SZEGEDI KOMMENTÁR
ÚJSZÖVETSÉG
 
 
George W. MacRae, S.J.
 
 
 A zsidókhoz írt levél
 
 
 
 
 
 
Az eredeti mű címe:
George W. MacRae, S.J.
Hebrews
Collegeville Bible Commentary, 10.
The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1983.
 
 
 
A COLLEGEVILLE-I BIBLIAKOMMENTÁR
EREDETI SZÖVEGE MAGYAR FORDÍTÁSBAN
A "THE LITURGICAL PRESS" engedélyével
Minden jog fenntartva.
 
 
 
 
fordította: Bárkányi Ernő
lektorálta: Kiss Marianne
sorozatszerkesztő: Benyik György
web-változatot készítette: Küsmődi Attila
 
 
 
 
A Szentírás szövegét
Békés Gellért-Dalos Patrik Újszövetség
fordításából (Pannonhalma-Budapest, 1991) vettük.
 


 
TARTALOMJEGYZÉK
   

A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL
 
BEVEZETÉS

Ennek a nagy ívű dokumentumnak, a korai kereszténység egyik legjobban megírt művének eredetét homály fedi. A régi időktől egészen napjainkig számos spekuláció látott napvilágot szerzőjéről, keletkezési helyéről és rendeltetéséről. Az újszövetségi szentírás hagyományosan "Pál levele a zsidókhoz" címmel hozza. De ez a cím eredetileg nem tartozott a műhöz. A cím minden szava gyanús, olyannyira, hogy a mai tudósok egybehangzó állítása szerint az írásmű nem levél, nem Szent Pál írta, és nem is a zsidókhoz szólt. Mindazonáltal nem szabad, hogy ez a negatív következtetés negatív benyomást tegyen az olvasóra a Zsidókhoz írt levelet illetően. Éppen ellenkezőleg. Nagyszerű műről van szó, amely századokon át az egyházi élet féltett kincse volt, s ma is érdemes gondosan olvasni és tanulmányozni.

Irodalmi prédikáció

A Zsidókhoz írt levél egyértelműen nem levél, még az újszövetségi levelek tágabb értelmében sem. Nincs benne megszólítás, és nem egy bizonyos egyházhoz vagy személyhez szól. Befejezésében megtaláljuk ugyan a korai kereszténység leveleinek néhány jellegzetes elemét (lásd különösen 13,18-25), de ezeket valószínűleg csak azért írták hozzá, mert az írást több helyre is eljuttatták. Ez is mutatja, mennyire fontosak voltak a levelek a korai keresztények egymás közötti kapcsolattartásában. A Zsidókhoz írt levél inkább írásba foglalt prédikáció, s mint ilyen, azért is fontos, mert ez az egyik legkorábbi írásban fennmaradt keresztény prédikáció. A beszédben a Biblia, az Ószövetség értelmezésére épülő teológiai magyarázatok keverednek a remény és a hit elmélyítését célzó buzdítással. A buzdító fordulatok végigvonulnak a prédikáción, s az olvasó előtt nem kétséges, hogy mint minden jó prédikációnak, ennek az írásnak is ez a főmotívuma. A kommentárban külön is kiemeljük ezeket a szakaszokat.

Az a tény, hogy a Zsidókhoz írt levél tulajdonképpen prédikáció, segít megoldani az egyik klasszikus értelmezési problémát. Ez a probléma az írás gondolatvilága. Két különböző, némileg egymásnak ellentmondó nézet van jelen. Az egyik a szokásos várakozás, hogy közeleg a világ vége. Isten úgy menti meg az embereket, hogy újból elküldi Krisztust, aki megalakítja birodalmát. Ez a szemlélet, amelyet apokaliptikusnak nevezünk, a jövőt helyezi előtérbe, és bizonyos sürgetést is magában foglal. Egyaránt jellemző a korai keresztény idők judaizmusára és magára a korai kereszténységre, a részletekben persze számos eltéréssel. A másik nézet nem a jövőre, hanem sokkal inkább a jelenre koncentrál. Különbséget tesz az igazi mennyei világ és annak földi mása között. Gyökereit népszerű görög eszmékben találjuk meg, olyan gondolkodók, mint pl. a Kr. u. első században élt zsidó Alexandriai Philón értelmezésében. E nézet hívei azt vallják, hogy Isten ígéretei máris megvalósultak a mennyben. Krisztus megtartó munkája ott már érvényesül, s a hit nem más, mint betekintés ennek valóságába.

Mindkét nézet szembetűnően jelen van a Zsidókhoz írt levélben, s a mai magyarázók hol az egyikre, hol a másikra teszik a hangsúlyt, mint a szerző véleményét. A helyzet azonban bonyolultabb. A prédikátor nem mindig ugyanazokból a feltevésekből indul ki, mint hallgatói, de nem mindig akarja elvetni sem azokat. A Zsidókhoz írt levél gondolatát akkor érthetjük meg a legjobban, ha feltételezzük, hogy a szerző a hallgatókat a hagyományos apokaliptikus gondolatvilág felé orientálja, de ezt azzal erősíti meg, hogy biztosítja hallgatóit, a jövő reménysége már a jelenben meg van alapozva. Ha kellő figyelemmel olvassuk a Zsidóknak írt levelet, látni fogjuk a két jövőkép kölcsönhatását.
 

A szerző

Az Újszövetség sok írásához hasonlóan a Zsidókhoz írt levél szerzőjét sem ismerjük. A szerző személyének kiderítésére irányuló minden kísérlet csak próbálkozás. A második századtól a negyedikig, amikor a Zsidókhoz írt levelet még nem tekintették általánosan a kanonikus Szentírás részének, a keleti keresztény egyház meggyőződéssel vallotta, hogy Pál a szerző, s később ez a nézet diadalmaskodott. De sok keresztény már akkor is világosan látta, hogy a levél stílusa, szókincse és teológiai szemlélete nem Pálé. Ezt a kérdést már a harmadik század elején fölvetette a nagy teológus, Órigenész, és erre a következtetésre jutott: "Csak Isten tudja, ki írta valójában a levelet". A korabeli találgatások során szóba került Lukács és az Apostolok Cselekedetei szerint Pál missziós társának, Barnabásnak a neve, sőt, Római Kelemené is. Későbbi írók, elsőként a tizenhatodik századi Luther Márton, Pál másik társára, Apollóra gyanakodott (lásd: ApCsel 18,24-28 és az 1. Korintusi levél több helyén). Azóta Apolló szerzőségének is sok híve van, és ha a levelet valamely ismert keresztény vezető írta, valóban ő a legvalószínűbb szerző.

A zsidókhoz?

Távolról sem világos, kihez is írták a Zsidókhoz írt levelet. Sok utalás történik ugyan azoknak a keresztényeknek az életére, akikhez a szerző beszél, de ezek meglehetősen általános jegyek, amelyekből konkrét következtetést nem lehet levonni. Maga a régi "zsidó" kifejezés sem egyértelmű: feltehetően zsidó hátterű keresztényekről van szó. Mivel a Zsidókhoz írt levél gyakran hivatkozik az Ószövetségre, a régiek azt gondolták - s ennek a nézetnek ma is sok követője van -, hogy a levél olyan megkeresztelkedett zsidókhoz szól, akik Krisztusba vetett hitükben meginogtak, s fennállt a veszélye annak, hogy visszaesnek a judaizmusba. Természetesen nem kizárt, hogy igazuk van, de nehezen bizonyítható. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a görög fordításban is elérhető Ószövetséget minden keresztény jól ismerte, függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem zsidó hátterű volt (lásd, pl. Pál levelét a pogánykeresztény galáciabeli gyülekezethez). Ráadásul a Zsidókhoz írt levélben semmi sem utal konkrétan a judaizmus visszatérésének veszélyére. Nyugodtan feltételezhetjük tehát, hogy a prédikáció általában a keresztényekhez, s nem csak a zsidókhoz szól. Érdekes lenne kideríteni, hol éltek a címzettek, de ezt csak találgatni lehet.

Még érdekesebb azon gondolkodni, hol írták ezt a prédikációt. Mivel gondolatvilága sok hasonlóságot mutat az alexandriai judaizmussal, sokan Alexandriából származtatják az írást. Ez lehetséges, de nem szükségszerű, hiszen az alexandriai filozófiai gondolkodást a hajdani Földközi-tenger vidékén mindenütt ismerték. A Zsidókhoz írt levél bizonyos eszmei hasonlóságot mutat Péter első levelével is, ami viszont római keletkezést sejtet. Még közelebbi kapcsolat mutatható ki az első század végén élt neves római püspök, Kelemen első levelével is, amely nem része a Szentírásnak. Az említett összefüggések arra utalnak, hogy a Zsidókhoz írt levél átvett valamennyit a római teológiából, és nagy valószínűséggel Rómából írták.
 

A keletkezés időpontja

Arról is ellentmondók a vélemények, hogy mikor keletkezett a Zsidókhoz írt levél. A szöveg arra enged következtetni, hogy valamivel a keresztény igehirdetés első generációja után készült (lásd: 2,3 és 13,7). Egyes magyarázók úgy értelmezték, hogy a szövegben a korabeli zsidó templomi istentiszteletre történik utalás, mert a zsidó áldozati alkalmak leírásakor jelen időt használ a szerző. Nem szabad elfeledkezünk arról, hogy a Zsidókhoz írt levél tulajdonképpen bibliai kommentár, amely a keresztáldozat jelentőségének érzékeltetésére a pusztai templomban vagy sátorban lezajlott zsidó istentiszteletek Mózes könyveiből átvett képéhez nyúl vissza. És mivel a szerző úgy véli, hogy Isten igéje "él és hat" (4,12), indokoltan használja a jelen időt. Valójában a Zsidókhoz írt levél sohasem tesz említést Heródes templomáról vagy annak rituáléjáról. A templomot Kr. u. 70-ben rombolták le a rómaiak, így semmi bizonyítékunk nincs arra nézve, hogy a levelet a templom lerombolása előtt avagy után írták-e.

Római Kelemen első levele, amelyről azt tartják, hogy az első század kilencvenes éveiben keletkezett, sok olyan szakaszt tartalmaz, amely a Zsidókhoz írt levelet idézi, vagy arra hivatkozik. Ez arra enged következtetni, hogy a Zsidókhoz írt levelet már akkoriban terjesztették. Ugyanakkor Kelemen nem jelzi, hogy valahonnan idéz, pedig az 1. Korintusi levélnél vagy az Ószövetségi szentírásnál például megjelöli a forrást. A Zsidókhoz írt levélhez való hasonlósága azt is jelentheti, hogy Kelemen csupán átvesz néhány szokásos gondolatot és megfogalmazást római keresztény gondolkodóktól. Ebben az esetben a Zsidókhoz írt levél keletkezése az első század végére tehető.

A Zsidókhoz írt levél kapcsolódása az Ószövetség szövegéhez azonban nem csupán dátum kérdése, annál sokkal nagyobb jelentősége van. Arra figyelmeztet minket, hogy a levél üzenete elsősorban a Biblia értelmezésében keresendő. Ez azt jelenti, hogy a Zsidókhoz írt levél olvasójának először meg kell néznie az Ószövetség vonatkozó szakaszait, és csak ezek ismeretében értheti meg a levél szerzőjének érvelését. Ez az érvelés olykor bonyolult, de szinte mindig érthető, ha Isten igéjének a korai keresztények Bibliájában való tükröződéseként tekintjük.

Szerkezeti felépítés

Ha egy művet jobban meg akarunk érteni, mindig célszerű az irodalmi szerkezetét megvizsgálni. A Zsidókhoz írt levél esetében ez meglehetősen bonyolult, nem azért, mintha rosszul lenne felépítve, hanem azért, mert olyan erősen él az ősi retorika módszereivel. Kulcsszavak és kulcskifejezések szolgálnak témák lezárására és új témák bevezetésére, olykor kölcsönös hivatkozásokkal, ami az írás áttekintését elég bonyolulttá teszi. Példaként említhetjük az angyalok témáját, amelyet az 1,4 vezet be, az 1,5-14 fejt ki, és az egész szakaszt összefogja az "öröklés" szó az 1,4-ben és az 1,14-ben. Egy ilyen rövid kommentárban lehetetlen rámutatni az összes szerkezeti elemre, de a figyelmes olvasó meg fogja találni őket a szövegben.

