1. A farizeusok és a szadduceusok odamentek,
hogy kísértsék őt: kérték, hogy mutasson
mennyei jelt nekik.
2. Ő azonban így válaszolt nekik: «Amikor
esteledik, ezt mondjátok: Szép idő lesz,
mert vöröslik az ég.
3. Reggel pedig: Ma zivatar lesz, mert vörös
és borús az ég. Az ég arcát meg tudjátok
ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?
4. E gonosz és házasságtörő nemzedék jelt
követel, de nem adatik neki más jel, csak
a Jónás próféta jele». Ezzel otthagyta őket,
és elment.

Jézus körül fokozatosan élesedik a helyzet. Ellenfelei rejtekben érkeztek, de most nyíltan támadják.^[1] Akik sosem maradnak el, a farizeusok. Ők képviselik az uralkodó vallási irányzatot. Valójában nem tartoznak meghatározott társadalmi osztályhoz, és nem élnek közösségben, miként az esszénusok, hanem egyszerű világi emberek, akiket olyan szálak fűznek egybe, mint valamilyen párt, illetve szekta tagjait. Ebben az esetben a szadduceusoknak, vagyis annak a csoportnak társaságában érkeznek, amely a templom papjait és szolgáit, a konzervatív osztályt foglalja magában. A két mozgalom szemben áll és nyíltan ellenségeskedik egymással, de szövetséget alkot az ortodoxia és a jahvizmus védelmére. Látszik, hogy már mindkét tábor tagjai döntöttek Jézus ellenében (12,14), s most csak indokokat, ürügyet keresnek, hogy vádolhassák. Máté ezért nem az igazság keresőiként, hanem Krisztus kísértőiként (peiradzontesz) tünteti fel őket. Ily módon nem Isten, hanem inkább az ellenség, a Sátán (ho peiradzón: 4,3) oldalán álló szereplőknek mutatkoznak (vö. 16,23). Ha valaki azzal büszkélkedik, hogy isteni küldött, jogosan kérnek tőle égi megerősítést («égi jelet»). Mindannak, aki Isten nevében lép fel, be kell mutatnia megbízólevelét. A 12,38-ban az «írástudók és a farizeusok» már előhozakodtak a jel kérésével. Most «égi» megerősítést kívánnak. Az «égi» jelző vagy egyszerűen azt jelenti, hogy 'Istentől eredő' (az 'ég' ebben az esetben az isteni nevet helyettesíti, miként a 'mennyek országa' kifejezésben), vagy olyan rendkívüli eseményre utal, mint amilyen például a manna hullása (vö. Kiv 16,4), valamilyen égitest megállítása (vö. Józs 10,12-től) vagy a harmat leereszkedése (vö. Bír 6,36). Jézust csak a hallgatók egy része szólítja meg, ő azonban válaszába bevonja gonosznak (ponéra) és házasságtörőnek (moikhalisz) bélyegzett egész «nemzedékét» (4. v.). Az összeütközés immár a zsinagóga és az egyház közötti feszültségről árulkodik, és olyan kifejezések szerepelnek benne, amelyekkel a gyülekezet a zsidó ellenállást szokta megbélyegezni. A ponéra megnevezés gonoszságra, erkölcsi rosszaságra utal. A Miatyánk utolsó kérésében Jézus a kísértés (peiraszmon) és a gonosz feletti (apo tou ponérou) győzelem kérésére buzdít. A zsidók elutasító magatartására nincs mentség.^[2] Az atyák törvényszegésének nyomában ez a viselkedés testesíti meg végső hűtlenségüket (házasságtörésüket), amellyel a népét figyelmével és megkülönböztető szeretetével elhalmozó Jahvénak válaszoltak. A kiváltképpen égi 'jel', amelyet a keresztények Jézus hitelessége mellett felmutatnak, az ő feltámadása. Ezt biblikusan 'Jónás jelének' nevezik, arra a prófétára gondolván, aki három napig maradt a hal gyomrában, és onnan sértetlenül jött elő (4. v.). Mielőtt azonban Máté erre a bizonyítékra hivatkozna, alkalmilag olyasmire utal, ami megerősíti a zsidó magatartás nem menthető voltát. Az ellenfelek az atmoszferikus eget fürkészve meg tudják állapítani, hogy jó vagy rossz idő következik-e, ugyanakkor képtelenek a történelem égboltján olvasni. A idők változásban vannak vagy már át is alakultak, és ezt könnyen észre lehetne venni. Elegendő volna a folyamatban levő történésekre figyelni. Jézussal a történelem eseményei fordulatot vettek. A korábbitól különböző közösség van épülőben, amelynek tagjait nem csupán a templomi kultusz köti egymáshoz, mert barátokból, egymással egyenlő emberekből és testvérekből tevődik össze. Az Isten és az ember, valamint az emberek egymás közötti kapcsolatai új alapokra helyeződnek.

Az «idők jelei» kifejezés nyilvánvalóan a messiási időkre, illetve ezeknek az időknek a profán történelemben való tükröződéseire utal. Isten üzenetei nem csak a sugalmazott szó által jutnak az emberekhez, hanem tervei megvalósulásának közvetítésével is. A hívő ember szerint a történelem is hallatja hangját: elegendő rá odafigyelni, és máris értelmezni lehet - mondja Jézus. A nagy események, a forradalmak (és nem csupán a keresztény fordulat) mindig az égből, a magasságból érkező jelzéseket is hordozzák. Az evangélista utalásával erre akar emlékeztetni.

5. Amikor a tanítványok átmentek a túlsó
partra, elfelejtettek kenyeret vinni magukkal.
Jézus így szólt hozzájuk:
6. «Vigyázzatok, és őrizkedjetek a farizeusok és
a szadduceusok kovászától».
7. Ők pedig így tanakodtak egymás közt: «Nem
hoztunk kenyeret».
8. De Jézus észrevette, és így szólt hozzájuk: «Mit
tanakodtok azon, kicsinyhitűek, hogy nincs
kenyeretek?
9. Még mindig nem értitek? Nem emlékeztek az
ötezer ember öt kenyerére, és arra, hogy
hány kosár maradékot szedtetek össze?
10. A négyezer ember hét kenyerére sem
emlékeztek, és arra sem, hogy hány kosár
maradékot szedtetek össze?
11. Miért nem értitek meg, hogy én nem
kenyérről beszéltem nektek?
Őrizkedjetek a farizeusok és a szadduceusok
kovászától».
12. Ekkor értették meg, hogy nem azt mondta,
hogy a kenyér kovászától óvakodjanak, hanem
a farizeusok és a szadduceusok tanításától.

