Bevezető

Szöveg és kommentár

Márk evangéliumának magyar nyelvű kommentárjai

Márk evangéliuma: Jézus négy portréjának egyike

A mai Újszövetség-kutatók többsége által elfogadott vélemény az, hogy Márk evangéliumát írták meg először, és Máté és Lukács forrásként használták evangéliumaik megírásához. (János evangéliuma olyan hagyomány alapján készült, amely nem ismerte a másik három evangéliumot.) Isten elsősorban nem azért adott négy evangélistának sugalmazást, hogy ezzel a Fia földi életéről szóló "tényeket megőrizze"; hanem azért, mert népének, a frissen alakult első századi keresztény közösségnek különböző dolgokra volt szüksége. Úgy választott ki néhány hívőt Jézus örömhírének közlésére, hogy népének különböző lelki szükségleteit kielégítse.

A keresztény közösség ma is különböző lelki igényű emberekből áll, és hitüket Márk, Máté, Lukács és János négy sugalmazott "Jézus-portréja" táplálhatja. Ha a keresztények Márk Jézusával akarnak találkozni, akkor Jézust arról az oldalról közelítik meg, amely a legegyszerűbb, de egyúttal a legigényesebb is! Felfedezik, hogy a Márk szerinti evangélium középpontjában Jézus halála és szenvedésének értelme áll. Amikor Márk nyomán a hívők megnyílnak és vállalják kapcsolatukat Jézussal, akkor rájönnek, hogy az ő hivatásuk is arra szolgál, hogy úgy adjanak értelmet az életnek (és a halálnak), ahogy azt Jézus tette, vagyis az Istenbe vetett mélységes bizalommal és szeretettel szolgálva mások javát.

Egy pillantás Márk evangéliumának egészére

Márk evangéliumának átfogó szerkezete egyszerű és magával ragadó. Miközben a dráma kibontakozik, az olvasó is beavatódik Jézus kilétének és az ő követésének misztériumába. Az evangélium három szakaszban, fokozatosan bontakozik ki. Az első felvonásban (1-8. fejezet) Márk olvasói kapcsolatba kerülnek a hatalommal teli gyógyítóval és prédikátorral, a názáreti Jézussal. Az első szakasz során, úgy látszik, senki sem érti, ki is Jézus valójában, még tanítványai sem. Hirtelen, a Fülöp Cézáreájában lejátszódó találkozás alkalmával válik világossá az, amire már korábban utalt (pl. 3,6: "... tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét."): "Az Emberfiának sokat kell szenvednie, ... elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad" (8,31). Az evangéliumnak ezen az első csúcspontján Márk olvasói azt is megtudják, hogy Krisztus útja a keresztények útja is (8,34: "Ha valaki követni akar engem..."). Az ő útjuk is a kereszt útja lesz!

Márk evangéliumának második felvonása (9-15. fejezet) fokozatosan avatja be olvasóit, hogyan válhatnak Krisztus igazi tanítványaivá. Ezt legjobban a 10,45 foglalja össze, ahol Jézus ezt mondja: "Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon, és váltságul odaadja életét sokakért." Pontosan ez történik az evangélium második csúcspontján, amikor Jézus meghal népéért (14-15. fejezet).

Jézus halála azonban nem jelenti a véget. Márk evangéliumának harmadik felvonása ugyanis azzal kezdődik, hogy Jézus feltámadását hirdetik, ő pedig tanítványai előtt megy Galileába (16,6-7). Márk olvasói az üres sírnál lépnek Jézus első tanítványainak helyére és válnak az evangélium drámájának főszereplőivé (16,8). Márk a legerőteljesebben az evangélium végén szólítja fel olvasóit, hogy életük során hittel válaszoljanak Jézusnak, ne pedig az asszonyok "félelmével és szorongásával". Márk evangéliumának harmadik felvonása az egyház életében folytatódik, amíg a feltámadt Krisztus újra el nem jön.

Márk evangéliumának szereplői és témái

Jézus működésének, halálának és feltámadásának elbeszélése során Márk kiemel néhány témát, amelyek az ősegyházban nagyon fontosak voltak. A huszadik századi kereszténység számára is fontos, hogy ezeken elgondolkozzon: (1) Jézus embersége; (2) a bizalom, mint a tanítványi mivolt lényege; és (3) mások szolgálata, amellyel naponta vesszük Jézus kelyhét és vállaljuk keresztjét.

