Az első evangéliumot alkotó öt beszéd közül ez az utolsó. A 'vég' (24, 3.6.14), az 'ítélet' (jóllehet ez a kifejezés nem fordul elő benne) és főként az emberfia 'eljövetelének' (parouszia) témáját tárgyalja (24, 3.27.30.37.39; vö. 24,44; 25, 6.19.31). A részlet eredetileg abban a krízis-helyzetben keletkezett, amelybe az egyház az evangélium első sikereit és lelkes elfogadásait követően jutott. A kezdeti nagy lelkesedés feltehetően alábbhagyott, a vértanúk (István, Jakab) ideje már múltnak számít, és közben az egyházat kívülről ellenségeskedés, üldözés fenyegeti (vö. 5, 11-12; 10, 18-25). Az üdvösség végérvényes időszaka, Krisztus győzelme, az ország beiktatása, a próféták és a keresztény igehirdetők meghirdette béke korszaka még várat magára. A történelemben nem következett be fordulat: a megszokott kerékvágásban, visszaélések és igazságtalanságok szegélyezte úton halad. Úgy látszik, mintha Jézus szava utópiának vagy keserű csalódásnak bizonyulna. A Zsidó levél szerzője (feltehetően az első evangélista kortársa) azért ír, hogy a zsidó-keresztény címzetteket kimozdítsa a bizalmatlanság és a restség állapotából. Hosszú (szónoklatokból és fenyegetésekből álló) homiliájának csúcspontja a hit apológiája (11. fej.), amely egyedül képes kilendíteni az embert a tespedés, a megkeményedés vagy a tévelygés állapotából.

Máté már megtartotta a zsidók ellen szóló vádbeszédét (23, 1-36), s most a keresztényekhez (24,3 - 25,30), illetve általánosságban az emberekhez (25, 31-46) fordul. Bátorítani akarja közösségének tagjait, erősíteni hitüket (állhatatosságukat), egyben azonban a tesszaloniki hívekhez szóló Pálhoz hasonlóan a Krisztus 'eljövetelével' és a meghirdetett, félelmetes «világvégével» (24,3) kapcsolatos kérdéseikre is válaszolni akar. Az evangélium írásának idejére Jeruzsálemet már lerombolták, a keresztény igehirdetők mégis úgy beszélnek erről, mint a messiási korszak érvényre jutásának előfeltételéről. A Jelenések könyvének szerzője abban az időszakban él, amelyben a zsidó ellenállást már felszámolták, de 'prófétai nyelven' mégis ennek végét hirdeti (4-11. fej.). Csupán egy általánosan igazolt és igazolható esemény erősíthette meg az eszkatologikus meghirdetések szavahihetőségét, amelyeknek beteljesülését mindenki várta. A kezdetek keresztény embereit az Úr eljövetelének meghirdetése tartotta igézetében (vö. 1 Kor 16,22). Máté jó lelkipásztorként azon fáradozik, hogy megszüntesse az ezzel a várakozással kapcsolatos esetleges félreértéseket, és figyelmeztessen a várható meglepetésekre. Az eljövetel ideje bizonytalan (24,36), tehát hasztalan dolog meghatározott időpontra várni; magának «az emberfiának eljövetele» pedig, amelyben a keresztények nagyon bíztak, az üdvözítő érkezés (24, 29-31) előtt büntető jellegű látogatás (24, 27-28) is lehet. Krisztus ugyanis villámként (24,27), az özönvízhez (24,29) vagy a tolvajhoz hasonlóan (24,43), «Úrként» (24, 42.46; 25, 11.18.21.22.24), királyi bíróként (25, 34.40) fog eljönni, jóllehet egyben jó gazdának (24,45), jegyesnek (25,1-től), üdvözítőnek (25,14) és jutalmazó királynak (25,34) is mutatkozik. A keresztények valószínűleg az emberfia győzedelmes eljövetelére várnak, amely majd véget vet szenvedéseiknek és szorongásaiknak. Az evangélista azonban arra buzdítja őket, hogy félelemmel készüljenek a találkozásra, mert ez legalábbis egyesek (a felkészületlenek) számára végzetessé is válhat. Az Úr bizonyára eljön («nem késlekedik»: mondja a 2 Pét 3,9), de feladatai különböznek attól, amit az emberek gondolnak. Ámosz arra figyelmezteti honfitársait, hogy az Úr napja, amelyre az izraeliták nagyon vártak, a fény és a bátorítás helyett esetleg a sötétség és a fenyítések napjává válik (5,19). A keresztényeket is érheti ugyanez a csalódás. Az evangélista ezért az első részben (24, 4-28) az Isten régi népére zúduló katasztrófák felidézésével kezdi mondanivalóját, és újra nyomatékosan kilátásba helyezi (24,32 - 25,30), hogy hasonló sorsra juthatnak a Krisztus-követők és általában az emberek (25, 31-46), ha a zsidókhoz hasonlóan megfogyatkoznak hitükben (24,24), lanyhul lelkesedésük (24,12), dőzsölésre adják magukat (24,39), közömbösségbe süllyednek (24,44; 25,5; 26,27), vagyis nem cselekszik a jót (25, 31-46). A vallásos hit próbakövét a jócselekedetek alkotják, amint ezt már a hegyi beszéd is mondja (5,16). A Máté-féle eszkatologikus szintézis ezzel a felszólítással zárul, amely voltaképpen csak megerősíti az evangélium egészének az isteni akarat teljesítésére (7,21; 12,50) és a helyes keresztény gyakorlatra (3, 8.9; 7, 16-20; 12,33; 13, 8.22; 21, 19.22.23) vonatkozó tanítását. Az ítélet általában az utolsó témáját alkotja az igehirdetésnek.

A szentírás-magyarázat és még inkább a teológia nagy jelentőséget tulajdonított az emberi és a fizikai világ végét meghirdető üzenetnek, a 'parúzia' kifejezést a 'visszatérés' szó szinonimájaként értette, a 25, 31-46 részletében kilátásba helyezett 'esküdtszéki ülést' pedig az 'egyetemes ítélet' kifejezéssel illette. Ez a látásmód és felfogás azonban valószínűleg távol áll az evangélista gondolatvilágától, aki inkább a keresztény kezdetekre, az Isten országának érvényre jutására, és nem az ország végső szakaszára figyel.

Az ítélet a biblikus^[2] és a Biblián kívüli világban^[3] inkább az irodalmi műfaj tartozéka, mintsem üzenet. A 'szent tudomány' megalkotta a maga kozmológiai világképét. Nem zárhatjuk ki, hogy a végső dolgok teológiája is ehhez hasonló tévedésekből, azaz zsidó kulturális elemekből épült fel, és nem kell Isten valódi kinyilatkoztatásának tekintenünk.
 

(Mk 13, 1-4; Lk 21, 5-7)  

1. Amikor Jézus kijött a templomból, és tovább
akart menni, odaléptek hozzá tanítványai,
hogy megmutassák neki a templom épületeit.
2. Ő azonban így szólt hozzájuk: «Hát nem
látjátok mindezt? Bizony, mondom nektek:
nem marad itt kő kövön, amit le ne
rombolnának».
3. Amikor Jézus az Olajfák-hegyén ült,
odamentek hozzá tanítványai külön,
és ezt kérdezték: «Mondd meg nekünk:
mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te
eljövetelednek és a világ végének?»
 

A nagy beszéd bevezetője (1-2. v.) anekdotikus, egyben szimbolikus leírás. Máté Márktól eltérően a «kijött és továbbment» (exelthón - eporeueto) igékkel jellemzi Jézus mozgását és e mozgás jelentését. Jézus nemcsak 'kijön' a templomból, hanem végérvényesen elhagyja ezt. «Elhagyottá lesz a ti házatok» - mondotta kissé korábban a zsidóknak (23,38), és most képszerűen elővételezve az Isten általi elhagyást (vö. Ez 10, 18-22) ő távozik belőle először. Máténál a tanítványok mennek Jézushoz, miként a növendékek a mesterhez (vö. 5,1; 8,25; 9,14; 13, 10.36 stb.). Mint ahogyan ebben az esetben is, mindig csak tőle kapnak választ nehézségeikre. A templom nagyszerűségére vonatkozó hétköznapi megállapításuk csupán arra szolgál, hogy bevezesse (3. v.) és konkréttá tegye a beszédet. Még a legszilárdabb és (hozzátehetjük) a legszentebb épületek sem tudnak ellenállni Isten büntető haragjának (2. v.). Az ítélet végérvényes voltára utalva Jézus a «bizony, mondom nektek» (ámen) kifejezéssel kezdi nyilatkozatát. A 3. vers a 'beszéd' témáját magyarázza (mutatja be). A tanítványok kérdése az apokaliptikus szövegekben szabályszerűen előforduló érdeklődést mintázza. «Mikor lesz vége ezeknek a csodás dolgoknak?»; «uram, mi lesz végül mindebből?» - kérdi Dániel kísérőjétől (Dán 12, 6.8). «Amikor elérkezik az első világ vége és a második kezdete, milyen lesz az idők felosztása?» - olvassuk Ezdrás Apokalipszisében.^[4] «Urunk, meddig nem állsz bosszút vérünkért?» - kiáltják a vértanú lelkek a Jelenések könyvében (6,10). Lukácsnál 'néhányan' teszik fel Jézusnak a kérdést (21, 5.7), Márknál (13,3) a három kedvelt tanítvány, Máténál a tanítványok, vagyis a közösség egésze. Jézus válasza olyan mint valamiféle meghagyás, az egyházra bízott testamentum.^[5]

Az evangélium írásának idejére a templomot már lerombolták. A «mikor lesz ez?» kérdés tehát irodalmi szerepet betöltő érdeklődés: a zsidókat érő és a végső események előjátékának tekintendő katasztrófát idézi fel, amelynek elkerülésére a 'tanítványok' felszólítást kapnak. A Mk 13,4 és a Lk 21,7-ben a kérdés szemmel láthatóan a templom lerombolására korlátozódik: ennek időpontját és előjeleit érinti. Máténál az érdeklődés szakszerűbb, jóllehet látszólag nem haladja meg az időpontra («mikor», pote) és a jelre («jele», szémeion) irányuló kérdezést: az evangélista ugyanis ahelyett, hogy a mondat második (párhuzamos) felében megismételné az («ez» kifejezéssel jelölt) általánosságot, két pontosabb megjelölést használ: a parouszia és a szünteleia szót. A parouszia és a szünteleia bizonyára nem azonos a templom lerombolásával és Jeruzsálem pusztulásával, de kérdés, hogy ezek az események nem kapcsolódnak-e össze egymással. Másként fogalmazva, az a kérdés, hogy az evangélista 'saját' világának végéről, annak a világnak gyökeres változásáról beszél, amelyben él, vagy általában a világ végéről (a történelem lezárulásáról). További probléma: csupán kozmikus nyelvezetet használ (vö. ApCsel 2, 19-20), vagy mondanivalóját a kozmosz sorsát érintő üzenetnek kell tekintenünk? S végül kérdés az is, hogy vajon az apokaliptikus írók saját (a zsidó apokaliptikából ismert) elképzelésüket nyilvánítják-e ki, vagy isteni üzenetet tolmácsolnak.

A pareimi (jelen lenni, eljönni) igéből eredő parouszia kifejezés jelentése: 'eljövetel', 'megjelenés'. A hellén világban általában az uralkodó 'látogatására' utaltak e szóval, de Pál leveleiben közönséges személy eljövetelét is jelenti (vö. 1 Kor 16,17; 2 Kor 7,6; Fil 1,26; 2,12). Máténál Jézus a missziós beszédben tett említést 'eljöveteléről'. Az üldözések nem tartanak hosszú ideig, hiszen «a tanítványok nem fogják végigjárni (elthé) Izrael városait, mire eljön az emberfia» (Mt 10,23; vö. 16,28; 26,64). Ez a kijelentés nyilvánvalóan a Dán 7, 13-14-re, az apokaliptikus messianizmus szövegére utal, amelyet az apostoli igehirdetés annak meghirdetésére használt fel, hogy a feltámadt Krisztus érvényre jut majd a történelemben. A parúzia kifejezést természetesen átvitt értelemben kell venni: nem valamiféle fizikai megjelenést helyez kilátásba, hanem azt, hogy a messiás végérvényesen uralomra jut a történelmi események egymásutánjában. «Krisztusnak uralkodnia kell, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét» - mondja Pál a korintusi híveknek (1 Kor 15,25). Az apokaliptika nyelvén ez a következőt jelenti: 'kell, hogy teljes méltóságában és hatalmában jöjjön el', mint ahogyan teljes alázatban és gyengeségben mutatkozott meg történelmi létének első szakaszában. A próféták által királyként, üdvözítőként leírt messiásnak tehát még el kell jönnie, és az apostoli nemzedék ennek az eljövetelnek várásában él (vö. 1 Kor 16, 23-25). A Mt 19,28-ban Jézus 'megújulásról' beszél, de valószínűleg ezen is eljövetelét érti (vö. Jel 1, 3-7).

