1. Amikor Jézus befejezte mindezeket a beszédeket,
így szólt tanítványaihoz:
2. «Tudjátok, hogy két nap múlva lesz a húsvét
ünnepe, és az emberfia átadatik, hogy megfeszítsék».
3. Ekkor összegyűltek a főpapok, az írástudók és a nép
vénei Kaifás főpap palotájában,
4. és megegyeztek abban, hogy Jézust csellel elfogják
és megölik.
5. De ezt mondták: «Ne az ünnepen, hogy zavargás
ne támadjon a nép között».

Máté szemmel láthatóan arra használja fel a perikopát, hogy bemutassa a szenvedés eseményének szereplőit.^[1] Egyik oldalon Jézus és az Atya, a másik oldalon ellenfeleik állnak. Mindkét fél öntevékeny módon cselekszik, a végén azonban összhangba kerülnek ugyanannak a tervnek megvalósításában. Az első vers az öt beszédet (19,1 - 25,46) lezáró szerkesztői megjegyzés, amely azonban nem új missziós utat nyit meg, hanem a Golgotára vezető ösvényt.

A dráma középpontjában nem a hatalmas és tekintélyes ellenfelek állnak, hanem Jézus, aki előre ismeri és uralja sorsát (2. v.). Mindenki a közelgő húsvéti ünnepet várja, de csak ő tudja, hogy ez a húsvét egybeesik majd az emberfia 'feláldozásával'.^[2] Ez a név arra utal, hogy megöletése vagy kudarca győzelemmé változik. Jézus nem «Jahve szolgájának» nevezi magát (jóllehet halálára gondolván ezt kellett volna tennie), hanem emberfiának, aki a Dán 7, 13-14-ben isteni teljhatalommal rendelkezik, az eredetek közösségében pedig a feltámadt és dicsőséges Krisztus (vö. 26,64). Ennek ellenére a küszöbön álló esemény főszereplője - jóllehet láthatatlanul - az Atya. Az ő neve kifejezetten nem szerepel a szövegben, de burkoltan rá utal az 'átadatik' (paradidotai) kifejezés, amely a szenvedés más meghirdetéseiben is megjelenik (vö. 17,22; 20,19). E szó látszólag Júdás árulását (vö. 14-16. v.) idézi fel, de valószínű, hogy sokkal mélyebb jelentéssel rendelkezik. Az üdvtervet nem a volt apostol áruló cselekedete lendíti előre, hanem az Atya akarata, amelyet a fiú egész lényével elfogad. Júdást megelőzően maga Isten adja az üdvözítőt az ellenség kezére. A Jahve szolgájáról szóló énekre történő hallgatólagos utalás megerősíti ezt az értelmezést. A 'szolga' is átadatott (paredothé: LXX) az Úr által bűneink miatt (Iz 53, 6.12). Az izajási és a Máté-féle szöveg nem egyezik tökéletesen, de a lényeges adatok mindkét orákulumban megtalálhatók.

A Krisztus szenvedésének elbeszélésére készülő közösség fontosnak tartja annak kiemelését, hogy e történet csak az isteni terv fényében válik érthetővé, amelynek a messiás ellenségei csupán végrehajtói voltak. Jézust senki sem győzte le; ellenkezőleg: ő rendelte önmaga, illetve műve alá valamennyi barátját és ellenfelét. A kereszt csak abban az esetben jelentett volna kudarcot és megaláztatást, ha nem az Atya akarja, és nem a messiás vállalja szabadon, hanem mások helyezik vállára. Máténak és egyházának apologetikai és teológiai megfontolásai azonban nem tudják módosítani a tények valóságát. Az Atya ugyanis nem azt kérte Jézustól, hogy haljon meg a kereszten, hanem hogy életét kockára téve harcoljon az igazságosság és a béke országának beiktatásáért. Nem ő készítette számára a bitófát, hanem az emberek, akiket kínos helyzetbe hozott perlekedő állításaival és forradalmi cselekedeteivel. Jézus azért végzi a kereszten, mert nem akar visszavonulni, egyezkedni vagy kompromisszumokat kötni, és nem tágít tanításától. Jézus saját emberszeretetének áldozataként hal meg, és nem Isten haragja következtében, aki ártatlan ember vérére szomjazik megsértett becsületének vagy jogainak helyreállítása érdekében.

'Isten tervének megvalósítói', vagyis Krisztus halálának valódi okozói a zsidó hatóságok. A főpap házában tartott titkos összejövetel az evangélista beállításában csupán függeléke a legfőbb égi tanácskozásnak.

A messiás ellen fordulást Máté szerint a papi fejedelmek és a nép vénei vezérlik, akik Kaifás irányítása alatt tevékenykednek.^[3] Az evangélista a legfőbb zsidó hatóságokat említi, akik többé-kevésbé a nagytanács tagjai, de nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ezek ténylegesen milyen mértékben vettek részt a gyűlésen és a döntésben.

Az ülés alatt elhangzó javaslatokról az evangélista nem beszél. János hosszabb vitáról ad hírt, amely Kaifás elgondolásának ismertetésével ér véget (11,47-től). Máté csak az aznapi tervet ismerteti: csellel, meglepetésszerűen elfogni Jézust, éspedig a húsvéti időn kívül. A titokzatossággal és a gyorsasággal valószínűleg a sikert akarták biztosítani, vagyis el akarták kerülni a római hatóságokkal való ütközést és nem akarták sérteni a nép érzékenységét, különösen azokét a galileaiakét, akik azokban a napokban tömegesen voltak jelen Jeruzsálemben. Az evangélista nem teszi világossá, hogy az egész cselekményt szándékozták húsvét utánra halasztani vagy csupán a kivégzést. Valószínűbb azonban a második feltételezés, tekintettel arra, hogy sietősen gyűltek egybe és fennállt a veszély, hogy az ünnep elmúltával, a zarándokok távozásával az állítólagos messiást is szem elől veszítik. Heródes Agrippa hasonló módon bánik majd Péterrel: elfogatja azzal a szándékkal, hogy perét húsvét utánra halasztja (ApCsel 12,4). Előfordulhat, hogy a nagytanács tagjai is ily módon gondolkodtak. Ám közbeszól egy új esemény, amely megérleli és sürgetővé teszi a döntést: megjelenik Júdás (14. v.).
 

A betániai megkenés (26, 6-13)

(Mk 14, 3-9; Jn 12, 1-8)

Az evangéliumok három (különböző) megkenésről beszélnek. Lukács arról emlékezik meg, amely Galileában, Simon farizeus házában (7, 36-50) történt. János arról számol be, amelyet Mária, Lázár nővére hajtott végre Betániában hat nappal húsvét előtt (12, 1-8). Márk és Máté is betániai megkenésről beszél, de ez a leprás Simon házában történt és a húsvét vigíliája előtti napon. A náluk szereplő asszonynak nincs neve és nincsenek ismertetőjegyei. A jelenet valódinak látszik, de jelképes is:^[4]része immár a szenvedés drámájának, ennek mintegy előzménye, és ezért a későbbiekben is emlékezni fognak rá.

Betánia Jézus támaszpontja volt jeruzsálemi missziójának napjaiban (vö. 21,17). Voltak itt csodálói, barátai, és nem csupán Lázár családjának tagjai között. Nem az első eset, hogy Jézust asztalhoz telepedni látjuk (vö. 9,10; 11,19). Olyan részlet ez, amelyet az evangélisták nem akarnak elhallgatni, mert megfoghatóbbá és emberközelivé teszi Jézus személyét. A lakoma hangulatát megzavarja egy asszony megjelenése, aki a Jézus iránti szeretetből fakadó cselekedetével vitát vált ki a jelenlévők között, amelyben azután maga az üdvözítő mondja ki a döntő szót. Az asszonyok immár fontos szereplőivé váltak az evangéliumoknak: ez mutatója annak, hogy milyen méltóságra tettek szert Isten és az üdvösség szempontjából. A szenvedés elbeszélésében figyelmesebbnek és fogékonyabbnak mutatkoznak, mint az apostolok (vö. 27, 55-56.61); talán ezért van az is, hogy ők lesznek a feltámadás hírének első befogadói és tolmácsolói (28, 1-8). A cselekedet, amelyet az asszony végrehajt, a keleti fogadási szertartás részeként a vendég iránti szolgálatkészség és tisztelet jele (vö. Lk 7,46). Az eseményt elbeszélő egyház ezzel szándékozik felhívni az ember figyelmét, hogy mélyítse el és igazolja a Krisztus iránti szeretetét. Az evangélista nem áll meg a jelenet krónikaszerű elbeszélésénél, hanem a benne rejlő tanításra is gondol. Jézus a hívő ember figyelmének és áhítatának középpontjába kell hogy kerüljön, mint ahogyan ez az asszony esetében is megtörtént, aki feláldozta javait, hogy kifejezhesse tiszteletét.

Az asszony szeretete, áhítata és nagylelkűsége még kiemelkedőbbé válik, ha szembeállítjuk az apostolok kicsinyességével és fukarságával, akik e tekintetben valamiféle kiirthatatlan 'egyházi lelkület' ősmintái. A kenetet Jézus számára felajánlott, közvetve a közösség egészét megillető adománynak tekintik, vagyis kicsiny örökségnek, amellyel 'jótékonykodni' is lehetne. Úgy vélik, nem kellett volna eltékozolni, vagy legalábbis nem ilyen pazarló módon. Szeretik mesterüket, de nem gondolják, hogy túl sokat kell tenniük ennek kinyilvánítása érdekében. Az asszony sajátosan női nagylelkűséggel fejezi ki szeretetét, az apostolok pedig mérlegelő és számítgató lelkületük alapján beszélnek. Márk nem mondja meg, hogy kik az asszony bírálói ('egyesek'); Máté a tanítványokról beszél; János szerint a megjegyzés Júdás ajkáról hangzik el (12,4).

Jézus védelmébe veszi az asszonyt (10-13. v.), és új értelmezést ad tettének: e női személy - még ha nem is szándékosan - jelképes cselekedetet gyakorolt vele szemben. Nem a «fejére» öntötte ugyanis a kenetet (7. v.), hanem a «testére» (12. v.), vagyis nem csupán tiszteletadást szándékolt végezni, hanem elővételezni akarta azt a szertartást, amelyet temetése előtt tettek vagy kellett volna megtenniük Jézussal.^[5] Ha e tett csupán érzelmi megnyilvánulás vagy bók, meg kellett volna akadályozni a szegények érdekében. Tekintettel arra azonban, hogy a végtisztesség megadásáról van szó, amelyet valamennyi jámbor izraelita fontosnak tartott és amelytől még az emberfiát sem lehetett megfosztani, jóllehet gyalázatos módon hal (halt) meg a kereszten, nincs helyük fenntartásoknak. Az asszony tette bekerült az evangéliumba, és ezért prófétai jelentéssel bír. Olyan eseményt ábrázol, amely hiányzik a szinoptikus szenvedés-elbeszélésből: ez Jézus holttestének megkenése a temetés előtt (vö. 27. 57-61). Ez már nem az üdvözítő magánéletének részlete, hanem az evangéliumé, amely az Úr szenvedésének és feltámadásának eseményét beszéli el.