1) Jézus négy evangéliumi portréja közül Márk változata mutatja be a legjobban Jézus emberi oldalát. Bár legtöbbször úgy látjuk Jézust, amint az irgalom csodálatos, Istenfiúságát feltáró tetteit viszi végbe, mégis nagyon gyakran jelenik meg emberi Úrként is. Csak Márk őrzi meg azokat a részeket, amelyek kiemelik, hogy Jézus milyen élesen tudott fogalmazni (1,25), milyen mélységesen szomorú, milyen haragos (3,5), vagy felháborodott (10,14) tudott lenni azokkal szemben, akik őt körülvették. A halott kislány feltámasztásának történetében egyedül Márk említi azt a megható részletet, hogy Jézus emlékezteti a gyermek szüleit: "adjanak neki valamit enni" (5,43). Csak Márk Jézusa az, aki "ránézett (a gazdag ifjúra) és megkedvelte" (10,21), mielőtt felszólította volna, hogy adja el mindenét és kövesse őt. Márk Jézusát gyakran elkeseríti, hogy még saját tanítványai sem értik őt és küldetését (pl. 4,13; 8,14-21). Márk egy olyan Jézust mutat be, aki egyszerre Isten hatalmas Fia és ugyanakkor nagyon emberi személy is. Márk olvasói érezni fogják, hogy ennek az evangéliumnak a Jézusa könnyen megközelíthető, mert ő is megtapasztalta az életet, annak minden csalódásával és szeretetével, örömével és bánatával együtt.

2) Márk szerint a bizalom a jele annak, hogy valaki Jézus tanítványa. Olvasóit szinte provokálja, hogy hitüket egyedül a feltámadt Krisztusba vessék. A tanítványokat az egész evangéliumban úgy ábrázolja, hogy azok "nehézfejűek", sőt "vakok". Márk Jézusa azt akarja, hogy higgyenek őbenne, a tanítványok viszont "ámulattal és félelemmel" válaszolnak tetteire! Egy bizonyos szinten felismerik, hogy kicsoda Jézus (Megváltó Messiásuk, aki kenyeret ad nekik 6,34-44 és 8,1-10-ben). Egy másik szinten viszont nem fogják fel, kicsoda ő (az a Messiás, aki a Szenvedő Szolga, aki életet ad nekik saját halála által, 10,35-45-ben). Az a Jézus, aki vissza tudta adni a vak látását (8,22-26; 10,46-52), legszorosabb követőinél sem tudta elérni, hogy megértsék!

Jézus tanítványainak vaksága az egyik tragikus motívum Márk elbeszélésében. Miközben Márk így ábrázolja őket, reméli, hogy keresztény olvasói jobban látnak majd, mint Jézus első tanítványai. Reménykedik, hogy ők majd bíznak Jézusban, nem úgy, mint az "azonnal mindenkit meggyógyító Messiásban", hanem mint olyan valakiben, akinek halála értelmet ad életüknek és szenvedéseiknek.

3) A márki képek utolsó csoportja szorosan kapcsolódik az emberi Jézus és a vak tanítványok ábrázolásához. Jézus felhívása az, hogy bízzanak benne, aki "kelyhet" és "keresztet" ad. A konkrét mindennapi életben pedig azt jelenti Jézus kelyhe és keresztje, hogy a keresztény "mindenkinek a szolgája" lesz (10,44). Bár Márk evangéliuma nem sorolja fel részleteiben, hogyan kell szolgálni Istent és másokat, olvasói nem kerülhetik ki Márk Jézusának példáját, aki mindenkiért a "Szenvedő Szolga" lett. Tudják, hogy az irgalmas szolgálat minden alkalmát meg kell ragadniuk, ha Jézus követői akarnak lenni.

Márk evangéliumának legfőbb elbeszélés-szálai mintha a Getszemáni kerti jelenetekben szövődnének egybe. Szenvedésében az igazán ember Jézus "remegni és gyötrődni" kezd (14,34). Aki biztatta tanítványait, hogy higgyenek Istenben, maga is majdhogynem feladja: "Atyám... vedd el tőlem ezt a kelyhet." De míg tanítványai alszanak, Jézus hittel folytatja imáját: "De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te." (14,36). Mindazok, akik Márk evangéliumában a keresztény élet és tanítványiság értelme után kutatnak, lapozzanak a Getszemáni jelenethez (14,32-42) és ott mindent összefoglalóan megtalálnak: adjátok át magatokat a szenvedő Messiásnak. Bízzatok, ahogyan ő bízott, még akkor is, amikor akarata másra hajlott volna. Egyesüljetek vele testvéreitek szolgálatában, mindhalálig.