Az új szöveg jól illeszkedik a IV. részbe (14-18. fej.), ahol Jézus nyílt vitában áll a farizeusokkal, miközben tanítványai oktatásán fáradozik.^[3] Az epizodikus részlet hétköznapi eseményt rajzol meg. Az apostolok és Jézus átkelnek a tavon, hogy kissé visszavonuljanak a 'pusztába', de elfelejtik magukkal vinni a legszükségesebb dolgokat. A 'kenyér' kifejezés az élelemre utaló hebraizmus. 'Kenyeret enni' biblikus nyelven egyszerűen annyit jelent, mint étkezni. Jézus nem véletlenül kezdi a beszélgetést azzal, hogy óvja övéit a farizeusok «kovászától» (6. v.). Ez az utalás főként Máté egyházában jelképes értelmű. A farizeizmus immár a közösségen belüli veszély. A keresztény szabadságot gyakorta fenyegetik a látszólag szigorúságot mutató irányzatok (vö. Kol 2,18). A kovász romlást eredményező csíra (vö. 1 Kor 5,8). Megerjeszti a tésztát, hogy kenyérré alakítsa, közben azonban megtámadja és átformálja (vö. 13,33). Jézus megáll a kovásznak ennél az első ('negatív') szerepénél. A farizeusok tanítása a tésztát megkelesztő kovászhoz hasonlóan felkavarja és megzavarja a közösséget, ezért az embernek nem szabad engednie, hogy e tanítás hatást gyakoroljon rá. Kivetnivalónak találnak ételeket, öltözékeket, emberi személyeket, dolgokat stb. (9, 11.14; 12,2; 15, 2-20). Nem arról van szó, hogy buzdításaik rosszat sugallnak, hanem olyan terheket raknak mások vállára, amelyeken ők maguk ujjukkal sem akarnak mozdítani (23,4). Márk még «Heródes kovászáról» (8,15) is beszél, Máté pedig a «szadduceusokét» (6. v.) is megemlíti. Mindegyikük olyan ellenfelekre utal, akik személy szerint 'jelentősebb szerepet játszanak' életükben.

A tanítványok észrevétele (7. v.) alkalmat ad a téma elmélyítésére. Jézus a lelkipásztor, és ebben az esetben a mester, aki szívén viseli 'tanulóinak' sorsát. A 'beszéd', amelynek elmondására kényszerül, Márknál (8,17) keményebb, de ez is a Máténál fellelhető elemeket tartalmazza. Jézus segítségére van tanítványainak az idők jelei olvasásában, azaz saját tetteinek és személyének értelmezésében. A hangsúly az «érteni» (noein, szünhiénai) és az «emlékezni» (mnémoneuein) igékre helyeződik. A példázatokat tartalmazó részletben a semmit sem értő alaktalan tömeggel szemben a tanítványok csoportja áll, akik titokban hallgatják a nyilvánosan elhangzott beszédek magyarázatát és elsajátítják a bennük rejlő üzenetet (13, 10-18.36). A megértés területén azonban még bizonytalankodnak, miként ezt a jelenlegi eset és több más találkozás is igazolja (vö. 16,23; 17,4). A Krisztus melletti döntés nem valósítható meg egyszer s mindenkorra: minduntalan meg kell újítani, folytonosan el kell mélyíteni, mert egyébként félő, hogy feledésbe merül vagy határozatlanná válik. A hit mindenkor 'kicsiny', hiszen bármikor növelhető (vö. Lk 17,5) és minduntalan fennáll a veszélye annak, hogy meggyengül vagy teljességgel elvész. Az első evangélista derűlátó módon fejezi be e részletet. Márknál a befejezés fenyegető kérdés («még mindig nem értitek?»: 8,21). Máté ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy «ekkor megértették» a dolgot. A Jézus által adott magyarázat nem volt hiábavaló. Kicsiny hitük, legalábbis pillanatnyilag, valódi hitté változott.

13. Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának területére
ért, megkérdezte tanítványait: «Kinek mondják
az emberek az emberfiát?»
14. Ők így válaszoltak: «Némelyek Keresztelő
Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig
Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.
15. Erre megkérdezte tőlük: «Hát ti kinek mondotok
engem?»
16. Simon Péter megszólalt, és így felelt: «Te vagy a
Krisztus, az élő Isten fia».
17. Jézus így válaszolt neki: «Boldog vagy, Simon,
Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt
előtted, hanem az én mennyei Atyám.
18. Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy,
és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat,
és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni
rajta.
19. Neked adom a mennyek országának kulcsait,
és amit megkötsz a földön, kötve lesz a
mennyekben is, és amit feloldasz a földön,
oldva lesz a mennyekben is».
20. Azután megparancsolta tanítványainak: ne
mondják meg senkinek, hogy ő a Krisztus.

A Mt 16, 16-20 szövege sok történeti és irodalomkritikai problémát vetett fel, de ezeknek nagyobb részét ma már megoldottnak tekinthetjük.^[4] A szerző krisztológiai, egyháztani és a Péter szerepét illető szövegek kicsiny szintézisét mutatja be. A Fülöp Cezáreája vidékén elhangzó vallomást a közös (Q) forrásból meríti, de ezt megfelelő módosításokkal látja el (a személyes névmást az «emberfia» kifejezéssel helyettesíti: 13. v.; Jeremiást is azok közé sorolja, akikről úgy vélik, azonosak Krisztussal: 14. v.; s főleg, bővíti Péter válaszát: 16. v.). A többi szinoptikustól eltérően Máté (a Péternek tett jézusi 'ígéretet' tartalmazó: 18-19. v.) saját forrással is rendelkezik, amelyet szerkesztői megjegyzéssel (17. v.) kapcsol az előző (13-16. v.) szöveghez. A végén (20. v.) az elbeszélés párhuzamossá válik Márk (8,30) és Lukács (9,21) szövegével. Világosan látszik, hogy a Péterre vonatkozó részt (17-19. v.) Máté illesztette a Fülöp Cezáreája területén játszódó jelenetbe. Azt a felfogást, hogy a többi evangélista elhagyta e szöveget, illetve, hogy későbbi betoldásról van szó, a magyarázók ma már egyöntetűen elvetik.^[5] Nem világos, hogy a szöveg honnan származik, az azonban nyilvánvalónak látszik, hogy nem hellén, hanem Máté korát megelőző arám megfogalmazás (amint erről a nyelvezet és a kifejezések párhuzamba állítása árulkodik), amelyen azonban az első evangélista szerkesztői módosításokat végzett (a «boldog», az «atya», a «pokol kapui» és a «mennyek országa» kifejezések sajátosan Máté szótárának elemei). Lehet, hogy valamelyik palesztinai egyházban keletkezett, amely fogékony volt Péter kiemelkedő szerepe vagy hatalma iránt (vö. ApCsel 1-15).

A Fülöp Cezáreája területén lezajló kérdezősködés vagy vizsgálódás krisztológiai jelentést hordoz. Mielőtt megnyitná igehirdetésének új fejezetét, Krisztus mintegy kipuhatolja a sokaság és még inkább a tizenkettő messiással kapcsolatos nézeteit (13. v.). A témát két kérdés foglalja össze: «kinek mondják az emberek az emberfiát?» (13. v.); «hát ti kinek mondotok engem?» (15. v.). Az «emberfia» megnevezés használata az egyszerű személyes névmás helyett a kérdés egyértelműbbé tételére szolgál, és főként arra, hogy előkészítse Péter válaszát. Az ószövetségi szóhasználat szerint (Dán 7, 13-14) az emberfia a dicsőséges messiás.

