(Mk 12, 37-39; Lk 20, 45-47)  

1. Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és
tanítványaihoz:
2. «Az írástudók és farizeusok a Mózes
székébe ültek.
3. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek
és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne
kövessétek, mert beszélnek ugyan róla,
de nem teszik.
4. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek
össze, és az emberek vállára rakják, de maguk
az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani.
5. Mindent csak azért tesznek, hogy feltűnjenek
az embereknek: megszélesítik imaszíjaikat, és
megnagyobbítják ruhájuk bojtjait;
6. a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban
a főhelyeken szeretnek ülni;
7. szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha
'mesternek' szólítják őket.
8. De ti ne hivassátok magatokat mesternek,
mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan
testvérek vagytok.
9. Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert
egy a ti atyátok, aki a mennyben van.
10. Ne hivassátok magatokat tanítóknak se, mert
egy a ti tanítótok: a Krisztus.
11. Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen
szolgátok!
12. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik,
és aki megalázza magát, felmagasztaltatik».

A jelenlegi 'beszéd' kemény kirohanás, egyben aggódó felhívás (vö. 37. v.), kíméletlen kérdőre vonás és szigorú figyelmeztetés.^[1] Mint mindig, az evangélista most is két közösséget tart szem előtt (a zsinagógát és az egyházat), s talán azért beszél az egyikhez, mert inkább a másiknak akar mondani valamit. Márknál csak kevés utalást látunk a szövegre (vö. 12, 38-39; 7,4), és ugyanez a helyzet Lukácsnál is (vö. 11, 39-48.52; 14, 7-11; 16,15; 18,14; 20, 45-47; 13, 34-35). A részlet Máté saját alkotása, aki ebben a feddésben egyrészt a zsidóság szellemi vezetőinek főként azokat a vétkeit próbálta összefoglalni, amelyek a jézusi küldetés kudarcát okozták, másrészt a keresztény közösség vezetőit akarta óvni a hasonló jellegű hibák elkövetésétől. Az evangélista minden kétséget kizáróan saját forrásából merített, de a prófétai vádak vagy a 'pasztorális levelek' hangnemében szólal meg. A farizeusok és a törvénytudók, valamint a Jézus közötti ütközésről mindegyik evangélium beszámol, ezért a leírást nem tekinthetjük Máté koholmányának. Ennek ellenére az ilyen jellegű szövegekből nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy Jézus ellenfelei mennyiben voltak felelősek az őt érő kudarcért.

Jóllehet Jézus a beszédet az írástudók és a farizeusok ellenében fogalmazza meg, mégis «a sokasághoz és tanítványaihoz» (1. v.) szól. Ez megerősíti az evangélista kettős célkitűzését. A rabbik (Mózes 'széke' által szimbolizált) tanításának megőrzését sugalló kezdeti szavak ('mindazt, amit mondanak, tegyétek meg') a túlnyomórészt zsidó-keresztény palesztinai egyház problémáiról és gondjairól árulkodnak, amelyben gyakorta tovább él még 'az ősök hagyománya' (vö. 5, 18-19). A törvénytudók és a társaik felett mondott első ítélet főként azon alapul, hogy nincs összhangban tanításuk és életvitelük (3-4. v.). Nem gyakorolják azt, amit mondanak. A hangsúly a 'tegyétek' (tudniillik a törvényben kifejeződő isteni akaratot) kifejezésre helyeződik, hiszen Máté szerint éppen ez jellemzi Krisztus valódi tanítványát (vö. 7, 21-24; 12,50). Jézus elmarasztalja azoknak a keresztényeknek következetlenségét, akik mondogatják, 'Uram, uram', de nem teljesítik kérését (7,21). Többször hivatkozik a cselekedetekre (a 'gyümölcsökre'), amelyek mintegy igazolói a valódi hitnek (3, 8.10; 7, 16-20; 12,33; 13, 8.22-26; 21, 19.34.41.43). A vallási vezetők (és nem csupán a zsidók) annál is inkább kárhoztathatók, mert az igazság és a jóság útját tanítják, ők maguk azonban a tévedés és a gonoszság ösvényén járnak. Pontosak, szinte aggályosak, amikor a törvény legszigorúbb értelmezéseit kényszerítik másokra, ők maguk azonban nem követik ezeket. Tekintélyükkel gúzsba kötik ('összekötik') az emberek lelkiismeretét, lehetetlenné teszik a 'hívők' életét, de ők még a legkisebb lelki elköteleződéstől is távol tartják magukat («az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani»). A 'kötni' ige immár az egyházi hatalmat is jellemzi (vö. 16,19; 18,18).^[2] Az írástudók magatartásának elítélésekor Máté nyilvánvalóan Jézus viselkedésére gondol, aki azt az 'igát' ajánlja követőinek, amelyet korábban ő maga is hordozott (11,29).