A homilia érdemi részét (1-12. fejezet) legjobban az írásmű fő tagozódását követő három pont alapján lehet megérteni. Prédikációról lévén szó, a fő részek buzdítások, bár maga a szöveg teológiai fejtegetésből áll. Az első rész, 1,1-4,13, Istennek a Fia által kimondott igéjével foglalkozik. Arra buzdítja a hallgatókat, hogy erre az üzenetre jobban figyeljenek oda, mint az angyalokon vagy Mózesen át küldött üzenetekre, vagyis a mózesi törvényekre. A második rész a fő rész, 4,14-10,31, a Jézus halálából fakadó kegyelmet értelmezi a zsidó papi háttérrel szemben. Jézus az Örök Főpap, akinek halála egyszer s mindenkorra eltörli a bűnt, s ezzel új szövetséget köt Isten és az emberiség között. A keresztényeknek tehát okuk van arra, hogy reményeikben állhatatosan kitartsanak. A harmadik rész, 10,32-12,29, ezt a reményt igyekszik táplálni azzal, hogy a hit által bepillantást enged a valódi mennyei világba, ahol Jézus műve máris beteljesedett. A mű néhány gyakorlati tanáccsal és levélfordulattal zárul (13. fejezet).

A Zsidóknak írt levél jelentősége

Az Újszövetségi szentírás e dokumentuma több szempontból is fontos. Először azért, mert a Krisztusban való üdvözülés teljesen új teológiáját nyújtja. Kissé meglepő a cselekményben, hogy nem hangsúlyozza Jézus feltámadásának fontosságát vagy a keresztény élet liturgikus oldalát. Valóban, az ember elvárná, hogy egy írásbeli homilia szenteljen némi figyelmet az Eukarisztiának. A Zsidókhoz írt levél azonban a korai kereszténységnek azt a dimenzióját tárja elénk, amely teljesen Jézus halálára mint üdvözítő tettre irányul. Másodszor azért fontos ez a prédikáció, mert minden egyéb újszövetségi írásnál világosabban mutat rá, mekkora szerepet játszott az Ószövetség értelmezése az őskeresztény gondolkodás fejlődésében. Ilyen szerep a legtöbb újszövetségi könyvben látható, és a keresztény hit számára az üdvtörténetnek a teremtéstől megváltásig való folytonosságában van jelentősége. A Zsidókhoz írt levél azonban különösképpen elénk tárja ezt.

A Zsidókhoz írt levél teológiáját Krisztus küldetésének háromszoros kijelentésével összegezhetnénk - a homilia három fő tartalmi részének megfelelően. Először Isten új igéjeként mutatja be Krisztust, mint Isten önközlésének új, személyes kifejezésmódját. Olyan ember életéről és haláláról kimondott szó, aki egyben Isten Fia is. Másodszor úgy szerepel Krisztus, mint egyetlen, Örök Főpap, akinek halálban való feláldozása örökre elégtételt ad a bűnért. Új szövetséget vezet be, Istennek új és nyílt megközelítését teszi lehetővé. Harmadszor pedig Krisztus egyéni belátása Isten mennyei világába a hit példaképe, melyet a keresztényeknek reménységgel kell őrizni. A keresztény hitnek e figyelemre méltó fordulata magára Krisztus személyére és szerepére irányul.
 

Hogyan tanulmányozzuk a Zsidókhoz írt levelet?

A zsidóknak szánt homilia olyan gondosan íródott, hogy érdemes figyelmesen tanulmányozni. Ennek érdekében hasznos lehet néhány tanács. Érdemes úgy kezdeni, hogy egyszer átfutunk az egész homilián, hogy tanításáról és szerkezetéről áttekintésünk legyen. Ha így olvassuk, akkor szembetűnnek a könyv jelentősebb felosztási részei. A tüzetesebb olvasásnál ugyanis könnyen szemünk elől téveszthetjük a fától az erdőt.

Azután, amikor a szöveget lassan, a kommentárral együtt olvassuk, jó ha van a kezünk ügyében egy teljes Biblia, azért, hogy össze tudjuk hasonlítani az utalásokban szereplő számos ószövetségi és esetenkénti újszövetségi szakaszokat. Így tanulmányozva a Zsidókhoz írt levelet, jól egymás mellé állítható az Ószövetség és az, ahogyan Krisztus értelmezte megváltó művét. Legyen tudatában az olvasó, hogy modern bibliafordításainkban az Ószövetségből vett idézetek nem mindig arra teszik a súlyt, amire a Zsidókhoz írt levél akarja tenni. Ez abból adódik, hogy a modern bibliafordítások az eredeti héber és arám ószövetségi Szentírás alapján készültek. A Zsidókhoz írt levél szerzője viszont az ősi görög fordítású Bibliát használta, amely néhol eltér a hébertől. Végezetül a kommentár végén található összefoglaló kérdések és vitapontok is a szöveg megértését segítik.
 


A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL
SZÖVEG ÉS KOMMENTÁR

ISTENNEK FIÁBAN KIMONDOTT SZAVA
Zsidókhoz írt levél 1,1-4,13

1,1-4 Előszó: Isten szólt. A Zsidókhoz írt levél osztozik János evangéliumával és János apostol első levelével abban a tényben, hogy előszavában az ige gondolatára összpontosít (Jn 1,1-18; 1Jn 1,1-4). Amint látni fogjuk, az "ige" kifejezést meglehetősen eltérő módon használja a három újszövetségi könyv, a keresztény gondolkodás kezdeteit illetően azonban minden jelentés igen fontos.

Az előszó az irodalmi művek egyfajta bevezetése, és a Zsidókhoz írt levél egyike az Újszövetség legirodalmibb írásműveinek. Ez az előszó két feladatot lát el. Először bevezeti a prédikáció első fő részét, amely a hallgatók méltó válaszát tárgyalja - Istennek új módon, Fiában kimondott szavára. Miután kiemelte az isteni szó ezen módjának felsőbbségét, a szerző összegzi állítását a 4,12-13-ban. Jelezvén ezzel szónoki stílusának egyik szerkezeti alapelvét, azt, hogy a gondolategységeket világosan összefüggő kijelentésekbe foglalja. Másodszor, a Zsidókhoz írt levél előszava olyan "bibliai szövegként" szolgál, amelyre a prédikátor-szerző a szentbeszédét alapozza. Tartalmában ez a néhány vers Isten ószövetségi szavának rövid értelmezésétől Jézus Krisztusban való kiterjedéséig terjed.

Alapgondolata az, hogy az "Ige" Isten kinyilatkoztatása az emberiségnek. János evangéliumában az "Ige" magának Jézusnak a megszemélyesítése, János első levelében pedig a szerző egyházában hirdetett evangéliumi üzenet. Itt az Isten és ember közti összes kapcsolat fogalmát sugallja, kezdve a Bibliától, kiterjesztve az isteni Fiú jelentőségéig. Az egész prédikáción végigvonuló gondolat az, hogyan kell meghallani, és válaszolni Isten kinyilatkoztatására. Hajdan Isten különböző módokon szólt a Bibliában; most a "végső korszakban" új üzenetet adott Fiában, Jézusban. De aki szólt, az ugyanaz az Isten, ezért az Ószövetség Jézus személyének és művének az értelmezését is szolgálhatja.

A 2-3. vers stílusa és tartalma az ókeresztény himnuszokra emlékeztet, amelyekre a Fil 2,6-11-ben, illetve a Kol 1,15-20-ban és más helyeken találunk példát. Ezek igyekeznek kihangsúlyozni a Fiú isteni közelségét Atyjához, sőt, korábbi létezését és a teremtésben játszott szerepét is. A megállapításoknak ez a sorozata úgy lehetséges, hogy az isteni "bölcsesség" megszemélyesített alakjának tulajdonságai magára Krisztusra vonatkoznak. Jó párhuzamot találhatunk, ha elolvassuk Salamon Bölcsességeinek könyvéből a 7,25-8,1-et, ahol még az alexandriai zsidó szóhasználat is hasonló.

A 3. vers a Fiú megváltó tevékenységére, a bűnökért való önfeláldozásra és a mennyben történő felmagasztalásra vonatkozik. Ez a témája a Zsidókhoz írt levél másik fő részének. A 4. vers egyrészt felvillantja a következő szakasz tartalmát, másrészt befejezi az előző kijelentését (ez része az 1-4. vers által alkotott egyetlen görög mondatnak). Ezután következik annak bizonyítása, hogy a Fiú név, amelyet Krisztus örökölt, felette áll az angyal névnek.

1,5-14 Jézus kiválóbb az angyaloknál. A 4. versben tett megjegyzés ellenére is önkéntelenül felmerül a kérdés: miért ez az összehasonlítás az angyalokkal? Gyakran feltételezték, hogy a szerző a második századi kereszténység néhány ágában megfigyelhető nézettel szemben akart érvelni. Ezek szerint Jézus angyal volt, nem pedig valóságos emberi teremtmény. De ezekben a versekben kevés bizonyíték van, amely a vitáról szólna. Helyette két megfontolandó tényező van. Az első, hogy az angyalokról bizonyos értelemben azt gondolták, ők Isten szavának közvetítői Izrael törvényében, amelyet a keresztény evangélium feleslegessé tett (lásd: 2,2; ApCsel 7,53; Gal 3,19). A másik, hogy a 3. versben már bemutatott színhely, a Fiú trónja Isten mellett a mennyben (lásd 110. zsoltár), az Istenről alkotott gyakori felfogásra emlékeztet. Ez tükröződik a zsoltárokban említett izraelita király megkoronázásának képében is. Az, akit trónra ültetnek, nyilvánvalóan felsőbbrendű a trón előtt szolgálatot teljesítő angyaloknál.

Ez a szakasz igen fontos példája annak, hogyan értelmezi a Zsidókhoz írt levél az Ószövetséget. Három pontot kell világosan látni. Az első, hogy az Ószövetséget Isten szavának tartja. Ez a sugalmazás világos kifejezése, amellyel a korai kereszténységben mindenki egyetértett. Kevésbé lényeges, hogy Istenről, a Szentlélekről vagy akár Krisztusról azt gondolták, hogy Mózes, Dávid vagy mások szavain keresztül szólt. Második, hogy a szakaszok egymástól függetlenül fordulnak elő, anélkül, hogy feltétlenül utalnának szövegkörnyezetükre. Bár a szerző olykor több szavukra is hivatkozhat, mint amennyit ténylegesen idéz. A harmadik és egyben legfontosabb pont az, hogy az Ószövetséget olyan beszédnek lehet felfogni, amely vagy az Isten Fiáról, Jézusról vagy pedig magáról Istenről szól. Ez utóbbi szempont azért lényeges, mert a korai keresztény teológia egyik legfontosabb alkotóelemére világít rá. Izrael Szentírásának újraértelmezése egyfajta út Jézus személyének és jelentőségének megértéséhez.

Lehetséges, hogy ezen a ponton a szerző nem egyszerűen csak átfésülte az Ószövetséget a megfelelő szakaszokért, hanem egy olyan gyűjteménnyel is rendelkezett, amely a Messiásról szóló igehirdetéshez használt szövegeket tartalmazta. Hogy ilyen gyűjtemények léteztek, az ma már nem csupán feltételezés, vannak ugyanis zsidó példáink a híres Holt-tengeri tekercsek között.

Bár az eredeti szövegösszefüggés nincs kihangsúlyozva, az olvasó jól teszi, ha az idézett szakaszokat a saját ószövetségi környezetükre vonatkoztatja. A hét idézet között vannak olyanok ezekben a versekben, amelyek rendre a fiúra-fiúra-angyalokra, angyalokra-fiúra-fiúra, fiúra-angyalokra vonatkoznak (az utóbbi megállapítás idézet nélküli, vö.: 14. vers). A fő cél annak tudatosítása, hogy az angyalok alárendeltek és mulandók, míg a Fiú felmagasztalt és örök. A második fejezetben találkozunk egy sokkal radikálisabb megállapítással, miszerint az angyalok alacsonyabb rendűek, mint az emberi lények (a 14. vers már célzott erre).

A Biblia idézetei gyakran ismerősek az Újszövetség olvasói előtt, mivel néhány közülük máshol is előfordul Jézussal kapcsolatban. Az 5. vers a Zsolt 2,7-et és a Szám 7,14-et idézi, amelyek jól ismert messiási szakaszok. A 6. vers problematikus: az idézet a MTörv 32,43-ra hasonlít, de a bevezető formula: "Mikor aztán Elsőszülöttjét ismét bevezeti a világba", utalhat Krisztus második eljövetelére is (vö.: 9,28). Az értelmezés árnyalatnyi megváltoztatásával a 7. vers a Zsolt 104,4-et, a küldöttek (angyalok) halandóságára utaló szakasszá teszi, a 8-9. vers pedig Krisztusra utalóvá (Zsolt 45,7-8). A 10-12. vers (Zsolt 102,26-28) szembeállítja a Fiú maradandóságát az ég elmúlandóságával, ami valószínűleg az angyalokra vagy legalábbis arra a helyre vonatkozó kifejezés, ahol ők laknak. A 13. vers a Zsolt 110,1-re vonatkozik, amely lényeges bizonyító szöveg a Zsidókhoz írt levélben és az Újszövetség más részeiben.

