1. Amikor befejezte Jézus ezeket a beszédeket,
elhagyta Galileát, és elment Júdeának a
Jordánon túli vidékére.
2. Nagy sokaság követte, és ott meggyógyította
őket.

A Mt 19, 1-2 megjegyzése lezárja Jézus messiási tevékenységének első szakaszát (4,17 - 18,35), és megnyit egy rövidebb időszakot, amelynek azonban nagyobb jelentősége lesz Jézus életében és szolgálatában. Az evangélista nem tesz említést az üdvözítő lelkiállapotáról, amely ebben a helyzetben nem lehetett túlzottan derűs. Az arra irányuló valamennyi kísérlete, hogy hallgatóit, gyakorlatilag a galileai embereket, hozzásegítse az alázatos és szenvedő messianizmus eszméjének (8,17; 11, 28-30) elfogadásához, kudarcot vallott. A sokaság lelkesen ünnepli 'hatalmát'(7,28), csodáit (vö. 8,17; 11, 28-30), de nem tud lemondani a nemzeti szabadító eszményéről, aki majd megtorolja a történelem folyamán felhalmozódott izraelita sérelmeket (vö. 3, 10-12; 11, 2-3; 14,22). Még a názáretiek is sértőnek találják igényeit, és ezért nem tudják ezeket elfogadni (13, 55-57). Azok, akik jobban megérthették volna őt, a 'bölcsek és okosak', még azt a fáradságot sem veszik, hogy ellenőrizzék állításait. Ezek ugyanis túlzottan ellenkeztek az általános elvárásokkal és érdekeikkel, ezért még megvitatásra sem voltak érdemesek.

Jézus ezt a visszás helyzetet az Atya tervének tulajdonítja (11, 25-27), ám ez az eljárás valójában teológiai kibúvó a történeti síkon vallott kudarcok leplezésére. A tanítványok kicsiny csoportja követi őt, de ezek is állhatatlanok. Könnyedén átmennek a kételkedésből a hitbe, de ugyanígy a 'megértésből' az 'értetlenségbe' is. E mérleget megvonva, amely a valóságban feltehetően sokkal súlyosabb volt, szívében keserűséggel és balsejtelmekkel jövőjét illetően egyszer s mindenkorra elhagyja Galileát, szülőföldjét és városát. Hite nem rendül meg, de nagy bátorságra és az Atyára hagyatkozásra van szüksége ahhoz, hogy ne győzzenek rajta a kísértések.

Irodalmi szempontból az 1. vers zárja le a IV. rész (14-18. fej.) didaktikai (a 'közösségi beszédet' tartalmazó) részletét, és nyitja meg az V. rész (19-25. fej.) elbeszélői szakaszát. A júdeai (1. v.) és a jeruzsálemi szolgálat (21,5) nem mutatkozik ígéretesnek. A főváros hatóságainak ellenséges magatartása, amely az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált (vö. 15,1; 16,1), nem helyez kilátásba könnyű napokat. Jézus azonban nem tágít tervétől. Mindenkihez egyformán el akarja juttatni szavát, még ha a végén elsősorban tanítványait részesíti is előnyben, akiknek beszél követésének feltételeiről (19, 10-14; 19, 23-29; 20, 24-28), saját sorsáról (20, 17-19), és oktatást ad a hitről (21,21). A tömeg szemmel láthatóan nem hagyja magára: távozásától kezdve követi őt (19,2), megjelenik Jerikónál (20,29), és kíséri a jeruzsálemi bevonulásnál (21, 9-11). Ha a vezetők nem fogatják el azonnal, ez azért van, mert félnek a néptől (22,33). Végezetül a sokaság és a tanítványok előtt mondja el az «írástudókat és a farizeusokat» elítélő beszédét (23, 1.8-12). Jézus még valamiképpen sikert arat, adott esetben a gyermekek körében is (24, 15-16), betegeket gyógyít (20, 29-34; 21,14), de gyakran bocsátkozik vitába az ellenszegülés különféle képviselőivel, akik egymást váltják a végső támadásban. Az utóbbiak: a templom tisztségviselői (21, 15.23.45), az írástudók (21,15), a nép vezetői (21,23), a farizeusok (21,45; 22, 15.34.41), a Heródes-pártiak (22,16) és a szadduceusok (22,23). Az összetűzéseket Máté 'öt' vitában foglalja össze, amelyek a következő témákra vonatkoznak: Jézus hatalma (21, 23-27), a császárnak fizetett adó jogszerűsége (22, 15-22), a halottak feltámadása (22, 23-33), a legnagyobb parancsolat (22, 34-40) és Dávid fia (22, 41-46). A felsőbbségek magatartását három példázat világítja meg: az engedetlen fiúról (21, 28-32), a gyilkos szőlőművesekről (21, 33-46) és a menyegzős lakomáról (22, 1-14) szóló példabeszéd.

A messiás övéi közé, saját városába érkezik, de övéi nem fogadják be, hanem elutasítják. Jeruzsálemre pedig üdvösség helyett pusztulás vár (23-24. fej.). A csupán levelekben gazdag fügefa közeli pusztulásra rendeltetett (21, 18-22). Van azonban egy másik növény is, amelynek zsendülnek első levelei, hogy meghirdesse az isteni ország és az egyház nyarának érkezését (24, 32-36). E reménykeltő képpel, amelyet az eszkatologikus beszéd egészít ki, fejeződik be az evangélium utolsó része. Jóllehet Krisztust legyőzik, ő arat diadalt. Azok kerülnek ítélet alá, akik elítélik őt (24, 4-28). Az evangélista immár a keresztényekhez fordul, hogy a hamis krisztusok és próféták ne sodorják bele őket ebbe a katasztrófába, hanem felkészülten várják az Úr eljövetelét (24,31 - 25,30) és a nemzetek megítélését (25, 31-46).

Máté lényegében véve Márk sorrendjét követi, kivéve azt a néhány esetet, amelyben a Q forrástól függ vagy saját adataiból merít (23. és 25. fej.). A Jeruzsálem felé vezető 'út' vonala kevéssé világos. Az evangélista egyszerre beszél Júdeáról és a Jordánon túli vidékről. Lehetséges, hogy az egyik a cél, a másik pedig az eléréséhez vezető széles nyomtávú út.

(Mk 10, 2-12; Lk 16,18)

3. Ekkor farizeusok mentek oda hozzá, hogy
kísértsék, és megkérdezték tőle: «Szabad-e
az embernek bármilyen okból elbocsátania
a feleségét?»
4. Ő így válaszolt: «Nem olvastátok, hogy a
Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé
teremtette őket?»
5. Majd így folytatta: «Ezért hagyja el a férfi
apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és
lesznek ketten egy testté.
6. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit
tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne
válassza».
7. Erre azt mondták neki: «Akkor miért rendelte
el Mózes, hogy aki elbocsátja feleségét, adjon
válólevelet neki?»
8. Jézus így válaszolt nekik: «Mózes szívetek
keménysége miatt engedte meg, hogy
elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől
fogva nem így volt.
9. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét,
- a paráznaság esetét kivéve - és mást vesz
feleségül, az házasságtörő».

A család problémája az első keresztény nemzedékeket is foglalkoztatta.^[1] Máté kétszer is kitér erre evangéliumában (vö. 5, 31-32), ami annak a jele, hogy az erre javasolt megoldás nehezen talált (talál) elfogadásra.

