1. Abban az órában odamentek a tanítványok
Jézushoz, és megkérdezték tőle: «Ki a nagyobb
a mennyek országában?»
2. Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük
állította, és ezt mondta:
3. «Bizony, mondom nektek, ha meg nem tértek,
és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek,
nem mentek be a mennyek országába.
4. Aki tehát megalázza magát, mint ez a
kisgyermek, az a legnagyobb a mennyek
országában».

A 18. fejezet általában a 'közösségi oktatás' vagy a 'gyülekezet rendező normái' nevet viseli.^[1] Bizonyos szempontból az a megállapítás is helyes, amely e részletet az első egyházjogi értekezésnek mondja. Az evangélium írásának idején a közösséget foglalkoztató problémák nem voltak súlyosak és túlzottan nagy számúak. Ezért ez a 'gyűjtemény' nem elegendő ahhoz, hogy pontos képet rajzoljunk az eredetek vagy az apostolok egyházának jogi szerkezetéről. A fejezet csak néhány problémát tart szem előtt: a tekintély kérdését (1-5. v.), a botránkoztatásokat (6-9. v.), a hitbeli ingadozásokat (10-12. v.), a bűnös testvérekkel történő kiengesztelődést (15-18. v.), a közösségi imát (19-20. v.) és a kölcsönös megbocsátást (21-35. v.). A fejezet hangneme arra enged következtetni, hogy elsősorban lelkipásztori normákat vagy buzdításokat, és nem előírásokat vagy törvényeket tartalmaz.^[2]

A közösség, amely a beszéd alapján körvonalazódik, nem eszményi gyülekezet: az akarnokság, a nagyratörés és a hatalomvágy, a rossz példaadás, a legkisebb vagy a bűnös testvérek elhanyagolása, a versengés, az ellenszenv és a gyűlölet Krisztus követői között is megtalálható. Az evangélista Jézus szavait idézve ad tanácsokat e helytelenségek orvoslására.

Ám annak ellenére, hogy a lelkipásztor elsősorban a közösség árnyoldalai és hibái miatt szenved, a közösségi életből nem hiányoznak a pozitívumok, a fényes oldalak sem. Jézus és tanítása elevenen jelen van életükben (5. és 20. v.). Az egyház az ő nevében és imádság céljából gyülekezik egybe (19-20. v.), törődik a gyengébb testvérekkel (10. és 12-14. v.), harcol a botránkoztatás ellen (6-9. v.), a bűnösökkel való kiengesztelődésre (15-18. v.) és a feltétlen megbocsátásra ösztönöz (21-35. v.). Miként minden emberi közösséget, ezt is fogyatékosságok jellemzik, de mindent megtesznek orvoslásukra. Úgy látszik, mintha vezető nélküli gyülekezet volna, valójában azonban Jézus és az Atya nevében kovácsolódik egybe, aki védelmébe veszi a leggyengébbeket is (10. v.), megerősíti a közös döntéseket (18. v.), és meghallgatja a gyülekezeti imát (19. v.). Akarata a közösség számára törvény (14. v.). Ha a gyülekezetben nem is mutatkoznak kiemelkedő vagy a közösséget képviselő személyek, megtalálható benne valamiféle vonatkoztatási vagy vezérlő központ, amely megoldásokat ad a különféle problémákra (17-18. v.). Ez természetesen elsősorban lelkipásztori (12-14. v.), jóllehet jogi hatalommal is rendelkezik (18. v.). Lehetséges, hogy éppen az első evangélium szerzője a vezetője.

A 'beszéd' formai szempontból két részre oszlik: 1-14.; 15-35. Az első a «kisgyermek» (paidion), illetve a «kicsiny» (mikrosz) kifejezés köré fonódik, és a mennyei Atyára történő utalással zárul, aki nem akarja, hogy akár egyetlenegy is elvesszen a kicsinyek közül (14. v.). A második rész a «testvér» (adelphosz) szóhoz kapcsolódik, és ugyancsak az Atyára hivatkozással fejeződik be (35. v.).

A legégetőbb probléma a közösségi együttélés: a 'helyek' kérdése szinte az üdvözítő földi életének utolsó pillanatáig foglalkoztatta a tizenkettőt (vö. Lk 22,24). Különféle alkalmakkor már korábban is felszínre kerültek titkos vágyaik. Jézus kicsiny 'figyelmetlensége' vagy valamiféle más személytől kiinduló ügyeskedés elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse a többiek irigységét (vö. a Zebedeus fiak anyjának kezdeményezésével kapcsolatos reakció: Mt 20,24). A szövegből nem válik világossá, hogy a szóban forgó vitát mi váltotta ki. Máté kiszakítja a kérdést történeti összefüggéseiből (vö. Mk 9,35), és általánosságban fogalmaz. Jézus a «tanítványokhoz», vagyis a «tizenkettőhöz» (vö. Mk 9,35) fordul, de az egész egyházat érintő témáról beszél. A «nagyobbat» a hierarchia és a lelkiség szempontjából kell érteni, vagyis arra vonatkozik, aki magasabb hivatalt tölt be vagy több figyelmet és tiszteletet érdemel. A «mennyek országa» jelentheti a helyi közösséget, de valószínűbb, hogy az egyházat kell érteni rajta a maga egyetemességében. A «ki a nagyobb a mennyek országában?» kérdés tehát azt jelenti, hogy 'ki foglal el magasabb helyet a keresztény életben, kinek van nagyobb becsülete, tisztessége Isten és az emberek előtt.'^[3] Jézus nem kánonjogi, hanem aszketikus választ ad. Szavait az ősi prófétákhoz hasonlóan jelképes cselekedettel kíséri. Ahhoz, hogy az ember az országba léphessen, benne maradhasson vagy érvényre juthasson, nem az élre kell törni, hanem irányt változtatni (sztrephó), nem nagyzolni kell, hanem olyan kicsinnyé (tapeinoun) válni, mint a gyermekek. A felemelkedés előfeltétele az alázat. Az ajánlott szabály két fogalomhoz kapcsolódik. Ezek: az 'irányváltás' (3. v.) és a kicsinyek (mikroi) példájából látható (4. v.) 'megalázkodás' (tapeinószisz). Az irányt változtatni (gör. sztrephó; héb. sub; vö. Iz 6,10) ige annyit jelent, mint visszatérni, útirányt változtatni, azaz megtérni. A metaforát félretéve: a gondolkodás- és a cselekvésmód gyökeres megváltoztatását jelenti. Az ember általában a földi dicsőség és nagyság eszménye alapján tájékozódik és halad előre. Ezért ha Isten színe előtt és országában akar érvényre jutni, irányt kell változtatnia. E fordulat megtételéhez alázatossá, személyes törekvések, igények és követelések nélküli kicsinnyé kell válnia.^[4]

A hegyi beszédben Jézus azt kérte hallgatóitól, hogy sajátítsák el a szegények magatartását, most pedig azt javasolja, hogy tegyék magukévá a gyermekek (paidia) lelkületét. E kérés tágabb körű, mint az előző, de lényegét tekintve ugyanaz. A gyermek lelkében megtalálhatók a keresztény üzenet befogadásához szükséges alapfeltételek. A kisgyerek természeténél fogva egyszerű, alázatos és engedékeny. Olyan, mint az üres lap, amely mindent befogad, vagy mint a képlékeny anyag. Mindent elhisz, nem vitatkozik, és nem törekszik semmire. Nem fakad ki, nem aggódik önmagáért, és nincsenek saját elgondolásai: ezért engedékeny, alkalmazkodó és alakítható, vagyis törtetés és becsvágy nélküli lény. A mennyek országába való belépéshez ilyen magatartás szükséges. «Jaj a gazdagoknak» - mondotta Jézus (vö. Lk 6,24). Most pedig hozzáteszi: 'jaj a nagyoknak', az 'okosoknak' és a 'hatalmasoknak'. Az általa hirdetendő üzenet paradox jellegű, ezért csak azok tudják befogadni, akik lemondanak saját elgondolásaikról és személyes érdekeikről. Nem önmagukban, hanem Istenben és az ő szavában kell bízniuk.