A «szegények mindig veletek lesznek» (11. v.) kezdetű mondat nem azt hangsúlyozza, hogy - a 25, 31-46-ban mondottakkal ellentétben - a Jézus személye iránti tiszteletnek meg kell előznie a segítő cselekedeteket. Még kevésbé állítja, hogy a gazdagok és a szegények közti különbséget végzetszerűnek és felülmúlhatatlannak kell tekinteni (jóllehet Jézus boldognak mondja a szegényeket: Mt 5,3). A szöveg ugyanis egy ártatlanul megölt ember sorsára vonatkozik, akinek annak ellenére, hogy gonosztevőként bántak vele, joga van a tisztességes temetésre. Jézus az egyedüli vagy ritkán előforduló esetet állítja szembe a szegények folyamatos jelenlétével, akiket más napokon is lehet megfelelő módon segíteni, ám az elhunyt irányában tanúsított tiszteletadást nem lehet elnapolni. A «mindig» a halaszthatatlan részleges időponttal, a pillanattal áll szemben, de nem azt hirdeti, hogy a szegények és a gazdagok között mindörökre megváltoztathatatlan a különbség.
 

Júdás árulása (26, 14-16)

(Mk 14, 10-11; Lk 22, 3-6)

Az evangélista nem említi, milyen okok késztették Júdást arra, hogy Jézus ellenségeinek oldalára álljon.^[6] Nem adja tudtunkra, hogy ideológiai indokok (eltérő elgondolás a messiásról, illetve feladatáról) vagy gyakorlati megfontolások (az apostoli csoporton belül kudarcot valló személyes törekvések) vezették-e az árulót. János sátáni beköltözésről beszél, de ez nyilvánvalóan teológiai olvasata tettének (vö. Jn 13,27).

Máté a többi evangélistához hasonlóan elsősorban intelmi és nem történészi szándékkal ír. Az általuk említett kevés adat az áruló tanítvány megbélyegzésére szolgál, és főként arra, hogy bevonja őt egy prófétai jövendölés kereteibe, és így mérsékelje azt a szégyent, amely Jézus személyét érte. Azt, hogy «a tizenkettő közül egyről» (14. v.) van szó, az evangélista a történeti pontosság kedvéért, de főként lelkipásztori meggondolásokból emeli ki. Krisztus ismerete vagy követése önmagában véve még nem szavatolja az üdvösséget. Ehhez hasonló meghirdetést olvasunk a hegyi beszédben (7, 21-23) és a szüzekről szóló példázatban (25,12). Az új elbeszélés ezek megerősítését szándékolja. A keresztény vagy a missziós hivatás problémája Júdás tapasztalatának fényében egyre titokzatosabbá válik. Előfordulhat, hogy döntéseinket e téren sem Isten határozza meg előre (vö. Jn 15,16), mert ő mindent az ember jó akaratára és készségére bízott.^[7]

Júdás árulásának közvetlen okát Máté és a többi evangélista (Jánost is beleértve: vö. 12,6) a pénzbeli ellenszolgáltatásban látja, de nem válik világossá, hogy megállapodással kötött összegről van szó vagy a hatóságoktól önként kiutalt jutalomról. Máténál e megjegyzésnek inkább irodalmi szerepe van, mintsem objektív értéke: a Jézust ért szégyen nagyságát emeli ki és az áruló lealacsonyodásának vagy aljasságának fokát, aki immár a bűnös (ha nem is a hitehagyó) ember szimbóluma. A 'harminc ezüstpénz' a rabszolga elveszítéséért járó kárpótlás (vö. Kiv 21,32). A gazdagság szeretete (vö. 6,24) olyan veszély, amelytől mindenkor óvakodni kell (vö. Jn 12,6). Júdás hűtlensége botrány volt, amelyet Máté egyháza magyarázat helyett inkább prófétai jövendölésekbe, illetve olyan tervbe próbált illeszteni, amely magától Istentől ered. Egyedül Máté számolja meg a Júdásnak adott pénzérméket: a Zak 11,12 szerint a kereskedők éppen ekkora összeget adtak a pásztornak az elvégzett munkáért. Így az a tény, hogy a tanítvány áruba bocsátja mesterét, nem véletlenszerű esemény, mert eleve szerepel Isten terveiben. Jézus nem csalárdság áldozata lett, Júdás pedig bábujává vált a személyét és tudását felülmúló elgondolásnak. Ebből kiindulva már csak egy lépést kell megtenni ahhoz, hogy az elpártoló tanítványt a gondviselés eszközének tekintsük. Ez azonban legalább olyan helytelen dolog volna, mint az esemény teológiai olvasata Máténál.^[8] nagytanács tagjainak felkínált júdási együttműködési készség nem túlzottan világos a jelenlegi evangélium szövegében, amely kiemeli, hogy Jézus mindig nyilvánosság előtt beszélt és nem lehetett nehéz tartózkodási helyét nyomon követni. Júdás talán azzal járult hozzá a nagytanács döntésének megváltoztatásához, hogy pontosabb képet rajzolt az állítólagos messiás személyéről vagy követőinek jelentéktelen és tétovázó csoportjáról. Az «Iskariótes» megnevezést, amelyet a tanítvány a keresztény hagyományban kap, nem könnyű értelmezni.^[9]
 

Az utolsó húsvét (26, 17-25)

(Mk 14, 12-21; Lk 22, 7-23; Jn 12, 21-30)  

A vacsora a szenvedés evangéliumának legkiemelkedőbb része. Máté elbeszélése a Mk 14, 12-21-hez hasonlóan három mozzanatból áll: az előkészület (17-19. v.), a zsidó rítus (20-25. v.) és az új keresztény rítus (26-30. v.). Az első két mozzanat természetesen alárendelődik az utolsónak.

Jézus a tanítványai társaságában töltött időt búcsúlakomával fejezi be, amelyet az evangélisták megpróbálnak a húsvéti ünnep világába helyezni, illetve ezzel azonosítani.^[10]

Máté egy versen (17. v.) belül beszél a «kovásztalan kenyerek első napjáról» és a «húsvétról», ami annak a jele, hogy a közfelfogás szerint a két megnevezés azonos jelentéssel rendelkezett (vö. 2. v.). Történeti szempontból egyáltalán nem valószínű azonban, hogy Jézus a hivatalos naptárnak megfelelően ünnepelte utolsó húsvétját, mert ebben az esetben nehéz volna perét és ítéletének végrehajtását a zsidó liturgikus évnek olyan ünnepnapjára (Nisan 15.) helyezni, amelyen mindenféle szolgai munkát tiltottak. Ráadásul a Mk 15,21 alapján úgy látszik, hogy munkanapra kell gondolnunk. Ugyanez az evangélista említi, hogy Jézus temetésével sietni kellett, mert «az előkészület napja, vagyis szombati nap volt», és ennek megerősítését látjuk a Mt 27,62-ben is. Mindezek alapján valószínű, hogy az esemény teológiai és nem kronológiai keretbe illesztésével állunk szemben.^{[11 ]} Jóllehet a keresztény húsvétot zsidó séma szerint ábrázolják, nem vette át a zsidó ünnep helyét és nem azonos jelentésű ezzel. A keresztény ünneplések csak annyiban folytatói az ősi ünnepeknek, amennyiben Jézus a templom helyébe lépett (12,6; 26,61), a tanítványok pedig az új Izrael tizenkét oszlopát alkotják (10,1; 19,28). A «kovásztalan kenyerek első napja» immár a keresztény húsvét, amelyet Jézus egybegyűlt tanítványai körében ünnepel. János elővételezi a húsvéti ünneplést a vigília napjára (13,1), hogy a keresztre feszítést, illetve Jézus halálát arra az időpontra tehesse, amelyen a templomban a bárányt feláldozták. Az áthelyezést itt sem a pontosabb időmeghatározás motiválja, hanem teológiai szándék: annak bemutatása, hogy az egyiptomi szolgaságból és a bűntől való szabadulás várásának valódi oka Jézus.

Máté Krisztusa még ebben a tragikus pillanatban is ura a helyzetnek. A tanítványok emlékeztetik a húsvét közelségére, de ő veszi át a kezdeményezést és rendelkezik az ünneplést illetően (18. v.). Az ünneplés helyéül annak a barátnak háza adatik meg, akinél Jézus feltehetően már többször megfordult övéi társaságában. Az evangélista megragadja az alkalmat, hogy teológiai értelmezést adjon Jézus létéről éspedig olyan időpontban, amikor még a földön él. Ő is eljutott földi létének végső szakaszához. Azt is mondhatjuk azonban, hogy ez az élet előre meghatározott program szerint alakult, amelynek állomásait az Atya előre jelezte. Semmi sem bízatott saját tetszésére, de ellenségeinek akaratára sem. Életének befejező szakaszát Jézus az «én időmnek» (18. v.), azaz küldetése csúcspontjának nevezi. A negyedik evangéliumban János Jézus «órájáról» beszél, ami valószínűleg ugyanezt jelenti. Ennek előrebocsátásával Jézus jelzi, hogy a megünnepelendő húsvét az utolsó lesz számára, megpecsételi földi létét, hiszen életét összekapcsolja annak a báránynak sorsával, amelyet egy eljövendő szabadulás emlékére áldoztak föl. Máténál Jézus nem a két tanítványt (vö. Mk 14,13), hanem egész kíséretét előre küldi a városba, hogy megtegyék a szükséges előkészületet a nagy vacsorához (19. v.). A húsvéti lakoma alapjában véve kovásztalan kenyérből, a bárányból, füvekből, borból, édességből stb. állt. A kovásztalan kenyerek kerek vagy négyszögletes formájú lapos készítmények voltak, amelyeknek az volt a szerepük, hogy a sietségre emlékeztessenek, amellyel a zsidók Egyiptomot elhagyták. A bárányt a templomban áldozták fel és készítették el anélkül, hogy csontot törtek volna benne: ez jelképezte az egész és oszthatatlan Izraelt. Feláldozása arra a vérre utalt, amellyel a kivonulás éjjelén a zsidó házak ajtófélfáit meghintették. Az ötféle keserű fű a meghívottak emlékezetébe idézi az idegen földön elviselt szenvedéseket. A vörösbor a verésekre, a kínzásokra és az egyiptomi hajcsárok ostorcsapásai nyomán kisarjadó vérre emlékeztet. A téglaszínű édesség (harôsset) azokra a téglákra és cserepekre utal, amelyeket a szolgaság időszaka alatt kellett készíteniük a zsidóknak. Jézus és tanítványai kevéssel hat óra előtt, alkonyatkor 'telepedtek' (illetve 'heveredtek') le az étkezéshez (20. v.). Az evangélista csupán utalásszerűen foglalkozik a zsidó húsvéttal: éppen csak megemlíti előkészületi szakaszát (19. v.), majd befejező részére utal (a himnusz éneklésére, amely feltehetően, de nem biztosan a Hallel-t jelenti: 30. v.). Mindez azonban elegendő a keresztény vacsora keretbe illesztéséhez (26-29. v.).

A vacsora rítusa hosszú volt, de az evangélistát ennek felidézése már nem érdekli (jóllehet később majd a keresztény rítusba került elemeire utal). Inkább azon fáradozik, hogy a szenvedés-elbeszélést hallgató vagy olvasó hívők elé tárja az Úr-Krisztus felsőbbrendű alakját (22. v.), aki ahelyett, hogy meginogna az immár rá zúduló nehézségek alatt (18. v.), továbbra is tekintélyéről és karizmáiról ad tanúságot. Rövidesen leleplezi Júdást is, aki azt hiszi, titokban az ellenség kezére játszhatja őt.