Az előbbivel összefüggésben álló «világvége» (szünteleia tou aiónosz) kifejezést a zsidó bibliai és főként az apokaliptikus hagyomány fényében érthetjük meg. A szünteleia a messiás előtti korszak, a régi világ (aión) lezárulását jelenti, amely arra rendeltetett, hogy megszűnjön, és átadja helyét az újnak. Az apokaliptikus írók szerint a történelem nem egyenes vonalúan, hanem körkörösen halad előre. A történelem folyamát megosztó nagy esemény, a messiás eljövetele lezárja az előkészület vagy ígéret időszakát, és megnyitja a végső megvalósulások idejét.^[6] A keresztények abban a meggyőződésben élnek, hogy elközelgett a világ (tón aiónón) vége (telé; 1 Kor 10,11). Krisztus «megjelent az idők (tón aiónón) végén (epi szünteleia)» - mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője (9,26). «Mindennek a vége (to telosz) közel van» - olvassuk Péter első levelében (1 Pét 4,7). Márk ezzel a kifejezéssel kezdi evangéliumát: «betelt (peplérótai) az idő». Majd hozzáfűzi: «elközelített már az Isten országa» (1,15). Pál apostol azt írja a korintusiaknak, hogy a hátralévő idő rövidre szabott, és ennek a világnak ábrázata elmúlik (1 Kor 7, 29.31). Máté közössége a templom pusztulására és főként az ezzel egybekötött eseményre, a régi világ végére (szünteleia), következésképpen az 'emberfia eljövetelének' alárendelt új világ kezdetére gondol. Az a világ, amelynek el kell múlnia (vagy gyökeresen át kell alakulnia: 1 Kor 7,31), nem az univerzum, hanem az emberi világ (vö. ApCsel 2, 16-21). A messiás két korszakra osztja a történelmet: érkezése lezár egy időszakot, és megnyit egy újat. Az első nemzedéket elsősorban nem a fizikai világ végének vagy Krisztus végső eljövetelének témája foglalkoztatja (hiszen ezek az események nagyon távoliak, így legalábbis időbelileg másodlagosak), hanem a küszöbön álló történés, a régi rend összeomlása, ami véget vet a zsidóságnak és (a Jelenések könyvének szerzője szerint: 13-19. fej.) a pogányságnak. Ez a vég összekapcsolódik a messiás diadalával. A zsidó apokaliptika a régi világot megsemmisítő és az újat megnyitó tisztító ítélet feltételezésével választotta el egymástól az elmúlt (előkészületi) időszakot az eljövendő (messiási) korszaktól. Ezt az eseményt azonban inkább mennyei és nem földi jellegű történésnek tekintette.^[7] Az Úr megjelenését többször említő Pál (1 Tessz 2,19; 3,13; 4,15; 5,23; 2 Tessz 2, 1.8) a tesszaloniki hívők számára kilátásba helyezi, hogy a levegőben találkoznak Krisztussal és vele lesznek a mennyben (1 Tessz 4,17). Máté a búzáról és a konkolyról szóló példázat magyarázatában (13, 39.40) beszél a világ végéről (szünteleia tou aiónosz), és majd említést tesz róla a 28,20 befejező részében is. E kifejezés mindenkor a létező világ végét jelenti. Kérdés azonban, hogy Máté keresztény felfogásban (az Isten-országa földi szakaszának végére gondolva) vagy zsidó megközelítésben (az üdvösség előkészületi szakaszának lezárulását szem előtt tartva) értelmezi-e ezt a kifejezést. Előfordulhat, hogy a második feltevés a helyes. Krisztus érvényre jutása és a régi világ vége egy és ugyanazon eseménynek két oldala, amelyek közül az egyik (a vég) a másiknak (az eljövetelnek) előfeltétele vagy következménye. A keresztények várják az Úr eljövetelét és az uralmát korlátozó akadályok megszűnését. A jövendő a szent szerzők számára is (vö. 24,36) beláthatatlan és leírhatatlan (ez a magyarázata az ilyen meghirdetésekre jellemző pontatlanságnak, homálynak), de mindegyik állítja, hogy az (új világba való) átmenet előbb vagy utóbb megtörténik. Ha pedig a tanítványok az előjelek felől érdeklődnek, akkor ez azért van, mert bizonyosak akarnak lenni afelől, hogy valóban elkezdődött az üdvösség időszaka, amelyet Lukács «felüdülésnek» nevez (ApCsel 3,20), evangéliumában pedig «megváltásnak» mond (21,28).
 

(Mk 13, 5-13; Lk 21, 8-19)  

4. Jézus így válaszolt nekik: «Vigyázzatok, hogy
meg ne tévesszen valaki titeket!»
5. Mert sokan jönnek majd az én nevemben,
és ezt mondják: Én vagyok a messiás! -
és sokakat megtévesztenek.
6. Fogtok hallani háborúkról, és hallotok
háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne
rémüljetek, mert ennek meg kell lennie,
de ez még nem a vég.
7. Mert nemzet nemzet ellen és ország
ország ellen támad, éhínségek és
földrengések lesznek mindenfelé.
8. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete.
9. Akkor átadnak titeket kínvallatásra,
megölnek benneteket, és gyűlöl titeket
minden nép az én nevemért.
10. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják
és meggyűlölik egymást.
11. Sok hamis próféta támad, és sokakat
megtévesztenek.
12. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság,
a szeretet sokakban meghidegül.
13. De aki mindvégig kitart, az üdvözül.
14. Isten országának ezt az evangéliumát
pedig hirdetik majd az egész világon,
bizonyságul minden népnek; és akkor
jön el a vég».
 

Jézus válasza elsősorban nem teológiai, hanem buzdító jellegű felelet. Középpontjában Jeruzsálem pusztulása áll (4-28. v.), de nem a zsidóknak szól, hanem a keresztényeknek, akiket nem az immár elmúlt háború borzalmaitól akar megóvni, hanem azoktól a veszélyektől, amelyek a világ végének (14. v.) és az emberfia eljövetelének várásában (vö. 27.30.39. és 44. v.) élő közösségre várnak. A nyolcvanas évek keresztényeit - miként az első nemzedék hívőit is (vö. 1-2 Tessz) - apokaliptikus vágyakozás vagy nyugtalanság kerítette hatalmába, amelyet a templom lerombolása és a zsidó nemzet pusztulása váltott ki. Úgy látszott, mintha ez az esemény lett volna a 'világ' valódi és sajátos értelemben vett (immár küszöbön álló) 'végének' előhírnöke. Máté, válaszában kissé le akarja hűteni ezt a rajongó lelkesedést, miközben rámutat, hogy az ilyesfajta történés megkönnyebbülés helyett csalódást is okozhat. Jeruzsálem pusztulása (a maga öldökléseivel és természetellenes cselekményeivel) paradigmává válik, amelyet a keresztény igehirdetés azoknak a nehézségeknek megvilágítására használ, amelyek a hívőkre várnak a döntő pillanatban. A legsúlyosabb veszélyeket a hamis messiások feltűnése jelenti (4-5. v.). Pál és János «antikrisztusokról»^[8] beszél, a szinoptikusok «álmessiásokról», de ezek az alakok nem állnak távol egymástól.

A tanítványok arra kérték Jézust, hogy szemlélje meg a templom építészeti szerkezetét. Ő ellenben arra inti őket, hogy óvakodjanak a hamis prófétáknak, a végső idők üdvözítőinek könnyelmű és csalóka jövendöléseitől, akik az Isten üzenetétől eltérő dolgokat mondanak. Ugyanazokról a szónokokról van szó, akikről Jeremiásnál ezt olvassuk: prófétálnak nevemben, jóllehet nem küldtem őket; azt beszélik, hogy nem lesz e vidéken háború és éhínség, hanem csak diadal és siker.^[9] A hamis 'krisztusok' nem annyira új evangélium hirdetői, hanem magabiztos, legyőzhetetlen szabadítók, akik látványos győzelmet ígérnek a népnek. Ezért sikerül «sokakat» (pollousz) megtéveszteniük - teszi hozzá az evangélista. Nyilvánvaló azonban, hogy ezt a megállapítást szónoki túlzásnak kell tekintenünk.

Máté a vég közeledésének leírásában az apokaliptikus íróknál megszokott irodalmi sémákat használja. A véget meghirdető 'jelek' (háborúk, éhínség, földrengések) távolról kezdődnek. Olyan lesz ez, mint valamiféle vihar, amely már kitörése előtt is hallatja figyelmeztető dörgéseit. Mielőtt elérkezne «a vég» (14. v.) váratlanul megújul a népek közötti ellenségeskedés, és ez szomorú társadalmi következményekhez vezet (7. v.). A szöveg irodalmi műfaja nem kötelez arra, hogy szó szerint értelmezzük valamennyi részletét: nem antik történelmi krónikának, hanem isteni ítéletet megfogalmazó próféciának vagy apokaliptikus leírásnak kell tekintenünk.^[10] Jézus elsősorban azon fáradozik, hogy lelket öntsön a hívőkbe: ezért ahelyett, hogy a sötét jövő leírására időt vesztegetne, arra szólít mindenkit, gondolkodjon el az esemény teológiai jelentésén. Ez ugyanis valamiféle felsőbbrendű terv részét alkotja: «ennek meg kell (dei) lennie» (6. v.). Az események (főként, amelyek az izraelita nemzetet sújtják) büntetések (14. v.); ahelyett azonban, hogy végérvényesen lezárnák a történelmet, inkább új irányt szabnak neki. Ezért a végén (8. v.) a csapások a vajúdás kínjaihoz hasonlíttatnak. Az evangélista nem gyászjelentés gyanánt tünteti fel az előjeleket, hanem az új élet előjátékaként. A fájdalmak valamiféle új világ vagy megújult emberiség születését jelzik.^[11] Máté elsősorban lelkipásztori szempontból írja le az eseményeket: a hitet veszélybe sodorják a háborús zavargások (6-7. v.), a hamis krisztusok (5. v.) és az üldözések (9. v.).

'Jézus neve' azonos az ő személyével: a neve iránti gyűlölet arra az ellenségeskedésre utal, amellyel az emberek az evangéliumi üzenetet és ennek meghirdetőit fogadják. Máté már a missziós beszédben (10, 17-22) elővételezte az üldözések témáját, ezért most átsiklik felette. A «mindenki gyűlöl majd titeket» (10,22) mondat átalakul: « gyűlöl titeket minden nép (ethnón)» (9. v.). Az evangélium írásának idején az ellenségeskedés nemcsak a zsidók, hanem főként a pogányok részéről tapasztalható. Itt is szerepel a paradidómi (átadni) ige, amely arra emlékeztet, hogy a szenvedéseket (miként Krisztuséit is: Mt 17,22; 26,2) az Atya készítette elő és megegyeznek akaratával. Annak ellenére, hogy ez súlyos nehézséget jelenthet Isten jóságával és szentségével kapcsolatban, az evangélista e megjegyzéssel csupán segítséget akar nyújtani a megpróbáltatás idejének könnyebb elviseléséhez. Márktól és Lukácstól eltérően Máté azon fáradozik, hogy bepillantást nyújtson a közösség életébe is (10-13. v.). Az általa rajzolt kép azonban egyáltalán nem szívderítő látvány. A kívülről támadó nehézségek ahelyett, hogy megerősítenék a gyülekezet tagjai közötti köteléket, szemmel láthatóan inkább meglazítják vagy elszakítják ezt. Máté - legalábbis ebben a beszámolójában - lehangoló képet fest az eredetek közösségéről. Az evangélista lelkipásztori célkitűzése kétségessé teheti ugyan e kép hitelét, de azt nem állíthatjuk, hogy teljességgel alaptalan vádakat tartalmaz. Nagyon szembeötlőek benne a botrányok (10. v.; vö. 5,29; 18, 1-8), azaz a rossz példák, amelyek 'sokak' számára alkalmul szolgálnak a hitehagyásra. A keresztények között is fellelhető az ádáz ellenségeskedés, az áskálódás ('gyűlölet'), az őszinteség hiánya, a csalárdság és a szószegés ('árulás'). Gyakorta soraikban is megjelennek a hamis próféták, vagyis azok, akik Isten és Krisztus nevében beszélnek, de úgy élnek, mintha sosem hallottak volna Istenről. Máté már utalt ezekre a hegyi beszédben (7,22), majd közvetve más alkalommal is kitért erre a témára. Most szükségesnek látja, hogy a végső beszédben is visszatérjen e dologra, ami annak mutatója, hogy ezek a hibák egyáltalán nem szórványos jelenségek voltak. A képmutatás, ez a jellemző módon farizeusi magatartás, az egyházban is elterjedt. 'Többen' («sokak») nem veszik észre, hogy kelepcébe csalták őket (11. v.). A közösséget elsősorban a hamisság, a kétszínűség jellemzi, amely ahelyett, hogy csökkenne, egyre jobban terjed.