Márk evangéliuma a liturgiában

A vasárnapi szentmiséken századokon át leggyakrabban Máté evangéliumából olvastak fel. A II. vatikáni zsinat után a liturgia megújításával jelentősen átrendeződött az evangéliumok vasárnapi felolvasásának rendje. Márk evangéliuma lett a "B-év evangéliuma", amelyet minden harmadik évben (1991, 1994, 1997 stb.) januártól novemberig majdnem minden vasárnap olvasnak. A hétköznapi miséken még gyakrabban olvassák Márk evangéliumát (minden évben a böjti időszakot megelőző nyolc hét alatt naponta). Így a keresztények az igeliturgiát követve rendszeresen átélhetik Márk evangéliumának Jézusát és az üzenetét, mindazokkal együtt, akik szintén követik a liturgiát. Isten népével együtt követhetik Márk Jézusát megkeresztelkedésétől és első prédikálásától (1,7-11 és 1,14-20: évközi 3. vasárnap) utolsó napjáig, mielőtt elindul keresztútján (13,24-32: évközi 33. vasárnap). Márk evangéliumának liturgikus átélése ily módon nagy hatással lehet Jézus és az egyház kapcsolatára. Mindez szolgálhat heti, sőt napi felszólításként is arra, hogy jobban részt vegyünk mások szolgálatában, ami Márk szerint a keresztény ember igazi ismertetőjele.

A szerző és kora: egy sürgős ügy

Néhány egyházatya szerint (pl. Papiász, Kr.u. 135; Ireneusz, Kr.u. 200; és Origenész, Kr.u. 250) Márk evangéliuma Péter egyik tolmácsának és munkatársának a műve. Az Apostolok Cselekedetei egy bizonyos Márknak nevezett Jánost hoz kapcsolatba Péterrel (ApCsel 12,12), és Péter első levele a Pétertől jövő bátorítással és a "fiamtól, Márktól" jövő köszöntéssel zárul (1Pt 5,13). Ma a legtöbb tudós úgy véli, hogy a hagyománynak az az állítása, miszerint Márk Péter hatására írta evangéliumát, inkább gyakorlati, mint történeti jellegű; vagyis apostoli tekintélyt biztosított az evangélium számára ("Pétertől Márkon keresztül jutott az egyházhoz"), ami nagyon fontos volt az egyház kialakulásának idején. Magából az evangéliumból csak annyi derül ki, hogy szerzője a második nemzedék egyházának egy lelkes tagja (lelkipásztora?) volt, aki azokban az években írhatott, amikor a római hadsereg Kr.u. 70-ben lerombolta Jeruzsálemet (lásd különösen 13,1-23, mint utalás erre az időszakra).

Márk evangéliumát olvasva az is nyilvánvalóvá válik, hogy üzenete nagyon sürgős volt. Úgy tűnik, hogy Márk és közössége a korai kereszténységnek ahhoz a részéhez tartozott, akik hitték, hogy Jézus hamarosan visszatér, ahogy ő maga mondta (9,1; 13,30-31). Hogy éberek és készek legyenek dicsőséges eljövetelekor, amint "az Emberfia eljön a felhőkön, ... hogy összegyűjtse választottjait" (13,26-27), Márk arra buzdítja keresztényeit, hogy tanulják meg az ő Jézusától, mit jelent az igazán odaadó tanítványi mivolt itt és most, mintha nem is lenne már holnap.

És így "kezdődik Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma" - Márk szerint.

Márk evangéliuma egy hatásos címmondattal kezdődik. Címadó versében Márk kifejezi hitét, hogy a názáreti Jézus, aki több mint harminc évig együtt élt Palesztina népével, gyógyította a betegeket és hirdette Isten jóságát, és akit gonosztevők között végeztek ki, valóban él, mint a feltámadt Krisztus, Isten Fia.

Mátéval és Lukáccsal ellentétben Márk semmit sem mond el Jézus gyermekkoráról; ehelyett rögtön a felnőtt Jézust mutatja be, elődjén, Keresztelő Jánoson keresztül. Az olvasó azonnal belép Jézus nyilvános működésének drámájába. Tanúja lehet Jézus csodatévő hatalmának, majd az összeütközéseknek azokkal, akik nem képesek megérteni életének küldetését. Az itt kezdődő dráma végül a szembeszegülés és a hatalom misztériumában, Jézus halálában és feltámadásában teljesedik ki. Márk és keresztény olvasói a megfeszített és feltámadt Jézusban találják meg reményük forrását és új életük erejét.

