Bevezető

Szöveg és kommentár

Máté evangéliumának magyar nyelvű kommentárjai
 

A hagyomány és az újdonság feszültsége

Máté evangéliuma erősen zsidó jellegű. Legfőbb jellemzője, hogy a názáreti Jézus alakját Isten választott népének hagyományába ágyazza, illetve megmutatja azt is, hogy ez a Jézus nem tépi szét e hagyományok bilincseit, hanem beteljesíti azokat. A szöveg elejétől végéig érezzük a hagyomány és az újdonság közti feszültséget. Sem az előbbit, sem az utóbbit nem utasítja el a szerző, kölcsönhatásuk életszerűséget és új látásmódot eredményez.

Máté célja kimutatni, hogy Jézus életének eseményei miként teljesítik be az Ószövetség jövendöléseit. Jézus szenvedésének és halálának leírása közben mindvégig arról biztosít minket, hogy ezek a szörnyű események megfelelnek Isten akaratának, ahogyan azokat az Ószövetség megjövendölte. Bizonyos pontokon (ld. 5,21-48) azonban úgy tűnik, Jézus ellentmond a törvény némely parancsának, sőt eltörli azokat. Megteheti, hiszen ő Isten fiaként a zsidó hagyomány hivatott értelmezője.

Jézus személyazonosságát gazdag ószövetségi háttérrel rendelkező fogalmak fejezik ki: Jézus Dávid fia, a Messiás vagy Krisztus, a Bölcsesség és így tovább. E címek mindegyike Jézus személyiségjegyeit hordozza, de önmagában egyik sem írja le őt pontosan. A két leggyakoribb megnevezés az Emberfia és az Isten Fia. Az első cím a módot tükrözi, ahogyan Jézus magára alkalmazza ezeket a címeket, és ez valószínűleg Dán 7. fejezetének mennyei alakjával kapcsolatos. A második megnevezés pedig a királyi Messiásra utalva idézhette az Ószövetséget (ld. Zsolt 2; és 110). E címek Jézusra alkalmazva új jelentést kapnak, és messze túlmutatnak bármely ószövetségi értelmezésen.

Isten népének mibenléte szintén a hagyomány és az újdonság közti feszültségben fogalmazódik meg. Máté nem kételkedik abban, hogy Izrael Isten népe, ezért evangéliumának fő erkölcsi kötelessége kimutatni az ősi Izrael és az Isten által Jézusban létrejött új közötti folytonosságot. De ki az Isten népe Jézus jövetele után, és ki örökli királyságát? Máté válasza egyszerű és egyenes: azok Isten népének tagjai, akik Jézust követik. A Jézushoz való ragaszkodás nemcsak a zsidókat teszi Isten népévé, hanem ezáltal a nem zsidók számára is lehetővé válik, hogy Isten népéhez tartozzanak (ld. 21,41. 43).

Azon zsidókról, akik nem fogadják el Isten népének ezt az új meghatározását, Máté azt állítja, hogy "zsinagógájukhoz" tartoznak (ld. 4,23; 9,35; 10,17; 12,9; 13,54), ezt a képmutatók zsinagógájának is nevezi (6,2; 23,6, 34).

Források és szerkezet

Amikor az általunk Máténak nevezett személy elhatározta, hogy ír Jézusról, az evangélium formát választotta, azt az irodalmi műfajt, amely leginkább az életrajzhoz hasonlít. Bár Máté evangéliuma nem a tizenkilenc-huszadik századi értelemben vett életrajz, mégis követi a názáreti Jézus történetét születésétől kezdve, az emberek közt végzett prédikátor és gyógyító tevékenységén át egészen haláláig és feltámadásáig. Máté írhatott volna egy hosszú levelet vagy egy verset, esetleg egy időrendet követő beszámolót Jézus életének eseményeiről; ehelyett ő az elbeszélést választotta. Evangéliuma olyan történetek gyűjteménye, amelyekben Jézus, mint erős és eleven személy jelenik meg. Ezeken a változatos történeteken keresztül részeseivé válhatunk Jézus, az Emberfia és az Isten Fia történetének.

Máté nem kizárólag saját képzelete és tapasztalatai alapján alkotta meg az evangéliumot. Valószínűnek látszik, hogy számos írott forrás állt rendelkezésére. A 3-4. és a 12-28. fejezetekben nagymértékben merített Márk evangéliumából. Mivel Márk Máté előtt írta evangéliumát, így Máté evangéliuma annak módosított és bővített változatának tekinthető. Sőt, Máté és Lukács evangéliumának körülbelül kétszáz sora annyira hasonlítanak, hogy nem túlzás feltételezni, hogy a két evangélista egymástól függetlenül közös forrásra támaszkodott. Ez a forrás Jézus mondásainak gyűjteménye volt, amely görögül forgott közkézen az első évszázad ötvenes éveiben. Ezt a Máté és Lukács által használt forrást Q-val jelöljük (a forrás szó német megfelelőjéből: Quelle). Máté olyan mondásokhoz és történetekhez is hozzájutott, amelyekhez más evangélisták nem. Ezt a kizárólag Máté evangéliumában föllelhető anyagot gyakran az "M" betűvel jelölik.

Máté tehát nagymértékben merített egyéb, meglévő szövegekből; ez a tény is azt jelzi, hogy munkáját szándékosan a hagyományokba ágyazta. A Jézussal kapcsolatos hagyományok kezelésén túl Máté értelmezte is azokat, azért, hogy egyes szempontokat kiemeljen és szóljon bizonyos kérdésekről, amelyekkel kora keresztény közösségének szembe kellett néznie. Legeredetibb irodalmi eredménye talán a Jézus történeténél alkalmazott szerkezet volt. Mivel a szerző Jézus élettörténetét beszéli el, így nyilvánvalóan követnie kellett életének alakulását. Márk evangéliumának ismeretében nem hagyhatta figyelmen kívül azt a szerkezetet, amit Márk alakított ki. A Q egyszerűen mondások gyűjteménye volt, az evangélista ezt szabadabban használhatta.

Milyen is Máté művének a szerkezete? A legjellemzőbb vonások az evangélium elején és végén találhatók. Márk szövege a felnőtt Jézus bemutatásával kezdődik, míg Máté az 1-2. fejezetben Jézus születéséig és gyermekkoráig nyúl vissza. Márk története Jézus halálával és üres sírjának felfedezésével fejeződik be. Máté a 26-28 fejezetben szorosan követi Márkot, de kiegészíti Jézusnak a tizenegy tanítvány előtti megjelenésével Galileában (28,16-20). Az 1-2. és a 26-28. fejezetek között Máté Jézus öt nagyobb beszédét említi: a Hegyi beszédet (5-7. fejezet), a missziós beszédet (10. fejezet), a példabeszédeket (13. fejezet), a megosztott közösségnek szóló tanácsokat (18. fejezet) és az eszkatológikus beszédet (24-25. fejezet). Nem szükséges feltételeznünk, hogy ez az öt beszéd pontos átirata Jézus öt alkalommal elhangzott prédikációinak; sokkal valószínűbb, hogy Máté a hagyomány által átörökített anyagokból szerkesztette őket, és ő maga alakította ki szerkezetüket. Mátét nyilvánvalóan erősen foglalkoztatták Jézus tanításai és sokat tett azért, hogy ezeket kifejtse.
 
Jézus öt beszéde fontos alkotóeleme az evangélium szerkezetének. Elbeszélő részek különítik el őket egymástól. Az evangélium egészét tekintve a következő szerkezet rajzolódik ki:

1,1 - 2,23        Jézus származása és menekülése
3,1 - 4,25        Jézus szolgálatának kezdete
5,1 - 7,29        A Hegyi beszéd
8,1 - 9,38        Jézus csodás tettei
10,1 - 42         A küldetési beszéd
11,1 - 12,50    Jézus jelentősége és elutasítása
13,1 - 53         Példabeszédek az Isten országáról
13,54 - 16,4    Csodák és viták
16,5 - 17,27    A kereszthez vivő út
18,1 - 35         Tanácsok a megosztott közösségnek
19,1 - 23,39    Jézus növekvő ellentábora
24,1 - 25,46    A királyság eljövetele
26,1 - 28,20    Jézus halála és feltámadása

A szerzőség nem volt fontos abban a kultúrában, amelyben Máté evangéliuma született. A "Máté szerint" megjegyzés nagyon valószínű, hogy a mű keletkezésekor még nem tartozott a szöveghez és az evangéliumban sem szerepel annak kifejezett állítása, hogy a szerző szemtanúja lett volna az itt leírt eseményeknek. Az evangélium névtelen szerző műve. A névtelenség azonban nem jelenti azt, hogy semmit sem tudunk az evangélium szerzőjéről. Az evangélista a zsidó tanítói módszerekben jártas keresztény volt, Szíriában vagy más olyan területen élt, ahol Kr.u. 85 körül erős zsidó hatás érvényesült. Annak bizonyítására törekedett, hogy azok, akik elismerik Jézust, mint Messiást, a mennyek országának örökösei lesznek.

Az a tény, hogy az evangéliumot Máténak, a vámszedőnek (ld. 9,9), a későbbi apostolnak tulajdonítják (ld. 10,3), több kérdést vet föl, mint amennyit megold. Miért nevezik ugyanezt a vámszedőt Lévinek, Alfeus fiának a Mk 2,14-ben? Hogyan alkothatott egy vámszedő, aki a zsidó hitélet törvényeinek betartásában élt, egy vallásilag ennyire kifinomult evangéliumot? Miért ragaszkodik egy szemtanú az írásos forrásokhoz - mint Márk vagy a Q - és miért nem állítja soha, hogy látta ezt vagy azt megtörténni? Talán az egyház, amely számára az evangélium készült, Mátét választotta védőszentjéül vagy talán Máté apostolnak tulajdonítható néhány különleges anyag (M) az evangéliumban.

Az a hagyomány, mely szerint a Máté evangéliumának arám vagy héber nyelvű változata létezett, szintén több kérdést vet föl, mint amennyit megold. Euszébiosz egyháztörténész idézi a korakeresztény írót, Papiaszt a tekintetben, hogy Máté héber nyelven gyűjtötte a "mondásokat" és aztán mások fordították vagy magyarázták őket. Vajon ez a megállapítás az evangélium egészére, a benne felhasznált ószövetségi idézetekre vagy Jézus mondásaira vonatkozik? Miért említ Papiasz hébert, mikor Jézus arámul beszélt? Volt-e Papiasznak valami különleges oka, hogy Máté evangéliumát a Márk elé helyezte? E kérdések mind arra mutatnak, hogy Máté apostol szerzősége és az arám vagy héber változat létezésének hagyománya túl sok kérdést vet föl ahhoz, hogy az evangélium magyarázatában bízvást támpontul használjuk őket.

Máté evangéliuma 85 körül öltött végleges formát, talán Antiochiában vagy Szíriában. Ez azt jelenti, hogy a keresztény közösség Jézus halálától számítva ekkorra már körülbelül ötven éve létezett, és tizenöt év telt el a jeruzsálemi templom 70-es lerombolása óta. Ez az időszámítás nagymértékben a Kr.u. 70-ben történtek részleges leírásán (22,7) alapul: "Amint a király ezt meghallotta, haragra lobbant. Kivezényelte hadseregét, a gyilkosokat fölkoncoltatta, városukat pedig fölégettette." Előfordulnak más lehetséges utalások is Jeruzsálem pusztulására a 21,41 és 27,25-ben.

A mátéi közösség vegyes csoport volt, de többségében nyilvánvalóan zsidókeresztény. 85-re világossá vált, hogy Izraelnek nem minden fia fogadja el Jézust mint a zsidók Messiását, és hogy a nem zsidók nagyon ígéretes területet jelentenek a térítők számára (ld. 28,17). Máté egy nagyrészt zsidókeresztény közösséget bátorított arra, hogy az Isten által Izrael népének tett ígéret törvényes örökösének tekintse magát. Szorgalmazta azt is, hogy a nem zsidók körében is terjesszék hitüket. A szíriai Antiochia megfelelő terület lehetett a térítéshez, bár ez ügyben még nem teljes a bizonyosság.
 
Milyen is ez a kommentár?
 
Máté evangéliumának itt következő magyarázata arra törekszik, hogy egyszerű és világos értelmezést adjon arról, amit az általunk Máténak nevezett evangélista első olvasóinak elmondani igyekezett. A magyarázat megkülönböztetett figyelmet szentel az irodalmi szerkezetnek és az egyes szakaszok teológiai vonatkozásainak. Mivel a világ, amelyben olvasóink élnek, nagymértékben különbözik az evangélium első olvasóinak világától, történeti és kulturális adalékokkal is szolgál. A magyarázatok célja, hogy a huszadik századi olvasó is érezhesse Máté első olvasóinak izgalmát. A kötet végén található kérdések reményünk szerint arra késztetik a magyarázat forgatóit, hogy újra elgondolkozzanak a legfontosabb pontokon. Az ellenőrző kérdések olyan gondolatokat is fölvetnek, amelyek a mai egyház életében is fontosak, és talán még eredményes helyi vitáknak is kiindulópontjai lehetnek.

1,1-17 Jézusnak, a Messiásnak családfája. (ld. Lk 3,23-38). Az evangélium elején szereplő családfa megalapozza Jézus helyét a zsidó hagyományban. Jézus Ábrahám és Dávid fia, valamint Dávid leszármazásának a folytatása a Kr. e. 587-es száműzetés után. A családfa - a 13. versbéli Ábiúdig - az Ószövetségben található neveket három csoportba rendezte, és mindegyik csoportban tizennégy név található (17. v.). Izrael történetét Ábrahámmal kezdődően (2. v.), a csúcsot jelentő Dávid királyon (6. v.) és a mélypontot jelentő babiloni fogságon keresztül (11. v.) Jézusban, a Messiásban való beteljesedéséig (17. v.) követi. Lukács Jézus egyetemes jelentőségét hangsúlyozza azzal, hogy Józseftől Ádámig vezeti vissza a családfát (ld. Lk 3,23-38), míg Máté a názáreti Jézus helyét Isten választott népe, Izrael örökségébe gyökerezteti.

A családfa folytonosságát négy asszony nevének említése töri meg. Nemcsak az szokatlan, hogy nők nevei szerepelnek egy zsidó családfában, különössé a nőalakok ószövetségi története teszi említésüket. Támár (3. v.) prostituáltnak álcázza magát és apósa, Júda nemzette a fiait (ld. Ter 38). Ráháb (5. v.) jerikói prostituált volt, életét az mentette meg, hogy Józsue kémeit segítette (ld. Józs 2,6). Az a hagyomány, hogy ő volt Boáz anyja, egyedül Máténál található meg. Ruth (5. v.) moabita volt, férjének családján keresztül csatlakozott Izrael népéhez (ld. Ruth). "Uriás felesége" (7. v.) Bathseba volt; Dávid király szégyenletes módon úgy intézte, hogy férjét megöljék egy csatában, őt pedig feleségül vette (2 Sám 11).

E négy különös asszony megjelenése a Messiás családfájában készíti elő Jézus születésének meglepő történetét a 18-25. versben. Amint az asszonyok említése megtöri a családfák "X volt Y apja" mintáját, és amit csak ismerünk róluk az Írásokból, bizonyos fajta szabálytalanságra mutatnak rá, úgy töri meg Jézus születése is a hagyományos formát (16. v.) és erősen rendhagyóvá válik. Ily módon Jézus családfája Máté 1,1-17-ben két irányba ágazik el: hangsúlyozza a Jézus és az Isten népének nagy alakjai közti folytonosságot ("Ábrahám fia... Dávid fia") és egyben fölkészít a nagyon rendkívüli és valóban egyedülálló születésre, amelyet a következő szakasz mond el.
 
1,18-25 Jézus születése. (ld. Lk 2,1-7). Jézus születésének története valójában a leszármazás kibővítése. Elsődleges szerepe, hogy igazolja Jézus jogát Józsefen keresztül a messiási családhoz való tartozásra, tetőpontját pedig József elhatározása jelenti: Dávid gyermekévé teszi Jézust, vállalva az apaság jogi kötelezettségeit. A feszültség - amely a zsidó hagyomány (törvényes származás Józseftől) és a hagyománnyal való éles szakítás (Jézus csodálatos fogantatása) között áll fenn - adja azt az alaptémát, amelyet a családfa már fölvetett.

A jegyesség Jézus korának zsidó társadalmában sokkal erősebb elkötelezettséget jelentett, mint napjaink nyugati társadalmaiban. József zavara és tervei (18-19. v.) sejtetik gyanúját, azt hiszi, hogy Máriát elcsábították vagy megerőszakolták. Az ószövetségi törvények szigorú követője lévén József nem vehette Máriát feleségül (ld. MTörv 22,23-27). Nem akarván kitenni Máriát a házasságtöréssel vádolt asszonyokkal szemben szokásos bírósági tárgyalás szégyenének (ld. Szám 5,11-31) úgy határozott, hogy lemond a nyilvános eljárásról és magára vállalja a válás felelősségét. A válási eljárásokat ekkor is végrehajtották, de nem bíróságon, hanem a férfi kezdeményezésére (ld. MTörv 24,1).

Józsefet Isten küldötte téríti el szándékától, aki álmában jelenik meg előtte (20-23. v.), amely már ismert eszköz az Ószövetségből, Sámson születésénél (Bír 13). Az angyal üzenete a Szentlélektől való szeplőtelen fogantatást erősíti meg és a Megváltó neveire összpontosít. József törvényes fiaként Jézust "Dávid fiának" nevezik majd (20. v.). A Jézus nevet kapta, amely a héber "megváltani" szóra utal. Neve találó, hiszen Máté ábrázolásában, és a korakeresztények hite szerint Jézus megváltotta Isten népét a bűneitől. Harmadik neve az Iz 7,14-idézetből ered: "Emmánuelnek fogják hívni." Acház királynak és udvarának Izajás próféta jelentette be, hogy egy bizonyos asszony fiút fog szülni. A korakeresztények a "fiatal nő" görög fordítását "szűz"-ként értelmezték, hogy megerősítsék hitüket a szeplőtelen fogantatásban. Mátét azonban jobban érdekelhette a gyermek "Emmánuel" neve. Az Emmánuel héber jelentése "Isten velünk van", és ez fejezi ki Jézus jelentőségét Máté és a korai egyház számára. Hasonló megjegyzésre bukkanunk az evangélium utolsó versében: "Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (28,20).

Az álom megnyugtatta Józsefet. Nemcsak, hogy nem erőszakolták meg vagy csábították el Máriát, de a gyermek a Szentlélektől fogant és a Dávid fia, Jézus és Emmánuel nevekre érdemes. József az isteni kinyilatkoztatás szellemében cselekszik és feleségül veszi Máriát (24. v.). A 25. vers állítása, mely szerint nem érintkezett szexuálisan Máriával Jézus születése előtt, nem erősíti, de nem is tagadja Mária örökös szüzességét.

A Mt 1,1-25 teljes egészében azt szolgálja, hogy Jézust szilárdan az Isten népébe helyezze és felhívja a figyelmet rendkívüli helyzetére. Ő egyrészt Ábrahám és Dávid leszármazottja és az Ószövetség nagy alakjaihoz kapcsolódó ígéretek és remények beteljesedése. Másrészt rendkívüli születése és a neki adott nevek - Jézus és Emmánuel - azt sugallják, hogy messze túlszárnyalja bármelyik ősét.

2,1-12 A bölcsek imádják Jézust Betlehemben. A második fejezet négy jelenetének mindegyike egy-egy helynév körül forog: Betlehem, Egyiptom, Ráma és Názáret. Jézust úgy ismerik, mint egy Názáret városából származó (ld. Jn 7,41-42) galileait. A fejezet négy jelenete azt taglalja, hogyan is született meg Dávid fia, Jézus Betlehemben, hogyan vitték őt Egyiptomba, hogy megmentsék életét, miért nem tért vissza Betlehembe, hogyan lett Názáret az otthona. Mindegyik történetben szerepel egy ószövetségi idézet, amely egy helységnevet tartalmaz. Ezek az ószövetségi utalások jelzik, hogy a Messiás útját Isten akarata irányítja.

Miután Máté Jézus születésének helyét Betlehembe és idejét Nagy Heródes király uralkodásának (Kr. e. 37-4.) végére teszi, az első epizódban megjelennek a napkeleti bölcsek, akik jól ismerik az asztronómia és az asztrológia titkait. Az általuk megfigyelt "csillag" a Jupiter és a Szaturnusz együttállása lehetett. Úgyszintén utalás lehet a Szám 24,17-re ("Csillag tűnik fel Jákob törzséből") alapozott föltevésre, amely a Megváltó születését egy csillag megjelenéséhez kötötte.

A csillag azonosítására tett erőfeszítések azonban nem terelhetik el a figyelmet a szakasz sokkal fontosabb vonatkozásairól. A háromszoros "hódolat" fejezi ki az alaptémát a 2.8.11. versekben, és a történet folyamán a mágusok, valamint Heródes (és környezete) között kifejlődik az ellentét.

A csillagban megadott hézagos kinyilatkoztatásra a bölcs idegenek elmennek Jézus imádására. Azt azonban a zsidó írásokból kell megtudniuk, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie (5-6. v.). Továbbmennek Betlehembe és hódolnak a csecsemő Messiásnak. A 11. versben felsorolt három ajándék és a három bölcs hagyománya az ötödik században fejlődött ki, a nyolcadikban pedig már nevet is kaptak.
 
A három napkeleti bölcs hite szemben áll Heródes cinikus ravaszságával. Idumeaiként, aki számára a judaizmus gyanús volt, Heródes természetesen félt minden zsidó messianisztikus mozgalomtól, amelyek politikai hatalmát fenyegették. Még ő is hozzájutott az Írásokhoz és világosan láthatta, mit írt Mikeás próféta (Mik 5,1; 2 Sám 5,2) a Megváltó születésének helyéről, mégsem volt hajlandó hódolni az újszülött királynak. A bölcsek története utal a korai egyház tapasztalatára, miszerint az idegenek befogadták az evangéliumot, míg egész Izrael kiábrándítóan késlekedett megtenni ezt. Egyúttal előkészít annak felismerésére, hogy Jézus a zsidók Királya (Mt 27,11.29.37), továbbá a tanítványok egyetemes küldetésére (Mt 8,11-12; 28,18-20).
 
2,13-15 Menekülés Egyiptomba. Az egyiptomi menekülés történetének szerkezete az 1,18-25-ben leírt születés történetéhez hasonló. Szerepel benne az angyal megjelenése József álmában. A parancs és annak indoklása hatására, József végrehajtja a kapott parancsot, mely egyben az ószövetségi idézet beteljesítése is.
 
Ebben az időben a zsidók számára általában Egyiptom jelentett menedéket, és csak Heródes Kr. e. 4. évi halála után volt biztonságos Jézusnak visszatérnie Palesztinába. Az Oz 11,1 idézete ("Egyiptomból hívtam meg a fiamat") a Messiás életútjának ezt a részét Isten akaratának keretébe illeszti. Nemcsak hogy Isten Fiaként azonosítja Jézust, de azt is sugallja, hogy ő az Isten népének megtestesítője. Ahogyan Isten kihívta Egyiptomból Izraelt azért, hogy sajátosan a maga népévé tegye, úgy hívja ki Jézust Egyiptomból Izrael földjére, hogy egy új népet alkosson (ld. Mt 21,41, 43). A régi és az új nép közötti folytonosság alapja Jézus, a zsidó.

2,16-18 A gyermekek lemészárlása Júdeában. A kétéves vagy annál fiatalabb, ártatlan fiúgyermekek megöletése Heródes könyörtelenségének következménye, amellyel uralkodásának utolsó két évében védte hatalmát. Máté evangéliumán kívül azonban egyetlen korabeli forrásban sincs nyoma ennek az eseménynek. A Jer 31,15 idézet a Jeruzsálemtől kb. 8 km-re északra fekvő Rámáról szól. Itt halt meg Ráchel, Jákob felesége; a Kr. e. 6. században itt gyülekeztek a zsidók, hogy a babiloni fogságba vonuljanak.

Heródes kegyetlen tette az egyiptomi fáraó izraelita gyermekek elleni gyilkosságának megismétlődése (Kiv 1,15-22). Valójában ez és az előző események a kivonulási történet fordítottjának tűnnek. Jézust saját biztonsága érdekében viszik Egyiptomba, Jeruzsálem királya pedig kimutatja hitetlenségét és keményszívűségét. Heródes Isten népének - amelyet az újszülött Messiás képvisel - ellenségeként viselkedik. Az ószövetségi szakasz Heródes tettét Isten akarata szerint valónak mutatja be, de nem bocsátja meg és nem igazolja azt.

2,19-23 Jézus megérkezése Názáretbe. Heródes Kr. e. 4. évi halála után királyságát felosztották fiai között. Árkelausz uralkodott Júdeában, Szamáriában és Idumeában Kr. e. 4-től Kr. u. 6-ig. Jézus Názáretbe jutásának története ismerős mintát követ: az angyal megjelenése József álmában, egy parancs és indoklás (ld. Kiv 4,19), József döntése a végrehajtásról és egy ószövetségi idézet. Az idézet pontos helye bizonytalan, a szövegek forrásaként a Bír 13,5.7 és Iz 11,1-et jelölik meg leggyakrabban. Ez a történet mindenesetre magyarázatot ad arra, hogy Jézust miért nevezték Názáretinek és miért Galileában kezdte meg nyilvános működését.

A zsidó hagyomány folytonossága és az Isten új, Jézusban folytatott tevékenysége közti feszültség, amely olyan szembetűnő volt a Mt 1,1-25-ben, a 2. fejezetben is fölbukkan. A Megváltó életének valamennyi eseménye ószövetségi idézeteken alapul, és az egyes eseményekben bizonyos bibliai részekre emlékeztető kifejezések, alakok szerepelnek. Másrészről a napkeleti bölcsek eljönnek hódolni a zsidók újszülött királyának, míg Heródes minden tőle telhetőt megtesz, hogy elpusztítsa őt. Isten népének jövője a Názáreti Jézustól látszik függeni - Isten Fiától, akit Egyiptomból hívtak, hogy Isten népének földjén éljen, munkálkodjék és haljon meg.
 

3,1-12 János előkészíti Jézus útját. (ld. Mk 1,2-8; Lk 3,1-18; Jn 1,19-28). Keresztelő János tanításának összefoglalójában márki és Q forrásbeli anyagok találhatók. Máté legfontosabb adaléka a fejezet legelején áll (2.v.), ahol János tanítását pontosan azon szavakkal összegzi, amelyekkel Jézusét a 4,17-ben: "Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!" Mindkét igehirdető a teljes ember Istenhez való gyökeres megtérését követeli és ezt mindketten az új korszakra való felkészülésként szorgalmazzák, mikor Izrael Istenét minden teremtmény Uraként fogják majd elismerni. Ez az idő pedig nagyon közel van.

A Keresztelő Jánosról szóló rész első fele (1-6.v.) János tevékenységét Jézus jelentős és mozgalmas időszakába ("Abban az időben") és a júdeai pusztába helyezi - arra a vidékre, ahol a holt-tengeri tekercseket ránk hagyó közösségnek a központja volt. A Jánost Jézushoz fűző kapcsolatot az Iz 40,3-ból vett idézet magyarázza: János pusztai prédikációja Jézus számára készíti elő az utat. János szőrruhájának és övének 4. versbéli említése Illés öltözékére emlékezteti az olvasót (2 Kir 1,8). János prófétai életet él, találó az új Illésnek nevezni őt (ld. Mt 11,14; 17,11-13). Josephus, a zsidó történetíró (A zsidók története 18,116-119) megerősíti, hogy János buzdítására nagy tömegek jutottak el az igazsághoz és a hithez. János keresztelő szertartása a leírás szerint jelképes tett volt, amely a szív megtérését fejezte ki.