2,1-18 Jézus embersége. A második fejezet a prédikátor híveinek adott számos buzdítás közül az elsővel kezdődik. Hívei az "elsodródás" veszélyével találják szembe magukat. Itt még nem derül ki, hogy ez mit jelent, de látni fogjuk majd, hogy a hit és különösen a remény feladását jelenti, és azt, hogy az ember elveszíti igazi keresztény mivoltát. Ez az intés az első fejezetből von le következtetést: Mivel a Fiú feljebbvaló az angyaloknál, az üdvösség örömhíre - amit ő hozott - méginkább követendő, mint a mózesi törvény, amely angyalok által jött. A 3. vers világosan mutatja, hogy a Zsidókhoz írt levél az egyház második vagy harmadik nemzedéke idején íródott. Megtapasztalták a Szentlélek tanúságtevő csodáit és ajándékait, amelyek megerősítették a tanítást (4. vers).

A szerző ezután új szemszögből, de ismét amellett kezd érvelni, hogy Krisztus előbbvaló az angyaloknál. Az első fejezetben Krisztus Isten Fiaként volt kiválóbb, itt azért, mert ember. A vita alapja ismét a Szentírás, mivel a 6-8. vers a Zsolt 8,5-7-et idézi, de ezúttal a szerző kifejezetten azt a szöveget magyarázza, amelyet idéz. Ezen értelmezésnek két jellemzője fontos. Egyik, hogy úgy fogja fel a szakaszt, hogy az nem általánosságban az emberiségre vonatkozik, hanem Jézusra, az emberre. A másik, hogy megfordítja a zsoltár eredeti értelmét, amely azt mondja: "Isten az embert kevéssel teremtette kisebbre az angyaloknál". A Zsidókhoz írt levél számára Jézus mint ember feljebbvaló az angyaloknál, de "egy kis időre kisebbé lett" náluk, a halál elszenvedése által (9. vers). A mindeneknek Krisztus alá rendelése még mindig a jövőhöz tartozik. Ám a folyamat Jézus halála után, amikor felmagasztaltatott a mennybe, megindult.

A szerző számára Jézus igazi emberségének kérdésében az a tény a legérdekesebb, hogy ezáltal minden emberi lénnyel, vagyis - a 10. vers megfogalmazása szerint - Isten "fiaival" közös. Azért, hogy Jézus halála mindenki számára a halál szolgaságából való szabadulás lehessen (14-15. vers), Jézusnak teljesen osztoznia kellett az emberi természetben. A 12-13. vers a 22-23 Zsoltárt és az Iz 8,17-18-at idézi, azzal a feltételezéssel, hogy a sugalmazott szavakban Krisztus szól. ő testvére az embereknek, és velük együtt dicséri az Atyát és belé helyezi bizalmát. Jézus szolidaritása az emberiséggel kifejezésre jut az Atyától való közös eredetben (11. vers), a közös testben és vérben (14. vers) és mindenek felett magában a halálban.

A fejezet utolsó versei a Zsidókhoz írt levél jellemző szerepét - új kérdések felvetésének meghirdetését - látják el. Jézusnak teljességgel azonosulnia kell az emberiséggel, hogy a főpap szerepét felvéve felajánlja önmagát összes embertársának bűneiért (17. vers). ő a különösen irgalmas és hőséges Főpap. Irgalmassága, amelyet már a 18. vers is sugallt, később, az 5. fejezetben fejeződik ki határozottabban, hősége pedig a következő bekezdésnek a témája.

3,1-6 Jézus kiválóbb Mózesnél. A szakasz egy figyelmeztetéssel kezdődik, amely Jézus hőségét hangsúlyozza. Emelkedett hangon szól az olvasókhoz illetve a hallgatósághoz: szentek, mert megszentelte őket Jézus áldozati halála (lásd: 2,11), és részesülnek az "égi hívásban", hogy kövessék őt a mennybe. Egyedül itt nevezi Jézust apostolnak, azaz olyannak, aki küldetésre hivatott. Semmi utalás nincs arra, hogyan használja a szót az Újszövetség a különböző keresztény vallási vezetők megjelölésére. Az "akit mi hittel elismerünk" kifejezés értelmező fordítás. A szöveg szószerint így szól: "hitvallásunk apostola és főpapja". Természetes dolog, hogy a hit megvallására gondolunk, de látni fogjuk, hogy a Zsidó levelet az utalás megkülönbözteti: "tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában" (10,23). A szöveg itt a reményre, nem a hitre vonatkozik (6. vers).

S hogy miért a Mózessel való összehasonlítás? Azért, mert Mózes a hőség mintaképe, és ennél fogva Jézus ószövetségi előhírnöke. Ráadásul a Zsidókhoz írt levél érzékelhetően hangsúlyozza Jézus felsőbbrendűségét olyan létezőkkel szemben is, akik maguk is Isten szavának közvetítői (pl. az angyalok), és Mózes - aki hirdette a törvényt - szintén közvetítő.

A Zsidókhoz írt levél érveinek többsége a Szentírás értelmezésén alapul, és ez alól ez sem kivétel. Csakhogy ezúttal a bekezdés nem idézet, hanem csupán utalás. A 12,7-8 görög változatában: "Nem így szolgálómmal, Mózessel. ő hőséges az egész házamhoz. Vele beszélni fogok szemtől szemben...". A rész két eleme szemben áll Jézussal. Mózes csak szolgálója Isten "házának", Isten népének; Jézus Isten saját Fia, nem a házában, hanem afölött. Ráadásul a Fiú a ház teremtőjével egyenrangú abban az értelemben, hogy Jézus Isten új "házát", a kereszténységet hozza létre, amelynek meg kell őriznie a reményt, hogy Isten háza maradhasson.

3,7-4,11 Belépve Isten nyugalmába. A 3. fejezet egészének és a 4. fejezet nagy részének a hőség az alaptémája. Először Jézus, a Fiú hősége Mózesével összevetve (3,1-6), majd Izrael népének hűtlensége sivatagi vándorlásai során (3,7-19), később a keresztényektől megkövetelt hőség (4,1-11) és közvetlenül Isten hősége saját szavához a Szentírásban.

Amit ebben a részben találunk, az az idézett 95. zsoltár 8,11 verse bővített formában, kisebb módosításokkal. Nem csupán Szentírás-magyarázat, hanem a szöveg szónoki felhasználása, hogy egyben a hallgatók életére is hasson. Így egy újabb oldalát mutatja be a Zsidókhoz írt levél változatos bibliamagyarázatának. Az egész fejezetet végigkíséri a gondosan felépített érvelés, amely alátámasztja a 4,11-ben összefoglalt figyelmeztetést. Ily módon némi egyszerűsítéssel újrafogalmazhatjuk az érvet. Amint a 95. zsoltár írja, Isten megalkotott egy "pihenőhelyet" hőséges követői számára (3,11). De a zsidókat, akik az Egyiptomból való kivonulás során többször is hűtlenek voltak, megakadályozza abban, hogy belépjenek. Miként a nyugalom országa az isteni teremtés része, az oda való bejutás lehetősége megmarad azok számára, akik hőségesek hozzá (4,1-6). Isten ígéretének folytonos nyitottságára emlékeztet Dávid a zsoltáros szavával, századokkal a kivonulás után: "Ma, amikor majd meghalljátok szavát" (4,7-10). Tehát a keresztényeknek megvan a lehetősége arra, hogy belépjenek Isten nyugalmába, és hőségük által törekedniük is kell erre.

Izrael népének sikertelen kísérlete, hogy vándorlásuk után eljussanak Isten nyugalmába, hogy belépjenek az Ígéret Földjére, a Számok könyvének 14. fejezetén alapul, melyre világosan utal a 3,16-19. vers. A kivonulás történetének ezen változata szerint ténylegesen csak Józsue (lásd: 4,8), Kaleb és tágabb családjuk - az asszonyok éppúgy, mint Izrael ifjai - léphettek be Kánaán földjére.

A "ma" szón lévő hangsúly (3,13-4,7) nem véletlen az érv szempontjából, mert azt mutatja, mennyire élő az Isten szava ma is (lásd: 4,12-13 lent), a jelen olvasó számára is.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy a szerző hogyan olvasztja össze ebben a fejezetben Isten "nyugalmának" három különböző értelmezését. Az első az Ígéret Földjének nyugalma, nyugalom Izrael sivatagi vándorlásának végén, ahogy a 95. zsoltár szó szerinti jelentéséből megtudjuk. A második Isten saját szombati nyugalma munkája után, a teremtés-történetben - a Zsidókhoz írt levél 4,4 idézi a Teremtés könyve 2,2-t (és ld. különösen Zsid 4,10). A harmadik és egyben a zsidók célját illetően a legmeghatározóbb, Isten nyugalmát úgy értelmezi, mint hőséges követőinek végső célját az égben. Az Isten nyugalmába való belépés a keresztény élet célja. Magában foglalja annak az életnek az eszméjét, amely munka és egyben zarándokút egy égi ország felé - tulajdonképpen metafora -, amellyel újra találkozunk a Zsidókhoz írt levélben (pl. a 11-12. fejezetekben).

Mit jelent a hűtlenség veszélye a keresztény ember számára? Ebből a részből - amelyben a figyelmeztetés az uralkodó hang - valamivel többet tudunk meg helyzetéről. A veszély az, hogy a "bűn csábításának" olyan nagy mértékben nem tud ellenállni, hogy "elszakad az élő Istentől" (3,12). A hitehagyás, a hit és az Istenben való remény elvesztésének veszélye, azaz, hogy elhagyja Istent és az általa tett ígéreteket, utalás arra, hogy nem hallgat ezentúl Istenre, illetve Fiában, a Szentíráson keresztül kinyilatkoztatott szavára. A mélyen gyökerező elkedvetlenedés előidézheti az efféle hozzáállást, és ez összhangba hozható a Zsidó levélben hangsúlyozott ragaszkodással a reményhez és a bizalomhoz (vö. 3,6). Ennek a fényében a 4,1 második részét közvetlenebb, személyesebb hangvételben is fordíthatnánk: "óvakodjunk ezért attól, nehogy valaki közületek későnjöttnek számítson".

4,12-13 Isten élő Igéje. A szentbeszéd első nagy egysége azzal a nagyon szónoki, szinte költői megállapítással kezdődik, hogy Isten miként beszél a Bibliában, és hogyan szól Fia által, és hangsúlyozza mind az Ószövetséget, mind a Jézus által kinyilatkoztatott megváltást. Helyénvaló, hogy ez a szakasz egy másik, gondosan megszerkesztett, ismét szinte költői állítással záruljék Isten szavának erejéről. Közvetlen szövegösszefüggésében ez a kijelentés a 95. zsoltáron alapuló, ám egyúttal az 1,1-3-ban ismertetett érv - az Isten igéje mint kinyilatkoztatás - tágabb értelmezése. Így a Zsidó levélre jellemzően ez a megállapítás visszatekint a szentírási érveléshez, és előretekint Jézus főpapként való felfogásához.

E rövidke egység nyelvezete meglehetősen szokványos, különösen az alexandriai zsidóság vagy kereszténység körében. Közeli párhuzamokat fedezhetünk fel a zsidó filozófus és írástudó, Philón írásaiban, bár ő Isten szavát nem a zsidókra jellemző módon személyesítette meg. A szerző szellemi háttere azonban visszatükröződik az ehhez hasonló fejezetekben. A 12. vers szerint Isten szava élő (7. v.: "Ma, ha hallanátok a hangját") és olyan hatásos, hogy az ember legbensőbb világába hatol, arra kényszerítve, hogy megküzdjön azzal, ami igazán számít. A 13. vers korántsem egyértelmű a görög eredetiben, s így sokféleképpen fordították. Mint a fenti Új Amerikai Biblia változatának alternatívája, feltételezhetnénk, hogy nem Istenre vonatkozik, hanem még mindig Isten szavára, s így átmenetet képez a prédikáció fő része felé, amely lassan elkezdődik. A görög eredetiben ez a rövid bekezdés "Isten Igéjével" kezdődik, és a "mi szavunkkal" végződik. Tehát így fordíthatnánk a verset: "Semmi sincs eltitkolva belőle [Isten szavából], minden kendőzetlen és látható annak [Igének] szemével, aki felé a mi szavunk [üzenetünk] irányul".

REMÉNY KRISZTUS ÁLDOZATÁBAN
Zsidókhoz írt levél 4,14-10,31

4,14-16 Bizalom főpapunkban. A Zsidókhoz írt levél második fő részének témája Krisztusnak, mint egyedüli főpapnak a szerepe és tette, aki egyszer s mindenkorra feláldozta magát az emberiség bűneiért. Az ő áldozata valóra váltotta azt, amit az ősi zsidóság bonyolult áldozati szertartása nem érhetett el. Következésképpen Krisztus áldozata új szövetséget teremt, és ezzel helyettesíti az egész régi, az Ószövetségben leírt rendet. Igaz, az Ószövetség továbbra is Isten szava, és Jézus halálának megértéséhez ebben a részben is felhasználják majd. Éppúgy, ahogyan a prédikáció első nagyobb egységét is két, Jézus igéjén alapuló bekezdés veszi közre, a másodikat is két figyelmeztetés határolja (4,14-16 és 10,19-31), melyekben sok a hasonlóság, még szó szerintiek is (lásd különösen 10,19-23). Néhányat később, a 10. fejezet tárgyalásakor idézünk.