Az evangélista azzal az anomia (gonoszság, törvényszegés) szóval bélyegzi meg e magatartást, amely a bibliai történelemben Izrael hűtlenségét és lázadását jelöli (vö. 23,28), mert a hűtlenség most Krisztus egyházát is jellemzi. Máté gonosztevőknek (ergadzomenoi tén anomian) nevezi a rossz keresztényeket, akik az Úr nevében prófétálnak, űznek ördögöt, de arra nem törekszenek ugyanilyen serényen, hogy teljesítsék akaratát. A 13,41-ben a «gonosztevők» a botránkoztatással együtt említtetnek. A gonoszságnak ez a terjedése vagy fokozódása negatív hatást gyakorol a jókra: ahelyett, hogy lelkesítené őket, fékezi lendületüket és csökkenti szeretetüket (agapé: 12. v.). A közösség mágneses mezőhöz hasonlít, amelyben az ellentétes hullámok kölcsönösen kioltják egymást: a hiányosságok, amelyek az egyik oldalon mutatkoznak, csökkentik a másik oldal szintjét is.

A botrányok, a hűtlenség, az árulás és a gyűlölet kitöréseinek világában a hitben való állhatatosság (hüpomenein) nehézzé válik, ezért az evangélista szükségesnek látja, hogy ezt az üdvösség feltételeként említse (13. v.). A minden oldalról leselkedő veszélyek, főként az üldözések és a testvériség kötelékeinek gyengülése a hívőtől nagy lelkierőt követelnek. A hüpomené sajátosan Pál-i kifejezés: a keresztény hivatásban való kitartást jelenti az ezt fenyegető veszélyek közepette. Az embernek a végsőkig, vagyis a hit próbájának teljes idejére ki kell tartania. A háborúk, a szerencsétlenségek és az üldözések a vég közeledését jelzik, de a vég nem következik be addig, míg az evangéliumi igehirdetés el nem éri az 'egész világot'. A 14. vers két táborra osztja a Máté evangélium 24. fejezetének értelmezőit. A szokványos értelmezés szerint e vers hirtelen átugrik a keresztény időszak, illetve a világot és a benne lakó embereket átfogó (en holé té oikoumené) univerzum végének témájára. Ám ezt az eltávolodást az előző szövegtől (a 6. versben küszöbön álló végről van szó) és az ezt követő (a Jeruzsálem lerombolásának meghirdetését tartalmazó: 15. v.) állítástól, nehéz volna igazolni. Jézus ugyanis a zsidóság hanyatlásának jeleiről beszél, ezért nem lehet kellőképpen magyarázni, miért térne át váratlanul a világ végének témájára. Ez az első értelmezés tehát alaptalanul cseréli fel a végre vonatkozó kifejezések tartalmait.

Véleményünk szerint nem lehet más «végről» szó, mint amelyet a megelőző szövegekben szereplő felfordulások előre hirdetnek, illetve amelynek feltétele az evangélium hirdetése. Kétségtelen: «az egész világon» kifejezés szinte azt sugallja, hogy tágítsuk ki horizontunkat. Ennek a szókapcsolatnak azonban viszonylagos jelentése is lehet: az akkoriban ismert világra (a kis mediterrán medencére) is korlátozódhat, amelyben nagyszámú zsidó élt. Nem jelenthet nehézséget, ha arra gondolunk, hogy a szövegben a hangsúly a pogány világban szétszóródott izraelitáknak szóló (a végérvényes elítélésüket megelőző) evangéliumi igehirdetésre helyeződik. Az isteni logika szerint az üdvösséget először a zsidóknak, majd a görögöknek kell hirdetni (vö. Róm 1,16). Az evangélista nem azt mondja, hogy az egész világnak, hanem az egész világon kell hirdetni az örömhírt. Márk a párhuzamos helyen (13,10) azt írja, hogy minden nép között (eisz). Pál is arra hivatkozik, hogy az izraeliták menthetetlen bűnösségének igazolására az Isten népének elvetését megelőzően egyetemesen hirdetik az evangéliumot: «Kérdem: talán (a zsidók) nem hallották? Sőt, nagyon is! Az egész földre elhatott az ő (evangéliumi igehirdetői) hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük» (Róm 10,18). Ebben az összefüggésben nem az emberiség egészére, hanem a pogányokra történő utalás szolgál a zsidó elutasítás bűnös voltának megbélyegzésére. A pogányok ugyanis tanúsíthatják az evangéliumi igehirdetés tényét és azt, hogy az ígéret fiai ezt nem fogadták megfelelő módon.^[12]
 

(Mk 13, 14-23; Lk 21, 20-24; 17, 23-24)  

15. «Amikor pedig meglátjátok a pusztító utálatosságot,
ahogy Dániel próféta megmondta, ott állni a szent
helyen, - aki olvassa, értse meg! -
16. akkor azok, akik Júdeában vannak, meneküljenek
a hegyekbe,
17. aki a ház tetején van, ne szálljon le, hogy kihozzon
valamit,
18. és aki a mezőn van, ne térjen vissza, hogy elhozza
felsőruháját.
19. Jaj a terhes és a szoptató anyáknak azokban a
napokban!
20. Imádkozzatok, hogy ne kelljen télen, sem szombaton
menekülnötök.
21. Mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen
nem volt a világ kezdete óta mostanáig, és nem is
lesz soha.
22. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem
menekülne meg egyetlen halandó sem, de a
választottakért megrövidülnek azok a napok.
23. Akkor, ha valaki ezt mondja nektek: 'Íme, itt
a Krisztus, vagy amott': ne higgyétek!
24. Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak
majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy
megtévesszék - ha lehet - a választottakat is.
25. Íme, előre megmondtam nektek!
26. Ha tehát azt mondják nektek: 'Íme, a pusztában
van, ne menjetek ki! Íme, a belső szobákban, ne
higgyétek!
27. Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és
ellátszik nyugatig, úgy lesz az emberfiának
eljövetele is.
28. Ahol a tetem, oda gyűlnek a saskeselyűk».

Az evangélisták (prófétai látásban) a templom és Jeruzsálem lerombolásának témáját használják fel arra, hogy teológiai, illetve keresztény értelmezését adják egy olyan eseménynek, amely nagy visszhangot váltott ki az első nemzedék hívőiben, és egyben óva intsék az esetleges tévedésektől azokat, akik túlzott fesztelenséggel várták az 'Úr eljövetelét'. Máté arra szólítja olvasóit, hogy a krónika nyilvánvaló adatai (a katonai stratégia sikerei és kudarcai) mögött keressék a katasztrófa okait. Nem tesz említést a Jeruzsálemet körülzáró seregekről (vö. Lk 21,20), hanem a «szent hely» (15. v.) meggyalázására (bdelügma tész erémószeósz) hívja fel a figyelmet. Dániel ezzel a kifejezéssel illette az olimpiai Jupiter-szobornak a szentélyben történő elhelyezését.^[13] Az evangélista azonban a századok folyamán egymást követő gyalázatos tettek összességére is gondol, amelyeknek sora most már talán 'végéhez' érkezik. Egyébként Jézus nem ok nélkül tekintette elsődleges feladatának a templom megtisztítását (21, 12-17). Talán az evangélista ezért fűzi hozzá a Mk 13,14 szövegéhez a magyarázatot: «a szent helyen». Az « aki olvassa, értse meg!» megjegyzés arra szólítja az olvasót, hogy pillantson a felszín alá, s főleg fontolja meg az ilyesfajta gyalázatos cselekedetek súlyát. A kegyeletsértő tettek váltják ki a hódító hadseregek támadását, vagy ha úgy tetszik, Isten haragját, aki minden fenyítés végső forrása (vö. Iz 10,5; 44,28; 45,1). Az embernek önmagába kell szállnia, hogy megsejthesse, vajon áldás vagy átok sújtja-e a nemzetet (vö. MTörv 28). A történelmi események értelmezésének kulcsát teológiai elv szolgáltatja. Ahhoz, hogy valaki előre láthassa a győzelmet vagy a vereséget, elsősorban nem a fegyverek gyengeségét vagy a védelem erejét kell figyelembe vennie, hanem azt, hogy az emberek hűségesek vagy hűtlenek-e az Istentől kapott feladatokhoz (a szövetséghez). Amikor Izrael bűnösnek érzi vagy találja magát, el kell kezdenie aggódni biztonsága miatt, s most, hogy hűtlensége tetőfokra hágott, félő, hogy büntetése is nagyon nagy lesz. Mindazonáltal, ha a csapások Istentől erednek is, az embereknek, főleg a hívőknek, nem tétlenül kell ezeket várniuk, hanem meg kell próbálniuk azonnal menekülni a szerencsétlenség színhelyéről. Az evangélista lelkipásztorként idézi fel Jeruzsálem ostromának szörnyűségeit (16-22. v.). A lakosoknak hanyatt-homlok kellett menekülniük: javaikból, értékeikből semmit sem vihettek magukkal, még az éjszakai hideg ellen oltalmat nyújtó felsőruhájukat sem (18. v.). A szerző dramatizálja a helyzetet. A 'visszatérés sürgető tilalma' valószínűleg Lót feleségének sorsára utal, aki sóbálvánnyá változott, midőn visszatekintett a lángokban álló gonosz városokra (Ter 19,26). A 'beszéd' (homilia) patetikus fordulatát alkotja az a részlet, amely a várandós és a szoptatós asszonyoknak, illetve azoknak a jámbor személyeknek nehéz sorsát idézi fel, akik ebben a helyzetben arra kényszerülnek, hogy ünnepnapon 'tiltott távolságot' járjanak be (20. v.). A szerző a zsidókat sújtó katasztrófát Dánieltől kölcsönzött^[14] új kifejezéssel «nagy nyomorúságnak» (thlipszisz megalé) nevezi, vagyis olyan eseménynek, amelyhez mérhető még sohasem volt a népek történelmében. Ez a gyakran szó szerint vett állítás sok szerzőt arra késztetett, hogy a szöveget a keresztény világ végére vonatkoztassa. A Biblia azonban gyakorta használ ilyesfajta nyelvezetet városok, népek pusztulásának vagy emberek halálának leírására is.^[15]

Jeruzsálem pusztulása isteni fenyíték. Az evangélista ezt már ünnepélyesen meghirdette a 23. fejezetben (36-38. v.), és burkoltan utal rá a jelenlegi beszédben (15. v.). Egyben azonban azt is jelzi, hogy Isten haragjában sem feledkezik meg ígéreteiről. Az Izraelt sújtó fenyítékek nem zárják le történelmét, hanem új irányba terelik. Ily módon a «szent maradék» mindig túlélésre rendeltetik (vö. Iz 10, 22-23).^[16] Ugyanez történik majd Jeruzsálem «végnapjaiban» is. Ráadásul - a «választottak» üdvösségének érdekében - Isten megrövidíti a nyomorúság napjait. Úgy látszik, mintha a «választottak» kifejezés a végítéletre (Mt 25,31-től) akarná terelni a beszédet. A Biblia nyelvén azonban a választottak (eklektoi) nem a célba ért szentek, hanem Isten népének tagjai, a kiváltképpen 'választott' nép. Velük szemben áll a Vulgata szerint az omnis caro (minden ember). Az utóbbi kifejezés nem szükségszerűen az egyetemes emberiséget jelöli, amelyről ez ideig semmiféle említés nem történt, hanem az izraelita nép egészét. A tömeggel ellentétben e népnek egyik része befogadja az evangéliumi üzenetet, és e csoport ragaszkodása által válnak valóra az 'Izrael maradékára' vonatkozó orákulumok. Legalábbis a maradék megmenekül majd - hirdették a próféták. Jézus hasonló dolgot állít: az általánosságban hűtlen zsidók közül maradéknyi ember áttér a kereszténységre. Pál apostol a Róm 11,7 és 5-ben ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza: «Amire Izrael törekedett, azt nem érte el. A kiválasztottak (eklogé) azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek. Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint (kat'eklogén)» (vö. Mt 22,14). Ha a nagy nyomorúság ideje nem rövidülne meg, ez a maradék is elveszne a közösség egészét érintő hajótörésben. Amikor a termény betakarítását gyorsan végzik, előfordulhat, hogy néhány szem gyümölcs a fák alatt marad. A túlzottan hosszú időtartamú fenyítés esetleg oda vezetne, hogy a jók is elfáradnak és elvesznek, különösen, ha figyelembe vesszük az ilyenkor elkerülhetetlenül fellépő hamis prófétákat, akik ténylegesen is nagy számban jelentek meg a zsidó háború idején.