A húsvéti vacsora («evés közben») ünnepi légkörben zajlik. Jézus megtöri ezt a hangulatot, talán nem is azért, hogy leleplezze, hanem meghirdesse («bizony, mondom nektek») az árulást és az árulót. Nem ingerülten vagy a megbántott ember módján beszél, akit meglepetésszerűen ér az árulás, hanem nagyvonalúan, tartózkodón, mintha nem is őt érintené az eset. A fájdalom, még abban az esetben is, ha előre látjuk és beleegyezünk, az embert zaklatja fel, de nem a Krisztust. Biztonságát még jobban kiemeli az apostolokat hatalmába kerítő mélységes szomorúság, akik elkeserednek a mester sorsára és az egyiküknek ezzel kapcsolatos szerepére utaló két meghirdetéstől (22. v.). Miközben a tanítványok az árulás okát keresik és megpróbálják kideríteni az áruló kilétét, megvallják a Krisztusba vetett hitüket. Az, aminek félelemre kellett volna okot adnia, az ismételt krisztológiai hitvallás alkalmául szolgál. Az apostolok számára Jézus az Úr. Tizenegy esetben hangzik el a küriosz (úr) megnevezés (22. v.). Csak Júdás nem vesz részt ebben az ünneplésben (vö. 25. v.), de ő már nem is tagja a tizenkettő csoportjának. Jézus nem tapintatlan a bejelentésében. Az áruló tanítvány még megbánhatná tettét és megtérhetne. Ő azonban nem szól egy szót sem, mert tétovázik vagy nem akar elállni szándékától. A tanítványok felvilágosítása és gondjainak elűzése végett, s talán azért, hogy még egy kísérletet tegyen Júdás felé, Jézus magyarázatot ad a helyzetre. Sorsát nem a tanítvány árulása dönti el, hanem az Atya, amint ezt az (Isten szavával azonos) Írások kinyilvánították. Ám annak ellenére, hogy halál vár rá, az emberfia méltóságába és hatalmába öltözött, azaz győzedelmes messiásként fog majd megjelenni (vö. 64. v.). Ez a szenvedésről szóló utolsó jövendölés: az események felülről történő áttekintése, amelyet Máté egyháza felkínál a hívőknek, mielőtt elbeszélné a kegyetlen valóságot.

Krisztus sorsát az Atya határozza meg, de ez nem szünteti meg és nem is csökkenti az áruló felelősségét. Az evangélistának mindenkit óvnia kell az esetleges hitehagyástól, ezért nyomatékosan hangsúlyozza Júdás bűnét is. Olyan kemény szavakkal fogalmaz («jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik»), hogy kijelentésében a népi hagyomány az áruló kárhozatának meghirdetését látta. Nyilvánvaló azonban, hogy ez helytelen következtetés, mert az állítás elsősorban nem teológiai, hanem lelkipásztori jelentéssel rendelkezik.

Júdás közbeszólására utoljára kerül sor: immár azoknak az eseményeknek peremére került, amelyekbe közvetlenül belebonyolódott (25. v.). Egyedül Ő határozott (14. v.), és magányosan beszél a végén is, hogy megerősítse hitetlenségét (nem «Úrnak» nevezi ugyanis Jézust, mint a többiek, hanem «mesternek») és döntését (mert nem ismeri el vétkét, hanem inkább a kétértelműség állapotában marad). Valójában nem is ő beszél, hanem Jézus, aki így talán csendben leplezi le Júdás döntését (25. v.).^[12]
 

A keresztény vacsora (26, 26-30)

(Mk 14, 22-26; Lk 22, 15-20; 1 Kor 11, 23-25)  

A kezdőmondat (26^a v.) újra a zsidó húsvét világát idézi. Máté nem beszélte el a zsidó húsvéti vacsora teljes rítusát,^[13] csupán két jellemző mozzanatát mutatta be: a kenyér megtörését, elosztását (az elején) és a serleg megtöltését (a végén). Ezeket különleges áldásformák kísértek. Máté alapjában véve Márktól merít, de tőle eltérően azonnal megemlíti Jézus nevét, mert fél, hogy az elbeszélni szándékolt eseményben esetleg elveszíti központi szerepét. A kenyér megtörésének rítusa (a húsvéti lakomán, de akármelyik ünnepi vagy köznapi étkezésnél is) a családfőt illette meg. Ha ezt Jézus teszi tanítványai jelenlétében, ez azt jelenti, hogy újfajta kapcsolat jött létre közöttük, amelynek természetét éppen a lakomának kell majd világosabbá tennie. Az apostoli közösség is családnak számított. Jézus olyan mozdulatokat tesz a kenyérrel, amelyeket a köznapok szertartáskönyve előírt. Az asztalfőn helyet foglaló személy kezébe vett egy nagy kerek kenyeret, kissé megemelte, és közben hálaadó imát ('eulogia') mondott Istennek azért, hogy az embert a föld gyümölcsében részesítette. Majd megtörte (eklaszen), és szó nélkül mindegyik asztaltársnak adott belőle egy darabot. E mozdulat önmagáért beszélt. Pál a korintusiakhoz írt első levelében (10,17) ad erre magyarázatot: «Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk». Jézus azonban megváltoztatja a rítust: mozdulatát a szokványostól eltérő szavakkal kíséri. Máté a Márknál szereplő «vegyétek» utasítást az «egyétek» kifejezéssel egészíti ki. Nem tetszés szerinti, hanem kötelező részesülésről van szó. E lakomán - miként egyébként a régi húsvéti rítuson sem - az ember nem maradhat puszta szemlélő, hanem közvetlenül bele kell kapcsolódnia az eseménybe. Ha az ember a 'kovásztalan kenyeret eszi', ez nem azt jelenti, hogy bőségesebben táplálkozik, mint a többi napon, hanem hogy magáévá teszi az ünnep által 'felidézett' üzenetet és szabadulási programot. Azok, akik a zsidó húsvéti lakomából részesültek, nem csupán az atyák szabadulásának elbeszélését hallgatták, hanem saját szabadulásukat is megvalósulni látták.^[14] Az «egyétek» kifejezés ugyanazt jelenti, mint az «ezt cselekedjétek» (vö. Lk 22,19). Az utasítás nem a felkínált kenyér fogyasztására vonatkozik (hiszen ez felesleges felszólítás volna), hanem arra utal, hogy a jövőben azzal a «kenyérrel» kell táplálkozniuk, amely (jelenleg) az ő teste. Jézus olyan táplálékot kínál, amelynek a tanítvány (úgy látszik) nem lehet híján. A kenyér felett szokványosan elmondott áldó szavak («áldott vagy, ... Istenünk, a világmindenség királya, aki kenyeret adsz nekünk a földből»: Ber. 6,1) helyébe új formula kerül: «ez az én testem» (touto esztin to szóma mou). Az eredeti szövegben a szóma (test) kifejezés helyett valószínűleg a szarx (hús) szó állt, tekintettel arra, hogy az utóbbi (basar-bisra) kifejezésnek nagyobb jelentősége van a sémita nyelvekben, míg a 'test' kifejezés kevésbé használatos. A kenyérre kimondott «ez az én testem» szavaknak csak átvitt értelme lehet. A húsvét ünneplésekor a családfő az étkezést megnyitván ezt mondta: «ez a keserűség kenyere, amelyet atyáink Egyiptomban ettek». Jézus a kenyérben jelképesen saját testének képét kínálja fel övéinek, amihez Lukács találó módon fűzi hozzá, hogy «tiérettetek adatik» (22,19). A megölt bárányt felidéző vacsora keretében, amelyben Jézus ismételten meghirdeti saját halálát (2.12. és 24. v.), a test szó burkoltan bizonyára az 'áldozati' jelzővel is rendelkezik. Jézus alapjában véve nem egész, hanem megtört kenyeret kínált fel, és ez jelképezi testét, amelyet hamarosan mindenkiért odaad. Ezért rituálisan is vérétől elkülönítve mutatja be. Az övéinek felajánlott (megtört) kenyér így azt a testet szimbolizálja, amelyet - nem akarván eltávolodni az Atya akaratától - szétszaggatásra adott ellenségeinek. Ezzel táplálkozni annyi, mint magunkévá tenni az ügyet, amelyért meghalt, azaz hozzá hasonlóan feláldozni életünket valamennyi ember javára.

Az ünnepi vacsora az utolsó boros-serleg megtöltésével (és körbeadásával) fejeződött be, amely fölött elmondták a rituális szavakat.^[15] Jézus ebben az esetben is saját formulájával helyettesíti ezeket, amely eredetileg nem nagyon különbözhetett a kenyér felett mondott kifejezésektől («ez az én vérem»). Lehetséges, hogy Márk őrizte meg az eredetihez legközelebb álló változatot: «Hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan» (14,23). Máté itt is átalakítja az elbeszélői stílust, és olyan utasítást említ, amelyről a kenyérrel kapcsolatban is beszélt: «Igyatok ebből mindnyájan» (27. v.). A Jézus által bemutatott bornak arra a vérre kell 'utalnia', amelyet hamarosan kiont a kereszten. Ha a tanítványok arra kapnak felszólítást, hogy igyanak belőle, ez azt jelenti, hogy a jézusi cél érdekében nekik is készen kell állniuk vérük ontására. Jézus arra szólítja övéit, hogy értelmezzék át a húsvétot, amelynek immár nem a bárány feláldozására kell emlékeztetnie, hanem az ő halálára (testére és vérére), amelyet embertársai javára fogadott és viselt el. Az általa felkínált kenyérnek és bornak nem annyira természete változik meg, hanem inkább jelentése: nem a fizikai táplálást szolgálják, hanem Krisztus halálra gyötört testére és az emberi sokaságért kiontott vérére kell, hogy emlékeztessenek.

Az 'evésre' és az 'ivásra' vonatkozó parancs közvetve olyan lakomán való részvételre utal, amelyen a meghívottak arra kapnak felszólítást, hogy szembesüljenek Krisztus végső élményével (a kereszthalállal): nem azért, hogy csupán ennek gyümölcseiből részesüljenek, hanem hogy az ő bátorságával és szeretetével áldozzák életüket másokért. Jézus, aki nem egy darab kenyeret adott az embereknek, hanem egész önmagát, életét (testét és vérét), arra kéri követőit, hogy hozzá hasonló módon cselekedjenek. A (megtört) kenyér és a (kiöntött) bor azt jelképezi, amit ő tett. Ahhoz, hogy az ember Jézus mellé álljon, tisztelje akaratát, nem elegendő a jelképeket ismételgetnie, hanem történelmi síkon azt is meg kell tennie, amit ezek jelentenek.

A keresztény vacsorát Jézus valószínűleg nem akarta szent rítussá tenni,^[16] de a közösségi megemlékezésekben hamarosan áldozati értékűvé vált (vö. 1 Kor 10, 14-25). A Mt 26,28 is ennek kifejezése vagy kultikus értelmezése. A «szövetség vére» kifejezés a Kiv 24,8-ra utal, azokra a szavakra, amelyek kíséretében Mózes a Jahvéval kötött szövetséget szentesítendő áldozati állatok vérével az oltárt és a tizenkét oszlopot meghintette: «Íme, a szövetség vére, amelyet az Úr kötött veletek». Az új szövetség (vö. Jer 31,31) kecskék és tinók vére helyett Krisztus vérével köttetett, amelynek erejében az emberek visszanyerték az elveszített isteni barátságot. A «sokak» kifejezés Jahve szolgájának tettére utal, aki ugyancsak sokakért adja életét (Iz 53). Máté a Mk 14,24-ben szereplő hüper elöljárószót az Iz 53, 4.10-ben is szereplő peri (javára, érdekében, -ért) prepozícióval helyettesíti, talán azért, hogy ezzel is hangsúlyozza a szolga engesztelő tettével való kapcsolatot.