A sokaság hite nyilvánvalóan fogyatékos, de az apostoloké sem tökéletes. Főként Márknál («te vagy a Krisztus») és Lukácsnál («te vagy az Isten Krisztusa») látszik, hogy hitük a hazafias és a nemzeti messianizmus eszméjéből táplálkozik. A végén Jézus ezért parancsol hallgatást az ilyesfajta állításokkal kapcsolatban (Mk 8,30; Lk 9,21). Nem mellékes körülmény, hogy a választ Péter adja meg, aki immár kiemelt helyet foglal el az első evangéliumban. Ebben az esetben is a többiek szóvivője (képviselője), miként később is ő fogja vállalni, hogy a szenvedés első meghirdetésekor kifejezésre juttassa csalódottságukat (22-23. v.). Az apostolok látványos diadalt arató messiásra gondolnak, Jézus ellenben a szenvedő szolga programját tartja szem előtt (21. v.). Ez az oka annak, hogy a perikopa végén hallgatásra vagy 'titoktartásra' inti őket (20. v.). Máténál úgy látszik, mintha Péter válasza tartalmilag valami többletet hordozna. Ám a párhuzamosság törvénye alapján az «emberfia» megnevezés nem több, mint az első kifejezés, azaz a «messiás» szó magyarázata. A nagytanács tagjai is azt fogják tőle kérdezni, hogy ő-e a Krisztus, vagyis az Isten fia (Mt 26,63). E magyarázat nem tautológia, hanem arra utal, hogy a messiás egyedülálló kapcsolatban van az istenséggel.^[6] Valójában újszövetségi nyelvezetre fordítása az első (ószövetségi) «emberfia» megnevezésnek, és a dicsőséges messiást jelenti. Máté egyháza e vallomásban a keresztény hit megvallásának egyik emelkedett fokát érinti.

Péter vallomása ujjongásra ad okot Jézus és az egyház számára. A dicséret pedig, amellyel Jézus az apostol felé fordul, azt emeli ki, hogy az utóbbi elsőbbsége visszhangra talált Máté közösségében. Jézus messiási mivoltának felismerése azonban nem valamiféle emberi vizsgálódás vagy okoskodás gyümölcse, hanem az Atya ajándéka. A «test és a vér» az emberi természet erőforrásait, az ember saját erőit jelölő hebraizmus. Minthogy ezek nem tudják felfedni Jézus eredetét és misszióját, e tekintetben mindenképpen szükséges valamiféle Istentől jövő 'kinyilatkoztatás' (apekalüpszen). Egyedül ő ismeri, és ezért csak ő képes bemutatni és hitelesíteni küldötteit. Mindaz tehát, aki Jézust messiásnak, Isten fiának vallja, arról tesz tanúságot, hogy összhangban van a mennyei és a minden dolog felett uralmat gyakorló Istennel.

A sajátosan péteri szöveget (18-19. v.), amely valamiképpen a Lk 22, 31-32 («... ha majd megtérsz, erősítsd meg testvéreidet») párhuzamos részlete,^[7] a Mk 3,16 («Simont, akinek a Péter nevet adta») és a Jn 1,42 («te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni, ami azt jelenti, kőszikla») továbbfejlesztésének is tekinthetjük.

Péter misszióját három egymást követő metafora írja le: a szikla (18. v.), a kulcsok (19. v.) és a megkötés-feloldás (19b). A 'szikla (petra) - Péter (Petrosz)' szójáték jól érthető az eredeti arám szövegben, ahol a kepha (szikla) hímnemű szó. A névváltoztatás a bibliai hagyományban mindig különleges üdvtörténeti feladathoz kötődik,^[8] amelyet jelen esetben a (kepha-szikla) név szimbolizmusa és ennek magyarázata is kiemel.^[9] Az 'építeni' ige azt jelenti, hogy Péter - legalábbis jelképesen - alapja annak az építménynek, amely a Krisztus egyháza nevet viseli. A kepha kifejezés a szilárd, a sziklás és a föld többi részétől elkülönülő talajt jelöli. Jézus erre szándékozik helyezni az egyházi építményt. Az ember önkéntelenül is a bölcs építőről szóló példázatra gondol, aki köves talajra (sziklára) építi házát, hogy megvédje az orkántól és a viharoktól (7,24). Lehetséges, hogy Jézus elgondolásában nem vetődött fel világosan valamiféle egyház eszméje, hiszen őt sürgetőbb problémák foglalkoztatták: tanításának elfogadtatása és az ország beiktatása. Talán nem volt megfelelő számú követője és elegendő ideje a mozgalom megszervezéséhez, amely az ő földi élete folyamán nem vonzott magához tömegeket. Nem zárhatjuk ki, hogy Jézus is osztozott a korabeli irányzatok eszkatologikus várakozásaiban (vö. 1 Tessz 4,17; 1 Kor 7,29), de valószínűbb, hogy mégis gondolt művének jövőjére, még ha nem is foglalkozott azzal, hogy pontosan meghatározza ennek szervezetét. Mindenesetre az egyház, amelynek Simon az alapköve vagy támasza (vö. Lk 22,31), mindenkor Krisztusé, akinek - az apostolt is beleértve - mindenki alárendelődik. Bár a szöveg egyre kevésbé enged meg fenntartásokat az egyház sziklájának azonosítását illetően, nem szabad megfeledkeznünk azokról a szentírási részekről sem, amelyek ezt a szerepet magának Jézusnak tulajdonítják (vö. 1 Kor 10,4; 1 Pét 2,6).

A szövegben szereplő ekklészia kifejezés még nincs felruházva olyan (intézményi) jelentéssel, mint amilyet majd később kap az 'egyház' szó. Annak ellenére, hogy az egyház az ekklészia szó szerinti fordítása, nem tükrözi a görög kifejezés eredeti jelentését. Ez valószínűleg a qahal Jahve héber szókapcsolat megfelelője, amelyet a Hetvenes-fordítás többnyire az ekklészia tou theou (vö. ApCsel 7,38) kifejezéssel ad vissza. A keresztény közösség az igazi Izrael megvalósulása (vö. 10, 1.5), a végső idők választott népének gyülekezete.^[10]

Az egyházi építmény a legjobb biztosítékokra alapozódik, és ha ez nem is menti meg az ellenséges támadásoktól, megakadályozza, hogy ezek alatt összeomoljon. A «pokol kapui» a holtak birodalmának egészére (She'ol) utal, ahol a gonoszság, illetve a sötétség (vö. Lk 22,53) erői menedéket találnak.^[11] A kifejezés önmagában véve jelölheti a halál vagy a rossz hatalmát, és hirdetheti az egyház örökkévalóságát és legyőzhetetlenségét is. A két értelmezés közel áll egymáshoz, vagy talán egyenértékűek. A sziklával való kapcsolat nem válik világossá, de burkoltan jelen van a szövegben: az egyház azért nem fél ellenségeitől, mert kősziklára épült. Természetesen mindvégig szimbolikus beszédmódról van szó, amelyet egy bizonyos határon túl már nem lehet nyomon követni.

Az új metafora a kulcsokkal áll kapcsolatban. A szerzők csaknem mindig az Iz 22,22-re utalnak, ahol Eljakim a kulcsok vállra helyezésének rítusa által megkapja a hatalmat arra, hogy kinyissa vagy bezárja a királyi palota kapuját, és így engedélyezze vagy akadályozza a király belépését. A Jelenések könyvében (3,7) maga Jézus mutatkozik úgy, mint aki kezében tartja Dávid kulcsait, hogy jelezze uralkodói hatalmát. A «mennyek országa» mátéi kifejezés, amely az előző versben szereplő ekklészia szóval áll párhuzamban. A két szó ugyanazt a valóságot jelöli, de tartalmilag nem azonos kiterjedéssel. A mennyek országa felülmúlja az ekklészia (történelmi) határait: és nem annyira intézmény, mint inkább az üdvösség megvalósulása. Az írástudók és a farizeusok elleni vádbeszédében Jézus szemükre veti, hogy visszaélnek a kulcsok hatalmával: ahelyett, hogy biztosítanák az országba lépést az oda vágyakozóknak, még önmagukat is kizárják belőle (23,13). Péter ettől eltérő módon fog cselekedni. Jézus 'távollétében' szavával és cselekedeteivel üdvösséget közvetít majd az erre áhítozóknak. Éppen erről szól az Apostolok Cselekedeteinek első része. Lehetséges, hogy a kulcsok hatalma eredetileg a bűnök (különösen a keresztség kiszolgáltatásának alkalmával történő) megbocsátására vonatkozott.^[12] Ily módon a Mt 16,19^a a Jn 20,23 párhuzamának tekinthető. S ha ez igaz, 'kinyitni' annyi, mint elengedni, megbocsátani, 'bezárni' pedig annyi, mint 'visszatartani'.