A farizeusi lelkiséget külsőségek jellemzik, így átszínezi a magamutogatás vágya is (5. v.). A farizeusok belső ürességüket ájtatossági gyakorlatok programjával kendőzik, amelynek az a rendeltetése, hogy lenyűgözze az egyszerű embereket és kiváltsa csodálkozásukat. Szélesebbre szabják ('a törvény részleteit tartalmazó tokok felerősítésére szolgáló') imaszíjaikat, hogy igazolják, jobban szeretik és tisztelik a törvényt, mint az átlaghívő. Meghosszabbítják köntösüknek szegélyét, a Tóra részeit jelképező négy bojtot. Azon fáradoznak, hogy eljátsszák a jámbor és ájtatos ember szerepét, és nem azon, hogy valóban ilyenné váljanak. Máté már az alamizsnával, az imádsággal és a böjttel kapcsolatban is megbélyegezte a farizeusi ál-vallásosságot (6, 1-18), de most sokkal határozottabban tér vissza e témára.

A hamis jámborság nyilvánvalóan nagy adag fennhéjázással és gőggel is párosul (6-7. v.). Az olyan világban, amelyben a vallásosságot értéknek tekintik, a vallásos személyek automatikusan nagy tiszteletnek örvendnek: a közfelfogás szinte az Istent megillető tiszteletbeli helyre teszi őket. Az írástudók és a farizeusok színlelt jámborságuk miatt előkelő helyet vívtak ki nemcsak a zsinagógában, hanem a családi ünnepeken (a lakomákon) is. Mindenütt, ahol megjelentek, meghajlással, hódolattal és tiszteletbeli címeiket pontosan rögzítő köszöntésekkel fogadták őket. Máté a keményen vitatkozó hangnem ellenére is festői módon mutatja be ezt a világot.

Az evangélista rövid időre elvonja tekintetét a törvény tanítóiról, hogy a közösség vezetőire («ti») pillantson. Jézus követőit is arra buzdítja, hogy kerüljék a farizeusok és az írástudók magatartását.

A háromszoros felszólítás («ti ne hivassátok magatokat», «ne szólítsatok», «ne hivassátok magatokat») mutatja, hogy az evangélista fontosnak tartja ezt az intelmet. A megtisztelő címek, az egymás és a közösség feletti hatalmi törekvések méltatlanok a gyülekezet tagjaihoz, mert ők valamennyien «testvérek» (8. v.), ugyanannak az Atyának gyermekei (9. v.), aki Lelke (a 18,10-ben angyalai) által van közöttük (vö. 12,28), és akiket a körükben jelenlevő Krisztus vezérel (10. v.; vö. 28,20). Úgy látszik, az evangélista készen áll arra, hogy szemet hunyjon az egyházi tekintély felett (a szöveg ugyanis nem veszi figyelembe a Mt 16, 18-19 és a 18,18 verseit), csak ne kelljen visszaélést látnia ezzel kapcsolatban. A Zebedeus-fiak törekvésére válaszoló Jézus azt mondotta, hogy a hívők gyülekezete nem olyan, mint az evilági közösség, amelyben a vezetők uralkodnak és hatalmaskodnak a tömeg felett. Az egyházi közösségben ugyanis a legnagyobbak a legutolsók, és benne csupán a megalázkodás, illetve a szolgálat primátusa jöhet számításba (11. v.). A gyülekezetben még a kitüntető vagy megkülönböztető (mester: rabbi; atya = főnök; tanító) megnevezéseket sem szabad alkalmazni. E címek pontos történeti jelentése nem világos számunkra, de mindegyik a mások feletti ellenőrzés és uralom igényére utaló kifejezés.^[3] A közösségben az ilyen szavak akadályozzák a testvéri egybetartozást. A figyelmeztetés nagyon határozott, és ebből azt sejthetjük, hogy a keresztény közösségen belüli problémára utal.