1,1 Az Isten Fia. Az 1. vers sokkal többet rejt magában, mint azt első olvasásra gondolnánk. Több ez, mint puszta cím, amely bejelenti az evangélium főszereplőjét, Jézus Krisztust, Isten Fiát. Kulcsot ad a következő tizenhat fejezet megértéséhez. Mégpedig azért, mert az evangéliumban csupán csak egy helyen jelenti ki még ember, hogy Jézus az Isten Fia (a százados, aki kivégezte, a 15,39-ben). Ez készíti elő az olvasót arra, hogy vizsgálja meg a názáreti Jézusba vetett hitbeli meggyőződését. Márk szerint senki sem ismerte fel, ki volt valójában Jézus, amíg vele élt, hallotta tanítását és látta gyógyításait. Az 1. v.-ben Márk kulcsot ad az olvasónak, hogy megértse az egész evangélium célját: az tudja Jézusról, hogy ő az Isten Fia, aki hiszi, hogy ő a kereszten kínhalált szenvedő és most föltámadt Krisztusként élő, szenvedő Messiás. Márk Jézusa arra hívja tanítványait, hogy az ő útján akarjanak eljutni az életre - a mindhalálig szolgáló szeretet útján.

1,2-8 János rámutat Jézusra. Keresztelő Jánosnak csak egy feladata van Márk evangéliumában. Ő az, aki rámutat Jézusra, a Messiásra. Ahogy mindenkit a megtérésre szólít a bűnbánat keresztségében, ahogyan öltözködik és étkezik, az azt sejteti, hogy ő az új Illés (ld. 2 Kir 1,8), akit Isten küldött, hogy "készítse az Úr útját". János felismeri, hogy a nyomába lép valaki, aki hatalmasabb nála. Bár Jézust János kereszteli meg, világos, hogy még János is tudja: ő csak mellékszereplő Jézus drámájában. Ahogy Márk elbeszélése előrehalad, még egyszer hallunk majd Keresztelő Jánosról a 6,14-29-ben. Amikor János meghal Heródes király kezétől, Jézus halálára mutat, ugyanúgy, ahogy a vízzel való keresztelése Jézusnak a Szentlélekben történő keresztelésére utal. János egész élete és bátor halála a názáreti Jézusra irányul. Márk olvasói számára ő a mintája a Krisztus melletti tökéletes tanúságtételnek.

1,9-11 Isten megerősíti János igehirdetését. Amire János prédikációjában rámutat, azt Isten saját maga igazolja. Bár Jézus eljön Názáretből, hogy megkeresztelkedjék Jánosnál a Jordán folyóban (Máté, Lukács és János kevésbé emelik ki János szerepét Jézus megkeresztelésénél), Márk világosan kifejezi, hogy Isten az, aki megáldja Jézust. Isten az, aki megnyitja az eget, leküldi a Szentlelket Jézusra galamb képében, és ezt mondja: "Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem". A keresztényekre hasonlóan szállt le Isten a keresztségben, és szeretett fiaivá és lányaivá fogadta őket. Ahogy az olvasó követi a Fiút, megtanulja, hogyan legyen hozzá hasonló. Látjuk, hogyan engedte, hogy a Lélek azzal a keresztséggel keresztelje meg szolgáló életének végén, amiről a 10,35-45-ben beszélt.

1,12-15 Kezdődik Jézus útja. A kísértés a pusztában Márknál sokkal rövidebb, mint Máténál vagy Lukácsnál. Rövidsége azonban közvetlenebbé teszi jelentését. A Lélek a pusztába vezeti Jézust. Miközben ott a Sátán negyven napon át kísérti és próbára teszi, mint annak előtte Izrael népét, Isten angyalai védelmezik őt is. Márk két verse egyszerűen kijelenti, hogy Jézus kiállta a próbát és készen áll Istent és az emberiséget szolgáló rövid, de megváltó szolgai életére. Kísértés és gyengeség nem volt ismeretlen az Isten Fia számára sem. Márk így mondja el az olvasónak, hogy Jézus védelmező Lelke velük van gyöngeségükben, úgy, ahogyan Isten Jézussal volt a pusztában.