A vitát ezúttal is a farizeusok nyitják meg (3. v.). Máté szerint azért lépnek közbe, hogy valamilyen állítást csikarjanak ki Jézusból a házasság mindenkor égető témáját illetően. Valamennyi honfitársukkal egyetértve nekik sincs kétségük a válás szabad voltát illetően. Ezért nem azt kérdezik Jézustól, hogy ő személy szerint elfogadja-e ezt, vagy sem, hanem azokról az okokról faggatják, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember válólevéllel elbocsássa (apolüszai) feleségét (günaika). Kérdés, hogy bármilyen okból meg lehet-e ezt tenni (mint ahogyan ezt Hillél laza felfogású iskolája állította), vagy súlyos indokokat kell felhozni (amint Sammaj iskolája tartotta). Ha ez az alternatíva nem is fogalmazódik meg kifejezetten, burkoltan benne rejlik kérdésükben. A farizeusok nyilvánvalóan a szigorú megoldást védelmezték. Nem valószínű azonban, hogy Jézustól saját álláspontjuk megerősítését akarták hallani, hanem inkább azt, hogy az ellentétes véleményt elítélve kerüljön összeütközésbe a mindenkor nagyon erős 'liberális' irányzattal is. Ő azonban ezúttal is kikerüli az akadályt. Jézus nem tartozik egyik iskolához sem. «Nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát» - mondja majd hasonló körülmények között (Jn 4,21). Nem a rabbinikus iskolákra hivatkozik, hanem az Írásra (4-6. v.). A házasságjogot Isten megszabta a teremtésben, de az izraelita törvényhozás és az iskolák tanítása nem nagyon ügyelt erre. A szövegek, amelyek meggondolására Jézus felhívja párbeszédbeli partnerei (Máté pedig olvasóinak) figyelmét, a Ter 1,27-ben és a 2,24-ben találhatók. E részletek azonban inkább a házasság törvényéről («férfi és nő»: 1,27), a párok egységéről (2,24) beszélnek, és nem szoros értelemben a felbonthatatlanságáról. Az 'egy test', amelyet a házastársak alkotnak, elsősorban nem a férfi és feleség szexuális egyesülésére utal, hanem közös utódjukra, akiben létük egyesült módon jelenik meg. A Teremtés könyvének szövege önmagában véve nem túlzottan világos, ezért Jézus kiegészíti saját értelmezésével vagy nyilatkozatával: 'amit Isten egybekötött, az ember ne válassza szét'. Isten szabta meg a teremtés törvényeit, az embernek pedig az a feladata, hogy elfogadja és megtartsa ezeket. Az egységet Jézus szerint isteni jog írja elő, ezért a válás merénylet a Teremtő akarata ellen.^[2] A Teremtés könyvének szövegei - ha ez nem is fogalmazódik meg kifejezetten - a házassági elkülönülés (khóridzein), tehát a válás elítélését tartalmazták, ami a felbonthatatlanságot jelenti és másodlagosan a házastársak egyenrangú voltát. A férfi és a nő azonos szinten helyezkedik el, még ha ez nem is hangzik el olyan határozottan, mint a Mk 10,12-ben.

A válasz nem fegyverzi le az ellenvetést megfogalmazó (7. v.) embereket. A Biblia beszélt ugyan az egységről és a felbonthatatlanságról, de bizonyos körülmények között megengedte a válást is. A MTörv 24, 1-4 ugyanis lehetővé tette a férj számára, hogy «szemérmetlenség (erwat dabar)» esetén válólevelet adhasson feleségének és hazaküldhesse. Ez mózesi rendelkezés volt, de isteni utasításnak is lehetett tartani, tekintettel arra, hogy a szent könyv tartalmazta. Jézus olyan hermeneutikai elvre hivatkozik, amelynek nem mindig tulajdonítottak nagy jelentőséget. A Biblia Isten szava, amely azonban emberi értelmezésekben fogalmazódik meg. Az előbbi változatlan és csalhatatlan, az utóbbi ellenben mindig viszonylagos és átmeneti jellegű. Ilyen a házasság mózesi értelmezése is. Mindazonáltal Jézus gyakorlatiasabb érvet alkalmaz a farizeusok ellenvetésének gyengítésére. A mózesi rendelkezés nem az isteni törvény helyes értelmezéséből fakad («ez kezdettől fogva nem így volt»), hanem a régi és az új izraeliták szívének keménysége (szklérokardia) miatt adott engedmény. A 'szív' nemcsak az érzelmek szerve, hanem a gondolatoké is. A kifejezés a 'kemény fejű' szó szinonimája, amely gyakorta szerepel a prófétai igehirdetésben. Azt jelenti, hogy valaki képtelen megérteni vagy elfogadni a saját vágyait és törekvéseit keresztre feszítő előírást. Kapcsolatban áll a lázadás, az engedetlenség (anomia) és a hűtlenség (apisztia) szellemével is. Mindez nem maradhatott érvényben az új üdvrendben, amely az Atyának való teljes engedelmességben áll. A végén Jézus síkra száll a házasság felbonthatatlansága mellett, elítéli a feleségnek adott válólevelet és a második házasságot (9. v.). Az evangélium is sémita gondolatvilágban fogalmazódott meg, ezért a férfi kezdeményező szerepéről beszél (képtelenség lett volna, hogy az asszony adjon válólevelet), és a házasságtörést csak a házas asszonnyal (valamilyen másik férfi tulajdonával) való viszonyban vizsgálja. Ezért a férfi házasságtörést követ el akkor is, ha válólevéllel elbocsátott asszonyt vesz feleségül, mert az utóbbi még első férjéhez tartozik, akit jogtalanul hagyott el (9. v.). Máté az egyedüli (vö. mindazonáltal: 1 Kor 7, 12-16), aki az új házassági törvénnyel kapcsolatban kivételt említ: mé epi porneia; a paráznaság esetét kivéve (vö. 5,32). Az erre vonatkozó vélemények eltérnek egymástól. Azt mondhatjuk, hogy e tekintetben is megjelenik Hillél és Sammaj, azaz a szabadelvűek (a függetlenek) és a szigorúak (a katolikusok) két irányzata, hogy versenyre keljenek a helyes értelmezés érdekében. Az Ó- és az Újszövetségben mind sajátos, mind átvitt értelemben körülbelül hetvenszer szerepel a porneia kifejezés, és a szexuális jellegű rendezetlenség különféle fajtáit jelenti: szemérmetlenséget, házasságtörést, meg nem engedett vagy vérfertőző kapcsolatot. Az exegézis (a patrisztikus magyarázat is) általában a 'házasságtörés' értelmében veszi a porneia kifejezést.^[3] A zsidó-keresztények (Máté közösségének) felfogása szerint a (természetesen mindenkor a feleség részéről történő) házasságtörés beszennyezi a házastársi kapcsolat szent jellegét, ezért a hívő házasfélnek el kellett határolódnia és válnia házasságtörő feleségétől.^[4]

A konzervatív irányhoz tartozó exegéták vagy értelmezők a porneia kifejezésnek (amely nem szinonimája a moikheia, azaz házasságtörés) szónak, az 1 Kor 5,1 és az ApCsel 15, 20.29-nek megfelelően a tiltott kapcsolat jelentést adják.

Máté közössége azon fáradozik, hogy normát fogalmazzon meg a hitre térő pogányok számára. Valószínűleg előadódott, hogy egyikük-másikuk olyan társas kapcsolatban (például szoros rokonságban lévő felek 'házassága') élt, amely tekintettel arra, hogy ellentétben állt a törvény rendelkezéseivel (vö. Lev 18), sértette a zsidó-keresztények vallási érzületét.^[5] Ezek színlelt vagy meg nem engedett házassági kapcsolatok voltak, amelyeket az ember felbonthatott, sőt ezt kellett tennie. Ám a szokványos házastársi torzsalkodások miatt válni annyit jelentett volna, mint visszatérni a régi törvényhez, amelyet Jézus tökéletessé akart tenni.^[6]