E meghirdetések közben Jézus a tanítványokra is gondol, de elsősorban az ellenfelekre, a törvény mestereire, az írástudókra és a farizeusokra, akik megittasulva saját teológiai tudásuktól nem képesek elfogadni az ő üzenetét.^[5] Túl sok dolgot megértenek, és ez ebben az esetben rosszabb, mintha semmit sem fognának fel. A kereszténységben nem az jut előnyhöz, aki nem tud 'értelmesen érvelni', hanem az, aki a gyermekekhez hasonlóan le tud mondani saját érveiről. A Mt 11,25-ben Jézus hálát ad az Atyának, hogy a kicsinyeknek (népioi) tárta fel országának titkait, és elrejtette a bölcsek elől. Ugyanez a gondolat húzódik meg a jelenlegi állítások hátterében is. Minél jobban kiüresíti magát a teremtmény, annál alkalmasabbá válik arra, hogy Isten betöltse és használja őt. Alapjában véve ez a gyermeki lelkület, amely nem azonos a gyermeteg magatartással, mint ahogy a lelki szegénység sem szellemi fogyatékosságot jelent, hanem bizakodó és feltétlen ráhagyatkozást Istenre. A részlet a keresztény életeszmény legmerészebb és leginkább zavarba ejtő megfogalmazásait tartalmazza.

Ezek az utalások bepillantást engednek az ősegyház összetételébe is: a gyülekezet tagjai nem nagy és hatalommal rendelkező személyek, hanem alázatos, gyenge és segítségre szoruló emberek (vö. 10. v.). A beszéd elővételezi a királyi menyegzőre egybegyűjtött vakokról és nyomorult emberekről szóló példázatot (vö. 22,10), illetve Pál leírását a korintusi közösségről, amelyben nem a tanult, a nemes vagy a hatalommal bíró emberek járnak az élen, hanem a legalacsonyabb rangú személyek. Az ország embereinek legfontosabb jellemzője nem a nagyság (vö. 1 Kor 1, 26-31) vagy a hatalom, hanem az alázat (tapeinószisz: 4. v.). Ez állapot, de még inkább valamiféle belső magatartás, és ebben rejlik a közösségi kapcsolatok titka. A kicsinyek Krisztus igazi tanítványai és a közösség valódi tagjai, mert nem gördítenek akadályt az Isten országának befogadása és építése elé. Csak a kicsiny ember tud együtt élni a «kicsinyekkel».^[6] A hegyi beszédben (5,3) Máté a szegények (ânâwim) egyházát helyezi előtérbe, a közösségi beszédben a kicsinyek (népioi) gyülekezetét mutatja be, amely az előbbi folytatása és kibővítése.

(Mk 9, 42-50; Lk 9,48)

5. «És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az
én nevemben, az engem fogad be.
6. Aki pedig megbotránkoztat egyet is e
kicsinyek közül, akik hisznek bennem,
jobb annak, ha malomkövet kötnek a
nyakába, és a tenger mélyébe vetik.
7. Jaj a világnak a botránkozások miatt!
Mert szükséges, hogy botránkozások
történjenek, de jaj annak az embernek,
aki megbotránkoztat.
8. Ha a kezed vagy lábad botránkoztat meg
téged, vágd le, és dobd el magadtól: jobb
neked, ha csonkán vagy sántán mégy be
az életre, mint ha két kézzel vagy két
lábbal vettetel az örök tűzre.
9. Ha pedig a szemed botránkoztat meg
téged, vájd ki, és dobd el magadtól:
jobb neked, ha félszemmel mégy be az
életre, mint ha két szemmel vettetel a
gehenna tüzére.
10. Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg
e kicsinyek közül, mert mondom nektek,
hogy angyalaik mindenkor látják a
mennyben az én mennyei Atyám arcát.
11. [Mert az emberfia azért jött, hogy
megmentse, ami elveszett».]

A kicsinyek nem egyedüli tagjai a keresztény közösségnek, de ők szorulnak leginkább segítségre és oltalomra. Nem annyira életkoruk miatt kicsinyek, mint ahogyan ezt a Mk 9,42 alapján gyaníthatnánk, hanem elsősorban lelki érettségük szempontjából. Olyanok, mint a fejlődésben levő gyermekek, akik jóravalók, de talán korlátozott képességűek. Vita nélkül elfogadták az evangéliumot, de lehetséges, hogy nem mélyültek el benne. Az evangélista velük kapcsolatban fogalmaz meg lelkipásztori tanácsot. Mindenekelőtt arra a kötelességre emlékeztet, hogy be kell őket fogadni (5. v.). E befogadás nem csupán az evangéliumi misszionáriusok esetében elvárt szívélyes vendégfogadást jelenti (vö. 10, 40-42; Mk 9,37; Lk 9,48), hanem azt, hogy aggódó gondoskodással kell körülvenni a közösség leggyengébb tagjait. Az evangélista nem általánosságban beszél, hanem nehézségekkel küszködő különféle személyeket tart szem előtt (5. 6. 10. és 12. v.). A közösségben ezeknek az embereknek kell előnyben részesülniük: a többieknek, a sokaságnak kell figyelnie rájuk, és nem fordítva. A keresztény közösség biztonságának és tekintélyének érdekében nem olvasztja magába a személyeket, hanem feláldozza önmagát és nyugalmát tagjainak (elsősorban a legtörékenyebb embereknek) javáért. Mindenkor érvényes az 'egy mindenkiért' jelszó, az evangélista azonban a 'mindenki egyért' elvet helyezi az első helyre. A 10,40-ben Jézus azt mondja, hogy aki a misszionáriust befogadja, őt fogadja be. Most ezt megerősíti azzal, hogy ha valaki az ő nevében figyelmet tanúsít a gyengébb tanítvány iránt, ezt úgy tekinti, mintha vele tette volna (5. v.). Ráadásul azonosítja magát a «kicsinyekkel», azaz a legelfeledettebb és a lelkileg legbizonytalanabb tanítványokkal. Ő éppúgy megtalálható bennük, mint ahogyan a 11,29 szerint a szegényekben és az alázatos szívű emberekben. Ha valaki jót tesz a legkisebb tanítvánnyal, ezt Jézusnak teszi, aki a megvetett, az ínséget szenvedő és a szegény embereknek előbb tette meg e szolgálatot, amikor jogaik visszaállítása érdekében egészen a halálig védelmezte ügyüket. A 'Krisztus nevében' eljárni kifejezés végső fokon annyit jelent, mint személyének, parancsának engedelmeskedve cselekedni.

A 'befogadás' konkrétabb módon azt jelenti, hogy az ember nem tesz rosszat a gyengébbeknek, nem akadályozza vagy nehezíti hitüket (6. v.). Megbotránkoztatni közülük valakit annyi, mint rossz példával megzavarni egyszerűségüket vagy igaz voltukat, illetve elszakítva őket Krisztustól olyan kritikát gyakorolni, amely megzavarja lelküket. A gyengébb testvérek hitének rombolása az ember által elkövethető legsúlyosabb bűnök közé tartozik. Ezért van az, hogy Jézus méltatlankodva kárhoztatja a botrányok okozóit, vagyis azokat, akik országában az evangéliummal ellentétes tanítást hirdetnek.

Az evangélista e fenyegetések ellenére is elkerülhetetlennek látja a botrányokat. Jézus panaszkodik emiatt (a «jaj a világnak» inkább siránkozásnak hangzik, mintsem fenyegetésnek), de a problémát nem tudja megszüntetni. A botrányok a gonosz ármánykodásai miatt vannak a világban, miként ezt a Miatyánk (6,13) és a konkolyról szóló példázat (13,28) állítja, és ezért elkerülhetetlenek (vagyis az emberi lény történelmi állapotának részét alkotják; 13,41). Ha az ember enged a (biblikus felfogás szerint a testben székelő vagy az ezt használó) bűnös vágy ösztönzésének, olyan útra téved, amely eltávolít Istentől és az örök élettől (8-9. v.; vö. 5, 29-30).