János elfogatásával (14. v.) kezdődik Jézus munkálkodása. "Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma" Márk szerint az első verssel kezdődött. Most "Isten örömhíre" kezdődik, amint azt Jézus első szavai hirdetik: "Beteljesedett az idő" (15. v.). Igen, mondja Márk, Isten hatalmas uralkodása Jézusban kezdődött el, aki maga személyesen Isten örömhíre. Jézus kijelentésére minden akkor élő izraelita ujjongott volna. Ő azonban rögtön összeköti az örömhírt egy ugyanolyan fontos felhívással, melyben elkötelezett választ kér: "Ezért hát újítsátok meg életeteket és minden bizalmatokat vessétek az örömhírbe, melyet hirdetek!" Jézus tevékenységének ezen rövid nyitó szavaiban Márk összefoglalja azt az evangéliumi üzenetet, amit Jézus prédikált: Isten hatalma elérhető azok számára, akik Jézusnak és a szeretetteljes szolgálat evangéliumi módjának szentelik magukat.

1,16-20 Az első négy apostol meghívása. Jézus, aki éppen most kezdett el prédikálni Isten országáról és a megtérésről, meg is valósítja, amiről prédikál. Amint Jézus azt mondja a két testvérpárnak, Simonnak és Andrásnak, illetve Jakabnak és Jánosnak, hogy "Gyertek, kövessetek engem", ők elhagyják családjukat, felhagynak a halászattal, életük eddigi munkájával, hogy Jézust kövessék. Márk bemutatja, milyen hatásos és közvetlen lehet Jézus felhívása arra, hogy osszák meg vele küldetését ("Emberek halászaivá teszlek benneteket"). Négyük azonnali és odaadó válasza példa az olvasó számára. De ha Márk olvasói ennek a résznek teljes értelmét meg akarják ragadni, akkor tisztába kell lenni azzal, hogyan válaszol Simon (Jézus Péternek nevezi el őt a 3,15-ben), Jakab és János másutt az evangéliumban (Andrást ezenkívül csak háromszor említi meg: amikor Simon anyósa meggyógyul, 1,29; amikor Jézus megnevezi őt a Tizenkettő között, 3,18; és amikor ismét együtt van Péterrel, Jakabbal és Jánossal, és Jézussal beszélgetnek a templom pusztulásáról, 13,3).

Péternek, Jakabnak és Jánosnak ez az első találkozása Jézussal csak a kezdete egy izgalmas és feszültséggel teli útnak. Nekik hármuknak engedi meg Jézus, hogy részesei legyenek annak a négy eseménynek, ahol a legérthetőbben kinyilatkoztatja élete lényegét és célját (gyógyítás és életadás, 1,29-31 és 5,37-43; dicsőséges színeváltozása, 9,2-13; üzenet a jövőt illetően, 13,1-37). Ugyanakkor ők lesznek azok, akik a legsúlyosabban félreértik Urukat és bensőséges kapcsolatuk kritikus pontjain cserbenhagyják őt (Péter Fülöp Cézáreájában, 8,27-33; Jakab és János az "első helyet" keresve, 10,35-45; mindhárman a Getszemáni kertben, 14,32-42; Péter a tagadásakor, 15,66-72).

Márk művének egészét tekintve az evangélium olvasóit a tanítványok itt adott buzgó és teljes válasza feszültséggel tölti el, amely végigkíséri Jézussal bejárt útjukat. Márk szerint Jézus "követése", a küldetésében való részesedés olyan utat jelent, amelyen életre szóló ujjongás és kínzó zavarodottság, mindent legyőző hatalom és kiszolgáltatottság egyaránt elkísér. Azt a választ kéri, hogy "Igen, én elhagyok mindent, és téged követlek", nemcsak egy mély megtérés élményben, hanem állandóan, mindvégig.

1,21-28 Tanítása és hatalma ámulatba ejtő és csodálatra méltó. Az olvasó nem tudja meg, mit tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában, de megtudja, hogyan tanított ("mint akinek hatalma van", 22. és 27. versek), és hogy tanításának milyen hatása volt (az emberek "ámulatba esnek" és "csodálkoznak", 22. és 27. v.; a tisztátalan lélek tehetetlenné válik, 26. v.). "A hatalommal tanítani" kifejezéssel (kétszer szerepel: 22. és 27. v.) Márk érzékeltetni akarja, hogy Jézus első tanítása és első csodája szorosan összetartoznak. Nem csak tekintéllyel beszél, hanem hatalommal is cselekszik!