Lehetséges, hogy a Máté-féle cikkely értelmezése mindenkor problematikus marad, de az új házassági törvénykönyvet, amelyet Jézus tanítványai elé tár, nem szabhatják meg pusztán a vonatkozó evangéliumi szövegek (a jelen esetben a Mt 5,32 és a 19,9). A Jézus sugallta irány mindenesetre világos: arra törekszik, hogy visszaállítsa a nő méltóságát a férfival szemben. A feleséget szeretetből kell választani, és szeretettel kell vele bánni, miként ezt Krisztus is tette egyházával, mondaná az Ef 5,25 szerzője. Az asszony nem valamiféle tárgy, amelyet a férfi megszerez, illetve félredob, amikor már nem szolgálja kényelmét. A házasság egyetértést feltételező, felelősséggel kötött és a felek egyenlőségén alapuló szerződés. Olyan válasz ez, amely nem hagy kétségeket, jóllehet nem ad megoldást a házastársi együttélés valamennyi konkrét problémájára. Pál, aki annak ellenére, hogy meggyőződéses szószólója a felbonthatatlanság törvényének (vö. 1 Kor 7, 10-11), a hitük miatt nehéz helyzetbe kerülő újonnan megtértek esetében szemügyre vesz egy kivételt. «Ha egy testvérnek hitetlen felesége van, aki kész vele élni, ne bocsássa el... Ha pedig a hitetlen házastárs válni akar, váljék el, nincs szolgaság alá vetve a hívő férj vagy a hívő feleség az ilyen esetekben. Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk. Mert mit tudod te, asszony, vajon megmentheted-e férjedet? Vagy mit tudod te, férfi, vajon megmentheted-e a feleségedet?» (1 Kor 7, 12-16). Magyarázatul hozzáfűzhetnénk: a 'hit java' magasabb rendű, mint a 'házasság java'. Az apostol szemmel láthatóan azt az elvet követi, hogy ha valamilyen házasság lehetetlenné válik, természeti és isteni jogon is semmis. A páli kivétel párhuzamát talán Máté záradéka is tartalmazza, de ezt a feltevést még alaposabban kellene tanulmányozni.^[7]

A felbonthatatlanság a keresztény házasság vitathatatlan jellemzője. A mai kutatás azonban azt próbálja kideríteni, hogy ez milyen értelemben és mértékben alkotja Jézus tanításának részét. Vajon javaslatnak, eszménynek, iránymutatásnak kell tekintenünk, vagy megmásíthatatlan, határozott törvénynek? Az újonnan megkereszteltek buzgósága vagy az új törvény szigora szólal meg Máté szövegében?

A házasság kétségtelenül felelősségteljes döntés, elfogadás és ajándékozás, amely nem engedi meg a könnyelmű játszadozást. Az előadódó fenntartások vagy kivételek talán nem a házassági törvényt érintik, hanem ennek megkülönböztetés nélküli alkalmazását. Az ember minden döntésében vagy irányvételében tévedhet. Kizárt dolog, hogy ebben az esetben ez nem fordulhat elő. A házasságban két emberi lény kölcsönösen kiegészíti egymást. Vajon, ha már nem értik, segítik és szeretik egymást, hanem kölcsönösen sértik és zavarják egymás létét, szabad-e azt mondanunk, hogy folytassák az együttélést? S szabad-e ezt Isten nevében állítanunk? Ki lehet biztos abban, hogy Isten mit kíván ebben az esetben? Mások java, még ha a gyermekekről van is szó, kötelezhet-e két embert valamiféle lehetetlen és képtelen életre? A hagyományos exegézis olyan világosnak találta az evangéliumi szöveget, hogy még e kérdések létjogosultságát sem ismerte el. Manapság ez a bizonyosság szemmel láthatóan eltűnőben van. Az evangéliumokra történő hivatkozás nem oldja meg a problémát. A Mt 5,32-ben és a farizeusoknak adott jelenlegi válaszában Jézus a házasság lényegének megőrzésén fáradozik, és nem ennek konkrét megvalósulási formáit védelmezi. Az evangélium életszabályokat és gyakorlati alkalmazásokat is tartalmaz, de ezek nem mindenkor azonosak egymással. A szent szöveg szerencsésebb értelmezéséhez mindig figyelembe kell venni a meghatározott történelmi körülményeket.^[8] Ha az ember fejlődésben lévő lény, életszabályait nem szabhatják meg két évezreddel korábban élő, kulturálisan távol álló és tőle nagyon különböző egyedek. Krisztus tanítása nem változhat, de e tanítás értelmezésének fejlődnie és javulnia kell a körülményeknek és annak a fejlődési foknak megfelelően, amelyet a címzett ember elért, akinek az a hivatása, hogy tudatosan és szabadon váltsa valóra ezeket az értelmezéseket. Ebből a szempontból még senki sem kezdte meg a Máté-féle szöveg újraolvasatát, de úgy látszik, hogy a mai idők már igénylik ezt.

Az újraértelmezést csak az egyház végezheti el, amelynek feladata nem merül ki az apostoli hitvallás anyagának továbbadásában, mert e hitvallás megújult értelmezése vagy korszerű tolmácsolása is kötelessége.

10. Erre így szóltak hozzá tanítványai: «Ha
ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor
nem jó megházasodni».
11. Ő azonban így válaszolt: «Nem mindenki
képes felfogni ezt a beszédet, csak az,
akinek megadatott.
12. Mert vannak nemzésre alkalmatlanok, akik
így születtek, és vannak nemzésre alkalmatlanok,
akiket emberek tettek ilyenekké, és vannak
olyanok, akik önmagukat tették nemzésre
alkalmatlanná, a mennyek országáért. Aki
fel tudja fogni, fogja fel!»

Szerkesztési szempontból az apostolok megjegyzése (10. v.) kapcsolja össze a házasságról szóló vitát (3-9. v.) a nemzésre alkalmatlanokra vonatkozó (11-12. v.) jézusi mondással. Úgy látszik, hogy az új törvény szigora nem javallja a házasságkötést. Ha ugyanis a dolgok így állnak, jobb, ha az ember nem házasodik meg, és így elkerüli a kelepcét. Az apostolok hétköznapi módon magyarázzák a dolgot, de szavaik jól mutatják, hogy milyen visszhangot váltott ki a házasságra vonatkozó keresztény tanítás a zsidó és a hellén világban. Az egyház nem fogalmazza újra, nem alakítja át vagy mérsékli meghirdetéseit, hanem arra utal, hogy helyesen kell érteni ezeket. A témával kapcsolatos jézusi szavakat csak az képes 'felfogni', aki számára a megértés képessége az Atyától megadatott (dedotai). Itt újra megjelenik az Isten megkülönböztető viselkedésére vonatkozó értelmezés, amely más szövegekben is megtalálható (vö. 13, 10-11; 15,13). Szavának felfogása kétségtelenül az ő ajándéka, de Isten megkülönböztetés nélkül adja ezt mindenkinek, és nem csupán a kedveltebb embereknek. Ehhez hasonló paradoxon olvasható a Mt 13,12-ben is («akinek van, annak adatik»).

Máté a házasságról szóló vitát olyan emberekről szóló szöveggel egészíti ki, akik a mennyek országának szeretetéért váltak nemzésre alkalmatlanná (eunoukhoi).^[9] A két (a nemzésre alkalmatlanok és a mennyek országa) kifejezés együttes használata különös dolog. A zsidók (tehát az első evangélium olvasóinak) világa a nemzésre alkalmatlanokat kizárja a kultuszból (vö. Lev 21,20; MTörv 23,1). Társadalmilag és vallási szempontból kirekesztett személyeknek tekinti őket (vö. Gal 5,12; Fil 3,2). Nem azonosak a nem házasult (agamoi) személyekkel, hanem olyanok, akik születésüktől fogva vagy különleges körülmények (elszenvedett csonkítások) miatt képtelenek az utódok létrehozására: született vagy emberek által impotenssé tett egyedek. Átvitt értelemben olyan személyek, akik tartózkodnak a nemi kapcsolatoktól. Amikor Jézus beszél, még nem létezik az eunuchok csoportja követői között, hiszen az apostolok általában házas emberek (vö. 1 Kor 9,5). Az sem látszik valószínűnek, hogy Jézus a cölebsz életre akar buzdítani, mert az általa használt kifejezések önmagukban véve kevéssé meggyőzőek. Ezzel szemben szavainak határozott hangvétele arra enged következtetni, hogy az irányában és a társaival szemben kevéssé jó akaratú hallgatóival vitatkozva válaszol, akik között talán megjelent néhány 'eunuch'. Olyan (közönséges) kifejezéseket használ, mint amilyeneket vádlói, amikor «falánk és részeges embernek, a vámszedők és bűnösök barátjának» (Mt 11,19; Lk 7,34) mondják. Lehetséges, hogy 'eunuchnak' is nevezték, amikor nevetségessé akarták tenni társadalmi helyzetét. Miközben Jézus visszafordítja a támadást, megpróbálja jelezni vagy hangsúlyozni saját életútjának értelmét. Ő mindenesetre nem közönséges (születése alapján vagy szerencsétlenség miatt) 'eunuch', hanem szabad választás folytán és főként jól meghatározott cél érdekében ilyen. ^[10] Az a 'házasságra alkalmatlanság', amelyet ő és vele együtt az ország emberei gyakorolnak, nem akadályozza az Isten népéhez tartozást, hanem éppen azt eredményezi, hogy az ember e nép elkötelezettebb tagjává válik. A szövegösszefüggés első látásra azt a benyomást kelti, mintha a tanítás azoknak szólna, akiknek házassága zátonyra futott, de az ország polgárai akarnak maradni. Ha ez az értelmezés helyes, Jézus valójában nem tesz mást, mint megerősíti az új házassági törvény szigorát.^[11]