Az utolsó metafora a rabbinikus iskolák nyelvhasználatából származik. 'Megkötni' vagy 'feloldani' annyit jelent, mint tiltó vagy megengedő magatartást tanúsítani a hivatalos tanítás vitatható pontjait illetően. Előfordult, hogy amit egyik mester 'feloldott' (megengedett), azt a másik 'megkötötte' (megtiltotta). Pontosabban fogalmazva: 'feloldani' vagy 'megkötni' annyi, mint igaznak vagy hamisnak nyilvánítani valamilyen tanítást, illetve megengedettnek vagy tiltottnak mondani valamiféle erkölcsi cselekedetet. E kifejezések ritkábban a közösségből való kizárást vagy az abba való újrafelvételt is jelentik. Máté közösségének már megvannak a maga írástudói (13,52), új mesterei, akik meghatalmazást kaptak a jézusi tanítás tolmácsolására (10, 1-7). Péter az egyik vagy az első (10,2) ezek között. Máté közösségét valószínűleg túlnyomórészt zsidó-keresztények alkotják, akik nem mindig nyitottak jóakaratúan a pogányok felé, jóllehet ezek ott tolonganak az ország kapujában (vö. 8, 11-12). Annak ellenére, hogy Péter a körülmetéltek apostola, a pogányok befogadása mellett foglal állást (vö. ApCsel 10, 47-48; 15, 9-11). 'Feloldó' (= megengedő) hatalmát a pogányok javára fordítja. A Mt 18,18-ban ugyanezt a hatalmat a tanítványok kapják, de a szoros értelemben vett egyházi környezet értésünkre adja, hogy fegyelmi hatalomról van szó. Talán a Mt 18,18 jó magyarázatot adhatna a Mt 16,19-hez is.

Befejezésül a Mt 16, 18-19 meglehetősen világos képet rajzol arról, hogy Péter milyen missziót töltött be az egyházban, legalábbis a mátéi vagy valamelyik szír-palesztin gyülekezetben. Sziklának tekintették, amelyre az egyház épült. Olyan, mint a többi tanítvány, aki azonban szemlátomást elsőbbséggel rendelkezik a többivel szemben, tekintettel arra, hogy az ország kulcsai különleges módon adattak meg egyedül az ő számára, jóllehet az evangelizálás feladatát valamennyien megkapták (10,7; 28, 18-20). Mindazonáltal az a tény, hogy e szöveg csak Máténál található meg és így csak egyetlen egyház szavát képviseli, nem növeli jelentőségét. Meg kellene még vizsgálni, hogy Máté csupán Péternek az egyház alapításában betöltött szerepére kíván-e emlékezni, vagy valamilyen egyházi szerepkört akar bemutatni. Kétségtelen ugyanis, hogy Péter feladatait még akkor is emlegetik, amikor személye már egy ideje letűnt, mindkét választ lehetővé teszi. Mindazonáltal a 23. fejezet (8-12. v.) kijelentései inkább valamiféle karizmatikus, mintsem szervezeti vagy hierarchikus egyház mellett szólnak (nem is beszélve arról, hogy ez a kifejezés hiányzik Máténál és általában az Újszövetségből). Péter 'primátusi' hivatala nem látszik túlzottan nyilvánvalónak az Újszövetség legrégibb szövegeiben. Márk nem tud róla (vö. mindazonáltal: 3,16); az Apostolok Cselekedetei irányító szerepet tulajdonít Péternek, de nem a Mt 16, 18-19-ben jelzett mértékben. Mátyás megválasztása gyülekezeti 'gondoskodás' eredménye, amelybe természetesen Péter is beletartozik (ApCsel 1, 15-26); a Szentlélek az egyház minden tagjára egyformán leszáll; Péter befolyási köre a zsidó-keresztényekre korlátozódik, miként Pálé a pogányokra (vö. Gal 2, 7-8). A páli levélgyűjtemény határozatlan utalásokat tartalmaz (1 Kor 1,12; 15,5; Gal 2, 1-14). Az egyház oszlopai között első helyen Jakab szerepel, aki ugyanolyan szinten van, mint Péter és János (Gal 2,9). Lukács (22,31) és a negyedik evangélista (21,15) szerint Péter hivatala lelkipásztori jellegű. Péter első (a péteri apológiát képviselő) levelének szerzője «presbitertársnak» nevezi őt (5,1).

Lehetséges, hogy Máté egyháza a többinél mélyebben megértette az üdvözítő elgondolását, de az is előfordulhat, hogy lelkületének, kultúrájának és főleg a környezetében fellelhető kormányzati berendezkedéseknek megfelelően értette, értelmezte és adta át történetileg. A zsidó ember talán ösztönösen is az izraelita teokrácia mintájára gondolta el az egyházi szervezetet. A választott nép pontos keretek alapján tagolódott: a csúcson helyezkedett el a főpap, mellette a nagytanács, és tőlük függött a nép. Minden közösség, még a peremvidékeken is, ezt a sémát ismételte. A diaszpóra valamennyi városában működött egy-egy kicsiny főtanács. A zsidóság elveszítette szerepét, mert felváltotta az egyház, amely azonban lemásolta az előbbi szerkezeti berendezkedését. A Máté-féle hagyomány bizonyára részleges történelmi helyzetet tükröz, azaz Szíria vagy Palesztina zsidó-keresztény egyházának elgondolásait és értelmezéseit jeleníti meg.

Meglehet, hogy a péteri irányzat jobban elterjedt és erősebb volt, mint gondolnánk, és talán ez húzódik meg a Mt 16, 18-19 egyháztani elképzelésének hátterében. Pál feltehetően ennek az irányzatnak védelmezőivel vitázik, amikor kijelenti: «más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus» (1 Kor 3,11).

A Mt 16, 18-19 szövege a Péter feladataira vonatkozó egyházi megfontolások végkifejlete, és nem kiindulási pontja. Lehetséges, hogy arra rendeltetett, veszítsen jelentőségéből, még ha továbbra is megjeleníti Krisztus elgondolásának egyik különleges változatát vagy helyi értelmezését. Ezt az értelmezést nem szabad elszakítani azoktól a szövegektől, amelyek új fénybe helyezik az egyházban betöltött kormányzati szerepeket (= szolgálatokat). ^[13] Ezek nem kiváltságos helyek vagy parancsnoki állások, hanem megnyilvánulási formák, amelyekben valóra válik Krisztus és a Lélek mással nem helyettesíthető tevékenysége. A Krisztussal való közösség mindenki esetében egyforma, és ilyen az egyházért vállalt felelősség is. A hívők összessége alkotja Krisztus testét, a gyülekezetet, amely valóra váltja és tolmácsolja az ő tervét a történelemben. Isten inkább az alapoknál található, mintsem tekintélyi szinten. A találékonyság, a kreativitás és a döntés feladata a közösséget illeti, és nem néhány egyedet. E felfogás szerint nincsenek különleges 'meghallgatási helyek' vagy Istenhez vezető titkos utak. Nem a hivatal (az 'állapotbeli kegyelem') szavatolja a teljesebb közösséget a Lélekkel, hanem a szeretet. Nem a vezetők, hanem a szentek járulnak hozzá jobban az ország növekedéséhez. Leginkább ők szólnak Isten nevében és az ő hangjuk tolmácsolja legjobban az isteni üzenetet.