A 7-10. versben János két zsidó népcsoporthoz intézi szavait (farizeusok és szadduceus), amelyek az evangéliumban mindvégig Jézus legerősebb ellenzékét alkotják. Azért figyelmezteti őket életük átalakítására, hogy felkészüljenek Isten mindent eldöntő eljövetelére ("fenyegető megtorlás"). Arra inti őket, hogy mentelmül ne bízzanak zsidó őseikben (Ábrahám a mi atyánk). A "fiak"-ra és a "kövek"-re való hivatkozás valószínűleg egy arám (vagy héber) szójátékra utal. Végül arra figyelmezteti őket, hogy az idő rövid ("A fejsze már a fák gyökeréhez ért"). A közelgő, még Isten országának eljövetele előtt bekövetkező végítélet idején csak a jótettek számítanak majd. János a megbánást, az azonnali cselekvés fontosságát és a jótettek gyümölcseit hangsúlyozza - mindez Jézusnak a tanítványaihoz szóló tanítását vetíti előre.
 
János beszédének második gondolata (11-12. v.) alárendeli Jánost Jézusnak. "Az, aki utánam jön" - ezzel csak Jézusra utalhat. A 11. versben kijelenti, hogy arra sem érdemes, hogy Jézus rabszolgájaként annak saruit hordozza és szembeállítja saját, jelképes víz-keresztségét a Szentlélek-keresztséggel és az ítélet tisztítótüzével, amelyek a Jézus által kinyilatkoztatott Isten országában teljesednek be. A 12. v. hagyományos képe az utolsó ítéletet aratásként ábrázolja. Az ítélet, amely igen közeli, a jót (búza) elkülöníti majd a rossztól (pelyva).
 
Bármilyen volt is valójában a kapcsolat János és Jézus (és követőik) között, Máté és a többi újszövetségi író ügyeltek arra, hogy Jánost bevonják Jézus hatókörébe és alárendeljék őt Jézusnak. Semmiben sem kerül ellentétbe Jézussal, János pontosan ugyanazt hirdeti: a szív megtérését, Isten országának eljövetelét és a jócselekedetek gyümölcseit sürgeti. Távolról sem kíván vetélkedni Jézussal, János kezdettől fogva világossá teszi, hogy Jézus személye és keresztsége mennyire felülmúlja őt és keresztségét. Keresztelő János úgy lép fel, mint egy hűséges "keresztény" igehirdető! Figyelmeztetései nemcsak a farizeusoknak és a szadduceusoknak, hanem a keresztényeknek is szólnak.
 
3,13-17 Jézus megkeresztelkedése. (ld. Mk 1,9-11; Lk 3,21-22). Kétségtelen történelmi tény, hogy Jézust János keresztelte meg. Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus a János-keresztséget a bűnbocsátó jelleggel kapta. Aligha képzelhető el, hogy a korai keresztények, akik nagy becsben tartották Jézust, olyan történetet gondolnak ki, amelyben Jézus valamit is kapott volna Jánostól, és hogy ebben az elfogadásban szerepelt volna a bűnbánat keresztsége (ld. Mt 3,2, 6, 8, 11).
 
A korai egyház Jézusnak János általi megkeresztelése fölött érzett zavara igazán csak a Mt 3,14-15 párbeszédében tükröződik. János alázatos, felfedi prófétai meglátását, miszerint Jézus az, "akinek el kell jönnie". Jézus az evangéliumban első szavaival azt kéri, hogy János keresztelje meg őt, mert az összhangban van Isten akaratával. Meg kell tenni az isteni terv beteljesítése érdekében. Máté ezzel magyarázza, hogy a bűntelen Jézus hogyan vehette föl a bűnbocsánat keresztségét.
 
Jézus feljövetelét a Jordán vizéből (16-17. v.) számos rendkívüli, természetfölötti jelenség kíséri, amelyek gazdag ószövetségi háttérrel rendelkeznek. Az ég megnyílásával a menny és a föld közötti elkülönülés szűnik meg (ld. Ez 1,1; Iz 64,1). A Szentlélek leszállása "galamb képében" Isten lelkének teremtéskori tevékenységét idézi fel (ld. Ter 1,2). A mennyei szózat különféle ószövetségi részekből vett kifejezésekkel jellemzi Jézust (Ter 22,2; Zsolt 2,7; Iz 42,1). A történet Jézusnak az Isten Fiakénti azonosításában éri el csúcspontját.
 
A keresztelés után történtekre vonatkozó elméleteknek, melyek szerint ezek a látomások csak Jézus számára voltak érzékelhetőek és, hogy Jézus csak ekkor ébredt rá Istenfiúságára, nincsen alapjuk Máté beszámolójában. A 16-17. versben feltűnő jelek nyilvános jellege és a Jézusra harmadik személyben utaló üzenet ("Ez az én...") nem hagynak kétséget afelől, hogy Máté szerint ezek a szemlélők számára is tapasztalhatók lehettek. Máté elsősorban azt emeli ki, hogy Jézust már nyilvános szolgálatának kezdetén Isten Fiaként ismerik el az emberek. Ez pedig világossá teszi mindannak jelentőségét, amelyet Jézus tenni fog küldetése során. Ő vállalja Isten Fiának a küldetését. Vele egy Isten által irányított új kor kezdődik, melyben Istennek minden terve be fog teljesedni.
 
4,1-11 Isten Fiának megkísértése. (ld. Mk 1,12-13; Lk 4,1-13). Jézus Istenfiúságának témája, amely a keresztelés leírásánál oly kiemelkedő, a megkísértés történetében fejlődik tovább. Találó a fejezet címe: "Isten Fiának megkísértése", mivel az első két kísértést ezen szavakkal kezdi a gonosz: "ha Isten Fia vagy...". A próbatételek és Jézus válaszai mutatják, hogy valóban micsoda Megváltó és Isten Fia ő. A sivatagba helyezés (1. v.) és a negyvenes szám (2. v.) ellentétet sugall az ősi Izrael és Jézus között. Az egyiptomi szabadulást követő pusztai vándorlás során az ősi Izrael megmérettetett és könnyűnek találtatott. Jézus most ott győz, ahol Izrael elbukott.
 
Márk elbeszélése Jézus megkísértéséről (Mk 1,12-13) mindössze két versből áll, a Mt 4,1-11 és Lk 4,1-13 azonban hosszú vitákról tudósít, amelyekben a gonosz három próba elé állítja Jézust, aki a MTörv-ből vett három idézettel felel meg. A negyven napon és éjen át tartó böjtölés után Jézus nagyon éhes lehetett. Így az első próbatétel (3-4. v.) a kövek kenyérré változtatása önmaga táplálása érdekében. Jézus a MTörv 8,3 szavaival válaszol: az Isten Fiát Isten szavai táplálják, nem csak a kenyér.
 
A második próbatételben (5-7. v.) Jézust a jeruzsálemi templomot körülvevő fal legmagasabb pontjára állítja. Arra bátorítja, hogy vesse magát a mélységbe és kérje Isten segítségét, így teljesítve a 91. zsoltár 11-12-ben foglaltakat. Jézus a MTörv 6,16-tal válaszol: az Isten Fia nem teszi ki Atyját ilyen ostoba és mágikus próbáknak.
 
A harmadik megkísértés (7-10. v.) Jézusnak ígéri a föld összes királyságát, ha a gonoszt imádja. Válaszul a MTörv 6,13-at adja Jézus: az Isten Fia csak Mennyei Atyját imádja.
 
Milyen fia Istennek Jézus? Viselkedése a kísértések alkalmával nyilvánvalóvá teszi, hogy nem anyagi javakra áhítozik, nem akarja helyzetét és hatalmát fitogtatni, nem kíván földi hatalomért a gonosz társául szegődni. Kizárólag Atyja akaratának engedelmeskedik - ez az akarat az Ószövetség szavain keresztül jelenik meg. Jézus magatartása példa lehet olyan keresztények számára, akik túlságosan nagy figyelmet szentelnek az anyagi javaknak, próbára teszik Istent, akik hatalomra és gazdagságra vágynak, figyelmen kívül hagyva igazságot és erkölcsöt. Jézus ellenállt a sátán támadásainak, így képes rá, hogy másokat megszabadítson zsarnokságától.
 
4,12-17 Isten országának hirdetése. (ld. Mk 1,14-15; Lk 4,14-15). Miután az emberek elismerik őt Isten fiának a megkeresztelés jelenetében (3,13-17) és miután bebizonyítja, hogy Istennek milyen fia is ő (4,1-11), Jézus Júdeából Galileába megy, hogy megkezdje nyilvános működését (4,12-17). Máté, Márktól eltérően (ld. Mk 1,14-15) fontosnak érzi, hogy elmagyarázza, Jézusnak miért inkább Galileában és nem Jeruzsálemben vagy Júdeában kell gyakorolnia küldetését. Jánosnak Heródes Antipász (Nagy Heródes egyik fia) általi letartóztatása és a veszély, amit ez Jézus számára jelent, nem elegendő ok az elvonulásra. Akárcsak a 2,1-23-ban, a földrajzi helyek titkát is az írások világítják meg: Jézus galileai küldetése összhangban áll az Iz 9,1-2 szavaival, így Isten akaratával.
 
Jézus tanításának lényegét a 4,17 foglalja össze: "Tartsatok bűnbánatot, ...mert közel van a mennyek országa!" Ugyanezt a tanítást tulajdonítja Keresztelő Jánosnak a 3,2-ben. A tanítás első része a teljes megtérésre és az új életcélokra hív. A második részben indokolja ezt a parancsot: Isten hatalmának és ítéletének, valamint minden teremtmény fölötti uralmának végleges megerősítése közel van. Amint majd látni fogjuk, Isten végső győzelme fiának küldetésében veszi kezdetét.
 
4,18-22 A négy halász elhívása. (ld. Mk 1,16-20; Lk 5,1-11). A négy tanítvány elhívásának története Máté elbeszélésében nagyon hasonlít a Mk 1,16-20-hoz. Máté evangéliumának ez a része azt a három tanítványt mutatja be, akik a tizenkettő közül majd Jézus belső körét alkotják: Pétert, Jakabot és Jánost. Előkészíti a tanítványok jelenlétét a Hegyi beszéd alatt (5,1), és a Péternek tett ígéretet (16,17-19). A zsidó tanítók rendszerint nem hívták tanítványaikat; a leendő tanítványok azok, akik egy tudásáról és szent életéről híres tanítót keresnek maguknak. A szövegrész kiemeli Jézus rendkívüli szuggesztivitását és vonzerejét.
 
Az első tanítványok mindennapos elfoglaltságuk gyakorlása közben találkoztak Jézussal: a galileai tavon halásztak, ami akkor - ahogyan napjainkban is - Izrael gazdaságának fontos és jól jövedelmező ága volt. Minden előkészület vagy fontolgatás nélkül otthagyták megélhetésüket, családjukat azért, hogy kövessék Jézust. Tanítványnak lenni mindenekelőtt az állandó együttlétet jelenti Jézussal és az első tanítványok gyors válasza ("mindjárt" a 20,22. versek szerint) sugallja, hogy Jézus hívása milyen ellenállhatatlan lehetett. A tanítványság azonban magában foglalja az osztozást Jézus küldetésében is (a 19. v. "emberhalászai") és ez a vonatkozás is az elejétől fogva hangsúlyozott.
 
4,23-25 Jézus tetteinek összefoglalása. (ld. Mk 1,39; Lk 4,44). A Jézus igehirdetéséről, tanításáról, gyógyító tevékenységéről szóló összefoglalás szinte minden szava megtalálható Márknál (ld. Mk 1,39; 1,28; 3,10; 3,7-8). Bár Jézus tevékenysége csak Galileára korlátozódik, híre eljut Szíria egész tartományába is. Híressé válik mint tanító és mint orvos, és emberek sokasága özönlik hozzá. Mindenféle betegségben szenvedőket hoznak elébe és azok meggyógyulnak (24. v.). Az emberek Szamária kivételével Izrael minden részéből csatlakoznak hozzá (25. v.). Ezek az emberek alkotják a tanítványokkal együtt a Hegyi beszéd hallgatóságát. (ld. 5,1; 7,28).
 
A Hegyi beszédre való előkészület során Máté érzékelteti, hogy Jézus felette áll Keresztelő Jánosnak (3,1-12), elbeszéli Jézus Isten fiaként való elismerését (3,13-17) és bemutatja, hogy Jézus milyen fia az Istennek (4,1-11). Megmagyarázza, hogy Jézus miért Galileában tanított és gyógyított (4,12-17), és hogyan hívta meg tanítványai belső körét (4,18-22), valamint a követők tágabb körét (4,23-25). A Hegyi beszéd (5,1-7,29) fedi majd fel, hogy milyen hatalmas tanító is Jézus.

A Hegyi beszéd az első Jézus öt nagyobb beszéde közül az evangéliumban. Kapcsolata nyilvánvaló a pusztában elmondott beszéddel (Lk 6,20-49), de annál háromszor hosszabb. Máté hagyományos szólásokat gyűjtött össze és ezekből formálta meg Jézus tanításának foglalatát. A beszéd alaptétele az 5,20-ban áll: "ha igaz voltotok fölül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába."
 
A bevezető rész (5,1-20) azt írja le, kik a boldogok (5,3-12), mi a tanítványok szerepe (5,13-16) és mi Jézus szerepe (5,17-19). A második rész (5,21-48) az ószövetségi törvény ("az Írások") tudós értelmezőinek szentségét és igazságát állítja szembe a Jézus által tanított jobb szentséggel és igazsággal. A harmadik rész (6,1-18) a bizonyos csoportok által gyakorolt csupán külsőségekre irányuló szentségtől óv, amilyen pl. a farizeusoké. A negyedik (6,19-7,29) további tanácsokkal szolgál a keresztényeknek a szentség kereséséhez.
 
A Hegyi beszéd tanításait sokféleképpen értelmezik: a keresztény etika alapelvei, a tökéletességhez segítő tanácsok, gyakorlatba át nem vihető elképzelések és így tovább. Máté számára ezek a tanítások Jézusnak, a Megváltónak, Isten Fiának irányelvei, akinek tekintélye messze felülmúlja minden más tanítóét (ld. 7,29). Jézus válogatott alapkövetelményei tanítványaival szemben és a keresztény értékek kifejezése. Feltételezik Jézus személyes tapasztalatát és Isten országa eljövetelének jó hírét, és így gyakorlati eligazítást adnak, miként válaszoljunk Jézusnak és tanításának.
 
5,1-2 A helyszín. A beszéd egy hegyen hangzik el, feltehetően Galileában. A hegy a Bibliában és más vallásos irodalmakban gyakori színtere az isteni kinyilatkoztatásoknak. Különös jelentőséget ad Jézus első hosszabb beszédének az a tény, hogy hegyoldalon hangzik el. A hallgatóságot már bemutatta Máté. Természetesen közöttük vannak Jézus választott tanítványai (4,18-22). Jelen van a Jézus hírére hozzááramló tömeg egy része is (4,23-25), amelyre a beszéd elején (5,1) és a végén (7,28) is találunk utalást. Jézus a beszédet követőinek belső körénél tágabb hallgatóságnak szánja.
 
5,3-12 A boldogságok. (ld. Lk 6,20-23). A boldogságok meglepő módon "áldottnak" vagy "boldognak" nyilvánítanak bizonyos állapotú embereket. A boldogságmondás az ószövetségi Zsoltárok könyvének megszokott irodalmi formája. Embereket vagy csoportokat nyilvánítanak áldottnak vagy boldognak (ld. Zsolt 1,1; 32,1-2; 41,1; 65,4; 84,4-5; 106,3; 112,1; 128,1), néha kifejtve ennek okát is. A mátéi boldogságmondások eltérnek az ószövetségi mintáktól abban, hogy Isten eljövendő országára, valamint az emberi értékrend ezt kísérő fordulatára vonatkoznak. A Lk 6,20-23 négy boldogságáról általában azt tartják, hogy formájuk ("áldottak vagytok...") és tartalmuk (áldás a szegényeken, az éhezőkön, a sírókon és az üldözötteken) sokkal közelebb áll Jézus tanításához, mint a mátéi boldogságok. Máté változata a lelki síkra irányul ("lélekben szegények"... "éhség és szomjúság az igazság után") és további boldogságokat tartalmaz, amelyek nem bővítik érezhetően Lukács változatának tartalmát.
 
A boldogságok első csoportja (3-6. v.) boldognak jelenti ki a lelki szegényeket (azokat, akiknek állapota teljes bizalmat követel Istenben), a szomorkodókat (ld. Iz 61,2-3), a szelídeket (ld. Zsolt 37,11) és azokat, akik éhezik és szomjazzák a szentséget (akik életének központi feladata Isten akaratának teljesítése). Boldogságuk nagyrészt jövőbeli, de a jelenre is kiterjed. A mennyei birodalom értékeinek itt és most történ megélése által valamit megsejtet, és részesít abból a boldogságból, amelyet az Istennel való teljesebb életforma fog elhozni. Isten minden boldogságuk forrása.
 
A boldogságok második része (7-10. v.) szintén a szentségre történő utalásban tetőzik, ahogyan az első csoportban is (ld. 6. v.). Az áldást itt az irgalmasokra, a tisztaszívűekre (ld. Zsolt 24,34), a békességszerzőkre és azokra mondja ki, akik a szentség keresése közben szenvednek. Mindkettő ígéretet kap az Istentől való eljövendő boldogságra. Az utolsó boldogság a 11-12. versekben (ld. Lk 6,22-23) a Jézusért üldözöttek témáját érinti, és rokonságba hozza az ószövetségi próféták elszenvedett üldöztetéseivel.
 
5,13-16 A tanítványok szerepe. (ld. Mk 9,50; Lk 14,34-35). Jézus követőinek szerepét a só és a fény képeivel fejezi ki. Jézus idejében a sót nemcsak ételízesítésre használták, hanem a hús és a hal tartósítására is. Mikor Jézus a sóhoz hasonlítja követőit (13. v.), azt mondja, javítsák az emberi létezés minőségét és őrizzék meg azt a romlástól. Jézus idejében az egyetlen lámpa a kis edényszerű mécses volt, amelyben olajat égettek. A mi mértékeink szerint e lámpák nem sok fényt adtak, de az elektromosság kora előtt fényüket ragyogónak látták. Mikor Jézus felszólítja tanítványait, hogy legyenek a világ világossága (14-15. v.), azt fejezi ki, hogy tetteik a sötét világ jelzőfényei legyenek. Felszólítja a tanítványokat, hagyják fényleni világosságukat (16. v.), Jézus és Mennyei Atyja iránti hűségük tanúságaként.
 
5,17-20 Jézus szerepe. Jézus szerepét az Ószövetségre vonatkoztatva kezeli, vagyis inkább az Ószövetséget kezeli Jézusra vonatkoztatva. Jézus az Ószövetség igazi értelmét jött el felfedni, hogy kifejezze, mit is akartak a törvények és a próféták mondani és így beteljesítse azokat (17. v.). A 18. v. mondása a zsidó elgondoláshoz fordul, miszerint a törvény örök vagy legalábbis érvényben marad, míg "beteljesedik az egész" (Isten országának teljessége vagy talán Jézus halála és feltámadása). A Hegyi beszéd szövegkörnyezetében a "parancsok" a harmadik mondásban (19. v.) inkább vonatkozhatnak Jézus utasításaira, mint az Ószövetség tanaira. Jézus a zsidó hagyomány hiteles értelmezőjeként szerepel, olyan személyként, aki képes megvilágítani annak legmélyebb vonatkozásait is. A befejező mondás (20. v.) azt követeli, hogy Jézus tanítványai múlják felül az írásokat és a farizeusokat a szentség keresésében, különben nem juthatnak be Isten országába. Ez a mondás adja meg az egész Hegyi beszéd alaptételét és a hátralévő három szakasz különféle mondásainak szerkezetét.
 
5,21-26 Gyilkosság és harag. A beszéd második része (5,21-48) szembeállítja az Írások betű szerinti értelmezését és Jézus - sokkal mélyrehatóbb és igényesebb - tanítását. Ezt a szembenállást hat ellentét segítségével alakítja ki, amelyekben az Ószövetség szavai ("hallottátok") kerülnek Jézus mondásai mellé ("én pedig azt mondom"). Ezek az ellentétek ábrázolják, miként "teljesíti be" Jézus a törvényt és a prófétákat az ószövetségi parancsok jelentésének legmélyebb szintű magyarázásával. Egyes esetekben a bibliai tant azért terjeszti ki, hogy a tiltott cselekedeten túli alapvető rendelkezéshez jusson. Máskor pedig magát a tanítást tágítja addig, hogy valójában érvénytelenítődik vagy túlhaladottá válik. Szerepel itt még néhány olyan mondás is, melyeknek valamilyen kapcsolatuk van a hat szembeállítás témájával.
 
Az első szembeállítás (21-26.v) a gyilkosság tilalmával foglalkozik (Kiv 20,13; MTörv 5,17). Jézus követői nem elégedhetnek meg azzal, hogy elkerülik a gyilkosságot, hanem már a haragot és a sértegetést is fékezniük kell, amelyek a gyilkossághoz vezetnek. A 22. versben említett három ítélkezőhely (a helyi törvényszék, a Szanhedrin [Nagytanács - szerk.] és a gyehenna tüze) rendes esetben a gyilkossági eset kivizsgálásával kapcsolatosak, de itt a haraggal állnak kapcsolatban. A lényeg az, hogy a haragot ugyanolyan komolyan kell venni, mint a gyilkosságot. A 23-26. versek két példát hoznak a harag félreállításáról és a másokkal való kiengesztelődésről. Az első (23-24. v.) azt mondja, hogy a kiengesztelődésnek a templomi áldozatot is meg kell előznie, a második (25-26. v.) pedig arra figyelmeztet, hogy ne vigyünk egy vitát a bíróságig fajulni, mert esetleg ellenünk fognak ítélni.

5,27-30 Házasságtörés és bujaság. A második szembeállításban a bujaság kerülését követeli meg, mivel az házasságtöréshez vezet (Kiv 20,14; MTörv 5,18). A 28. versbéli bűnös kívánság megelőzését a jobb szemről (29. v.) és a jobb kézről (30. v.) mint a bűn előidézőiről mondott szólások segítségével fejti ki (ld. Mt 18,8-9). Az egész személy megváltásának több az értéke, mint bármely testrésznek, amely bűnre csábít.
 
5,31-32 Válás. A válás ellenzésével eltörölni vagy elutasítani látszik a MTörv 24,1-ben szereplő engedélyt és eljárást. Jézus szerint a válás nem megengedett (ld. Lk 16,18; 1 Kor 7,10-11; Mk 10,2-12; Mt 19,3-12), de tanításának mátéi változata tartalmaz bizonyos fajta kivételt: "a házasságtörés esetét kivéve" (5,32; 19,9). A "a házasságtörés"-ként fordított kifejezés görög megfelelője a porneia, amely szexuális félrelépésre vagy rendellenességre utal. Az ApCsel 15,20.29 a porneiát a Lev 18,6-18-ban tiltott, rokonok közti vérfertőző házasságokra alkalmazza. E kivételt tévő mellékmondatot föltehetően a mátéi közösség azon tagjainak szánta, akik már kereszténnyé válásuk előtt ilyen szabálytalan házasságban éltek.
 
5,33-37 Az eskü. Az esküvel kapcsolatos szembeállításban szintén tovább megy az Ószövetség hamis esküt tiltó parancsánál (Lev 19,12; Szám 30,2; MTörv 23,21), minthogy az egészet megtiltja. Abban az időben, mikor a júdaizmusban burjánzott az eskü és a fogadkozás, Jézus azt ajánlja tanítványainak, hogy beszédükben legyenek egyszerűen becsületesek és egyenesek. Egyetlen emberi lénynek sincs tulajdonjoga, uralma a menny, a föld vagy Jeruzsálem fölött, egyedül Istennek. Még saját testünkkel sem rendelkezünk teljesen. Ennélfogva senkinek sincs joga az ilyen dolgokra mint tanúkra esküdni.
 
5,38-42 Megtorlás. (ld. Lk 6,29-30). Az ötödik szembeállításban az Ószövetség megtorlási törvényét (Kiv 21, 23-34; Lev 24,19,20; MTörv 19,21) szintén érvényteleníti. A megtorlás törvényét ("szemet szemért, fogat fogért") a bosszúállás és erőszak korlátozására szánták. Jézus sürgeti követőit, hogy még az Ószövetség által megengedett bosszúról is mondjanak le. A tanítványoknak nem szabad alkalmazniuk ellenségeik viselkedését és tetteit. A bosszúról való lemondás négy gyakorlati példáját kínálja a 39-42. versekben (ld. Lk 6,29-30). A példák dacolnak az elfogadott, ösztönös emberi viselkedésformákkal.
 
5,43-48 Ellenségszeretet. (ld. Lk 6,27-28; 32-36). Az utolsó szembeállítás azt követeli, hogy Jézus követői ne csak saját nemzeti vagy vallási csoportjuk tagjait szeressék (Mtörv 19,18), hanem még az ellenségeiket is. Ez az új elvárás nem az emberi természeten alapul, hanem Isten példáján. Emberi természet szerint való dolog (amelyet az adószedők és pogányok képviselnek) azokat szeretni, akik szeretnek bennünket. Isten azonban egyaránt sütteti napját jókra és rosszakra, az eső igazakra és hamisakra egyaránt hullik. Ha az Isten mindenki iránti szeretetét és törődését vesszük mértékül, akkor Jézus tanítványai nem korlátozhatják szeretetüket saját csoportjukra vagy nemzetükre. A tanítványok tökéletessége Isten tökéletességére világít rá és az ő tökéletessége szerint lesz elbírálva.
 
6,1-4 Alamizsnálkodás. A beszéd harmadik nagy részében (6,1-18) három olyan vallási gyakorlattal foglalkozik, amelyek a farizeusok számára különösen fontosak voltak. Az általános elv leszögezése után, miszerint a vallási cselekedeteket Isten dicsőségére és nem csak valaki hírnevének javítására kell végezni (1. v.), a fejezet az adakozással (2-4. v.), az imádsággal (5-15. v.) és a böjtöléssel (16-18. v.) foglalkozik. Mindegyik rész tartalmaz egy leírást a kerülendő viselkedésmódról, egy tanítást a helyes magatartásról és az Isten jutalmának ígéretét. Az ájtatoskodó önmutogatást kritizálja és nem magát a jámbor cselekedeteket.

Egy magasan szervezett szociális rendszer nélküli társadalomban a jótékonyság megtagadását (2-4. v.) a szegényektől, védtelenektől és betegektől a vallásos emberek nagyon komoly véteknek tartották. A 2. versben Jézus a hírverés alkalmazását ítéli el, azokat, akik felhívják a figyelmet jótékonykodásukra. Az ilyeneket "képmutatóknak" nevezi, amely kifejezés eredetileg a színészekre vonatkozott, de itt a "hamis" jelentést hordozza. A képmutatás vádját a 23. fejezetben is rásüti az írástudókra és farizeusokra. Jézus arra inti tanítványait, hogy tartózkodjanak a vallásos tetszelgéstől, hogy még adakozásuk tudatában se keressenek önelégültséget (6,3). A 2. és 3. versek egyaránt nyilvánvaló túlzásokat alkalmaznak azért, hogy szembeállítsák a vallásosságbeli önkeresést és az önzetlenséget. Isten, aki az emberi szemek számára elrejtve figyeli a tetteket, biztosan megfizeti a hírverés nélkül végzett jótékonykodást (4. v.).
 