Jézus, mint főpap, első alkalommal a 2,17-ben szerepel, ahol könyörületesnek és hőségesnek nevezik. Mivel hőségességét a 3. fejezetben már elemezte, a szerző most kegyelmi képessége felé fordul; először az átvezető szakaszban (4,14-16), majd később az 5,1-10-ben. Megbocsátó készsége emberi természetében gyökerezik, egészen addig, hogy őt is mindenféle kísértés éri, ahogy az összes embert, anélkül azonban, hogy a bűn áldozatául esne, amire egyedül Jézus képes (15. vers). Jézus "áthatolása az egeken" (14. vers) talán az általános zsidó felfogást tükrözi a Föld feletti egek sorozatáról, amelyek legmagasabbikában Isten lakozik. Az ő sikeres belépése Isten színe elé táplálja követőiben a reményt és bizalmat, ahogy ez később többször elhangzik a homiliában. A 14. versben tett utalás: "hivatásunk a hit", ugyanahhoz az intelemhez vezet, amelyekhez a 3,1 elemzésekor jutottunk. A szöveg szó szerint csak azt mondja: "legyünk állhatatosak a hitvallásban". Amint a párhuzamos 10,23 vers mutatja, ez a reménynek, nem pedig a hőségnek a megvallása.

Ez a rövid szakasz bevezet bennünket a Zsidó levél figyelmeztető jelképiségében végbement fontos változásba. Ez az átmenet a reményhez, bizalomhoz vagy hitvalláshoz való erős ragaszkodást (ld.: 3,6.14; 4,14) tovább mozdítja "a kegyelem trónjához járulás" (4,16) felé. A szóképekben való előrehaladás már a 4,11-ben érzékelhető volt, és a továbbiakban is szembetűnő lesz. Ennek három dimenziója van, amelyeket az előfordulások sorrendjében ismertetünk: az út folytatása Isten nyugalma felé; Isten elé járulás úgy, ahogyan a hívők járultak az áldozati oltár elé; valamint felnövekedés a kereszténység megértésében.

5,1-10 Krisztus, mint főpap. A szerző Jézust több alkalommal főpapnak nevezte már a megelőzőekben is (2,17; 3,1; 4,14-15), de nem adott magyarázatot vagy bizonyítékot állítására. Most megteszi ezt a klasszikus, szónoki értelemben azáltal, hogy meghatározza a főpapság fogalmát, és bemutatja, Jézus hogyan felel meg a meghatározás követelményének. Ehhez a tíz sorhoz fontos a szerző által alkalmazott szerkesztés felismerése. Először is meghatározza, mit ért főpap alatt három olyan követelmény felrajzolásával, amelyeket a Második Törvénykönyvben lévő zsidó imádsághoz tartozó szakaszok értelmezéséből merít. Főpap az ott leírt Lévi leszármazottja, és Jézus - bár történetileg ennek a kritériumnak nem felel meg (lásd: 7,13-14) - teljesíti az előírt követelményeket. Ezek felsorolását az 1-4. sorok tartalmazzák: (1) főpapot az emberek közül választanak, és ő képviseli őket az általa felajánlott áldozatban; (2) képes ellátni képviselő feladatát, mert ő maga is osztozik az emberi gyengeségben; végül (3) Isten szólítja erre a feladatra, nem saját akarata.

Az 5-10. sorok megmutatják, hogyan teljesíti Krisztus ezeket az előírásokat, de fordított sorrendben. Ráadásul a buzdításnak egy új elemét is bevezeti: Melkizedeknek, a homályos, bizonytalan figurának rendjét, akivel később, a 7. fejezetben, az előírások értelmezésénél fog foglalkozni. Először is, Krisztus nem maga vállalta a főpapi hivatást, hanem az Istentől kapta, a Szentírás tanúsága szerint (2,7; Zsolt 110,4) felajánlották neki. Meg kell említenünk, hogy az utóbbi szakasz csak papról, nem főpapról beszél. Melkizedeket főpapi rangra "emeli" a 10. sortól kezdve, mert ez a rang fontos a szerző érvelése szempontjához. A 7-9. sorok bemutatják Krisztus együttérzését az emberi gyengeségekkel, de az érv gyenge, mert Jézust bűntelennek nyilvánítja (4,15), és így nem ajánlhat fel "engesztelő áldozatot magáért és az emberekért" (3. vers). Ezt az árnyalatot majd még tovább finomítja. A 7. vers különösen régóta az érdeklődés középpontjában áll. Hagyományosan Jézus Getszemáni kertbéli imájával hozták kapcsolatba, miként Márk evangéliumában (14,32.42) és másutt is olvashatjuk. Ám két tényező elgondolkodásra késztet az ekként való értelmezésben: egyrészt semmi közöset nem találunk a Getszemáni történettel nyelvi szempontból, másrészt ez lenne az egyetlen utalás a Zsidó levélben egy bizonyos evangéliumi részre. A másik lehetőség annak a feltételezése, hogy a vers egy jellegzetes zsidó hőst, Ábrahámot vagy Mózest eleveníti fel, aki nyíltszívűen imádkozik Istenhez. A nyelvezet, amelyet használ, így észrevehető párhuzamokat mutat azzal, ahogyan Philón ír le hasonló személyiségeket. Ha bárminemű utalás van az evangéliumi történetre, az rendkívül indirekt.

A 9-10. sorok világosan bemutatják annak a Krisztusnak a szerepét, aki főpapként képviseli azokat az embereket, akikért az áldozatot bemutatja. Közbenjárása olyan hatásos volt, hogy a megváltás forrásává vált mások számára. A pap Melkizedekből a főpap Melkizedekké való átalakulás észrevétlenül megy végbe, az olvasónak mégis a 7. fejezetig kell várnia, hogy megértse ennek jelentőségét.

5,11-6,20 Buzdítás a reményre. Ez a meglehetősen hosszú egység, amelyben a buzdítás dominál, látszólag megszakítja a szerző gondolatmenetét. Ahelyett, hogy tovább taglalná, mit jelent Jézus számára, hogy olyan főpap legyen, mint Melkizedek, a szerző egyszerre rója meg hallgatóit renyheségükért, és bátorítja őket a reményre. De a bekezdés sokkal kevésbé tűnik közbevetésnek, ha figyelembe vesszük, hogy a Zsidókhoz írt levél prédikáció és nem tanulmány. Itt különösen jól kitűnik a szónok szakmabeli tudása. Mielőtt meglehetősen részletekbe menő, bonyolult magyarázkodásba fogna, megáll, szünetet tart, hogy ezzel hallgatói figyelmét méginkább magára vonja. Az alaptéma ismét az előrejutás, növekedés a krisztusi élet mélyebb, érettebb megértésében (6,1) és a reményben, Jézus, az előfutár követésében (6,18-20).

A prédikátor egy szókép - a tej és a szilárd étel, a kisgyermek és a felnőtt metaforájának - felhasználásával (5,11-14) indít, ami bizonyára ismerős volt gyülekezete előtt. Szent Pál nagyon hasonlóan alkalmazza ugyanezt a metaforát az 1Kor 3,1-2-ben, és találunk rá példát olyan többé-kevésbé korabeli zsidó írónál is, mint az alexandreai Philón. A gond az, hogy a hallgatóság visszautasítja a kereszténység megértésében való növekedést. ők megrekednek az ábécé szintjén, a görög kifejezés fordítása ("alapelemek") pontosan ezt jelenti. Meg kell állnunk egy pillanatra az "érett" és "felnőtt" szavaknál. Görögül itt ugyanaz a szó áll, mint amelyet gyakran "tökéletesnek" fordítottak a Zsidó levélben, és ez igen lényeges témája a prédikáció egészének. Görögül a "tökéletes" nem azt jelenti, hogy hibátlan, amilyen értelemben gyakran mi használjuk a szót, hanem azt jelenti, hogy teljes, befejezett, olyan, amilyennek lennie kell. A Zsidókhoz írt levél ismételten hangsúlyozza, hogy Jézus ebben az értelemben lett tökéletes, szenvedésein és halálán keresztül (2,10; 5,9), így vált mások üdvösségének forrásává. A krisztusi embernek is részesülnie kell ebben a megváltásban: teljessé és éretté kell válnia, hogy végül részese legyen Jézus égi küldetésének.

A 6. fejezet az "alapelemek" felsorolásával kezdődik, azokkal az elemi keresztény tanításokkal, amelyeken túl kell lépnünk azért, hogy felnövekedhessünk. Természetesen ezek sem elhanyagolhatóak, de Krisztus követője nem állhat meg ennél a szintnél. Mai kifejezéssel élve a Zsidókhoz írt levél a felnőttek nevelését szolgálja. A felsorolásban nincs olyan, ami Krisztust közvetlenül érintené, de a Zsidókhoz írt levél további részének zömét érinti. Következésképpen megállapíthatjuk, hogy a Zsidókhoz írt levél a felnőtt keresztény nevelés számára Krisztusra összpontosít, mint főpapi személyiségre, valamint megmentő tevékenységének megértésére. A mai olvasó nem lehet biztos a 6,1-2-ben leírt felsorolás minden egyes tagjának pontos jelentésében. Pl. a keresztség alatt minden bizonnyal nem a keresztény keresztelést értjük, hanem valamiféle rituális mosakodást, amelyet a keresztények zsidó szokásaik közül megőriztek. A "kézrátétel", amit ma felszentelésnek neveznénk, azt jelentette, hogy egy közösség megbízott tagjai elláttak bizonyos feladatokat.

Azokat, akik nem törekednek a tökéletességre, az a veszély fenyegeti, hogy elveszítik a reményt, és elfordulnak Istentől (lásd: 3,12). A 6,4-8-ban a szerző szigorúan figyelmezteti hallgatóit a következményekre. Arról, aki kereszténnyé lett, megvilágosult, részesedett a Szentlélekben, megízlelte Isten szavát, és mégis elutasította mindazt, arról még az is elmondható, hogy ő is felelős Jézus haláláért. A Zsidókhoz írt levélről gyakran mondják, hogy a bűnbánattal és megbocsátással kapcsolatban igen szigorú (vö. 10,26-31 is). De meg kell jegyezni, hogy a szerző óvatosan nem azt mondja, hogy Isten nem bocsát meg, hanem azt, hogy aki véglegesen elutasítja Isten Fiát, az nem juthat el a személyes bűnbánatra. A 7-8. vers egy bibliai metaforát használ fel, amely itt elég egyértelmű. Nyelvezete részben a Teremtés könyve 3,17-18-ból való, ám itt nincs semmi utalás a Teremtés könyvének szövegkörnyezetére.

A jó prédikátor nem hagyja, hogy hallgatói fülében a szigorú intések visszhangozzanak, hanem továbbmegy, bátorítja őket. A 6. fejezet hátralévő része biztatás a reményre, amelyet a 9. versben megváltozott hangnem jelez, és a hallgatókat egymás szeretetére és szolgálatára buzdítja (10. vers). A kitartásra és a reményben való növekedésre a szerző Isten esküje és Ábrahámnak tett ígérete alapján utal, hogy megáldja Ábrahám utódait (6,13-18; vö.: Ter 22,16-18). Az érvelés feltételezi, hogy az Ábrahámnak tett ígéret minden keresztényre vonatkozik, és ezért bátorítást ad nekik. Ábrahám híres példája gyakran fordul elő hasonló módon az Újszövetségben. A 15. vers csak azt jelentheti, hogy Ábrahám elnyerte az ígéretet; ami ígéret volt, az csak később, Krisztus megváltói művével érkezett el.

A 18-20. vers több feladatot is betölt, amint általában a Zsidókhoz írt levél közbülső szakaszai. Összefoglalja a remény gondolatát, újból bevezeti a következő rész tárgyát - pap Melkizedek rendje szerint -, és előrejelzi az új témát, amely a "szentség függönye mögé ér". Ez a kifejezés a zsidó főpapnak a sátortemplom belső szentélyébe, a Szentek Szentjébe való belépésére utal.

7,1-28 Főpap Melkizedek rendje szerint. A 7. fejezet valójában a háromféle papsággal foglalkozik, és segít az olvasónak, hogy megkülönböztesse őket. Először is itt van Melkizedeknek, ennek az Ábrahám-korabeli, ősi és valamiképpen titokzatos figurának a papsága. Másodiknak Lévi izraelita törzsének főpapságát említi, amelyről a Számok könyve 18. fejezetében leírt törvények szólnak. A harmadik pedig magának Krisztusnak a papsága, amely hasonló Melkizedekéhez annak örökkévalóságában, ugyanakkor Léviének a feladatát is betölti.