E vargabetű után Máté visszatér a «kicsinyek» (mikroi) témájára. Lehetséges, hogy a palesztinai közösségek (a diaszporában élőkhöz viszonyítva fokozottabb mértékben) túlnyomórészt szegény emberekből álltak (vö. a jeruzsálemi egyház számára elrendelt páli gyűjtések: 1 Kor 8-9), és ezért könnyen előfordulhatott, hogy ezeket kevésbé vették figyelembe vagy egyenesen megvetették (10. v.). E magatartás váltja ki Jézus («vigyázzatok!») és az Atya részéről a kárhoztató ítéletet, aki angyalok seregét bocsátotta az alázatos emberek szolgálatára és védelmére. Ezek 'oltalmazóik' közvetítésével látják állandóan Isten arcát, azaz szabad bejárásuk van trónjához, és így tudomására hozhatják elszenvedett sérelmeiket, illetve az igazságtalanságokat. ^[7] Ebben az esetben is elmondható, hogy mindaz, ami a kicsinyek sorsára vonatkozik, Istent is érinti.

(Lk 15, 3-7)

12. «Mit gondoltok? Ha egy embernek száz
juha van, és eltéved közülük egy, nem
hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyekben,
és nem megy-e el megkeresni az eltévedtet?
13. Ha azután megtalálja, bizony mondom
nektek, jobban örül neki, mint annak a
kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el.
14. Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja,
hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül».

Ez a szöveg a «kicsinyek» témájához fűz magyarázatot. A kicsinyek nemcsak a növekedésben levő vagy még éretlen keresztények, hanem az ingadozó, a hitükben bizonytalankodó tanítványok is, akiket a bukás veszélye fenyeget. Nemcsak megbotránkoztatható személyek, hanem olyanok, akik már meg is botránkoztak, azaz kritikussá vált az Istennel és az embertársaikkal való kapcsolatuk. Az evangélista eltévedt vagy elkóborolt juhoknak nevezi őket, akiket a végérvényes tévedés veszélye fenyeget. Még nem hagyták el a közös akolt, de ez minden pillanatban bekövetkezhet.^[8] Máté arra buzdítja olvasóit, hogy közömbösségükből és közönyükből kilépve gondoljanak az ilyen nehézségekkel küzdő testvéreikre, és siessenek segítségükre. A témát a jó pásztor példázatával világítja meg. Ez eredetileg a bűnösök iránt tanúsított jézusi nagylelkűség apológiája volt, amivel az írástudók és farizeusok nem értettek egyet (vö. Lk 15, 2-7). Máté a szöveget az egyházi beszédbe illesztette, és a veszélyben lévő testvérek felé irányuló gondoskodás modelljeként a közösség vezetőinek vagy talán valamennyi tanítványnak címezte. «Eltévedt» (jóllehet az elveszés közelében járó), és nem «elveszített» (Lk 15,4) juhról beszél, vagyis nem a 'Jézushoz igyekvő vámszedőkre és bűnösökre' (Lk 15,1) gondol, hanem a közösség 'kicsinyeire'.

A «Mit gondoltok?» bevezető kérdés (12. v.) a gyülekezeti tanácskozás hangulatát idézi. A közösségét izgató kérdésre Máté - Jézus és főként Isten nevében - (14. v.) kíván tekintélyi választ adni. A pásztor képe biblikus eredetű. Ezekiel Izrael jó (34, 22-25) és rossz vezetőinek (34, 2-21) jelölésére alkalmazza. Máté egyházában bűnösök is vannak (15-20. v.), de pillanatnyilag az evangélista azokért aggódik, akik eltávolodtak a nyájtól, ezt szem elől veszítették (eltévedtek), jóllehet nem zuhantak még szakadékba. Azokra a keresztényekre gondol, akik megfeledkeztek első lelkesedésükről, hűségükről és az elfogadott eszményekhez való ragaszkodásukról. Az egyháznak különleges módon kell törődnie velük. A nyáj esetében az eltévedt juh annyira leköti a pásztor figyelmét, hogy egy pillanatra megfeledkezik a békésen legelésző állatokról. Így kell viselkedniük a közösség tagjainak és főként vezetőinek is az olyan testvérekkel szemben, akik elveszítették a jóság vagy az igazság útját: mindent és mindenkit hagyva az egyetlen testvér felé kell fordulniuk, aki elveszítette a helyes irányt. A veszélyben lévő ember feltétlen elsőbbséget élvez a segítségnyújtás szempontjából. A tévelygőt nem szabad békén hagyni, mert ez kényelmes kibúvó volna; ellenben önmagunkat nem kímélve, az elkerülhetetlen erkölcsi és anyagi kellemetlenségeket vállalva mindent meg kell tenni jó útra térítése érdekében.^[9] Ez ugyanis a testvéri szeretet valódi megnyilvánulása, és főként - teszi hozzá Máté - ez a mennyei Atya akarata (14. v.). Az evangélista az eredeti mondatot ('nagyobb öröm lesz a mennyben': Lk 15,7) a 'mennyei Atyátok akarja' kifejezéssel helyettesítette. Az 'Atyátok' szó a közös vonatkozást hangsúlyozza, illetve azt, hogy a fiak («jók és rosszak»: 5, 44-48; kicsik és nagyok, gyengék és erősek) mindegyike az Atyához tartozik. Isten senkit sem zár ki szeretetéből és gondoskodásából, de a legkevésbé teszi ezt a rászoruló emberekkel, a bűnösökkel. Jézus is előnyben részesítette őket, ezért követői sem viselkedhetnek másként.

A Mt 18, 12-14 rövid szövege az evangéliumi lelkipásztorkodás egyik dokumentuma. A közösség felszólítást kap, hogy újra és újra szembesüljön ezzel.

15. «Ha vétkezik testvéred, menj el hozzá, intsd
meg négyszemközt; ha hallgat rád, megnyerted
testvéredet.
16. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé
még egy vagy két embert, hogy két vagy három
tanú szava erősítsen meg minden vallomást.
17. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg az egyháznak.
Ha pedig az egyházra sem hallgat, tekintsd
olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.
18. Bizony, mondom nektek: amit megköttök a
földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig
feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is».