A bűnök bocsánatának kiemelése az áldozatot hangsúlyozó értelmezés része. Lehetséges, hogy burkoltan a kiengesztelés rítusára vagy a bűnökért adott ajándékokra utal (vö. Zsid 10, 4. és 8. v.). A 28. vers hozzájárult ahhoz, hogy zsidó vagy áldozati értelmezést adjanak a vacsorának, amely eredetileg talán nem volt ilyen jellegű. Jézus olyan próféta, aki a szentélyen kívül hal meg az emberi jogok védelmében. A közösség papot alkotott belőle, aki a szolgának, a báránynak, az engesztelő baknak vagy a templomban naponta feláldozott állatoknak nyomában járva, illetve mintájára felajánlja magát az Atyának, hogy megfizessen neki az emberek által okozott károkért (bűnökért). Ez azonban újraértelmezése és esetleg félreértelmezése a krisztusi halál jelentésének vagy az ezt meghatározó történelmi okoknak.^[17]

A befejező mondat (29. v.) és az evangélista megjegyzése (30. v.) újra a húsvéti ünnep világára irányítja az olvasó figyelmét. Az utolsó vacsorán vesznek részt, de ez nem jelenti azt, hogy véget ér együttlétük. A történelmi korszak (amelyben enni és inni lehet) végérvényesen lezárul (vö. a határozott «mostantól fogva» kifejezéssel), de Jézus újra «velük» lesz a lakomán és együtt örvendhetnek az új állapothoz illő italnak köszönhetően. Mindez az Isten birodalmának beiktatásával válik lehetővé, amelyet Máté - evangéliumával összhangban - az Atya országának nevez (vö. 13,43; 25,34). A történelmi szakasz a fiú országa (vö. 13,41; 16,18), amelyet a történelem feletti világban felvált az Atya uralma. A keresztény vacsorát Máté szerint is eszkatologikus távlatokban ünneplik, vagyis Pál apostol szavaival élve: az Úr halálát hirdetvén és eljövetelének várásában (vö. 1 Kor 11,26).
 

Az apostolok szétszóródása és Péter tagadása (26, 31-35)

(Mk 14, 27-31; Lk 22, 31-34; Jn 13, 36-38)  

A szenvedés olyan ellentmondás, amelyet a keresztény igehirdetés minden lehetséges szentírási utalással megpróbált enyhíteni. Az apostolok árulása is homályos pont Krisztus végső drámájában, de ez sem véletlenül történt, azaz nem érte váratlanul az üdvözítőt, és nem kerülte el az isteni előrelátást. Mielőtt bekövetkezett volna, Jézus már előre figyelmeztette erre övéit, midőn sorsukat egybekapcsolta saját életével. Nem egyetlen tanítvány hitszegéséről van már szó, hanem mindegyikéről. A kétségek eloszlatása végett Máté a «ti» (mindnyájan) kifejezést használja (31. v.). Legbensőségesebb, leghűségesebb követői hagyják el Jézust: szégyellni fogják, hogy vele voltak és hittek szavainak. Ez nagyon szomorú adat lehetett az evangélium hirdetői számára: hiszen egy olyan messiásnak, aki még barátait sem tudta meggyőzni, nem lehetett nagy hitele. A hithirdetők azzal az állítással próbálták megvédeni Jézus jó hírnevét, hogy ő mindezt előre látta. Még a szégyenletes vereségen keresztül is megmutatta karizmáit, tekintélyét és biztonságérzetét. A Krisztus elfogatásának és bebörtönzésének botránya a tanítványok szemében szinte végzetszerű és így érthető eseménnyé változott. Zakariás próféta (jóllehet bizonyára nem erre az esetre gondolt) előre látta, hogy ha megölik a pásztort, szétszéled a nyáj (Zak 13,7). A prófécia csökkentette a nehézséget, de nem tudta megszüntetni a tényt, amelyet az egyház szomorú teherként és figyelmeztetésként hurcol majd végig történelmében.

A csapások meghirdetését mindig vigasztaló üzenetek ellensúlyozzák. A Golgota zárójelbe tett szakasz Krisztus életében, a tanítványok általi elhagyása és elfeledése is átmeneti jellegű esemény. A végső dráma után az apostoli közösség újraszerveződik. Jézus - miután megígéri övéinek a viszontlátást Atyja országában (29. v.) - új földi találkozóhelyet jelöl meg számukra (32. v.): egyik nem zárja ki a másikat, hanem kölcsönösen függnek egymástól. A galileai találkozó (amelyről Lukács nem tesz említést) talán az első evangélium belső logikájának követelménye. A feltámadt Krisztus visszatér nyilvános szolgálatának helyeire, hogy új jelenvalóságával igazolja megelőző igehirdetését, korábbi meghirdetéseit. Nem zárhatjuk ki, hogy az egyház valódi bölcsője Galilea. Lehetséges, hogy a Golgota drámája kiváltotta zavar után a tanítványok e hosszú galileai viszavonulás folyamán találták meg újra Krisztust és üzenetét. Pálnak néhány évig a pusztában kellett tartózkodnia a damaszkuszi élmény megértéséhez (vö. Gal 1,17). Meglehet, hogy a tanítványoknak is szükségük volt valamiféle gondolkodási időszakra.

Máté ebbe az összefüggésbe helyezi a tanítványok megfutamodására vonatkozó jövendölést (vö. Jn 16,32), amelyet Péter árulásának meghirdetésével is összeköt (33-34. v.), aki ha nem is volt a 'szeretett tanítvány', mégis Jézus kedveltjei közé tartozott. Máté evangéliuma kiemeli, hogy immár az ő kezébe került Krisztus egyházának irányítása (16,18). Mindezek alapján neki legalábbis nagyobb elismerést kellett volna tanúsítani Krisztussal szemben. Az apostol ösztönösen feltétlen hűséget ígér arra az esetre, ha a többiek elhagynák Jézust (33. v.). A szavak azonban önmagukban még nem tettek naggyá senkit, így Pétert sem. Ígéretei ellenére sokkal látványosabban fogja megtagadni mesterét, mint társai. Egyébként a múlt is arról tanúskodik, hogy Péter bizonyos mértékben a 'sátán által' befolyásolható (vö. 16,23; Jn 13,8; Mt 14,30). Talán könnyen prédájává válhatott volna az 'ellenségnek' második vagy harmadik alkalommal is (vö. Lk 22,31). Lehetséges, hogy a 'hármas' szám csupán jelzés értékű: feltehetően azt emeli ki, hogy Péter teljességgel 'megtagadja' Krisztust. Máté magyarázatul megjegyzi, hogy a tagadás még azon az «éjszakán» (amely talán a Péter lelkében uralkodó sötétségre is utal) bekövetkezik, ráadásul abban a rövid időszakban, amely megelőzi az első kakaskukorékolást.^[18] Péter nem olyan, mint Júdás: őszinte az Úrhoz, ismételt hűségnyilatkozatai meggyőződésből fakadnak, csakhogy nem ismeri annyira önmagát, mint amennyire Jézus őt. Az események igazolják, amit a mester előre látott.

Péter bukása nem csupán történeti emlék, hanem olyan lelkipásztori figyelmeztetés is, amelynek megörökítését az egyház fontosnak tartotta.
 

A próbatét órája (26, 36-46)

(Mk 14, 32-42; Lk 22, 39-46)

A Getszemáni-kerti haláltusa a feltámadás képének ellenpontja (27, 53b-54; 28, 16-20), de felidézi a keresztség (3, 16-17) és a színeváltozás (17, 1-3) jelenetét is. Megismétlődik benne a kísértővel folytatott küzdelem (4, 1-12), amely a nyilvános szolgálat kezdetét alkotja.^[19]

Az esemény tagadhatatlan történeti tény (a közösség sosem gondolt volna ilyen jellegű lealacsonyodásra), amelyre ugyanakkor teljes súlyával ránehezedik a Golgota agóniája.^[20] Az evangélista nem elővételezi a Kálvária eseményét, de a Getszemáni-kertben jobban be tudja mutatni Jézus lelkiállapotát és vágyait. Az egyház a kereszt köré gyülekezik, de könnyebben tud szembesülni a Getszemáni-kert Krisztusával, aki itt beszél, válaszol, kinyilvánítja belső világát. Az elbeszélés valódi eseményt ábrázol, egyben azonban példázat jelleggel is rendelkezik. Jézus összefoglalja helyzetét, és a tanítványok (legalábbis a legkiválóbbak) előtt teszi ezt, akik most képesek rá figyelni, ha nem is tudják őt megérteni. A szöveg olyan tapasztalatról beszél, amelyet Jézus az Atya iránti engedelmességből teljesen elfogadott, és most életprogramként mutat be övéinek.

Az agónia mindenekelőtt Krisztus személyes drámáját jelenti, a fizikai és a lelki szenvedések óráját, amelyet súlyosbít az a tény, hogy a tanítványok, akik legalábbis hivatásuk alapján az ő pártján állnak («vele vannak»), távol maradnak tőle. A legsúlyosabb próbatét ez, amelyet Jézusnak ki kellett állnia.

Úgy látszik, mintha a tanítványoknak szóló («üljetek le») felszólítás vagy parancs magától Jézustól jönne, de valószínűbb, hogy a mondat csupán megállapítás (vö. 45. v.). Jézus azon fáradozik, hogy legalább hármukat magával vigye. Máté nem említi a két Zebedeus fiú nevét, hogy jobban kiemelje Péter személyét. Az imádság nem (vagy legalábbis nem azonnal: vö. Zsid 5,7) szünteti meg a próbatételt. Az evangélista a jelentőségteljes «kezdett» (erxato) szóval vezeti be a haláltusa leírását. Ezt a kifejezést az üdvözítő tevékenységében bekövetkező döntő fordulatok jelölésére használja. A Getszemáni-kerti esemény azonban nem csupán döntő fordulat, hanem a messiási program végső szakaszának nyitánya. Márk és Máté különböző szavakkal írja le Jézus lelkiállapotát, de mindkettő kiemeli az őt hatalmába kerítő szomorúságot, félelmet és szorongást.^[21] A leírás azt a benyomást kelti, mintha sorsának váratlan tudatosítása megzavarta volna lelkét és gondolkodását. Az ez ideig tanúsított biztonsága és elszántsága (amelyet természetesen inkább az evangélista által neki tulajdonított jellemzőnek, mintsem valódi adatnak kell tekintenünk) szertefoszlani látszik. Az az igénye, hogy valakinek kiöntse lelkét és támaszt találjon, erősíti nyugtalanságát és főleg magára hagyottságának belső élményét. Az evangélista a Golgota drámáját is elővételezi, de nem változtatja meg a Getszemáni-kert próbatételét, a megrendülést, amelyet az vált ki Jézus lelkében, hogy világosan és egyértelműen tudatosul benne sorsa. Ez az élmény a halál, a kudarc, az igaztalan és szégyenletes vég előszelének érzete. Végletekben mozgó kifejezésekkel számol be erről övéinek. Halálos szomorúság (heósz thanatou) keríti hatalmába. A heósz kifejezés jelentése nem világos: felfoghatjuk célhatározói (egészen a halál vágyásáig), de következményes (halált okozóan) értelemben is. Mindkét eset elviselhetetlen lelkiállapotra utal. A Zsidókhoz írt levél szerzője kiáltásokról és könnyhullatásokról beszél (5,7).