A szerző úgy építi fel a Krisztus és Melkizedek közötti összehasonlítást, hogy háromszor is a Zsolt 110,4-re hivatkozik: "Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint" (5,6-10; 6,20). Mi persze tudjuk, hogy Krisztus egyáltalán nem Melkizedek rendje szerinti pap volt, így a kifejezést egyszerűen úgy értjük, hogy "pap volt, akár Melkizedek" (ld.: 15. vers). De miben hasonlít Krisztus hozzá? És egyáltalán mi ez az összehasonlítás Melkizedekkel? Többféle válasz lehetséges. Az egyik, hogy Krisztus örök pap, nemcsak afféle halandó, mint a levita papok, és Melkizedek pap mindörökké. És ahogy már többször is láttuk, a zsoltárok ilyetén szakaszait gyakran Krisztusról vagy Krisztushoz való beszédként fogják fel. Ráadásul egyes bizonyítékok szerint, a judaizmusban már a Zsidókhoz írt levél előtt - nevezetesen a Holt-tengeri tekercsekben - élt bizonyos feltevés Melkizedekről, mint mennyei figuráról, talán még mint megváltó alakról is. Természetes lehetett a dicsőített, mennyei Krisztust hozzá hasonlítani.

Ebben a fejezetben a szerző a Biblia értelmezésének és a vele való érvelésnek további kiváló példáját nyújtja. Emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy a Zsidókhoz írt levél Melkizedeket nem mint történelmi személyt tárgyalja, hanem az egész témakör az ószövetségi idézetek magyarázata. A Zsolt 110,4 mellett csak egyetlen másik ószövetségi szakasz tesz említést Melkizedekről - az a rövid és igen homályos történet, amely a Ter 14,17-20-ban található. A Zsidókhoz írt levél 7. fejezetének olvasásához hasznos lenne ezt a történetet is megismerni, mivel a szerző ezt használja fel a Zsolt 110,4 értelmezéséhez. Ez a magyarázat kissé különösnek tűnhet számunkra, ám annál jellemzőbb a szerző korára.

A Melkizedek nevéről és királyságáról széles körben elterjedt magyarázatok lehetővé teszik a szerző számára, hogy az igazsággal, a békével, valamint következtetés útján Jézussal társítsa. Mivel a Teremtés könyve Melkizedek személyes hátteréről, születéséről vagy haláláról semmit nem közöl, a levonható következtetés szerint Melkizedek pap mindörökké (3. vers). A történetnek két igazán fontos eleme van: Melkizedek megáldotta Ábrahámot, s Ábrahám ezért megajándékozta őt a hadizsákmány "tizedével". Mindkét tény Melkizedek fensőbbségét hangsúlyozza, s mivel Lévi és minden a törzséből leszármazó levita pap Ábrahám leszármazottja, ők is Melkizedek alá vannak rendelve (vö.: 4,10). A következtetés csak később fogalmazódik meg: egy Melkizedekhez hasonló pap a zsidók felett áll.

A 11-17 érthetőbbé válik, ha a szóban forgó "mózesi törvényt" a levitákra vonatkozó törvényként értelmezzük: a levita papok öröklési joga, tizedszedési joga és egyebek szerint, amelyek a Számok könyve 18. fejezetében találhatók. Ezután kellene értelmeznünk a 11. vers zárójeles mondatát: "a nép a levita papság alatt nyerte a törvényt". Az okfejtés a következő: ha a törvény által kijelölt papság nem lett volna eleve alkalmatlan feladatának elvégzésére, Istennek nem kellett volna egy olyan valakit pappá választani, mint Melkizedek (11. vers). Ám Krisztus nem lehetett volna levita pap, hiszen nem Lévi, hanem Júda törzséből származott (13-14. versek). Melkizedekhez hasonlóan Krisztus örökös papi tisztet kapott, nem testi leszármazás (Szám 18), hanem Istennek a hozzá intézett élő szava által (Zsolt 110,4; 15-17. versek).

Figyeljük meg, miként szövi át e fejtegetést a tökéletesség kérdése, beleértve a teljesség értelmének témáját is (11,19.28. versek). A törvény nem volt képes a papságot tökéletességre vinni. De Jézus főpappá való kiválasztását a Zsolt 110,4-ben isteni eskü kísérte: "az Úr megesküdött", és így még biztosabbá tette (20-21. vers, vö.: 6,13-18). Az izraelita papság alapvető fogyatékossága az volt, hogy halandók alkották, akiknek halálával papi tevékenységük is véget ért (23-34. vers). Ez a téma, valamint a papság és a szövetség kapcsolata később részletesebben előkerül. Örök papként Krisztus egyszer s mindenkorra szóló áldozatot ajánlott fel, amely mindörökre eltörölte a bűnöket (27. vers). Miután a szerző Krisztus papságának örökös mivoltát alátámasztotta, Melkizedeket már elhagyhatja, további említését mellőzheti.

8,1-6 Régi és új papság. A 7. fejezet bevezette az ószövetségi papság és a krisztusi papság közti ellentét témáját. A következő három fejezet kibővíti ezt a szembeállítást a papi szolgálatra, a benne foglalt szövetségre, a szentélyre, amelyben a pap végzi feladatát és az áldozatra, amelyet bemutat. Rövid, a papi szolgálatról szóló szakasszal kezdünk, és a tanító leginkább az 1. versben levő kijelentését hangsúlyozza. A keresztényeknek van olyan főpapjuk, amilyet ő leírt, nevezetesen Krisztus, akit felmagasztaltak az égben, ahogy azt már a Zsidókhoz írt levél 1,3 kimondta. Ott gyakorolja az ő egyedülálló papi szolgálatát, amelyet csak a mennyben tölthet be. A földön ugyanis Jézus, mivel nem volt levita, nem lehetett volna pap. A 4-5. vers nem igazán azt jelzi, hogy a zsidó áldozati szertartás még mindig folyik, vagyis, hogy a templomot még nem rombolták le a rómaiak, hiszen a fejtegetés alapja a Biblia szövege, nem az aktuális gyakorlat megfigyelése.

E bekezdés a szerzőnek azt az alapelvét emeli ki, amely a prédikáció további fejezeteiben is megőrzi fontosságát. Ennek az az elgondolás az alapja, hogy Krisztus papi műve azért felsőbbrendű, mert azt (örökké tartóan) a mennyben viszi végbe. Az 5. vers a Kiv 25,40-et idézi, visszautalva arra, hogy Mózesnek a pusztaságbeli sátrat egy neki kinyilatkoztatott isteni terv vagy minta alapján kellett megépítenie. A Zsidókhoz írt levél prédikátorának eszmei háttere a korabeli népszerű filozófiai elképzeléseken nyugszik. Ezek azt tartották, hogy az igazi valóságok Isten mennyei országában vannak, és a földi dolgok csak ezek utánzatai vagy árnyékai. Így a sátorról alkotott isteni terv "igaz sátorrá" (2. vers) lett az égben, a földi, árnyékszerű utánzattal szemben. Krisztus szolgálata azért felsőbbrendű, mert az igazi valóság országában történik. A 6. vers ezt foglalja össze, ugyanakkor bevezeti a következő összehasonlítást is.

A Zsidó levél keresztény teológiai magyarázatát évszázadokon át megigézte az a kérdés, hogy vajon Jézus áldozati tette a földön, a kereszten ment-e végbe, avagy a mennyben történik, amikor is az igazi sátor szentélyébe lép. A kérdés valószínűleg megválaszolhatatlan, és talán szükségtelen is feltenni, mivel a szerző sem fordít rá különösebb figyelmet. Számára Jézus áldozati halálával belépett Isten szentélyébe, és az átmenet a történelmiből az örökbe azonnal megtörtént. Később látni fogjuk, hogy a Zsidókhoz írt levél nem egyszerűen feltételezi, hogy a jelen világ nem az emberi megváltás igazi színhelye. Az emberi teremtmények sokkal inkább - és szinte a szerző mennyei valóságok utáni érdeklődésének ellenére - a földön részesednek Jézus szenvedéséből és halálából.

8,7-13 Régi és új szövetség. A Zsidókhoz írt levélnek e szakasza kevés magyarázatot igényel, mivel főként egy igen hosszú ószövetségi idézetből áll. Jer 31,31-34. versének abból a magasztos részéből, amelynek alaposabb magyarázata a 9,15-22-ben és különösen a 10,9-18-ban található. Az Ószövetségen belül egy új szövetségnek ez az egyedülálló kinyilvánítása kétségtelenül arra ösztönöz, hogy hasonlítsuk össze a régi szövetséggel, amely itt a Mózessel a Sínai-hegyen kötött szövetségre korlátozódik. Ez az Isten és az emberiség közötti új kapcsolat magyarázatát sugallja, amelyet Krisztus léptetett életbe. A szerző rövidke kommentárja (13. vers) a felváltás gondolatát emeli ki.

Az Ószövetség nagy részét a szövetség gondolata uralja. Az ókori közel-keleti királyok és országok közötti egyezmények hátterével szemben a szövetségről alkotott bibliai felfogás egyfajta törvényes megegyezést sugall Isten és népe között. Kifejezi mindkét fél feladatát és felelősségét. Izrael népének alapvetően Isten akaratának kell engedelmeskednie, ő viszont ezért cserébe védelmet biztosít nekik. Jeremiás látomása egy jövőbeli új szövetségről sokkal kevésbé ilyen törvény által szabályozott. Személyesebb kapcsolatot fest Isten és az ő népe között. Aligha meglepő, hogy a keresztényeknek ezt a próféciát Krisztus közbelépése által beteljesedettnek kellett volna tekinteniük.

A papság és szövetség vagy a papi áldozat és a szövetség közötti láncszem fontos a Zsidókhoz írt levél gondolatában. A Kiv 24,3-8 szerint Mózes a Sínai szövetséget az áldozat vérével erősítette meg; erre majd a 9,19-22-ben történik utalás. Egy bizonyos célzás már ebben a szakaszban is jelen van: Jézus áldozati vére pecsételi majd meg az új szövetséget. Az Újszövetség legfontosabb jellemzője az - amint majd látni fogjuk -, hogy Isten megbocsátja az emberek bűneit (12. vers).

9,1-10 A régi szentély. A szerző úgy vezeti be Jézusnak a bűnökért bemutatott halál-áldozatát, hogy a Kiv 25-26-ban és más szakaszokban leírt pusztai szövetség-sátorról és szertartásról igen tömör és stilizált leírást ad. Ismét meg kell jegyezni, hogy itt nem a korabeli Jeruzsálemi Templomban folyt gyakorlatra utal - ez ugyanis már valószínűleg nem létezett a Zsidókhoz írt levél keletkezése idején. A leírás alapja bibliamagyarázat akkor is, ha nem mindig tudjuk igazolni a Pentateuchus (Mózes öt könyve) minden részletét a mi szövegeinkben. Itt lényeges, hogy a szerző ismer a sátor felszerelésével kapcsolatos bizonyos zsidó hagyományt. A sátor berendezéseire és szertartásaira az első szövetség szabályainak részeként utal, hiszen az istentisztelet előírásai a Sínai-hegyen adott törvényhez tartoztak. A 2-5. vers nagyon tömören leírja a sátor két részét - az ősi közel-keleti templomok lényeges elemeit - és azt, hogy mi volt ezekben. A Szentek Szentjének aranyló ragyogása élénk ellentétet mutat a meglehetősen szegényes külső sátorral.

A 6-7. vers a szertartást írja le, különös tekintettel a főpapra, aki évente egyszer, egyedül beléphetett a Szentek Szentjébe. Ez volt a Jóm Kippur, az Engesztelőnapi szertartás, és mivel ez véres áldozat volt, a szerző modellként alkalmazza Jézus áldozati halálához. Itt, ahogy látni fogjuk, térbeli jelképpel állunk szemben: Jézus belép a mennybe (avagy a menny belső szentélyébe), ahogyan a főpap belép a Szentek Szentjébe. Ám a 8-10. vers ismét egy időbeli dimenziót hoz elő, ami bonyolulttá teszi a képet. Talán világosabb lesz, ha a "jelen idők" kifejezést (9. vers) Izraelnek az Ószövetség korabeli áldozati szertartásaira értjük. E kor rítusa nem érte el a célját, mivel nem tudatosult az istenfélőkben. De amikor elérkezett az "új rend" ideje - a 11. versben említett idő - az áldozat teljesen más jelentőséget kapott.

9,11-28 Jézus áldozata. Miután a szerző megalapozta a papi szolgálat, a szövetség és a szentélybeli szertartás ószövetségi vonatkozásait, végezetül e kategóriákat Krisztus megváltó halálának bemutatására alkalmazza. Segítheti a következő szakasz olvasását, ha megértjük, hogy a szerző miként látja lelki szemei előtt a mennyei templomot vagy szentélyt, Krisztus áldozatának színhelyét. Itt két, némileg különböző képet használ. Mindkettő ismert volt kora zsidó gondolkodásában, anélkül azonban, hogy mindig éles különbséget tettek volna közöttük. Az egyik a tökéletes mennyei sátor képe a külső udvarral és a függöny mögötti belső szentéllyel, ahol Isten lakik. Ez a 11. vers képének előfeltételezése. A másik magát a világegyetemet tekinti sátornak, amelyben a föld a külső udvar és maga a menny a belső szentély. A halálon keresztül, a függönyön át, a mennybe lehet jutni, Isten színe elé; úgy tűnik, ez a látomás képezi a 24. vers alapját.