A szöveg - legalábbis első részében (15-16. v.) - a jó pásztorról szóló példázat alkalmazásának látszik, de záradéka (17. v.) túllép ennek keretein. A kéziratos dokumentumok bizonytalanságot hagynak a 15. vers szövegezését illetően. A kódexek és a fordítások többségében ez áll: «ha vétkezik ellened testvéred». Eszerint személyes sértésről van szó, és az ezt követő testvéri kiengesztelődésről. Ám a jelentősebb kódexek (a Codex Sinaiticus és a Vaticanus) elhagyják ezt («ellened») a magyarázatot, és így a nyilvános bűnös esetét tartják szem előtt. Ez a második olvasat jobban illik a Máté 18. szövegkörnyezetéhez, amely a közösségi életvitelre vonatkozóan ad oktatásokat, és nem a magánéletet szabályozza. A megtévedt embert mindenkinek segítenie kell (12-14. v.); a közösségnek (és minden tagjának) ugyanezt kell tennie a vétkezővel szemben. A párhuzamos szövegben Lukács (17,3) a bánatot tartó bűnösnek nyújtandó bocsánatról beszél. Máté ellenben arra a kötelességre figyelmeztet, hogy magánúton (15-16. v.) és közösségileg (17. v.) segíteni kell őt a helyes út megtalálásában. Vállalván azt a bátorságot, hogy feltárjuk a testvér tévedését, mindenekelőtt megközelítésén kell fáradoznunk, és nem elszigetelésén, mint ahogyan ezt az uralkodó (farizeusi) irányzat tette. Határozott, szinte halasztást nem tűrő parancsról van szó («menj»). Ez értésünkre adja, hogy az embernek milyen nehézségeket és belső ellenállást kell legyőznie e feladat vállalásához. Kényelmesebb dolog volna megmaradni a jó hír vivőjének, dicséretet közvetíteni és nem szemrehányást. A keresztény embernek azonban még saját erkölcsi hátrányára is testvére javát kell szem előtt tartania. Ha a közösség valamelyik tagjának megnyeréséről (kerdainein) van szó, minden utat és áldozatot vállalni kell. Az első 'intést' természetesen titokban, négyszemközt az érintett személlyel kell végrehajtani. Nyilvánvalóan csak kevesek által ismert bűnről vagy magatartásformáról van szó, ezért az eljárás is csak azokra korlátozódik, akik ennek tudatában vannak.^[10] Ha az első kísérlet kudarcot vall, tanúkhoz kell folyamodni: ezt elsősorban nem a (kánoni) formák betartása miatt kell megtenni, hanem a vádlott felelősségtudatának felébresztése érdekében, illetve azért, hogy meggyőzzük őt tévedéséről és a hiba helyrehozásának szükségességéről.^[11] Ennek az eljárásnak hátterében szemmel láthatóan az a (valójában nem túlzottan keresztény) gondolat húzódik meg, hogy a bűnös nem maradhat sokáig a közösségben:^[12] vagy megtér, irányt, magatartásformát változtat, vagy megtorló intézkedések várnak rá. Úgy látszik, mintha az evangélista elfeledte volna a hálóról (13,47) és még inkább a konkolyról szóló példázatot, amelyben a szántóföld gazdája szembehelyezkedik a szolgák türelmetlenségével, és hagyja, hogy mindkét mag együtt növekedjen (13, 28-30). A bűnöst ebben az esetben a testvérek és az egyház gondoskodása ostromolja, amely nem szereti, ha kellemetlen, méltatlan vagy botrányt keltő személyek zavarják nyugalmát. Erre utal az eljárás utolsó mozzanata is. Ha minden kísérlet kudarcot vall, a 'vétkest' az egyháznál (té ekklészia)^[13] kell feljelenteni. E kifejezés másodszor kerül elő Máténál (vö. 16,18), de ebben az esetben az egybegyűlt helyi közösséget jelenti, és nem valamiféle különleges bíróságot. Miközben az egyház meghozza döntését, a tanítványnak minden kapcsolatot meg kell szakítania a vétkessel: olyannak kell tartania őt, mint valamiféle «pogányt» vagy «vámszedőt». Másként fogalmazva: úgy kell rá tekinteni, mint aki többé már nem tagja Isten népének, amelyhez nem tartoztak hozzá a pogányok és amelytől a vámszedőket is távol tartották. Azt is mondhatjuk, hogy 'kerülendő kiközösítettnek' kell tartani. Az egyház döntését nem említi a szöveg, de a bánatot nem tartó bűnössel szemben ajánlott viselkedés már önmagában véve is kifejezően beszél. Nem Jézusnak, a vámosok és a bűnösök barátjának magatartását tükrözi (9,11), hanem a farizeusi és a qumráni szeparatizmusra, illetve puritanizmusra emlékeztet. Nem áll túlzottan összhangban a rövidesen elhangzó (21-35. v.) példázattal sem, amely a mindenki felé irányuló megbocsátást hirdeti. Kétségtelen, hogy a bánatot nem tartó testvér zavarja a közösséget, de az elhatárolódással üdvösségét tesszük kockára. Máté szövege nem kánonjogi, hanem lelkipásztori tanítás: s ha ilyesfajta eljárásról beszél, ezt valószínűleg a bűnös bátortalanná tétele végett (gyógyító büntetés gyanánt) teszi, és nem azért, hogy elítélje vagy sorsára hagyja.^[14]

A közösségnek adatott hatalom, amellyel kiűzheti soraiból tagjait, az evangélista emlékezetébe idézi Jézusnak egyik logionját, amely általánosságban vonatkozik az egyház hatalmára: «amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is» (18. v.). A megkötés-feloldás metaforájában (vö. Mt 16,19) rejtőzködő hatalom természetén túlmenően az is problémát jelent, hogy ki az, aki ennek gyakorlására hivatást kapott. A meghirdetés párhuzamban áll a Mt 16,19 szövegével, vagyis az a hatalom, amely itt a tanítványoknak tulajdoníttatik, ugyanaz, mint amellyel másutt Pétert ruházták fel. A szöveg azt a benyomást kelti, mintha a 'péteri primátust' az apostoli hatalom szintjére akarná korlátozni. ^[15] A független exegéták általánosságban úgy vélik, hogy az egyház egészének és nem valamilyen különleges csoportjának adott hatalomról van szó.^[16] Irodalmi szempontból a 18. vers saját forrással rendelkezik, jelenleg azonban valamiféle közösségi beszéd részét alkotja, azaz nem különleges személyeknek szól, hanem az egész egyháznak.^[17]

A megkötni-feloldani ('asar-sharah) formula, amelyet időnként a bűnök megbocsátásával és megtartásával tartanak egyenértékűnek (vö. Jn 20,23), a rabbinikus iskolákból származik, és arra a hatalomra vonatkozik, amellyel az egyes mesterek vagy iskolák rendelkeztek a törvény értelmezését illetően, midőn megtiltottak (megkötöttek) vagy megengedtek (feloldottak) valamilyen tanítást, illetve gyakorlatot (vö. 23,4). Nem zárhatjuk ki azonban azt sem (jóllehet ez kevésbé dokumentálható), hogy a formula sajátosabb értelemben a közösségből való kizárást vagy az ebbe való visszafogadást jelenti. A jelenlegi szöveg ennek az értelmezésnek kedvez. Az egyháznak hatalma van arra, hogy a pogányhoz és a vámoshoz hasonló, bűnbánatot nem tartó vétkest (vö. Jn 9,22; 1 Kor 5,4) kiközösítse, illetve visszafogadja soraiba, ha az utóbbi bűnbánatot tart. A hiperbolikus jellegű «kötve lesz a mennyben is» kifejezés az egyház teológiai gondolkodásmódját tükrözi, amely minden hatalmat és tagjainak tekintélyen alapuló intézkedéseit Istenre vezeti vissza (vö. Róm 13,1; Jn 19,11). Elvileg Isten mindig az egyházzal van, mint ahogyan minden emberrel is, de senkit sem helyettesít, és egyiket sem menti fel saját felelőssége és döntései alól, mint ahogyan az ezekkel járó tévedésektől sem óvja meg az embert.

19. «Bizony, mondom nektek azt is, hogy ha
közületek ketten egyetértenek a földön
mindabban, amit kérnek, azt mind megadja
nekik az én mennyei Atyám.
20. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek
az én nevemben: ott vagyok közöttük».

A szöveg látszólag a 'közösségi imát' ajánlja, valójában azonban elsősorban a testvéri egyetértést szorgalmazza. Ha a földön két, vagyis több személy egyetért egymással (szünphónészószin), nehézségeiket, problémáikat könnyebben meg tudják oldani, mert a mennyekben lakozó Isten együttműködik velük tevékenységük sikerének érdekében. A szöveg nem Isten érzékenységének vagy az emberrel való törődésének akar emléket állítani, hiszen ez sosem fogyatkozik (vö. 5, 44-48), hanem az ő válaszának befogadását meghatározó záradékra, a kérelmezők közötti egyetértésre hívja fel a figyelmet.^[18] A szerző a közösség tagjai közötti szeretetet sürgeti, mert ez nemcsak a gyülekezet harmóniáját szolgálja, hanem azt is, hogy Isten jobban meghallgatja kéréseit. A testvérek közötti béke alapjában véve elengedhetetlen feltétele az Istennel való baráti egyetértésnek, és így az ima hatékony meghallgatásának. Az isteni tevékenység az eggyé forrott közösségben nyilvánul meg és ebben mutatkozik meg hatékony módon.