A zsidóság végnapjait a vallási fanatizmus újraéledése kísérte, amely különféle hamis 'messiásokat' és 'prófétákat' vetett felszínre, akik szemfényvesztő tevékenységükkel («jelekkel és csodákkal») még a jó emberek hitét is meg tudták zavarni. A messiási várakozás az izraelita történelemnek ebben a tragikus hullámverésében vált valóra, amelyet politikai agitátorok és 'jámbor' emberek tevékenysége keltett, akiknek a maguk részéről mindkét oldalon akadtak követőik.^[17] A «puszta» említése olyan szabadító várására utal, aki majd Mózes nyomába lép, a «belső szoba» név pedig a messiás rejtett és titokzatos származására emlékeztet. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg János: a messiásról senki sem tudja, honnan való (7,27). A zavar és a szorongás napjai kedveznek legjobban az alkalmi prófétáknak.

Ilyen helyzetben az ember bármilyen kinyilatkoztatásba belekapaszkodik.^[18] Az evangélista visszatér a kezdeti témára, éspedig abból a szempontból, amelyből a Jeruzsálem pusztulásával kapcsolatos eseményeket szemléli (vö. 4.5. és 11. v.). Nem a történések elbeszélése végett ír, hanem azért, hogy a 'világ végét' váró hívőket megóvja a rájuk leselkedő 'csalásoktól'. A beszéd első részében a planan ('megtéveszteni') ige túl gyakran szerepel (4.5.11. és 24. v.) ahhoz, hogy ne árulkodjék a szerző rejtett szándékáról. János a Jelenések könyvében ugyanilyen céllal emlegeti a megtéveszteni kifejezést (vö. 2,20; 12,9; 13,14; 19,20; 20, 3.10). A határozott felszólítások («meneküljenek»: 16. v.; «ne szálljon le», «ne térjen vissza»: 17-18. v.; «imádkozzatok»: 20. v.; «ne higgyétek»: 23. v.; «ne menjetek ki»: 26. v.) világossá teszik a (jelenlegi, nem elmúlt) helyzet súlyos voltát és főleg a hívő közösséget fenyegető veszélyeket. A «vigyázzatok» (4. v.), az «aki olvassa, értse meg» (15. v.) és az «előre megmondtam nektek» (25. v.) kifejezések ugyanerről az intelmi és lelkipásztori célkitűzésről árulkodnak.

A Jeruzsálem elleni ítélet az emberfia megjelenésével (parouszia: 27-28. v.) fejeződik be. Nem a 'pusztából' és nem 'rejtett helyekről' jön (26. v.), hanem úgy jelenik meg mint a villám, amely mindenki szeme láttára átcikázik az ég egyik végétől a másikig.

A villám képe esetlegesnek látszik, de előfordulhat, hogy azt akarja meghirdetni, az emberfia ellenséges, megtorló módon (ítélő Krisztusként) fog eljönni népéhez. A katasztrófát, amelyről eddig beszélt, az evangélista a végén teológiai nézőpontból mutatja be, és valószínűleg ez a végérvényes magyarázata is. Egykor Jahve vezette az ellenséges seregeket Jeruzsálem ellen, most pedig az emberfia teszi ugyanezt. A villám képe a fenyíték váratlanságának és könyörtelenségének hangsúlyozása végett jelenik meg az istenítéletek leírásában.^[19] Lukács a párhuzamos helyen az «emberfiát mutatja be az ő napján» (17,24), tehát a harag megnyilvánulására gondol. Máté közmondást idéz az ítélet megerősítésére. A holttestek és a felettük kerengő sasok nehéz helyzetre utalnak. A Jeruzsálemet sújtó ítélet az emberfia első megnyilvánulása. A zsidók nem fogadták őt szabadítóként, ezért bírói minőségében fogják látni (illetve látták) 'eljövetelét'. A hiedelem szerint a messiásnak a népek ostorának és Izrael szabadítójának kellett volna lennie. Ehelyett vizsgálatot kezd saját honfitársai ellen, akik abban vétkeztek, hogy nem fogadták el személyét és felhívásait (vö. 23, 37-38).

A történelemnek megvannak a Teremtő által megszabott törvényei, amelyek azonban messzemenőn tiszteletben tartják az emberi szabad akaratból fakadó okok játékát. A szent szerzők látásában a történelemnek egyedüli irányítója Isten, aki közbelép, hogy büntesse 'ellenfeleit' és jutalmazza 'barátait'. Lehetséges, hogy ennek a (teológiai) szemléletmódnak megvannak a maga értékei, de nem biztos, hogy minden további nélkül megfelel a tények valóságának. Krisztus élete is ennek ellenkezőjét igazolja: annak ellenére ugyanis, hogy az igazság és az igazságosság oldalán állt, meg kellett hajolnia a gonoszok hatalma előtt. Kétségtelen, hogy Isten nem áll távol az emberi dolgoktól, de sem az egyik, sem a másik fél pártján nem vesz részt a népeket és az egyedeket megosztó, egymástól elszigetelő harcokban, illetve sosem veti latba minden erejét az ilyesfajta versengések megakadályozása érdekében. A keresztény igehirdető nem történész, hanem lelkipásztor, aki azon fáradozik, hogy fenyegetésekkel ébressze fel a hívők szunnyadó hitét vagy megváltoztassa erkölcsi magatartását. Mindezt a legfőbb lény, jelen esetben a messiás számlájára teszi, aki erre az alkalomra az ítéletvégrehajtó szerepében lép fel. Ha nem akarjuk félreérteni az evangélium központi üzenetét, akkor talán leginkább annak az ítélő Krisztusnak alakját kell magyaráznunk (mítosztalanítanunk), akire Máté már utalt és akit a jelenlegi beszédben is említ.
 

29. «Közvetlenül ama napok nyomorúsága után
pedig a nap elsötétedik, a hold nem fénylik,
a csillagok lehullanak az égről, és az egek
tartóerői megrendülnek.
30. És akkor feltűnik az emberfiának jele az
égen; akkor mellét veri a föld minden nemzetsége,
és meglátja az emberfiát eljönni az ég
felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.
31. És elküldi angyalait nagy harsonaszóval,
és összegyűjtik az ő választottait a négy
égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik
sarkáig».
 

A prófétai igehirdetés immár kötelező erejű dialektikával rendelkezik: nincs harag-megnyilvánulás anélkül, hogy ne követné 'igazságtevés', illetve kegyelem; az ostorozó beszédeket mindig vigasztaló szavak követik.

A 29-31. terjedő vers nem az előző beszéd függeléke, hanem a zsidókat sújtó katasztrófa ellentétele. A zsidóság pusztulása nem az üdvtörténet vége, hanem az új szakasz kezdete. Az a tény, hogy az esemény szoros időbeli összefüggésben áll a 'nagy nyomorúsággal', nem javallja, hogy a keresztény világ végére gondoljunk.^[20] Máté azt állítja, hogy az új események «közvetlenül ama napok után» történnek. Márk még kifejezettebben mondja: «ama nyomorúság után» (13,24). Azokat a törekvéseket, amelyek az eütheósz (közvetlenül, azonnal) kifejezést a 'hirtelen' vagy 'váratlanul' jelentéssel felruházva módhatározónak próbálták tekinteni, a filológia és a nyelvtan nem támogatta. Az eseményt, amelynek Jeruzsálem pusztulását követnie kellene, jellegzetes nyelvezet írja le: «a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóerői megrendülnek» (29. v.). A nyilvánvalóan apokaliptikus irodalmi műfajban fogalmazódott szöveget a bibliai hagyomány fényében kell értelmeznünk: jelképeket tartalmaz és nem a kozmosz forradalmi változásaira utal (vö. Iz 13,10; 34,4; Jo 2,10). Nem a fizikai, hanem az emberi világ metamorfózisát jelenti be. Jézus azért beszél kozmikus átalakulásokról, mert a szent szerzők mindig feltételezik, hogy az anyagi világ és az ember testvéri kapcsolatban áll egymással. Az emberek körében végbemenő forradalom meghirdetése érdekében az univerzum megrendüléséről beszélnek. A próféta más alkalommal ugyanilyen esemény bejelentésére «új égről és új földről» beszél (Iz 66,22). Szent Péter hasonló nyelvezet szótárához folyamodik annak az átalakulásnak leírásában, amely Pünkösd napján következett be az emberiség életében (ApCsel 2, 16-21). Az apokaliptikus stílus nem önkényes, mert összhangban áll azokkal a rendkívüli eseményekkel, amelyeket a szerző el akar mondani. Ezek az események olyannyira rendkívüliek, hogy nem beszélhetők el hétköznapi nyelven: ezért a hallgatók figyelmének felkeltése és összpontosítása érdekében 'fel kell forgatni' az eget és a földet. Az apokaliptikus író képekben fogalmaz, és aki hallgatja őt, annak e képeken keresztül kell eljutnia a mondanivalóhoz.

A 29. versben leírt világkatasztrófa hátteréből mindenekelőtt az «emberfia jele» emelkedik ki (30. v.; vö. 3. v.).^[21] A kifejezés természetesen a Dán 7,13 szövegére emlékeztet, amely az ítélő messiás és az eszkatologikus király érkezését, illetve trónra lépését hirdeti meg. A jel valamiféle jelvényre vagy fizikailag felfogható dologra utal, amely képszerűen jelzi a messiás személyét, méltóságát. Sok ókori és újkori szerző e jelben Krisztus keresztjét véli felfedezni, amely a világ végén diadaljelvényként fog felragyogni az égi magasságokban. Ezt a feltevést azonban, amelyet a keresztény hagyomány is megerősít, nem támogatja sem a szöveg, sem az evangéliumi szövegkörnyezet. Ha az előző versben (27. v.) Jézus ítélő megjelenést hirdetett meg, most nem várható más, mint üdvözítő megnyilvánulás. Jónás 'jele', amelyet Jézus ellenfeleinek ígért (Mt 12,39), nem más, mint az ő megdicsőült teste. A Jn 2,19 az eljövendő feltámadást égi jelként mutatja be. Az emberfia jele tehát nem valamiféle Krisztusra utaló vagy hozzá tartozó dolog, hanem maga Krisztus.^[22] Az őt övező és a hagyományosan Jahve jelenvalóságát szimbolizáló dicsfény (a felhő) isteni állapotát igazolja, amelyről feltámadásától kezdve bizonyságot tesz. Az új korszak a feltámadt Krisztus győzelmével kezdődik: az egyszerű szolgát, akinek földi vándorlása folyamán mutatkozott, az emberek a végén az isteni messiásnak ragyogó öltözékében fogják látni,^[23] amint ezt a nagy apokaliptikus próféta is megjövendölte. A Dánielre történő hivatkozás azt jelenti, hogy a szöveg a messiási megvalósulások első szakaszáról beszél és nem az utolsó ítélet esküdtszékéről. Lukács még világosabban adja értésünkre, hogy nem az üdvösség befejező, hanem kezdő szakaszáról van szó: «Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közeledik megváltásotok» (Lk 21,28). A messiásnak tulajdonított új 'eljövetel' különbözik az elsőtől, mert a messiás az evangélisták szerint az első - szegényes, alázatos és befejeződött - eljövetellel szemben «dicsőségben», «hatalomban», «az ég felhőin», vagyis győztesként érkezik. A két 'eljövetel' kölcsönösen feltételezi egymást: az első előkészíti a másodikat.^[24] Jézus az őt elítélő nagytanács tagjai előtt újra hivatkozik majd erre a második, küszöbön álló eljövetelére, amely rehabilitálja személyét és művét a rá váró igaztalan vereséggel szemben (Mt 26,64). Olyan győzelemről van szó, amelyre majd a nagytanács tagjai is visszaemlékeznek. Eljövetelének témájával együtt Jézus saját történelembe illeszkedéséről is említést tesz. Megkülönböztetés nélkül köréje gyűlnek az emberek: a föld nemzetségei és a négy égtájról összegyűjtött választottak (31. v.). A «föld valamennyi nemzetsége» kifejezés valószínűleg nem az emberi sokaságot jelenti, amely az idők végén reménytelenül siránkozik az őt érő elmarasztaló ítélet miatt (hiszen ez nem túlzottan derűs látvány az ország jövője szempontjából), hanem inkább a pogányok sokasága, amely kezd Krisztushoz térni. A szókapcsolat nem az evangélista saját alkotása, hanem a Ter 12,3; 28,14-ből származik, és az Ábrahám-féle áldásban való részesülésre hivatott pogány népeket jelenti.