E szakasznak az a központi lényege, hogy Krisztus halálát úgy értelmezi, mint az egyetlen igazán hatásos áldozatot, amely jóváteszi az emberiség bűneit (14,26.28. vers). A meghatározó kép az Engesztelés Napjának szertartása, amint az a Leviták könyve 16. fejezetében olvasható. De a szerző másik két képet is társít hozzá. A 13. vers a vörös tehén feláldozására utal, arra az engesztelő áldozatra, amelyet a Számok könyve 19. fejezete ír le. Az üsző hamvai újra megtisztíthattak olyan személyeket, akik különböző módon tisztátalanná váltak. Harmadszor, a 19-22. vers a Sínai-szövetség Kiv 24,3-8-ban leírt áldozati megerősítését idézi. A szertartásokban az a közös, hogy mindhárom vérontással kapcsolatos és így jelképesen Jézus halálára lehet őket alkalmazni. Az ősi zsidó istentiszteletben az áldozati vér hatalmas és mindent átfogó jelentőséggel bírt. Esedezésül szolgálhatott a bűnbocsánatért, tisztulási eszközként és a Jahvéval való szövetség pecsétjeként. Krisztus egyszeri, hatásos áldozata mindezen vonatkozásban helyettesíti a régi rítust. Hogy jobban megérthessük a szakasz részleteit, ajánlatos átnézni mind a három ószövetségi szakaszt.

A 15. vers a szerző kommentárjával kezdődik a Jeremiás által megjövendölt új szövetségről. Az a lényeges benne, hogy a bűn végleges megbocsátását tartalmazza. Mivel Krisztus ezt áldozatos halálában megvalósította, ő az új szövetség közvetítője. A következő 16-18. vers talányos, míg rá nem jövünk, hogy a görögben a "szövetség" és a "testamentum" szó (végakarat, végrendelet értelemben) ugyanaz. A szójátékkal az igehirdető más módon is kimutatja, hogyan jelent a "szövetség" halált. A végakaratot csak a végrendelkező halála után hajtják végre. Szent Pál ugyanezt a szójátékot használja a Gal 3,15-18-ban.

A 25-28. vers világosan mutatja a fő ellentétet Krisztus áldozati halála és a zsidó főpap engesztelésnapi áldozata között. Ez utóbbi elégtelen a bűn végleges eltörlésére, mivel minden évben meg kell ismételni. A bűn továbbra is a népek életének része maradt. De Krisztus halála egyszer s mindenkori áldozat, amely végleg elvette a bűnt. Krisztus megváltó műve ilyen módon értelmezve azt jelenti a keresztény számára, hogy teljesen lemond a bűnről. Az "egyszer" és az "egyszer s mindenkor" kifejezés fontos a Zsidókhoz írt levél teológiájában, és a szerző gyakran használja ezeket.

E szakasz igen világos utalással zárul Krisztus második eljövetelére, ami nem teljesen egyezik a szerző más szakaszbeli saját szempontjával. Egyszer s mindenkori áldozatával Krisztus már lehetővé tette a megváltást (vö.: 11. vers). A prédikátor talán azért említi a második eljövetelt, mert tudja, hogy hallgatói hisznek benne.

10,1-18 Régi és új áldozat. A szerző beszéde fő részének érvelését Krisztus áldozatának a zsidó rítussal történő átfogó összehasonlításával zárja. Ezt további buzdítás követi. Az 1-18. vers bizonyos ismétlést tartalmaz, mert a szakasz összefoglalás, azonban néhány új gondolatot is találunk benne. Szomorú képet fest a levita papokról és áldozatukról (pl. a 11. vers), de nem szabad elfelejtenünk, hogy a Zsidókhoz írt levél nem antiszemita nyilatkozat. Krisztus áldozatának felsőbbrendűsége és ennek következtében maga a kereszténység nem a szerző zsidó kortársainak rovására nyilatkozik meg. Nem beszél a jelenlegi vagy újabb kori zsidó gyakorlatról, hanem csak az ősi zsidóság sátortemplomi szertartásáról, ahogy azt Mózes 5. könyve leírja. A Bibliában Isten szava jelzi a rítus korlátozottságát, és ugyanakkor rámutat Fiában kinyilatkoztatott szavára.

A szakasz a szóbanforgó áldozatok közötti számos ellentét felsorolásával kezdődik. Először is itt van a mózesi törvény tökéletlen volta, melyet úgy fejez ki, hogy két fokra van az isteni valóságtól (1. vers). Ennek háttere egy népszerű filozófiai eszme, amely különbséget tesz a valóság, amely szellemi, e valóságnak látható képe és a kép által vetett árnyék között. Mivel a törvény a jövőre mutatott, csak az árny birodalmába való. A 2-3. vers megvilágítja a már említett érvet, hogy ti. az ismételt áldozat a bűnökért hatástalan, pontosan azért, mert meg kell ismételni. De a 4. vers új gondolatot vezet be, azt, hogy az állatáldozat nem képes elvenni a bűnt. A bizonyíték a 40,7-8. zsoltár idézetében van (görög fordításában), ahol a beszélő alatt, mint ebben az esetben oly gyakran, Krisztust értjük. Itt Istenről azt mondja, hogy visszautasítja az állatáldozatot. A szerző azután úgy értelmezi a zsoltárt, hogy Krisztus testének feláldozása - Istennek Fiára vonatkozó akarata szerint - kiszorította a törvényt és az Ószövetséget (9-10. vers). A 11-14. vers ismétli a többszöri áldozat és Krisztus egyszer s mindenkori áldozata közötti ellentétet, és kihangsúlyozza az utóbbi örökérvényűségét. A 12-13. vers ismét a 110,1 zsoltárra hivatkozik, amelyet az 1,3-tól kezdve már többször használt.

Néhány végső megjegyzés Jer 31 új szövetségről szóló szakaszához lekerekíti az érvelést (15-18. vers). Ezúttal a Szentlélek lenne Isten szószólója, de az idézet valójában a szerző szövegparafrázisa. A következtetés az, hogy mivel a Krisztus által közvetített új szövetség megvalósította a bűnök bocsánatát, magának Isten szavának tekintélye alapján minden más áldozat véget ért.

10,19-31 Bizalom és ítélet. A buzdítás utolsó szakasza a beszéd másik fő részében, amint már említettük, kiegyensúlyozza a nyitó részt (4,14-16). Mind bátorítást (19-25), mind szörnyű figyelmeztetést (29-31) tartalmaz. De a figyelmeztetés nem az utolsó szó, mivel a buzdítás folytatódik a 10. fejezet végéig. Szembetűnő a 19-23. vers hasonlósága, különösen a 4,4-16-tal. Ezen a ponton újra el kellene olvasni a korábbi szakaszt. E rész tárgyalásánál kimutatták, hogy a Zsidókhoz írt levélben sok buzdító szakasz a "kitartani", "előrehaladni" alakot veszi fel. Mindkettő megjelenik itt is - "járuljunk Hozzá" (22), "tartsunk ki rendületlenül" (23). Előbbi az Istenhez való közelítés nyelve az imában, mint pl. 4,16. Az utóbbi végül a keresztény hitvallást, mint a "remény hitvallását" azonosítja (a hivatás, amely reményt ad, szószerint a "remény hitvallása"). A remény az, amely végleg meghatározza a Zsidó levél keresztény alapállását Isten megváltás-ígéretében, Krisztus által. Sok más újszövetségi írástól eltérően a Zsidó levél a hitet alárendeli a reménynek abban az értelemben, hogy a hit szolgálhatja a remény alapját. Még világosabban látjuk ezt majd a 11. fejezetben. Itt a 22. vers azt a gondolatot fejezi ki, hogy a "hit teljessége" (a NAB, az Új Amerikai Biblia fordításában feltétel nélküli bizalom), nem a cél, de nélkülözhetetlen feltétel. Figyeljük meg, hogy szakaszunk a szeretetet is megemlíti a 24. versben. Így alkalmazza és a maga módján használja a megszokott hit, remény, szeretet keresztény csoportosítását.

A 20. vers azt a híres görög fordítási nehézséget tartalmazza, amely igen sok vitára adott okot. Szószerint az "új és első útról" beszél, amelyet fátyolon, azaz testén keresztül nyitott meg számunkra. A NAB szerint a fátyol függöny, amely elválasztotta a Szentek Szentjét a külső szentélytől a szentségházban, Jézus fizikai létét jelképezi, és eszerint fordították a verset. Ám úgy is lehet a verset olvasni, hogy az Istenhez vezető út Jézus fizikai létének szimbóluma. Ez azt jelentené, hogy Jézus testének föláldozása (lásd: 10,10) az az út, amely ma nyitva áll a keresztények előtt. És ez arra utalna, hogy Jézus "teste" nem akadály volt Isten elérésében, hanem éppen annak az eszköze. Mindenesetre a lényeg az, hogy Krisztus követőinek ma lehetőségük van magát Istent elérni a mennyei szentélyben, hála Krisztus áldozatának. János így figyelmeztet a 14,6-ban: "Én vagyok az út... senki sem jut az Atyához, csak énáltalam".

Gyakran megesik, hogy a Zsidó levél görög változatának több fordítási lehetősége van. A 25. vers újabb példa erre. A NAB fordításában arról van szó, hogy néhány megszólított gyülekezet nem jelent meg közösségi összejöveteleken, talán annak a jeleként, hogy elvesztették hitüket Isten ígéreteiben. Ugyanez lehet az előző versben is, amely gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. De az összejövetel szó a 25. versben szokatlan az Újszövetségben, és az egyetlen másik helyen, ahol előfordul, a 2Tessz 2,1-ben egyértelműen a keresztények összejövetelére utal az Úr második eljövetelekor, az "Úr napján". Ebben a 25. vers óvás lenne, hogy ne adják fel a reményt egy, az Úrral való jövőbeni találkozásra, vagyis buzdítás a remény föladása ellen.

A 26. vers a tudatos bűntől való nagyon komoly intéssel kezdődik - amint láttuk, az Istentől való elfordulásról van szó - s visszautal a 10,18-ra. Ha valaki hátat fordít Krisztus vezeklő áldozatának, akkor nincs más áldozat, amelyhez fordulhatna a bűneivel. A figyelmeztetést még élesebbé teszi az izraeliták sorsával való hasonlattal (28. vers), akik elfordultak az Isten törvényétől (lásd: MTörv 17,6, különösen a szövegkörnyezet). Az ilyen embereket halálra kövezték. Mi lesz azoknak a sorsa, akik megtagadják a megváltást, amely Isten Fiától jön (lásd hasonló érvelést a 2,2-3-ban)? A 30. vers emlékeztető, hogy Isten ítéletét nem lehet elkerülni; a bizonyítás MTörv 32,35-36-ból való.

A HIT EREJE
Zsidókhoz írt levél 10,32-12,29

10,32-39 Hit által élni. A beszéd harmadik, lényeges része a hitszónok buzdításával folytatódik hallgatóihoz, amelyben a szigorú intésen újabb megnyugtató megjegyzéssel enyhít. Mégis ez a megfelelő rész egy új fejezet kezdetére, mert a bekezdés a héberben tipikus átmenet, amelyben átteszi a súlypontot a reményről és bizalomról (ld. 35-36) a hitre (ld. 38-38).

A 32-34. versek első látásra valami konkrétat akarnak mondani arról a gyülekezetről, amelyhez a Zsidókhoz írt levél szól. Olyan emberek ők, akik miután keresztények lettek, szenvedtek ezért, és szemmel láthatóan együtt éreznek azokkal a keresztényekkel, akik még többet szenvedtek. A fejezet nyilvános sértést, bebörtönzést, a vagyon elkobzását említi. De mindezekről a dolgokról csak általában beszél, és nem lehetséges konkrét következtetéseket levonni egy bizonyos korai keresztény egyház történetéről. Olyan tipikus eseteknek hangzanak, amelyekkel bármelyik korai keresztény közösségnek szembe kellett néznie, és lehet, hogy épp ez volt a szerző szándéka - inkább általános, mint egyedi akart lenni. A 35-36. vers lényege magától értetődő: sok személyes erőfeszítést tettél, hogy kövesd Krisztust; sok forog kockán. Mindezt most föladni, riasztó kilátás.

Mire van szükségük az ilyen embereknek, hogy kitartsanak a reményben? A szerző a választ a Zsidókhoz írt levél 2,3-4 szövegében (többnyire görög formájában) találja meg: az igaz ember a hit által fog élni. Szent Pál is idézi ezt a híres sort (Róm 1,17; Gal 3,11), de más módon. A hit, amelyre ő gondol, a Krisztus személyébe vetett hit. Amint látni fogjuk, a Zsidókhoz írt levél nem ezt értette a hiten. De azok, akiknek van hitük, képesek megőrizni bizalmukat és reményüket.