A végén az evangélista parancsoló hangnemet («legyen a szolgátok»: 11. v.) használ és fenyegetéssel él, hogy 'megalázza' (szó szerint: 'nyomorúságossá tegye') mindazokat, akik mások fölé emelték önmagukat (12. v.). Máté két egyház képét szembesíti egymással: az egyik a farizeusi, a külsőségeiben pompás, de lelkületében üres gyülekezet képe, amelyet olyan becsvágyó és hatalomra törő vezetők uralnak, akik aprólékos, bonyolult és megtarthatatlan előírásokkal hálózzák be alattvalóik lelkét; a másik a keresztény egyház, amelynek barátokból, egyenrangú emberekből és testvérekből kellene állnia. Ez az egyház nem anarchikus és vezető nélküli gyülekezet, mert közvetlenül irányítja Krisztus és Isten, akinek valamennyi tag egyformán gyermeke. Akik ebben vezető szerepet vagy feladatot kapnak, arra hivatottak, hogy elsősorban tetteikkel és ne szavaikkal (vö. 3. v.) tegyenek tanúságot közös Atyjuk láthatatlan jelenvalóságáról, és nem arra, hogy helyettesítsék őt, mert az Atya sosincs távol és nem hiányozhat a közösségből.^[4]
 

(Mk 12,40; Lk 10, 45-47)  

13. «Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok,
mert bezárjátok a mennyek országát az emberek
előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem
engeditek be, akik be akarnak menni.
14. ......................................................................^[5].
15. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok,
mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy
egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez
megtörtént, a gyehenna fiává teszitek, kétszerte
inkább magatoknál.
16. Jaj nektek, vak vezetők, akik ezt mondjátok: 'ha
valaki a templomra esküszik, az semmi, de ha
valaki a templom aranyára esküszik, azt köti
az eskü'.
17. Bolondok és vakok, mi nagyobb: az arany
vagy templom, amely megszenteli az aranyat?
18. Ezt is mondjátok: 'ha valaki az oltárra esküszik,
az semmi, de ha valaki a rajta levő ajándékra
esküszik, azt köti az eskü'.
19. Vakok, mi nagyobb: az ajándék vagy az oltár,
amely megszenteli az ajándékot?
20. Aki tehát az oltárra esküszik, az arra is esküszik,
ami rajta van.
21. Aki pedig a templomra esküszik, az arra is
esküszik, aki benne lakik.
22. Aki pedig az égre esküszik, az az Isten királyi
székére esküszik, és arra is, aki azon ül.
23. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok,
mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és
a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a
törvényben ezeknél fontosabb: az igazságosságot,
az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket
kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni.
24. Vak vezetők: kiszűritek a szúnyogot, a tevét
pedig lenyelitek.
25. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok,
mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét,
belül pedig tele van rablásvággyal és
féktelenséggel.
26. Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár
és a tál belsejét, hogy aztán a külseje is
tiszta legyen.
27. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok,
mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz,
amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül
tele vannak a halottak csontjaival és mindenféle
tisztátalansággal.
28. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek
szemében, de belül tele vagytok képmutatással
és törvényszegéssel.
29. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok,
mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, és
felékesítitek az igazak sírköveit,
30. és ezt mondjátok: 'Ha atyáink idejében éltünk
volna, nem vettünk volna részt velük a
próféták vérének kiontásában'.
31. Így magatok ellen tanúskodtok azzal, hogy fiai
vagytok a próféták gyilkosainak.
32. Töltsétek csak be atyáitok mértékét».

Az írástudókkal és a farizeusokkal szembeni jézusi keserűséget és méltatlankodást (mert a «jaj» szónak ez a kettős értelme) foglalja össze ez a hét (az evangélista által kedvelt számú) vád, amely a Krisztus korabeli hivatalos zsidóság legkirívóbb hibáit fogalmazza meg. Az írástudók és a farizeusok megbocsáthatatlan bűne, hogy honfitársaikat akadályozták az országba való belépésben (13. v.). A nemzet lelki vezetőiként az ő feladatuk lett volna, hogy felkészítsék a lelkeket az ország eljövetelére, és bevezessék a népet az országba. Ehelyett azonban nemcsak ők nem léptek be, hanem másokat is megakadályoztak ebben (vö. a 16,19-ben a «megkötni» igével). Az evangélista a farizeusi magatartás vagy tévelygés mélyén képmutatást lát (vö. 15.23.25. és 27.29. v.), amely a látszat, a hamisság, a színlelés szinonimája.^[6] Az őszinteség, az egyeneslelkűség hiányára utal, vagyis arra, hogy az ember nincs egyetértésben Istennel, képtelen felfogni akaratát. Ennek az alapvető fogyatékosságnak következtében a törvénytudók (13. v.) tanítói tevékenysége nem hatékony, sőt káros, mert a lelkeket nem Istenhez közelíti, hanem eltávolítja tőle, mint ahogyan ők maguk is távol vannak Istentől. Nem az igazságra és a jóra vezetik az embereket, hanem - ha nem is babonás, de - haszontalan gyakorlatokra. 'Vakságukra' abból következtethetünk, amit az esküvel (16-23. v.), a tized fizetésével, valamint a tisztátalan és a tiszta különbségével (24-26. v.) kapcsolatban tanítottak.