Az egyetértés Isten és egyben Krisztus jelenlétére utal (20. v.). Jézus nevében összegyűlni annyi, mint személye köré csoportosulni, miközben jóságát ünnepeljük, megpróbáljuk megérteni misztériumát, és főként átvesszük, illetve folytatjuk üdvözítő programját (vö. Kol 1,24). Az egyház egybegyűlik Krisztus nevében, hogy tudatosítsa történelemhez szóló misszióját, amelyet Jézus megkezdett, de nem fejezett be.^[19]

Jézus jelenvalósága - jóllehet az evangélista nem magyarázza ennek természetét - nyilvánvalóan erkölcsi jelenlét. Olyan mértékben van övéivel, amilyen mértékben ezek életükben és tetteikben utánozzák az ő mások felé irányuló szeretetét. Az Atya mindenütt jelen van, ahol tervét valóra váltják, és Jézus ugyanígy, hiszen e terv megvalósítása érdekében egészen odaadta önmagát.

Az isteni és a krisztusi jelenlétre (vö. 28,20) való alkalmi hivatkozás a közösség vagy az egyház mélyebb dimenzióinak (Pál szerint a «misztériumnak») feltárására szolgál. Az «én egyházam» - mondotta Jézus Péternek (16,18); s most a gyülekezetben való meghatározó jelenlétet tulajdonítja önmagának. Ha távol maradna, az egyház nem létezhetne, ha pedig jelen van, senkinek sincs joga helyébe lépnie, őt helyettesítenie, mert az ilyesmi lerombolná Krisztus közösségét. A rabbik szerint Isten azokat ajándékozza meg jelenvalóságával (shekinah), akik egybegyűlnek a Tóra tanulmányozására. Ha a törvény az isteni akarat kifejeződése, szükséges, hogy ő jelen legyen, amikor törvényének mondanivalóját értelmezik. A keresztény közösség nem a Tóra, hanem Krisztus személye köré csoportosul, hogy megvallja és kinyilvánítsa az ő jogait. Lehetetlen, hogy Jézus távol maradjon és ne vegyen részt olyan ünneplésen, amely ilyen közvetlenül érinti személyét.

A szöveg a keresztény közösségek apológiája, amelyek az evangélium írásának idejére már benépesítik Keletet és szép számmal vannak jelen a világ más részein is. A részlet egyben a testvériség és az imádság kötelékeinek, vagyis a Krisztussal való közösségnek megerősítésére buzdít. «Urunk, Jézus Krisztus nevében egyesüljünk, ti és az én lelkem, Urunk Jézus hatalmával» - írja Pál apostol (1 Kor 5,4). Máté sem mond mást: a gyümölcsözőbb apostoli tevékenység érdekében a közösségi kötelezettségekre emlékeztet.

21. Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte
tőle: «Uram, hányszor vétkezhet ellenem
testvérem úgy, hogy én megbocsássak neki?
Még hétszer is?»
22. Jézus így válaszolt: «Nem azt mondom neked,
hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is».
23. «Ezért hasonló a mennyek országa egy királyhoz,
aki számadást akart tartani szolgáival.
24. Amikor hozzákezdett, vittek eléje valakit,
aki tízezer talentummal volt adósa.
25. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta
az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit
és mindenét, amije van, és fizessen.
26. A szolga erre leborult előtte, és így esedezett:
'Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek
neked'.
27. Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta,
és elengedte az adósságát.
28. Amikor azonban eltávozott az a szolga,
összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz
dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni
kezdte, és ezt mondta neki: 'Fizesd meg, amivel
tartozol!'
29. Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte:
'Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek
neked'.
30. De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe
vetette őt, amíg meg nem fizeti tartozását.
31. Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt,
nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették
uruknak mindazt, ami történt.
32. Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt
hozzá: 'Gonosz szolga, elengedtem minden
tartozásodat, mivel könyörögtél nekem.
33. Nem kellett volna-e neked is
megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is
megkönyörültem rajtad?'
34. Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a
poroszlóknak, amíg meg nem fizeti neki az
egész tartozást.
35. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek,
ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki
az ő testvérének».

A megbocsátásról szóló példázat^[20] epizódszerű bevezetővel kezdődik, amelynek párhuzamát a Lk 17,4-ben láthatjuk. Ezúttal is Péter teszi fel a kérdést, és ez egyáltalán nem mellékes körülmény Máté számára, aki (saját) egyházában Péter szerepének szószólója (vö. 10,2; 14,28; 15,15; 16,16.22; 17, 4-24).

Az elbeszélésben kezdettől fogva jelen van a bűnbánatot tartó vétkes alakja, aki kéri visszavételét a «testvérek» közösségébe. Péter úgy véli, hogy merész véleménye van e témával kapcsolatban. Ha szokványos esetben az ember a második vagy a harmadik sértés után már nem tud megbocsátani és az igazságosság szigorához folyamodik, akkor ő, aki a hatodik vagy a hetedik vétek után is megbocsát, nyilvánvalóan túllépett minden ésszerű határon. Az apostol azonban nem tudja, hogy Isten irgalma ennél sokkalta nagyobb. Ő ugyanis nemcsak hétszer, hanem - megfordítván a Teremtés könyvének egyik mondását (amely azt állítja, hogy a bosszú «hetvenszer hétszeres lesz» Lámekért: Ter 4,24) - «hetvenszer hétszer» is meg tud bocsátani az ellene vétkezőnek.

A «hetvenszer hétszer» kifejezés hebraizmus, amely annyit jelent, mint határtalanul sokszor, azaz 'mindig'. Isten egyetlen feltételül csak azt szabja meg, hogy a vétkes a maga részéről kész legyen a másoktól kapott sérelmek megbocsátására. Ezt a feltételt jól érzékelteti az embertelen tisztviselőről szóló példázat. A példabeszéd három részletben bontakozik ki. Az első bemutatja a történet két főszereplőjét: a királyt és egyik alattvalóját, aki feltehetően magas hivatalt tölt be a birodalomban, mert egyébként nem tartozhatna ilyen hatalmas összeggel. A tízezer talentumnyi összeg inkább jelképes, mintsem reális értelemmel rendelkezik.^[21] Egyrészt az ember tartozásának mértékét, másrészt az uralkodó bőkezűségét akarja kiemelni. A hivatalos eljárás logikája azt követelte volna, hogy a fizetésképtelen adóst feleségével és gyermekeivel együtt adják el, illetve kobozzák el tőle javait. A fenyítés nem azért hangzik el, mert ez fedezné az adósságot, hanem, hogy a vádlottra váró végső büntetést felidézve észre térítse őt. Ám szemmel láthatóan ez sem ingatja meg önbizalmát vagy gőgjét. Térdre borul ugyan ura előtt (26. v.), de nem alázkodik meg és nem tart bűnbánatot. Nem bocsánatot kér, hanem haladékot a visszafizetésre. Önhitten úgy véli, hogy ezt meg tudja tenni. Az a kijelentése, hogy «mindent megfizetek neked» (panta apadószó szoi), felszínességének és talán elbizakodottságának is mutatója. A legsúlyosabb bajok egyike, ha az ember nem képes beismerni tévedéseit. Az uralkodó nem hasonlít a föld szokványos fejedelmeihez. 'Türelmes', 'hosszantűrő' (vö. Kiv 34, 6-7), de elsősorban «együttérző» (szplankhnisztheisz), vagyis azzal a tulajdonsággal rendelkezik, amellyel a Biblia Jahvénak a népe iránti szeretetét és az Újszövetség Jézusnak a sokaság iránt tanúsított magatartását jellemzi (vö. Mt 9,36; 14,14; 15,32). Szánakozása győzedelmeskedik igazságos szigora felett, a tisztviselő megmenekül, éspedig minden várakozást felülmúló módon. Nem az általa kért haladékot kapja meg, hanem a teljes elengedést: teljességgel visszanyeri méltóságát és szabadságát. Nyugodtan folytathatja tevékenységét. «Urának» türelme (makrothümia) következtében szinte új életre születik.