11,1-12,2 A hit tanúinak csapata. A Zsidókhoz írt levél harmadik fő részének leglényegesebb és messze a legismertebb része az Ószövetség hitről mondott példáinak és modelljeinek hosszú listája, amely Jézusban, mint az új és felsőbbrendű példában hág tetőfokára (12,1-2-ben). E rész irodalmi műfaja jól ismert. Az Ószövetség szereplőit sorolja fel, akiknek az élete valamilyen olyan erényt vagy jó tulajdonságot illusztrál, amely nem közismert, különösen nem a zsidó bölcsességi irodalom hagyományában. Jó példákat lehet találni a Sir 44-50-ben és a Bölcs 10-ben is.

Ez a rész olyasvalamivel kezdődik, mint a hit meghatározása, amely különös figyelmet érdemel. Az első verset évszázadokon át úgy értelmezték, hogy a hitben a hívő személyes hozzáállását hangsúlyozták. Gyakran tükröződik ez a vers fordításánál - ahogy a NAB-ban is - "biztos önbizalom" és "meggyőződés". (Érdekes, hogy a régi katolikus fordítások - latinból, Szent Jeromostól - sokkal tárgyilagosabbak, "szilárdságnak", illetve "nyilvánvalóságnak" fordítják a szavakat.) A tény az, hogy a görög szöveg igen objektív nyelvet használ, és sokkal szöveghűbben kellene fordítani: "Most a hit remélt dolgok valósága, a nem látott dolgok bizonysága". A hit természetesen személyes, de elsősorban objektív minőség. Modern terminológiával úgy írhatjuk le, mint a láthatatlan isteni világ valóságába való betekintést. Kapcsolatban van a reménnyel, hogy erőt adjon, de mint motiváció, mely a cél elérésének reményében erősít - láthatatlan. Mivel ilyen hit jellemzi az Ószövetség hőseit (2. vers), természetesen nem Krisztusra, hanem Istenre és az ő ígéreteire vonatkozik. A 6. vers, amikor Hénokról beszél, a hit tárgyának minimális leírását adja: hit Isten létezésében és abban, hogy ő megjutalmazza azokat, akik követik őt. A keresztények hitéről az Isten szava ad felvilágosítást, ahogy ő Fia által szólt, de az lényegileg nem különbözik a bibliai hősök hitétől. Talán kissé tárgyilagosabbak leszünk, ha a "hitben" szót inkább a "hit által" kifejezéssel fordítjuk minden további példában.

A 3. vers meglepő. Példákat várunk az ősök hitére, s először ezt a kijelentést kapjuk: "hitből értjük meg, hogy a világot Isten teremtette". Ha a szerző a legelején a teremtéssel akarná kezdeni (Ter 1), nem lennének tanúk, akik hittel válaszolnának. De talán azt akarja sugallni, hogy folytonosság van őseink és a korabeli keresztények hite között, akiknek hite Isten teremtésében mindennek az alapja. Az ez után következő példák nem poros múzeumi darabok, hanem ugyanannak a hitnek a szemléltetései, amelyet a keresztények léte megkövetel, és magától értetődően magában foglal.

Ideális az lenne, ha módunkban állna magyarázatot főzni valamennyi ószövetségi példához. Ahhoz, hogy teljesen megértsük a fejezetet, és élvezzük is az olvasását, az olvasónak meg kell bizonyosodnia arról, hogy minden említett történet frissen él az emlékezetében. Ez több "feladatot" kívánna, mint amennyire itt lehetőségünk van. Ehelyett kiemelünk néhány példát arra vonatkozóan, hogy miket tettek a hit fényében. A legtöbb modern bibliában találhatunk lapszéli jegyzeteket, hogy melyik ószövetségi részt lapozzuk fel.

Káin és Ábel története (4. vers, Ter 4,1-16) természetesen Ábelt, mint a hit példaképét világítja meg. A tény, hogy Ábel "még mindig szól", arra utalhat, hogy vére Istenhez kiált a földről (Ter 4,10; vö.: Zsid 12,24). Ám általános kijelentés is lehet, hogy Ábel példája még mindig szól hozzánk a Szentírásból. A hit, amelyben Hénok élt (5-6. versek, Ter 5,21-24) egyenesen abból következett, hogy az Isten kedvére volt (Teremtéstörténet görög változata), és ezért nem halt meg. A korabeli zsidó irodalmat nagyon elbűvölte, hogy Hénok - csakúgy, mint később Illés - a halál megtapasztalása nélkül "fölvitetett a mennybe". Noé példája (7. vers, Ter 6-9) egyértelmű. Ábrahám (8-12. versek, Ter 12-25) elsőrendű példája volt a hitnek, még olyan újszövetségi író esetében is, mint Szent Pál (pl. Róm 4,13-25). A 11. verset közismerten nehéz lefordítani. A NAB fordításában Sára, ha a tárgyat nézzük, úgy tűnik, félbeszakítja Ábrahám példázatát, és összeütközésbe kerül a fejezet egy kulcsszavával, amely a férfi nemzésre utal. A másik lehetséges fordítás talán jobb: "Hittel kapott erőt (a meddő) Sára arra, hogy éltesebb kora ellenére anya lehessen, mert hőségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette".

A 13-16. ékesszóló versek összefoglalják a vándorló pátriárkák példáit úgy, hogy fölidézik a zarándoklást, mint az állandó otthon keresését. Így összekapcsolják az atyák hitét a keresztények hitével. Ábrahám példája, fiának, Izsáknak az ún. föláldozásával, más szóval "megkötözésével" ér véget (17-19. versek, Ter 22,1-18). Ez a legcsodálatosabb példája annak, hogy Ábrahám megérzett valamit a remény láthatatlan világából. Szembe kell néznie azzal az ígérettel, hogy egyetlen fia, Izsák által lesznek utódai, és a paradox paranccsal, hogy áldozza fel Izsákot. Ábrahám ezt csakis azzal a tudattal cselekedhette, hogy Isten föl tudja támasztani a halottat.

Izsák (20. vers, Ter 27) hittel cselekedett, amikor idősebb fia, Ézsau helyett Jákobot áldotta meg. A későbbi események igazolták tettét (lásd: Zsid 12,16-17). Jákob (21. vers, Ter 48) József fiainak áldását is megmásította, és Efraim története igazolta. József (22. vers, Ter 50,24-26) hitből előre látta az Egyiptomból való kivonulást, amikor azt kérte, hogy az Ígéret földjén temessék el.

Mózes és a Kivonulás története (23-29. versek, Kiv 2-14), melyek Izrael történetének fontos részei, természetesen egy másik hosszú listát ad azokról, akik hitből éltek. Legtöbbjük világos, ha a példa a Kivonulás könyvére utal. De hadd emeljünk ki két részletet. A 26. versben Isten "Fölkentje" utalás lehet a Messiásra (Krisztusra), ami az "Egyetlen Fölkentet" jelenti. De ugyanúgy utalhat a 89. zsoltárra (52. vers), ahol a "fölkent" Isten népét jelenti. A második, Mózes útrakelése Egyiptomból (27. vers) a Midiánba való menekülésre utalhat (Kiv 2,15), ami inkább valószínű, de jelentheti magát a kivonulást is, ahogyan sokan értelmezték. Kánaán földjének elfoglalására csak kétszer találunk utalást: Jerikó eleste (szó szerint "A hit következtében Jerikó falai leomlottak") említésekor (30. vers, Józs 6) és a Ráchábbal történt incidens esetén (31. vers, Józs 2,1-24; 6,22-25).

A szerző jó szónoki stílussal egy sor kijelentéssel zárja ezt a hosszú fölsorolást, anélkül, hogy bizonyos szereplőket bizonyos eseményekhez kötne (32-38. versek). Az olvasó egy kis kutatómunkával azonosíthatja a Bírákat, Dánielt, a Makkabeusokat, a próféták sorsát (pl. egy legenda szerint Izajást kettéfűrészelték, 37. vers). Hogy valakinek mennyire tetszik a fejezet, az részben attól függ, hogy mennyire ismeri a bibliai hagyományokat, valamint az újabb keletű hősökről szóló nem bibliai tradíciókat. De a rész vonzereje, mint a hit példázatainak általános összefoglalása, egyáltalán nem az ilyesfajta tudás függvénye. Az egész fölsorolás lényege a 39-40. versben van: bár a hit összes említett példája helytálló, Isten késlelteti ígéreteinek tartalmát, egészen a jelenig, amikor a keresztények hittel válaszolnak Jézus Krisztus megváltó művére.

Noha a 12,1-2 versek stílusa figyelmeztetéssé változik, mindazonáltal a hit példa-felsorolásának tetőpontját képezi, és ezért ugyanehhez a részhez lehet sorolni. Jézus, a hit legmagasabb szintű példája - a Zsidókhoz írt levél bizonyos értelmezésében, mely szerint a hitnek Jézus nem tárgya - s követőit ezzel tudjuk azonosítani. A 2. vers úgy beszél róla, mint a "hit úttörőjéről és tökéletes megvalósítójáról" (sokkal inkább, mint a "hitünk inspirációjáról és tökéletesítőjéről"). Krisztus ezáltal nemcsak főpap, akinek az áldozata végül megváltást hoz, hanem ő a hit legfőbb modellje is, ami képessé teszi a követőit, hogy megőrizzék hitüket Isten ígéreteiben.

12,3-17 Isteni fenyítés. A következő hosszú figyelmeztető rész valójában a 12,1-2-nél kezdődik, és ez a két vers - azon kívül, hogy a hit példáinak sorában csúcspont - átmenet a buzdításba. Az egész rész gondosan kidolgozott metaforák gyűjteménye, néhány közülük meglehetősen hosszú. Az elsőt az atlétikából kölcsönzi: "fussuk meg az előttünk lévő pályát" (1. vers), és ezt ismétli a 12-13. versben. A második metafora a gyermekét nevelő apa (5-11. versek), a harmadik pedig a "keserű gyökér" (15. vers).

A 3-4. vers folytatja a keresztény élet atlétikai versenyhez való hasonlatát. Jézus - aki a hit embere volt - szenvedésének a példája segít a keresztényeknek kitartani a folyamatos harcban. A bűn és az emberi szenvedés elleni harc az az ár, amit fizetnünk kell, hogy elkerüljük a bűnt. Nem dönthető el bizonyosan, hogy ez a keresztények üldözésére, esetleg mártíromságára utal-e, bár a 10,32-34 egyértelműen a keresztényeket körülvevő külső világ szembenállására utal. A "véretek ontásáig" való kitartás az atléta erőfeszítéseinek életszerű leírása lehet, de talán inkább a birkózót érti alatta, mint a futót.

Az 5-6. vers egy jól ismert idézet a Péld 3,11-12-ből, és a 7-11. vers a prédikátor magyarázata. A sokféle értelmezésben, ahogy ő érti Isten szavát a Szentírásban - a Szentlélek szól, Jézus szól, Isten szól Fiához vagy Fiáról, s hasonlók -, itt új jelenséggel találkozunk. Szavait ezúttal egyenesen a hallgatósághoz intézi, miként az atya gyermekeihez (vö.: Zsolt 95; Zsid 3,7). Hogy a keresztényeket Isten fiainak vagy gyermekeinek nevezi, nem gyakori a Zsidó levélben (lásd 2,10), de fontos. Mivel ők is részt kapnak Isten Fiának megváltó művében, tehát fiúságából is részt kapnak. A fenyítésről mondott hasonlat felhasználása egyértelmű. Ez alkalommal az emberi szenvedést úgy értelmezi, mint amikor Isten fenyíti gyermekeit, akiket szeret, hogy teljesen megérlelje őket. Amint az Isten Fiának, nekik is tanulniuk kell szenvedéseikből (lásd 5,8). A 12-13. vers visszatér a kimerült és minden tagját fájlaló futó képéhez, aki kísértést érez, hogy feladja a versenyt.

A következő intés valamelyest eltérő, inkább a 13. fejezetben találhatókhoz hasonlít. De a szerző a 17. versben egy már ismerős témához fordul. A 14-16. versekben a keresztény közösség tisztességéről ír: békében és szentségben élnek, s nincs közöttük visszaeső bűnös, aki a többieket félrevinné. A "keserű gyökér" a 15. versben a MTörv 29,18-ra utal, s óva inti a zsidó közösséget a bálványimádók rossz hatásától. A Ter 25,27-34 azt a történetet mondja el, amikor Ézsau elsőszülötti jogait elcseréli Izsákkal egy tál ételért. Későbbi zsidó értelmezésben Ézsaut sok gonosz tettel megvádolták, s talán ezért ír a Zsidókhoz írt levél is úgy róla, mint parázna és istentelen emberről. A 17. vers gondot okozott az értelmezőknek. A Ter 27-ben található történetre utal, amikor Ézsau öccse, Jákob kapja meg apjuk, Izsák áldását Ézsau helyett (lásd 11,20). Ézsau az olyan ember példájává válik, aki lemond üdvösségéről (azáltal, hogy eladja elsőszülöttségi jogát), és utóbb is képtelen megbánni tettét. A példa természetesen a keresztény közösségnek szóló figyelmeztetés, nehogy feladják üdvösségüket. A figyelmeztetés ismerős a 6,4-6 szakaszból és hasonlókból.