A gyakori esküdözést Jézus már a hegyi beszédben is elmarasztalta (6, 33-37). Ezen a helyen Máté azokat a jogi szőrszálhasogatásokat (szélhámosságokat) kárpálja, amelyeket a rabbik annak érdekében alkalmaztak, hogy a hozzájuk forduló (valószínűleg tehetősebb) kuncsaftokat felmentsék az Istennel szemben vállalt kötelezettségeik (és fogadalmaik) teljesítése alól. Finom megkülönböztetéseket tettek a templom és aranydíszei, az oltár és az áldozati ajándék között, hogy az első esetben érvénytelennek, a másodikban érvényesnek minősíthessék az esküt. A világi és az egyházi jog sajnálatos módon azóta sem szabadult meg az ilyesfajta fondorlatoktól, ezért Jézus ítélete ma is érvényes.^[7]

A tized fizetésének valószínűleg megvolt az igazoló alapja, de mindenkor másodlagos, ráadásul kétes értékű gyakorlatnak számított: valamiféle kaszt javát szolgálta, elősegítette az ingyenélést, a hátrányos társadalmi megkülönböztetést, s főleg, fizetését nem jellemezte az a gondosság és aggályos lelkiismeret, mint a törvény fontosabb 'gyakorlatait', «az igazságosság, az irgalmasság és a hűség» cselekedeteit (23. v.). Az evangélium gyakorta említi ezt a három erényt, de ez az első eset, hogy egymás mellé kerülnek a hívő ember cselekvésének jellemzése céljából. A Bibliában ezek sajátosan isteni erények, amelyeknek elsajátítására az ember meghívást kapott (vö. Mik 6,8; Zak 7,9). Isten 'igazságos', mert 'hűséges' ígéreteihez, és a bűnös emberek irányában minduntalan bizonyságot tesz jóindulatáról, megbocsátó irgalmáról. Az igaz volt vagy igazságosság Máté evangéliumának központi fogalma (vö. 5,20; 6,1), és nem csupán az emberek iránti (többnyire az irgalmasság szóval megfogalmazott) kötelességek összegét jelenti, hanem az Istennel szembeni (jámborság, engedelmesség) kötelezettségeket is. Krisztushoz hasonlóan a hívő embernek is az a hivatása, hogy befogadja a bűnösöket, a betegeket, a szegényeket, és megadja számukra a szükséges segítséget (vö. 11, 27-30; 19,21; 22,40; 25, 31-46). Mindezt Istenhez és az általa adott hivatáshoz hűségesen kell megtennie.

A farizeusok a tisztaság törvényéhez aggályosan ragaszkodtak: az italokat (főként a vizet és a bort) fogyasztás előtt mindig megszűrték, nehogy muslica (tisztátalan állat) kerüljön beléjük (24. v.). Ráadásul - az esetleges fertőzéseket elkerülendő - gondosan megtisztították a pohár és a tál külsejét anélkül azonban, hogy a belsőre ügyeltek volna. Ez is olyan oldala a farizeusi gyakorlatnak, amely inkább a látszatra, mintsem a valódi létre helyezi a hangsúlyt. Jézus másutt azt ajánlja az embernek, tartsa tisztán (lelki) szemét, hogy egész lénye részesülhessen szemének fényéből (6,22). Más szavakkal itt ugyanezt állítja. A külső általában nem tükröződik a belső világban, az ember belseje ellenben mindig tükröződik kívül is. Lelkéből fakad a jóság és a gonoszság. Az, ami bemegy az ember száján, bejut a gyomrába, majd a félreeső helyre kerül (15, 17.20).