6,5-15 Az imádság. (ld. Lk 11,2-4). Az imádságról szóló szakasz az előzőhöz hasonlóan kezdődik. Eszerint kerülendő magatartás az, hogy az imádkozó magára vonja a nyilvánosság figyelmét (5. v.). Az ilyen imáért járó egyetlen jutalom az a közismertség, amelyet ez magával von. Valóban, az emberek csodálatát kivívni szándékozó imádság egyáltalán nem is imádság. Jézus arra inti tanítványait, hogy kerüljék a feltűnést ima közben (6. v.). A Jézushoz és Mátéhoz hasonló zsidók számára egyenesen elképzelhetetlen volt a nyilvános ima elítélése és itt sem erről van szó. Inkább egy túlzó kijelentést tesz azért, hogy hangsúlyozottan óvjon a vallásos tetszelgéstől. Isten csak a valódi imádságot jutalmazza, amelyet őszintén ajánlanak neki.
 
Ehhez a tanításhoz kapcsolódnak az imádságról és a megbocsátásról szóló mondások (7-8. és 14-15. v.), a Miatyánk ennek egy példája (9-13. v.). A zsidó vallásosságban a kérő ima nagyon fontos volt és Jézus arra inti tanítványait, hogy ne keverjék össze a mennyiséget a minőséggel (7. v.). Isten szerető Atyaként ismeri gyermekei szükségleteit, még mielőtt ők azt kérnék, de azt kívánja tőlük, hogy bizalommal és hittel (8. v.) kérjenek. A kérésben nem kell kioktatnunk Istent az adott helyzetről, inkább bizalmunkat és hitünket fejezzük ki.

Az úgynevezett Úr imája vagy Miatyánk (9-13. v.) ennek egy példája. Mondatainak többsége párhuzamban áll a korabeli zsidó imákkal. A rövidebb - és meglehet, sokkal kezdetlegesebb - változat a Lk 11,2-4-ben Istent egyszerűen "Atya"-ként szólítja meg és mellőzi a Mt 6,10, 13-ban található kéréseket. A mátéi változat a zsidó imára jellemző megszólítási formával kezdődik: "mi Atyánk, aki a mennyekben vagy". A három "te-kérés" egyenesen Istennek szól (9b-10. v.) és az Isten eljövendő országáért könyörög. Azt kérik, hogy engedje Isten eljönni azt az időt, amikor minden teremtmény felismeri, hogy ő az Egyetlen, hogy az ő királyságának teljessége nyilvánuljon meg minden teremtmény előtt és, hogy az a tökéletesség, amelyet az ő akarata a mennyben teremtett, terjedjen ki a földre is. A három "mi-kérés" (11-13. v.) az Isten országának beteljesedése előtti nehéz időkre kéri a testi és lelki jólétet. Azt kéri Istentől, hogy biztosítsa a mindennapra szükséges kenyeret, hogy az Istentől kapott megbocsátás vezessen el minket az ellenünk vétők iránti megbocsátáshoz és, hogy az Isten országának eljövetelét kísérő megpróbáltatások idején ne essünk áldozatul a gonosznak.
 
A megbocsátással kapcsolatos szólást (14-15. v.) azért csatolták az Úr imájához, mert ugyanazzal a témával foglalkozik, mint a második "mi-kérés" (6,12). Világossá teszi, hogy nekünk készségesnek kell lenni másoknak megbocsátani, hogy Isten megbocsátását igényeljük.

6,16-18 A böjtölés. A böjtölésről szóló szakasz követi az adakozásnál és imánál felállított formát. A zsidó naptárban sok böjtölésre szánt nap volt, és a vallásos farizeusok heti két napot böjtöltek. Nem a böjtöt magát, hanem a böjtölés nyilvános mutogatását ostorozza a 16. vers. Jézus arra szólítja fel tanítványait, hogy leplezzék böjtjüket úgy, mintha ünnepre készülődnének (17. v.). Isten úgyis tudni fogja, hogy ők böjtölnek és ennek megfelelően fogja őket jutalmazni (18. v.).
 
6,19-34 Bizalom Istenben (ld. Lk 12,33-34; 11,34-36; 16,13; 12,22-34). A beszéd befejező része (6,19-7,29) tanácsokkal szolgál a szentség keresztény szempontú kereséséhez. Az alaptéma a döntés Isten mellett vagy ellen. A fő témák bizonyos hasonlósággal rendelkeznek az Úr imájának "mi-kéréseihez": bízni Istenben, hogy biztosítja az élelmet és a ruházatot ("Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma"), kerülni mások elítélését ("miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"), Istent Atyaként közelíteni meg kéréseinkkel ("mi Atyánk, aki a mennyekben vagy") és a keskeny és nehéz úton járni ("szabadíts meg").
 
Az első rész anyaga (19-34. v.) az Isten és a földi kincsek közötti választás különféle szempontjaival foglalkozik. A 19-21. versek szólásai (ld. Lk 12,33-34) az igazi kincsekről szembeállítják a földi kincsek mulandó és Isten kincseinek örök természetét, amelyet a titokban adakozók, imádkozók és böjtölők nyernek el (1-18. v.). A következő mondás (22-23 v ld. Lk 11,34-36.) amely azt állítja, hogy a szem az egész test világa arra utal, hogy szükség van a helyes lelki látásra ahhoz, hogy valaki helyesen cselekedjen. Mindazok, akiknek látása nem az Isten iránti engedelmességre irányul, egész lényüket sötétségbe taszítják. A döntés Isten mellett vagy ellen kisugárzik a személy életének minden területére. Az Isten és a földi értékek közti választás fejeződik ki a 24. versben (ld. Lk 16,13), ahol az utóbbit a mammon személyesíti meg.
 
A 25-34. versek mondásai (ld. Lk 12,22-34) Jézus követőitől elvárják, hogy ne kösse le őket az élelemmel és a ruházattal való túlzott törődés (ld. 31. v.). Sürgeti őket, hogy gondoljanak Istennek a természetben megmutatkozó gondviselésére (madarak és virágok) és tudatosítsák, hogy az emberi lények sokkal fontosabbak Isten szemében. Arra figyelmezteti őket, hogy az aggódás semmit nem old meg (27. v.) és hogy ismerjék fel, ha szívüket egyedül Isten szolgálatára állítják be, ezek a dolgok önmagukról fognak gondoskodni (33. v.). Isten, akihez könyörgésükben mint Atyához fordulnak, minden szükségüket ismeri.
 
7,1-6 Kerüljük az ítélkezést (ld. Lk 6,37-38, 41-42). Jézus figyelmezteti követőit, hogy kerüljék mások elítélését ("Ne ítéljetek!"). Ez Isten előjoga az ítélet napján. A mód, ahogy az emberek másokhoz viszonyulnak ebben a dologban fogja meghatározni azt, ahogyan majd maga Isten fog bánni velük (1-2. v.). Ez nem érvényteleníti a közösségen belüli rendreutasítás gyakorlatát (ld. 18,15-18), de az ilyet mindig a saját hibáink és előítéleteink tudatában kell tenni (3-5. v.). Szintén nem helyezi hatályon kívül az ítélőképességet és megfontoltságot, amikor ellenséges kívülállókkal vagy akár hitehagyottakkal és bűnbánat nélküli keresztényekkel van dolgunk (6. v.).
 
7,7-11 Isten megközelítése az imában (ld. Lk 11,9-13). Az imában bátran és bizalommal kell Istenhez közeledni. Aláhúzza a kérő ima fontosságát ("Kérjetek... keressetek... zörgessetek") és feltételezi az ilyen könyörgések hatásosságát (7-8. v.). A 9-11. versek leírása szerint úgy válaszol a mennyei Atya az imádságban elmondott kérésekre, ahogyan az apa törődik gyermekeivel.
 
7,12 Az aranyszabály (ld. Lk 6,31). A 12. vers úgynevezett aranyszabálya, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogyan szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk, nem Jézustól ered. Márk elsődleges szándéka szerint az ószövetségi hagyomány összegzéseként alkalmazta. Hillél zsidó rabbi hasonlóan szólt: ("Amit nem szeretsz, ne tedd embertársadnak") és azt állítja, hogy a többi törvény és a próféták mind ennek a magyarázata (ld. Tób 4,15).
 
7,13-27 Döntés Isten mellett vagy ellen (ld. Lk 13,24; 6,43-44; 13,25-27; 6,47-49). A Hegyi beszéd az Isten mellett vagy ellen hozott döntésekről összeállított ellentétek sorozatával zárul. A két út képe a 13-14. versekben (ld. Lk 13,24) általános az Ószövetségben és a Holt-tengeri tekercsekben, majd a Didakhé nevű korai keresztény írásban fejlődött tovább. A szűk kapu és keskeny út gondolata figyelemreméltó Máténál. A 15-20. versek hamis prófétái (ld. Lk 6,43-44) a MTörv 13,1-5 és 18,20-33 értelmében kapják ítéletüket. Beigazolódik-e a próféta szava? Az eredmények (vagy gyümölcsök) mutatják meg a próféta jellegét (a fát).

A 21-23. versbéli mondások (ld. Lk 13,25-27) szintén a szó és tett közti viszonyra összpontosítanak: Nem elég csak azt mondani, "Uram! Uram!", mert csak Isten akaratának teljesítése juttat be az ő országába. A szilárd alap a 24-27. versekben (ld. Lk 6,47-49) mind a szavakat, mind a tetteket magába foglalja.

7,28-29 Befejezés. A Hegyi beszéd úgy zárul, mint Jézus többi négy nagyobb beszéde is az evangéliumban (ld. 11,1; 13,53; 19,1; 26,1): "Jézus befejezte beszédét." Máté és közössége számára fontos volt a Jézus részéről megmutatkozó hatalom az írástudók erőtlenségével szemben (ld. Mk 1,22), mivel ők megtapasztalták a szakadást az egyház és a zsinagóga ("az ő írástudóik") között.
 

Miután a Hegyi beszédben Máté bemutatta Jézus tanítói hatalmát, most gyógyítói és csodatevői hatalmára ad példákat a 8-9. fejezetekben. Jézus szóban és tettben egyaránt hatalmas. A hatalmának kilenc megnyilvánulását hármasával, három csoportba rendezi (8,1-17; 8,23-9,8; 9,18-34). Az egyes csoportokat nem csodás anyagokkal választja el egymástól (8,18-22, 9,9-17; 9,35-38), amelyekben a tanítványság a kiemelkedő. A beszéd és Jézus hatalmas tettei egyaránt a galileai küldetés keretében történnek (ld. 4,23; 9,35).
 
8,1-4 Hatalom a lepra fölött (ld. Mk 1,40-45; Lk 5,12-16). Jézus csodás tetteinek első csoportja (8,1-17) a lepra, a bénaság, a láz és a démoni megszállottság feletti hatalmát mutatja be. Irgalmasságot mutat a zsidó társadalom peremén lévő emberek, a leprások, az idegenek, a szolgák, az asszonyok és a megszállottak iránt.
 
Máté változata a leprás meggyógyításáról (1-4. v.) tartalmaz egy átvezetést (1. v.): a leprás gyógyítás iránti kérelmét (2. v.), Jézus válaszát és a csodás gyógyulást (3. v.), valamint egy végső utasítást, hogy a meggyógyult ember mutassa meg magát a papoknak a templomban (4. v.). A kulcsszó a "tisztítás" vagy "gyógyítás", amely a gyógyulás iránti kérésben (2. v.), Jézus válaszában (3a. v.) és az elbeszélő leírásában jelentkezik (3b. v.).
 
Máté beszámolója egyszerűbb, mint a Mk 1,40-45. Hiányoznak az utalások Jézus - a Mk 1,41 - 43-ban leírt - érzelmeire, akárcsak a Mk 1,45-ben olvasható beszámoló a gyógyítás tömegre tett hatásáról. A Mt 8,2-ben Jézust "Úr"-nak szólítják, amely nemcsak méltóságát emeli, hanem a csodát is a kérő hit keretébe helyezi. Az egyszerűbb felépítés jobban rávilágít Jézusnak arra az aggodalmára, hogy pontosan végrehajtassa a megtisztult leprásokra vonatkozó (Lev 14,29) ószövetségi törvényt. Máté elbeszélésének központi témái: Jézus messiási és istenfiúi tekintélyének bemutatása, annak megközelítése az imádságban és az Ószövetség beteljesítése.
 
8,5-13 A bénaság feletti hatalom (ld. Lk 7,1-10; Jn 4,43-54). Jézus hatalmának és erejének témája a százados szolgájának meggyógyításával folytatódik. Itt különös figyelmet szentel egy nem zsidó - Jézus erejébe vetett - hitének. A százados pogány katona volt (föltehetően szíriai), aki a kafarnaumi katonai helyőrségen állomásozott. Míg Lukács úgy írja le, hogy közvetítőkön keresztül tárgyal Jézussal (zsidó vének és barátai), Máté a Jézussal közvetlenül folytatott párbeszédében ábrázolja őt. Kérését a 6. versben az "Uram" megszólítás vezeti be, és válasza rávilágít Jézus szavának erejére (8. v.), valamint Jézusnak a megbénult szolga meggyógyítása iránti hajlandóságára. Katona lévén ismeri a szóbeli parancs erejét egy jól működő hadseregben, és ezért hiszi, hogy Jézus szava elég erővel rendelkezik szolgájának meggyógyítására (8-9. v.).
 
Az idegen százados hitét úgy dicséri, mint amely meghalad minden hitet, amivel Jézus Isten választott népe között találkozott (10. v.). Úgy tekintik ezt, mint előrevetítését a Jézus halála és feltámadása utáni helyzetnek, mikor idegenek is helyet foglalnak Isten népében és a mennyei lakomán (és az egyházban), sok született zsidót pedig kizárnak Jézus iránti hitetlenségük miatt (11-12. v.). Válaszul a százados hitének kinyilvánítására Jézus végbeviszi a gyógyítást (13. v.).
 
8,14-17 Hatalom a láz és a démonok felett (ld. Mk 1,29-34; Lk 4,38-41). Máté összesűríti Márk beszámolóit Péter anyósának és sok beteg kafarnauminak a gyógyításáról. A márki szövegkörnyezet elhagyásán kívül Máté Simont (Péter), Andrást, Jakabot és Jánost sem említi. Jézus csodálatos módon meggyógyítja az asszonyt, és ő a gyógyulás bizonyítékaként felszolgál neki (nem nekik, mint a Mk 1,31-ben). Az általános gyógyítás leírásában (16-17. v.) Máté kihagyja azt, amit nem tart a tárgyhoz tartozó részletnek, valamint Jézusnak a démonok megszólalása iránti elutasítását is. Másrészt viszont a 17. versben hozzáfűzi azt a megjegyzést, hogy Jézus e gyógyító tevékenységben teljesíti be az Iz 53,4 próféciáját. Ez az idézet nemcsak azt a témát viszi tovább, hogy Jézus az Ószövetség beteljesítője, hanem Isten szenvedő szolgájának azonosítására is szolgál.
 
8,18-22 A tanítványság követelményei (ld. Lk 9,57-60). A Jézus hatalmát kinyilvánító tettek első és második hármas csoportját (8,1-17; 8,23-9,8) a tanítványság alapvető követelményeiről szóló mondások választják el. Az első példában egy írástudó "mesternek" szólítja Jézust és felajánlja, hogy követi bárhová, de csak egy figyelmeztetést kap, hogy az Emberfia nem ad garanciát a biztonságra. A második példában egy "tanítvány" kér engedélyt, hogy részt vehessen apja temetésén (ld. Kir 19,20), de az Úr megköveteli, hogy válasszon a tanítványság és a családi kötelezettség között. Túlzással mutat rá a lényegre, hogy Jézus követése felülmúl minden egyéb kötelezettséget, és ez még a családi kötelékek elvágását is magában foglalhatja. Az ilyen mondásokat arra szánták, hogy elgondolkoztassanak bennünket a tanítványság komolyságáról és jelentőségéről. A túlzás olyan feszültséget teremt, amelyet csak a hívás elfogadásával lehet feloldani.
 
8,23-27 Hatalom a tenger fölött (ld. Mk 4,35-41; Lk 8,22-25). Jézus csodás tetteinek második csoportja (8,23-9,8) fölfedi a tenger, a démonok és a bűn fölötti hatalmát. Máté elbeszélése a vihar lecsendesítéséről (23-27. v.) elhagy néhány Mk 4,35-41-beli részletet és sokkal kifejezettebbé teszi a tanítványság és hit témáit. A 23. versben Jézus elindítja a cselekményt és a tanítványok "követik" őt (a tanítványság szakkifejezése). Így a 18-22. versek anyaga a tanítványságról összekapcsolódik Jézus tenger fölötti hatalmával.

Lehetséges, hogy Máté olvasói érzékenyek voltak az alábbi szimbolikus megfeleltetésekre: a tenger, mint az Isten ellen egyesült káosz erői; a vihar, mint a világvégi földrengés; és a hajó, mint az egyház szimbóluma. A 25. versbéli kérésük ima formáját ölti: "Uram, ments meg minket, elveszünk!" Jézus könyörgésükre adott válasza átveszi Márk szóhasználatát és a "kicsinyhitűek" kifejezéssel él. Van ugyan valamennyi hitük, de még nagy utat kell megtenniük, mielőtt a tökéletes hitre eljutnak. Máté gondos szerkesztésében Jézus hatalmának témája kiegészül a - Jézushoz mint Úrhoz címzett valódi imádságban megvalósított - tanítványság és hit témáival.
 
8,28-34 Hatalom a démonok fölött (ld. Mk 5,1-20; Lk 8,26-39). Máté a Jézus hatalmát kinyilvánító tettek második sorozatát Gadarába helyezi, amely sokkal közelebb volt a Galileai tenger partjához, mint Geráza (ld. Mk 5,1). Két, démonoktól megszállott emberrel foglalkozik, nem úgy, mint a Mk 5,2, talán azért, mert Máté összevonta a Mk 1,21-28-at és az 5,1-20-at egyetlen rövid elbeszélés keretébe. A megszállottak eltűnnek a színről és átadják a helyet a démonoknak, akik Jézust az Isten Fiának nevezik és panaszkodnak, hogy ne zaklassa őket a királyság eljövetele előtt (29. v.). Ezután a démonok azt kérik, hogy Jézus küldje őket a sertéskondába (a zsidók számára tisztátalan állat), és ő eleget tesz "könyörgésüknek" (31-32. v.). Máté beszámolójának lényege Jézus és a démonok párbeszéde, valamint felettük való hatalmának kimutatása.

9,1-8 Hatalom a bűn fölött (ld. Mk 2,1-12; Lk 5,17-26). Máté története a béna meggyógyításáról és bűneinek megbocsátásáról elhagyja Márk leírását a tömegről és a nehézségről, amivel barátai a beteget Jézus elé tudták vinni. A tömörítés következtében a bűnök megbocsátása kerül nagyobb megvilágításba. A barátok hitének (2. v.), és az írástudók, valamint a Jézus közötti beszélgetésnek az említése arra szolgál, hogy megalapozza bűnbocsátó hatalmát és hogy testi gyógyulást vigyen végbe. Maga a gyógyítás (6-7. v.) az Emberfia hatalmának látható bizonyítéka arról, hogy a láthatatlan vagy szellemi világban is van hatalma csodákat művelni (bűnök megbocsátása). A 8. vers kijelentése, miszerint a tömeg magasztalta Istent, hogy embernek ekkora hatalmat adott, azt sugallja, hogy Máté közösségében Jézus hatalmát a bűnök megbocsátására úgy tekintették, mint az egyház tagjainak is átadott hatalmat (ld. 18,15-20).
 
9,9-17 A tanítványok megvédése (ld. Mk 2,13-22; Lk 5,27-39). Ez a szakasz, amely a Jézus hatalmát kinyilvánító tettek második és harmadik csoportját választja el (8,23-9,8; 9,18-34), a 9,9-ben a vámos Máté meghívásával indul. A Mk 2,14 és a Lk 5,27 Lévinek nevezi őt. Evangéliumunkban azért változhatott meg a neve, hogy a tizenkettő egyikévé legyen (ld. 10,3) és/vagy, mert a közösség, amelyben az evangéliumot írták, őrizte hagyományos ragaszkodását Máté apostolhoz. Nincs ok föltételezni, hogy a tanítvánnyá vált vámosnak két neve lett volna. A vámosok gyanúsak voltak a vallásos zsidók szemében, mivel együttműködtek a római tisztviselőkkel és a kormányzat számára szükségesnél többet kierőszakoló gyakorlatukkal. Jézus hajlandósága, hogy egy ilyen embert befogadjon tanítványnak, készítette elő az utat mindenféle ember befogadására az egyházba.
 
Jézusnak az a gyakorlata, hogy együtt étkezett a vámosokkal (9. v.) és bűnösökkel (1-8. v.), megbotránkoztatta a farizeusokat, akik számára a szertartási tisztaság és az asztaltársaság fontos vallási gyakorlat volt. Megkérdezik Jézus tanítványaitól, hogy miért teszi ő ezt. A 12-13. versekben maga Jézus szolgál három magyarázattal: (1.) legjobban a lelkileg betegeknek van őrá szükségük; (2.) az Oz 6,6 magában hordozza Isten irgalmának nagyságát; (3.) Jézus minden bűnöshöz jött, hogy szívüket megtérítse. Ezután a 14. versben Keresztelő János tanítványai, akik számára az olyan aszkéta magatartás, mint a böjtölés nagyon fontos volt, azt kérdik, miért nem böjtölnek Jézus tanítványai. Azt a választ kapják, hogy Jézus, a vőlegény életében senkihez nem illik a böjt (15. v.); mikor már nem lesz velük, lesz elég idejük a böjtre. Jézus gyökeres újdonságát, üzenetének és a vallásosság régi formáinak összeférhetetlenségét fejezik ki a 16-17. versek az új ruha és az új bor képeivel.
 
9,18-26 Hatalom a halál fölött (ld. Mk 5,21-43; Lk 8,40-56). A Jézus hatalmát bemutató tettek harmadik csoportja (9,18-34) felfedi hatalmát a halál, az idült betegség, vakság és a némaság fölött. A zsinagóga-elöljáró lányának feltámasztása és a vérfolyásos asszony meggyógyulásának történetei már a Mk 5,21-43-ban is egybefonódtak. A 18-26. versekben Máté nagymértékben egyszerűsítette a márki elbeszélést azért, hogy még erősebben kiemelje a hit témáját. A 18. vers szerint a vezető tudta, hogy a lány már halott, de még mindig hitte, hogy Jézus vissza tudja hozni őt az életbe. A mód, ahogyan a lány életrekeltését leírja a 25. versben ("életre kelt") összeköti ezt a csodát Jézus feltámadásával. A 20-22. versekből minden részletet kihagyott, amelyek nem voltak lényegesek a Jézus hatalma iránti hit témája szempontjából. A "meggyógyulok" és "meggyógyított" szavak az Újszövetség megváltással kapcsolatos szótárának részeit képezik.
 
9,27-31 Hatalom a vakság fölött. A harmadik csoport második esetét arra szánta, hogy egyesítse a Mk 8,22-26 és 10,46-52 két történetét (ld. még Mt 20,29-34). A mátéi elbeszélés Jézus 28. versbéli kérdése ("Hiszitek, hogy valamit tudok tenni veletek?") és a két vak ember igenlő válasza körül forog. A gyógyulás hitük miatt történt meg (29. v.).
 
9,32-34 Hatalom a némaság fölött. A harmadik szakasz a lehető legrövidebb módon ismerteti a beszélni nem tudó ember gyógyulását és aztán két lehetséges választ állít szembe: a tömeg ámulatát a Jézus által végbevitt példa nélküli cselekedet láttán és azt, hogy a farizeusok Jézus hatalmát a sátánénak tulajdonítják. A harmadik csoport egészében foglalkozik a Jézus hatalmába vetett hit szükségességével, és azzal a megjegyzéssel zárul, hogy némelyek, akik a csodák szemtanúi lehettek, még mindig elutasítják a hitet, hogy Jézust az Isten küldte.
 
9,35-38 A tanítványok küldetése. A tanítványság témájáról szóló utolsó rész Jézus küldetésének leírásával kezdődik, amely már jelentkezett a 4,23-ban. Azt a gondolatot, hogy a tanítványság a küldetést is magában foglalja, két képpel fejezi ki: az emberek olyanok, mint a pásztor nélküli juhok és mint az aratókat igénylő vetés. Isten a végidő pásztora és aratója, de szüksége van azokra, akik elfogadják Jézus meghívását a tanítványságra. A 8-9. fejezetek tanítványságról szóló három csoportja nyomatékosítja az alapvető követelményeket, amelyeket magával hozhat (8,18-22), a tényt, hogy mindenféle embert meghívhat rá és azt a gyökeres újdonságot, amelyet képvisel (9,9-17), valamint annak küldetési vonatkozását (9,35-38).

Jézus második nagyobb beszéde annak a gondolatnak ad teret, hogy a tanítványság magában foglalja a küldetést is - ez a 10. fejezet úgynevezett missziós beszéde. A beszédet felépítő mondásokat különféle hagyományforrásokból gyűjtötték és az evangélista szőtte egy hosszú tanításba arról, hogy Jézus tanítványainak miként kell cselekedniük (10,5-15) és hogy mire számíthatnak (10,16-42). A 10,24-25 mutatja be az alaptémát: "Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány, ha olyan lesz, mint mestere, és a szolga, ha olyan, mint ura." Ahogy a tanítványok részesednek Jézus hatalmából, ugyanúgy kell osztozniuk életmódjában és szenvedéseiben is.
 
10,1-5a Bevezetés. (Ld. Mk 3,13-19; Lk 6,12-16). Miután a 8-9. fejezetekben Jézus bemutatta nagy gyógyító hatalmát, a 10,1-ben átruházza tizenkét tanítványára az Atyjától kapott - démonok és betegségek fölötti - uralmat. A Tizenkettő felsorolásában (ld. Mk 3,16-19; Lk 6,13-16; ApCsel 1,13) Máté hangsúlyozza Péter elsőségét ("az első Simon"), Mátét pedig a 9,9 vámosával azonosítja. Az egyetlen jelentős eltérés a különböző apostolnévsorok között Tádé, akit a Lk 6,16 és az ApCsel 1,13 Júdásnak, Jakab fiának nevez és némely kézirat Mátét és Márkot Lebbaeusnak hívja.
 
10,5b-15 Mit tegyenek a tanítványok. (ld. Mk 6,7-1113; Lk 9,1-6). A tanítványok küldetését Izrael népére korlátozza (5b-6. v.) és kerülniük kell a nem-zsidók és szamaritánusok városait (akiknek zsidósága kétes volt a júdeaiak és galileaiak szemében). Csak Jézus halála és feltámadása után veszi kezdetét az utóbbi csoportokhoz irányuló küldetés (ld. 28,129). A tanítványok küldetése (7-8. v.) utánozza és kiterjeszti Jézus küldetését az eljövendő Isten országának hirdetésében és a betegek gyógyításában (ld. 4,23). A tanítványságot ajándékként ajánlotta fel számukra és nekik is így kell azt felkínálniuk másoknak.
 
Jézus korának világában megszokott volt a különféle filozófiákat és vallásokat képviselő vándor hitszónokok látványa. Jézus arra inti tanítványait, hogy ne nyugtalankodjanak a pénz, a ruházatuk vagy a szállásuk miatt, inkább bízzák magukat hallgatóik jótékonyságára (9-13. v.). Ha nem foglalkoznak pénzzel, ruházattal és szállással, sokkal összeszedettebben tudják küldetésüket végrehajtani. Ezzel együtt tanúságot is tesznek hitükről Isten gondviselésében és meggyőződésükről, hogy amit ingyen kaptak, azt ingyen is kell adniuk. Ha valamelyik helyen elutasítják őket (14-15. v.), akkor erőszak nélkül válaszoljanak és jelkép gyanánt "rázzátok le a port lábatokról." Hűségesnek kell maradniuk feladatukhoz és hitükhöz, mert Isten a végítéletkor elrendezi ezeket a dolgokat. A Ter 19 szerinti Szodoma és Gomorra a végletes bűn példái, különös tekintettel a vendégszeretetre.
 