Az exegéták többsége mindazonáltal úgy látja, hogy a részlet csak mellékesen kapcsolódik a házasságról szóló vitához. A szöveg az apostoloknak arra a megjegyzésére adott válasz, amely szerint « nem jó megházasodni» (10. v.). Úgy látszik, Jézusnak is ez a meggyőződése, jóllehet éppen a házasságról beszél. Csupán annyi a különbség, hogy míg az apostolok gyakorlati és haszonelvű szempontok alapján hozakodnak elő fenntartásaikkal, Jézus a mennyek országa törvényéhez igazodva fogalmazza meg tartózkodását. A «nem mindenki képes felfogni ezt a ('házasság elutasítására' vonatkozó) beszédet» kulcsmondat sötét árnyékot vet a házasság intézményére. A 'nem jó megházasodni' kifejezés burkoltan azt jelenti, hogy 'jobb' lemondani a házasságról. Olyan «beszéd» (logon) ez, amelyet csak azok tudnak felfogni, akiknek megadatik. A beszéd 'megértői' nem az üdvözítő korabeli hallgatói, még kevésbé jelenlévő tanítványai, akik szemmel láthatóan nem követték példáját, hanem mindazok, akik képesek felfogni ennek jelentőségét, és az evangélium írása idején már hasonló döntést hoztak. Máté szerint Jézus azzal az útmutatással fordul követői felé, hogy a mennyek országa érdekében önkéntes kasztrációt hajtsanak végre. Az útmutatás kifejezései kegyetlenek és bosszantóak, de az eredeti logion-hoz tartoznak. Már nem Jézus cölebsz életvitelének apológiájáról van szó, amely az ellenfelek szemében érthetetlennek látszott, hanem néhány olyan ember magatartásáról, akik 'felfogták' a jézusi tanítást. Ez a ('felfogásra' vonatkozó) magyarázat megerősíti, hogy az evangélista olyan döntésről beszél, amelynek a Jézus által kinyilatkoztatott isteni üzenet átgondolásában kell érlelődnie.

A «mennyek országáért» kifejezésben szereplő dia ('-ért, miatt'; 'végett') szó lehet okhatározó (valaminek okán) vagy célhatározó (valami végett). Az első jelentés látszik valószínűbbnek. A mennyek országa az oka annak a késztetésnek, amelynek eredményeként valaki a házaséletet másodrangúvá teszi vagy teljesen feláldozza. A szöveg azt a benyomást kelti, mintha az országban való jelenlét, ennek megtapasztalása és a benne való működés, valamint a nemi élet között valamiféle választóvonal húzódna, de ennek az összeférhetetlenségnek okai nem válnak világossá.^[12]

Gondolhatnánk arra is, hogy a szöveg a szakralitást és a nemiséget, a rituális tisztaságot és tisztátalanságot állítja egymással szembe. Nem valószínű azonban, hogy ez Jézus esetében is érvényes lenne. Őt, aki megérinti a leprást (Mt 8,3), Jairus lányának holttestét (Mk 5,41), ráadásul hagyja, hogy átölelje az utcanő (Lk 7,38), bűnösökkel együtt étkezik, étkezés előtt nem mos kezet és nem ügyel az étel minőségére (15, 1-11), nem befolyásolhatják a szakrális tisztaság elvei, amikor a 'házasságra alkalmatlanságról' beszél. Legfeljebb arról lehet szó, hogy nem ő aggályoskodott, hanem Máté egyháza került a zsidó^[13] és a keresztény világban érvényre jutó eszmék hatása alá (vö. 1 Kor 7, 25-28). Ám a szöveg ezt nem állítja kifejezetten, és támpontot sem ad ehhez a feltételezéshez. Az ország és a lemondás közti összefüggés nem kap magyarázatot: ezt inkább az evangélium többi részéből lehet levezetni, de nem az önmagában vett mondatból. A mennyek országára történő hivatkozásnak Jézus és követői esetében is valószínűleg inkább történeti és nem vallási vagy teológiai okai vannak.

Az ország ügye olyan fontos, hogy amikor Jézus megkezdte misszióját, mindenek elé helyezte és nem tudott másra gondolni. Az «ország szeretetéért» kifejezés tehát azt akarja mondani, hogy Krisztus tanítványa úgy döntött, a legteljesebb mértékben átadja magát annak az isteni tervnek, amely elsősorban a betegek, a szegények, a védtelenek és a bűnösök gondozására helyezi a hangsúlyt. Ha valami (vagyon, vágyak, család) késleltetné vagy, ami rosszabb, akadályozná ezt az önátadást, jobb elszakadni tőlük, legalábbis arra a teljes időre, amelyet az ország sürgető ügye követel.

Isten nem a lemondást kínálja fel, hanem a mindenki javát célzó tervét. Az embernek nagylelkűségéről, szeretetéről, testvéri együttérzéséről kell tanúságot tennie, és nem puritanizmusáról vagy nőgyűlöletéről.

Jézus olyan ember, aki nem a női vonzás elleni küzdelemben élt másokért, hanem abban, hogy mindenki javára áldozta életét. A «beszéd» tehát nem valamiféle különleges embercsoporthoz szól, hanem valamennyi követőjéhez. Az eunuch mivoltnak létezik egy olyan fajtája, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Ez abban áll, hogy az ember úgy szereti felebarátját, mint önmagát, és nem kevésbé, mint saját vagyonát (6,24), családtagjait (10, 37-39), személyes vágyait, törekvéseit és igényeit, főként ha ezek esetleg akadályozzák vagy lehetetlenné teszik az országnak való odaadottságát.^{[14] [15]}

(Mk 10, 13-16; Lk 18, 15-17)

13. Akkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy
tegye rájuk a kezét, és imádkozzék értük.
A tanítványok azonban rájuk szóltak.
14. De Jézus ezt mondta: «Engedjétek, és
ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek
a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek
országa».
15. Azután rájuk tette kezét, és eltávozott
onnan.