Mellüket verő mozdulataik a Zak 12,10-re emlékeztetnek, ahol a próféta azt hirdeti meg, hogy a mártír messiás látványára Dávid háza és Izrael nemzetségei megtérnek: «Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztom a könyörület és a könyörgés lelkét. Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak. Gyászolni fog az ország, külön-külön minden nemzetség: külön Dávid házának nemzetsége, külön Nátán házának nemzetsége, külön Lévi házának nemzetsége stb.» (12, 10-12). Izrael nemzetségeinek helyén az evangélista azokat a pogányságból érkező népeket látja, amelyek mellüket verik, vagyis nyilvánvalóan mutatják, hogy a feltámadt Krisztust 'látva' megtértek. A mell verése - ellentétben azzal, aminek első pillantásra látszik - nem a reménytelenség, hanem az önvád és bánat jele (vö. Lk 18,13). Zakariásnál a fordulatot a «könyörület és a könyörgés lelke» váltja ki, amelyet Jahve kiáraszt Dávid házára és Jeruzsálem lakóira. Máté szerint az Isten lelke éppúgy ki fog áradni a pogányokra, mint a zsidókra. Ha pillanatnyilag csak a bánat jelét mutatják, ez azért van, mert az evangélista az üdvösség felé tett első lépésüket, megtérésük első jelét, vagyis csupán alapvető készségüket kívánja bemutatni, amellyel Isten beéri minden első hívás esetében. Másként fogalmazva, a szöveg a pogányok körében végbement metanoia-ról ad hírt.^[25]

A föld nemzetségei mellett feltűnik, illetve újra megjelenik a «választottak» maroknyi csoportja. E kifejezés itt is a zsidó népet, «Izrael maradékát» jelöli, amely a próféták szerint az üdvösség örököse. Jézus már két alkalommal tett említést a «választottakról» (13. és 22. v.). Most dicsőséges megjelenése kapcsán beszél arról, hogy ezek összegyűlnek a négy égtáj felől. Ezt az összejövetelt a próféták is megjövendölték: «Ha az ég széléig űzött is el Istened, az Úr még ott is összeszed» (szünagó: MTörv 30,4). «Azon a napon megharsan a nagy kürt (vö. Mt 24,31), és visszajönnek, akik elvesztek az asszírok területén, és akik szétszóródtak Egyiptom földjén» (Iz 27,13). A messiás köré gyülekezés a szétszóródással ellentétes folyamat. Jahve büntetésből minden irányban szétszórta népét («szétszórtalak benneteket a négy égtáj felé» - olvassuk a Zak 2,10-ben), de minden vidékről egybegyűjti, hogy üdvösségében részesítse.^[26] A farizeusokkal vitatkozó Jézus ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza (Mt 22,14; 23,37; Lk 13, 25-30). Pál azt állítja, hogy a nép tömeges hitszegése nem volt akadálya annak, hogy 'a maradék' elérje az üdvösséget (Róm 11, 3-7).

Ez az apoteózis (az emberfia dicsőséges 'eljövetele') és ezek a kezdeti vigasztalások (a választottak és a föld nemzetségeinek megtérése) alkotják a messiási korszak nyitányát, amelyet Lukács a «pogányok idejének» nevez (Lk 21,24; vö. Róm 11,25). Kérdés, hogy ez meddig tart, és hogyan fejeződik be. Elgondolható, hogy Jézus beszélt erről az eseményről is, de nem úgy látszik, hogy ebben a szövegben eddig ezt megtette volna.

(Mk 13, 28-31; Lk 21, 29-33)

32. «Okuljatok a fügefa példáján: amikor már
zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok,
hogy közel van a nyár.
33. Így ti is, amikor mindezt látjátok, vegyétek
észre, hogy közel van ő, az ajtó előtt.
34. Bizony, mondom nektek, hogy nem múlik el
ez a nemzedék addig, amíg minden meg
nem történik.
35. Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim
nem múlnak el».

Máté rendszerető író. Az eszkatologikus beszéd két téma köré csoportosul: az az egyik az 'eljövetelnek' (az emberfia érkezésének), a másik a 'világ végének' 'időpontja' és 'jele' (3. v.). Az evangélista már elkezdett válaszolni a második kérdésre, amikor felidézte az 'előjeleket' (5-14. v.) és a végérvényes bizonyítékot («a pusztító utálatosságot a szent helyen»: 15. v.). E jelek sora az emberfia (megtorló jellegű) 'első' eljövetelével zárul le (27-28. v.), amelyet 'azonnal' követ az ő dicsőséges megnyilvánulása vagy eljövetele (29-31. v.). Most a két esemény idejéről ('időpontjáról') beszél, de fordított sorrendben: először a megjelenésről (a parúziáról: 32-35. v.) tesz említést, azután a végről (a szünteleia-ról: 36-44. v.). Ez a válasz békésebb légkört idéz, de az elsőhöz hasonlóan általános és homályos. Csak példázatszerű utalások világítják meg: a fügefáról (32-35. v.), a vízözönről (36-42. v.) és a tolvajról szóló példabeszéd (43-44. v.).

A fügefa képe (32-35. v.) jelzi az első esemény (29-31. v.) bekövetkezését. Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a beszéd a világ végéről és Krisztus utolsó eljöveteléről szól, a fügefa első leveleinek zsendülése és a nyár beköszönte közötti rövid idő azonos az előjelek («mindez»: 33. v.) és a történelem utolsó szakasza közé eső idővel.^[27] Ebben az esetben azonban a 'nemzedék' szónak, amely nem kedvez ennek az azonosításnak, a szokásostól teljesen eltérő jelentéssel kellene rendelkeznie.^[28] Olyan feltevésről van tehát szó, amely nehezen egyeztethető össze a szöveggel. Lehetséges, hogy inkább azt kell feltételeznünk: a példázat nem a végítéletet kívánja megvilágítani, hanem az üdvözítő Krisztus dicsőséges eljövetelének jelentését. A hangsúly ebben az esetben is a «mikor»-ra (3. és 32. v.) helyeződik, de a kérdés nem az üdvtörténet lezárulására vonatkozik, hanem a messiási kor valóra válására. A fügefa csak a nyári évszaknak megfelelő hőmérsékleten rügyezik: ezért az első levélkék megjelenése a küszöbön álló nyár előhírnöke. E kép egyébként alkalmasabb arra, hogy a vigasztaló eseményt (a messiás győzelmét) mutassa be, mintsem a katasztrófát (a messiás bírói eljövetelét). «Amikor mindezt látjátok, vegyétek észre, hogy közel van ő (ti. az üdvözítő), az ajtó előtt» (33. v.). Valószínű, hogy a tauta (a «mindezt»: amikor mindezt látjátok) nem a világ végét jelenti, hanem az előbbiekben (4-28. v.) bemutatott szünteleia-ra vonatkozó meghirdetések valóra válását. Lukács még világosabban beszél: «közel van megváltásotok», vagyis «az Isten országa» (21, 28. és 31. v.). Az eszkatologikus beszéd alapbeállítása és a példázatban alkalmazott kifejezések arra köteleznek, hogy ebben a határozott szövegkörnyezetben maradjunk. Az «ez a nemzedék» kifejezés, vagyis a határozott és a mutató névmás által meghatározott név csak a hallgatók számára jelenvaló és ismert csoportra vonatkozhat: ez a csoport Krisztus kortárs nemzedéke, amely a szünteleia és a parúzia tanúja.

A fügefa és a nyár képe nem fenyítéket, hanem üdvös eseményt helyez kilátásba. A Bibliában a füge a szőlővel egyetemben a messiási kor termékenységének szimbóluma. A nyár az esztendő legjobban várt, legszebb és leggyümölcsözőbb évszaka: a napfény, a növények burjánzásának és a gyümölcsök betakarításának időszaka. Ezért nem a csapások, hanem az isteni áldások és ajándékok jelképe, amely nem az egyház végét, hanem tavaszát hirdeti. Ha a közeli (engüsz) esemény a messiási nyár, ezt az eszkatologikus beszédben (24, 4-28) meghirdetett felfordulásoknak és csapásoknak kell megelőzniük. Az apostolok 'megjelenésének' jelei felől érdeklődtek Jézusnál, aki jelként a zsidó 'világ végét' mutatja fel. A háborús zavargásoknak, a nagy nyomorúságnak és a szent város lerombolásának nem zavart, hanem éppen reménykedést kellene kiváltania, mert ezekre a romokra épül majd föl Krisztus országa. A növények elviselik a tél szigorát, nyáron azonban gyümölcsöt hoznak. Ugyanez történik az üdvrendben is: a zsidóság katasztrofális vége a keresztény történelem örvendetes kezdetének előhírnöke. Jeruzsálem elestét a 8. vers a szülő asszony fájdalmához hasonlítja: ebből tehát nem halál, hanem új élet fakad. A zsidóság napjának leáldozását kísérő megpróbáltatások és szenvedések nem állítják meg, hanem teljességgel érvényre juttatják a megvalósulóban lévő Isten országát. Sírás és rémüldözés helyett helyesebb, ha az ember bizalommal tekint a jövőbe.
 

(Mk 13, 32-35; Lk 17, 26-36)  

36. «Azt a napot viszont vagy azt az órát
senki nem tudja: még az ég angyalai sem,
csak az Atya.
37. Ahogyan Noé napjaiban történt, úgy
lesz az emberfia eljövetele is.
38. Mert amiképpen azokban a napokban,
az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak
és férjhez mentek egészen addig a napig,
amelyen Noé bement a bárkába,
39. és semmit sem sejtettek, míg el nem jött
az özönvíz, és mindnyájukat el nem
sodorta, úgy lesz az emberfiának
eljövetele is.
40. Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik
felvétetik, a másik otthagyatik.
41. Két asszony őröl a kézimalommal: az
egyik felvétetik, a másik otthagyatik».

A szöveg még mindig az emberfia eljöveteléről beszél, aki azonban most nem üdvözítőként, hanem mint bíró érkezik. Az evangélista továbbra is a tanítványok kérdésére próbál válaszolni, amelyet a hívők is magukévá tettek (3. v.). Válasza azonban - akár a kezdeti nyilatkozatra gondolunk (36. v.), akár a messiás büntető jellegű eljövetelére - nem kedvez az ilyesfajta 'faggatózásnak'. Korábban azt mondotta, hogy a messiás villámhoz hasonlóan fog eljönni (27. v.). Most azt állítja, hogy úgy érkezik, mint valamiféle elemi csapás vagy özönvíz (37. v.). S ezek egyáltalán nem szép kilátások.

A «nap és az óra» kifejezés a Biblia nyelvén a 'pontos időmeghatározást' jelenti.^[29] Jézus arra hívja fel a figyelmet, hogy ez Isten titka, amiről senkinek sem lehet tudása, még az ő 'közvetlen tanácsadóinak', az angyaloknak sem. Máté nem ismétli meg a Mk 13,32-ben szereplő («még a fiú sem») kifejezést, de burkoltan az olvasó értésére adja, hogy ez az 'adat' a fiú számára is ismeretlen, és ezért nem közölheti. Ez az üdvözítő 'tudásával' kapcsolatos adalék sok fejtörést okozott a teológusoknak, valójában azonban egyszerűen Jézus emberi tudásának határaira utal. A jövendő Isten titka, és csak azok tudhatnak róla valamit, akiknek ő kinyilatkoztatja.^[30] Ám lehetséges, hogy a szövegnek mélyebb mondanivalója van. Az 'ismerni' ige a Bibliában az 'akarást' is jelenti. Vagyis a szöveg nem egyszerűen Isten közölhetetlen titkáról beszél, hanem olyan döntésről, amely egyedül tőle függ. A válasz visszhangját az Apostolok Cselekedeteiben (1,7) találjuk, ahol Jézus az ország helyreállításának ideje felől érdeklődő apostoloknak ezt mondja: «Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett». Az üdvtörténet döntő fordulatait csak az Atya ismeri, mert ezek kizárólag az ő meghatározó akaratától függenek.^[31]