Fontos tudni, hogy Márk és az első század keresztényeinek elgondolása szerint a "tisztátalan lélek" (23.) és más "démonok" (lásd 1,32; 3,11.15.22.; 5,2 stb.) az Istennel, az egészséggel és a jósággal szembeni gonoszt és a titokzatos hatalmakat jelentették. Ezeknek a démonoknak olyan képességet és hatalmat tulajdonítottak, hogy meg tudták mondani, ki lép fel Isten hatalmával. Itt a "tisztátalan lélek" felfedi Jézust, "az Isten Szentjét" (24.) és ravaszul megpróbálja meghiúsítani küldetését. Jézus két parancsa határozottabb és erőteljesebb, mint a tisztátalan lélek kötekedő szava. Jézus szavaival véghez is viszi, amit mond: a tisztátalan lélek elhagyja az embert, még egy utolsót kiált, amint vesztesen eltávozik (26. v.). A "csodálkozó" jelenlévők elismerik a tanító tekintélyét, mégis kérdezgetik, hogy "mit jelent ez?" (27. v.).

Márk ezzel nagyobb bizalmat akar kelteni az olvasóban Ura, tanítója és gyógyítója iránt. Azonban a nép csodálkozására valló utalás (27. v.), amelyet Jézus hírének elterjedése okozott Galilea-szerte (28. v.), más célt is szolgál. Egészen pontosan a nép azzal válaszol, hogy álmélkodik (1,27 és 5,20) vagy megretten (2,12), vagy megdöbben (5,42), ezért a más ellenséges erők keresik majd az alkalmat Jézus elpusztítására (ld. 6,14-29, ahol Heródes fenyegetve érzi magát Jézus hírnevétől, és végül lefejezteti Keresztelő Jánost). Márk többet akar olvasóitól, mint csodálkozást; azt akarja, hogy éberek legyenek, amikor Jézus kevésbé megragadó módon fedi fel magát. "Csodálkoztok majd, amikor Jézus azt kezdi tanítani, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a főpapok elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad (8,31)? Felismeritek-e, hogy kicsoda ő valójában, amikor a kereszten függ és tanítványainak többsége már elhagyta, pedig ők is csodálkoztak hatalmának első jeleit látva?"

Márk Jézusának követői nagy bizalommal lehetnek a csodatevő Jézus iránt. Azoknak azonban, akik követni akarják a "csodálatra méltót", azt az utat kell bejárniuk, amelyet ő járt be. Meg kell tagadniuk magukat, fel kell venniük keresztjüket, és követniük kell őt (8,34).

1,29-31 Simon anyósa. Jézus első nagy csodája után "azonnal" véghezviszi a következőt, mondja Márk a 29. versben. A Simon anyósánál tett látogatás a második jele annak, hogy isten országának teljessége jelen van Jézusban. Jézus az 1,25-ben szóval, itt érintéssel gyógyítja meg a beteget (1,31). Érintése ugyanolyan biztosan megment, mint szava. Az asszony azonnali és teljes gyógyulása kiderül abból, ahogyan Márk hangsúlyozza, miként folytatja a vendégszeretet kötelességeit, és szolgálja ki őket a 31. versben.

1,32-34 A Messiás és titka. Jézus küldetésének első napja nem ér véget napnyugtával. Azon az estén az "egész város" köré gyűlik a betegekkel és a megszállottakkal. Tanításának és gyógyításának első napja reményt adott nekik, hogy Isten munkálkodik közöttük. Miután Jézus sokakat meggyógyított, Márk olvasói először hallják a furcsa kifejezést: "De nem engedte a démonokat szóhoz jutni, mert azok tudták, hogy ő kicsoda" (34. v.). Ez az 1,25-ben elhangzott "Hallgass!" parancsra emlékezteti Márk olvasóit és előkészíti őket arra, amit ismételten hallani fognak Márk evangéliumában (1,44; 3,12; 5,43; 7,36; 8,26; 8,30; 9,9). Márk úgy ábrázolja Jézust, mint aki nagyon idegenkedik attól, hogy csodatévőként szerzett hírneve elterjedjen. Ezt a tartózkodást hívják "messiási titoknak". Jézus személyét, mint Messiást övező titokzatosságát hangsúlyozva, Márk reménykedik, hogy keresztény olvasói elfogadják Jézus igazi személyét, az ő realitásában, egész életének és küldetésének fényében. Márk Jézusa a kereszten, erőtlenségében fedi fel magát Messiásként. A keresztények csak akkor mondhatják Jézust Messiásuknak és Krisztusuknak, ha csodáival együtt megváltó szenvedését is elfogadják.