10,16-25 Rosszindulat. (ld. Mk 13,9-13; Lk 21,12-17). A küldetési beszéd hátralévő része elmondja a tanítványoknak, hogy mire számíthatnak. Ugyanazt a bánásmódot tapasztalhatják meg, amelyben Jézus is részesült. Jézus távolról sem ígér összeütközés- és ellenállásmentes küldetést, hanem felkészíti őket a rosszindulatra. Védtelenül ("juhok") küldi őket a ragadozók ("farkasok") közé, arra ösztönözve, hogy legyenek okosak, miközben megtartják ártatlanságukat (16. v.). Amikor zsidó vallási vezetők (17-18. v.) ("zsinagógáikban") és a római kormányzati tisztviselők ("helytartók és királyok") kérdezik és büntetik őket, Jézus szenvedésében osztoznak (ld. 26,57-68; 27,11-26). A tanítványok a rájuk váró szorongattatások közül leginkább a nyilvános tárgyaláson való beszéd (19. v.), a családokon belüli szakadások és az ezt követő árulások (21. v.), a gyűlölködés (22. v.) és az üldöztetés miatt aggódnak (23. v.). E fenyegettetéseket a Lélek iránti bizalommal (20. v.) kell ellensúlyozni és annak végsőkig menő fenntartásával, hogy eljön az Isten országa (22. v.).
 
A 23. versbéli "városok" Palesztina zsidó területeire utalnak, az "amíg el nem jön az Emberfia" pedig az Isten országának eljövetelét jelenti. Máté látásmódja szerint az Emberfia eljövetele halálával és feltámadásával kezdődött és csak az idők végeztével fog befejeződni. Az Izraelhez szóló küldetés (10,5b-6) addig köti le a tanítványokat, míg tágabb értelmű megbízást nem kapnak (28,19), amely e világ végéig tart. A 24-25. versek mondásai összegzik az egész beszéd témáját és kapcsot teremtenek a hitetlenek Jézus iránt tanúsított bánásmódja és aközött, amire tanítványai számíthatnak.
 
10,26-33 Ne féljetek! (ld. Lk 12,2-9). Bármi is lehetett a 26-33. versek eredeti értelme, itt arra szolgálnak, hogy bátorítsák a tanítványokat a félelem nélküli hitvallásra az ellenkezőkkel szemben. Mindegyik mondást a "Ne féljetek" formula vezeti be (26, 28, 31. v.) és támadja a félelmet, amely arra indíthatja a tanítványokat, hogy feladják küldetésüket. Az első mondás (26-27. v.) Isten országának kikerülhetetlen eljövetelére és Jézus eziránti tanúságára vonatkozik. Ki fog derülni a tanítványok ellenfeleinek képmutatása. A második mondás (28-30. v.) Istennek Jézus tanítványai iránti gondviselésére vonatkozik. Ellenfeleik testüket ugyan megölhetik, de a lelküket nem. A harmadik mondás (31-33. v.) az Isten előtti végső ítéletet említi, amely a tanítványok Jézus iránti - a küldetésük részét képező összeütközések alatti - hűségén alapul majd.
 
10,34-39 Családi összeütközések. (ld. Lk 12,51-53, 14,26-27). Jézus nem kezeskedik az ellentétektől való mentességért. Korának zsidó társadalmában a családi kötelékek messze erősebbek voltak, mint a modern nyugati társadalmakban. A Jézus iránti hűség azonban még e kapcsolatokba is beleviheti a szakadást. A szakasz nem a családi életet támadja, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy a tanítványoknak hűségesebbeknek kell lenniük Jézushoz, mint családtagjaikhoz. A Jézus és a család közti választás szélsőséges eseteiben Jézus teljes hűséget követel maga iránt. A keresztről (38. v.) és az élet elveszítéséről (39. v.) szóló mondások előre vetítik Jézus sorsát és a tanítványok Jézussal való azonosulásának témáját folytatják.
 
10,40-42 Jézus tanítványainak befogadása. (ld. Mk 9,41). A küldetési beszéd záró része a beszéd alaptémáját ismételi meg. A tanítványok Jézus képviselői. Befogadásuk nemcsak Jézus, hanem a mennyei Atya befogadását is jelenti (40.). Illő jutalomban részesülnek mindazok, akik befogadják a keresztény prófétákat és szent embereket vagy akár az egyszerű keresztényeket, mert ők mind Krisztust és az ő mennyei Atyját képviselik.

A missziós beszéd a 11,1-gyel ér véget, de semmit sem mond a tanítványok ténykedéséről vagy visszatérésükről. A figyelem a munkáját folytató Jézusra irányul. A hitetlenség és elutasítás témái, amelyek annyira kiemelkedőek voltak a küldetési beszédben, a 11-12. fejezetekben továbbfejlődnek és még több ismeretet nyújtanak Jézusnak a Messiással való azonosságáról (11,1-6), az Isten bölcsességéről (11,25-30) és az Isten szolgájáról (12,15-21).
 
11,1-6 Jézus az, "akinek el kell jönnie". (ld. Lk 7,18-23). János bebörtönzését a 4,12 említi. A 11,3 kérdése azzal foglalkozik, hogy Jézus azonosítja magát "azzal, akinek el kell jönnie", amely úgy tűnik, messiási cím kellett legyen (ld. 3,11; 21,9; 23,39) és a Zsolt 118,26-ból, valamint a Mal 3,1-ből származik. Jézus Jánosnak küldött válasza a Messiás Iz 35,5-6 és 61-1-ben foglalt tetteinek felsorolásával igazolja messiási mivoltát. E tetteket írta le a 8-9. fejezet és a sort azzal zárja, hogy a szegényeknek hirdetik az evangéliumot (5. v.). A befejező mondás (6. v.) "boldognak" (ld. 5,3-12) nyilvánítja azokat, akik Jézust nem tartják botránynak vagy a botlás kövének. Bár János részéről ez a boldogság magában hordozhat bizonyos aggodalmat Jézus megítélésében, de sokkal inkább előkészít az elkövetkezendő összeütközésekre, amelyekben sok ember találja majd Jézust a botlás kövének.
 
11,7-15 Keresztelő János mint Illés. (ld. Lk 7,24-30). János küldötteinek távozása alkalmat ad Jézusnak, hogy beszéljen János kilétéről és elutasításának jelentőségéről. János a júdeai pusztaságban tanított és keresztelt és Heródes Antipász udvaroncaitól nagyon eltérő módon élt. Heródes azért börtönözte be Jánost, mert az kifogásolta Heródiással kötött házasságát (ld. 14,1-12). A 9-10.13. versekben Jézus prófétának nevezi Jánost, de továbbmegy és a Mal 3,1 beteljesítőjének nevezi (ld. Kiv 23,20) - a prófétának, aki megelőzi Isten országának eljövetelét. Ez az azonosítás még sokkal kifejezettebb a 14. versben, amely Jánost Illésnek nevezi. A Mal 4,5 szerint Istennek el kell küldenie Illés prófétát a mennyből, mielőtt elérkezik az Úr nagy és félelmetes napja. János minden nagysága ellenére azonban még nem jött el az új kor, amelyet az eljövendő Isten országa fog képviselni (11. v.). Mindamellett János bebörtönzése erőszakos támadás az eljövendő ország ellen (12. v.), olyan támadás, amelyet Jézus esetében is megismételnek majd. Azok, akik szembehelyezkednek János és Jézus királyságról szóló tanításával, magának a királyságnak mondanak ellen.
 
11,16-19 Jánost és Jézust elutasítják. (ld. Lk 7,31-35). A szigorú és aszkéta Jánost azért utasították el, mert úgy tartották, hogy ördöge van (18. v.), az örömteli és kitárulkozó Jézust pedig azért, mert rossz társasággal veszi körül magát (19. v.). A magukat bölcseknek tartók elutasítása ellenére az isteni bölcsesség diadalmaskodni fog és egyaránt megerősíti János, valamint Jézus tetteit. A szakasz kezdetén (16-17. v.) a hitetleneket a barátságtalan gyerekekhez hasonlítja, akik azonos módon elzárkóznak Jézus boldog vagy János komor játékától.
 
11,20-24 Figyelmeztetések a galileai városoknak. (ld. Lk 10,12-15). A galileai városok, amelyekben Jézus hatalmi tetteit véghezvitte, szigorú figyelmeztetéseket kapnak. Mindegyik tartalmaz egy ítéletet ("jaj"), egy magyarázatot és egy összehasonlítást, továbbá a végítéletre utaló jövendölést. Két kijelentést tesz Jézus. Először Korozaint és Betszaidát fenyegeti meg a "jaj", mert nem tartanak bűnbánatot válaszul Jézus tetteire. Végső ítéletük rosszabb lesz, mint a pogány Tírusz és Szidon városoké (21-22. v.). Ezután Kafarnaumot (23-24.v) fenyegeti meg, a "jaj" és nagyzási hóbortját az Iz 14,13-15-ben leírt Babilon királyáéhoz hasonlítja. Kafarnaum sem adott megfelelő választ Jézus tetteire és végső sorsa sokkal rosszabb lesz, mint a bűnös Szodomáé (ld. Ter 19,24-28). Mindkét bírálat elfogadja Jézus döntő jelentőségét az emberi történelemben.
 
11,25-30 Jézus mint az Isten bölcsessége. (ld. Lk 10,21-22). Jézus döntő jelentőségének és elutasításának témái összefonódnak a 25-30. versekben. Máté hagyományos mondásokat rakott össze az alábbiaknak megfelelően: az Atya dicsőítése (25-26. v.), kicsoda Jézus (27. v.) és a követésre szóló meghívás (28-30. v.). Jézus az imádás jellegzetesen zsidó formájával kezdve áldja Istent, amiért a Jézus iránt legfogékonyabb egyszerű és tanulatlan embereknek kinyilatkoztatta azt, amit elrejtett a tudósok és vallási szakértők elől. Ezek után Jézus a 27. versben kijelenti, hogy Isten oly teljesen adta át neki önmaga kinyilatkoztatását, ahogyan egy apa tárja fel magát fia előtt. Isten és Jézus viszonya annyira szoros, hogy csak az Atya és Fiú kifejezéssel lehet érzékeltetni. Ezért aztán egyedül Jézus tudja továbbítani mások számára az Isten valódi ismeretét. A 27. vers nyelvezete nagyon hasonló János evangéliuma sok szakaszához (ld. Jn 3,35; 7,29; 10,14-15; 17,1-3).
 
A 28-30. versekben Jézus Sirák fiát idézi, amikor tanítványai meghívásáról beszél (Sir 51,23-27). Az "iga" metaforát alkalmazza Jézus, aki a törvény hiteles értelmezője (ld. 5,21-48), felüdülést és pihenést ígér követőinek. A bölcsesség minden igazi keresőjét meghívja magához. Jézusban Isten bölcsessége lakozik és tőle lehet azt megtanulni.
 
12,1-8 A szombati munka. (ld. Mk 2,23-28); Lk 6,1-5). Jézusnak mint a törvény hiteles értelmezőjének helyzetét példázza a tanítványok szombati gabonatépésének és evésének esete. A tanítványok tettét ugyanúgy kell értelmezni, mint a szombati aratást és ennélfogva tiltott munka (ld. Kiv 20,8-11; MTörv 5,12-15). A Jézussal szemben álló farizeusok és követőik az evangéliumban legtöbbször tiltakoznak az ilyen törvénytelen cselekedet ellen.
 
Jézus négy választ ad nekik: (1.) A tanítványok viselkedése hasonló ahhoz, ami az 1 Sám 21,1-6-ban Dáviddal és kíséretével kapcsolatban olvasható. Mindkét esetben egy parancsot szegtek meg a szükséghelyzet és a fizikai éhség miatt. (Máté elhagyta a Mk 2,26-ban szereplő Abjatár főpap nevét, aki valójában Achimelech volt.) Ilymódon Dávid Fiának tanítványai Dávid példáját követték. (2.) Az 5-6. versekben Máté olyan érvet idéz, amely Márknál nem található. A papok számára megengedett a szombati munkavégzés a jeruzsálemi templomban azon elv alapján, hogy a templomra vonatkozó törvények előbbre valók, mint a szombattal kapcsolatosak. Az a burkolt állítás van itt, hogy Jézus nagyobb a templomnál is. (3.) Az Oz 6,6 idézetével ("irgalmasságot akarok és nem áldozatot") ítéli el a farizeusok hibás értékrendjét. (4.) Jézus mint Emberfia végső hatalommal rendelkezik a szombat fölött, nagyobb joga van hatályon kívül helyezni az Ószövetség szombattal kapcsolatos törvényeit, mint Dávidnak vagy a templom papjainak.
 
Máté közösségében ez a szakasz szolgálhatott a védelem forrásául a korai keresztényeket - a szombat megtartásának lazasága miatt - ért zsidó kifogások ellen. A korakeresztények gyakorlati életüket Jézus, az Emberfia példájára és tekintélyére alapozták.
 
12,9-14 Gyógyítás szombaton. (ld. Mk 3,1-6; Lk 6,6-11). A szombat megtartásának kérdése magával Jézussal kapcsolatban is fölmerül és vita tárgyát képezi. A vita helyszíne a "zsinagógájuk", mely kifejezés éles elkülönülést sugall a farizeusok és Jézus követői között. A kérdés a szombati gyógyítás lehetőségével foglalkozik (10. v.). Jézus válaszában visszakérdez (11. v.): szabad-e egy állatot szombaton megmenteni (ld. MTörv 22,4). Ha igen, mennyivel fontosabb egy emberen segíteni (12. v.)!
 
Hogy példát adjon a szombat helyes értelmezésére, Jézus helyreállítja egy béna kezű ember egészségét a zsinagógában. Nem törődik azzal, hogy várhatna szombat utánig a jótettel vagy, hogy az illető nem volt halálveszélyben. Ahogy Isten inkább irgalmasságot akar, és nem áldozatot, úgy a jótettek is hatálytalanítják a szombati törvényeket. Tanításával és példájával Jézus nem győzi meg a farizeusokat, sőt inkább növeli bennük az ellenállást olyannyira, hogy megölésére szövetkeznek (14. v.).
 
12,15-21 Jézus mint az Úr szolgája. A farizeusok Jézus iránti növekvő szembenállása közepette Máté szünetet tart és Jézus válaszát az ószövetségi Úr szolgája szövegkörnyezetébe helyezi. Jézus teljes tudatában volt a növekvő szembenállásnak (15. v.), de folytatta gyógyító tevékenységét és kerülte a nyilvánosságot (15-16. v.). Az ellenségesség iránti szelídsége és finomsága úgy tekintendő, mint az Iz 42,1-4 beteljesítése. A farizeusokkal szembeni erőszakot vagy önmaga felfedését elutasítva Jézus "nem vitatkozik és nem kiabál". Jellemző azonban az ószövetségi szakasz többi része is: Jézus azonossága az Úr szolgájával (ld. 3,17L 17,5), különleges ellátottsága a Szentlélekkel és szerepe Isten népeket megváltó tervében. Máté azzal, hogy Jézust az Úr szolgájával azonosítja, teret ad a farizeusoknak ahhoz, hogy Jézus hatalmának eredetéről vitatkozzanak. Támadásuk arra irányul, hogy Jézus a sátánnal van szövetségben. Máté olvasói azonban tudják, hogy ő valóban az Úr szolgája.
 
12,22-37 Jézus hatalmának forrása. (ld. Mk 3,19-30; Lk 11,14-23; 12,10; 6,43-45). A megszállott, vak és néma ember meggyógyítása kínálja az alkalmat Jézus hatalma eredetének felfedésére. A gyógyítás kétféle reakciót vált ki: a tömeg álmélkodik, hogy csak nem Jézus Dávid Fia vagyis a Messiás (23. v.), a farizeusok pedig meg vannak győződve, hogy ő a sátán eszköze (24. v.).
 
Válaszul a farizeusoknak Jézus három érvet hoz fel: (1.) ha az ő démonok feletti hatalma a sátántól volna, akkor a sátánnak saját ügynökeit kellene küldeni ellene, lerombolva így a sátán uralmát (25-26. v.); (2.) Jézus ördögűzését a Szentlélek által indított jócselekedetként kell értelmezni, éppúgy, ahogy a más zsidó ördögűzők által végrehajtottakat (27-28. v.); (3.) Jézus nem tudná kiűzni a démonokat, ha nem volna hatalma a legfőbb démon felett (29. v.). A 28. vers mondása, összekötve Jézus ördögűzését Isten országának eljövetelével, nagyon fontos Jézus összes csodáinak megértésében: ezek annak jelei, hogy Jézusban Isten országa tör be a világba és a maga idejében el fogja érni teljességét.
 
Megfelelve a farizeusok kifogásaira, Jézus három figyelmeztetéssel ellentámadásba megy át: (1.) a közelség Jézushoz nélkülözhetetlen és a farizeusoknak föl kell ismerniük ezt, vagy vállalniuk kell annak kockázatát, hogy Isten országának eljövetelekor a rossz oldalon állnak majd (30. v.); (2.) az egyetlen megbocsáthatatlan dolog a Szentlélek munkáját a gonosz léleknek tulajdonítani, ahogyan a farizeusok tették Jézus esetében. Az Emberfia felismerésének elmulasztása még érthető és meg is bocsátható, de hatalmának forrását nem fölismerni megbocsáthatatlan (31-32. v.) vétek; (3.) A farizeusok szembenállása bűnösségükből fakad és a végítéletnél aszerint lesznek elbírálva, hogy hajlandók vagy nem hajlandók megvallani, hogy Jézust a Szentlélek ruházta fel hatalommal (33-37. v.).
 
12,38-42 Jónás jele. (ld. Lk 11,29-32). Minden csoda ellenére, amelyet Jézus már végbevitt, az írástudók és farizeusok további jeleket kérnek. A felbőszített Jézus csak Jónás jelét ígéri nekik. Ennek alapjelentése magába foglalja a bűnbánat hirdetését a nem zsidóknak és az ő elfogadó válaszukat. Amikor az ószövetségi Jónás próféta a szív megtérését hirdette Ninive népének, ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak (41. v.). Sába királynője [magyar ford.: "Dél királynője" -szerk.] Jeruzsálembe ment (ld. 1.Kir 10,1-6), hogy Salamon bölcsességét hallgassa (42. v.). Jézus felülmúlja Jónást és Salamont és így az írástudóknak és farizeusoknak jó okuk van a bűnbánatra. A 40. versben Máté egy másik értelmezését is adja Jónás jelének: a próféta három napot töltött a hal gyomrában (ld. Jón 2), amely mintája vagy előre vetítése a Jézus halála és feltámadása közt eltelt három napnak.
 
12,43-45 A gonosz lélek visszatérése. (ld. Lk 11,24-26). A gonosz lélek visszatéréséről szóló részt "a gonosz nemzedék"-re történő hivatkozás (39. 45. v.) kapcsolja Jónás jeléhez és a 12,22-vel kezdődő egész szakaszhoz, amely a gonosz lelkekkel foglalkozva veszi kezdetét. Jézus tevékenysége hatással volt a gonosz lelkekre, de hatalmuk még nem tört meg. Máté és közössége valószínűleg úgy tekintett Jeruzsálemnek a rómaiak általi 70-es lerombolására, mint Jézus figyelmeztetéseinek beteljesedésére.
 
12,46-50 Jézus igazi családja. (ld. Mk 3,31-35; Lk 8,19-21). A hitetlenség és elutasítás hosszú tárgyalása, amely a 10. fejezet missziós beszédében kezdődött és folytatódik a 11-12. fejezetek eseményeiben, azzal a meghatározással zárul, hogy Jézus igazi családja azok, akik megteszik Isten akaratát. Máté elbeszélése nem kifejezetten Jézus rokonait bírálja; ők csupán ellentétként szolgálnak, annak hangsúlyozására, hogy akik engedelmeskednek Istennek, azok jelentik Jézus igazi családját. Egy, a vérszerinti rokonságra sokat adó társadalomban egészen kihívó lehetett Jézus tanítása arról, hogy tanítványai lelki családot alkotnak.
 

Jézusnak a királyságról mondott példabeszédei képezik az evangélium harmadik nagyobb részét. A példabeszéd a mindennapi életből vagy a természetből vett hasonlat vagy történet. Elevenségük vagy különös voltuk megnyeri a hallgató figyelmét, de pontos jelentésük csak további elmélkedéssel fejthetők meg. Az Isten országa Isten hatalmának és ítéletének jövőbeli megnyilvánulására utal, amelyben megvalósítja uralmát minden teremtmény fölött. Eljövetele alapvetően Isten műve, de a jelen korban megkívánja az emberek együttműködését is. Jézus tanításának és a királyságnak egyaránt vannak jelenbeli és jövőbeli vonatkozásai.
 
13,1-9 A magvak. (ld. Mk 4,1-9; Lk 8,4-8). A példabeszédek első részét (13,1-35) Jézus egy csónakban ülve mondja a parton ácsorgó tömegnek (1-3. v.).Jézus küldetése hozzájuk szól, akik még nem annyira megrögzöttek hitetlenségükben, mint az írástudók és farizeusok. A vetőmagok példabeszéde (4-9. v.) a kárba veszett magok három fajtáját állítja szembe az egyetlen gyümölcsözővel. A vetőmagok kárba vesztek, mert rossz talajra hullottak: az útfélre (4. v.), köves helyre (5. v.) és tövisek közé (7. v.). A jó talajra hullott mag azonban (8. v.) nagy eredményt hozott. A példabeszéd ismétlést alkalmaz azért, hogy az elvárásoknak megfelelő minta szerint építkezzen és a végén megváltoztatja ezt a rendet, hogy hangsúlyozza a történet valódi lényegét. Megmagyarázza, hogy Jézus tanítását az Isten országáról miért nem fogadják el egyetemesen és bátorítja az elfogadókat, hogy maradjanak meg a jó munkák gyümölcsének meghozásában. A jó talajban növekvő mag óriási eredményeket fog elérni.
 
13,10-17 Miért beszél Jézus példabeszédekben. (ld. Mk 4,10-12; Lk 8,9-10). A gyümölcsöző és a kárbaveszett magok közötti ellentét folytatódik annak magyarázatában, hogy Jézus miért használja a példabeszédeket tanítása eszközéül. A tanítványok szeretnék tudni, hogy miért tanít példabeszédekben, mikor egyszerűen és közvetlenül is beszélhetne (10. v.). Kérdésükre válaszolva Jézus kijelenti, hogy a megértés ajándékát csak a tanítványok kapják és nem mások (11-12. v.), és hogy a tanítványok különleges látással és hallással vannak megáldva (16-17. v.). Mivel a többiek elmulasztják, hogy lássák és hallják Jézus egyszerű tanításait a királyságról, ez arra indítja őt, hogy a példabeszédekhez forduljon (13. v.). A jézusi tanítás megértésének hiányát a 14-15. versekben magyarázza, mint az Iz 6,9-10 beteljesülését. A tanítványok lelki hajlamai (a gyümölcsöző talaj) alkalmassá teszik őket a látásra és megértésre, míg a többiek teljesen alkalmatlanok, mert lelki hajlamaik nem képesek megadni a magvaknak, hogy gyümölcsözzenek.
 
13,18-23 A magvak magyarázata. (ld. Mk 4,13-20; Lk 8,11-15). A magvakról szóló példabeszéd hallgatóságával szemben a nyilvánvaló elvárás az volt, hogy vonjanak meg néhány párhuzamot: a mag Jézus tanítása a királyságról; a jó talaj a megfelelő lelkület; a rossz talaj az alkalmatlan lelkület; a gyümölcsöző termés a tanítványok; az elveszett magvak a hitetlenek. A példabeszédre a 18-23. versekben adott magyarázat azonban túlmegy e nyilvánvaló összefüggéseken és arra összpontosít, hogy miért haltak el vagy miért virultak ki a magvak. Vajon ez a magyarázat Jézusra megy vissza, vagy a korai egyházban született meg egy vitás kérdés kapcsán?
 
A magyarázatnak megfelelően a rossz talajokból hiányzik a megértés (19. v.), felületesek (21. v.), és önmagukban megosztottak (22. v.). A hit akadályai "a gonosz" (19. v.), a megpróbáltatás vagy üldöztetés (21. v.), a világi gondok és a vagyon iránti vágy (22. v.). Ugyanakkor a jó talaj befogadja Jézus üzenetét és komoly eredményt hoz (23. v.).
 
13,24-30 A búza és a konkoly. A búza és a konkoly példabeszéde egy másik mezőgazdasági hasonlattal magyarázza Jézus tanítása egyetemes elfogadásának hiányát. Jézus jó magot vetett, de a gonosz olyan gyomot szórt közé, amelyet nehéz a búzától megkülönböztetni a növekedés korai szakaszában. A példabeszéd Jézus vegyes fogadtatásának helyes megítéléséről szól. Az aratás (30. v.) közismerten az utolsó ítéletre vonatkozó ószövetségi és zsidó jelkép volt, ezért tanácsolja az elnézést és türelmet, míg Isten meg nem hozza végső ítéletét. A 28-29. versekben visszatartja tanítványait minden erőszakos kísérlettől hitetlen zsidó társaik "kigyomlálására". Ez a szétválasztás a királyság végleges eljövetelekor fog bekövetkezni.
 
13,31-35 A mustármag és a kovász. (ld. Mk 4,30-32; Lk 13,18-21). A mustármag és a kovász példabeszédei mindennapos dolgokat használnak Isten országa erejének bemutatására. Isten tevékenysége Jézus küldetésében kicsiny mustármagnak vagy egy kevés élesztőnek tűnik, de eredménye Isten uralmának teljességében igen nagy lesz. E hasonlatok azt sugallják, hogy Jézus tanításában a királyság már jelenleg is létezik és ez a teljesség felé haladó folyamat valamiképpen már megindult. Jézus előadásának a tömeghez intézett része azzal a magyarázattal végződik (34-35. v.), hogy azért szólt példabeszédekben, hogy beteljesítse a Zsolt 78,2-t. Az idézet felhívja a figyelmet Jézus kiemelkedő helyzetére is, mint az egyetlenre, aki fel tudja fedni a mindenség titkait.
 
13,36-43 A búza és konkoly magyarázata. Jézus itt elfordul a tömegtől és tanítványaira összpontosít. A búza és konkoly példabeszédének magyarázata iránti kérésükre a 37-39. versekben először is felsorolja, mi mit jelent a példabeszédben, bár a 10-17. versek értelmében nem volna szükségük ilyen segítségre. Ezután a 40-43, versekben megadja az utolsó ítéletet övező események forgatókönyvét. Ez utóbbi hatására a figyelem a jelenkori türelmes elnézésről (mint a 24-30. versekben áll) a világ végét alkotó látványos eseményekre fordul. Megint csak vitatott e példabeszédnek az eredete. Jézustól ered, a korai egyháztól vagy az evangélistától?
 
13,44-50 A kincs, a gyöngy és a háló. A 44-46. versek példabeszédei a kincsről és a gyöngyről azt a buzgalmat ábrázolják, amellyel a királyság felé kell törekedni. Kifejezik a királyság nagy értékét, az általa hozott örömet és a teljes elkötelezést, amelyet kiérdemel. A 47-50. versbéli halháló arra emlékeztet bennünket, hogy a királyság eljövetele magában foglalja majd a végítéletet is, amely során a jót és rosszat szétválogatják és elnyerik illő jutalmukat, illetve büntetésüket.
 
13,51-53 Befejezés. A példabeszédet követő beszélgetés egy olyan mondással zárul, amely jól kifejezi az elképzelést, amelyre az evangélista törekedett: képességet az ószövetségi hagyomány fényében meglátni Isten Krisztusban végbevitt gyökeresen új cselekvését. Egy ilyen személy megérti az összefüggést az új (keresztény) és a régi (zsidó hagyomány) között. A beszélgetés a szokásos módon zárul (ld. 7,28; 11,1; 19,1; 26,1).
 