Ha Máté a vigasztaló parúzia meghirdetésén túllépve nem tér át a messiás bírói eljövetelének témájára, az emberfia dicsőséges megjelenésének híre nem lett volna hatékony eszköz a közösségen belüli (9-12. v.) botrányok, ellenségeskedés és hűtlenség kiküszöbölésére. Az emberfia eljövetele immár nem hasonlítható a nyár érkezéséhez, hanem inkább olyan világméretű csapáshoz (vízözönhöz), amely a kezdetek törvénysértő embereit (Ter 6, 6-7) sújtotta. Ez a hivatkozás nem üdvös, hanem büntető jellegű eseményre utal. Mint ahogyan a vízözön idején Noét és családját leszámítva az emberiséget elborították a hullámok, így lesz az emberfia eljövetelekor is: az izraeliták tömege elpusztul, és csak kevesen maradnak életben. Ketten dologznak majd a mezőn vagy őrölnek a malomban: az egyiket megölik, a másik sértetlen marad. Az arányt nem matematikai (fele-fele) jellegűnek, hanem jelzés értékűnek kell tekintenünk. Az emberfia érkezésére vonatkozó utalás ebben az esetben (39. v.) nem a feltámadt Krisztus győzelmét hirdeti (mint a 30. versben), hanem bírói eljövetelét, mint ahogyan a 24,27-ben is erről van szó. A figyelmeztetés itt is az üdvözítő kortársainak szól, vagyis a malmaikkal, a mezei munkájukkal foglalatoskodó palesztinai lakosoknak, és nem a távoli utolsó nemzedék embereinek. Ha a vízözönről szóló 'példázatot' az egyetemes ítélettel hozzuk kapcsolatba, nemcsak a szövegkörnyezetből lépünk ki (24, 1-28), hanem azt sem tudjuk megválaszolni, kik a 'felvett' (az 'életben hagyott') emberek, s főként magyarázhatatlan marad a csupán Noét életben hagyó vízözön és a Krisztus megnyilvánulása közötti kapcsolat, akinek a választottak sokaságát kellene egybegyűjtenie. A vízözön csupán a fenyítékre utal, és nem az üdvösségre, mely utóbbit a Bibliában a szivárvány jelképezi. A megmenekült és az elvetett emberek aránya a szokványos értelmezésben nagyon kiábrándító ahhoz, hogy igaz lehessen. Abban a feltételezésben azonban, amely szerint az ellentét a 22. versben említett «minden ember» (omnis caro: a zsidó közösség) és a 'választottak' (31. v.) Krisztushoz térő kicsiny csoportja között húzódik, minden nehézség megoldódik. Mint ahogyan a vízözön idején «valamennyien» elvesztek, és csak Noénak (az evangélista még családtagjait sem említi) sikerült megmenekülnie (39. v.), úgy lesz Jeruzsálem pusztulásakor is: egyesek elkerülik a büntetést, de a tömeg elvész. A zsidó nemzetre zúduló áradat az emberiséget elárasztó első vízözönhöz hasonlóan csak kevés túlélőt hagy maga után.^[32][33]
 

(Mk 13,35; Lk 12, 39-40)  

42. «Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok,
hogy melyik órában jön el a ti Uratok.
43. Azt pedig jegyezzétek meg: ha tudná a
ház ura, hogy melyik őrváltáskor jön a
tolvaj, virrasztana, és nem hagyná
betörni a házába.
44. Ezért legyetek ti is készen, mert abban
az órában jön el az emberfia, amelyikben
nem is gondoljátok».
 

A tolvajról szóló példázat (42-44. v.) a virrasztás témájával kezdődik és az emberfia (ellenséges) eljövetelének meghirdetésével fejeződik be. Máté a tolvaj betöréséhez hasonlítja a parúziát, mint ahogyan a 28. és a 37. versben a 'villámmal', illetve a vízözön hullámaival állította párhuzamba. Haragvó látogatásról, büntető közbelépésről és nem baráti összejövetelről van szó. A baljóslatú látogatás felidézi a vég, illetve az ítéletet hozó parúzia témáját, miközben a nap és az óra bizonytalanságára történő utalás elővételezi a hűtlen szolgáról szóló példabeszédet (50. v.). A tolvaj képe a Bibliában arra szolgál, hogy az Úr napjának váratlan 'betörését' jelezze (vö. 1 Tessz 5,2; 2 Pét 3,10; Jel 3,3; 16,15). A szövegkörnyezet nem javallja, hogy kilépjünk a vízözönről szóló 'példabeszédben' feltételezett helyzetből. Az esemény inkább irodalmi, mintsem történelmi adat, és ezért beszélhetünk 'példázatról'.

Máté még a zsidókra váró sorsról beszél, de a keresztények felé is fordul, nehogy egyedenként vagy közösségként a zsidókéhoz hasonló ítélet alá essenek. Ha Izrael hűtlenséggel fejezte be az isteni jóakarat tanújeleivel átszőtt történelmét, megtörténhet ez a keresztényekkel is, ha nem térnek más útra. A virrasztás és az istenfélelem ösvényén kell járniuk, hogy ne érje őket felkészületlenül a szerencsétlenség, amely veszélybe sodorhatja a Krisztus iránti ragaszkodásukat.

A bizonyosságot, amelyet a tanítványok a 'parúziát' és a 'véget' illetően keresnek, éppen ennek bizonytalansága szavatolja, mert folytonos virrasztásra késztet. A csapások általában előzetes figyelmeztetések nélkül érkeznek és a tolvaj sem jelenti be önmagát előre. Ehhez hasonlóan az emberfia eljövetelét sem lehet kiszámítani, s főleg nem lehet megakadályozni. Az ember feladata az, hogy erkölcsös életet tanúsítva szembesüljön vele.
 

(Lk 12, 41-46)

45. «Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért
rendelt szolgái fölé az úr, hogy kiadja
nekik az eledelt idejében?
46. Boldog az a szolga, akit ilyen munkában
talál ura, amikor megjön.
47. Bizony, mondom nektek, hogy egész
vagyona fölé rendeli őt.
48. Ha pedig a gonosz szolga így szólna
szívében: 'késik az én uram' -
49. és szolgatársait verni kezdené, és
együtt enne és inna a részegekkel:
50. megjön annak a szolgának az ura
azon a napon, amelyen nem várja,
és abban az órában, amelyben nem is
gondolja;
51. akkor elkülöníti (a többitől), és a
képmutatók sorsára juttatja. Ott lesz
majd sírás és fogcsikorgatás».

Az eszkatológia zsidó (23,37 - 24,2), egyben keresztény probléma is. Máté már emlékeztette hallgatóit vagy olvasóit (3. v.) Izrael sorsára, de nem teheti meg, hogy ne figyelmeztesse közösségének tagjait (a 'vezetőket': 24, 45-51; az egyszerű hívőket: a «szüzeket»: 25, 1-13; a «szolgákat»: 25, 14-30) is a rájuk váró sorsra. A keresztények a történelemben élnek, de a feltámadásba vetett hitük a történelem feletti világ felé fordítja lényüket. Életük jelenlegi része nem befejező, de döntő szakasz: az eljövendő világban ennek alapján adatik majd számukra a boldogság (24,46; 25, 10.21.23) vagy a szenvedés (24,51; 25, 12.26.30) állapota. A keresztény embernek az a hivatása, hogy félelemben és reszketésben éljen. Sorsa függőben marad addig a «napig», amíg nem találkozik urával (küriosz: 24,45; 25, 26.44), a «vőlegénnyel» (nümphiosz: 25,6), aki az esetektől függően vagy barátként vagy könyörtelen bíróként mutatkozik (24, 50-51; 25,12; 26,30). A zsidó és a keresztény történelem végcélja azonos. Az izraeliták egy része eléri a célt (24, 22.31), a többség azonban elvész (24,22). Ugyanez történik a keresztényekkel is. Az egyik szolga boldognak mondatik (24,46), a másik sírásra és fogcsikorgatásra ítéltetik (24,51); öt 'szüzet' a vőlegény kíséretében beengednek a menyegzőre, ötöt pedig kizárnak onnan (25, 1-13); három szolga hűségesnek találtatik, egy azonban hanyagnak (25, 14-30). Ez a mérleg nem ad derűre okot. Ám óvakodni kell attól, hogy az ilyen példázatokat az eljövendő valóság jellemzőinek tekintsük, amely teljességgel rejtett marad az ember számára. Nem valószínű, hogy az evangélista éppen ezt a titkot szándékozik feltárni. Célját ugyanis a kezdeti gondolat foglalja össze: «aki mindvégig kitart, az üdvözül» (24,13). Az eszkatologikus távlat elsősorban nem üzenetet tartalmaz, hanem ürügy arra, hogy az evangélista szívéhez közel álló erkölcsi buzdításokhoz kedvező fogadtatást készítsen elő. A szerző nem mértéket akar szabni Istennek az emberi cselekedetek megítéléséhez, hanem arra buzdítja az embert, hogy valósítsa meg jelenlegi és eljövendő boldogságát.

A Mt 24,45 - 25,30 szövege három új példázatot tartalmaz, amelyek szemmel láthatóan a virrasztás témája köré csoportosulnak, jóllehet e kifejezés csak a 25,13-ban szerepel. Ha ez a megállapítás helyes, a három példázat célja talán az, hogy megerősítse a parúzia várását, amely annak ellenére, hogy küszöbönállónak nyilváníttatott (24,29), késlekedik. Minthogy a várakozás folyamán a lelkek elveszhetnek a tivornyázásban (24,49), elálmosodhatnak (25,5) vagy erőt vehet rajtuk a lustaság (25,18), az evangélista ébren akarja őket tartani a nagy találkozásig. Ennek az értelmezésnek azonban, amelyet a szövegösszefüggés is sugall, megvannak a maga nehézségei. Máté ugyanis korábban (24,13), főként a fügefáról, a vízözönről és a tolvajról szóló példázatban (24, 32-44) már figyelmeztetett a virrasztásra. Nem valószínű, hogy most azonnal (s főként a mondanivalóval arányban nem álló részletességgel) visszatér ugyanerre a témára. Helyesebb, ha arra gondolunk, hogy a szerző a (bíró és üdvözítő) Krisztussal való találkozásra készülő közösség drámáját mutatja be e sorokban. Mindegyik elbeszélésben szerepel valamilyen ítélet, a cselekedetek megvizsgálása, és megjelenik a megbélyegzés vagy a jutalmazás eleme is. Ugyanakkor a példázatok díszletanyaga túlzottan szegényes, eseménysora túlságosan egyszerű (szinte magánjellegű) ahhoz, hogy az utolsó ítélet esküdtszékére kellene gondolnunk.

A királyi menyegzőről szóló példabeszédben (22, 1-14) a meghívott gyilkosokat sújtó kollektív ítéletet (7. v.) a menyegzős ruha nélküli ember elutasítása követi (22,13). Ebben az esetben is ez a sorrend. A választott nép elítélését (24, 4-44) az egyedi hívők megítélése követi, amikor személyesen találkoznak az Úrral. A téma továbbra is a 'vég' vagy az 'eljövetel', de ezúttal más beállításban.

Az első elbeszélés (45-51. v.) középpontjában egy szolgának bölcs, illetve ostoba magatartása áll, akit a gazda a ház őrzőjévé, a szolganép felügyelőjévé és fejévé tett.^[34] A tulajdonos távollétében tetszése szerint rendelkezik, tisztességes, felelős módon, vagy zsarnoki, félelmet keltő módszerekkel. Ám a számadás órájában, vagyis a gazda visszatérésekor, cselekvésmódjának megfelelően megkapja fizetségét, jutalmát vagy büntetését.

A szereplők azonosítása nem okoz nagy gondot. A jutalmazásra (46. v.) vagy a súlyos büntetések (51. v.) kiszabására képes gazda, aki emberileg kiszámíthatatlan órában is meg tud érkezni, nem más, mint a bíró-messiás. A ház népe fölé rendelt szolga bármelyik hívőt képviselheti, akit Isten a rábízott javak sáfárává tett, vagy (ahogyan Lukács szövegéből kiderül) olyan megbízottat jelent, aki a közösségben különleges jogkörökkel rendelkezik.^[35]

A példázat csúcspontját a szolga és a gazda találkozása alkotja: döntő és megismételhetetlen pillanat az ember egész léte szempontjából. A szokványos értelmezés szerint az úr «érkezése» azonos az egyetemes ítélet napjával,^[36] annak ellenére, hogy a leírásból hiányoznak e nagy esemény adatai és jellemző vonásai. A Bibliában a 'nap' mindig valamiféle 'végső' megnyilvánulásra vonatkozó kifejezés. Ám ebben az elbeszélésben nem a gazda és a tömeg szembesül egymással, hanem két személy. Még magánjellegű párbeszédnek is alig tekinthetjük, mert hiányoznak lényeges elemei. A gazda távolmaradásának ideje nem utal az Isten országa földi szakaszának egészére. Az ítélet valamilyen egyedet érint, és nem közösséget. Ehhez hasonlóan a jutalmat, illetve a büntetést is egyedi emberek kapják, és nem a sokaság. A gazda késlekedésének az a szerepe, hogy nyilvánvalóvá tegye a szolga viselkedését, és nem az, hogy a feltámadás és a Krisztus visszatérése közötti időre emlékeztessen. A gazda szava azt a részleges ítéletet jelenti, amelyet az üdvözítő mond a hívő ember életéről vagy magatartásáról, amikor a színről színre látásban találkozik majd vele.