A tanítványokhoz intézett szavakkal Jézus be akarja őket vonni szenvedésébe, mint ahogyan más alkalommal dicsőségének megnyilvánulásából adott részt nekik (14,27; 17,2). A Mk 14,34-ben szereplő «virrasszatok» felszólításhoz Máté hozzáfűzi: «velem» (38. v.; vö. 40. v.). Ő egyébként kezdettől fogva kiemeli, hogy Jézus igényli övéinek társaságát («elment velük»: 36. v.; «maga mellé vette»: 37. v.). Az első evangélista párhuzamos módon mutatja be Jézus drámáját és a három (sajnálatosan állhatatlan) tanítvány viselkedését. Jézus «maga mellé» vette őket (37. v.; vö. 18,20), s elvárja tőlük, hogy kitartsanak vele a virrasztásban és az imádságban. A virrasztás Máté szerint a hívő ember magatartásának jellemzője. Az eszkatologikus beszéd példázatai állandóan erre figyelmeztetnek (vö. 24,45 - 25,30). A szüzeket azért engedik be a lakomára, mert a hosszú éjszakai várakozásban legyőzték álmosságukat, és mindenkor volt náluk olaj. Úgy is mondhatjuk, hogy minden ellentétes kísértést legyőzvén Krisztussal együtt virrasztottak és imádkoztak. Egyébként Jézus már a hegyi beszédtől kezdődően arra figyelmeztet, hogy a kísértés elkerülése érdekében imádsághoz kell folyamodni (6,13).

A tanítványok drámájában nem mutatkoznak pozitív mozzanatok, Jézus helyzete pedig tovább súlyosbodik. A belső szorongás hatással van fizikai állapotára: remegni kezd és a földre borul (Mk 14,35). Máté egy másik, a Bibliában használatosabb «arcra borult» kifejezéssel helyettesíti e mondatot, amely a tiszteletadó 'leborulás' jele valaki színe előtt (vö. Ter 17, 3.17; Szám 14,5; 16,4 stb.). Jézus ily módon cselekedetével elővételezi belső magatartását, elmondandó imájának jelentését. A szenvedés és a szorongás nem tudja megingatni hitét. Még ebben a helyzetben is az «Atya» (Abba) megszólítással fordul Istenhez, amely az egyik legnagyobb kinyilatkoztatás és jelzés azok közül, amelyeket övéinek adott. A rá váró kudarc és a lelkét betöltő csalódás ellenére sem veszíti el az Istennel való közösségét, bensőséges kapcsolatát. Máté fontosnak tartja annak kiemelését, hogy Jézus nem egyszerűen «Atyát» mond, hanem szoros fiúi kapcsolatának jelzésére az «Atyám» (42. v.) megszólítást használja. Majd bizalommal az atyai akaratra hagyatkozik, mint ahogyan erre követőit is buzdította (6,10). Keserűségének felhalmozódását a 'serleg' (vö. 20,22) bibliai képe érzékelteti, amelyet nem szeretne kiinni. A kísértések, amelyek más alkalommal a Sátántól (4, 1-11) vagy Pétertől (16,23) jönnek, ezúttal saját lelkéből fakadnak. Most is győzedelmesen kerül ki azonban belőlük, mert akaratát alárendeli az Atyáénak, miként ezt korábban is tette (4, 1-11), és amint ezt övéinek is tanította (vö. 6,10; 7,21; 12,50; 18,14; 21,31). Mint ahogyan a pusztában három kísértés érte, a Getszemáni-kertben is ennyiszer kéri az Atyától a serleg eltávolítását. Míg azonban a kísértések elbeszélése szerint még karcolás sem érte, itt erősen és hevesen kell az Atyába kapaszkodnia, hogy sértetlen maradjon. Ugyanakkor azt is el kell ismernie, hogy «teste», teremtményi alkata gyenge, azaz a bukás veszélye fenyegeti (41. v.) annak ellenére, hogy lelke, nemesebb vagy jobbik énje bizonyos önmagában.^[22]

Jézus alakja, amelyet az evangélista a haláltusáról szóló elbeszélésben megrajzol, a megzavart emberi természet képe, amely egyben vigasztaló vonásokat is hordoz. A 11. fejezetben elhangzó szavak («az én igám boldogító, és az én terhem könnyű»: 11, 28-30) valódi jelentése csak ennek a jelenetnek fényében érthető. Azt, amit Jézus másoknak kínál, előbb ő maga hordozza.

A Getszemáni-kert Jézus próbatételének ideje, amellyel virrasztva, imádkozva és az Atya akaratának teljes elfogadásában szembesül (42. v.). Ezért a végén újra visszanyeri elveszettnek látszó biztonságát és az események feletti uralmát. Önként megy ellenségeihez, rendelkezik és parancsokat ad elfogatása érdekében (46. v.). Immár nem alázatos és szenvedő szolga, hanem ő az «emberfia» (45. v.).

Jézus drámája példamutatóan fejeződik be, de a tanítványoké keserű epilógussal zárul. Halvány erőfeszítést sem tesznek a kísértés legyőzésére. A felszólítás, amelyben Jézus arra kéri őket, hogy 'virrasszanak vele' (38. v.), süket fülekre talál. Alszanak. Az álom a Bibliában a halál, a közöny és a tespedtség szinonimája. Az oktalan, a lámpásukat kialudni hagyó szüzekhez hasonlóan álomba merülnek. A szüzek legalább utólag bánkódnak magatartásuk miatt. A tanítványok azonban egyetlen bocsánatkérő, bánkódó vagy sajnálkozó szót sem szólnak. Helyettük mondja Máté: « elnehezült a szemük» (43. v.). Ez azonban csak látszólag menti helyzetüket, mert valójában az evangélista azt akarja kiemelni, hogy nemtörődömséggel, a múltat feledve (vö. 17,4) és teljes közönnyel vettek részt a drámában. Krisztus elébe megy szenvedésének, de a közösség nem követi őt. Máté arra kíván emlékeztetni, hogy mi történt az üdvözítővel, de elsősorban álomba merülő egyházát akarja felrázni közönyéből.^[23]
 

A letartóztatás (26, 47-56)

(Mk 14, 43-50; Lk 22, 47-53; Jn 18, 3-12)  

Az evangélisták figyelme nem korlátozódik a letartóztatás műveletének előkészítésére és végrehajtására, hanem a fájdalmas eseményből következő tanításra is kiterjed. Nem az ellenség taktikájának vagy fondorkodásának van jelentősége, hanem annak, hogyan viselkedik Jézus legfőbb próbatételének órájában. Egyedül áll mindenkivel szemben, de nem veszíti el nyugalmát és még kevésbé változtat a szokásos, a minden ember felé megértéssel és jóakarattal közeledő magatartásán.

Az eseménysort Júdás indítja el, akit az ősegyház valószínűleg szomorúan és szégyenkezve nevez «egynek a tizenkettő közül». Az árulót kardokkal és botokkal felfegyverzett nagy sokaság kíséri: a küldöttek a nagytanács legfontosabb tagjai. Az áruló jel, amellyel az apostol kiszolgáltatja Jézust, a csók (50. v.), amellyel szeretetük és tiszteletük jeleként általában a tanítványok illették mesterüket. Jézus látja, hogy elárulták, elveszett, de nem változtat a tanítvánnyal szemben tanúsított magatartásán. Továbbra is «barátjának», bizalmasának tekinti őt, aki az elkövetett vétek ellenére is barát maradhatna. Csupán arra figyelmezteti, hogy nem lepte meg a dolog: «Tedd, amit tenned kell» - mondja. Nem kérdez (barátom, mi végre jöttél?), hanem keserűen megállapít valamit, feltárja a tanítvány titkát. Júdás csókja önmagában véve ártatlan cselekedet, hiszen Jézus kíséretéhez tartozván gyakorta megtette ezt. Most azonban egyezményes jelnek számított, és az Úr közölni akarta, hogy tud erről. Szavai érzékelhetően a Jánosnál megfogalmazott mondatot visszhangozzák: «Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!» (Jn 13,27). E 'felszólítás' nem kihívás, nem végérvényes szakítás, hanem csupán a reményt sosem kizáró szemrehányás.

Alighogy Jézust elfogják és megkötözik, a tanítványok (a Jn 18,10 szerint Péter) fegyveres ellenállást tanúsítanak: kardot ragadnak, és megsebzik a főpap egyik szolgáját (51. v.). Jézus nem tudja helyeselni tettüket: az erőszak minden formája önmagába záruló taktika, amely alkalmatlan az emberek között fennálló igazságtalan viszonyok orvoslására. A kard az erő és nem a jog alapján ejt sebet, és aki ezzel él, mindig saját életét is veszélyezteti. Ha Jézus ellenállást akar tanúsítani, tizenkét angyali légió állt volna rendelkezésére (53. v.). Neki azonban nem ezen az ösvényen kell járnia: az Írások nem ezt az utat mutatják, vagyis az Atya nem ezt választotta és a próféták sem erről beszéltek. Rendelkezhet angyali seregek felett, de nem kérheti tőlük, hogy védjék meg életét és mentsék meg a haláltól. Jánosnál Jézus egyetlen szavával zavarja össze a támadók sorait (18,6), Máténál pedig rendkívüli hatalmára történő hivatkozással állítja meg őket. Valószínű azonban, hogy mindkét esetben apologetikus megállapításról, és nem történeti visszaemlékezésről van szó. Máté közössége alapvetően pacifista gyülekezet: a keresztény embert ismételten arra figyelmezteti, hogy ellenállás nélkül, szinte hangtalanul viselje el az üldözéseket (5, 11-12), az erőszakot (5,39) és az igazságtalanságot (10, 16-25). Lehetséges, hogy a példa magától Krisztustól ered, de nem zárhatjuk ki ennek ellenkezőjét sem, tudniillik azt, hogy az evangélista saját pasztorális elvárásainak megfelelően mutatja be Jézus magatartását. Az erőszak kétségtelenül rácáfol a szeretetet hangsúlyozó üzenetre, amelyet a keresztény embernek még ellenségeire is ki kell terjesztenie. Azt is végig kell gondolni azonban, hogy minden esetben ellenségszeretetet gyakorol-e a testvérei elnyomóját elviselő ember, vagy hitvány és önző módon viselkedik. Az erőszak problémája egyre időszerűbbé válik, ami arra kötelez bennünket, hogy e téren figyelmesebben tanulmányozzuk az evangéliumi szövegeket.^[24]

Máté Krisztusa a haláltusa rövid epizódja ellenére továbbra is ura a helyzetnek. Annak ellenére, hogy foglyul ejtik, megkötözik, időt és lehetőséget talál arra, hogy mindannyiukat tanítsa: Júdást, a tanítványokat és a sokaságot. Az evangélista egyháza minden alkalmat megragad, hogy mérsékelje a kereszt botrányát.^[25]
 

Jézus a nagytanács előtt (26, 57-66)

(Mk 14, 53-64; Lk 22, 54-55; Jn 18, 13-14.19-24)

Az epizódok új sorozatának (26, 57-75) színhelye a főpap palotája és a templom szomszédságában lévő épületek. Máté elbeszélés-sorozata a következő eseményeket öleli fel: a nagytanács jelenlétében történő éjszakai kihallgatást (57-66. v.), az arculütések jelenetét (67-68. v.), Péter tagadását (69-75. v.) és a nagytanács második, reggeli ülését, amely azzal fejeződik be, hogy a vádlottat újra elítélik és kiszolgáltatják a római helytartónak (27, 1-2).