13,54-58 Elutasítás Názáretben. (ld. Mk 6,1-6; Lk 4,16-30). A hitetlenség és elutasítás témái tovább folytatódnak a Jézussal Názáretben történtekben (54-58. v.) és Keresztelő János halála kapcsán is (14,1-12). A hivatkozás, miszerint Jézus tanított a "zsinagógákban" (54. v.) elkülönülést sugall Jézus követői és a többi zsidó között és valószínűleg a Máté evangéliumának megírásakor fennálló helyzetre utal. Jézus "ács fia"-ként való megnevezése (55. v.) azt mutatja, hogy Názáret népe nem tudta, amit az evangélium olvasói az 1,18-25-ből ismernek. Csodálatuk hamar hitetlenségbe fordul, amely tényt az 57. vers egy közmondással magyaráz, miszerint a prófétát nem fogadják el saját otthonában. Az 58. versben az emberek részéről megmutatkozó hitetlenség miatt elzárkózik a további csodatevéstől (ld. Mk 6,5-6).
 
14,1-12 Keresztelő János halála. (ld. Mk 6,14-29; Lk 9,7-9). Heródes Antipász (Nagy Heródes fia) Jézusra adott válaszának hagyománya Jézus Názáretben és annak környékén folytatott működésének beszámolójához kapcsolódik. Mint a Galilea kormányzásával megbízott hivatalnok (Kr. e. 4-től, Kr. u. 39-ig), Heródes érdeklődött Jézus után és kíváncsi volt, vajon ő lehet-e Keresztelő János, aki életre kelt (1-2. v.). Ez ad alkalmat Máténak, hogy elmesélje János kivégzésének hátborzongató történetét és összekösse Jézus elutasítását Jánoséval (ld. 11,2-19). Heródes házasságának leírása a 3. versben (ld. Mk 6,17) nem egészen pontos, mivel Heródiás egy másik Heródeshez ment hozzá, aki Heródes Antipász féltestvére volt. Mindenesetre a 3-12. versek elbeszélése párhuzamot von János tragikus végzete és a Jézusra váró vég között. Mindkettejüket prófétának tartották, mondvacsinált ok alapján tartóztatták le őket, kivégzésük egy kormánytisztviselő gyengesége miatt történt, a tanítványaik temették el őket és azt gondolták róluk, hogy feltámadtak holtukból.
 
14,13-21 Az ötezer ember megetetése. (ld. Mk 6,30-44; Lk 9,10-17; Jn 6,1-14). Máté Jézus elutasítására irányuló figyelmét terjedelmében és tartalmában eltérő három csodás történet szakítja meg. Jézust Heródes iránta tanúsított érdeklődése arra indította, hogy elhagyott helyekre távozzék, de a tömeg továbbra is követte őt. A betegek egy részének meggyógyítása után Jézus elegendő élelmet nyújt ötezer férfinak, valamint az asszonyoknak és gyermekeknek (15-21. v.). Máté elbeszélése hasonlít Márkéhoz, de sokkal tömörebb, és jobb megvilágításba helyezi a tanítványokat. A Mt 14,16-18 a Mk 6,37-38-hoz képest enyhíti a tanítványok értetlenkedését. A tanítványok a beszélgetés során társként tűnnek fel és kiosztják az élelmet a tömegnek. A Mt 14,19 nyelvezete a Mt 26,26-hoz képest azt sugallja, hogy ez az étkeztetés az Utolsó Vacsora előképe és így az egyháznak, amely az Eukarisztiát ünnepli. A hal (19. v.) és a tizenkét kosár maradék valószínűleg túlmutat az Utolsó Vacsorán, és a Messiás lakomájára utal a királyság végső eljövetelekor.
 
14,22-33 A vízenjárás. (ld. Mk 6,45-52; Jn 6,15-21). A 22-23. versek átvezető szakasza a tengerre helyezi a tanítványokat, Jézust pedig magában imádkozva egy hegyre. A tanítványok magukban vannak és nehezen haladnak. Nagyon valószínű, hogy a bárka az egyház jelképe (ld. 8,23). A tanítványok szüksége idején Jézus jön megmentésükre és természetfölötti hatalommal rendelkező úrként tűnik fel (24-27. v.). Máté ebbe az eseménybe illesztette Péter vizenjárási kísérletét és kishitűsége miatti kudarcát (28-31. v.). Péter jelképezi a tanítványokat (és minden keresztényt) rajongó szeretetével és elégtelen hitével. Félelmében könyörögve szólítja meg Jézust ("Uram, ments meg!") és bírálatot kap hitének kicsinysége miatt. A történet a tanítványok hitvalló imájában teljesedik ki, hogy Jézus valóban az Isten Fia (32-33. v.).
 
14,34-36 Gyógyítások Genezáret földjén. (ld. Mk 6,53-56). A genezáreti gyógyítások alkotják a csoda-történetek e sorozatának harmadik tagját és megismétlődik Jézusnak a közönségre gyakorolt nagy hatása is. Jézus nagyon kedvező fogadtatása ellentétben áll a 13,54-58-beli názáreti elutasítással, továbbá az írástudók és farizeusok iránta mutatott rosszindulatával a 15,1-20-ban.
 
15,1-20 Vita a rituális tisztaságról. (ld. Mk 7,1-23). Jézus három hatalmi cselekedetét egy vita követi a farizeusokkal és írástudókkal. A vita témája az, hogy a tanítványok elmulasztják a farizeusok pontosságával teljesíteni a rituális tisztálkodás szabályait (2. v.). A farizeusok egész hagyományt építettek föl azzal a szándékkal, hogy biztosítsák az írott törvény megtartását. Az összes izraelitára ki akarták terjeszteni az eredetileg csak a papi családokra alkalmazott szabályokat azon az alapon, hogy Izrael egy papi nép. Ezért Jézustól és követőitől is elvárták a Lev 22,1-16-ból kikövetkeztetett papi tisztaság szabályainak betartását.
 
Jézus válaszának első részében (3-9. v.) a farizeusok hagyományról alkotott elképzelését támadja. Azzal érvel, hogy hagyományuk időnként megtöri a törvény világos parancsait (3-6. v.). A szülők tiszteletének parancsát a törvény pozitívan (Kiv 20,12; MTörv 5,16) és negatívan (Kiv 21,17) egyaránt előírja. A farizeusok hagyománya azonban Jézus szerint megengedi, hogy valaki egy vagyont szent célokra ajánljon fel annak eszközeként, nehogy a szülei hozzájuthassanak. Ilymódon egy jámbornak tűnő tett biztosítja a kibúvót a törvény által támogatott szent kötelesség alól. Az Iz 29,13 szavait veszi elő, hogy álszenteskedésnek bélyegezze meg az ilyen magatartást. A hagyomány, amely azt állítja, hogy a törvényt védi, valójában megsérti azt.
 
Jézus válaszának második része (10-20. v.) a szertartásos tisztaság témájára összpontosít. A 11. v. azon értelmű kijelentése, hogy csak erkölcsi tisztátalanság létezik, szélsőséges, mivel az ószövetségi törvény nagy része foglalkozik a bizonyos élelmek érintése és evése általi rituális tisztátalansággal. Csak a szilárd hit Jézusban - mint a törvény hiteles értelmezőjében - engedhette meg Máténak és közösségének, hogy elfogadjanak egy ilyen forradalmi tanítást.
 
A 11. vers alapgondolatához kapcsolódik egy nagyon szigorú ítélet a farizeusokról (12-14. v.), valamint Jézus magyarázata a tanítványok számára (15-20. v.). Értesülve a farizeusok megbotránkozásáról tanítása fölött, Jézus lelki gyökereiket utasítja el (13. v.) és másokat romlásba vivő vak vezetőknek bélyegzi őket (14. v.). Péter Jézus tanításának megmagyarázása iránti kérelme a 15. versben feltételezi, hogy a "példabeszéd" "titkot" vagy "rejtvényt" jelent. Jézus magyarázata a 17-20. versekben csak kibővíti és megszilárdítja a 11. vers erőteljes kijelentését. Egyedül az erkölcsi tisztaság fontos, az elme gonosz tervei erkölcsileg beszennyezik az embert és az Ószövetség által tiltott cselekedetekhez vezetnek. A 2. versben a Jézus tanítványai ellen emelt panasznak nincs jelentősége, mert a rituális tisztaság és tisztátalanság egész hagyománya nem érvényes.
 
15,21-28 A nem zsidó nő leányának meggyógyítása. (ld. Mk 7,24-30). A 14,13-15,20-ban található három csoda és vita ismétlődik meg a 15,21-16,4-ben. Az első gyógyítás a Tírusz és Szidon déli föníciai városokat övező területen történik egy nem zsidó asszony és annak megszállott lánya ügyében. Valójában a gyógyítás egyszerűen csak alkalom, hogy Jézus párbeszédet folytasson a hitről az idegen asszonnyal. A 22. versben a nő könyörgéssel próbál párbeszédet kezdeni és Jézust Úrnak és Dávid Fiának szólítja, de Jézus visszautasítja azon az alapon, hogy halála előtti küldetése a zsidókra korlátozódik (24. v.). Mikor az asszony kitartóan könyörög ("Uram, segíts rajtam!"), Jézus a nem zsidókat a kutyákhoz, a zsidókat pedig Isten fiaihoz és leányaihoz hasonlítva újra csak elutasítja (26. v.). A nőnek van lélekjelenléte és okossága rámutatni, hogy még a kutyáknak is adnak morzsákat és hulladékokat gazdájuk asztaláról (27. v.). Hitének ez a rendíthetetlensége akkora hatással van Jézusra, hogy teljesíti kérését és leánya meggyógyul. Az idegenek számára - a Jézus iránti hit által - felkínált megváltásnak ez a története bátorította az egyház küldetését az idegen népekhez Jézus halála és feltámadása után. Isten megváltási tervében a fő hely a zsidókat illeti ("fiak és leányok"). Azonban Jézus is méltányolta a nem zsidók figyelemreméltó hitét (ld. 8,5-13).
 
15,29-31 Sok ember meggyógyítása. E sorozat második csodás története Jézus sok gyógyítását fogja össze (ld. 12,15-21; 14,34-36). A 29. v. földrajzi bevezetője után az Iz 35,5-6 és 29,18-19-ből vett szavakat és mondatokat használ a fizikai bajok (30. v.) és a gyógyító Jézus által hozott figyelemreméltó változások leírására. Az elbeszélés középpontjában Jézus áll (30. v.). A betegeket odaviszik hozzá és így gyógyítja meg őket.

15,32-39 A négyezer ember megvendégelése. (ld. Mk 8,1-10). A harmadik csodás történetben egy másik nagy tömeg jóllakatása szerepel. Sok közös vonása van az ötezer megetetésével a 14,13-21-ben. A két elbeszélés főleg a számokban tér el: a kenyerek (öt a héttel szemben), a maradékok kosarai (12-7) és a férfiak száma (5-4 ezer). Jézus megszánja a tömeget, ezért csillapítja éhségüket, és az a nyelvezet, amellyel a kenyérszaporítást leírja (36. v.) ismét Eukarisztikus felhangokat sugall (ld. 14,19; 26,26). Nincs különösebb okunk arra, hogy ebben a csodában az "idegen népek táplálását" lássuk a 14,13-21-beli "zsidók táplálásának" ellentételeként. A két történet egymástól független események elbeszélésének látszik.
 
16,1-4 Vita a jelekről. (ld. Mk 8,11-13; Lk 12,54-56). Ahogyan az előző, 14,13-36-beli csodás történetek egy vitával zárultak a 15,1-20-ban, ugyanígy végződnek a 15,21-39 rész csodás történetei is egy vitával a 16,1-4-ben. Minden csoda ellenére, amelyeket Jézus végbevitt, a farizeusok és a szadduceusok valami további jelet kívánnak, hogy ő tényleg az Istentől való. Bár a farizeusok és a szadduceusok sok mindenben szembenálltak egymással, itt közösen lépnek fel Jézussal szemben.
 
A 2-3. versek válasza nem fordul elő mindegyik fontos görög nyelvű kéziratban. Akár hozzátartozott az eredeti evangéliumhoz, akár nem, lényege az, hogy Jézus csodái az Isten országa eljövetelének jelei. Az ellenfelek eleget tudnak ahhoz, hogy megjósolják az időjárást az ég színéből, de vakok Jézus csodái valódi természetének felismeréséhez. Jónás jele az idegen népeknek szóló megváltás felajánlása lehet (ld. 8,5-13; 15,21-28), de a 12,40 fényében az evangélista valószínűleg Jézus halála és feltámadásaként értette.
 

16,5-12 A farizeusok és szadduceusok kovásza. (ld. Mk 8,14-21). Az úgynevezett kovász-beszédében Jézus a tanítványokhoz fordul és a fejezet hátralévő részében őket okítja. Útmutatásai a farizeusok és szadduceusok tanaival (16,5-21), Jézus és Péter kilétével (16,13-20), a keresztrefeszítéssel és a feltámadással (16,21-23) és a kereszthordozással (16,24-28) foglalkoznak.
 
A kovászról folytatott beszélgetésben (5-12. v.) Jézusnak a farizeusok és szadduceusok élesztője vagy kovásza elleni rejtélyes figyelmeztetéséhez (6. v.) kapcsolódik, hogy a tanítványok elmulasztottak kenyeret hozni magukkal az útra. A kovász nyilván a rontó befolyásra utal. A Márknál szereplő "Heródes" "szadduceusok"-kal történő helyettesítése (ld. Mk 8,15) által Máté a befejező magyarázatra készíti elő az olvasót (12. v.), miszerint a kovász a farizeusok és szadduceusok rontó tanítását jelképezi.
 
Jézusnak a tanítványok félreértésére adott válasza öt kérdésben fogalmazódik meg a 8-11. versekben. Megemlíti az ötezer (14,13-21) és a négyezer (15,32-39) ember jóllakatását azzal a burkolt célzással, hogy a tanítványok eddigre tudhatnák már, hogy Jézus képes fizikai szükségleteik kielégítésére. A tanítványok megint hitük gyengeségéről tanúskodnak - amely jellemző módja Jézus legközelebbi követői tökéletlenségének lefestésére Máténál (ld. 6,30; 8,26; 14,31). Bár meglehetősen élesnek tűnik az az eljárás, ahogy Jézus megdorgálja a tanítványokat, közel sem olyan bántó, mint a Mk 8,17-21-beli kérdéssorozat. Mindenesetre a tanítványok lassú felfogása mutatja, hogy mennyire szükségük van arra, hogy Jézustól tanuljanak és hogy mit jelent követni őt.
 
16,13-20 Jézus és Péter kiléte. (ld. Mk 8,27-30; Lk 9,18-21). Péter hitvallása a Jézus és a tanítványok közti beszélgetéssel kezdődik. Észak-Palesztinában, Fülöp Cézáreájának közelében zajlik le, amely első szakasza annak a vándorútnak, amely Jézus jeruzsálemi szenvedésébe és halálába torkollik. Amikor Jézus a kilétével kapcsolatos népszerű elképzelések felől kérdezi őket, a tanítványok felsorolják az elterjedt véleményeket (14. v.). A 14,2 szerint Heródes Antipász úgy vélte, hogy Jézus az életbe visszatért Keresztelő János. Illés visszatérését Isten országa eljövetelének kísérő jelenségeként várták (ld. Mal 4,5-6). A Jeremiásra való utalást csak a Mt 16,24-ben találjuk (ld. Mk 8,28; Lk 9,19) és ez mutatja azt, hogy felismerték a Jeremiás próféta és Jézus közötti hasonlatosságokat.
 
A beszélgetés második részében (15-16. v.) Jézus nem a népszerű elgondolásokra kíváncsi, hanem a tanítványok véleményére. Amint az gyakran megesik Máté könyvének e részében (ld. 15,15; 16,22; 17,24; 18,21), Péter lép fel a csoport szószólójaként és kijelenti Jézusról, hogy ő a Messiás. (A héberben a Messiah "fölkent személy", ennek görög fordítása a "Christos".) Péter hitvallása arról, hogy Jézus a Messiás, utal a tanítványok azon reményére, hogy Jézusnak kell megszabadítania Izraelt ellenségeitől és létrehozni Isten országát a földön.
 
A 16b. versig az elbeszélés szoros párhuzamban áll a Mk 8,27-29-cel. Máté azonban további részleteket tesz hozzá Márk beszámolójához a 16b. versben Jézus kilétéről ("az élő Isten fia") és a 17-19. versekben hozza Jézus Péternek tett ígéretét. Ez a kiegészítés Péter számára kedvezően változtatja meg a történet sodrását. Míg a Mk 8,27-33 a hitvallás után továbbsiklik és helyt ad Péter értetlenségének, addig Máténál ünnepélyes áldást hoz rá.
 
A 16b. vers "élő Isten fia" kifejezése kijavít és túlhalad minden hamis beleértést a "Messiás" címbe. A 17. vers áldása kijelenti, hogy Péter hitvallása az Istentől jövő kinyilatkoztatás volt és a 18. versben megígéri, hogy Péter az a szikla, amelyen Jézus halála és feltámadása után a keresztény közösség fel fog épülni. Nem akad majd olyan Istennel szembenálló erő, amely képes lenne lerombolni ezt a közösséget. Végül a 19. vers Pétert "házfőnökként" vagy a Jézus által kihirdetett királyság "miniszterelnökeként" ábrázolja (ld. Iz 22,15-25). Oldó és kötő hatalmának gyakorlásában Isten fogja megerősíteni. E hatalom tartalma nem teljesen világos. Magába foglalhatja a szabályok lefektetését, felmentések adását, kiközösítések foganatosítását vagy feloldását, a bűnök megbocsátását vagy megtartását vagy akár az ördögűzést.
 
A szakasz nyelvezete erősen szemita jellegű és a 16b-19. versek világosan egy korai hagyományt őriznek. Vitatott, hogy vajon ezt az áldást Jézus földi szolgálata során vagy feltámadása után mondta-e ki (ld. 1 Kor 15,5; Lk 24,34). Más tudósok a szíriai Antiochia egyházának eredete után nyomoznak. Bármi is az eredete, a szakasz dicséri Pétert, mint az isteni kinyilatkoztatás befogadóját (17. v.), a közösség alapzatának nyilvánítja őt (18. v.) és különleges hatalommal ruházza fel (19. v.). A 20. versbéli hallgatási paranccsal Máté újra csatlakozik Márk elbeszéléséhez.
 
16,21-23 A szenvedés első megjövendölése. (ld. Mk 8,31-33; Lk 9,22). A szenvedés első megjövendölése minden kétséget eloszlat afelől, hogy miféle Messiás is Jézus. A 21. versben Jézus félreérthetetlenül kijelenti, hogy földi jövője az Atya tervének megfelelően szenvedés és halál ("Jeruzsálembe kell mennie"). A szenvedés megjövendölésének tartalma szoros párhuzamban áll a Mt 26-28 eseményeivel. Hitvallása és a válaszul kapott áldás ellenére Péter a 22. versben elutasítja annak lehetőségét, hogy Jézus messianizmusa a szenvedést is magában hordja. A 23. versben élesen elítéli Péter magatartását, mint a sátántól valót, mint a botlás kövét Jézus útjában és mint csupán emberi gondolkodást tükröző magatartást.
 
16,24-28 A kereszt tanítványsága. (ld. Mk 8,34-9,1; Lk 9,23-27). A szenvedés első megjövendölését a tanítványság áráról és ajándékairól szóló mondások követik. A mondás a kereszt fölvételéről a 24. versben (ld. 10,38) a tanítványok sorsát összeköti Jézuséval. Míg a 10,1-ben a tanítványok Jézusnak a 8-9. fejezetekben megmutatott hatalmában osztoznak, itt arra figyelmezteti őket, hogy a tanítványság a keresztben való osztozást is jelenti. A 25-26. versek mondásai az élet témája körül forognak és azt sugallják, hogy csak az én elengedése és az Isten vezetésére való hagyatkozás révén tudjuk valaha is megtalálni a szabadságot és boldogságot. A 27. versben a jellegzetesen zsidó hit a jutalomban és a büntetésben - ahogyan azt az Isten országában az ítéletkor kiszabják majd - keresztény értelmezést kap: Jézus, az Emberfia lesz a vádló. Bármire is utalhatott eredetileg a 28. vers (a királyság közelgő eljövetele, a halál és föltámadás, húsvét), itt a 17,1-8-beli színeváltozás bevezetésére szolgál. Ebben az eseményben a tanítványok előzetest kapnak az Emberfiának dicsőséges királyságbeli eljöveteléből.
 
17,1-8 A színeváltozás. (ld. Mk 9,2-8; Lk 9,28-36). Jézus színeváltozásának története az Emberfia uralmába való eljövetelének előzetese (ld. 16,28). Némely értelmező vitatja, hogy az elbeszélés eredetileg a feltámadt Úr megjelenéséről szól és visszahelyezik Jézus földi küldetésébe. A történetnek azonban nem sok köze van az evangéliumok feltámadás utáni megjelenéseihez. A színeváltozás egy látnoki jellem történelmi tapasztalatának tűnik. Az 1. vers hivatkozása a "hat nap múlvá"-ra rejtélyes, bár a hegy - mint az isteni megnyilatkozások kiváltságos helye - utalást sejtet Isten megjelenésére Mózesnek a Sínai-hegyen (ld. Kiv 24,16). Amint az evangéliumban másutt, itt is megvan a Péterből, Jakabból és Jánosból álló tanítványok belső köre. A 2. versben az "elváltozott" szó használata - annak lefestésére, ami Jézussal történt - egy formai vagy külalakbéli változást jelez. A tanítványok egy pillanatra megtapasztalják Jézus fenségét, amint az majd teljesen megnyilvánul a királyság eljövetelekor. Mózes és Illés nevének sorrendje a 3. versben világossá teszi, hogy ők képviselik az ószövetségi törvényt és prófétákat.
 
A színeváltozás leírásában Máté elsősorban a tanítványoknak az esemény alatti viselkedésére figyel. A 4. versben Péter Jézust "Uram"-nak szólítja és engedélyt kér tőle a három sátor felállítására. Láthatóan azt remélte, hogy mindannyian ebben a dicsőséges légkörben maradnak, míg a királyság elérkezik. A tanítványok reményei még magasabbra szöknek az 5. versben a felhőből szóló hang (Isten jelenlétének zsidó képe) hallatán, amely pontosan ugyanazon szavakkal erősíti meg Jézus különleges helyzetét, mint a kereszteléskor (ld. 3,17). A tapasztalat félelmetes jellege megrémíti a tanítványokat (6. v.), de Jézus vigasztalja és bátorítja őket, hogy ne féljenek (7. v.).
 
17,9-13 A színeváltozás történetének folytatása. (ld. Mk 9,9-13). A történet folytatása Jézus dicsőségének előzetesét összekapcsolja szenvedésével, halálával és feltámadásával. A 9. versben az elváltozást látomásnak mondja és figyelmezteti a tanítványokat, hogy a feltámadás utánig ne beszéljenek róla. A Mk 9,10-zel szemben a tanítványok láthatóan értik, mit jelent a halálból való feltámadás. Kérdésük Illésről a 10. versben a Mal 4,5-6-on alapuló hagyományra utal, hogy Illés prófétának vissza kell térnie a mennyből, mielőtt Isten országa eljön. Jézusnak a 11-12. versben megadott válasza érvényesnek fogadja el ezt a hagyományt, de kijelenti, hogy Illés már eljött Keresztelő János személyében (ld. 11,14). Ahogy nem ismerték fel Jánost, sőt szenvedésben és halálban volt része, úgy Jézust, az Emberfiát sem fogják megérteni és halálra adják (ld. 14,1-12). Arra az esetre, ha bármi kétség merülne föl Keresztelő Jánosnak Illéssel való azonosításában, Máté hozzáteszi, hogy a tanítványok ezután fölismerték, hogy Jézus Jánosról beszélt (13. v.).
 
17,14-20 A megszállott fiú meggyógyítása. (ld. Mk 9,14-29; Lk 9,37-43). Máté elbeszélése a megszállott fiú meggyógyításáról sokkal rövidebb, mint Márké. Valójában a téma nem annyira Jézus gyógyító hatalma, mint Márknál, hanem inkább a tanítványok sikertelen gyógyítása "gyönge hitük" miatt (20. v.). A fiú állapotának a Mk 9,17-18; 20-22; 25-26-beli hosszas leírását jelentősen összesűrítette és egyszerűen a holdfázisoktól befolyásoltnak jellemezte ("holdkóros"). A fiú apja a 14-15. versekben könyörgéssel közelít Jézushoz ("ezekkel a szavakkal hullott térdre előtte: Uram, könyörülj..."). A 17. vers kemény szidása a tanítványoknak szól; ezt erősíti meg a 20. vers, ahol "gyönge hitükért" bírálja őket.
 
A gyönge hit említése alkalmat ad a hitről és a mustármag méretéről szóló mondásra. A mustármag picike (ld. 13,31) és a mondás lényege az, hogy még egy kis mennyiségű hitnek is drámai hatásai lehetnek. A 14-19. versek - amelyek lényege a tanítványok hitének hatástalansága - és a 20. vers - a mégoly kicsiny hit hatalmas erejéről szóló - mondásának összekapcsolása teljesen formai. Más szóval, a két egységet csak azért egyesítették, mert a "gyönge hittel" foglalkoznak és a tény ellenére, hogy mindkét rész jelentése teljesen más. Némely kéziratban a 21. versként szerepel, amely a Mk 9,29-ben található. Ha a szakasz eredetileg is Mátéhoz tartozott, ott nincs semmi magyarázat arra, hogy más ősi kéziratokból miért hagyták el. Legvalószínűbb, hogy a másolás során tették hozzá Máté szövegéhez.
 
17,22-23 A szenvedés második megjövendölése. (ld. Mk 9,30; Lk 9,43-45). A szenvedés második megjövendölése a Jézusra Jeruzsálemben váró szenvedésre és halálra emlékeztet minket. A "kerülnie" kifejezés a 22. versben azt sugallja, hogy ezen események Isten engedélyével és tervével összhangban fognak történni. A Mk 9,32-beli apostoloktól eltérően, akik nem értik a próféciát és félnek rákérdezni, a Mt 17,23-beli tanítványok nagyon világosan értik azt.
 
17,24-27 A templomadó. Mikor azt firtatják, hogy vajon Jézus megfizette-e a templomadót a jeruzsálemi templom fenntartására és az ott felajánlott áldozatokra (ld. Kiv 30,11-16; Neh 10,32-33), Péter, mint Jézus szóvivője, igennel válaszol (24-25a v.). A történet tovább folytatódik, hogy megvilágítsa, Jézusnak igazában nem volt kötelessége ezt megtenni. A 25b-26. versekben alkalmazott kép azon alapul, hogy Jézus azonos az Isten fiával. Ahogyan a királyok az idegenektől szednek adót és nem saját népük fiaitól, Isten is (akinek háza a jeruzsálemi templom) adót kíván az emberektől, de nem a saját fiától, Jézustól. A történet a 27. versben végződik az adó megfizetésére szolgáló pénz csodálatos biztosításával.
 
Bár Jézusra nem vonatkozott a templomadó megfizetésének kötelezettsége, megtette, nehogy valakit is megbotránkoztasson. Kr. u. 70. után, mikor a jeruzsálemi templomot lerombolták és a zsidó templomadót a római Jupiter Capitolinus pogány templom fenntartására fordították, ez a történet tanáccsal szolgált Máté közössége zsidó tagjainak. Mint Isten Jézus általi gyermekei, nem kötelesek az adót megfizetni, de meg kell tenniük a további bajok elkerülése érdekében.
 