A ház népe fölé rendelt szolga sorsát mindkét esetben világos és példázaton kívüli kifejezések írják le. Jutalmazását a különleges és valódi boldogság fogalma jelöli, amely sejteni engedi a viszonzás nagyszerű voltát. Ez az ellenszolgáltatás nem csupán elismerése a megtett jónak, hanem magasabb rendű ajándék.^[37] A jézusi meghirdetésben csak burkoltan szereplő égi dicsőségre utalást a hűtlen szolgára kirótt büntetés is alátámasztja. Kiűzik az országból, és a képmutatók, vagyis a hamis hívők sorsára juttatják (vö. 6, 2.5.16; 15,7; 23, 13.15 stb.). A sírás és a fogcsikorgatás említése félreérthetetlenül mutatja az ítélet szigorát.^[38] Az egyes emberek végső célja, az evangélista szeme előtt lebegő határpont döntő jelentőségű a keresztény életvitel egésze szempontjából. Az embernek figyelnie kell e végső célra, nehogy kellemetlen meglepetések érjék. Márk a párhuzamos helyen (13, 33-37) kizárólag a virrasztás témáját hangsúlyozza, éspedig azért, mert a gazda visszatérése bizonytalan. Máté még említést sem tesz erről, s csak közvetve utal az óra bizonytalanságára.^[39] Az első evangélista szerint nem a gazda váratlan visszaérkezése dönti el az ház népe fölé rendelt szolga sorsát, hanem az, hogy hogyan viselkedett. Az időpont bizonytalansága nemcsak a virrasztást javallja, hanem a hűséget és a bölcsességet is, két olyan tulajdonságot, amely elsősorban nem a végveszélyből menekülő, hanem az értelmesen, a felelősen és a közjó iránt elkötelezett módon cselekvő ember jellemzője. Nem elegendő, ha az ember csupán arra áll készen, hogy tisztességtelen magatartásának jeleit eltüntesse az első riadóra, hanem úgy kell cselekednie, mintha a gazda állandóan jelen volna, vagyis meggyőződésből, szeretetből és nem önző érdekből. A hűséget nem a váratlan visszatéréstől való félelem táplálja: az ilyen megfontolás ugyanis nem a hűség vagy a bölcsesség jele, hanem csupán az emberi okosságé vagy számításé.^[40]

A Krisztussal való személyes találkozás várása a hívő ember^[41] és főleg a közösségi életért felelős lelkipásztor egész életét meghatározza: nem elegendő csupán virrasztania, hanem szorgosnak, kitartónak, állhatatosnak kell lennie megbízatása vagy élete egészének folyamán. A találkozás nem előre megbeszélt időpontban zajlik le. Előfordulhat, hogy várat magára. Ilyenkor az ember esetleg azt gondolja, ráér még rendbe hozni dolgait. Ám e reményében csalatkozhat, és ez végzetes következményekkel járhat. A gazda nem akkor jön, amikor alárendeltjei óhajtják, hanem, amikor ő akarja. Ha egy pillanatra mégis úgy gondolják, hogy az ő kívánságuknak megfelelően érkezik, ez helyrehozhatatlan bajt eredményezhet.

A példázat katekétikai, egyben lelkipásztori céllal fogalmazódott meg. Az evangélista azt akarja bemutatni, milyen eredményekkel zárulhat az Úrral való találkozás, és közben azt is sugallni kívánja, milyen úton kell járni ahhoz, hogy az ember helyeslő ítéletet kapjon, és elkerülje a kárhoztatást. A bölcs szolgát kell utánozni, és nem szabad engedni az ellenirányú kísértéseknek. A fáradtság, az elbátortalanodás és a lanyhulás a hűséges és a bölcs embert is hatalmába kerítheti. A példázat alkotója nem véletlenül mutatja be egyazon személlyel kapcsolatban a két lehetőséget. Az alantas ösztönök, a lustaság és az állhatatlanság folytonosan kísértésbe hozzák a szolga hűségét. Így ez a hűség könnyen hűtlenséggé, a bölcsesség ostobasággá válhat, és a rossz szolgáéhoz hasonló gondolkodásmódot eredményezhet.^[42] Ezért az embernek mindenkor bátor magatartást kell tanúsítania, nem szabad engednie, hogy a különféle nehézségek legyőzzék, és így kell készülnie a gazdával való találkozásra. A példázat jellegű kép mintát állít a közösség lelki vezetői elé, egyben sajátos módon jellemzi a keresztény életet is. A földi lét a próbatét (mondhatnánk a tanulás) időszaka, amely vizsgálattal zárul minden személy életútjának végén. A keresztény hivatás vagy élet nem valamiféle kitüntetés, hanem a testvéreknek nyújtott szolgálat annak a Krisztusnak nevében, aki Isten házának gazdája. Az ég felé tájékozódó élet magasabb rendű feladat vállalása. A szolga még nem a ház népe fölé rendelt személy: csak akkor válik a másik létrendben a nemesebb javak sáfárává, ha hűségesen végzi feladatát. Az 'égi élet' nem valamiféle tisztes nyugalom, hanem magasabb rendű feladat vállalása (vö. 19,28).

A hűtlen szolgára kirótt büntetés a jutalmazás ellentéte. Aki visszaélt hatalmával, jó helyett rosszat tett, mások java helyett saját érdekeit szolgálta (vö. Lk 12,45), azt elmozdítják hivatalából és 'elkülönítik'^[43] (azaz kiközösítik). A jutalom az előléptetés és a korábbi küldetés megerősítése. A büntetés a feladatoktól való megfosztás és az országból kizárás, illetve a hűtlenek sorsára jutás - mondja Lukács (12,46).

Tekintettel arra, hogy az evangélista intelmi szándékkal ír, a jutalom és a büntetés témáját az értelmezésben nem szabad eltúloznunk.

^[1]  Az ezzel kapcsolatos bibliográfia túláradóan gazdag: vö. A. Feuillet, Le discours de Jésus sur la ruine du temple (Mc, Lc), in RB 55 (1948), 481-502.; uo. 56 (1949), 61-62.; ugyanő, La synthèse eschatologique de Saint Matthieu, in RB 56 (1949), 340-364.; uo. 57 (1950), 62-91. o.; ugyanő, Parousie, in DBS VI (1960), 1331-1419. o.; O. da Spinetoli, L'impostazione del problema escatologico in S. Matteo, in BiOr 8 (1966), 185-211.; A. Oepke, parousia, in GLNT, i. m., IX. k., coll. 839-878.; J. Lambrecht, The parousia. Discourse, Composition and Content in Mt, XXIV-XXV, in AA. VV., L'Évangile selon Matthieu, rédaction et théologie, Gembloux, 1972., 309-342. o.; L. Sabourin, Il discorso sulla parusia e le parabole della vigilanza (Mt 24s), in BiOr 20 (1978), 193-211.; S. Brown, The Matthean Apocalypse, in JStNT4 (1979), 2-27. o.; F. W. Burnett, The Testament of Jesus-Sophia. A Redaction-Critical Study of the Eschatological Discourse in Matthew, Washington, 1979.; D. Marguerat, Le jugement dans l'évangile de Matthieu, Genève, 1980.

^[2] Vö. Oz 4,1; Joel 3,3; 4, 9-17; Szof 1, 2-18; 3,8; Iz 27,21; Dán 7; Hénoch et. 1-5; 45-47; 55-90.

^[3] Vö. D. Marguerat, i. m., 15. o., amely egyiptomi, iráni és görög mitológiai vallási hiedelmekről beszél.

^[4] Vö. IV. Ezdrás, 6,14, in: G. Bonsirven, La Bibbia apocrifa, Milano, 1962., 229. o.

^[5] Vö. F. W. Burnett tételével, i. m., (1. jegyzet).

^[6] A történelem a próféták szerint is valamiféle befejeződés felé halad. Úgy látszik, hogy az «azon a napon», «az utolsó időben» (vö. Iz 2,2; Oz 3,5; Jer 23,20; 30,24; Ez 38,16; Dán 2,28; 10,14; 11,35; 12, 9.13), az «utolsó napokban» (vö. Jer 48,47; 49,39) és az «évek múltán» (Ez 38,8) kifejezések a messiási korszakot egybekötik a történelem végső szakaszával. A 'vég', illetve a 'világvége' kifejezés azonban az apokaliptikus irodalomban és főleg a következő művekben jelenik meg: Hénoch könyvei, Ezdrás IV. könyve és a Pátriárkák (különösen Lévi és Benjamin) végrendeletei. Szükséges, hogy «Sion hanyatlása véget érjen és a mulandó világ beteljesüljön» (IV. Ezdr. 6,19). Az ítélet napja lesz «ennek az időszaknak vége és az eljövendő időnek, a halhatatlanságnak kezdete» (uo. 7,13). Vö. G. Bonsirven, La Bibbia apocrifa, Milano, 1962. A qumráni szerzetesek ugyanebben a várakozásban élnek: «Isten az ő titokzatos tudásával és ragyogó bölcsességével megszabta a gonoszság fennmaradásának határát: látogatásának idején mindörökre megsemmisíti ezt» (Közösségi Szabály, 4, 18-23).

^[7] Ezzel kapcsolatban néhány utalás található a következő műben: L'impostazione del problema escatologico in S. Matteo, BiOr 8 (1966), 186. oldaltól; vö. D. Marguerat, i. m., 18-83. o.

^[8] Vö. 2 Tessz 2, 7-12; 1 Jn 2, 18.22; 4,3; 2 Jn 7.

^[9] Vö. Jer 23,25; Jer 28; Ez 13,1-től.

^[10] A háborúk, az éhínségek, a földrengések és az ezekből elkerülhetetlenül adódó szenvedések annak az irodalmi nyelvezetnek elemei, amelyet a próféták és az apokaliptikus írók Isten közelgő fenyítéseinek s főként a végnek leírására használnak (vö. Iz 13,13; Jer 21, 8-10; 34,17; IV Ezdr 13,31; II Bar 48,32,37).

^[11] A Hetvenes-fordítás e kifejezéssel (ódinesz) a terhességgel és a szüléssel kapcsolatos fájdalmakat jelöli. Vö. Jel 12,2.

^[12] Ez Lagrange feltevése (i. m., 290. o.), amelyet A. Feuillet is átvett, illetve újrafogalmazott. Vö. id. cikk, in RB 55 (1948), 492. o.; P. Benoit, i. m., 146. o.

^[13] Vö. Dán 9,27; 11,31; 12,11. E híradás a Makkabeusok könyvében is megjelenik: «A 145. (a szokványos időszámítás szerint 167.) esztendő Kiszleu hónapjának tizenötödik napján a király az égőáldozat oltárán szörnyű pusztítást rendezett, és Júda városaiban és a környéken mindenféle oltárokat emeltek» (1 Mak 1,54). A szöveg arra utal, hogy olimpiai Zeusz-szobrot helyeztek az áldozati oltárra (vö. 1 Mak 6,7; 2 Mak 6,2). A zsidó ember számára minden bálvány szégyenletes utálatosság, de az Isten hajlékába vitt bálvány egyenesen minősíthetetlen cselekedetnek számított. A «pusztító utálatosság» kifejezés hebraizmus, amely páratlan, minden képzeletet felülmúló megszentségtelenítésre utal.

^[14] A «nagy nyomorúság» kifejezést a Dán 12,1 sugallja, amely az Antiokhosz Epiphanész-féle üldözésre vonatkozik: «Nyomorúságos (thlipszisz) idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, addig az időig». A Mik 1,2, a Jer 4, 23-26 és az Iz 13,14 hasonló módon írja le Júda, Szamaria és Babilónia pusztulását. Josephus Flavius is ilyen nyelvezetet használ a szent város pusztulásának leírásában (A Zsidó Háború, Bev. 4; 5, 10, 3).

^[15] Vö. Iz 13, 9.14; 34, 1-4; Jer 4, 23-26; 30,7; Jo 2, 1.10-25; Ez 5,9; 7, 14-16; 26,15; Bár 2, 2-3. Josephus Flavius a 'zsidó háborúról' beszélve írja: a legnagyobb, és «nem olyan, mint amelyekről hírből hallottunk. A szerencsétlenségek, amelyek a világ kezdete óta a különféle népeket sújtották, eltörpülni látszanak a zsidókat ért csapások mellett» (A Zsidó Háború, I,12).

^[16] Vö. 1 Kir 19, 17-18; Ám 3,12; 4,11; 5,15; Iz 1,9; 4, 2-3; 6,13; 7,3.22; 10, 20-21; 17, 4-6; 28,5; 30,17; 37,31; Jer 30,20; Ez 11,13.