Az első jelenet önmagában véve is tanulságos, de a történet folytatódik (28-30. v.). Emberünk, akinek hatalmas összegű tartozását elengedték, nem kezd el gondolkodni a kapott kegy értelmén. A példázat alkotója erős kifejezésekkel írja le, miként viselkedik szolgatársával, aki csupán «száz dénárral»^[22] tartozott neki. Ez az utalás is 'gonoszságának' (32. v.) kiemelését szolgálja. A következő jelenet (28-30. v.) az előző paródiájának látszik. A bocsánatot nyert adós könyörtelen és durva hitelezővé válik. Úgy látszik, mintha egyik szolgatársán akarná megbosszulni a többiek előtt elszenvedett megaláztatást. A történtekből nem tanult mérsékletet, alázatot és irgalmasságot. Megértést kért, ő maga azonban haragos, bosszúálló lélekkel (talán éppen azok iránt, akik vádolták őt) azonnal szabad folyást enged indulatainak. A «nem engedett» (ouk éthelen: 30. v.) kifejezés ellentétben áll az «elengedte adósságát» (27. v.) mondattal, és kiemeli a két egymással szemben álló magatartás, a türelem (makrothümia) és a türelmetlenség, illetve gonoszság közötti ellentétet.

A történteket felháborodással (31. v.) szemlélő (a bűnösök megnyerésén fáradozó közösséget jelképező) «szolgák» kezdeményezése arra szolgál, hogy újra színre lépjen a gazda, és 'méltó módon' fejezze be a történetet. A király elveszíti nyugalmát és türelmét. Korábban 'megszánta a szolgát' (27. v.), most pedig «haragra lobban» (34. v.). Az «ekkor» (tote) határozó arra utal, hogy fordulat következik be az elbeszélésben (vö. 13,43; 22,13; 25,7), de az úr viselkedésében is. Ő, aki nem illette szemrehányó szavakkal az alkalmatlan és csalárd tisztviselőt, most vádbeszédbe kezd a «gonosz szolga» ellen, aki méltó képviselője annak a «nemzedéknek», amelyet gyakorta ítél el az evangéliumi igehirdetés (vö. 9,4; 12, 34.39; 13, 19.38.49). A gazda beszéde összefoglalja a példázat mondanivalóját. A király magatartását nem a vakság vagy az együgyűség motiválta, hanem az «irgalom» (gör. eleosz; héb. hesed). Nem lett volna nehéz felfogni és egyben megérteni, hogy nem annyira a tisztviselő személyének szóló kegyet gyakorolt, hanem inkább a személyes kapcsolatoknak olyan új törvényét akarta foganatosítani az emberek között, mint amilyen közte és 'alattvalói' között érvényben volt. Ha valaki kap, tudnia kell adni is; ha az emberrel kegyet gyakoroltak, ezt meg kell tudnia osztani másokkal is; ha valaki sokat kapott, hasonló módon sokat kell adnia. Olyan elemi érvelés ez, amelynek elfogadásában csak az önzés, a rosszakarat vagy a gonoszság akadályozhatja az embert. A gazda rendkívüli, szokatlan és főleg meg nem érdemelt gesztust gyakorolt; nem lett volna nehéz megérteni, hogy ez jóságából fakadt. Nyilvánvaló volt, akivel kegyet gyakorolt, annak meg kellett volna tanulnia, hogy hasonló módon cselekedjék. A király nem az igazságosságot vette figyelembe vele kapcsolatban, hanem más meggondolásból cselekedett. A szolga ugyanezt megtehette volna, és meg kellett volna tennie. Tekintettel arra, hogy valóban hasznot húzott gazdájának jóságából, neki is bocsánatban kellett volna részesítenie a másikat, azaz elengedni szolgatársa tartozását. A tisztviselő azonban egyáltalán nem figyel urára, csupán önzését, és ami rosszabb, bosszúját tartja szem előtt. Ezzel lelki durvaságának, érzéketlenségének és gonoszságának adja tanújelét. Ezért nem érdemli meg azt az irgalmat, amelyben korábban részesült (34. v.).

A példázat keserű záradékkal fejeződik be. Lehetséges azonban, hogy tanulságát nem szabad a szerző szándékolta határokon túlra terjeszteni. A végén megfellebbezhetetlen bíróvá váló «király» ítélete meghökkentő, miként ilyen volt kezdeti irgalma is. Ám még ennél is érthetetlenebb a befejező mondat: «Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek» (35. v.). A szöveg azonban buzdító jellegű és nem dogmatikai tanítás. Lehetséges, hogy a gyermekeit büntető atya képének inkább irodalmi szerepe van, és nem valódi tényállást ábrázol: valószínűleg hatás kiváltását szándékoló utalással állunk szemben, amely nem azt akarja bemutatni, hogy az Atyaisten valójában hogyan bánik majd az emberrel a vele való döntő találkozásban.

A prófétai igehirdetés inkább azért igyekezett Istent bíró képében bemutatni, hogy visszatartsa hallgatóit a rossztól, és nem szándékozott valódi képet adni az ő jellemzőiről vagy magatartásáról.^[23] Ha a befejező versnek teológiai jelentése volna, akkor ez a példázat rendkívüli horderejét is lerombolná.

A mátéi utalás sürgető és fenyegető felhívás a 'testvéri' megbocsátásra. A Miatyánk imádságában Jézus annak kérésére buzdított, hogy Isten oly módon bocsássa meg az ember vétkeit, mint ahogyan ő is megbocsát az ellene vétőknek (6, 12.14-15). A példázat ehhez a tanításhoz kíván lehengerlő magyarázatot adni. Az az ember, aki nem tud megbocsátani, azt kockáztatja, hogy tőle is megvonják a bocsánatot. Ez a veszély motiválja Máté szigorú szavait. Az evangélista azonban azt is hozzáfűzi, hogy «szívből» (35. v.), azaz belülről, őszintén és határtalanul kell megbocsátani. A valóban bőkezű király Isten, aki nemcsak a teremtésben mindenható, hanem az emberek elviselésében és a nekik nyújtott megbocsátásban is. Elvárja azonban, hogy magatartását gyermekei is utánozzák (vö. 5, 44-48). A közösségi élet a szeretet (5,43; 22, 39) és így a megbocsátás törvényén alapszik.

^[1] Vö. W. Trilling, Hausordnung Gottes, Düsseldorf, 1960.; ugyanő, Das wahre Israel, i. m., 106-123. o.; W. Pesch, Die sogenannte Gemeindeordnung, in BZ 7 (1963), 220-235. o.; ugyanő, Matthäus der Seelsorger, Stuttgart, 1966.; P. Bonnard, Composition et signification historique de Matthieu XVIII, in De Jésus aux Évangiles, Louvain, 1967., 130-140. o.; S. Légasse, La figure de l'enfant chez Matthieu, in Jésus et l'enfant, i. m., 215-231. o.; W. G. Thompson, Matthew's Advice to a divided Community, Roma, 1970.; R. Thysman, Communauté et directives étiques. La catéchèse de Matthieu, Gembloux, 1974., 74-82. o.

^[2] Az antologikus stílus akadályozza a gyűjtemény belső logikájának feltárását. Ezért a különféle szerzők nem értenek egyet a fejezet vázlatának és felosztásának kérdését illetően: P. Bonnard (i. m., 130. oldaltól) hat részre osztja (1-5.; 6-9.; 10-14.; 15-20.; 21-22.; 23-25.), W. Trilling (vö. Das wahre Israel, i. m., 106-113.) négyre (1-5.; 6-14.; 15-20.; 21-35.), W. Pesch (i. m.) pedig kettőre: a gyermekekről és a kicsinyekről (1-14.), valamint a testvéri szeretetről (15-35.) szóló beszéd. W. G. Thompson (i. m., 20. oldaltól) inkább nyitva hagyja a kérdést, de a szöveg magyarázatában többé-kevésbé Bonnard felosztását követi: a nagyság, a botránkoztatás, az eltévedt juh, a kiengesztelődés és a megbocsátás. Ennek a felosztásnak eredetisége abban áll, hogy a 18. fejezetet és a 17, 22-27 részletét szoros egységben látja. Eszerint a perikopa a minden közösségi élet normájával, a szenvedés második megjövendölésével kezdődik. Az oktató szavak Péternek szólnak (17, 24-27), aztán a tanítványoknak (18, 1-20), majd újra Péternek (18, 21-35). Vö. i. m., 265-267. o.