Az események egymásra következésének elbeszélése Máténál és a többi evangélistánál is hiányos, rendezetlen. Manapság egyre valószínűbbnek látszik az a feltevés, amely szerint minden logikusabban és másként történt. A Getszemáni-kertből még az elfogatás éjszakáján Annásnak, a volt főpapnak házába vezették Jézust. Az a tény, hogy elsőként ő kerül a messiás közelébe, értésünkre adja, hogy felelős volt Jézus letartóztatásában és szerepe lesz elítélésében is. Jézus nem vállalja a vele való vitát, ezért a főpap egyik szolgája arcul üti őt (Jn 18,22). E cselekedet arculütések sorozatát indítja el, amiről az evangélisták egyöntetűen adnak hírt (Mt 26, 67-68). Azon az éjjelen - miközben Jézust Annás faggatja, a jelenlévők pedig gúnyolják - Péter szabadon mozog a palota udvarán, és két kakasszó közötti időben többször is lehetősége nyílik a Krisztus megtagadására (26, 69-75). Ezzel fejeződik be Jézus utolsó földi éjszakája.

Kora reggel egybegyűlik a nagytanács, hogy megvizsgálja az ál-messiással kapcsolatos vádakat és esetleg ítéletet hozzon ügyében. Meghozzák a döntést (57-66. v.), és ezzel befejeződik a zsidó vagy vallási peres eljárás.

Máté és Márk nem említi az Annással való éjszakai találkozást (Jn 18,13). Szerintük az éjszakai per a nagytanács előtt történt, majd 'reggel' megismétlődött (27,1). Több okunk van annak feltételezésére, hogy az első ülésről szóló beszámoló nem hiteles: ellentétben áll a zsidó perrendtartással,^[26] a szokásokkal,^[27] valamint Lukács és János párhuzamos beszámolóival.^[28] Máté és Márk elbeszélése nem adja meg az első gyűlés időpontját: az éjszakai órára csak a Mt 27,1 megjegyzéséből lehet következtetni, de nem biztos, hogy kellően megalapozott módon.

Máté szövege az események összefoglalását tartalmazza. Először a tanúk vallomására támaszkodó vizsgálati eljárást (57-61. v.) mutatja be, majd a vádlott kifaggatását a vádak (61-63a v.) és a felmerülő gyanú (63b-64. v.) alapján, s végül a főpap által megfogalmazott ítéletet, amelyet az egész gyülekezet megerősít (65-66. v.).

Jézusnak a nagytanács előtti megjelenését kétségtelen történelmi ténynek kell tartanunk, de az evangélisták kizárólag apologetikus szándékkal emlékeznek vissza erre az eseményre. A nagytanács tagjai kimondták Jézusról, hogy méltó a halálra. Az evangélisták azon fáradoznak, hogy az eljárás szabálytalanságára (éjszaka, bizonyítékok nélkül, lefizetett tanúkkal) és a vádak alaptalanságára hivatkozva kimutassák ennek az ítéletnek igaztalan voltát.

A zsidók felsorakoznak Krisztus ellen. Máté arról beszél, hogy az egész nagytanács egybegyűlt, éspedig úgy látszik, Kaifás házában (59. v.). Lehetséges, hogy a tárgyalás annak a vitának mintájára zajlott le, amelyet a megelőző napokban Jézus a zsidóság minősített képviselőivel folytatott a 'hatalomról', amelyet magának tulajdonított (21, 23-27), és a 'jelekről', amelyekkel vélt küldetését igazolta. Az is elképzelhető, hogy a nagytanácsnak nem minden tagja volt rosszindulatú, elfogult és igaztalan az állítólagos messiással szemben. Meglehet, hogy nem csupán Arimateai József volt istenfélő közöttük. Az evangélisták azonban nem egy per aktáira akarnak visszaemlékezni, hanem az ítélet igaztalan voltát akarják megmutatni. Ezt az ítéletet nem annak alapján hozták, amit Jézus mondott vagy cselekedett, hanem amit mások gondoltak vagy mondtak róla. Olyan eljárás ez, amely a Máté korabeli keresztények esetében is megismétlődött (5,11), akiket az evangélista arra buzdít, hogy merítsenek erőt Krisztus példájából. Az evangélisták egyöntetűen számolnak be arról, hogy a vádlók megpróbáltak Jézusnak olyan prófétai állításaira hivatkozni, amelyek tiszteletlenségnek hangozhattak a szent hellyel szemben (62. v.). Máté Márktól eltérően megjegyzi, hogy a vádat - formai szempontból kifogástalanul - «két» tanú adja elő (vö. MTörv 19,15). Ebbe beszámíthatták volna a 'pusztítást' is, amelyet a jeruzsálemi ünnepélyes bevonulás napján végzett (21, 12-17), de ez - legalábbis kifejezetten - nem kerül szóba. A templom lerombolásának vádja erős alapokkal rendelkezhetett, ha még a nép körében is elterjedt: a járókelők ugyanezt a vádat vetik Jézus szemére, amikor már a kereszten függ (27,40).

A feljelentés indoka - és ez feltehetően jobban megfelelt a bírák célkitűzésének - az volt, hogy Jézus (alaptalanul) messiásnak tartotta magát. Nyilvános működése idején valószínűleg nem tett olyan nyilatkozatokat önmagáról, mint amilyeneket az evangélisták tulajdonítanak neki, de bizonyára az emberek értésére adta, hogy ő az Isten küldöttje, és talán azt is hangoztatta, hogy valamiféle eszkatologikus prófétának tartja magát. Előfordulhat, hogy sosem ejtette ki a 'messiás' szót, de magatartásából nem volt nehéz messiási mivoltára következtetni. A kezdeteknél Keresztelő János e tekintetben nehezen tudott eligazodni (11, 2-3), de most, Jézus szolgálatának végén ezt már könnyen meg lehetett állapítani. Csakhogy Jézus messianizmusa nem felelt meg az elvárásoknak, amelyek szerint legalábbis fel kellett volna lázítania a népet Róma ellen, és nem a zsidóság vezetői, hivatalos tanítói, valamint a szent rítusok és intézmények ellen fordítani. Ha eszméi érvényre jutnak, Izraelnek el kellett volna tűnnie, vagy egy szintre kerülnie a pogányokkal. Az izraeliták nem a messiás ellen hadakoznak, hanem csupán az olyan messiással helyezkednek szembe, aki nem illik bele abba a képbe, amelyet Isten akaratának hivatalos értelmezői megrajzoltak róla.

Máté már nem a nagytanácsot tartja szem előtt, hanem a zsinagógát, és a Krisztus nyílt apológiáját kísérli meg vele szemben. A bírái előtt tett jézusi vallomás olyan messiási nyilatkozat, amelyet az egyház fogalmaz meg tagjai számára és a zsidóság képviselőivel szemben, hogy rámutasson régi és új felelősségükre. A főpap kérdés formájában ismétli meg a Fülöp Cezáreájánál tett péteri vallomást («te vagy a Krisztus, az Isten fia»), de az Isten szó elé odateszi az «élő» jelzőt. Máté saját krisztológiájának legfontosabb tételét vagy összefoglalását a bíró szájába adja, hogy kiemelje a főpapnak és népének szándékos elvakultságát, illetve bűnösségét. János a római helytartóval mondatja ki a zsidók számára Jézus messiási uralmát (vö. Jn 19,14), Máté pedig az ország legfőbb vallási vezetőinek ajkára adja ugyanezt a nyilatkozatot. Apologetikus szempontból ezzel az eljárással lehetett a legnagyobb hatást elérni. A 'messiás' és az 'Isten fia' kifejezések nem abban az esetleges értelemben veendők, mint amelyet Kaifás tulajdonított nekik, hanem úgy értelmezendők, mint ahogyan ezt Máté evangéliuma vagy az ősegyház hagyománya tette (vö. 14,33; 16,16; 27,54). Jézus nem az a nacionalista messiás, akit a vallási vezetők vagy a tömeg vártak, és nem olyan (látszólag az emberi logikának is jobban megfelelő) varázsló, mint amilyet a sátán igényelt, hanem az Isten szavát és útmutatását tanulékony módon követő fiú. A 'fiú' kifejezésnek az evangéliumi nyelvezetben természetesen inkább metaforikus jelentése van, és nem szoros értelemben veendő: azt az ember és az Isten közötti új kapcsolatot jelképezi, amelynek létrehozására a messiás érkezett. Máté szerint azonban még ennél is fontosabb Jézus válasza.^[29] Jóllehet közvetve elfogadja,^[30] mégsem ismétli meg a 'messiás' és az 'Isten fia' megnevezést, hanem másik címre és olyan orákulumokra hivatkozik, amelyek jobban illenek az alkalomhoz. Válaszát olyan formulával («azt mondom nektek») vezeti be, amelyet más alkalmakkor nyilatkozata hangsúlyozása és kiemelése érdekében használ (vö. 5, 18.20.22. és 28.32.34.39.66.; 6, 2.5.16.25.29; 11, 22.24 stb.). Miként az apostoloknak az eszkatologikus beszédben, itt is látványosságot ('látomást') hirdet meg, amely majd igazolni fogja a neki tulajdonított címeket. Az «emberfia» a dicsőséges (feltámadt) messiás, aki minden hatalommal felruházva felemelkedik az 'öregkorú' mellé (Dán 7,13). Máté a dánieli kifejezést azzal az ugyancsak biblikus szóhasználattal helyettesíti, hogy az emberfia a «Hatalmas jobbján ül» (vö. Zsolt 110,1).

Jézus nyilatkozata, amely a messiásra vonatkozó magyarázat, az üdvtörténet fordulatát is meghirdeti. A nagytanács tagjai előtt dől el Krisztus sorsa. Véget akarnak vetni földi életének, ám ítéletük ahelyett, hogy feltartóztatná az eseményeket, éppen ezek végső sikerét biztosítja. Az evangélista egyben azt is ki akarja emelni, hogy az emberfia dicsőséges megnyilvánulásával fordulat következik be az üdvtörténelemben. Nem véletlenül használja a «mostantól fogva» (ap'arti) kifejezést, amely más szövegekben is előfordul (vö. 23,39; 26,29) a múlttal való szakítás és az új korszak kezdetének jelölésére. Az új időszak akkor kezdődik, amikor végrehajtják, sőt mielőtt kihirdetnék az ítéletet (66. v.). A történelem nem váratlanul vesz új fordulatot, de 'akkortól fogva' változni fog. A halál vereség, amely győzelemmé változik, és fordítva, olyan győzelem, amely mások pusztulását jelenti. Attól a pillanattól fogva, hogy az ellenfelek rázendítenek győzelmi énekükre, a messiás fokozatosan érvényre jut, és ez a folyamat a végső parúziában éri majd el csúcspontját. Ellenfelei úgy gondolják, hogy egyszer s mindenkorra a keresztre szegezték, de feltámadva éppen ettől a pillanattól fogva kezd érvényesülni ('eljönni') a történelemben. A 24,30-ban Máté az emberfia 'eljövetelét' hatalomban és dicsőségben a jeruzsálemi templom pusztulásának ellenpontjaként hirdeti meg; itt vereségének ellensúlyozására mondja ugyanezt. Az 'eljövetel' (miként a többi szövegben is: vö. 10,23; 16,27) metaforikus értelemben veendő. A Krisztus, akit az emberek láttak és akit a nagytanács tagjai elítéltek, a végérvényes messiás, a mindenki által várt szabadító. Ha Jézust nem ítélik el, a történelemben akkor is bekövetkezik a meghirdetett fordulat, de az a tény, hogy kudarccal zárta művét, a keresztény igehirdetést arra késztette, hogy az üdvösséget a megtorlás, a (zsidók által megkísérelt trónfosztás utáni) trónra lépés és az (első alázatos és szolgai megjelenést ellensúlyozó második) 'eljövetel' kifejezéseivel fogalmazza meg.

