (annak idején) a könyv összeállításához adott, nem ugyanaz, mint amelyet a népnek, a prófétáknak és a törvényhozóknak nyújtott avégett, hogy megvalósíthassa történelmét, megalkothassák beszédeiket vagy megfogalmazhassák a törvényeket. A nép rendelkezik sajátos vallási tapasztalattal, fogadja be a különleges isteni közlést, de ez a kinyilatkoztatás a befogadó és közvetítő emberek gondolatformáiban, mértékeiben és értelmezésében jelenik meg. Vö. Bibbia parola umana e divina, Bologna, 1968., 45-59. o.

^[3] A tisztulás törvényeit a Mishna, s így a Talmud a Berakhoth címszó alatt foglalja össze (vö. 8, 2-4). Rabbi Akiba-val kapcsolatban előszeretettel emlegették, hogy fogsága idején a számára ivás céljából adott vizet használta rituális mosdásra, mert, amint mondotta, «inkább akar elpusztulni a szomjúságtól, mintsem a mesterek irányelveinek megszegésével megmenekülni». Nem érintett semmit, mielőtt nem hoztak neki mosdáshoz vizet. Eljárásmódját magyarázván a bölcsek ezt mondották: «Ha így viselkedett idős korában, mennyivel inkább így tett ifjúkorában; s ha így cselekedett a börtönben, mennyivel inkább így tett a börtönön kívül!» Vö. J. Bonsirvern, Textes rabbiniques, i. m. 774. jegyz.

^[4] Az 1. jegyzetben idézett szerzőkön kívül ld. még: E. Cothenet, Pureté e impureté, in DBS IX, 1975.

^[5] Elegendő arra gondolni, hogy a zsinat előtti időszakban milyen visszhangot váltott ki a hagyományt őrző vidékeken az ételtől való tartózkodás vagy a böjt (beleértve a szentségi böjtöt is) törvényének hatálytalanítása, illetve megújítása.

^[6] Vö. R. A. Harriswille, The Woman of Canaan. A Chapter in the History of Exegesis (vö. Mt 15, 21-28), in Interp 20 (1966), 274-287.; T. Lovison, La pericope della cananea, in RivBibl 19 (1971), 273-305.; J. D. M. Derrett, Law in the New Testament: The Syrophoenician Woman and the Centurion of Capernaum, in Studies in the N. T., Leiden, 1973., I., 143-169. o.; E. A. Russel, The Canaanite Woman and the Gospels (Mt 15, 21-28; cfr. Mk 7, 24-30), in Studia Biblica II., id. 263-300. o.

^[7] 'Aki bálványimádó társaságában étkezik, olyan, mintha kutyával enne együtt' - tanították általában a törvény mesterei és tudósai. Jézus válasza szemmel láthatóan ezt a mondatot visszhangozza.

^[8] A hitletétemény előfeltételének tekintett görög, illetve középkori filozófiai ideológiák lassan a kinyilatkoztatás részévé váltak (dogmatizálások), és kényszerítő hatást gyakoroltak a hívő elfogadásra. A 'bennszülöttek' evangélizálását a modern időkben a nyugati kultúra elfogadtatása előzte meg. A teológiai alapok, amelyekre ez a kényszer épült, nem kevésbé rendkívüliek, mint azok, amelyekre a zsidó szektarianizmus támaszkodik.

^[9] Vö. J. A. T. Robinson, Il volto umano di Dio, Brescia, 1974. 64-70. o.

^[10] Vö. Mt 14, 13-21; Mk 8, 1-10; Lk 9, 10-17; Jn 6, 1-15. A bibliográfiát illetően ld. 14. fejezet, 16. 22. és 26. jegyzet.

^[11] Ezt a tételt újabban J. Knackstedt vette védelmébe, aki nyilvánvalóan a két elbeszélés közötti különbségekre (a hosszúságot érintő és a stílusbeli különbözőségekre, valamint az eltérő számokra) hivatkozott. A szerkezeti és a szóhasználati hasonlóság a mindkét elbeszélésben közös téma függvénye. A hely azonossága nem szorul magyarázatra (ehhez hasonló csodák csak a pusztában történhetnek), miként (a csupán 'jel értékű' csodákat említő) János és (a 'kettőzést' kerülő) Lukács hallgatása sem. Vö. Die beiden Brotvermehrungen im Evangelium, in NT 10 (1964), 309-335. Mindazonáltal a különbségek másodlagos jellegűek a lényegi egybeesésekhez viszonyítva.

^[12] Az evangélista inkább választotta, mintsem 'regisztrálta' a 'hetes' számot. Nagyon valószínű, hogy vonatkoztatási pontként a fent említett szöveget használta. Az evangélium írásának idején a diakónusi intézmény már egy ideje működik. Az Apostolok Cselekedeteinek szerzője ugyanis úgy mutatja be Fülöpöt, mint aki a 'hét közül való' (ApCsel 21,8). Vö. Lohmeyer-Schmauch, Das Evangelium des Matthäus, Göttingen, 1962., 258. o.; A. Richardson, The Feeding of the five Thousand, Mark, 6: 34-44, in Interpr. 9 (1955), 144-159.; vö. ApCsel 6, 1-6; 21,8.