1,35-39 Az evangélium terjed. Jézus korán kel és egy magányos helyre megy, hogy egyedül imádkozzon (35. v.), mivel tudja, hogy az emberek csak csodás hatalma miatt keresik. Félreértették, így tovább kell mennie a környező falvakba, hogy folytassa tanító és gyógyító tevékenységét egész Galileában (39. v.). Még Simon sem tudja visszatartani, mivel még Simon sem érti, hova vezet Jézus útja. Talán Márk olvasói, akik már tudják az út végét, sokkal többet merítenek a pusztában imádkozó tapasztalatából, mint a "félreértett Messiásból".

1,40-45 A leprás meggyógyul, de félreérti őt. A leprás meggyógyítása figyelemre méltó jelenet, tele feltűnő ellentétekkel. Alkalmas befejezése Márk első fejezetének. A hatalmas, de félreértett Messiáshoz egy olyan ember közeledik, akinek nem szabad egészséges emberekkel érintkeznie. Ez a kitaszított Jézusba vetett hite szánalmat kelt, és találkozik Jézus érintésének és szavának erejével. De Jézus megtiltja, hogy a leprás az ő messiási titkát bárkinek is elmondja, s ezzel elrontja a meggyógyult örömét: "Ne szólj róla senkinek egy szót se," (44. v.). (Csak a pap tudhatja, mert az ő szavára engedélyezik a kitaszítottnak, hogy visszatérjen a közösségbe, ahonnan betegsége miatt kellett távoznia.)

A meggyógyított ember ahelyett, hogy megfogadná Jézus szavait, mindenkinek elmondja! Így Jézus küldetése már a kezdet kezdetén meghiúsul: "Emiatt Jézus nem mehetett nyilvánosan a városba" (45. v.). Az első fejezet befejező történetén keresztül Márk arra kér minden keresztény tanítványt, hogy fogadja meg Jézus szavát. Kéri őket, hogy vegyék komolyan Jézust, úgy amilyen, ahogyan útján halad a maga idejében. Kereszténynek lenni annyi, mint hűségesen válaszolni Jézus szavára, legyen az a szó "Gyógyulj meg" vagy "Ne szólj senkinek sem".

Márk első fejezetében Jézushoz, "mindenünnen" jöttek a betegek, megszállottak és a szegények, mint tanítóhoz és gyógyítóhoz (1,45). Most, ebben a részben, amely öt egymáshoz szorosan kapcsolódó jelenetből áll (2,1-3,6), Jézusnak a szükséget szenvedőkért végzett tettei kiváltják az írástudók és a farizeusok gyanakvó figyelmét és fenyegető haragját, akik itt jelennek meg először az evangéliumban.

A márki dráma továbbra is azt a hatalommal teli Jézust ábrázolja, akinek "hatalommal való tanítása" (1,27) továbbra is a betegek csodás meggyógyítását eredményezi. De most többről van szó. Nyilvánvalóvá válik, hogy Jézus állítása, miszerint ő megbocsáthatja a bűnöket (2,5) "és a szombatnak is Ura" (2,28) nyílt összeütközéshez vezet korának vallási vezetőivel.

Továbbhaladva Jézussal a béna meggyógyításától (2,1-12) a bénakezű ember meggyógyításáig (3,1-6), Márk olvasói egyre fokozódó feszültséget éreznek. Örömmel szemlélik Jézus erővel teli, mégis gyengéd szeretetét a rászorulók és a kivetettek iránt. Büszkeség tölti el őket Krisztusuk bölcs tanítását hallgatva, amely majd végül is elcsendesíti bölcs ellenfeleit. Ezzel egy időben megsejtik azt a sötét véget, ahová minden "sikeres összeütközés" vezet. Érzik, hogy az Emberfia már a kereszt árnyékában áll, még mielőtt ezt Márk kimondta volna (3,6), amikor lezárja ezt a részt: "A farizeusok erre kimentek, s a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét". Milyen ügyesen készíti elő Márk olvasóit Jézus életének végső összeütközésére!

2,1-12 "Fiam, bocsánatot nyertél / meggyógyultál." Kafarnaumba visszatérve, Jézust ismét rengeteg ember veszi körül (2. v.; lásd 1,33). Amint a tömegnek prédikál, a tetőn keresztül négy barátja hordágyon ereszt le egy bénát, így hozva elég közel Jézushoz, hogy az meglássa és meggyógyítsa (3-4 vers). (Jézus megközelítésének ez a különös módja hangsúlyozza a négy barát hitét és a Jézus köré gyűlt tömeg hatalmas méretét). Jézus erre a hitből fakadó cselekedetre nem az ember azonnali meggyógyításával válaszol, hanem azzal, hogy először vitát provokál az ott nézelődő írástudókkal és farizeusokkal. Amikor Jézus azt mondja, "Fiam, bűneid bocsánatot nyertek" (5. v.), akkor azt is mondja, hogy "Isten az, akihez te közeledsz." (Az Ószövetségben csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket; és úgy képzelték, hogy ezt majd csak az ítéletnapon teszi meg.) Érthető, miért kiáltanak az írástudók, "káromkodást" (7. v.), és miért jelenti ki Jézus ezt mindenki előtt nyíltan: azzal, hogy hatalmában áll a bűnöket megbocsátani, jobban felfedi, hogy ő Isten Fia, mint azok a csodák, amelyeket véghezvitt.