Az evangélista élénk és mélységesen emberi kép keretében fogalmazza erkölcsi tanítását. Anyák közelednek Jézushoz, hogy engesztelő áldást esdjenek ki (pontosan nem megmondható korú) kicsinyeik számára a prófétánál és csodatevőnél, akinek érintésétől meggyógyultak a betegek és megszállottak. E cselekedetével Jézus átrajzolja a róla alkotott képet, és eloszlatja a kellemetlen benyomást, amelyet a tizenkettő türelmetlensége okozott (vö. Mk 10,14). Jézus figyelmét elsősorban nem a gyermekek ártatlansága kelti fel (vö. Mk 10,13), hanem a lényükhöz kapcsolható szimbolizmus. A kicsinyek az ország eszményi ősmintái, mert alázatosak, tanulékonyak, befogadásra készek, azaz rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek elengedhetetlenül fontosak a keresztény üzenet befogadásához. ^[16] A kézrátétel, amely a szentelés szertartásának (vö. 1 Tim 4,14) és a keresztség kiszolgáltatásának (vö. ApCsel 8,17) része, ebben az esetben valószínűleg az imádságot kísérő jel. ^[17]

(Mk 10, 17-22; Lk 18, 18-23)

16. És íme, odament hozzá valaki, és ezt kérdezte:
«Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök
életet?»
17. Ő így válaszolt neki: «Miért kérdezel engem a
jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz
menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat».
18. Az megkérdezte: «Melyeket?» Jézus így felelt:
«Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj,
19. ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és
anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat».
20. Az ifjú erre ezt mondta: «Ezt mind megtartottam
mi fogyatkozás van még bennem?»
21. Jézus így válaszolt neki: «Ha tökéletes akarsz
lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a
szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben;
aztán jöjj és kövess engem».
22. Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet,
szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.
23. Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: «Bizony,
mondom nektek, hogy gazdag ember nehezen
megy majd be a mennyek országába.
24. Sőt azt is mondom nektek: könnyebb a kötélnek
a tű fokán átmennie, mint a gazdagnak az Isten
országába bejutnia».
25. Amikor meghallották ezt a tanítványok,
nagyon megdöbbentek, és így szóltak: «Akkor
ki üdvözülhet?»
26. Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta nekik:
«Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden
lehetséges».

Az elbeszélés szereplője valószínűleg egy farizeus.^[18] Saját (talán túlzottan bonyolult és mesterkélt) vallásos életével elégedetlenül lép Jézushoz, hogy olyan gyakorlat felől érdeklődjön, amely egyszerűbb és biztosabb módon vezet a végső célhoz. Máté módosítja a bevezető kérdést. A «jó mester, mit tegyek?» (Mk 10,17; Lk 18,18) kérdés helyett nála ez szerepel: « mi jót tegyek (milyen jótettet hajtsak végre)?» (16. v.).^[19] Az elsajátított korabeli teológiának megfelelően a jelölt szigorúan a szerződések mintájára ('adok-veszek' alapon) gondolkodik az üdvösség elnyeréséről. A jótett az a jogcím vagy összeg, amelyet ha valaki elnyert vagy kifizetett, biztosítja számára a legfőbb boldogságot. Az «örök élet» végső fokon Isten élete, amely természeténél fogva elveszíthetetlen, azaz 'örökkévaló'. Válaszában (17. v.) Jézus helyesbíti beszélgető partnerének látásmódját, miközben az isteni jóságra, az üdvösség végső forrására irányítja figyelmét. Az evangélista elővételezi a végső választ (21. v.). A hegyi beszédben a tanítványok arra kapnak felszólítást, hogy szembesüljenek az Atyával, aki mindenki iránt megértő és könyörületes (5, 43-48). Az eljövendő élettel csalhatatlanul összekapcsolódó cselekedet, amelyre emberünk rákérdez, nem létezik az evangéliumi erkölcsben, amely (mint erről rövidesen szó lesz) nem a parancsok megtartásán alapul, hanem a szereteten, azaz Isten magatartásának utánzásán. Jézus azonban nem bocsátkozik aprólékos teológiai fejtegetésekbe. Ehelyett arra az isteni akarathoz igazodó útra emlékeztet, amelyet valamennyi izraelita ismer gyermekkorától fogva: ez a parancsok megtartása. Ám ezekből csak azokat idézi, amelyek a 'második táblán' szerepelnek, és a sort a Leviták könyve (19,18) által ajánlott felebaráti szeretetre történő utalással egészíti ki. E program, főleg ha utolsó pontját tekintjük, nagyon nehéz. A beszélgetés partnerénél azonban úgy látszik, e téren minden rendben van. Az első evangélista (jóllehet más szándékkal és más hangvétellel) szemmel láthatóan ahhoz hasonló képet alkot a farizeusról, mint amely a Lk 18, 11-12-ben is található. Ez az ember is áll Jézus előtt, és meggyőződéssel vallja, hogy a törvény 'valamennyi' előírását megtartotta. Csupán az a különbség, hogy a példázat szereplőjétől eltérően nem nyugodt és nem elégedett. Máté jó lelkipásztor. Ezért miközben közösségének tagjai felé fordul, hogy tanúskodjanak hivatásuk követelményeiről, nem veszíti szeme elől honfitársait sem, akiket arra szólít, hogy elfogulatlan vizsgálatnak vessék alá vallásos hitüket.

A parancsok megtartása biztos út az örök élet elnyerésére. Itt azonban arról van, hogy milyen elkötelezettséggel, mértékben és tökéletesen kell ezeket követni. A Jézussal szemközt álló ember úgy véli, a parancsokat illetően rendben áll a szénája, ezért valami mást keres, aminek talán híján van (20. v.). Valószínűleg valamilyen mértéken felüli cselekedetre vagy bűnbánati gyakorlatra gondol. Jézus megpróbálja jóindulatúan kezelni kérdését, de visszatér korábban megkezdett érveléséhez. Az ifjú azt állítja, hogy megőrizte a parancsokat, de olyan fokon is megtarthatta volna, amelyre talán még nem jutott el. A beszélgetés átsiklik a tökéletesség témájára, amely éppenséggel minden fogyatékosságot (vö. 20. v.) és tökéletlenséget kizár.^[20] Az 5,48-ban Jézus a tökéletesség mértékét is megszabta: ez az Atya érdek és megkülönböztetés nélküli magatartása. Ha az ifjú ember tökéletes akar lenni, utánoznia kell az Atyát, aki kitűnik a mindenki (igazak és gonoszok) felé irányuló jóságával, nagylelkűségével. A párbeszédbeli partnernek lehetősége van az isteni viselkedés utánzására azáltal, hogy vagyonát szétosztja sok szegény ember között, majd Krisztus nyomába szegődik (21. v.). Első látásra az a benyomásunk, hogy ebben az esetben Jézus a tökéletesség legmagasabb fokát az anyagi javakról való lemondásban, azaz a szegénységben jelöli meg. A hegyi beszédben ugyanis óva int a gazdagság veszélyeitől (6,24); a magvetőről szóló példázat magyarázatában (13,22) arra emlékeztet, hogy a világ dolgaihoz való ragaszkodás és a gazdagság élvezése elfojtja az igét, amely terméketlen marad; másutt pedig azt mondja: «ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is» (6,21). A jelenlegi elbeszélés záradéka is ezt a benyomást támasztja alá: «mondom nektek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába» (23. v.). Mindazonáltal azt a tökéletességet, amelyről Jézus beszél, nem abszolút értelemben kell venni, hanem a parancsok megtartására s főleg a szeretetre vonatkoztatva (18-19. v.). A javasolt lemondás csupán hatékony eszköz a tökéletesség elérésére. Korábban ugyanis nem az anyagi javak veszélyeiről tett említést, hanem az embernek felebarátja iránti kötelességeiről. Nem megkülönböztetés nélkül utalt a tízparancsolatra, hanem csupán a társadalmi vonatkozású előírásokat említette, és hogy minden félreértést elkerüljön, a listát különleges idézettel (Lev 19,18) fejezte be. Minthogy párbeszédbeli partnere ismeri, megtartja ezeket a parancsokat, a megtartás új és elkötelezettebb módját, a szeretet parancsának életre váltását javasolja. Azt mondja neki, hogy adja javait a nincsteleneknek és álljon szolgálatukra: «add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, aztán jöjj és kövess engem». Az evangélium a felebarát felé irányuló szeretetre hivatkozik, mert ez az Isten iránti szeretet legfőbb kifejezője. Jánoshoz hasonlóan Máté is úgy mutatja be a felebaráti szeretet parancsát, mint ami egyenértékű az Isten iránti szeretet követelményével (5,48; 22,40). Isten mindenkitől azt kívánja, hogy fiának példájára teljességgel a közjó szolgálatába álljon. A keresztény radikalizmus minden követelménye megjelenik ebben az elvárásban. Az evilági javak és kötelékek feláldozása az az út, amelyen az ember testvéreinek javára a földi Krisztus életét utánozhatja, és főként folytathatja az egyházban prófétai és lelkipásztori misszióját. Mindazok, akik megfelelően válaszolnak erre a hívásra, nagy kincset biztosítanak önmaguknak az égben.