Jézus öt nagyobb beszéde közül a negyediket (ld. 5-7; 10; 13; 24-25. fejezetek) találóan jellemzik úgy, mint Máté tanácsait egy megosztott közösség számára. Az evangélista különféle forrásokból vette a mondásokat és úgy rendezte el őket, hogy ezekkel vezesse a keresztény közösségeket, amelyek próbálnak megbirkózni a karrierizmussal, botrányokkal, hibákkal, kiengesztelődéssel és megbocsátással. E beszéd két fő része a "kicsinyek" gondozásával (18,1-14) és a közösség vétkes tagjai iránti helyes magatartással foglalkoznak (18,15-35).
 
18,1-4 A nagyság Isten országában. (ld. Mk 9,33-37; Lk 9,46-48). A beszédre a tanítványok arról való vitája ad alkalmat, hogy ki a legnagyobb Isten országában (1. v.). Problémájuk összefüggésben áll koruk zsidó társadalmával, mivel jócskán keringtek elméletek az eljövendő országbeli helyzetről és beosztásról. A holt-tengeri tekercseket ránkhagyó közösség még a közös étkezéseket is a csoporton belüli rang szerint rendezte meg. Az étkezéseket annak tükörképeként föltételezték, amely Isten országa eljövetelekor fog bekövetkezni.
 
Válaszul a tanítványok kérdésére, Jézus rámutat egy gyerekre (2. v.) és arra buzdítja őket, legyenek olyanokká, mint a gyermekek (3. v.). Az ókori társadalmakban a gyereknek nem voltak jogai és teljesen szüleitől függött. A gyerek szükségképpen mindent ajándékként kapott. Hasonlóképpen senki sem tarthat igényt Isten országára rangja vagy helyzete alapján, csak azok léphetnek be oda, akik felismerik ezt a tényt és a királyságot ajándékként fogadják (4. v.). A gyermeket itt azok jelképeként mutatja be, akiknek nincsen joguk vagy igényük a királyságra, nem pedig az ártatlanság vagy alázat mintájául. Minden elméletet az eljövendő királyságbeli rangról és a jelenről, mint a jövő tükréről, Istennek és az ő országának tragikus félreértéseként utasít el.
 
18,5-10 A kicsinyek megbotránkoztatása. (ld. Mk 9,42-48; Lk 17,1-2). E részben a "gyerek" más jelentést kap. Az előző részben a jogállásnélküliekre vonatkozott, itt azonban a közösség egyszerű és jószívű tagjait jelenti, akiket félre lehet vezetni. A mondás a Jézus nevében befogadott gyermekről az 5. versben azonosságot fejez ki a kicsinyek és Jézus között. Sajátos módon lakik bennük. Az őket félrevezetni szándékozók három súlyos figyelmeztetést kapnak: (1.) jobb halottnak lenni, mint egyet is megbotránkoztatni e kicsinyek közül a tanítványság útján (6. v.); (2.) a botrány iránti felelősséget nem lehet elutasítani azon az alapon, hogy a botrány elkerülhetetlen (7. v.); (3.) minden - még a láb, kéz vagy szem hiánya is - jobb, mint botrányt okozni a közösségben (8-9. v.). Ez a harmadik figyelmeztetés előképe lehet a közösségnek, mint Krisztus testének, amelyről lenyesik vagy kiközösítik az ellenkező tagokat. A szakasz a 10. verssel zárul, ahogyan az 5-ben kezdődött, egy utalással Istennek a "kicsinyek" iránti törődésére és figyelmére.
 
18,12-14 Az eltévedő kicsinyek. (ld. Lk 15,3-7). Mi történik, ha a kicsinyek egyike eltéved? Ez a szakasz Istent az eltévedt bárányait kereső pásztorhoz hasonlítja. A keresés nem föltétlenül jár eredménnyel ("Ha... megtalálja," 13. v.), de az "eltévedtek" visszatérése nagy örömére szolgál Istennek. Isten azt kívánja, hogy a kicsinyek közül egy se vesszen el vagy legyen átkozott (14. v.). Figyeljük meg, hogy megkülönbözteti az eltévedőket és az elveszőket.
 
18,15-17 Kiengesztelődés a vétkessel. Jézus negyedik nagyobb beszédének második nagy része (18,15-35) a közösség vétkes tagjai iránti magatartásokkal foglalkozik. Az első szakasz (18,15-18) a különféle megteendő lépéseket körvonalazza, mikor az egyik keresztény vét a másik ellen. Mindegyik fokon (személyes feddés, tanúk előtti figyelmeztetés, az egész közösség előtti intés) a cél a vétkes keresztényt visszanyerni a közösség számára. Még a kiközösítés erős lépését is valószínűleg arra szánták, hogy a kiengesztelődés felé taszítsa a bűnöst. A holt-tengeri közösségben is hasonló eljárásokat alkalmaztak, a MTörv 19,15 alapján. A kiközösített tag pogánynak vagy vámosnak tekintése a 17. versben páratlan, tekintve Jézus mindkét csoport iránti nyitottságát. A kifejezések itt egyszerűen csak jellemzik azokat, akiket kizártak a zsidó vallási élet fő áramából.
 
18,18-20 Oldás és kötés. Jézusnak a megosztott közösséghez szóló tanácsai a kötésről és oldásról (18. v.), és a Jézus nevében ketten vagy hárman összegyülekezőkről (19-20. v.) föltehetően a közösség azon hatalmára vonatkoznak, hogy végső esetben a vétkesek kiközösítéséhez folyamodjanak. A 18. versben a tanítványok (ld. 16,19, ahol egyedül Péter kap hatalmat) ígéretet kapnak, hogy Isten az ő földi döntéseik mögött fog állni. A 19-20. versben a közösség egyetértését, amelyet imádsággal kapcsolnak össze, Isten kötésként fogadja majd el, mert ő különös módon van jelen a közösségi imában. A közösséget megtagadó eltávolításának fontos és fájdalmas jellegét ellensúlyozza a közösség bizakodása, hogy Isten elfogadja döntéseiket.
 
18,21-35 A megbocsátás. Miután foglalkozott a teljesen javíthatatlan tag és a kiközösítés végső büntetésével, a beszéd a közösségen belüli megbocsátás és kiengesztelődés sokkal hétköznapibb tapasztalata felé fordul. A helyzet ugyanaz, mint a 18,15-ben: "Ha vétkezik ellened testvéred..." Ebben az esetben a vétkes személy hallgat a sértett félre vagy a sok tanúra vagy az egész közösségre. Hányszor kell valakinek megbocsátani? Megint Péter a csoport szóvivője és egy általa nagyon nagyvonalúnak tartott számot ad válaszként: hétszer (21. v.). Jézus kijavítja Pétert és így válaszol: hetvenhétszer. Az új számot nem kell szó szerint venni. A lényeg az, hogy a keresztényeknek nincs joguk bármilyen határt szabni a megbocsátásnak.
 
Hogy a keresztényeknek miért nem szabad korlátokat felállítani a megbocsátásban, azt a könyörtelen szolga példabeszéde mutatja be (23-35). Ez a példabeszéd az Úr imájának második "mi-kérését" önti történet formájába: "bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (6,12). Más szavakkal, Isten hajlandósága, hogy nekünk megbocsásson, a mi hajlandóságunkon múlik, hogy megbocsátunk-e másoknak (ld. 6,14-15). A példabeszédbeli király tettei azt mutatják, hogy őt Istennel kell azonosítani. Elszámolást követel (23. v.), úrnak nevezik (26. v.) és nagy könyörületességet mutat, leírva egy hatalmas adósságot (27. v.). A könyörtelen szolga mégis elmulasztott tanulni a király példájából és kegyetlensége a másik szolga iránt az ő saját megbocsátásának visszavonását eredményezi (28-34. v.). A történet arra figyelmeztet, hogy az Istentől kapott megbocsátást elveszítjük, ha mi nem vagyunk hajlandók megbocsátani másoknak (35. v.). A meg nem bocsátás ki van zárva Isten irgalmából. Azok, akik Isten irgalmát akarják, irgalmasságot kell mutassanak mások iránt.
 

19,1-12 Házasság és válás. (ld. Mk 10,1-12). A negyedik beszéd is a szokásos módon végződik ("Amikor Jézus ezt a tanítását befejezte") és Jézus júdeai területre lép (19,1). Máté számára (akárcsak Márknak) Galilea a kinyilatkoztatás helye (ld. 4,12-17) Júdea pedig az elutasításé és a halálé. Jézus továbbra is nagy tömegeket vonz és gyógyítja a betegeket (2. v.).
 
Jézust a farizeusok provokálják, amikor a házasságról és a válásról kérdezik őt. Kérdezősködésük kifejezésmódja a 3. versben ("bármi okból") Jézus tanítását a zsidóknak a válás alapjairól folytatott vitájába helyezi. A MTörv 24,1-nek megfelelően a férj leírta a válás feltételeit, odaadta feleségének és így véget ért a házasság. A válás alapjai a MTörv 24,1-ben ("valami taszítót fedez föl rajta") meghatározatlanok. Jézus idejében az egyik iskola a nő részéről elkövetett házasságtörés esetére korlátozta a válást, a másik sokkal szabadabban értelmezte és egészen odáig elment, hogy egy asszonytól el lehetett válni, ha rosszul főzött, vagy nem volt szép. Elfogadott volt, hogy az elvált férfi és nő újra megházasodhatott, bár a qumráni templomi tekercs legalább bizonyos zsidó körök tagjai esetén kétségbe vonja ezt.
 
Máté előadása Jézus házasságról és válásról szóló tanításáról a 4-9. versben először is a Ter 1,27-et (4. v.) és a Ter 2,24-et (5. v.) idézi. Isten eredeti teremtő tervében a házasság felbonthatatlan és semmiféle emberi tényező nem vethet véget egy ilyen egységnek (6. v.). Az Ószövetségben (ld. MTörv 24,1-4) a válás csak az emberi gyengeség miatt volt megengedett. Nem ez volt Isten eredeti szándéka (7-8. v.). Jézus újra magára ölti a törvény hiteles értelmezőjének szerepét és a 9. versben teljesen megtiltja a válást és újraházasodást, a "fajtalan életvitelt", ami valószínűleg egy olyan házasságot jelent, amelyet a Lev 18,6-18-ban tiltott rokonsági fokok közt kötöttek meg (ld. a Mt 5,32 magyarázatát). Kevés kétség fér ahhoz, hogy Jézus a házasságot felbonthatatlannak tartotta (ld. Mk 10,11-12; Lk 16,18; 1 Kor 7,10-11). Nem könnyű azonban megállapítani, hogy Jézus ebben az esetben vajon egy elméletet vagy egy parancsot fektetett le.
 
Jézus e témáról szóló tanításának mélyreható természete (amely elbánik a MTörv 24,1-4-gyel) a tanítványokat a 10. versben arra a kérdésre vezeti, hogy vajon tanácsolható-e egyáltalán a házasság. A 19,11-ben Jézus világosan kijelenti, hogy a coelibátus Isten ajándéka és nem mindenkinek szól. (11. v.). A 12. vers szerint a keresztény nőtlenség válasz Isten országának a megtapasztalására, ahogyan az megmutatkozik Jézus tanításában és példájában. Nem a nők gonosz gyanúsításán, vallási tisztaságon vagy a közösségi élet követelményein alapszik. A holt-tengeri közösségnek úgy tűnik, szintén voltak házas és nem házas tagjai egyaránt.
 
19,13-15 A gyermekek és a királyság. (ld. Mk 10, 13-16; Lk 18,15-17). Sokat tartottak Jézus gyermekeknek adott áldásáról (13. v), mivel szentség hírében állt. Úgy föltételezték, hogy a szentség ereje továbbmegy belőle és önmagát adja át másoknak. Ezt a helyzetet felhasználta az Isten országának befogadásáról szóló tanításra. A 18,1-4-beli esethez hasonlóan a gyermek azokat szimbolizálja, akiknek nincsenek jogaik, azokat, akiknek szükségszerűen mindent ajándékként kell fogadniuk. A királyság azoké, akiknek nincsenek helyzet és fensőbbség iránti igényük, azoké, akik fölismerik, hogy ez ajándék.
 
19,16-30 A vagyon és a királyság. (ld. Mk 10,17-31; Lk 18,18-30). A gazdagság, mint a tökéletes tanítványság akadálya merül fel Jézusnak a gazdag ifjúval való találkozásában. Mikor az megkérdi, mi szükséges az örök élethez, Jézus felszólítja őt ("ha el akarsz jutni"), hogy teljesítse a tízparancsot, továbbá a felebarátokra és önmagunkra vonatkozó szeretet parancsát (16-20. v.). Mikor azt válaszolja, hogy ezeket mind megtartja, Jézus egy újabb fokozatra hívja ("Ha tökéletes akarsz lenni") a 21. versben. A tökéletesség az ő számára is, akárcsak Jézus tanítványainál, magában hordozza vagyonának szétosztását a szegények között és az osztozást a bizonytalanságban, valamint a bizalomban, amely a földi Jézus és követőinek életét jellemezte. Az ifjú képtelen volt elfogadni Jézus meghívását a törvény megtartásán túli tökéletesség új fokára (22. v.).
 
A gazdag ifjú képtelensége Jézus kihívásának elfogadására adja a hátteret azoknak a 23-26. versekben szereplő tanításoknak, amelyek a gazdagságról, mint a tanítványság akadályáról szólnak. Nemcsak hogy nehéz a gazdagnak Isten országába jutni (23. v.), hanem gyakorlatilag lehetetlen, ahogy a 24. vers mondása a "tű fokáról" megvilágítja. A tanítványok 25. versbéli elképedése abból ered, hogy az ő föltevésük szerint a gazdagság az isteni kegy jele. A 26. versben Jézus azt hirdeti, hogy senki sem juthat saját javai vagy érdemei miatt a királyságba, az Isten országa ajándék.
 
Péter újra szóvivőként kérdezi Jézust a szegénység jutalmairól (27-30. v.). Péter elhagyta galileai halászvállalkozását (ld. 4,18-22) és családját (ld. 8,14-15). Nem kicsinyelhetjük le Jézus első követőinek kockázatát és áldozatát. A királyság "új korszakában" az Emberfia dicsőségében fognak osztozni (28. v.) és jutalmuk egy sokkal jobb társadalmi és vallási közösség lesz (29. v.). A 30. vers alkalmi mondását az elsők és utolsók helyének megfordításáról a következő példabeszéd jeleníti meg.
 
20,1-16 A jó munkaadó példabeszéde. Összekapcsolva a 20,1-15-ben szereplő példabeszédet a 19,30 és a 20,16 elsőkről és utolsókról szóló mondásaival és beágyazva azt a tanítványok jutalmának szövegkörnyezetébe (19,27), az evangélista Jézusnak azon ígéretét ábrázolja, hogy a tanítványok, akiket most utolsóknak tartanak, elsők lesznek a jutalmak vételében (ld. 20,8). Jézus küldetésének szövegösszefüggése alapján a példabeszéd valószínűleg azon ellenfeleinek szólt, akik azért bírálták őt, mert a királyság jó hírét vámosoknak és bűnösöknek hirdette. Ebben a beállításban a példabeszéd számára legjobb cím "a jó munkaadó." A munkaadó a Jézusban, mint képviselőjében megjelenő Isten.
 
A jó munkaadó hajnalban munkásokat fogad fel a szokásos napi egy dénár bérért és kiküldi őket a szőlőjébe dolgozni (1-2. v.). A nap különböző szakaiban más munkásokat is felfogad a 3-7. versek szerint (délelőtt, délben, délután, késő délután) bérüket azonban nem részletezi ("ami jár"). A 8. versben a munkaadó megparancsolja, hogy a béresek a felvételükével ellentétes sorrendben jussanak fizetésükhöz és mindannyian ugyanazt a bért kapják (11. v.). Az egész napot átdolgozók zúgolódásaira (11-12. v.) a munkaadó azt válaszolja, hogy pontosan a megállapodott bért fizette nekik (13-14. v.); nincs joguk panaszra, ha ő jószívű akar lenni másokhoz (15. v.). Isten igazságosságát és nagylelkűségét használja fel annak magyarázására, miért hirdette Jézus a királyságot a jámboraknak és Izrael elveszett bárányainak egyaránt (ld. 10,6). Amennyiben befogadják tanítását, mindkét csoport egyenlő mértékben részesül Isten országában.
 
20,17-19 A szenvedés harmadik megjövendölése. (ld. Mk 10, 32-34; Lk 18,31-34). A szenvedés harmadik megjövendölése a Jeruzsálemi úton hangzik el, amely dombos területen vezet át. Ez a jövendölés sokkal részletesebb, mint az előző kettő (16,21; 17,22-23) és félreérthetetlenül megemlíti Jézus zsidó és pogány kínzóit. Máté változata a megfeszítést is megemlíti, mint Jézus halálának módját.
 
20,20-28 Az előkelő helyek a királyságban. (ld. Mk 10,35-45). Az eljövendő királyságbeli helyzet kérdése (ld. 18,1-4) tűnik fel újra Jakab és János anyjának kérésében, hogy fiai különleges helyet foglalhassanak el a királyságban. A Mk 10, 35-37-ben a két tanítvány saját maga adja elő kérését. Jézus a 22-23. versben ezt válaszolja: (1.) azért, hogy országában osztozzanak, a tanítványoknak a neki szánt szenvedés kelyhében is osztozniuk kell és (2.) nem az ő kiváltsága a kiválóság helyeit kijelölni a királyságban. A többi tanítvány méltatlankodása a 24. versben szolgáltat alkalmat Jézusnak, hogy mások szolgálatára, mint a közösségében elérhető vezető hely megszerzésének módjára tanítson. A vezetőség, mint a pogány mintáknak megfelelő hatalom ("zsarnokoskodnak a népeken"), szembekerül a Jézus mintája szerinti vezetőséggel, a mindenki szolgálatával (25-27. v.). A vezetésnek ez a módja, amely mások szolgálatán alapul, Krisztus áldozatos halálában gyökerezik, amely "váltságdíj sokakért" (28. v.).
 
20,29-34 A két vak ember meggyógyítása. (ld. Mk 10,46-52; Lk 18,35-43). A jerikói két vak meggyógyítása a Mk 10,46-52-béli Bartimeussal áll párhuzamban, de sok eltéréssel. Máté, kinek előadásában két vak szerepel (hasonló jelenség van a 8,28-ban) több figyelmet szentel Jézus hatalmába vetett hitüknek, mint a gyógyítás folyamatának. Jézust a könyörgés nyelvén szólítják meg a 30,31 és 33. versekben. "Úrnak" és "Dávid fiának" hívják őt. Irónia van abban, hogy azok, akik fizikailag vakok, lelkileg mégis látnak és fölismerik, ki is valójában Jézus. Jézus, az irgalmas gyógyító ekkor megadja nekik a fizikai látást (34.v.) és ők csatlakoznak a tanítványok csoportjához.
 
21,1-11 A Messiás bevonulása. (ld. Mk 11,1-11; Lk 19,28-38; Jn 12,12-19). Jézus bevonulása Jeruzsálembe kelet felől történik, az Olajfák hegyéről, amely kapcsolatban áll a Zak 14,4-beli "Úr napjával". Máté az eseményt az Iz 62,11 (Mt 21,5) és a Zak 9,9 beteljesedéseként értelmezi. Az Iz 62,11 ("Mondjátok meg Sion leányának") Jézusnak a tömeg általi lelkes fogadtatásában teljesül be (8. v.), továbbá abban az üdvözlésben, amelyet Dávid fiaként kap a Zsolt 118,25-26 szavaival (9. v.). Az egész város érdeklődik Jézus iránt és egy galileai prófétával azonosítják őt (10-11. v.). A Zak 9,9-et ("királyod vonul be hozzád, szerényen") Jézus azzal az alázatos magatartással teljesíti, amellyel bevonul a városba. A két teherhordó állat ("a szamár és csikaja") a 2. és 7. versben nagyon is szó szerint teljesíti az ószövetségi jövendölést a benne szereplő állat kétszeri említésével. Jézus bevonulása Jeruzsálembe a Messiás bevonulása volt és így teljesen alkalmazkodott az ószövetségi próféciához és a zsidó várakozásokhoz. Mindamellett ez egy alázatos személy bevonulása volt, nem egy katonai hódítóé.
 
21,12-17 A Messiás temploma. (ld. Mk 11,15-19; Lk 19,45-48; Jn 2,13-22). A Messiás szent városbeli első cselekedetei a jeruzsálemi templomban zajlanak. A kereskedőasztalok felborogatása a templom külső udvarában (12. v.) szintén úgy mutatkozik előttünk, mint az ószövetségi próféciák beteljesítése. Az Iz 56,7 szerint a templom az imádság háza kell legyen; a Jer 7,11 szerint a kereskedők rablóbarlanggá tették azt.
 
Túl ezen a templom elüzletiesítése elleni tiltakozáson Jézus vakokat és bénákat is gyógyít. A vakok és bénák jelenlétét a templom területén a hivatalos templomi személyzet valószínűleg nem fogadta örömmel (ld. 2 Sám 5,8). Ezidáig a farizeusok voltak Jézus fő ellenfelei, de most és az evangélium hátralévő részében a főpapok és a vének válnak azzá. Feldühödve Jézus megnyilvánulásán, a templom területén végzett gyógyításokon és a Jézus iránti népszerű lelkesedésen az ellenfelek magyarázatot követelnek a 16. versben. A Jézus által adott magyarázat annyi, hogy a gyermekek lelkesedése csupán a Zsolt 8,3 beteljesítése. Jézus ezzel eltávozik Betániába, egy Jeruzsálemtől keletre eső faluba és ott éjszakázik.
 
21,18-22 A fügefa megátkozása. (ld. Mk 11,12-14, 20-24). A fügefa megátkozása Jézus egyetlen olyan csodás tette, amely valami kárt vagy rontást okoz. Ezt legjobb jelképes vagy prófétai cselekedetnek tekinteni: mikor a Messiás eljött a szent városba az igazságosság gyümölcseit keresni, semmit sem talált. A tett előképe Jeruzsálem bukásának és a templom 70-béli lerombolásának. Máté a cselekedet csodás jellegére fekteti a hangsúlyt ("tüstént elszáradt") és a 19-20. versekben készíti elő a hátteret a 21-22. versek - a hittel végzett ima rendkívüli erejéről szóló - mondásai számára. A tanítványok részesülhetnek Jézus hatalmában, ha az övéhez hasonló hittel rendelkeznek. Amint az Máté evangéliumában szokásos (ld. különösen a 8-9. fejezeteket), Jézus csodás hatalmának megmutatkozása az imádság és a hit erejéről szóló tanításában oldódik fel.
 
21,23-37 Jézus hatalma. (ld. Mk 11,27-33; Lk 20,18). A 23-27. versbéli vita Jézus hatalmáról az első tagja egy vitasorozatnak Jézus és ellenfelei között. A sorozatot három példabeszéd szakítja meg a 21,28-22,14-ben és csak ezután folytatódik a 22,15-46-tal. Az első vitában az ellenfelek főpapok és a nép vénei. E csoportnak jelentős szerepe van Jézus halálra adásában. A vita témája a hatalom (23. v.), amellyel Jézus bevonult a városba, megtisztította a templomot, meggyógyította a bénákat és vakokat és tanított.
 
Jézus visszakérdezéssel felel (24-25. v.). Megígéri, hogy válaszol kérdésükre, ha előbb ők válaszolnak nyilvánosan, vajon János keresztsége Istentől vagy csupán embertől való-e. Jézus kérdése visszakozásra készteti ellenfeleit: ha azt válaszolják, "Istentől," beismerik ostobaságukat és lelki látásuk hiányát, hogy nem pártfogolták János ügyét. Ha azt mondják, "csak embertől," megkockáztatják, hogy sokan megharagszanak rájuk, akik Jánost az Isten által küldött prófétának tartották. Jézus ellenkérdése hallgatásra kényszeríti az ellenfeleket ("Nem tudjuk"). Megszégyenülnek és Jézus méltósággal kerül ki a vitából (27. v.). A vita továbbviszi a Keresztelő János és Jézus közti párhuzamot is. Máté olvasói tudják, hogy egyaránt Isten volt János és Jézus hatalmának forrása.
 
21,28-32 A két testvér. A vitákat három példabeszéd szakítja meg, amelyek Jézus ellenfeleinek bűnösségével (28-32. v.), a nekik járó büntetéssel (33-43. v.) és e büntetés kivitelezésével foglalkoznak (22,1-14). A két testvér példabeszéde (28-32. v.) föltételezi, hogy Jézus tanítása Isten országáról Izrael vallási történetének sarkalatos pontja. Ahogyan a második fiú először megtagadta apja parancsát, de aztán megbánta és engedelmeskedett (30. v.), úgy alakítják át most Jézusra válaszul életüket a vámosok és prostituáltak (31. v.) és bejutnak a királyságba. Ahogyan az első fiú engedelmességet ígért, de aztán semmit sem tett (29. v.), úgy mulasztják el Jézus bevallottan és nyilvánosan vallásos ellenfelei a királyságról szóló üzenetnek megfelelő cselekvést. Az ellenfelek bűnössége Jézus tanításának elutasításában áll és éles ellentétben van azok nyíltságával és elhatározásával, akiket megvetnek. A 32. versben folytatódik a János és Jézus közötti párhuzam: a két testvér példabeszédének erőteljessége János szolgálatában is jelen volt. A vámosok és bűnösök megtérése a szentség útjára arra kellett volna, hogy indítsa Jézus ellenfeleit, hogy elfogadják tanítását és ne gyanakvással és ellenségesen tekintsenek rá.
 
21,33-46 A bérlők. (ld. Mk 12,1-12; Lk 20,9,19). A bérlők példabeszéde az Izrael vallási és politikai vezetőinek kijáró büntetéssel foglalkozik. A példabeszéd nyilvánvalóan az Iz 5,1-7-re utal, amely Izraelt Isten szőlőskertjeként ábrázolja és a 33. vers sok kifejezése egyenest ebből az ószövetségi szakaszból származik.
 
Isten a szőlőskert tulajdonosa; birtokát bérbe adta a vallási és politikai vezetőknek. Sok szolgáját küldte el a szőlőbe, de mindegyikük ugyanabban a rossz sorsban részesült (34-36. v.). A tulajdonos arra számít, hogy legalább a fiát (Jézust) tisztelettel fogadják majd. A valóságban ővele még rosszabbul bánnak egészen addig, hogy megölik a szőlőn kívül. (37-39. v.). Mikor maga a tulajdonos jön el, megbünteti a bérlőket azáltal, hogy elpusztítja őket (41. v.) és az Isten országabeli elöljáróság iránti igényüket elveszi tőlük (43. v.). A szőlőt másoknak adja bérbe (az egyháznak) és Isten népe Krisztusban bőséges termést fog hozni. Az ellenfelek Jézus iránti elutasítása ("a kő") büntetésük oka. Ezt a Zsolt 118,22-t (42. v.) teljesíti be. Máté közössége ebben a példabeszédben találhatott magyarázatot Jeruzsálem rómaiak általi 70-es lerombolására és azon követelés igazolására, hogy Isten igaz népévé kell lenniük.
 
A 44. vers mondása a kőről sok korai kéziratból hiányzik és a többi kéziratba pedig a Lk 20,18-ból vehették át a Mk 21,42 témájával fennálló kapcsolata miatt. Jézus legnagyobb ellenségei - a főpapok és a farizeusok - rájönnek, hogy e példabeszédek róluk szólnak (45. v.), de félnek letartóztatni Jézust az őt prófétának tartó tömeg miatt (ld. 21,11, 26).
 