Péter vagy bármely lelkipásztor szerepét nem szabad elszakítani ettől a beállítástól. A 'főnökök' vagy a közösségi vezetők feladata, hogy ösztönözzék mindenki szembesülését Krisztussal, és nem az, hogy ezt emberi, személyes értelmezéseik által késleltessék vagy megakadályozzák. A Mt 16, 18-19-től eltekintve nem úgy látszik, mintha az evangéliumi források előirányoztak volna valamiféle 'biztos pontot', 'igazság biztosítékát' vagy 'fegyelmi és rendező centrumot'. A Lumen Gentium újra helyére tette a hierarchiát: ezt nem a lelki kényszer eszközének vagy tilalmi forrásnak tekinti, hanem az Isten népe egyik kifejeződésének, működésének és történelmi megnyilvánulásának. Ebben a szemléletben Péter helye inkább a szeretet és a közösség központja, mintsem a hatalomé. A feladat, amelyet Jézus tanítványaira bízott, nem az, hogy uralkodjanak mások hite és lelkiismerete fölött, hanem tegyenek tanúságot, azaz életükkel tegyék élővé és áttetszővé az ő személyét. Péter ebben az értelemben tanúja Krisztusnak, midőn mindenki másnál jobban mutatja és teszi szinte láthatóvá az ő jelenlétét a közösségben. Szemlátomást Lukács is erre a feladatra utal, amikor beszámol a Péterhez intézett jézusi szavakról: «erősítsd testvéreidet» (22,32). Ugyanezt mondja János is: «legeltesd az én bárányaimat» (21, 15-17). A Mt 16, 18-19 által eltérített teológiai hagyomány elszakította Pétert az egyháztól, munkatársaitól, a hívőktől. Az evangéliumi források arra ösztönöznek, hogy szerepét (ennek hitelesebb gyakorlása érdekében) szervesen kell beilleszteni az egyházi közösség egészébe.

(Mk 8, 31-32; Lk 9,22)

21. Ettől fogva kezdte el Jézus mondani tanítványainak,
hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie
a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie,
de harmadnapon fel kell támadnia.
22. Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte:
«Isten mentsen, ez nem történhet meg veled».
23. Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: «Távozz
tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az
Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint».

A szenvedés első 'megjövendölése' közvetlenül kapcsolódik a Fülöp Cezáreája vidékén lezajló kérdezősködéshez (13-16.20. v.) és főként ahhoz a válaszhoz, amelyet a tanítványok adtak Jézus kérdésére. Szemmel láthatóan az evilági és a nemzeti messianizmus eszménye alapján tájékozódtak. Jézus ezért egy időre hallgatást parancsolt nekik (20. v.), most pedig elkezdi feltárni a rá váró tragikus sorsot. Lehetséges, hogy a beteljesülés olyan lesz, mint amilyenre vágyakoznak (vö. 17,4; 20, 20-28), de az ehhez vezető út ellentétben áll minden elképzelésükkel és még inkább elvárásaikkal. Az «ettől fogva» formula, amely már a nyilvános működés kezdeténél is szerepelt (4,17), a Jézus életében vagy működésében beálló fordulatra utal. E jövendölés nem elszigetelt orákulum, hanem azt jelzi, hogy új fejezet kezdődik az üdvözítő életében, amelyet fokozatosan feltár elképedt apostolai előtt.^[14]

A keresztségben az Atya szolgájának nevezte őt (3,17); a kísértések idején az alázatos messianizmus mellett foglalt állást (4, 1-11); a kafarnaumi hegyen boldognak mondotta a szegényeket ('ânãvîm: 5,2); a Keresztelő küldöttei előtt a szegények (11,5) és a megfáradt emberek (11, 28-30) messiásának mondotta magát. Az evangélista az Iz 42,2 segítségével világította meg a nyilvános működése idején tanúsított szelíden ellenálló magatartását (Mt 12, 18-21). A galileai misszió kudarca nem helyezett kilátásba számára rózsás jövőt. Az apostolok azonban nem túlzottan ügyeltek az erre utaló eseményekre, jelzésekre vagy nyílt kijelentésekre. Mindenre számítottak, csupán arra nem, aminek valóban meg kellett történnie. Ha észre is vettek a mester szavaiban néhány homályos kijelentést, abban reménykedtek, hogy ezeket majd rövidesen megmagyarázza az általuk várt és megálmodott értelemben. A Fülöp Cezáreájában elhangzó kérdésre adott válaszaik mutatják, hogy gondolkodásukat a földi dicsőség és a nagyság eszméje határozta meg.

Máté kijelentése («ettől fogva kezdte mondani tanítványainak») a Jézus által hozott döntés súlyára és a művét fenyegető veszélyre utal. A dicsőséges messianizmus eszméjének könnyen meg tudta volna nyerni tanítványait, de meggyőzni őket ennek ellenkezőjéről, vagyis az üdvösség feltételét alkotó nehéz útról, fáradságos vállalkozásnak mutatkozott. Jézus ennek ellenére határozottan kezd bele az új témába. Mindent 'részletesen' szemük elé tár: szenvedésének helyét, a rá váró halálbüntetést, a felette ítéletet mondó személyeket és végül közvetlen («harmadnapon») feltámadását is. Máté, aki eddig a Genezáreti-tó partjaira száműzte Jézust, kezd Jeruzsálem felé tekinteni, ahol majd a messiási dráma epilógusa lejátszódik. E meghirdetés olyan, mintha az eljövendő keresztút (via crucis) első állomása volna (vö. Lk 9,51).

Máté nem történeti, hanem lelkipásztori és teológiai szempontból szerkeszti meg e részletet. Nem annyira Jézus lelkiállapotát rajzolja meg, hanem inkább a kereszt botrányával szembesülő apostoli közösség zavarát (vö. 1 Kor 1, 17-25; Róm 1,16). A keresztény igehirdetés azzal akarja megszüntetni a Golgota gyalázatát, hogy beilleszti Jézus előrelátásába és ráadásul valamiféle magasabb rendű elgondolásba. Az, hogy a Fülöp Cezáreájában lejátszódó epizód után Jézus milyen állomásokon keresztül jutott az evangélisták által neki tulajdonított felismerésekre és megbizonyosodásra, az ő titka marad. Különösen nehéz volna megállapítani, hogy milyen kifejezésekkel fogalmazta meg sejtéseit.^[15] A neki tulajdonított 'részletező' leírásnak csupán apologetikus célja van: igazolni Jézus előrelátását és azt, hogy uralja az eseményeket. A szenvedésről szóló elbeszélésekkel való összehasonlítás mutatja, hogy ezek mennyiben járultak hozzá a szóban forgó orákulum jelenlegi formájának létrejöttéhez. Ebből a szempontból azt is mondhatjuk, hogy a szöveg post eventum (esemény utáni) jövendölés.^[16]