Az örök élet Jézus válaszának végén is szerepel, de a hozzá vezető út hosszabb és meredekebb, mint az ember gondolná. Az üdvözítő váratlan és követelményeket támasztó kijelentése zavarba ejti az ifjú jelöltet. Az arcán megjelenő (az evangélista által bemutatott) szomorúság (22. v.) arra a csalódásra emlékeztet, amelyet a születőben levő egyház a jelöltek egyes csoportjaival kapcsolatban tapasztalt (vö. ApCsel 5, 1-11). A földi kincsek, amelyeket Jézus az égi értékekkel szembeállítva említ, csekély értékűek; gyakorta mégis ezek akadályozzák az országba vezető emberi utakat. Jézus merész metaforával hangsúlyozza, hogy a gazdagoknak milyen nehézségekkel kell szembenézniük az üdvösséget illetően. A mennyek országába való belépés számukra nehezebb, mint a kötelet áthúzni a tű fokán.^[21] A befejezés kiábrándító, de valószínűleg nem kell jobban hangsúlyozni, mint ahogyan ezt a szerző (lelkipásztori szempontból) szándékolta. A keresztény igehirdetés inkább a gazdagság veszélyeitől akart óvni, és nem a gazdagok sorsáról beszélni, aminek egyedül Isten a tudója.

A jó szándékú ifjú meghátrálását látván az apostolok elveszettnek érzik magukat, de Jézus újra lelket önt beléjük, amikor az isteni irgalomra és mindenhatóságra hivatkozik. Egyedül Isten jó - hangzik el a beszéd elején; s a benne való bizakodás által az ember bármit elérhet.

A tökéletesség nem az ember képességeitől és erőforrásaitól függ, hanem az isteni segítségtől. Ez az állítás mindenképpen igaz, de vitatható is, amennyiben Istent az adományok önkényes osztogatójaként tünteti fel (vö. Róm 9, 14-23).

(Mk 10, 23-27; Lk 18, 24-27)

27. Ekkor megszólalt Péter és ezt kérdezte: «Mi
elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi
lesz hát a jutalmunk?»
28. Jézus erre ezt mondta nekik: «Bizony, mondom
nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult
világban, amikor az emberfia beül dicsőségének
királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök,
és ítéletet tartotok Izrael tizenkét törzse felett.
29. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit,
apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én
nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az
örök életet.
30. Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők».

Még mindig az üdvösség vagy az örök élet (vö. 16. és 25. v.) áll az új perikopa középpontjában.^[22] Az ifjú jelölt elkallódott az út folyamán (22. v.), sokan nehéznek találják az örök életre jutást, a probléma tehát nyitott marad a tanítványok számára. Péter megnyilatkozása által (ennek hangsúlyozása fontos Máté egyháza számára) arra emlékeztetnek, hogy milyen döntést hoztak és lemondást gyakoroltak Jézus követése érdekében. Radikális kifejezéseket használnak: «mindent» (panta) elhagytak és Jézus követőjévé váltak (ékolouthészan: 27. v.). Amit Jézus az ifjútól kért, ők már megtették, és most azt szeretnék tudni, mi lesz a jutalmuk. «Mi lesz hát a jutalmunk?» - ismétli feszülten várakozó kérdésüket Máté. E kíváncsiskodó mondat a Mk 10,28-ban és a Lk 18,28-ban nem szerepel. Máté a másik két szinoptikustól (Mk 10,29; Lk 18,29) eltérően kettős választ ad: az első a 'tizenkettőnek' (28. v.) szól, a második valamennyi embernek («mindenkinek»: 29. v.).

Az első válasz (28. v.) Máté saját szövege, és csak részben található meg a Lk 22,30-ban. A Péternek és társainak (a mindenkor a hívő népet képviselő 'tizenkettőnek') ígért jutalom a 'palingeneszisz' (megújhodás) vagyis a messiási beiktatás idején bekövetkező valamennyi dolog megújulásának^[23] távlataiban fogalmazódik meg. A logion a zsidó apokaliptika elgondolását tükrözi, amely a messiás eljövetelében látja a jelen világ végét és az új beiktatását. Máté ezért beszél megújulásról (vö. 1 Tessz 4, 13-17; 1 Kor 7,29). Eszerint a messiásnak, aki Jahve szolgájának alakjában mutatkozott be a történelemben, a dicsőséges trónon ülő emberfia méltóságában kell majd jelentkeznie. Jézus már utalt erre az elvárásokban szereplő fordulatra (16,27), és beszél majd róla a nagytanács tagjai előtt is (26,64). Ezúttal tanítványai is csatlakoznak diadalához, akik részt vállaltak apostoli fáradozásaiban és szenvedéseiben. Ők lesznek az új Izrael alappillérei (vö. a tizenkettes szám szimbolizmusával). A galileai szolgálat csalódással zárult, és a jeruzsálemi misszió sem hoz sok sikert. Máté közössége a távoli jövőbe tekint, hogy ellensúlyozza a jézusi és az apostoli misszió kudarcait. A történelem nem adott nekik igazat, de az eljövendő világban ők fognak diadalmaskodni ellenfeleik helyett (vö. Bölcs 5,4). A krinein ige inkább kormányzást jelent, mintsem ítéletet.^[24] Lehetséges, hogy az üzenet tartalmilag szűkebb körű, mint amire a szavak alapján következtethetnénk. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy a szöveg csupán a feltámadásnak és annak az új és kedvezőbb helyzetnek távlatait villantja fel, amelybe a hívők kerülnek. A többi elem (a 'kormányzás' vagy 'ítélet', a 'tizenkét trón') az apokaliptikus séma, illetve nyelvezet tartozéka, és nem isteni üzenet.

A második, a közvetlenül mindenkinek szóló válasz (29. v.) a Mk 10,30 szövegét egyszerűsíti, amely «most ebben az időben» (vö. Lk 18,30: «most ebben a világban») adott házakról, testvérekről, nővérekről, szántóföldekről beszél és az eljövendő örök életről. Máté elhagyja a 'százszorosát' kifejezést, és ezt is az eljövendő életre utalja. A Krisztus tanítványára váró lemondások listája, amelyet már a 10,37 is jelzett, itt teljesebbé válik: ide tartozik a ház, ennek valamennyi lakója (a testvérek, nővérek, a szülők, a gyermekek) és a ház tartozékai (a szántóföldek). Gyakorlatilag arról van szó, hogy a tanítványnak el kell hagynia családját, illetve az általa nyújtott erkölcsi és anyagi támaszt, hogy a szegények és általában mások szolgálatára állhasson (amint ezt Jézus az ifjú jelölttől is kérte). Annak a Krisztusnak döntését kell utánoznia, aki a sokaságért áldozta életét.

E paradox szöveg elsősorban nem konkrét normát vagy magatartásformát javasol, hanem valamiféle hajlandóságot, illetve olyan készséget mutat be, amely adott esetben szélsőséges lemondásokban ölt testet. A 10, 37-39 utalása az üldözések időszakát tartja szem előtt. A jelenlegi szöveg is a veszély pillanatait idézi fel, és nem a tanítvány szokványos helyzetét. Jézus is azért hagyta el a házat (vö. 13,1), mert hivatása, missziója ezt megkövetelte, és nem a rokonai iránt érzett ellenszenv miatt.