12,18-29 A megrendíthetetlen királyság. A 18. vers olvasásakor úgy látszik, mintha hirtelen gondolatváltás következne be, de valójában nem ez a helyzet. A görögben a vers a "mivel" szóval kezdődik. Ézsau példája inkább figyelmeztetés, mintsem fenyegetés. A keresztényeknek nem kell félelemben élniük amiatt, hogy esetleg némely üdvtörténeti személy balsikerű példáját utánozzák. Bár a veszély reális, nekik mégis olyan előnyük van, amely a régieknek nem adatott meg. A prédikátor egy igen ékesszóló részben szembe helyezi a régi izraelita Sínai-hegyet - a törvény és Ószövetség helyét - a keresztények mennyei Jeruzsálemével - a Sion hegyén Krisztus által közvetített új szövetség helyével (24. vers). Itt két alapvető teológiai kérdés szerepel. Az első az Istenhez való járulás kérdése. Az izraeliták Istenhez járulása a Kivonulás könyve szerint a legjobb esetben is közvetett, a legrosszabb esetben vonakodó. Félelem és remegés (21. vers) légkörében élték át. A keresztények ezzel szemben - hála Krisztus megváltó áldozatának - bizalommal és tündöklő fényben járulnak Istenhez. A második teológiai kérdés az idővel áll kapcsolatban. A keresztény Istenhez-járulást Krisztusnak a mennyei szentélybe lépése tette lehetővé. Ám a keresztény egyén számára ez a belépés - az elődöt követve - a jövőben következhet be. A "már" és a "még nem" pólussal találkozunk, ami más újszövetségi írásokra, pl. Szent Páléira is jellemző.

Az izraelitákról szóló Sínai-hegyi kép (18-21. versben) részletesen a Kiv 19-ből és más ószövetségi szakaszokból származik. Nyilvánvalóan szelektív, arra szolgál, hogy kihangsúlyozza az Ószövetség sötét és félelmetes tapasztalatát a Sínai-hegy ellentétében (22-24. vers). Ez utóbbiban megint Istent találjuk a mennyei trónuson, angyalokkal körülvéve. A 23. versben említett csoportot különböző módon magyarázzák. Az "elsőszülöttek gyülekezete" talán egy korábbi generáció keresztényeire vonatkozik, a "tökéletesen igazak lelkei" pedig az ószövetségi hithősökre, akik most a keresztényekkel Istenhez járulhatnak (11,39-40). A 24. versben a "kiontott vér" Jézus halálát szövetségi áldozat értelemben jelenti (lásd 15-22). A mennyről szólva, Ábel vérével állítja szembe, amely felkiált a földről, a 11,4-ben már hivatkozott erre (vö.: Ter 4,10).

A 25. vers már ismert érvet hangoztat (vö.: 10,26-31). Óva inti a keresztényeket, akik, ha nem figyelnek Istenre - aki a mennyben Krisztus áldozatán keresztül szól -, még nagyobb büntetést kockáztatnak, mint az izraeliták, akik nem engedelmeskedtek a Sínai-hegyen megnyilatkozó Istennek. Az isteni szó követésének fontossága a beszéd elejére emlékeztet. A Sínai-hegyen Isten szavát a Zsolt 68,9 szerint földrengés kísérte (26. v.). Az Ag 2,6-ban megígérte, hogy még egyszer megrendíti a világot, és csak az örök, rendíthetetlen királyság marad meg a hozzá hűek számára. Mivel Krisztus már lehetővé tette az Istenhez való járulást, a hithirdető biztosíthatja hallgatóit, hogy megkapják ezt a királyságot. A beszéd fő része (29. vers) a MTörv 4,24 idézetével zárul. Meggyőző emlékeztetés arra, hogy a keresztény hőséget Isten igazságossága motiválja.

VÉGSŐ UTASÍTÁSOK ÉS BEFEJEZÉS
Zsidókhoz írt levél 13,1-25

13,1-17 Különböző intelmek. A Zsidókhoz intézett beszéd, úgy látszik, hogy a 12. fejezettel véget ér. Ha ez a helyzet, akkor a 13. fejezet függelék csupán, amely számos gyakorlati intelmet és buzdítást (1-17. versek), valamint tipikus levélzáró formulát (18-25. versek) tartalmaz. Minden okunk megvan azt hinni, hogy a fejezetet az egész mű szerzője írta. A stílus megegyezik, és főleg az Ószövetség felhasználásmódja hasonló. Azonkívül nincs bizonyíték arra, hogy a 13. fejezetet később toldották volna hozzá. Már láttuk, pl. a 10. fejezetben és másutt, hogy milyen szorosan kapcsolja össze a prédikátor-szerző a gyakorlati életet teológiai magyarázatával, és ténylegesen ezt folytatja a 13. fejezetben is. E kérdés éppúgy fontos, mint Szent Pál leveleiben és más újszövetségi levelekben, a gyakorlati keresztény viselkedés nem közömbös. Krisztus személyének és megváltó művének megértéséből következik.

Az első 6 vers különböző intelmek jegyzéke a testvéri szeretetről, vendégszeretetről, a bebörtönzöttek és szenvedők iránti gondoskodásról, a házassági hőségről és a pénzsóvárság elkerüléséről. A jegyzék nagymértékben konvencionális is lehetne, ám komolyan kell érteni. A keresztény magatartás nem különbözik mindig feltűnően, de mindig észrevehetően motivált. A 3. vers vége szabad fordítás, de minden bizonnyal megfelel a jelentésének; pontosabban így mondja: "mert ti is a testben vagytok". Az Istentől, nem pedig a pénztől való függés alátámasztására az 5-6. vers a MTörv 31,6-ot és a Zsolt 117,6-ot idézi (görög formájában).

Mind a 7. mind a 17. vers a "vezetőitekre" hivatkozik. A kifejezés nagyon általános és nem túl gyakori az Újszövetségben (24. vers). Nem következtethetünk belőle arra, hogy mi lehetett a hivatalos vezetés - ha volt - a kérdéses egyházban, de a két vers különböző vezetőkre vonatkozik. Az első a korábbiakra, akik a múltban hirdették Isten szavát (üzenetét) a közösségnek. Emlékeztet a 2,3-ban említett népre. ők meghaltak, de életük a hit példaképe marad, bepillantás Isten láthatatlan országába. Ebben az összefüggésben a 8. vers - amely talán a Zsidókhoz írt levél legismertebb sora - ennek gyakorlati alkalmazása. A kijelentés, hogy "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké", független eredetű is lehet, amelyet imaformaként használtak. Itt arra utal, hogy egyházi vezetők nemzedékei jöhetnek és mehetnek, de tanításuk tartalma, Jézus Krisztus (pap) marad mindörökké. A 17. vers vezetői kortársak, akiknek, úgy látszik, az a fő feladatuk, hogy védjék a közösséget a rossztól. Lehetséges, hogy a 7. és 17. vers az "idegen tanítás" elleni figyelmeztetést tartalmazza (9-16. versek), azzal a burkolt célzással, hogy a vezetők követése elhárítja a veszélyt. De a szakasz nem egészen világos.

Nagyon nehéz megállapítani, hogy milyen helyzetről van szó a 9-16. versben, vagy hogy mit ajánl a szerző. Az "idegen tanítás" étellel kapcsolatos, de az, hogy a szöveg a zsidó étkezési törvényre vagy más, nem zsidó gyakorlatra vonatkozik-e, nem derül ki. Vessük egybe a Kolosszei levél 2,16; 20,23 kissé hasonló figyelmeztetésével. A szakasz ószövetségi háttere a Lev 16,17, amely kiköti, hogy az Engesztelőnapon feláldozott állatot az izraeliták táborán kívül öljék le és égessék el. Hasonlóan Jézus is Jeruzsálem kapuin kívül halt meg a hagyomány szerint (ld.: Jn 19,17). A szentély és a "táboron kívül" eső hely itt egyértelműen szimbólum, de alig van egyetértés abban, hogy miként. Sőt, a magyarázók ellentétes értelmezést is adnak. Az egyik lehetőség szerint a szerző óv attól, hogy olyan keresztény életet éljünk, mintha az védett terület lenne. Ki kell mennünk a gyakorlati életbe, megtapasztalni a szenvedést, ahogy maga Jézus is megtapasztalta. Mivel csak egyetlen igazi áldozat létezik - Krisztus egyszer s mindenkori áldozata a mennyei szentélyben - a keresztények csak az ima, a jócselekedetek és a nagylelkűség analóg áldozatát hozhatják (15-16. vers).

13,18-25 Befejezés. Az utolsó versek egy levél befejezéséhez hasonlítanak. A szerző kéri, hogy imádkozzanak érte (18-19. vers), részletes áldást, imát mond (20-21), utal a leírtakra (22), hírt ad Timóteusról és egy tervezett látogatásról (23), majd üdvözletet küld (24) és végső áldást mond (25). Több rész párhuzamba állítható pl. az 1Tessz 23-28-cal, ahol hosszú áldást vagy imát, imakérést találhatunk a szerzőért, üdvözletet és végső áldást. Az 1Tessz is olyan levél, amelyben Timóteus főszerepet játszik (lásd 1,1; 3,2.6). A Zsidókhoz írt levél szerzője a levélformát használja, mert írásban küldi el beszédét. Figyeljük meg, hogy a 22. vers "bátorító szó" vagy buzdítás, azaz beszédre utal és nem levélre. Az Újszövetségben egyetlen másik helyen, az ApCsel 13,15-ben találjuk ezt a kifejezést, amely Pál egyik zsinagógai beszédére vonatkozik.

A 20-21. vers gyönyörű áldásáról azt tartják, hogy a keresztény közösség imájából eredhet. Lehet, hogy így van, de "az örök szövetség vére" a 8-10. fejezet érvelésének rövid összefoglalása is lehet. Ószövetségi nyelvhasználata miatt pedig a hithirdető is fogalmazhatta beszédének a következő versben található ünnepélyes befejezéséhez. A görög szöveget alapul véve nem bizonyos, hogy az utolsó mondat: "akié a dicsőség mindörökké", Krisztusra utal. Előfordul ugyan hasonló szakaszokban, mint pl. a 2Pét 3,18-ban, de szokásosabb, hogy Istenre vonatkozik (pl. 1Pét 5,10-11). A bevezető állítás bibliai háttere Iz 63,11-ben Istenre vonatkozik, aki felhozta a tengerből a nyáj pásztorát - azaz a kivonuláskor kimentette Mózest és az izraelitákat a Vörös-tengerből. Nincs világos utalás Jézus feltámadására. A "kihoz" szó nem a feltámadás kifejezése az Újszövetségben. Ehelyett a szakasz arra utal, hogy Krisztust kihozta a halottak közül a mennybe, ami az egész beszéd alapképe az 1,3 óta. Bár fel kell tételeznünk, hogy a szerző tudott Jézus feltámadásáról, ám teológiájának nem ez a központi része.

Aminek az utolsó versben kézzelfoghatóan a Zsidókhoz írt levél eredetére kellene utalnia, az valójában kevés segítséget nyújt. Timóteus (23. vers) jól ismert alakja a korai egyházaknak, amint ez Pál leveleiből (a Timóteushoz írt levélből) és az Apostolok Cselekedeteiből kitűnik. De hogy milyen kapcsolatban állt a szerzővel, azt nem említi (a "testvérünk" szó csupán keresztény társat jelent). Az Új Amerikai Biblia fordítása kihagyja (valószínűleg véletlenül) a 24. vers második felét, ami szó szerint így hangzik: "Az itáliaiak üdvözölnek". Ez nem segít az írás elhelyezésében, mert lehet, hogy Itáliában írták (talán Rómában), de az is lehet, hogy valahol olyan helyen, ahol itáliai keresztény látogatók voltak. A végső áldás azonos a Titusznak írt levelével. Pál a "mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme" kifejezést kedveli, míg az utánzó levelek csak "kegyelmet" mondanak.


 
ÁTTEKINTŐ KÉRDÉSEK ÉS VITATÉMÁK

I.
 
 Bevezetés

II.
 
 1,1-4,13 Istennek Fiában kimondott szava
III.

 4,14-10,31 Remény Jézus áldozatában

IV.
 
 10,32-12,29 A hit ereje
V.
 
13,1-25 Végső utasítások és befejezés
VI.

 Néhány általános javaslat


A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL
MAGYAR NYELVŰ KOMMENTÁRJAI
 


Tartalom