22,1-14 A királyi menyegző. (ld. Lk 14,15-24). A királyi menyegzői lakoma példabeszéde Jézus ellenfeleinek büntetésével foglalkozik (különösen az 5-7. versek) és sok közös vonása van a 21,33-46 bérlőkről szóló példabeszédével. A menyegzői ünnep vagy lakoma népszerű mód volt annak elképzeltetésére, milyen lesz majd az élet az eljövendő királyságban. A király és fia nyilvánvalóan Istent, az Atyát és Jézust képviselik. A szolgák első csoportja (próféták) által közvetített meghívását elutasítják (3. v.), a második szolgacsoport általi meghívás (valószínűleg Keresztelő János és Jézus) pedig már nemcsak közömbösségbe ütközik (5. v.), hanem ellenségességbe is, egészen addig, hogy a szolgákat megölik (6. v.). A 7. vers életszerű leírása arról, hogyan pusztította el a király serege a gyilkosokat és városaikat, Máté első olvasóinak biztosan Jeruzsálem 70-es, római hódítók általi lerombolását idézte az eszébe. Mivel Izrael bevallottan és nyilvánosan vallásos népe elutasította a meghívást Isten országába, megszületett egy általános meghívás (8-10. v.) mindenféle ember számára, beleértve a vámosokat és prostituáltakat (és talán még a nem-zsidókat is).
 
Ugyanakkor a meghívás puszta elfogadása nem biztosítja a részvételt a lakomán, ahogy azt a 11-13. versek közjátéka erre rámutat. A menyegzői lakoma vendégeitől elvárják, hogy tiszta és rendes öltözetben jelenjenek meg. Mikor a király (az Atyaisten) meglát egy nem megfelelően öltözött embert, hűvösen kérdezi őt ("Barátom") és kidobatja a lakoma terméből. Vámosnak vagy utcanőnek lenni nem biztosíték többé a megváltásra, ahogy a farizeusság vagy főpapság sem; az embernek el kell fogadnia Jézus meghívását a királyságba és eszerint is cselekednie, hogy mikor a lakoma kezdetét veszi, megfelelően föl legyen készülve a részvételre. Ebben az összefüggésben a 14. vers mondása azt sugallja, hogy a meghívás a királyságba mindenféle embernek szól, de csak néhányuk cselekszik úgy, hogy megengedjék számára a részvételt a királyságbeli lakomán.
 
22,15-22 Adó a császárnak. (ld. Mk 12,13-17; Lk 20,20-26). A Jézus ellenfeleinek szánt három példabeszéd után visszatér a viták sorozata. A második vita az uralkodónak fizetendő adóval foglalkozik. Az ellenfelek a farizeusok, akik vallásos emberekként rossz néven vették az adó fizetését egy idegen kormánynak, valamint a Heródes-pártiak, akik az adóztatás rendszerét irányíthatták Palesztinában. A két csoport egyesíti erőit, hogy tőrbecsalják Jézust. Ha azt erősíti meg, hogy meg kell fizetni az adót, elveszíti a vallásos nacionalisták tiszteletét. Ha elutasítja az adó megfizetését, letartóztatják, mint politikai lázadót.
 
A farizeusok és a Heródes-pártiak hízelgő, álszent módon közelítenek Jézushoz (16. v.) és ezután teszik fel kérdésüket, vajon törvényes-e adót fizetni az uralkodónak (17. v.). Fölismerve képmutatásukat (18. v.), Jézus azzal kerüli el csapdájukat, hogy megkéri, mutassanak egy pénzt a császár nevével és képével. Maga a tény, hogy mind a farizeusok, mind a Heródes-pártiak a császár pénzét használják, magában foglalja, hogy adót kell fizetniük a császárnak (21. v.). Jézus mindamellett továbbviszi a vitát egy másik szintre azáltal, hogy felhívja ellenfeleit, legyenek engedelmesek adójuk megfizetésében Istennek ugyanúgy, ahogy leróják adójukat a császárnak. Az ellenfelek lelepleződnek, hogy képmutatók és nem igazán vallásosak, Jézus tekintélye pedig gyarapszik, hogy fölismerte jellemüket és elkerülte csapdájukat.
 
22,23-33 A feltámadás. (ld. Mk 12,18-27; Lk 20,27-40). A sorozat harmadik vitája a halottak feltámadására összpontosít. A szadduceusok papi pártja tagadta a halottak feltámadását azon az alapon, amely a Pentateuchusztól különböző más ószövetségi könyvekben jelentkezik. A szadduceusok csak a Biblia első öt könyvét fogadták el hitelesnek. A feltámadásban való hitre vonatkozó utalások jelentkeznek az Iz 25,8; 26,19; Zsolt 73,24-25 és Dán 12,2-ben.
 
A szadduceusok ellenvetése a MTörv 25,5-10-ben leírt sógorházasság gyakorlatát hozza fel (a férfi kötelezettségét halott bátyja feleségének elvétele iránt), hogy a képtelenségig fokozzák le a feltámadásba vetett hitet. Érvelésük boncolgatása helyett Jézus azzal vádolja őket, hogy nem értik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát (29. v.). Nem értik Isten hatalmát (30. v.), mert a feltámadt élet teljesen különböző lesz a mostanitól. Mivel akkor nem fognak házasodni, a szadduceusok sógorházasságra épített érvelése elveszti jelentőségét. Nem értik az Írásokat sem (31-32. v.), mert a Kiv 3,6 ("Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene") szerint Izrael pátriárkái Mózes idejében még mindig élnek. Ennélfogva a Pentateuchusz tanítja a holtak feltámadását.

22,34-40 A legnagyobb parancs. (ld. Mk 12,28-34; Lk 10,25-18). A negyedik vita az Ószövetség legnagyobb parancsa körül forog. A kérdező egy törvénytudó a farizeusok közül (34-36. v.). Jézus korának zsidó tanítóit gyakran kérték fel, hogy egy rövid kijelentésben összegezzék a törvényt. Például Hillél oly módon összegezte a törvényt, hogy az sokban hasonlít Jézus úgynevezett aranyszabályához (ld. 7,12): "Amit nem kívánsz magadnak, ne tedd felebarátodnak. Ez az egész törvény; a többi magyarázat. Menj és tanuld meg." Jézus törvény-összegzése két olyan parancsból áll, amely az Isten szeretetére (MTörv 6,5) és a felebarát szeretetére (Lev 19,18) ösztönöz. E két parancs az a fonal, amelyen az egész törvény függ. Jézus ezzel a válaszával bizonyítja hűségét a zsidó hagyományhoz és elkötelezettségét a lényeget hangsúlyozó lelkiség iránt.
 
22,41-46 A Messiás. (ld. Mk 12,35-37; Lk 20,41-44). E sorozat ötödik vitájában Jézus a Messiásról kérdi a farizeusokat. Helyesen azt felelik, hogy a Messiás Dávid fia (42. v.). Jézus további kérdése a 43-44. versben föltételezi (ahogy azt korának zsidói is), hogy Dávid volt a Zsoltárok Könyve és az Írások fő szerzője, és a Lélek indítására prófétai megállapításokat tett. A Zsolt 110,1-ben Dávid úgy hivatkozik a Messiásra, mint az "én uram"-ra. Ennélfogva a Messiás nagyobb kell legyen Dávidnál és a "Dávid fia" nem kielégítő cím a Messiás számára. Az "Úr" sokkal megfelelőbb. Ez és a két következő vita megmutatják Jézus nagyszerű képességét az Írások értelmezésére. A magukat az Írásokban jártasnak állító ellenfelek hallgatni kényszerülnek (46. v.).
 
23,1-12 Figyelmeztetések az írástudók és farizeusok ellen. (ld. Mk 12,38-40; Lk 20,45-47). A Jézus ellenfeleivel folytatott viták és az ellenük mondott példabeszédek a 23,1-39 csípős támadásában érik el tetőpontjukat. A szakasz tartalmaz egy szigorú figyelmeztetést, hogy kerülni kell az írástudók és farizeusok vallási stílusát (1-12. v.), hét "jajt" az írástudók és farizeusok ellen (13-36. v.), valamint egy befejező siralmat Jeruzsálem fölött (37-39. v.). A hét "jaj" némely értelmezőt arra vezetett, hogy a 23. fejezetet az ötödik nagyobb beszéd bevezetőjének tekintse, ahol a jajok az 5. fejezet boldogságainak felelnek meg. A 24. fejezet hallgatóságának és témájának hirtelen változása azonban arra mutat, hogy a 23. fejezetet jobb a Jézus ellenfeleiről szóló előző anyaghoz venni.
 
Jézus írástudók és farizeusok elleni támadásának hallgatósága tanítványaiból és a tömegből áll (1. v.). Az írástudók vallásos értelmiségiek voltak, jól képzettek az Ószövetség értelmezésében és annak a mindennapi életre való alkalmazásában. A farizeusok olyan vallási társasághoz tartoztak, amely összetartozását közös étkezésekben fejezte ki és a törvény pontos megtartásával büszkélkedett. Nem mindegyik írástudó volt farizeus, sem minden farizeus írástudó. Az "írástudók és farizeusok" modern keresztény megfelelője valami olyasmi lehetne, mint a "teológusok és jezsuiták." A 2-3. versek szerint az írástudók és farizeusok elfoglalják Mózes székét - amely a zsinagógabeli méltóság székét jelenti - ahonnan a tanító előadta mondanivalóját. Jézus arra ösztönzi hallgatóságát, hogy kövesse tanításukat, de kerüljék álszentségüket. Nehéz a 3. verset összhangba hozni a 23. fejezet sok más kijelentésével, továbbá az evangélium egyéb helyeivel, amelyek az írástudók és farizeusok tanítását is bírálják, nem csupán a gyakorlatukat. A papi előírásokat ráterhelik a népre, amely ellentétben áll Jézus édes igájával és könnyű terhével (ld. 11,28-30).
 
Az ellenfelek magamutogatását és magasztaló címek utáni vágyakozását bírálja az 5-10. vers. Feltűnősködésük része az imádság alatt viselt kis tekercs-tartók (imaszíjak) (ld. Kiv 13,9; MTörv 6,8; 11,18) megnagyobbítása; a köpeny négy sarkán hordott bojtok meghosszabbítása (ld. Szám 15,38-39; MTörv 22,12); versengés a főhelyekért a társadalmi és vallási gyűléseken és az olyan tekintélyes címek keresése, mint a "rabbi", "tanító" és "atya". E megszólításokat a 8-10. versben elutasítja azon az alapon, hogy csak Isten méltó az "atya" megszólításra és csak Jézus érdemli a "tanító" címet. A vallási feltűnősködést a 11-12. versek utasítják el a közösséget szolgáló vezetés keresztény eszméje fényében (ld. 20,25-28) és az alázatosság és felmagasztalás dinamikájában.
 
23,13-36 Jajok az írástudók és farizeusok ellen. (ld. Lk 11,37-52). Valakire vagy egy csoportra "jajt" mondani az az állapotuk feletti szomorkodást és az elkövetkezendő, nagyon rossz következményekre való figyelmeztetést fejez ki. Az írástudók és farizeusok elleni hét "jaj" közül az első (13. v.) azzal vádolja őket, hogy elrejtik az emberek elől az Isten országát, valószínűleg a Jézus és tanítványai iránti szembenállásukkal. A második "jaj" (15. v.) vádja, hogy nagy erőfeszítéseket tesznek a térítésre, de valójában kárt okoznak a megtérők lelki életében. A harmadik "jaj" (16-22. v.) a farizeusok azon igyekezetére utal, hogy lebeszélnek a legszentebb dolgokra mondott esküről (a templomra, az oltárra, Istenre) és az esküt kevésbé fontos dolgokra irányítják (a templom aranyára, az oltáron lévő ajándékokra, az égre). Jézus nevetséges csűrés-csavarásként elutasítja ezt a törekvést.

A negyedik "jaj" (23-24. v.) az ellenfeleket azért bírálja, mert még figyelmen kívül hagyják a törvény legfontosabb elvárásait (igazságosság, irgalom és hűség), pedig a fűszerekből adandó vallási adókat számítgatják. E köznapi dolgok iránti túlzott érdeklődés miatt (a szúnyog) mellőzik a fontosabb dolgokat (a teve). Az ötödik (25-26.v.) és a hatodik "jaj" (27-28. v.) a tiszta külsőt állítja szembe a romlott belsővel. Az ellenfelek igyekezete - az étkezéseknél használt poharak és tálak szertartásos tisztaságával kapcsolatban - nem párosul az erkölcsi tisztaság irányába tett erőfeszítéssel. A szakadék oly széles a külső megjelenés és a belső valóság között, hogy az ellenfeleket "fehérre meszelt sírokhoz" (27. v.) lehet hasonlítani.
 
A hetedik "jaj" (29-36. v.) a vértanú próféták Jeruzsálem körül épített síremlékeiről és szentélyeiről szól. Jézus azzal vádolja az írástudókat és farizeusokat, hogy ők azoknak az embereknek a fizikai és lelki leszármazottai, akik felelősek e vértanúságokért. E vád bizonyítéka a Jézus és követői iránt mutatott rosszindulat a jelenben és a jövőben is (34. v.). Az "ennek a nemzedéknek" megígért megtorlást (35-36. v.) Máté közösségében úgy értelmezhették, mint Jeruzsálem 70-es, rómaiak általi lerombolását. Ábel (ld. Ter 4,1-16) volt az első igaz ember, akinek meg kellett halnia, Zakariást (ld. 2 Krón 24,20-22) pedig mint az utolsó kánoni prófétát állítja elénk, akinek vértanúvá kellett lennie.
 
23,37-39 Befejező siralom. (ld. Lk 13,34-35). Jézus befejező siralma Jeruzsálem fölött a próféták gyilkosaként és a Messiás ellenfeleként jellemzi a várost (37. v.). Emiatt Isten el fogja hagyni a templomot (38. v.) és Jézus, a Messiás nem lesz ott látható egészen addig, míg bíróként vissza nem tér az Isten országa eljövetelekor. Jézus úgy beszél, mint Isten prófétája, aki elítéli Izrael hitehagyását és mint a Messiás, akinek újra el kell jönnie dicsőségben.
 

Az ötödik és utolsó beszéd az Isten országának jövőbeli elérkezése körüli eseményekkel foglalkozik. Mivel a királyság, amint tudjuk, a történelem végét jelenti, e részt gyakran nevezik "eszkatológikus beszédnek" (a görög eszkaton, "vég" szóból). Az első rész (24,1-36) erősen a Mk 13,1-37-re támaszkodik és azon eseményeket írja le, amelyeknek meg kell történniük, mielőtt a vég eljön. A második rész (24,38-25,30) példabeszédeket és más hagyományos anyagokat tartalmaz, amelyek az éberségre buzdítanak. A beszédet a végítéletről festett kép (25,31-46) zárja.

24,1-3 A környezet. (ld. Mk 13,1-4; Lk 21,5-7). A beszéd színhelyét az 1-3. versek ismertetik. Jézus a 21,23-ban bement a templom területére és a 23,38-ban megjövendöli, hogy Isten el fogja hagyni a templomot. Jövendölése a templom lerombolásáról a 24,2-ben Máté közössége számára 70-ben befejezett ténnyé lett. Leülve egy a királyság eljövetelével hagyományos kapcsolatban álló helyen (ld. Zak 14,4; Mt 21,1), Jézus a teljes tanítványi kör előtt szól. Azt kérdik tőle, (1.) mikor rombolják le a templomot és (2.) mikor jön el Isten Fiaként és ér véget az általunk ismert világ. Válaszában Jézus gondosan különbséget tesz e két történés között.
 
24,4-14 A kezdeti állapot. (ld. Mk 13,5-13; Lk 21,8-10). A Jézus korabeli zsidók hitték, hogy Isten országának eljövetelét nagy szenvedések fogják kísérni. Jézus - a tanítványok kérdésére adott - válaszának első része a szenvedések kezdeti szakaszának (8. v.) a végső állapottal való összetévesztésére figyelmeztet. Az első események közt szerepel az álmessiások feltűnése (ld. ApCsel 5,33-39) vagy akár olyan személyeké, akik azt állítják magukról, hogy ők a mennyekből visszatért Jézus (5. v.); a népek közötti háborúk (6-7a. v.); és számos természeti szerencsétlenség (7b. v.).
 
A keresztény közösség nem lesz mentes a királyság "születési kínjaitól". Meg fogja tapasztalni a kívülről jövő üldöztetést és gyűlöletet (9-10a. v.) ugyanúgy, mint a hit elhagyását, hamis prófétákat és a közösségben szerte elterjedt lanyhaságot (10b-12. v.). Az egyetlen helyes magatartás a hűséges keresztények számára a türelem (13. v.). Biztosítja őket, hogy nem jön el a vég, míg az evangéliumot nem hirdetik a világ minden részében. Máté közössége már látta az 5-8. versekben említett vallási, politikai és természeti csapások némelyikét. Valószínűleg első kézből tapasztalta meg az egyház sajátos gondjait is (9-13. v.). Az evangélium megírásának jelentős indítéka volt a közösség buzdítása Jézus, a Messiás jó hírének hirdetésére a világ minden embere számára (ld. 28,19).
 
24,15-22 A nagy megpróbáltatás. (ld. Mk 13,14-20; Lk 21,20-24). A nagy megpróbáltatás ideje az úgynevezett gyalázatos pusztulással fog megkezdődni (15. v.) Ez a mondat eredetileg a szíriai Antiochus IV. Epifanesz azon törekvésére vonatkozott, hogy felállítson egy Jupiter oltárt a jeruzsálemi templomban Kr.e. 167-ben (ld. Dán 9,27; 11,31; 12,11). Föltehetően Caligula császár azon tervével kapcsolatban használták újra, hogy egy róla készített szobrot állítsanak föl a templomban Kr. u. 40-ben. Máté talán a templom rómaiak általi 70-es megszentségtelenítésével és lerombolásával vagy valamilyen, még eljövendő eseménnyel azonosította.
 
Jézus utasításokat ad a 16-18. versekben arra, hogyan kerüljék el a nagy megpróbáltatást biztonságos menedékekbe szökve a hegyek közé, a külső lépcsőn lejőve a háztetőről és nem alkalmatlankodva azzal, hogy bármit is megpróbáljanak kimenteni a házból és nem törődve azzal, hogy a mező szélén hagyott köpenyüket fölvegyék. A lényeg világos: eltűnni az útból, de gyorsan! A 19-20. versekben a várandós anyák és szoptatós asszonyok fölött sajnálkozik (akik nem tudnak gyorsan mozogni) és reméli, hogy a nagy megpróbáltatás nem a téli hideg, az esős évszak vagy szombat idején fog bekövetkezni (mikor az utazás nagyon nehézkes vagy ellentmond a zsidó törvénynek).
 
Ez a megpróbáltatás lesz a legnagyobb, amit a világ valaha is látott vagy látni fog (21. v.). A keresztény közösség türelmes tagjaiért azonban (ld. 13. v.) Isten megrövidíti ezt az időszakot. Ha nem így tenne, egyetlen emberi lény sem élhetné túl. Bárhogyan is hozhatták összefüggésbe a római hadsereg 70-es előrenyomulását és a nagy megpróbáltatást, a leírásához használt nyelvezet messze felülmúlja azokat a történelmi eseményeket. Amint tudjuk, a megpróbáltatás a világ végét jelzi.
 
24,23-36 Az Emberfia eljövetele. (ld. Mk 13,21-32; Lk 21, 25-33). Az Emberfia eljövetelének képszerű leírása (29-31. v) két - az eljövetelének idejével kapcsolatos - figyelmeztetés között helyezkedik el (23-28, 32-36. v.). A tanítványokat (és Máté olvasóit) nem vezethetik félre a hamis messiások és álpróféták, még akkor sem, ha csodákat tesznek, vagy pedig az arról keringő hírek, hogy a pusztában vagy rejtekhelyen van (23-26. v.). Az Emberfia valóságos eljövetele hirtelen és nyilvános lesz, mint a villám (27. v.). Jelei eltéveszthetetlenek és félreérthetetlenek lesznek, ahogyan a keselyűk jelzik a hulla jelenlétét (28. v.).
 
Az Emberfia eljövetele leírásának (29-31. v.) majdnem minden kifejezése megtalálható az Isten országának eljövetelével foglalkozó ószövetségi szakaszokban. Nagy kozmikus zavarok után (ld. Iz 13,10; Ez 32,7; Ám 8,9; Jo 2,10, 31; 3,15; Iz 34,4; Ag 2,6.21) az Emberfia eljön az ég felhőin (ld. Dán 7,13-14). A föld népei mellüket verik majd (ld. Zak 12,10) és a harsona szavára kezdetét veszi az utolsó ítélet (ld. Iz 27,13). Az ítélet összegyűjti az Emberfia - aki itt isteni hatalommal rendelkező emberfeletti alakban jelenik meg - kiválasztottait.
 
A fügefa (32-33. v.) egyike annak a néhány fának Palesztinában, amely évente elhullatja leveleit. Az értelmes megfigyelő számára így lehetővé válik a növekedési szakaszokból az év szakát meghatározni. Hasonlóképpen, mikor a 3-22. versekben felsorolt összes jel elérkezett, az emberek tudni fogják, hogy az Emberfia már közel van (33. v.). A jóslatot, hogy mindezek az események még a jelen nemzedékben bekövetkeznek (34. v.), annak a fenntartása ellensúlyozza, hogy csak az Atya tudja pontosan, mikor fog eljönni az Emberfia (36. v.). A " mindez"-t (34. v.) nem lehet Jézus halálával és feltámadásával azonosítani. Világos Jézus második, dicsőséges eljövetelének szándéka. A szakasz kinyilvánítja, hogy még maga a Fiú sem ismeri a pontos pillanatot.
 
24,37-44 Képek az Emberfia eljöveteléről. (ld. Mk 13,32-37; Lk 17,26-30, 34-36). Az eszkatológikus beszéd második része (24,37-25,30) az Emberfia eljöveteléről szóló példabeszédekből áll és a hagyományokhoz kapcsolódik. A példabeszédekben gyakori az emberek két csoportra osztása. A valamilyen alak (az Emberfia) eljövetele bizonytalan vagy késik, de egyszercsak megtörténik. Jutalmaz és büntet (az utolsó ítélet). A feladat: ébernek lenni a jelenben. Az éberség az Isten felelős szolgálata, amelyet az ember kötelességeinek gondos teljesítése által mutat ki az Emberfia eljöveteléig.
 
Az első szakasz (37-44. v.) több képet fog egybe az Emberfia érkezésének ábrázolására (37. v.). Noé példája (37-39. v.) Noét állítja szembe nemzedékének többi tagjával. A vízözön hirtelen tört rájuk és sokak számára szörnyű következményekkel járt. A két mezei ember (40. v.) és az élelmet őrlő két asszony (41. v.) képe az eljövetel hirtelenségét és a kiválogatást hangsúlyozza. Mivel az eljövetel pontos órája ismeretlen, az egyetlen helyes magatartás az állandó éberség (42. v.). Erre a magatartásra buzdít a házigazda története is (43. v.). Ha a házigazda tudná, mikor jön a tolvaj, abban az időben őrködne. Mivel azonban az Emberfia jövetelének ideje rejtve marad, az éberségnek folyamatosnak kell lennie (44. v.).
 
24,45-51 A két szolga. (ld. Lk 12,41-48). A két szolga története az éberséget és a virrasztás hiányát állítja szembe. A hűséges és okos szolga (45-47. v.) teszi a dolgát. Amikor ura visszatér és munkában találja őt, bőségesen megjutalmazza. A gonosz szolga (48-51. v.) kihasználja az úr elhúzódó távollétét, rosszul bánik a többi szolgával és ostoba élvezetekkel vesztegeti az időt. Az úr egyszer biztosan visszatér. Ekkor megbünteti a gonosz szolgát. A tanulság, hogy az állandó éberség jutalmat és az éberség hiánya büntetést nyer, mikor az Emberfia eljön.
 
25,1-13 A tíz szűz. A tíz szűz példabeszéde sok, a korábbi példabeszédekből már ismerős vonást tartalmaz. A tíz szűz két csoportra oszlik: ostobákra, és okosakra. Az ostobák nem gondoskodnak mécseseik olajáról, míg az okosak igen. A történet azt a palesztinai szokást említi, hogy a vőlegény elmegy a menyasszony házába apósával házassági szerződést kötni. Mikor a vőlegény visszatért menyasszonyával a saját házába, elkezdődhetett a menyegzői lakoma. A koszorúslányoktól elvárhatták, hogy fogadják a házhoz közeledő vőlegényt. Az ostobák biztosak voltak abban, hogy a vőlegény este érkezik, az okosak azonban fölismerték, hogy bármikor jöhet (2-4. v.). A vőlegény késett (5. v.), de végül megjött, a legváratlanabb pillanatban (6. v.). Az ostoba koszorúslányok meglepődtek és képtelenek voltak időben olajat szerezni a menyegzői lakoma kezdetére (7-10. v.). Az ajtót bezárták és megtagadták a belépést (11-12. v.). A tanulság ismét az éberségre vonatkozik (13. v.).
 
25,14-30 A talentumok. (ld. Lk 19,11-27). A talentumok példabeszéde sok, az előző szakaszban található elemet tartalmaz, de az ítélet jelenetére összpontosít (19-30. v.). A gazda (az Emberfia) elutazik és három szolgának különböző összegeket ad át. Az összegeket leíró görög kifejezés a "talentum". Ez a példabeszéd a forrása az angol "talent" kifejezésnek, amely a szorgalmas gyakorlással tökéletesíthető természetes képességet jelöli. A példabeszédben ugyan három szolga van, ezek két csoportot képeznek: ketten befektetik és megkétszerezik az összeget, egy pedig elássa a pénzt. A gazda sokáig távol van, hirtelen visszatér és számadást tart (19. v.). A számadás nyilván az utolsó ítélet. Jutalmat ad a két szolgának, akik megkétszerezték a nekik adott összeget (20-23. v.) és büntetést annak, aki semmit nem csinált (24-30. v.). Az állandó éberség gyümölcsöző cselekvést és merészséget is követel.
 
25,31-46 A nemzetek megítélése. Az eszkatológikus beszéd az utolsó ítélet jelenetével éri el csúcspontját és tanulságát. Bár a történet az Emberfiát pásztorhoz hasonlítja, valószínűleg nem kell a példabeszédek közé sorolni, mivel az ítéletet közvetlen és egyenes módon mutatja be. Mikor az Emberfia eljön dicsőségében (ld. 24,29-31), két csoportba osztja "az összes nemzeteket" (ld. 31-33. v.). Azok, akik jót tettek "legkisebb testvéreim" (40. v.) közül egynek is, áldottak lesznek (34-40. v.), azok viszont, akik elmulasztották ezeket megtenni egynek is "e legkisebbek" (45. v.) közül, átkozottá válnak. (41-46. v.). A jó cselekedetek az éhezők etetése, vendégszeretet fölajánlása a hontalanoknak, a mezítelenek fölruházása, a betegek vigasztalása és a bebörtönzöttek meglátogatása. Ezek a tettek jutalmat érdemelnek az utolsó ítéletkor az Emberfia és a "legkisebbek" (40, 45. v.) közti azonosság összefüggése miatt.
 
Kik az "összes nemzetek" (32. v.) és kik a "legkisebbek" (40,45. v.)? A szokásos értelmezés az "összes nemzetek" alatt az egész emberiséget, a "legkisebbek" alatt pedig a nélkülözés valamilyen formájában lévőket érti. Ennélfogva az egész emberiséget a szegény és szenvedő emberek iránt tanúsított jótetteinek megfelelően fogják megítélni. Vajon Máté és közössége is ezt értette ki a történetből? Máté evangéliumában a "nemzetek" és az "összes nemzetek" általában az Izraeltől különböző népekre vonatkoznak (ld. 4,15; 6,32; 10,5.18; 12,18.21; 20,19.25; 21,43; 24,7.9.14; 28,19). Számos részben (ld. 10,40-42; 18,6.14) a "legkisebb testvérek", úgy tűnik, hogy a keresztények. Ha ezen kifejezéseknek ugyanaz a jelentése a 25,31-46-ban is, mint az evangélium egyéb helyein, akkor az "összes nemzetek" azok a nem zsidók [ - "idegenek" - szerk.], akik sem a zsidóságot sem a kereszténységet kifejezetten nem fogadták el, a "legkisebbek" pedig azok a keresztények, akikkel az "idegeneknek" valamilyen kapcsolatuk volt. Ennek az értelmezésnek megfelelően az idegeneket a keresztények iránt tanúsított jótetteik szerint fogják megítélni (ld. 10,40-42).
 