Az apostolok úgy folytatják a jézusi tevékenységet, hogy magukkal viszik feleségüket (vö. 1 Kor 9,5). «Ki így, ki amúgy» - mondaná Pál apostol (1 Kor 7,7), - de mindenki Isten munkatársa ugyanazon a szántóföldön (1 Kor 3,9). A szöveg az alapkövetelményt, a keresztény hivatásban rejlő radikális elvárást állítja elénk. Az országot, a mindenki és a teljes ember boldogságának helyét, előnyben kell részesíteni minden egyéni törekvéssel és igénnyel szemben.

A lemondásokat - mondja Jézus - az ő nevéért, vagyis azért az ügyért kell végrehajtani, amelyért ő életét elkötelezte és áldozta. E részletet a századok folyamán gyakorta szó szerint értelmezték: jelentését azonosították azzal, hogy az ember az új életvitel, a szegénység és a magány (a szerzetesi = monasztikus életállapot) biztosítása érdekében elhagyja családját, lemond javairól. Nyilvánvaló azonban, hogy az evangélista nem ezt akarja mondani. A lemondás mindenkor követelmény, de nem azért, hogy az ember elszigeteltségben élve kerüljön bensőséges kapcsolatba Krisztussal, hanem hogy szabadabb és készségesebb lehessen mások számára. Ez a keresztény hivatás részét alkotja a szerzetesi elhivatottságot megelőzően. A részlet végén találó módon tér vissza a fejezet központi témája. A lelki ajándékok, amelyekben azok részesülnek, akik lemondtak vagyonukról és családjukról, hogy Krisztus követői lehessenek vagy maradhassanak, felbecsülhetetlen értékkel rendelkeznek. Ha valaki 'Krisztusért elhagy valamit', ezzel nem veszít, hanem nyer: sokkal többet kap, mint amennyit látszólag vagy valóságosan elhagy. Ezért felesleges azon vitatkozni, hogy Máté szövegében eredetileg a (kódexek többsége által tanúsított hekatontaplasziona) 'százszorosát' vagy a (sokkal többet: pollaplasziona) 'sokszorosát' kifejezés állt. A végeredmény ugyanis azonos. Lukács a 'sokszorosát' kifejezést választotta, mert a 'százszorosát' szót a magvetőről szóló példázatban alkalmazta (8,8). Nem ismételte ugyanazt a kifejezést, hanem az említett verset összekapcsolta a példázat tanulságával. Itt az Úr ígér százszoros jutalmat, a másik szövegben pedig a keresztény élet hoz százszoros termést. A százszorosát kifejezés irodalmi elem annak jelzésére, hogy a mennyei javak felbecsülhetetlenül magasabb rendűek, mint a földi értékek. A szám nyilvánvalóan hiperbolikus és nem matematikai értelemben veendő.

A befejező mondat (30. v.) toldalék, amely azonban jól illeszkedik a szöveghez. Történeti szempontból az utolsó helyen a tanítványok tartózkodnak, az elsőt pedig a zsidó hatóságok foglalják el, akik elítélték Krisztust és üldözik a keresztényeket. Az állítás azonban prófétai módon azt hirdeti, hogy az 'ítéletkor' minden igazságtalan helyzet visszájára fordul. Ez a fordulat nem mindenkor és talán nem is hamarosan következik be, de a hívő ember tudja, hogy egy napon (még ha távoli is ez az idő) az igazak jogai helyreállítódnak, és elfoglalják az első helyeket.

^[1] Ezzel kapcsolatban ld. az 5. fejezetnél feltüntetett bibliográfiát (49. jegyzet).

^[2] Ha az Úr hiányosnak teremtette a férfit és a nőt, ez annak mutatója, hogy együttélésre rendelte őket azzal a céllal, hogy ily módon szüntesse meg természetük szerinti fogyatékosságaikat és hiányosságaikat. A házasság a teremtés rendjét alkotó szent intézmény, amely megelőz és felülmúl mindenféle emberi kezdeményezést. Ezért, ami ebből a rendből ered, azt az emberi szabad akaratnak nem szabad módosítania.

^[3] Vö. A. Moingt, Le divorce pour motif d'impudicité. Mt 5,32; 19,9, in RecScR 56 (1968), 336-338.

^[4] Vö. A. Moingt, id. cikk, 356. o.

^[5] A házasságtörésnek tulajdonított vallási (profanizáló) hatás megértéséhez érdemes elolvasni a Péld 18,22 (Hetvenes-fordítás), a Sir 23, 22-26; 25,26 és a MTörv 24,4 részleteit.

^[6] Az utóbbi tétel védelmezői közül az egyik: J. A. Fitzmeyer, The Matthean Divorce Texts and some Palestinian Evidence, in TS 37 (1976), 197-226.

^[7] Vö. F. Vattioni, Il divorzio nella Bibbia, in StSoc 2 (1962), 257. o. «Ha kiragadjuk összefüggéseiből, a mondat szigorú értelemben azt is jelentheti, hogy az asszony helytelen magatartása esetén a férfi nemcsak elbocsáthatja őt, hanem új házasságot is köthet. Ez az értelmezés azonban (amelyet ma már szinte teljesen elvetnek), szemben áll a házasság feltétlen felbonthatatlanságát hirdető mátéi megnyilatkozások szellemével, valamint Márk és Lukács párhuzamos szövegeivel. Egyes kritikusok mindazonáltal úgy gondolják, hogy Máté szándékosan mérsékli nemcsak a Márknál és Lukácsnál olvasható jézusi szavakat, hanem a 6. versben kifejtett saját álláspontját is. Eszerint: az elbocsátás megengedett az asszony helytelen magatartása esetében, az új házasságkötés azonban nem» (P. Bonnard, i. m., 283. o.). Ám a szerző még a törvényes elbocsátás tételét is 'gyengének' tartja.

^[8] Az evangéliumok története igazolja, hogy «jóllehet a keresztény közösség mindig tartotta magát Jézus szavához, nem törvénynek tekintette ezt, hanem mindig új értelmezést igénylő imperatívusznak» Vö. P. Hoffmann, id. cikk, in Conc. 6 (1970), 854. o. Máté és Pál szövegei ugyanannak a krisztusi üzenetnek két különböző vagy párhuzamos értelmezési módjáról tanúskodnak. Vö. Senso biblico di evangelizzazione, in La conversazione della chiesa, i. m., 73-76. o.

^[9] A Mátéhoz írt kommentárokon kívül megtekinthető: J. Blinzler, Eisin eunouchoi. Zur Auslegung von Mt 19,12, in ZNW 48 (1957), 254-270.; J. Dupont, Mariage et divorce dans l'Évangile Mt 19, 3-12, Bruges 1959, 116-222. o.; L. Legrand, La verginité dans la Bible, Paris, 1964., 33-34. o.; Q. Quesnell, Made themselves Eunuchs for the Kingdom of Haeven (Mt 19,12), in CBQ 30 (1968), 335-358.; G. Segalla, Il testo più antico sul celibato: Mt 19, 11-12, StudPat 17 (1970), 121-137. o.; K. Niederwimmer, Askese und Mysterium. Ueber Ehe, Ehescheidung und Eheverzicht in der Anfängen des christlichen Glaubens, Göttingen, 1975., 54-58. o.; T. Matura, Le célibat dans le Nouveau Testament d'après l'exégèse rècente, in NRT 107 (1975), 487-496.; G. Gamba, La «eunouchia» per il regno dei cieli. Annotazioni in margine a Matteo 19, 10-12, in Sal 42 (1980), 243-287.

^[10] Vö. T. Matura, id. cikk, 489-490. o. «Úgy gondoljuk, nem szabad elvetni azt a véleményt, amely ebben a szövegben vitatkozást lát. Eszerint Jézus olyan emberekhez szól, akik szemére vetik, hogy nem házasodott meg, és így eltávolodott a népe körében szokványos hagyománytól. Azt sem zárhatjuk ki, hogy olyan életmódra utal, amelyet korábban a Keresztelő is vállalt» (AA. VV. Sacerdoce et célibat. Étude historique et théologique, Gembloux-Louvain, 1971., 308. o.).