^[17] Utalhatunk például a Bar Kohba-hoz hasonló forradalmárokra vagy a qumráni szerzetesekre: jóllehet ellentétes módokon, de a messiási reményeket szándékozták megtestesíteni.

^[18] Vö. Jer 28, amely megemlíti Hananja könnyelmű próféciáit: a nép elfogadta, ám a tények hamarosan megcáfolták ezeket.

^[19] Vö. Iz 29,6; 30, 27-28; Zak 9,14; Zsolt 18, 14-15; 97,4; 144,1 stb.

^[20] Mint ahogyan a 'világ végére vonatkozó értelmezés' is alaptalan feltevésekre (az apokaliptikus nyelvezet metaforáira) épült, úgy itt is hiányoznak azok az elemek, amelyeknek alapján a 30-31. vers szövegében az egyetemes ítélet nagy esküdtszékét kellene látnunk: hiányzik a bíró személye (a 25,31-ben az emberfiát angyalok veszik körül és a dicsőség trónusán ül), nincs jele a bírósági eljárásnak, illetve a felmentő vagy az elmarasztaló ítéletnek.

^[21] J. Schmid azt állítja, hogy a jelet először Péter Apokalipszise azonosítja a kereszttel («A kereszt fog előttem járni, amikor eljövök dicsőségemben», 3. fej.), majd Péter Evangéliuma, amelyben azt olvassuk, hogy Krisztus angyaloktól körülvéve és egy kereszttől kísérve kijön a sírból (3,9). Az Apostolok Levelében (16. fej.) ez áll: «Felhők szárnyán dicsőségben leszállok a földre, és a kereszt, keresztemnek jele előttem fog járni» (i. m., 415. o.).

^[22] Vö. A. Feuillet, id. cikk, 352. oldaltól; P. Benoit, i. m., 149. o.; J. Schniewind, i. m., 242. o.; P. Bonnard, i. m., 353. o.; P. Gaechter, i. m., 784. o.

^[23] A héber rã'ãh (látni) ige nem egyszerűen fizikai észlelésre utal, hanem a meghirdetett esemény felfogására, megtapasztalására és a vele kapcsolatos bizonyosságra (vö. Iz 52,10; Jer 5,12; MTörv 28,10). Az apokalipszisekben elsősorban nem szemlélni, hanem megérteni kell az eseményeket. Az emberek nem az ég felhőiben fogják meglátni az emberfiát, hanem égi lény hatékony tevékenységeként tapasztalják meg jelenvalóságát a történelemben.

^[24] Az emberfia eljövetelével kapcsolatban sok szentírás-magyarázó a «világ végére vonatkozó próféciáról beszél. Ez a vélemény azonban talán túl messzire megy, mert a szöveg nem említi a halottak feltámadását, sem a jók és a rosszak megítélését, vagyis a végítélet leírásának lényeges témáit. A részlet csupán az emberfia eljövetelét helyezi reflektorfénybe. Kétségtelen azonban, hogy a nagy pusztulás, a napok megrövidülése, a kozmikus katasztrófa, a választottak egybegyűlése és a nap titokzatos volta az eszkatologikus témák közé tartozik» (C. Perrot, id. cikk, 497. o.).

^[25] «A nemzetségek siránkozó mellverése kollektív bűnbánati és megtérési aktus» (A. Feuillet, Parousie, id. cikk, col. 1354.). A szerzők többsége azonban a legfőbb bíró látása miatti rémületnek tekinti a nemzetségek jajgatását. Vö. Lagrange, i. m., 467. o.; J. Schniewind, i. m., 242. o.

^[26] A prófétai igehirdetésben az egybegyűjtés mint a 'szétszórás' ellentéte (vö. Lev 26,39; MTörv 28, 36-64; Jer 9,16; 18,17; Ez 5, 2.10.12; 12,14; 17,21 stb.) a 'restauráció' jeleként és útjaként jelenik meg (vö. MTörv 30,3-tól; Iz 11, 11-16; 27,13; 48,8; Jer 23,3; 29,12; 31,8; Ez 11,17; Zsolt 105,47; 146,2; Tób 13,13; Bár 5, 5-9; 2 Mak 2,7).

^[27] Vö. J. Dupont, La parabole du figuier qui bourgeonne (Mc XIII, 28-29 et parallèles), in RB 75 (1968), 526-548. o.

^[28] Órigenészt követve (PG 13, 1684) sok exegéta a nemzedék szónak a faj jelentést adta. Vö. M. Brunec, Sermo eschatologicus (Mt 24 et paral.), in VD 31 (1953), 286. oldaltól. M. Meinertz szavai szerint: «Itt világosan látszik, hogy a genea hauté kifejezést nem Krisztus kortársaira, hanem Izrael népére kell alkalmaznunk, amennyiben ez a nép bűnös». Az evangéliumok sosem az önmagában vett nemzedéket emlegetik, hanem a bűnös, a házasságtörő nemzedéket, vagyis a kifejezést nem személyek csoportjára alkalmazzák, hanem valamiféle erkölcsi magatartás megbélyegzésére (Dieses Geschlecht, in BZ 1 [1957], 283-289. o.).

^[29] «Ezt az egyetlen fogalmat két szóval kifejező formulát klasszikusnak tekinthetjük» - mondja B. Rigaux arról a párhuzamos kifejezésről («időpont és alkalom»), amely az 1 Tessz 5,1-ben található (Les épîtres aux Thessaloniciens, Paris-Gembloux, 1956., 553. o.). Vö. Dán 2,21; 7,12.

^[30] Vö. A. Feuillet, id. cikk, 87-88. o. J. Schniewind is azt állítja, hogy ebben a részben nem Krisztus nem-tudásán van a hangsúly, hanem az Atyától való függésén (i. m., 244. o.). «A parúzia pontos időpontját csak az Atya ismeri, mert ez egyben az ő döntése is» (P. Gaechter, i. m., 790. o.). J. Winandy különbséget tesz Jeruzsálem pusztulásának időpontja (amelyet mindenki előre láthatott) és a parúziának vagy Krisztus végső visszatérésének pontos ideje között: ez utóbbit senki sem ismerhette, hiszen «a mi elgondolásunk szerint az erre vonatkozó döntés még nem született meg» (Le logion de l'ignorance, Mc XIII,32; Mt XXIV, 36, in RB 75, 1968., 63-79. o.). Úgy látszik, hogy azt a nem-tudást, amelyet a szerző Jézus esetében elismer, csupán a körülményekből eredezteti, és nem ontológiai tényekből.

^[31] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., I. k., 168-170. o.

^[32] Vö. A. Feuillet, id. cikk, 82. oldaltól.

^[33] Vö. M. Didier, La parabole du voleur (Mt 24, 42-44), in RD Namur 21 (1967), 1-13. o.

^[34] Vö. M. Didier, La parabole du serviteur intendent (Mt 24, 45-51), in RD Namur 21 (1967), 75-86. o.

^[35] L. Algisi (i. m., 345. o.) szerint Lukács azt akarja megvilágítani, hogy az egyházban különleges felelősségük van a méltóságra emelt embereknek. Hozzáfűzhetjük: a példázatot csak ezzel a feltevéssel élve tudjuk megkülönböztetni a talentumokról (Mt 25, 14-30) szóló példabeszédtől. J. Jeremias azt állítja (i. m., 47. oldaltól), hogy Jézus a példázatot eredeti összefüggésében a zsidó nép rossz vezetőinek mondotta el, és csak az egyház alkalmazta közösségeinek vezetőire. Vö. W. Harrington (i. m., 94. o.) és A. Feuillet (id. cikk, RB 57 [1950] 66. o.) véleményével, akik hasonlóképpen gondolják a dolgot: «a ház népe fölé rendelt szolga csak azoknak a kitüntetett tanítványoknak egyike lehet, akik a közösségben kiemelt helyet foglalnak el. Természetesen az apostolokra gondolunk, annál is inkább, mert az apostoli levelek a püspököket hangsúlyozottan felügyelőként, Isten vagy Krisztus szolgáiként mutatják be (1 Kor 4,1; 9,17; 2 Kor 4,5; 6,4; Ef 3, 2.7; 1 Tim 1, 4.12; 3, 4.5; 4,6; Tit 1,7; 1 Pét 4,10)». H. Kahlefeld azt mondja, hogy a 'ház' szó a keresztény közösséget jelöli (vö. Zsid 3,6; 1 Pét 4,17; 5,2-től; 1 Tim 3,15). A beszéd szerinte is a közösség véneihez szól (i. m., 123. oldaltól).

^[36] A «megjön azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja» mondat (50. v.) pontosan megfelel annak, amit az előző versek a parúziáról mondottak (39.42. és 44. v.), (P. Bonnard, i. m., 356. o.). L. Algisi szerint «a szolga büntetése hirtelen a végítélet jelenetét idézi» (i. m., 347. o.). Majd így folytatja: ugyanez a mondat megjelenik a 8,12; 13, 42.50; 22,13; 25,20; Lk 13,28 verseiben is (uo. 347. o., 32. jegyzet).

^[37] L. Algisi művében ezt olvassuk (i. m., 346. o.): «Ez a viszonzás határozottan felülmúlja a jelenlegi élet normáit - mondja A. Feuillet. Emellett hasonlít a talentumokról szóló példázatban szereplő jutalomhoz, amely a másvilágra helyeződik» (id. cikk, RR 57, 1950., 67. o.). Az a mozzanat, hogy az úr egész vagyona fölé rendeli őt, tudatosan választott metafora az örök boldogság egyik vonásának kiemelésére.

^[38] Vö. Mt 8,12; 13, 42.50; 22,13; 25,30; Lk 13,28. A kép a gonoszoknak az igazakkal szembeni haragját és bosszúságát fejezi ki. Vö. Zsolt 35,16; 37,12; 112,10; Jób 16,9.

^[39] Nemcsak hogy nem alkalmazza a 'virrasztani' igét vagy ennek főnévi alakját, de még a jelenet beállítása sem sugall sürgetést vagy sietséget. A szöveg a bizonytalanság légkörét árasztja, de nincs benne nyoma a küszöbönálló veszélynek vagy fenyegetésnek.

^[40] «A szöveg nem olyan hűséget tanácsol, amely csupán a közelgő visszatérés miatti félelemből táplálkozik: az ilyen magatartás nem volna valódi hűség. Ettől különböző indítékokból kell cselekedni. A szolga valódi hűsége abban áll, hogy úgy cselekszik, mintha a gazda bármikor megjöhetne, és nem azért tesz így, mert ez a váratlan meglepetés lehetséges» (L. Algisi, i. m., 346. o.).

^[41] Megóv attól a balgaságtól, amely azt sugallja, hogy Isten távol van, nem látja az embert vagy nem tevékenykedik (vö. Zsolt 13).

^[42] A példázat számol azzal a lehetőséggel is, hogy a szolga «enged a kísértésnek, és felhagy a hűséges és a bölcs magatartással» (L. Algisi, i. m., 346. o.). «Olyan várakozás ez, amely elhúzódhat, elfárasztja a tanítványt, aki enged a kísértésnek. Innen adódik a lanyhulást legyőző állhatatosság szükséges volta» (uo. 349. o.).

^[43] A dikotemészei auton kifejezés szó szerint véve azt jelenti, hogy mielőtt az elítéltet kizárják az országból, fizikailag feldarabolják (felnégyelik). A halálbüntetésnek ezt a nemét az ókorban ismerték (vö. 1 Sám 15,33; Jer 34, 18-19; Dán 13, 55.59; Zsid 11,37), és előfordulhat, hogy a jelenlegi szövegben is így értendő (vö. H. Kahlefeld, i. m., 122. o.). Valószínűbb azonban, hogy metaforikusan értett elvágásról, azaz a közösségtől való elszakításról és eltávolításról van szó. A qumráni esszénusok szóhasználatában e kifejezés a kiközösítés értelmében szerepel (vö. Man. 6,24; 7, 1.2.18; 8, 21-23). A Szabály olyan eljárásról beszél, amelyet a képmutató ellen kell folytatni, aki annak ellenére, hogy az eszkatologikus üdvösség elnyerése érdekében belépett a szövetségbe, önkényesen saját útját járja. A közösség úgy szabadul tőle, hogy elűzi őt, aki így «elvágatik a világosság fiaitól». Vö. O. Betz, The Dichotomized Servant, and the End of Judas Iscariot (Light on the dark passages: Matthew 24,51 and parallel; Acts 1,18), in RQ 5 (1964), 45-46. o. Ez az ige az Újszövetségben csupán itt és a Lk 12,46-ban szerepel.