A fehérre meszelt sírok képe (27-28. v.), amelyet az evangélista a képmutató ember belső állapotának leírására használ, naturalista, de lelkipásztori szempontból hatékony szemléltető eszköz. Arra szolgál, hogy visszatetszést keltsen a farizeusi magatartással szemben, amelyet könnyen elsajátítanak a keresztények is. Jézus utolsó 'kirohanása' (32-33. v.) azoknak a zsidóknak elődeit idézi fel, akik kortársaként folytatják a próféták üldözését, jóllehet szavaikkal ennek ellenkezőjét állítják. Az izraelita történelem két szálon fut: az egyik az igazaké, a mártíroké, a másik pedig a hóhéroké. A Krisztus nemzedékéhez tartozó zsidók látszólag a mártírok követői, mert emlékműveket emelnek tiszteletükre; valójában azonban gyilkosaik vonalát követik, mert ők is üldözik az igazakat, és elutasítják Isten újabb küldötteit. Úgy látszik, mintha Jézus azt sugallná nekik, hogy az ellene szőtt gyilkossági terv megvalósítása által 'töltsék be' (plérószate) elődeik gyilkolási vágyait (32. v.). Ő maga küldetése folyamán azon fáradozott, hogy valóra váltsa a törvényt és a próféták tanítását (5,17). Ellenfelei is törvényt valósítanak meg, de nem az Isten, hanem ellenfeleinek elgondolását. Az első törvény arra készteti Jézust, hogy életét adja másokért (20,28), a második törvény arra ösztönzi elkötelezettjeit, hogy elvegyék mások életét. A (szinte kihívó) jézusi felszólítás («töltsétek be») mutatja, hogy ő biztonságosan uralja az eseményeket. A gaztettek mértéke ugyanis betelik, és közeledik a számadás órája.
 

33. «Kígyók, viperák fajzata! Hogyan
menekülhetnétek meg a gyehennával sújtó
ítélettől?
34. Ezért, íme, küldök hozzátok prófétákat,
bölcseket és írástudókat: egyeseket közülük
megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat
megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról
városra üldöztök,
35. hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet
kiontottak a földön Ábel vérétől Zakariásnak,
a Barakiás fiának véréig, akit a templom és
az áldozati oltár között gyilkoltatok meg.
36. Bizony, mondom nektek: mindez megtörténik
ezzel a nemzedékkel».
 

Immár a keresztény igehirdető, illetve a lelkipásztor lép Krisztus helyébe. Miközben felidézi a messiás sorsát, nem teheti meg, hogy nem gondol az evangéliumi misszionáriusokra, akik a zsidók cselekedete miatt hasonló sorsra jutottak. Az Apostolok Cselekedetei megemlékezik Saul tetteiről, aki «fenyegetéstől és öldökléstől lihegett az Úr tanítványai ellen» (9,1), ajánló levelet szerzett a főpapoktól, hogy elfogja és megkötözve Jeruzsálembe vezesse a Szíria városaiban található keresztényeket (9,2). Ő volt tanúja István megölésének is (ApCsel 7,58). E történet Krisztussal kezdődött, de túlhaladt rajta.

Máté egyháza különféle személyeket küld az evangélium hirdetésére: 'prófétákat', 'bölcseket', 'írástudókat'. Ha nem is világos ezek pontos szerepe, annyi bizonyos, hogy különféle típusú keresztény misszionáriusokról van szó, akik meghirdetik (a próféták), értelmezik (az írástudók: vö. 13,52) és elmélyítik (a bölcsek) Jézus üzenetét. A szerző fontosnak tartja annak kiemelését, hogy az evangéliumot nem alkalmatlan személyek, szakképzetlen emberek hirdették meg a zsidóknak, hiszen ez igazolhatta volna a zsidók részéről történő elutasítást. Ellenkezőleg, a meghirdetés a leghitelesebb formában jutott el hozzájuk, és nincs mentség számukra, ha mégis elutasították. A misszionáriusoknak előre kijelölt sorsuk van, de a zsidók is végzetszerűen cselekszenek: Jézus tanítványainak életútját az üdvtörténet egészének folyamata szentesíti, de ehhez hasonlóan a zsidókét is. A keresztény emberek Ábelnek, az igaznak, illetve a szentélyben meggyilkolt Zakariásnak^[8] vonalán haladnak; a zsidók pedig az előbbiek gyilkosainak nyomában. A keresztények vére együtt patakzik a prófétákéval, akiknek ugyancsak gonosz és gyilkos kezek oltották ki életét, és szinte egybeömölve az utolsó hóhérok fejére száll.