^[11] Így gondolja J. Dupont (i. m. a 9. jegyzetben), akinek véleményét Q. Quesnell (ld. 9. jegyzet) és M. E. Boismard is követi (Synopse des quatre évangiles en francais, II. kötet, Commentaire, Paris, 1972. 309. o.).

^[12] Gondolhatunk a qumráni szerzetesség által felkínált (jóllehet nem egészen nyilvánvaló) példákra (vö. 13. jegyzet a jelenlegi fejezetben). K. Niederwimmer mindazonáltal kizárja ezt: «nem a qumráni cölibátus ideológiájának hatását kell itt látnunk» (i. m., 57. o.). A szerző ezzel szemben aszketikus irányzatokra és különösen a palesztinai keresztény közösségben jelenlévő enkratizmusra (enkrateia=önmegtartóztatás) gondol (i. m., 58. o.).

^[13] Hivatkozhatunk A. Marx egyik tanulmányára, amely az esszénus cölibátust alátámasztó okokat taglalja. Ez ugyanis érvényes lehetett a keresztény tanításban is (Les racines du célibat essénien, in RQ 7, 1970., 323-342.). Mielőtt a szerző saját nézetét ismertetné, összefoglalja a témával kapcsolatosan kifejtett véleményeket: valamiféle nőgyűlölet (A. F. Gfrörer), a közösségi élet iránti igény (E. F. Sutcliff), a magántulajdon elvetése és a szegénység eszménye (R. Wuku, R. Knopf, F. Martinez), az Istennel való közvetlenebb és teljesebb kapcsolat keresése (C. D. Ginsburg), teljesebb megnyílás az isteni sugallatok és kinyilatkoztatások befogadására (A. Hilgenfeld), a szenvedélyek feletti uralom (Philón, Josephus Flavius), az antik nazireusok és hasidim befolyása (M. Black), a nagyobb rituális és a kifejezetten papi tisztaság megőrzése és keresése. Az utóbbi motívumot emlegetik a leggyakrabban. A szerző más motivációt emleget: ez a sötétség hatalma ellen vívott mindennapos harc gondja, amelyet társakkal együtt és az égi seregekkel szoros szövetségben kellett megvívni. Hasonló elemzést végzett A. Steiner is: Warum lebten die Essener asketisch?, in BZ 15 (1971), 1-28. A gazdagabb biblográfiát illetően ld. a Sacerdoce et célibat c. könyvben a szerkesztői tanács megjegyzését (313-314. o.).

^[14] Előfordulhat, hogy a lemondás, a magány és a 'másodlagos' gondoktól való szabadság az embert alkalmasabbá teszi a 'társadalom peremére szorult emberek' elfogadására, de az is megtörténhet, hogy az elszigeteltség legyengíti a személyt és meghiúsítja evangéliumi elkötelezettségét.

^[15] Vö. W. Stegemann, Lasset die Kinder zu mir kommen: sozialgeschichtliche Aspekte des Kinderevangeliums, in Traditionen der Befreiung, München, 1980., 114-144. o.

^[16] A témát fentebb a Mt 18,3-tól kezdődő részlettel kapcsolatban tárgyaltuk. C. Spicq a következőket mondja: «Sokan beszélnek a gyermekkor erényeiről, különösen az alázatosságról és az ártatlanságról, ám a palesztinai gyermek sosem volt az erény mintaképe. Helyesebb, ha a gyermekkort a rugalmassággal és az alkalmazkodási képességgel jellemezzük az öregség zártságával, szklerózisával szemben. A gyermek fiziológiai szempontból alkalmazkodási képessége és elevensége alapján különbözik az öreg embertől. Ha ezeket az evangéliumi gyermekeket a Mt 11, 16-17-ben szereplő kicsinyekhez hasonlítjuk, naivsággal, őszinteséggel, a számítgatás, az értelmi megfontolás és a diplomáciai érzék hiányával, valamint azzal kell jellemeznünk őket, hogy nem törődnek az akadályokkal és lehetséges erőforrásaikkal» (Théologie morale du Nouveau Testament, I., 105. o. 3. jegyz.). Vö. S. Légasse, Jésus et l'enfant, i. m. 229-230.; 326-333. o.

^[17] Vö. S. Légasse, L'appel du riche, Paris, 1966., 184-214. o.; A. Sacchi, «Se vuoi esser perfetto» (Mt 19,21): perfezione e vita cristiana, in RivBib 17 (1969), 313-325.

^[18] Vallási hovatartozására problémalátásából (a tettek jelentőségének hangoztatásából) következtethetünk. Társadalmi helyzetével kapcsolatban Lukács megjegyzi, hogy (a farizeusok körében?) előkelő emberről van szó. Korát illetően csak Máté említi, hogy ifjú. Ez a megállapítás nem vág egybe a Márknál és Lukácsnál szereplő megjegyzéssel: «ezt mind megtartottam ifjúságomtól fogva» (Mk 10,20; Lk 18,21). A Máté által használt kifejezésnek ilyen értelemben nincs nagy jelentősége. A javak halmozása, amelyről nem tud lemondani, értésünkre adja, hogy nem ifjú legénykéről van szó. A Máté-féle változtatás talán pasztorális céllal született meg: Jézus az új törvény mestere, akit csak 'ifjú' jelöltek vehetnek körül. Vö. S. Légasse, L'appel du riche, Paris, 1966., 21. és 196-199. o.

^[19] Máté el akarja kerülni a «miért mondasz engem jónak?» jézusi kérdést, amely nyilvánvalóan zavart kelthetett volna közössége soraiban, mint ahogyan kissé fentebb arról sem emlékezett meg, hogy Jézus megharagudott a tanítványokra (vö. Mk 10,14; Mt 19,14).

^[20] Vö. S. Légasse, i. m., 195. oldaltól; G. Delling, teleios, in GLNT, XIII. k., coll. 1004-1032.; E. Yarnold, Teleios in St. Matthew's Gospel, StudEv IV. (1968), 269-273.

^[21] Egyes másolók súlyosabbá akarták tenni a metafora paradox voltát, ezért a kamilosz (hajókötél) kifejezést a kamélosz (teve) szóval helyettesítették. Azt, hogy melyik változatot részesítjük előnyben, a kéziratos dokumentáció szabja meg, és nem a logika.

^[22] Vö. J. Dupont, Le logion des douze trônes (Mt 19,28; Lc 22, 28-30), in B 45 (1964), 355-392. o.; I. Broer, Das Ringen der Gemeinde um Israel. Exegetischer Versuch über Mt 19,28, Fst. A. Voegtle, Freiburg, 1975., 148-165. o.

^[23] A szövegösszefüggés alapján a 'palingeneszisz' (megújhodás) már folyamatban van vagy küszöbön áll. Ahhoz, hogy a végítélettel azonosítsuk, hiányoznak a megfelelő elemek, a keretek és a nagy esküdtszéket alkotó szereplők (vö. Mt 13, 36-43; 25, 31-46). Itt Krisztus országának beiktatásáról van szó, amely az izraeliták országának folytatása és helyettesítője. A tizenkét apostol ezért kerül a tizenkét pátriárka helyébe. Vö. A. Feuillet, Le triomphe escatologique de Jésus d'après quelques textes isolés des Évangiles, in NRT 81 (1949), 719. oldaltól; J. Dupont, id. cikk, 314. oldaltól.

^[24] «A tizenkettő valamiféle központi trónus köré áll, és Jézussal együtt egyetlen ítélőszéket alkot» (J. Dupont, id. cikk, 389-390. o.). M.-J. Lagrange szerint a palingeneszisz (megújhodás) 'az emberfia beiktatását idézi fel, ami egybeesik az egyház alapításával', a krinein ige (vö. Bír 3,10; 4,4 stb.) pedig inkább 'kormányzást', 'vezetést' jelent (Évangile selon Saint Matthieu, Paris, 1961., 124. o.). Az evangéliumban a 'palingeneszisz' kifejezés csak az említett szövegben szerepel, ellenben előfordul a qumráni Közösségi Szabályban (4,25) éspedig a 'megújulás' értelmében.