A kereszthalált Jézus nem a maga jószántából vállalta, hanem olyan elgondolás részeként, amelynek megvalósítására hívást kapott. Nem önként megy fel a szent városba, hanem hogy teljesítse az Atya akaratát. A bibliai hagyományban a dei («kell») ige utal az ilyesfajta elkerülhetetlenségre. ^[17] Az üdvösség történelmének olyan eseménye vagy mozzanata ez, amely alól nem szabad kivonnia magát. Választhatott volna más utat is, de akkor saját elgondolását követi, és nem az Atya akaratát. 'Kötelessége' volt, hogy ne engedjen az erőszaknak, illetve az elnyomásnak, és az emberek, a szegények védelmére szembeszálljon a gonoszokkal a nagyok, a hatalmasok ('a vének, a főpapok, az írástudók') ellen vívott harcban, akik a társadalom peremére akarták szorítani őket. Ez a feladat vagy az Atya nevében elfogadott vállalkozás várhatóan az életébe fog kerülni, de ő inkább választja a halált, mint a meghátrálást. Az Atya nem szorult áldozatokra tekintélyének helyreállítása érdekében, hanem próféták, bátor emberek kellettek neki, akik képesek arra, hogy feláldozzák magukat a lealacsonyított és elnyomott tömegek érdekében.

Megalázkodásának ellentételét és egyben az üdvösség rendeltetésszerű végkifejletét a feltámadás alkotja. Nem sokkal korábban emberfiának mondta önmagát tanítványai előtt (13. v.). Most megmagyarázza, hogy e megnevezés mit jelent. Elfogadja a szolga megalázott állapotát, hogy elérhesse a fiú dicsőségét. Másként fogalmazva: az első (a szolga) meghal, hogy életet adjon a másodiknak (a fiúnak).^[18] A halált a feltámadástól elválasztó 'három nap' a Biblia nyelvén rövid időt jelent.^[19]

Péter magatartása az emberi bölcsességnek a kereszt üzenetével szembeni ellenállását tükrözi. Ilyen ellenkezésbe ütközik Pál Korintusban (1 Kor 1-4), Athénben (ApCsel 17,32), a király és a helytartók előtt (ApCsel 24-25), és főként ez a gondolkodás uralkodik Máté egyházában, amelynek Péter az első képviselője. Az apostol hajlandó volna a megalkuvásra, a kiegyezésre, tehát arra, hogy tiltakozás és ellenállás helyett meghátráljon az önzés vagy a hatalom nyomása elől. Ő, aki másutt a hívő ember őstípusa (16,17), itt a Sátán követőjének mutatkozik, mert közvetve azt kéri Jézustól, hogy a kísértő által jelzett utat kövesse (4, 1-11). Az egyház alapköve és a botránykő között feszülő ellentmondás szinte magyarázhatatlannak látszik, de mindenesetre megerősíti az esemény tárgyszerű voltát, amelyet a közösség nem akart szépíteni. Az apostol emberi valóságában a jóság nyomorúsággal párosul. Péter az egyház sziklája, egyben azonban a botlás köve is. A húsvéti vacsora folyamán hasonló hibát követ majd el, midőn visszautasítja a Jézus részéről felkínált lábmosást (vagyis az alázatos messiást: Jn 13,8), és nem sokkal később - ráadásul - még meg is tagadja a mestert (Mt 26, 68-75). Az egyház sziklája nyilvánvalóan nem a halász Simon személye, hanem az ő Krisztusba vetett hite. Ha ez a hit megfogyatkozik, megbízatásai is összeomlanak.

Péter tapasztalata Krisztuséhoz hasonlóan üdvös a hívő emberek számára, és Máté ezért tesz említést erről. E tapasztalat tükrében a keresztény ember megtanulhatja, hogy nem szabad túlságosan bízni önmagában, és ugyanakkor reményét sem szabad elveszítenie lényének 'ellentmondásos volta' miatt.

(Mk 8,34 - 9,1; Lk 9, 23-27)

24. Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: «Ha
valaki énutánam akar jönni, tagadja meg
magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.
25. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti,
aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.
26. Mert mit használ az embernek, ha az egész
világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?
Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a
lelkéért?
27. Mert eljön az emberfia Atyja dicsőségében
angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek
cselekedetei szerint.
28. Bizony, mondom nektek, hogy vannak az itt állók
között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált
addig, amíg meg nem látják az emberfiát, amint
eljön az ő országával».

Az evangélista egybegyűjti Jézus néhány mondását, amely a tanítvány viselkedését és sorsát világítja meg.^[20] Az első szöveg (24. v.) a szenvedés 'első megjövendöléséhez' (21-23. v.) kapcsolódik. A követőknek ugyanolyan sorsuk lesz, mint mesterüknek (10,24). Máté három pontban foglalja össze a keresztény ember programját: meg kell tagadnia önmagát, fel kell vennie keresztjét és Jézus nyomába kell szegődnie (24. v.). A felhívás a tanítványoknak szól, amennyiben az egész közösség képviselői (vö. a Mk 8,34-gyel, ahol Jézus a 'sokasághoz' beszél, és a Lk 9,23-mal: «azután így szólt mindnyájukhoz»). Önmagunkat megtagadni (aparneomai) annyit jelent, mint figyelmen kívül hagyni saját (adott esetben helyes) törekvéseinket és igényeinket, hogy mások ügyét magunkévá tehessük (24. v.). Nem csupán kísértéseink, önzésünk legyőzésére utal, hanem arra, hogy háttérbe szorítjuk jogos érdekeinket. Másként fogalmazva: utánozzuk Krisztus cselekvésmódját egészen addig, hogy ha kell, szenvedésében is osztozunk. A legfőbb gyötrelemre emlékeztető 'kereszt felvétele' immár ismert kifejezés a palesztinai világban;^[21] a keresztény közösségben azonban Jézus szenvedését és főként halálát idézi fel, amivel a hívő embernek is számolnia kell (24^b). Tudni kell lemondani saját kényelmünkről egészen életünk odaadásáig, éspedig ugyanazért az ügyért, amelyért Krisztus is feláldozta magát, azaz az ország beiktatásáért, az ember teljes megvalósulásának színhelyéért. A 'Krisztus követése' (24^c) kifejezés nem az elkísérés vagy a mesternek adott díszkíséret szinonimája, hanem viselkedésének utánzására, cselekedeteinek megismétlésére utal. Követni (akolouthein) őt annyi, mint tanítványává válni (mathete: 11,29), azaz előbbre vinni a művet, amelyet nagy áldozatok árán és személyes érdekeinek háttérbe szorításával megkezdett.