^[3] W. Trilling egyszerűen így fogalmaz: «Ki a nagyobb Isten előtt, azaz ki ér többet az ő szemében?» (Hausordnung Gottes, i. m., 21. o.). S. Légasse a következőket jegyzi meg: «a 'nagy' itt ugyanúgy, mint az Újszövetség sok más szövegében, azt jelenti, aki valamilyen erényben vagy hatalomban kiválóbb, kitűnőbb, mint a többi» (i. m., 221. o.). A héberben e szónak a rab (mester, nagy ember) kifejezés felel meg, amelyből a rabbi főnév is származik. A fejezet szövegkörnyezete azonban nem zsidóellenes polémiára utal, hanem a keresztény közösség tagjait megillető címre.

^[4] P. Bonnard a «kicsinyek nagysága» szuggesztív címet adja e perikopának (i. m., olasz ford. 168. o.). S. Légasse «a valódi vallási nagyság kritériumáról» beszél. Jézus válasza többféle magatartást tart szem előtt: 'meg kell térni'; olyanokká kell válni, mint a gyermekek (3. v.); hozzájuk hasonlóan meg kell alázkodni (4. v.), és úgy kell tekinteni rájuk, mint Krisztus tanítványainak prototípusaira. A két kulcskifejezést (sztraphéte és tapeinószei) általában a 'megtérni' és a 'megalázkodni' szavakkal fordítják. S. Légasse szerint a sztrephó nem a sub (metanoein) szinonimája, hanem megőrzi eredeti jelentését (visszafordulni), és így annyit jelent, mint «szimbolikusan visszatérni az idő útján, megtagadni minden nagyságot a kicsinység megszerzése érdekében, amelynek a gyermek a legtökéletesebb mintája» (i. m., 221. o.). Ennek megfelelően a tapeinószisz szó (biblikus használatban) nemcsak «alázatot» jelent, hanem átfogóbb és mélyebb kifejezésként magában foglalja a hitet és a szeretetet is. 'Gyermekként megalázkodni' elsősorban nem a gyermek alázatosságának 'utánzását' jelenti, hanem azt, hogy az ember azonos szintre helyezkedik vele. «A gyermekek fizikai szempontból kicsinyek, ezért jelképei azoknak, akik Krisztus tanítványaivá akarnak válni, mert ezek is kicsinyek a 'szívükben'» (i. m., 229. o.).

^[5] Vö. H. Schürmann, Parole del Signore, i. m., 171. o. A 23, 8-12 szavai ugyanilyen helyzetet tartanak szem előtt. Ezek is elutasítják a címeket, a megtisztelő megszólításokat, vagyis ellentétben állnak a farizeusok becsvágyával. A 'naggyal és a kicsinnyel' kapcsolatos rabbinikus irodalmi vita (ha nem is esik egybe ezzel) Máténál másutt is visszhangra talál (vö. W. Trilling, Das wahre Israel, i. m., 109-110. o.).

^[6] Utalhatunk egy rabbinikus mondásra, amely megvilágítja az evangéliumi 'kicsinység' vagy kiskorúság témáját: «Aki a Tóra kedvéért kicsinnyé válik ebben a világban, nagy lesz az eljövendő országban; aki a Tóra miatt szolgává lesz e földön, szabad lesz az eljövendő világban» (Baba Mezia 85-től). Vö. L. Sabourin, i. m., 812. o.

^[7] A perikopát illetően ld. a korábban idézett szerzőket, és különösen S. Légasse írásait. Az angyalokkal kapcsolatban meg kell említenünk, hogy ezek kiemelkedő helyet foglalnak el a Bibliában és a zsidó irodalomban (vö. Strack-Billerbeck, I., 781.; III., 437-től). Egyes könyvek 'őrzőangyalokról' is beszélnek (vö. Tób 3,16; 5, 5-6 és 22; Jud 13,20; Zsolt 9,11; Dán 3,49; 2 Makk 11,6; ApCsel 12,7; Zsid 1,14). A mai exegézis azt a kérdést teszi fel, hogy hogyan kell ezeket értelmezni: valódi személyeket vagy csupán mítikus figurákat kell érteni rajtuk? A hagyományos és a modern álláspontnak egyaránt akadnak védelmezői, de a kérdést nem tekinthetjük végérvényesen megválaszoltnak. Vö. R. Bauer, Ihre Engel schauen immerfort? in TPQ 107 (1959), 321-323.; R. North, Separated Spiritual Substances in OT., CBQ 29 (1967), 419-449. A Biblia közvetlenül nem vizsgálja az égi szellemek problémáját, és az erről a kérdésről szóló részletek többnyire költői, epikus vagy építő jellegű irodalomhoz tartozó szövegek. Ezekben az elbeszélésekben nem könnyű megkülönböztetni a szent szerzők gondolkodásmódjához tartozó elemeket és a tárgyi mondanivalót. Annyi azonban bizonyos, hogy a keleti ember istenábrázolásai erősen antropomorf jellegűek. Eszerint az uralkodókhoz hasonlóan Isten is rendelkezik udvartartással, neki is vannak trónállói, tanácsosai és rendelkezéseit végrehajtó seregei. Nyilvánvaló azonban, hogy mindez az emberi képzelet alkotása az isteni bölcsesség és gondvielés kifejezésére. Az angyal (mal'ak) szó eredeti jelentése: Isten képviselője, szóvivője, és nem küldöttje. North szerint a szó utóbbi jelentése későbbi eredetű, és a deuterokanonikus iratokban bukkan fel. Azt az alapot, amelyet ezek az iratok nyújtanak az ilyen emberfeletti lények értelmezéséhez, a hasonló jellegű (csoda)elbeszélések irodalmi műfajának vizsgálata alapján kellene elbírálni. A képzeleti elem sok esetben nyilvánvaló (vö. Izajás és Ezekiel beiktatási látomása), más esetekben kevésbé világos. A problémát tehát alaposabban is meg kellene viszgálni. Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 62-76. o.

^[8] Máté 'eltávolodásról', 'elkóborlásról' beszél. Ez mutatja, hogy már létrehozott közösség miatt aggódik. Vö. K. Stendhal, The School of Matthew, i. m., 27. oldaltól; ugyanő, Matthew, in Peake's Commentary on the Bible, London, 1962., n. 789.; J. Jeremias, Die Gleichnisse, i. m., 116-118. o.; J. Dupont, La parabole de la brebis perdue (Matthieu 18, 12-14; Lc 15, 4-7), in Greg 49 (1968), 265-287.; E. Linnemann, i. m., 71-72. o.; O. Knoch, i. m., 151. o.; E. Galbiati, La parabola della pecora e della dramma ritrovate, in BiOr 6 (1965), 129-133. o.

^[9] Vö. P. Bonnard, i. m., 272-273. o.

^[10] A négyszemközti feddés a Leviták könyvére visszanyúló kötelezettség («Ne gyűlöld szívedben testvéredet. Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében.» Lev 19,17), és érvényben volt a qumráni esszénusok között is. A Közösség Szabályzata szemmel láthatóan átvette és kibővítette ezt a szöveget. Az 5,25-ben ezt olvashatjuk: «Senki se beszéljen testvéréhez haraggal és ellenérzéssel, gőgösen, keményszívűen vagy gonosz lelkülettel; és ne csak szenvedélytől fűtött szívvel ne gyűlölje őt». Vö. 9, 2-4, Damaszkuszi Irat 9, 2-8.