Az evangélista az utolsó kérdőre vonást (33. v.) azoknak a megnevezéseknek felidézésével kezdi, amelyeket a Keresztelő használ a meghallgatására érkező «farizeusokkal és szadduceusokkal» kapcsolatban (3,7). Az eljövendő harag, amelyről az előfutár beszélt, «gyehennával sújtó ítéletté», azaz a «kiolthatatlan tűz» szimbólumává változik, amely az Újszövetség szerzőinek szóhasználatában a bánatot nem tartó bűnösöknek fenntartott büntetés (vö. 5, 22.29.30; 10,28; 18,2; 23,15). A keresztények Krisztushoz hasonlóan kudarcot vallanak, üldöztetéseket szenvednek, megostorozzák és megölik őket, de a győzelem bizonyosságában szembesülnek sorsukkal. Az apostolok kortárs zsidósága tanúja volt a főváros és a nemzet pusztulásának, amelyet a keresztények valamiféle bűn megérdemelt büntetésnek tekintettek. Ez az összefüggés azonban nyilvánvalóan csak feltételezés a keresztények részéről. Ha ugyanis Isten valóban büntetné az embereket és a népeket bűneik miatt, ezáltal nemcsak nem mutatkozna olyannak (tudniillik jó és irgalmas atyának), mint amilyennek az Ó- és az Újszövetség szerzői bemutatni kívánták, hanem már a történelem is befejeződött volna.
 

(Lk 13, 34-35)  

37. «Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a
prófétákat, és megkövezed azokat, akik
hozzád küldettek, hányszor akartam
összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a
tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti
nem akartátok.
38. Íme, elhagyottá lesz a ti házatok.
39. Mert mondom nektek: nem láttok engem
mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem
mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön».
 

Az üdvösségtörténet zsidó szakasza lassan végéhez közeledik. Jeruzsálem, a szent város, gyilkosok tanyájává vált. Inkább gyilkosságai és hűtlensége miatt vált híressé, mintsem az isteni szó vagy az isteni küldöttek befogadása okán (37. v.). Jézus korábban haragosan idézte fel a zsidóság fővárosának ezeket az 'érdemeit', s most a vég közeledtével ugyanezt teszi, de szavaiba szomorúság vegyül, mert az utolsó prófétai figyelmeztetésről van szó. Isten fáradhatatlan hűségének és népe makacsságának (a sürgető és a minduntalan visszautasított szeretetnek) történetét a «hányszor (poszakisz) akartam» és «a ti nem akartátok» kifejezések foglalják össze. A zsidóság bűne nemcsak a visszautasítás, hanem a közömbösség, a megvetés, illetve a jó hír hozóinak elutasítása és megölése is. A csibéit egybegyűjtő és szárnyaival védelmező tyúk képét az Izrael iránt mutatott gondos isteni szeretet jelölésére már a próféták is alkalmazták (vö. MTörv 32, 10-11; Zsolt 17,8; 36,8). Jézus ehhez hasonló gondos szeretettel fordult Jeruzsálem és nemzete felé, de mindhiába. Keserűsége a főváros pusztulását meghirdető Jeremiás próféta lelki állapotára emlékeztet. A szomorú hangvételű panaszkodás temetési siránkozáshoz hasonlít, amely nem jó előjel Jeruzsálem lakói számára. Jézus azonban igazolja is keserűségének okát. Izrael - Krisztus ismételt (a messiási nép egybehívására utaló 'összegyűjteni' szakkifejezéssel jelölt) hívásai ellenére is - megfeledkezett az Úrról és elhagyta őt. Az Úr is magára hagyja Izraelt, és kiköltözik a népe körében vett lakóhelyéről. A jeruzsálemi szentély isteni szándék alapján vált a kultusz középpontjává (az «imádság házává») minden nemzet számára (Iz 56,7). Mostantól fogva azonban elhagyatottá, pusztává (erémosz) lesz. Az izraelita nép a pusztából jött ki, de földi missziójának végén újra a pusztába űzetik vissza. Jézus nem 'láttatja magát' (nem engedi, hogy 'megtapasztalják' jelenvalóságát) honfitársai előtt mindaddig, amíg meg nem térnek, vagyis nem ismerik el őt isteni küldöttnek. Ebben a példázatban benne rejlik (jóllehet csak homályosan) a zsidó nép eljövendő megtérésének ígérete, amelyet képszerűen ábrázol a dicsőséges jeruzsálemi bevonulás. Izrael nem volt jelen ebben a diadalmenetben, de ha el akarja nyerni az üdvösséget, még ha megkésve is, részt kell vennie benne. Az izraeliták Krisztus köré gyűlésének lehetősége, amit a próféták megálmodtak, nem vált semmivé, de megvalósulása más időpontra helyeződött.^[9] E szomorú 'istenhozzádba' beleszövődik az eljövendő, szívélyes 'viszontlátás' ígérete is. A próféták szokásához hasonlóan Jézus is vigasztaló üzenettel zárja le fenyegetéseit.