A Jézus által mutatott és javasolt program nem könnyű: mindig jó akaratot és nagy bátorságot követel az embertől, amely olykor megfogyatkozhat, és lehet, hogy az eredetek közösségében gyakorta hiányzott. Az evangélista jó lelkipásztorként már figyelmeztetett erre (vö. 10, 32-33), és most is ezen fáradozik. A Krisztustól való ilyesfajta menekülésben az ember meg akarja menteni életét a gyötrelmektől és az erőszakos haláltól, de e törekvése illúzió, mert másik, még nagyobb pusztulás vár reá.^[22] A 'megmenteni', 'elveszíteni' szavakkal játszadozva az evangélista felvázolja a keresztény hitben való állhatatosság és Krisztus megtagadásának következményeit: az állhatatosság korai halálhoz is vezethet, de ezután örök életbe torkollik; a megtagadás meghosszabbíthatja néhány évvel a földi életet, de valódi halálban (az isteni élet elvesztésében) végződik. Az élet elvesztéséről és megtalálásáról szóló beszédet lelkipásztori megfontolás egészíti ki, amely (26. v.) kitágítja a horizontot. Az ember ideiglenesen és földi szempontból sikeresen megvalósíthatja önmagát, eljuthat a legnagyobb eredményre (megnyerheti az egész világot), de ha ennek az az ára, hogy elveszíti az Istennel való barátságot és közösséget, elért eredményei hiábavalóak, mert felhalmozott javainak összességével sem tudja megnyerni azt, amit elveszített, és megszerezni, amit nem birtokol. Földi javak ellenében nem szerezhetők meg az égi értékek. Sőt, másutt Jézus arra buzdít: a szegények javára le kell mondani ezekről, hogy az ember barátokra és szószólókra találhasson Isten színe előtt (Lk 16,9). Az ítéletre vagy a helyrehozhatatlan veszteségre vonatkozó utalás inkább lelkipásztori paradigma, mintsem teológiai üzenet. Az eljövendő életben Isten nem azonos módon bánik minden emberrel, ez azonban nem jelenti azt, hogy már eleve is léteznek rendbehozhatatlan helyzetek. Ez a téma valószínűleg még kutatásra szorul.

A 'keresztről' szóló tanítás e perikopának is, és a keresztény üzenetnek is középpontjában áll, de nem szabad félreértenünk.

Jézus elkerülhetetlen örökségként hagyja követőire a szenvedést. Nincs más választási lehetőség: az ember vagy elutasítja, hogy Krisztus tanítványává váljon, vagy elfogadja a szenvedés és a megaláztatás programját. Az egyik érdekében meg kell halni a másik számára. Nem fordulhatunk egy időben kétfelé: az ember nem tartozhat egyszerre Ádámhoz és Krisztushoz (mondaná Pál apostol), illetve nem szolgálhatunk két úrnak (miként ezt maga Jézus is mondotta: Mt 6,24). A kereszt teológiájának megvan a maga tagadhatatlan és elkerülhetetlen jelentősége, de olykor valószínűleg helytelenül értelmezték. A szenvedést célnak, önmagában fennálló értéknek tekintették, és nem eszköznek vagy szabadulási útnak. A különféle lelki irányzatok (és itt nem csupán a középkori önostorozókról van szó) az evangéliumokat inkább önsanyargatásra, önmegtagadásra serkentő és nem vigasztaló írásoknak tartották. A kereszténység sok esetben úgy félt az örömtől, a jóllakottságtól, az élvezettől és az elégedettségtől, mintha ez valamiféle rossz volna. Arra szólította az embereket, hogy adjanak hálát a fájdalomért, keressék a nélkülözést, a kellemetlen, a bűnbánati, a szenvedést okozó cselekedeteket, illetve tartsák ébren önmagukban a tűrés és a szenvedés iránti vágyat. Ez azonban valószínűleg nem az evangélium tanítása. A fájdalom sosem emeltetett a 'keresztény javak' közé, nem 'tetszik az Úrnak, és nem segít a jobbá válásban'. A keresztény ember feladata nem az, hogy szenvedni, hanem élni tanítson; nem a nélkülözést, az önmegtagadást és az áldozatot kell halmoznia, hanem ezek okát kell kiküszöbölnie. Az ember célja a boldogság, és arra hivatott, hogy mielőtt elérné az eljövendő égi Paradicsomot, valósítsa meg a földit. A fájdalom, az áldozat és a szenvedés annak az örömnek ára, amelynek elérésére hívást kapott. A keresztény ember magasztos állapotra rendeltetett, de ennek eléréséhez fáradságos kapaszkodót kell végigjárnia. Valamit fel kell áldoznia ahhoz, hogy ne veszítsen el semmit a lényeges dolgokból. Úgy valósítja meg önmagát, hogy állandó kapcsolatban áll Istennel, testvéreivel és a földi értékekkel. Ahhoz, hogy sokirányú vonatkozásaiban egyensúlyra juthasson és ezt megtarthassa, önmegtagadás, lemondás, a lustaságból vagy az önzésből táplálkozó rendezetlen vágyak kioltása is szükségessé válik. Ennek fényében érthetjük meg Jézus példáját. A kísértések mutatják, milyen mértékben kellett harcolnia és elköteleződnie, hogy saját akaratát követve ne essék a kényelemszeretet, a hiúság, vagyis az 'engedetlenség' bűnébe. A szenvedés nem tetszik Istennek, és csak akkor kéri vagy fogadja el, ha ez mások örömének forrásává lesz.^[23]

A 'prédikáció' fenyegető hangvételt ölt, és az evangélista itt felidéz az emberfia bírói (27. v.) és vigasztaló (28. v.) eljövetelére vonatkozó két jézusi mondást. Az ellenszegülő keresztények (24. v.), a hitehagyók (25. v.) és a kapitalisták (26. v.) számára felmutatja a bíró Krisztusnak, illetve annak az esküdtszéknek elővételezett képét, amelyet majd az evangélium végén ír le (25, 31-46). Jézus «emberfiaként» jelentkezik (vö. 25,31), vagyis az apokaliptikus messiás (vö. Dán 7, 13-14) képében. A 'dicsőség' azt jelzi, hogy részesül az isteni fenségből, az 'angyalok' pedig udvartartásának elemeiként rendeleteinek végrehajtói. Az emberek színe előtt kapják meg cselekedeteik igazságos ellenszolgáltatását. Az ítélet meghirdetése nem keresztény rendkívüliség, mert majdnem minden vallás irodalmában megtalálható, és különösen a Bibliában. A próféták mást sem tesznek, mint katasztrófák kilátásba helyezésével fenyegetik kortársaikat. Lehetséges, hogy az ítélet csupán irodalmi séma vagy műfaj, és a benne megfogalmazódó üzenet nem több, mint sürgető erkölcsi felhívás.

Az evangélista a 'rossz' keresztényeknek ítéletet helyez kilátásba, a 'jók' számára ellenben, akik vállalják az egyik pillanatról a másikra történő hitehagyás veszélyével járó üldözéseket, az emberfia dicsőséges eljövetelét (parouszia) hirdeti meg.

A 28. vers csak esetlegesen kapcsolódik a szöveghez. Valójában ebben is az 'emberfia valamiféle eljöveteléről' van szó, aki azonban nem ítélőszékben, hanem országával érkezik. A vers tehát nem a messiási korszak befejezésére, hanem kezdetére, első beiktatására utal. Nemcsak a végső parúzia elemei (a bíró, az ítélet, az ítélethirdetés, az Atya és a bíróság jelenléte stb.) hiányoznak belőle, hanem olyan eljövetelt említ, amelynek néhányan a jelenlévők közül is tanúi lesznek. A 'látni' (vagy a 'jönni') ige itt nem szó szerinti értelemben veendő, azaz nem Krisztus fizikai visszatérését jelenti, hanem metaforaként arra utal, hogy egyesek megtapasztalják a messiás győzelmes érvényre jutását, aki eddig még csak a közönséges ember alázatos formájában jelent meg szemük előtt (Fil 2,7). Márk pontosabban fejezi ki magát, amikor a betlehemi szolgai érkezéssel szembeállítva «hatalomban (en dünamei) történő eljövetelről» beszél. Földi életében Jézus csak néhány (az alázatos és szenvedő messianizmusra utaló) prófétai meghirdetést váltott valóra. A jelenlegi és az ehhez hasonló állításokkal azt ígéri, hogy megvalósítja a dicsőséges messiásra vonatkozó jövendöléseket is.