^[11] Ennek a második fórumnak is van párhuzama a Közösségi Szabályzatban és a Damaszkuszi Iratban. A Szabályzatban ugyanis ez áll: «Amikor elérkezik az ideje, meg kell feddeni őt, hogy az ember ne részesüljön a másik gonoszságából. Így senki se vádolja embertársát a mesterek előtt, hacsak korábban nem intette meg őt tanúk jelenlétében» (5,25 - 6,1). A Damaszkuszi Iratban pedig ez olvasható: «Mindaz, aki a szövetséghez tartozik, és úgy vádolja embertársát, hogy előtte nem figyelmeztette két tanú jelenlétében», «bosszút és haragot táplál» szívében (9, 2-4).

^[12] Mindkét eljárás (Mátéé és az esszénusoké) a testvéri feddés elvét fejti ki, amely a Szabályzatban a Lev 19,17-ből indul ki, Máténál pedig az Úr egyik mondásából (18,15; vö. Lk 17,3). Mind a két eset valamilyen közösség tagját tartja szem előtt, akit a Szabályzat az ószövetségi teológiának megfelelően «vádlottnak» (embertársnak) nevez, Máté pedig «testvérnek». Az evangélium nem írja le pontosan az eljárás szakaszait. Ugyanez elmondható az említett dokumentumokra is, bár ezek részletesebben mutatják be a harmadik fórumot. Vö. J. Gnilka, Die Kirche des Matthäus und die Gemeinde von Qumrân, in BZ 7 (1963), 51. oldaltól; W. Trilling, Das wahre Israel, i. m., 118-120. o.

^[13] Vö. K. L. Schmidt, ekklêsia, in GLNT, i. m., IV. k. coll. 1537-1558.

^[14] Vö. R. Fabris, Matteo, i. m., 391-392. o.

^[15] «A részlet nem korlátozni akarja Péter hatalmát (16,18), - mondja A. Schlatter - hanem egyszerűen azt szándékozik magyarázni, hogy ezt hogyan kell gyakorolni. Ha a 16,19-ben különleges hatalom adatott volna Péternek, itt ezt mindenképpen szóvá kellett volna tenni» (Der Evangelist Matthäus, i. m., 556. o.). W. E. Bundy is ugyanezt a véleményt vallja: «A Mt 18,18 csupán egyetlen különbséggel szinte szó szerint ismétli a 16,19 szavait, ami azt eredményezi, hogy az egyik szöveg rejtett módon semlegesíti a másikat. A csalatkozhatatlan tekintélyt, amelyet a 16,19 Péternek tulajdonít, itt a közösség kapja meg» (Jesus and the First three Gospels, i. m., 326. o.). «Az, amit a 16,19 Péterre vonatkoztatott, itt 'amen-mondásként' a közösség egészének tulajdoníttatik. A szöveget valószínűleg azután fogalmazták meg, hogy Péter leköszönt a palesztinai közösség vezetéséről, vagy közvetlenül halála után» (W. Grundmann, Matthäus, i. m., 419. o.). Vö. E. Schweizer, i. m., 48. oldaltól.

^[16] A. Schlatter azt állítja, hogy a döntés hatalma «nem Pétert és nem az apostoli kollégiumot illeti meg, hanem az apostolokat is magában foglaló testvériséget vagy közösséget» (i. m., 556. o.). W. E. Bundy szavai szerint «nem világos, hogy a 'ti' az egész keresztény közösség testületi hatalmára vonatkozik-e, vagy az apostolokra, akik hierarchikus közösséget alkotva hoznak döntéseket e közösség számára. Mindkét részlet a kezdődő katolicizmus világában született. A Mt 18,18 a szóban forgó tanítás fejlődésében a Mt 16,19-hez képest későbbi állapotot jelenít meg» (i. m., 326. o.). «A 15. vers előfeltételezi a 18. verset - állítja J. Schniewind. Az utóbbi pedig a 16,19 megismétlése. Az, amit ott Péterről állítanak, itt ígéret formájában hangzik el valamennyi apostol számára, miként a Jn 20,23-ban is. A közösségben nincs lényeges különbség az ige hirdetői és azok között, akiknek ezt be kell fogadniuk, mint ahogyan nincsen alapvető különbség az egész közösséghez intézett és az egyedeknek szóló szavak között sem» (i. m., 199. o.). A szukcesszió átkerült a közösségbe mint közösségbe, amelyet a tanítványok képviselnek - mondja Grundmann. «Figyelemre méltó dolog, hogy e részlet nem utal hivatalos rendelkezésekre, azaz a közösség jár el, és nem valamelyik képviselője» (i. m., 420. o. n. 39.).

^[17] E tekintetben katolikus részről is érvényre jutnak új irányzatok. A Mt 18,18 igazolja, hogy a 'fegyelmi hatalmat, azaz a közösséghez tartozás megtagadásának vagy elismerésének hatalmát', a közösség a maga egészében igényli. A Mt 18,18-at a Mt 16,19-hez viszonyítva későbbi hagyománynak kell tekintenünk: «Csak azt a következtetést vonhatjuk le ebből, hogy a 18,18 a Péterre vonatkozó szavakat az egész közösségre akarja érteni és alkalmazni, és ezért szándékosan fogalmazták így. Ez azt jelenti, hogy Máté közössége legitim módon követeli magának a Péternek adott hatalmat» (W. Trilling, Ist die katholische Primatslehre schriftgemäss? Exegetische Gedanken zu einer wichtiger Frage, in Petrusamt und Papstum, Stuttgart, 1970., 57. o.). Vö. R. Pesch, La posizione e il significato di Pietro nella chiesa del Nuovo Testamento: situazione degli studi, in Conc. 7, 1971., 667. o.

^[18] Vö. G. Rosé, Gesù in mezzo; Mt 18,20 nell'esegesi contemporanea, Roma, 1963.; J. Caba, La oración de petición. Estudio exégetico sobre los evangelios synopticos y los escritos joaneos, Roma, 1974., 95-190. o.

^[19] J. D. M. Derrett szerint az egybegyűlés nem az imádság céljából történik, hanem határozatok meghozása végett: «Where two or three are convened in my name...» a sad misunderstanding, in ExpTin 91 (1979), 83-86. o.

^[20] Vö. C. Dietzfelbinger, Das Gleichnis von der verlassenen Schuld. Eine theologische Untersuchung von Matthäus 18, 23-35, in EvTh 32 (1972), 437-451.; T. Deidun, The Parable of the Unmerciful Servant, Mt 18, 23-35, in BiCTB 6 (1976), 203-224. o.

^[21] «Ennek a számolásnak jobb megértéséhez (azon túlmenően, hogy abban az időben nagyobb vásárlóértéke volt az ércpénznek) figyelembe kell vennünk, hogy Nagy Heródes évi járadéka alig érte el a 900 talentumot, és a Kr. e. IV. században egész Galilea és Perea nem adózott 200 talentumnál többet. Tehát lehetetlen lett volna, hogy a vád alá helyezett jószágkormányzó kínos helyzetében tett ígéretéhez híven 'idővel majd mindent visszafizet' (26. v.). Csupán arról lehet szó, hogy a feleségével és a gyermekeivel együtt történő rabszolgaként eladást elkerülendő kétségbeesett ígéret csúszik ki a száján. Egyébként - tekintettel arra, hogy a rabszolga ára ötszáz és kétszáz dénár között ingadozott - még ez az összeg is távol állt volna az adósság fedezésétől» (O. Knoch, Le parabole, i. m., 202. o.).

^[22] «Egy dénár a jelenlegi árfolyamon 110-125 lírával egyenértékű, és megfelelt a munkás napi bérének» (O. Knoch, i. m., 202. o.). A szolga összkeresete nem haladta meg a 12-13 ezer lírát.

^[23] Vö. O. da Spinetoli, La «giustizia» nella Bibbia, in BiOr 13 (1971), 241-254.