^[1]  Vö. I. Goma Civit, Fraternité et service pastoral (Mt 23, 1-12), in AssSeig II, 62 (1970), 21-23.; W. Pesch, Theologische Aussagen der Redaktion von Matthäus 23, in Fst. J. Schmid, Freiburg, 1973., 286-299. o.; De Garland, The Intention of Mt 23, Leiden, 1979.; B. Lategan, Texts, History and Theology. A Reflection on Matthew 23, 1-12.

^[2] Vö. A. Voegtle, Binden und Lösen, in LKT 2 (1958), 428. o. és passim.

^[3] Vö. ezzel kapcsolatban a Talmud egyik részletét: «Amikor Jozafát király meglátta az írástudók egyik tanítványát, leszállt trónjáról, átölelte és ezt mondta neki: atyám (abì), mesterem (rabbì), uram (marì)». Más szövegben is találkozunk ezekkel a kifejezésekkel. Vö. Strack-Billerbeck, i. m., 919. o. «A 'rabbi', a 'mesterem' vagy 'uram' cím az olasz 'monsignore' vagy 'excellenciás uram' kifejezésekhez hasonlóan nemcsak megkülönböztető név, hanem a tisztelet és a megbecsülés bűvkörét is idéző megszólítás» (R. Fabris, i. m., 469. o.).

^[4] Vö. L'autorità nel nuovo Testamento, in Servitium 7 (1973), 773-794.

^[5] A 14. vers («Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színlelésből mégis hosszasan imádkoztok: ezzel súlyosabb ítéletet vontok magatokra».) csak kevés kódexben jelenik meg, s főként megbontja a kirohanások hetes felépítését. Ennek okán a szentírásmagyarázók többsége nem tartja hitelesnek.

^[6] Vö. W. G. Kümmel, Die Weherufe über die Schriftgelehrten und Pharisäer (Mt 23, 13-36), in Antijudaismus im Neuen Testament, München, 1967., 129-134. o.

^[7] Ennek igazolásához elegendő, ha beletekintünk korunk néhány (egyházi) bírósági aktájába.

^[8] Ábel az első ártatlan mártír (Ter 4, 8.10), Zakariás pedig az utolsó próféta, akit szolgálata miatt öltek meg. Zakariásról a 2 Krón 24,21 tesz említést, de ő nem Barakiás fia volt, hanem Jojádáé. A Barakiás fia száműzetés utáni próféta, és ő a Zakariás könyvének szerzője. A két személyt valószínűleg Máté vagy a népi hagyomány keverte össze, esetleg valamilyen tapasztalatlan másoló, aki egy pontatlan lapszéli jegyzetet illesztett a könyv szövegébe.

^[9] A Lk 13,34-re támaszkodva (amely a jeruzsálemi bevonulás előtt hozza a szöveget) egyes szentírásmagyarázók (pl. Holzmann, Loisy) úgy gondolják, hogy ebben a virágvasárnapi diadal megjövendölését kell látnunk. Mások (Wellhausen, Buzy, Schmid) egyszerűen a végső parúziára vonatkoztatják e részletet: ennek alkalmával a zsidók is találkoznak Krisztussal, és elismerik őt üdvözítőjüknek. Valószínűbb azonban, hogy a szöveg Izrael eljövendő (jóllehet pontosan körül nem határolt) megtéréséről prófétál, amelyet a népéhez dicsőségesen érkező messiás képével ábrázol. Az eszkatologikus beszédben Lukács azt mondja, hogy pogányok fogják taposni Jeruzsálemet, míg be nem telik az idejük (Lk 21,24).