A Jézussal kapcsolatos események vége már a kezdeteknél is kiszámítható volt. E befejezés két egymással szemben álló tételt tartalmaz. Az egyház azt tartja, hogy Jézus «a messiás, az Isten fia». A zsidó hatóságok pedig «istenkáromlónak» tekintik őt, mert a 'keresztre feszített Krisztus' kifejezést, illetve a szégyen fájára kerülő messiásról alkotott fogalmat Isten és az üdvösség szempontjából tiszteletlenségnek minősítik (vö. MTörv 21,23). Jézust azért ítélik el, mert a messiási eszményt az ács egyszerű alakjában akarta megtestesíteni (vö. 13, 55-57). Amikor pedig végrehajtják rajta a halálbüntetést, ez az ítélet szégyenletes bélyege marad személyének és az általa indított mozgalomnak (vö. 1 Kor 1,23; Róm 1,16).
 

Az arculütések (26, 67-68)

(Mk 14,65; Lk 22, 63-65)  

Az arculütések jelenetéről az evangélisták egységesen, csak a már megszokott eltérésekkel számolnak be. Máté és Márk a nagytanács ülése utáni időpontra helyezi a jelenetet. Ily módon úgy látszik, mintha a bántalmazás szereplői a nagytanács tagjai (a főpapok, a vének és az írástudók) lennének. Márk azonban a szolgákat is említi közöttük (14,65). Lukács hasonlóképpen a nagytanács ülése utáni időre teszi az epizódot, de nem hozza kapcsolatba a tanács tagjaival (22, 63-65). A harmadik evangélista szerint a pofonokat azok a férfiak adják, 'akik őrizték Jézust', vagyis az őrség tagjai, illetve a rá felügyelő szolgák. János (18,22) csak arról az arculütésről tud, amelyet a főpap szolgája ad az Annásnál történt kihallgatás végén. ^[31] Lukácsot leszámítva valamennyi evangélista egyetért abban, hogy az esemény napkelte előtt (Máté és Márk szövege alapján fogalmazva: az 'éjszakai gyűlés' után) történt.

Az evangélisták még két másik arculütési jelenetről is beszámolnak: az egyik színhelye Heródes palotája (Lk 23,11), a másiké pedig Pilátus helytartósága (Jn 19, 1-3). A három eset közül ez az első. Végrehajtói a zsidók, és helyszíne valószínűleg a főpap udvara. Feltehetően nem a nagytanács tagjai, hanem a szolgák vesznek részt benne (Mk és Jn). Miután Jézust átadták a hatóságoknak, azoknak többsége, akik részt vettek elfogásában, bizonyára eltávozott. Nagyon valószínű, hogy a szolgálatot és az őrséget végző személyek társaságában csak néhány fanatikus és kíváncsi ember maradt a helyszínen, vagyis olyanok, akik álmosak, fáradtak, ingerültek voltak, és 'szórakozniuk kellett' valamivel, hogy levezessék felgyülemlett idegességüket. Lehet, hogy egyiküket-másikukat a visszavágás vagy a bosszú titkos vágya is fűtötte. Az evangélisták fizikai (pofonokról, ütésekről) és erkölcsi természetű sértésekről (köpésekről, becsmérlésekről) beszélnek. Kiemelt helyen említik a gúnyolódásokat: «gúnyolták és verték» - mondja Lukács; arcát betakarták - teszi hozzá Márk (vö. Mk 14,65). Máté látszólag nem tud erről a mozzanatról, elbeszélésében mégis burkoltan feltételezi.^[32]

A jelenlévők közismert, a gyermekek világából vett játékot űznek. Bekötik a fogoly szemét, ráütnek, majd felszólítják, találja ki, hogy ki ütötte meg őt. E játéknak különféle indítékai lehetnek. Ebben az esetben feltehetően a fogoly különleges helyzete szolgáltatta az okot: 'prófétának' tartották, ezzel a váddal illették, tehát alkalmat adtak neki arra, hogy bizonyítsa képességeit. Az őrök játékukkal vannak elfoglalva, az evangélisták azonban a prófétai orákulumokra gondolnak, amelyek valóra válnak e különleges látványosság keretében. Jézus félreérthetetlenül Jahve szolgájaként mutatkozik, akiről Izajás jövendölt: «Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele» (Iz 53, 3). Az evangélisták egyúttal egy másik messiási jelző valóra válását is látják, amelyet Máté a Krisztus szóval kapcsol össze. Az a tény, hogy a legfőbb nemzeti hatóság székhelyén a zsidók kigúnyolják, a messiás leghatározottabb elvetését jelenti. Az evangélista polemikus céllal fogalmaz, de olyan teológiai tanítást is közöl, amelyre a keresztény olvasónak mindenképpen fel kell figyelnie. Jézus tudatosan és erős lélekkel fogadja a szolga programját, a megaláztatást és a gúnyt. A próféta missziója nem könnyű vállalkozás. Ezt Jeremiás, Izajás és valamennyi elődje megtapasztalta. Jézus nem riad vissza feladatától és az ezzel járó terhektől. Elfogadja a sértéseket, a szidalmakat és az ütéseket, amelyek az ő szent szolgálatának éppúgy tartozékai, mint az apostolok és utódaik életének. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve az egyháztörténet első oldalának magyarázata és folytatása: «Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek Krisztus nevéért» (ApCsel 5,41).

Valószínű, hogy a 'szórakoztató időtöltés' után a foglyot bezárták valamelyik udvari szobába, és nyugovóra tértek. Az is előfordulhat azonban, hogy az idő rövidsége miatt virrasztva várták meg a napkeltét az udvar valamelyik szögletében.
 

Péter tagadása (26, 69-75)

(Mk 14, 66-72; Lk 22, 56-62; Jn 18, 15-18.25-27)  

Az első apostol viselkedésének leírása folytatja a tanítványok drámájának bemutatását, akik arra kaptak felszólítást, hogy vegyenek részt a mester szenvedésében (36.38. és 40. v.). A Getszemáni-kertben, miközben Jézus viaskodik és imádkozik, ők alszanak. Most pedig, amikor Jézus a főpap palotájában tartózkodik, hogy szembesüljön vádlóival, a hamis tanúkkal, a bírákkal és a szolgák gúnyolódásával, a tanítványok elfutnak (56. v.). Közülük csak egynek, Péternek van bátorsága, hogy kövesse őt, talán megbízatása okán (33. v.), esetleg kíváncsiságból vagy felelősségérzetből (vö. 16, 18-19). Amikor azonban próbára teszik, elismeri-e, hogy a názáreti Jézushoz tartozik, nyomban megtagadja őt.^[33]

Nem az egyház találta ki Péter tagadását, mint ahogy Júdás árulását sem (hiszen az esemény nem volt hízelgő az apostolok csoportjára nézve), de lelkipásztori tanulságai miatt becsülettel beszámol róla. Júdás szomorú végéhez hasonlóan Péter bukása is majdnem olyan tanulságos az egyház számára, mint Krisztus győzelme. Júdás és Péter az emberi természet gyengeségéről és törékenységéről tesz tanúságot: mindketten arra tanítanak, hogy félnünk és remegnünk kell üdvösségünkért. Minden bukás utolsónak bizonyulhat (Júdás), de az alapos megtérésnek és az Úr Jézushoz való ragaszkodásnak kezdete is lehet, miként ezt a sírásra fakadó Péter is igazolja (vö. Lk 22,62). Ő kedvelt tanítványa volt Jézusnak, de bukása azt mutatja, hogy a kedveltség állapotából a magára hagyottságba könnyű az átmenet. Az evangélista a bukás előzményeit, a Getszemáni-kerti eseményeket is szem előtt tartja. Itt a tanítványok nem tudtak virrasztani és imádkozni. Nem csoda, hogy ezután a kísértés legyőzte őket. Péter minden tiltakozása ellenére is rosszabbnak bizonyult a többinél. Talán elbizakodott volt, ami eggyel több ok a kudarcra. Jézus azt mondta, hogy az embernek meg kell erősíteni lelkét, hogy ellent tudjon állni a kísértésnek, a test önző, gőgös követelményeinek, amelyek mindig uralomra akarnak törni. Ha ezeket nem fékezzük és tisztítjuk meg, felkavarják lelkünket, illetve a minden emberben jelenlévő igazság- és boldogságvágyat. Cezáreában a test és a vér nem győzte le az apostolt (16,17), de kevéssel később újra támadásba lendül mindkettő (16,23). Most pedig a főpap udvarában a hamis esküvel Péter határozottabban utasítja el Jézust, mint ahogyan ezt ellenségei tették. Máté egyháza talán már ismerte a hitehagyás eseteit. Ezért Péter bukásának és megtérésének felidézése magába szállásra és a reményre szólító eszközzé válhatott e közösség tagjai számára is.

^[1]  Vö. J Blinzler, Il processo di Gesù, Brescia, 1966., 134-140. o.

^[2] Lehetséges, hogy a feláldozás kifejezés itt túl erősnek látszik. Nem zárhatjuk ki azonban, hogy Máté erre gondol: ő ugyanis Krisztus halálát már korábban is sokakért adott váltságdíjnak tekintette (20,28), és az eukarisztikus lakomáról beszélvén ugyanilyen értelmezést ad majd vele kapcsolatban. Vö. a 20, 24-28 részletéhez fűzött megjegyzésekkel (jegyzetekkel és magyarázatokkal).

^[3] Kaifás volt a valódi főpap, akit Valerius Gratus tett Annás főpap helyébe 15-ben. Az irányítás azonban még az elmozdított főpap kezében volt. Vö. Lk 3,2; Mt 4,6; Jn 11,49; J. Flavius, Zsidó Régiségek 18,2,2; 4,5. Vö. A. F. J. Klijn, Scribes, Pharisees, Highpriests and Elders in New Testament, in NT 3 (1959), 259-267. o.

^[4] D. Daube véleménye szerint a betániai megkenés apologetikus jellegű irodalmi alkotás, amellyel a közösség Krisztus temetésére akart emlékezni. Vö. The Anointing at Bethany and Jesus Burial, in AThR 32 (1950), 186-199. o.; The New Testament and Rabbinic Judaism, Oxford, 1956., 310-324. o.

^[5] D. Daube a betániai megkenést «temetési elbeszélésnek» tekinti (i. m., 320. oldaltól).

^[6] Vö. W. Vogler, Judas Iskarioth: Untersuchung zur Tradition und Redaktion, Greifswald, 1978. A Jn 11, 56-57-ben ezt olvassuk: «Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre? A főpapok és a farizeusok pedig már kiadták a parancsot, hogy ha valaki megtudja, hol van, jelentse be, hogy elfoghassák». Eszerint Jézus rejtőzve élt. Így hasznosnak bizonyulhatott, ha valamilyen jól értesült ember feljelenti őt.

^[7] Vö. a szerzetesi hivatás témájának bővebb kifejtésével: La vocazione religiosa, in La vocazione nella Bibbia (szimpozium), Roma, 1971., 13-30. o.; Itinerario spirituale di Cristo, i. m., II. k., 49-55. o.