Az 'isteni' messiást, akihez olyan gyakran fohászkodtak, egyesek 'megláthatják' abban, hogy országa érvényre jut a földön.^[24]

^[1]  Vö. O. Linton, The Demand for a Sign from (Mk 8, 11-12 and Parallels), in ST 19 (1965), 112-129.

^[2] Vö. L. Finkelstein, The Pharisees. The Sociological Background of their Faith, Philadelphia, 1946. III. kiad. 97-98. o.; J. H. A. van Tilborg, The Jewish Leaders in Matthew, Nijmegen, 1972., 25. o. Történeti szempontból nem ítélhetjük meg ilyen szigorúan a farizeusi magatartást. Az evangélisták érzelmi és polemizáló szinten ítélnek, ezért kevésbé tárgyilagosak.

^[3] Vö. A. Negoita, C. Daniel, L'énigme du levain: Mc 8,15; Mt 16,6; 11, 12.1, in NT 9 (1967), 306-314.

^[4] Az ide vonatkozó irodalom túláradóan gazdag. Útmutatásokat találhatunk a következő művekben: C. Chidelli, Bibliografia biblica petrina, in SC 96 (1968), 62-110.; O. da Spinetoli, Il vangelo del primato, Brescia, 1969., 117-123. o.; vö. emellett: R. E. Brown, K. P. Donfried, J. Reumann, Saint Pierre dans le Nouveau Testament, id. 101-132. o.; P. Hoffmann, Der Petrus-Primat im Matthäusevangelium, in Fst. R. Schnackenburg, Freiburg, 1974., 94-114. o.; C. Kahler, Zur Form- und Traditionsgeschichte von Mt 16,18, in NTS 23 (1976), 36-53.; F. Hahn, Die Petrusverheissung Mt 16,18f., in Das kirchliche Amt im Neuen Testament, Darmstadt, 1977., 543-563. o.

^[5] E két tétel közül az egyiket a katolikusok vallották, a másikat a független magyarázók, éspedig azért, hogy a végsőkig védhessék a szöveg hitelességét vagy gyökeresen tagadhassák ezt. A mai (történeti, irodalom- és alak-kritikai módszerrel végzett) exegetikai kutatások eredményei azonban egyik feltevésnek sem kedveznek. Vö. F. Hahn, Die Petrusverheissung, i. m., 343-44. o.

^[6] Az evangéliumi állításokat a semita gondolkodás fényében kell értelmeznünk, amely kerüli a görög filozófiára jellemző fogalmi gondolkodást és elvonatkoztatást. Jézus azzal büszkélkedett, hogy egyedülálló módon 'ismeri' az Atyát, jóllehet nem ontológiai, hanem gyakorlati értelemben (11, 25-27). Lehetséges, hogy Péter állítása is ilyen jellegű, amely az isteni messianizmus megvalósulását Jézusban jelöli meg. Jézus nemcsak Dávidnak, egy királynak vagy hódítónak fia, hanem egyben az Isten fia, amint ő maga is mondotta, és mint ilyen, egyformán figyelt minden emberre, gonoszokra és jókra egyaránt (Mt 5, 44-48).

^[7] Vö. O. Cullmann, Pierre, disciple, apôtre, martyre, Paris, 1952., 166. o.

^[8] Vö. Ter 17,5 (Ábrám); 32,29 (Jákob-Izrael); Bír 7,1 (Gedeon); Lk 1,28 (Mária - «kegyelemmel teljes»). A Péter-kepha kifejezés tehát hivatalt jelölő név.

^[9] J. A. Fitzmeyer, Aramaic Kepha' and Peter's Name in the New Testament, Fst. M. Black, Leiden, 1979., 121-132. o.; P. Lampe, Das Spiel mit dem Petrusnamen Mt 16,18, in NTS 25 (1978-79), 227-245. o.

^[10] Vö. K. L. Schmidt, ekklêsia, in GLNT, i. m., IV. k., coll. 1537-1558.

^[11] Vö. Iz 38,10 («elmegyek a holtak hazájának kapuiba»); Sir 51,9 («... esdekeltem, hogy ments meg a She'ol kapuitól»); Bölcs 16,13 («levezetsz a pokol kapujához, és újra felhozol onnét»).

^[12] Vö. R. E. Brown, i. m., 123. o.

^[13] Vö. Il ministero di Pietro nel Nuovo Testamento, in Servitium 8 (1974), n. 6., 729-747. o.; M. Laconi és mások, Il servizio di Pietro. Appunti per una riflessione interconfessionale, Leumann-Torino, 1978.

^[14] Vö. A. Feuillet, Les trois prophéties de la passion et de la résurrection des évangiles synoptiques, in RTh 57 (1967), 533-560. o.; uo. 58 (1968), 41-74.; J. Jeremias, Gesù predice la sua passione, morte e risurrezione, in ParVit 15 (1970), 81-93.; D. Gewalt, Die Verleugnung des Petrus, in LingBibl 43 (1978), 113-144.

^[15] Vö. A. Feuillet, id. cikk, 533-560. o. Az, hogy Jézus nem beszélhetett ilyen határozottan, kiderül a mindenkor homályos prófétai műfajból és az apostoloknak a szenvedés idején tanúsított magatartásából. Vö. R. E. Brown, Gesù Dio e uomo, i. m., 77-84. o.

^[16] Vö. A. Feuillet, id. cikk, 533-560. o.

^[17] Vö. W. Grundmann, deomai, in GLNT, i. m., II. k., coll. 793-804.

^[18] Vö. A. Feuillet, id. cikk, 69. o.

^[19] Vö. J. B. Bauer, Drei Tage, in B 39 (1958), 354-358. A zsidók az 'egynéhány' vagy az 'egypár' kifejezés helyett többnyire a 'hármas' számot használják a 'kevés' vagy a 'néhány' jelölésére. Vö. 1 Sám 20,19 («három nap múlva» = néhány nap múlva); 1 Krón 21,12 («három napon át»); 1 Makk 5,24 («három napig»); Lk 24,21 («harmadik napja»); Lk 2,46 («három nap múlva» találták meg); Mt 15,32 («három napja velem vannak, és nincs mit enniük»); ApCsel 9,9 («három napig» nem látott); Jel 11,9; 11,11 («három és fél nap»).

^[20] B. Maggioni, La passion nécessaire du Christ et de son disciple (Mt 16, 21-27), in AssSeig II, 53 (1970), 15-26.

^[21] A zsidók már egy évszázada alkalmazták a keleti eredetű keresztre feszítés büntetését (A. Janneus korától: Kr. e. 100-76.).

^[22] Vö. J. B. Bauer, Wer sein Leben retten will Mk 8,35 parr, in Fst. J. Schmid, Regensburg, 1963., 7-10. o.; A. George, Qui veut sauver sa vie la perdra, qui perd sa vie la sauvera, in BVC (1968), 11-24.

^[23] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 132-164. o.

^[24] Vö. A. Feuillet, Le triomphe eschatologique de Jésus d'après quelques textes isolés des Évangiles, in NRT 81 (1949), 707-715.