Máté szenvedéstörténetének majdnem nyolcvan százaléka szókincsében és tartalmában megegyezik Márkéval. Máté hozzátesz néhány dolgot, amelyek a Márk 14-16-ban már jelenlévő témák kifejtése irányába hatnak. Jézus még sokkal nyilvánvalóbban az események irányítója és minden Isten akarata szerint alakul, ahogyan azt az Ószövetségben kinyilatkoztatta.
 
26,1-5 Az összeesküvés. (ld. Mk 14,1-2; Lk 22,1-2; Jn 11,45-53). A bevezető jelenet a főbb szereplőket állítja a színre. Jézus kereken megmondja tanítványainak, hogy a húsvét idején letartóztatják és keresztre feszítik (1-2. v.). A húsvét az ősi Izrael Egyiptomból való, rabszolgaság alóli szabadulásának tavaszi ünnepe. Jézus legnagyobb ellenfelei nem az írástudók és farizeusok, hanem inkább a főpapok és a Kajafás főpap köré csoportosult vének (3-5. v.). A húsvét olyan zarándokünnep volt, amely tömegeket vonzott Jeruzsálembe és az ellenfelek el kívánták kerülni, hogy ezalatt lázadást robbantsanak ki a népszerű galileai vallási tanító letartóztatása által.
 
26,6-16 A megkenés. (ld. Mk 14,3-11; Lk 22,3-6; Jn 12,1-8). Egy Jeruzsálemhez közeli házban egy asszony tisztelete és vendégszeretete jeléül megkeni Jézus fejét valami drága olajjal. A tanítványok panasza - hogy az olajat el lehetett volna adni és a bevételt szétosztani a szegények között (8-9. v.) - ad Jézusnak alkalmat az asszony tettének értelmezésére. Az első értelmezés (10-11. v.) Jézus különleges helyzetével és földi tartózkodásának idejével kapcsolatos. A második értelmezés (12-13. v.) azt sugallja, hogy a megkenés előkészület Jézus temetésére. A héber Messiás szó "fölkentet" jelent és Jézus szenvedése kezdettől fogva a Messiás szenvedésének és halálának története. A nő szép tette éles ellentétben áll Júdás, Jézus elárulását célzó terveivel (14-16. v.). Máté azt sugallja, hogy Júdás tettének indítéka a kapzsiság volt (15. v.) és hogy a neki ígért harminc ezüst a Zak 11,12 beteljesedése.
 
26,17-25 A húsvéti vacsora. (ld. Mk 14,12-21; Lk 22,7-14, 21-23; Jn 13,21-30). Máté elbeszélése a húsvéti vacsora előkészületeiről (17-19. v.) Jézusnak az eseményeket irányító utasítására összpontosít. Jézus sok mindenről gondoskodik. Bár Máté Márkot követi a vacsora értelmezésében, mint ami a húsvéti ünnep tényleges kezdete, a Jn 18,28-ban található utalás, valamint a főpapok és vének e napok alatti föltételezett tevékenységei arra mutatnak, hogy ez sokkal valószínűbben a húsvét első napja előtti estén zajlott le. A vacsorán Jézus megjövendöli, hogy a Tizenkettő egyike elárulja őt (20-25. v.). A 25. versben Máté világossá teszi, hogy Jézus tudta, Júdás az áruló. A többi tanítvány mind "Úr"-nak hívja Jézust (22. v.), amely elüt Júdás "Mester"-étől (25. v.). Az árulás gazságát emeli ki az a tény, hogy a vacsorát Jézussal megosztó személy emel rá kezet. A tény, hogy ezzel Isten terve teljesedik be (24. v.), nem oldja fel Júdás felelősségét Jézus haláláért.
 
26,26-29 Az Oltáriszentség. (ld. Mk 14,22-26; Lk 22,15-20). Jézus kenyérrel és borral kapcsolatos tettei és szavai előre vetítik és értelmezik küszöbön álló halálát. Ami a kenyérrel történik a 26. versben, az fog történni Jézus testével és ahogy a borral a 27. versben, úgy lesz az ő vérével is. Az osztozás a kenyérben és borban osztozást jelent Jézus halálában is. A "szövetség vére" (28. v.) a Kiv 24,8-ra utal, ahol Mózes az Ószövetséget az emberek vérrel való meghintése által pecsételi meg, a "sokakért" pedig sugall némi kapcsolatot az Iz 53,12 az Úr Szolgájának vezeklő szenvedésével. Jézus halálának vezeklő és kiengesztelő értékét húzza alá a "bűnök bocsánatára". A 29. vers szerint Jézus tanítványaival folytatott étkezése előre sejteti a mennyei lakomát, amely Isten országának a része. Az utolsó vacsorának ez a leírása az egyház eukarisztikus ünneplésének sok szempontját hozza össze: a húsvéti vacsora, Jézus halálának emléke, szövetség, áldozat és a királyság előzetese.
 
26,30-35 Péter tagadásának megjövendölése. (ld. Mk 14,27-31; Lk 22,31-34; Jn 13,36-38). A tanítványok és Jézus közötti beszélgetés az Olajfák hegyén újabb bizonyíték arra, hogy Jézus tudta, mi vár rá és, hogy mindezek az események Istennek az Ószövetségben kifejezett akarata szerint haladnak előre. Elmondja nekik, hogy beléje vetett hitük még azon az éjjelen megrendül és hogy letartóztatása és szétszóródásuk a Zak 13,7 (31. v.)-et teljesíti be. Galileába rendeli őket, amely a kinyilatkoztatás helye (ld. 4,13-17), valamint a csúcspontot jelentő feltámadás utáni megjelenés színhelye (ld. 28,16-20). Jézus még azt is tudja, hogy Péter háromszor fogja őt megtagadni még hajnal előtt (34. v.). Péter magabiztos kérkedése (33.35. v.) adja meg tagadása drámai történetének hátterét a 26,69-75-ben.
 
26,36-46 Ima a Getszemáni kertben. (ld. Mk 14,32-42; Lk 22,39-46). Jézus imájának beszámolója az Isten engedelmes fiaként mutatja be őt, aki elfogadja Isten akaratát, hogy szenvedjen és meghaljon (39.42.45-46. v.), továbbá a tanítványokat, amint irányításra van szükségük, hogy miként maradjanak elővigyázatosak a megpróbáltatásokban (40-41.43.45-46. v.). Getszemáni (36. v.) egy kis olajfakert volt az Olajfák hegyén, és a tanítványok belső körét megint Péter, Jakab és János alkotja (37. v.). Jézus tanítványoknak tett kijelentésének szóhasználata a 38. versben rávilágít a Zsolt 42,5.11; 43,5 kifejezéseire. Jézus háromszor imádkozik és háromszor tér vissza tanítványaihoz, akiket alva talál. Az imák tartalma (39,42. v.) azt mutatja, hogy Jézusnak uralkodnia kellett magán, hogy elfogadja a rá váró szenvedést. Tanítványainak mondott végső felszólításai (45-46. v.) tökéletes engedelmességet mutatnak az Atya terve iránt és a bizalmat, hogy gonosz ellenségeinek hatalma csak időszakos.

26,47-56 A letartóztatás. (ld. Mk 14,43-50; Lk 22,47-53; Jn 18,3-12). Jézus letartóztatásának története először elmondja, Júdás hogy vitte végbe Jézus elárulását a főpapok és vének előtt (47-50. v.). Jeruzsálemnek a húsvéti zarándoklat alatti zsúfolt és izgága körülményei közt gondos tervezésre volt szüksége, ha el akarta kerülni a zavargást. Júdás azokban a jellegzetes megnyilvánulásokban egyezett meg, amivel egy tanítvány üdvözli tanárát: a csókban (48-49. v.) és a "Mester" megszólításban (49. v.). Jézus válasza a hűvös üdvözlés: "Barátom" (ld. 20,13; 22,12), és ezzel le is tartóztatják.
 
A főpap szolgája fülének levágása (51. v.) teremti meg Jézusnak az alkalmat, hogy megismételje, ezek a dolgok Isten akaratával és az ószövetségi írásokkal (52-54. v.) összhangban történnek. Jézus búcsúszavai a tömeghez (55-56. v.) hangsúlyozzák politikai ártatlanságát és ártalmatlanságát, akárcsak azt a fölismerését, hogy a tanítványok szétszéledése a Zak 13,7 beteljesítése volt (ld. 26,31).
 
26,57-68 A nagytanács előtti kihallgatás. (ld. Mk 13,53-65; Lk 22,54-55, 63-71; Jn 18,13-14, 19-24). Jézus nagytanács előtti kihallgatása a főpap házában zajlik (58. v.) a főpapok, írástudók és vének részvételével. Eredménytelen gyanúsítgatások után (59-60. v.) két dologgal vádolják Jézust: azzal fenyegetőzött, hogy lerombolja a templomot (61. v.) és azt állította, hogy ő a Messiás (63. v.). A templom lerombolásának vádja valószínűleg Jézus azon tanításán alapszik, hogy az eljövendő királyság az imádás új módját igényli majd (ld. Mk 14,58; Jn 2,19-21; ApCsel 6,14) vagy a templom prófétai jellegű megtisztításával állhat kapcsolatban (ld. 21,12-17). Messianizmusának vádja azt sugallja, hogy a zsidó és római hatóságok Jézust egy újabb politikai, vallási lázítónak tekintették, amelyek ez idő tájt annyira elterjedtek voltak Palesztinában.
 
A vádakra adott közvetlen válasz helyett Jézus a 64. versben az Emberfia eljöveteléről beszél (ld. Dán 7,13-14). Az ellenhatás gyors és dühödt. A főpap istenkáromlónak nevezi őt (65. v.). A tanács halálra ítéli (66. v.). Mások kigúnyolják és arra szólítják fel, hogy szórakoztassa őket látnoki képességeivel (67-68. v.). Még ha Márk és Máté egyöntetűen törvényes eljárásként is fogták fel ezt a főpap házabeli eljárást, a negyedik evangélium értelmezése - miszerint ez egy olyasmi kihallgatás volt, mint a mi nagy-esküdtszéki eljárásunk [ - sajátos amerikai jogi intézmény; szerk.] (ld. Jn 18,13-14, 19-24) - történelmi alapon sokkal valószínűbb.
 
26,69-75 Péter tagadása. (ld. Mk 14,66-72; Lk 22,56-62; Jn 18,15-18, 25-27). Péter tagadása nagyon drámai. Vitázó ellenfelei egyre szaporodnak az egyetlen szolgálólánytól (26,69) a lányon és a közelállókon át (71. v.) a közelállók tömegéig (73. v.). Tagadásai a nem ismerés védekezésétől (70. v.) az esküvel kísért tagadáson át (72. v.) az átkozódásig és esküdözésig növekednek, amelyet annak nyílt tagadása követ, hogy egyáltalán ismerte Jézust (74. v.). A kakas hajnali kukorékolása (74-75. v.) hozza el a megdöbbentő felismerést, hogy beteljesült Jézus 34. versbéli jóslata. Péter félelem miatti gyávasága éles ellentétben áll Jézus halálig tartó hűségével.
 
27,1-2 Jézust Pilátus elé viszik. (ld. Mk 15,1; Lk 23,1-2; Jn 18,28-32). A történet, amelyben Jézust Pilátusnak adják át, föltételezi, hogy a zsidó vezetők virradatkor tartottak egy második törvényi eljárást és megerősítik a Jézusra kimondott halálos ítéletet. Pilátus volt Júdea katonai kormányzója 26-36-ig. Főhadiszállása Cézáreában volt a Földközi tenger partján és a rend fenntartása miatt jött Jeruzsálembe a húsvéti zarándoklat idejére.
 
27,3-10 Júdás halála. Máté elbeszélése Júdás haláláról folytatja az Ószövetség beteljesítésének témáját, mivel a szakasz célja és csúcspontja a 9-10. versekben közölt idézet. Ez a Jeremiásnak tulajdonított idézet (9. v.) valójában a Zak 11,12-13-ból származó kifejezéseket egyesíti a Jer 18,2-3; 19,1-2; 32,6-15-tel. A történet azt is igazolja, hogy Jézus, aki előre tudta, mit tervez Júdás, helyesen ítélte meg árulójának szörnyű sorsát (ld. 26,24). Máté akasztásos öngyilkosságként írja le (5. v.) Júdás halálát. Ettől kissé eltér az ApCsel beszámolója az 1,16-20-ban. A szakasz harmadik szempontja a zsidó vezetők felelőssége Jézus halálában. Ők ítélték Jézust halálra (3. v.). Nem tagadják ártatlanságát (4. v.). Az az aggodalmuk, hogy a vérdíjat a templom kincstárába tegyék, akaratlanul is arra indítja őket, hogy beteljesítsék az ószövetségi szöveget (6-8. v.).
 
27,11-26 Jézus kihallgatása és elítélése. (ld. Mk 15,2-15; Lk 23,3-5, 13-25; Jn 18,33-19,16). Jézus Pilátus általi kihallgatásának és elítélésének beszámolója a Jézus halála iránti felelősséget a zsidó vezetőkre hárítja. A főpapok és a vének befolyásolják a római kormányzót (12. v.). Pilátusnak mint gyenge és határozatlan embernek a bemutatása elüt más ősi leírásoktól, amelyek hajlíthatatlannak, könyörtelennek és önfejűnek jellemzik. A Jézushoz intézett 11. versbéli kérdése valószínűleg politikai árnyalatú volt. Bár Jézus valóban a Messiás volt és így a valódi Zsidók Királya, a Pilátusnak adott egyetlen válasza a hallgatás (14. v.), talán az Iz 53,7 és Zsolt 38,12-14-gyel összefüggésben. Pilátus nem tudta megérteni Jézus messianizmusának lelki természetét.
 
A húsvét idején szokásos - egy fogoly számára adott - kegyelem gyakorlata csak az evangéliumokból ismert. A Jézus és Barabás közötti választási lehetőség miatt a főpapok és a vének arra bujtják föl a tömeget, hogy Pilátus Barabást engedje szabadon és Jézust feszítse keresztre (15-18, 20-23. v.). Jézus ártatlanságát erősíti meg az a beszámoló, amely Pilátus feleségének álmáról szól (19. v.) és, hogy a zsidó vezetőket a Jézus népszerűsége iránti irigységgel vádolja (18. v.). A kérdésre, hogy Jézus milyen bűnt követett el, a tömeg nem ad választ (23. v.).
 
Fölajánlva a tömegnek, hogy válasszon Jézus és Barabás között, Pilátus nyilván Jézus szabadon engedését remélte. A terv visszafelé sült el. Látva, hogy zendülés van kialakulóban (és ő a zavargásokat meggátolni jött Jeruzsálembe), Pilátus ártatlannak nyilvánítja Jézust, a halála iránti felelősséget a tömegre hárítja (24-15. v.). A tömeg elfogadja a felelősséget. A korbácsolás szándéka Jézus legyengítése volt, hogy megrövidüljön a keresztre feszítés ideje (26. v.). A történet egésze (11-26. v.) azt hangsúlyozza, hogy a római kormányzó nem azért engedte Jézust megfeszíteni, mert bűnös volt valamiben, hanem mert a főpapok által felbujtott tömeg erre kényszerítette.
 
27,27-31 A kigúnyolás. (ld. Mk 15,16-20; Jn 19,2-3). Jézus kigúnyolásának leírása két olyan vonást tartalmaz, amely végigfut a Jézus haláláról tudósító 27-50. versek egészén: (1.) A katonák leírásának módja a 27. versben emlékeztet a Zsolt 22,17-re: "gonosztevőknek serege zár körül." A 22. az igaz szenvedő zsoltára és Máté Márkot és más, korai keresztényeket követve e zsoltárban Jézus halálának magyarázatát látta. A keresztre feszítés Isten tervének része volt, amelyet a Messiás számára készített. (2.) A "Messiás" mindenekelőtt egy királyi cím a zsidó hagyományban és Jézust királyként csúfolták. A gúny palástját adták rá, koronát és kormánypálcát. A katonák letérdelnek előtte és a "zsidók királyának" nevezik. Máté kezdettől fogva maró gúnnyal hangsúlyozza, hogy Jézus a 22. zsoltárral összhangban a Zsidók királyaként szenvedett.
 
27,32-44 A keresztre feszítés. (ld. Mk 15,21-32; Lk 23,26-43; Jn 19,17-27). A keresztre feszítés története cirenei Simonnal, egy észak-afrikai zsidóval kezdődik, akit Jézus keresztjének hordozására kényszerítettek (32. v.). A Golgota (33. v.) egy kis domb volt Jeruzsálem akkori falain kívül; a bűnözőket nem lehetett a szent város falain belül kivégezni. Az epével kevert bor felkínálása (34. v; ld. még 48. v.) a Zsolt 69,22-őt teljesíti be. A keresztre feszítés leírásának két fő témája a 35-37. versekben jelentkezik: az osztozás Jézus ruháin a Zsolt 22,19-et teljesíti be, a vád pedig, amely alapján Jézust megfeszítették, magában foglalja azonosságát a zsidók királyával.
 
A megfeszített Jézust három csoport sértegeti a 38-44. versekben: az arrajárók (39-40. v.), a főpapok, vének és írástudók (41-43. v.) és a vele együtt megfeszített rablók (44. v.). Akaratlanul is a Zsolt 22,8-9-et teljesítik be. Gúnyolódásuk tartalma a Jézus - 26,57-68-beli, tanács előtti tárgyaláson - ellen emelt két vádra utal: a templom lerombolása és azon állítása, hogy ő az Isten Fia vagy a Messiás. Az ellenfelek helyesen hívják Jézust a zsidók királyának (37. v.) még akkor is, ha nem fogják fel állításuk igazságát.
 
27,45-54 Jézus halála. (ld. Mk 15,33-39; Lk 23,44-48; Jn 19,28-30). Jézus még halálában is megmarad a 22. Zsolt igaz szenvedőjének. Utolsó szavai (46. v.) közvetlenül a Zsolt 22,2-t idézik. A Júdeára boruló sötétség (45. v.) lehetett egy napfogyatkozás vagy egy homokvihar, amely az Ám 8,9-et vagy a Kiv 10,22-t teljesíti be. Hogy Jézus a 22. zsoltárt idézi a kereszten, nem zárja ki erős szenvedését. Valójában a zsoltár szavai fejezik ki legalkalmasabban elhagyatottságának érzését és az ezt követő, az Atya iránti teljes bizalmának megerősítését. Az Illéssel kapcsolatos félreértés (47-49. v.) valószínűleg a zsidó hagyományra utal, miszerint ő kell legyen a Messiás előfutára és az emberek segítője a bajokban. Jézus halálának leírása az 50. versben egyszerű, sőt elnagyolt.
 
Jézus halálát számos jel kíséri (51-54. v.), amelyek segítenek Máté olvasóinak felfogni jelentőségét. Először is kettéhasad a jeruzsálemi templom függönye (51a. v.). Ez jelezheti akár az Isten és az emberiség közötti gát megszűnését, akár az ószövetség végét. Ezután az 51b-53. versekben (és csak Máténál) olyan jelek következnek, amelyeket az Isten országa eljövetelekor vártak megtörténni. E jeleket írják le az Ez 37-ben található kifejezések és rámutatnak, hogy Jézus halála a történelem új fejezetét vezeti be, amely a halott feltámadásában fog betetőzni. Végül az 54. versben a százados és emberei, akik biztosan nem zsidók voltak, beismerik, hogy Jézus valóban az Isten Fia volt. Hitvallásuk mintát állít az összes nem zsidó számára, akik Jézust elfogadják az Isten Fiának.
 
27,55-61 Jézus temetése. (ld. Mk 15,40-47; Lk 23,49-56; Jn 19,38-42). Jézus temetésének ismertetése megállapítja, hogy ténylegesen halott volt és hogy húsvét vasárnap hajnalán az asszonyok nem mentek téves helyre. Máté szól arimateai Józsefről, Jézus egyik gazdag tanítványáról és így elkerüli a Mk 15,43-ból lehetséges következtetést, hogy József osztozott a nagytanács Jézus ellen hozott ítéletében. Ha Jézus nem halt volna meg, Pilátus nem engedhette volna meg a test levételét (58. v.) és József nem tehette volna a sírbarlangba (59-60. v.). A Jézust hosszú ideje ismerő asszonyok (55. v.) látták őt meghalni és látták a sírt is, amelyben elhelyezték Jézus testét (61. v.).
 
27,62-66 A sír őrsége. Az előző elbeszélésben fölvetett témákat hangsúlyozza a Jézus sírja őrzésének története, amely szakasz csak Máté evangéliumában található meg. A szenvedés elbeszélése során első ízben a farizeusok együtt lépnek fel a főpapokkal (62. v.) és azt kívánják, hogy Pilátus állítson őrséget Jézus sírja mellé. Az a gyanújuk hogy Jézus tanítványai ellophatják testét, valószínűleg a farizeusoknak a korai keresztények Jézus feltámadásáról szóló tanítására adott válaszára utal. Máté szerint Pilátus elutasította kérésüket. Így az ellenfelek saját őrségüket állították a sírhoz, megerősítve ezzel, hogy Jézus valóban meghalt és hogy ők is tudták, hol lett eltemetve.
 
28,1-10 Az üres sír. (ld. Mk 16,1-8; Lk 24,1-12; Jn 20,1-10). Senki sem volt tanúja Jézus feltámadásának és Máté sem sugall ilyet. Ő és a többi evangélista csak az üres sírról és a feltámadt Úr megjelenéseiről beszélnek. A sír ürességének magyarázata az, hogy Jézus feltámadt a halottak közül (6. v.). Az asszonyok, akik látták Jézust meghalni és pontosan tudták, hová temették el péntek délután, húsvét vasárnapján kora reggel visszatérnek a sírhoz (1. v.). Szembetalálkoznak egy angyallal, aki elhengerítette a sírbolt bejáratához illesztett nagy, kerek, lapos sziklát és aki megrémítette a főpapok és farizeusok által kiküldött őröket (2-4. v.). Az angyal a 6-7. versekben - hivatkozással Jézus három jövendölésére szenvedéséről (ld. 16,21; 18,23; 20,19) - megmagyarázza a sír ürességét. Az asszonyok örömtől és félelemtől egyaránt hajtva sietnek elmondani a tanítványoknak (8. v.). Útközben szembetalálkoznak a feltámadt Úrral és imádják őt (9. v.). A 10. versben arra utasítja őket, hogy mondják meg a tanítványoknak, hagyják el Jeruzsálemet (a helyet, ahol Jézust elutasították) és menjenek Galileába (a kinyilatkoztatás helyére). Feltámadása után ő is Galileába készül (ld. 26,32).
 
28,11-15 Az őrök jelentése. Az őrök és a főpapok története megmagyarázza, hogy a főpapok és a farizeusok által kinevezett (ld. 27,65-66) és az angyal megjelenésekor ottlévő őrök (ld. 28,4) miért nem álltak elő és nyilvánították ki, amit megtapasztaltak. Ezen elbeszélés szerint (csak Máté evangéliumában) a főpapok és a vének megvesztegették az őröket, hogy mondják azt, a tanítványok ellopták Jézus testét a sírból. Az ellenfelek nem tagadják, hogy Jézus meghalt és eltemették, de elutasítják Jézus feltámadását az üres sír magyarázataként. Ehelyett azt a hamis történetet terjesztik, hogy Jézus testét ellopták.
 
28,16-20 A nagy küldetés. A feltámadt Jézus megjelenése a galileai hegyen Máté evangéliumának nagyon fontos jelenete. A hegy (ld. 5,1; 17,1) és Galilea (ld. 4,12-16) a kinyilatkoztatás kiemelkedő helyei. A tizenegy tanítvány a "Tizenkettő", Júdást kivéve. Kétségeik (17. v.) magában hordozzák annak lehetőségét, hogy egyáltalán voltak-e erről vagy Jézus imádásának szabályairól tapasztalataik. Mindenesetre a kétségek gyorsan eltűnnek. Akárcsak az asszonyok a 9. versben, imádják Jézust (ld. 2,1-12).
 
A 18b-20. versek úgynevezett nagy küldetése tartalmazza a kijelentést Jézus hatalmáról (18b v.), a tanítás parancsát (19-20a. v.) és Jézus maradandó jelenlétének ígéretét, míg az Isten országának teljessége el nem jön (20b. v.). Ez ilymódon összegzi Máté evangéliumának három fő témáját: (1.) Jézusnak mennyei Atyja odaadta a legfelsőbb és egyetemes hatalmat. Ennélfogva messze felülmúl minden emberi lényt és kiérdemelt minden neki adott magasztaló címet. (2.) A tanítványoknak meg kell osztaniuk tanítványságukat minden emberrel (nem egyszerűen csak zsidó társaikkal) és Jézus tanítását át kell adniuk nekik. A nagyrészt zsidó közösségnek, amelynek Máté evangéliumát írta, valószínűleg némi buzdításra volt szüksége, hogy hitüket a nem zsidókkal is megosszák és a 19a. vers kijelentése leginkább úgy érthető, mint utalás a pogány misszióra. A keresztelés parancsának szóhasználata (19b. v.) kétségtelenül egy, a mátéi közösségben használatos keresztelési mintára utal. (3.) Annak ígérete, hogy Jézus folyamatosan jelen van a tanítványokkal és követőikkel, az "Emmánuel" nevet teljesíti be ("Isten velünk van"), amelyet Jézus a fogantatásakor kapott (ld. 1,23) az Iz 7,14-gyel összhangban. Az ígéret föltételezi az "egyházi időszakot" Isten országának Jézus általi életbelépése és annak a világ végén való kiteljesedése között. Ez idő alatt a feltámadt Jézus lelke fogja vezetni és védeni az egyházat.
 

Szikszai Benjámin: Biblia szövétneke - Máté evangéliuma. Szeged, 1814.
Lencz Géza: Máté evangélium fordítása és magyarázata. Debrecen, 1927.
Pongrácz József: Máté evangélium magyarázata. Pápa, 1933.
Végh István: Világosító jegyzemények Szt. Máté evangéliumjára. Pest, 1840.
Pákozdy L. Márton: Máté evangéliuma 16,16-19 magyarázata és a pápai primátusi igény. Debrecen, 1941.
Kiss Sándor: A Hegyi beszéd magyarázata. Pápa, 1942.
Victor János: Mindennapi elmélkedések az evangéliumról. - Máté evangéliuma. Bp., 1942.
Huber Lipót: A napkeleti bölcsek. Kalocsa, 1908.
Hadzsega Gyula: Szent Máté evangéliumának magyarázata különös tekintettel a keleti egyházakra. Ungvár, 1915.
Karner Károly: Az Újtestamentum szt. iratai, Máté Evangéliuma fordítása és magyarázat. Sopron, 1935.
Bonro Gibson: Szt. Máté evangéliumának magyarázata. Bp., 1939.
Varga Zsigmond: Máté evangélium magyarázata. In: Jub. Komm. pp. 3-43. Bp., 1947.
Dr. Almási Tibor: Máté evangéliuma. Bp., 1989.
W. Egger: Egy a ti tanítótok (Munkafüzet Máté evangéliumához). (Ford: Cselényi István) Bécs, 1980.
Jakubinyi György: Máté evangéliuma. Bp., 1991.