^[8] E feltételezés bizonyíthatatlan előfeltevésből indul ki: az üdvösségnek az Atyát kiengesztelő jézusi áldozatból kell fakadnia, amelyben a kereszthalál a leglényegesebb elem. Eszerint a Jézust bitófára juttató Júdás egyben az oltárra is küldte volna őt. Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 77-104. o.

^[9] Az «Iskariótes» név, amelyet Júdás kap, bizonytalan eredetű megnevezés. A karióti ember (ish) értelmezés látszik a legkevésbé helyesnek. Az is valószínűtlen, hogy a név a szikárius ('tőrviselő') szó eltorzított változata. A legvalószínűbb feltevés szerint a név az arám sheparya (hamis, áruló) szóból ered: Júdás, «aki elárulta őt».

^[10] Vö. J. Jeremias, Le parole dell'ultima cena, Brescia, 1973.

^[11] Újabb szerzők azzal próbálták feloldani az ellentéteket, hogy kétféle időszámítást vettek alapul. Eszerint Jézus valamiféle részleges, esszénus (a templomban használatos hivatalos naptárt néhány nappal megelőző) kalendárium alapján ünnepli a húsvétot. Vö. A. Jaubert, La date de la Cène, Paris, 1957.; Ugyanő, Le Mercredi où Jésus fut livré, in NTS 14 (1968), 145. o.

^[12] A bibliográfiát illetően elegendő, ha többek között a következő szerzőkre utalunk: R. Pesch, Wie Jesus das Abendmahl hielt. Der Grund der Eucharistie, Freiburg, 1977.; H. Kahlefeld, Das Abschiedsmahl Jesu und die Eucharistie der Kirche, Frankfurt, 1980.; I. H. Marshall, Last Supper Lord's Supper, Exeter, 1980.; X. Léon-Dufour, Le partage du pain eucharistique selon le Nouveau Testament, Paris, 1982.

^[13] A húsvéti vacsora a szolgaság keserűségére és a szabadulás örömére emlékeztetett, vagyis arra a próbatétre, amellyel Isten saját népét sújtotta, illetve az ezt követő győzelemre. E kettős emlékezés végigvonult a szertartáson: jelen volt a mozdulatokban és a szavakban egyaránt. Amikor már mindannyian elnyújtóztak a közös asztalnál, az asztalfőnél levő személy megtöltötte az első serleget, majd elmondván az áldás szavait körbeadta az asztaltársaknak. Ezt követően felszolgálták a kenyereket, a füveket, a bárányt, és megtöltötték a második serleget. A vacsora megkezdése előtt azonban előírásszerűen fel kellett idézni a húsvét körülményeit: így kellett előkészíteni a lelkeket, hogy méltó módon és tudatosan vegyenek részt az emlékünnepen. Az asztaltársak közül a legfiatalabb (ebben az esetben János) feltette az asztalfőt elfoglaló személynek a rituális kérdést: «Miben különbözik ez az este az összes többitől?». Újra emlékezetbe idézték az egyiptomi elnyomatás történetét, az Egyiptomból való kivonulást, a bárány csodatevő erejét, Izrael sorsát, a messiási várakozást stb. Minden (ünnepi vagy köznapi) étkezés ezzel a rítussal kezdődött: a családfő kezébe vette a kenyeret és mindenki nevében elmondotta az áldásformulát: «Áldott vagy, Urunk, Istenünk, aki kenyeret adsz nekünk a földből». Valamennyien így válaszoltak: «Ámen». Ezután a családfő megtörte és szétosztotta a kenyeret az asztaltársaknak, majd elsőként érintette ajkához a neki jutó részt. Ez a mozdulat nyitotta meg a lakomát, egyben jelezte, hogy az életben és az Isten dicséretében a résztvevők között teljes egyetértés uralkodik. Vö. J. Bloch, La Haggadah de Pâque, Liturgie pour la cérémonie familiale des soirées du Séder, Paris, 1957.; A. Ravenna, L'ebraismo post-biblico, i. m., 59-67. o.

^[14] A zsidó vacsora jelentésének megvilágítása érdekében szinte valamennyi szerző Gamáliel rabbi szavait idézi: «Minden nemzedék emberének kötelessége úgy tekintenie magát, mintha az Egyiptomból kiszabadulók között lett volna. Ezért kell mondani: 'amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett velünk, amikor kijöttünk Egyiptomból' (Kiv 13,8). Ezért kötelességünk az is, hogy köszönetet és dicséretet mondjunk annak, aki atyáinknak és nekünk e csodákat művelte, és a szolgaságból a szabadságra, a szenvedésből az örömre, a szomorúságból az ünnepi hangulatba, a homályból a nagy fényre és az alárendeltségből a szabadulásra vezetett. Énekeljünk tehát színe előtt halleluját» (Strack-Billerbek, i. m., IV. k., 68. o.).

^[15] Ez hasonló a kenyér felett elmondott áldáshoz, amelyről a Ber. VI,1 számol be: «Áldott vagy Urunk, Istenünk, a világ királya, a szőlő gyümölcsének teremtője».

^[16] Az a tétel, hogy a keresztény vacsora legalábbis eredetileg nem húsvéti lakoma volt, egyáltalán nem valószínűtlen: «Az utolsó vacsora, amelyet Jézus tanítványaival együtt költött el, a szokványos lakomák rítusát követte». «Nem találhatók meg benne a szimbolikus jelentéssel bíró ételek, a Kivonulás 12-höz szóló magyarázat, sem a korabeli húsvéti lakomához tartozó három serleg. Jézus a szokásos lakoma szertartását követte két áldás kíséretében» (M. Bastin, Jésus devant sa passion, Paris, 1976., 103. és 106. o.).

^[17] Vö. Itinerario spirituale di Cristo, i. m., III. k., 132-149. o.

^[18] Érdemes odafigyelni arra, amit G. Brunet ír a kakas kukorékolásával kapcsolatban. Szerinte ez az állat ismeretlen a zsidó Bibliában, és Jeruzsálemben tiltja a Misna. Vö. Et aussitôt le coq chanta, in CahCerc E. Renan 27 (1979), 9-12. o.

^[19] Vö. M. Galizzi, Gesù nel Getsemani (Mc 14, 32-42; Mt 26, 36-46; Lc 22, 39-46), Zürich, 1972.; J. Warren Holleran, The Synoptic Gethsemane. A critical Study, Roma, 1973.; A. Feuillet, L'agonie de Gethsémani. Enquête exégètique et théologique suivie d'une étude du «Mystère de Jésus» de Pascal, Paris, 1977.

^[20] Vö. A. Feuillet, i. m., 112-115. o.

^[21] A Mk 14,33-ban szereplő első ige (ekthambeiszthai: rettegni) «elképesztő látvány vagy váratlan esemény miatti mélységes megdöbbenést jelent». Máté ezt a lüpeiszthai szóval helyettesíti, amely inkább az ilyen lelkiállapot hatásaira (szomorúságra) utal. A második ige (adémonein: gyötrődni) mindkét evangélistánál ugyanaz, és «az olyan ember lelkiállapotát (szorongását) fejezi ki, aki elveszettnek érzi magát» (A. Feuillet, i. m., 80. o.). Gyakorlatilag Jézus magányára, illetve arra a tényre utal, hogy elhagyták őt barátai és az Atya, aki ebben az esetben szintén távolinak tűnik.

^[22] A test és a lélek ellentétével kapcsolatban vö.: W. Mork, Linee di antropologia ebraica, Fossano, 1971., 122-125. o.

^[23] Vö. J. Blinzler, Il processo di Gesù, i. m., 62-83. o.

^[24] Vö. La conversione della chiesa, i. m., III. fej. (La riconciliazione, proposta ambigua), 48-68. o.

^[25] Vö. J. Blinzler, i. m., 85-214. o.; P. Benoit, Passione e risurrezione del Signore, Torino, 1967., 139-168. o.; E. Caldirola, Verbale del processo di Gesù Nazareno, Parma, 1960., 139-168. o.; M. M. Herranz, El processo ante el Sanhedrin y el ministerio publico de Jesús, in EstBibl 34 (1975), 83-111. o.; 35 (1976), 49-79. o. és 187-221. o.

^[26] «Az előbbi ügyeket (a polgári pereket) nappal tárgyalják, de a tárgyalások befejeződhetnek éjjel is. Az utóbbi (a büntetőjogi) pereket nappal kell tárgyalni és ítéletre vinni» (Sanhedrin, 4,1, in J. Bonsirven, Textes, i. m., 1874. o.).

^[27] «Ez az éjszakai tanácsülés - mondja P. Benoit - lélektani szempontból nem valószínű. Nehéz elképzelni, hogy ilyen ügy miatt a nagytanács tagjai éjszaka elhagyják házaikat. Logikusabbnak látszik, hogy nyugodtan töltve az éjszakát megvárják a reggeli órákat» (Passione e risurrezione, i. m., 118. o.).

^[28] Lukács csak a reggeli tanácsülésről tud (22, 66-71). János az egyedüli, aki beszámol arról, hogy a letartóztatást követően Annáshoz viszik Jézust (18, 19-24), de valamiféle egyéni kihallgatásról, ha úgy tetszik «előzetes vizsgálatról» beszél (J. Blinzler, i. m., 118. o.). A Sanhedrin-ben ezt olvashatjuk: «a polgári pereket az adott nap folyamán kegyelem-adással vagy elítéléssel lehet lezárni. A bűnügyeket adott napon be lehet fejezni kegyelem adása esetén, de az elmarasztaló ítéletet csak a következő napon lehet meghozni» (4,1, in Bonsirven, Textes, i. m., 506. o.).

^[29] Vö. A. Feuillet, Le triomphe du Fils de l'homme d'après la décaration du Christ aux Sanhédrites (Mc XIV,62; Mt XXVI,64; Lc XXII,69), in La venue du Messie, Bruges, 1962., 149-171. o.; R. Catchpole, The Answer of Jesus to Caiphas (Matt. XXVI,64), in NTS 17 (1970-71), 213-226. o.; S. Légasse, Jésus devant le Sanhédrin. Recherches sur les traditions évangéliques, in RTL 5 (1974), 170-197. o.; U. Vanni, La passione come rivelazione di condanna e di salvezza in Mt 26,44 e 27,54, in EuntDoc 27 (1974), 65-91. o.

^[30] Vö. R. Catchpole, id. cikk, 226. o.

^[31] A kérdés egészét és a bibliográfiai utalásokat illetően vö.: P. Benoit, Les outrages à Jésus prophète (Mc XIV,65 par.), in NeotestPatrist., i. m., 92-110. o.

^[32] A «prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!» mondat arra utal, hogy az említett játékról van szó.

^[33] Vö. M. E. Boismard, i. m., 400. o. Az esemény történetiségét illetően az evangéliumi elbeszélések különbözősége és az elbeszélés hétköznapisága miatt fenntartásokkal élhetünk. A 'három' tagadás valószínűleg egyetlen tagadásnak kifejtése. Előfordulhat, hogy az 'ismétlést' az olvasó hatékonyabb meggyőzése érdekében lelkipásztori indítékok sugallták (az evangélista a szenvedést is 'háromszor' hirdeti meg). Egyébként Jézus is 'háromszor' fohászkodik a Getszemáni-kertben, és Pál háromszor kéri az Urat, hogy szabadítsa meg betegségétől (vö. 2 Kor 12,8).