Jézus annak tudatában, hogy megbocsátó szavai csöndes rosszallást váltottak ki a tömegben, azáltal bizonyítja, hogy "az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására", hogy megparancsolja az embernek: keljen fel és mindenki szeme láttára menjen haza (8-11 vers). Ezt a csodát elmondva, Márk arra kéri olvasóit, hogy azért dicsőítsék Istent, mert megbocsátó - gyógyítóként van jelen közöttük, a tömeg is ezért dicsőítette (12. v.), még a hitetlenek is.

Lényeges, hogy Márk evangéliumának ennyire az elején közli ezt a csodát és a Jézus bűnbocsátó hatalmáról szóló tanítást. Ez mutatja, hogy Isten megbocsátásának átélése a keresztények számára ugyanolyan fontos volt az első században, mint manapság. Márk olvasói dicsőítik Istent, amiért ma is világosan kijelenti, "Fiaim, lányaim, feloldozlak benneteket bűneitek alól."

2,13-22 Jézus és Lévi; étkezés és böjt. A farizeusokkal való összeütközése után, melynek oka a béna bűneinek megbocsátása volt, Jézus folytatja a tömeg tanítását és első tanítványainak összegyűjtését (13. v.). Magához hív egy vámost, Lévit, aki rögtön otthagyja munkáját, hogy kövesse őt (14. v.). Fontos, hogy Jézus egyszerű, sőt megvetendő foglalkozást űző emberek közül hívta követőit (Lévit például zsidó társai megvetették, mert együttműködött a rómaiakkal, amikor a császár számára behajtotta az adót; foglalkozása miatt egyébként is a nyilvános bűnösök közé tartozott).

Még figyelemreméltóbb az a tény, hogy Jézus elmegy Lévi házába, hogy más "bűnösök"-kel is összebarátkozzon (15. v.). Ez bosszantja az írástudókat, akik így tiltakoznak: "Miért eszik és iszik együtt a vámosokkal és a bűnösökkel"; (16. v.) Ez a zsidó tanító, a farizeusokkal ellentétben, bűnösöket keres fel, hogy őt kövessék. "Még eszik is velük!" A jelenet Jézus egy általános mondásával zárul: "Nem az egészségesnek kell az orvos, hanem a betegnek" (17. v.).

Ennek a konfliktusnak a bemutatásával Márk arra buzdítja olvasóit, hogy megértsék: Jézust követni azt jelenti, hogy étkezéseiknél, főleg az Eukarisztiánál azok az emberek is jelen legyenek, akik tudatában vannak gyengeségüknek és annak, hogy orvosra van szükségük. Ez ellentétben áll mindenkivel, aki úgy véli, hogy csak az "igazak" vehetnek részt az étkezésen. Valójában az étkezés, amelyen Jézus, mint az Igaz van jelen, olyan étkezés, ahol a betegek és a bűnösök a leginkább szívesen látott vendégek. Paradox módon tehát a keresztény Eukarisztia azokért van, akik, úgy tűnik, "nem odavalók", de valójában odavalók!

Jézus étkezési szokása éppen úgy ellenszegült a zsidó vezetők életmódjának, mint tanítványainak böjtölési szokása (18-22. v.). Amikor megkérdezik tőle "Miért van az, hogy a te tanítványaid nem böjtölnek?" (18. v.), Jézus saját kérdésével válaszol: "Böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény?" (19. v.). Az Ószövetség egy hasonlatát használva (a lakodalom hasonlat gyakran utalt Isten jelenlétére emberei között; a böjtöt előkészületnek tekintették Isten országának eljövetelére), Jézus egyenesen azt mondja, hogy Isten országa most az ő személyében van jelen. Valóban, folytatja, ha egyszer a vőlegényt "kiragadják körükből" (utalás halálára), a vendégek addig böjtölnek, amíg dicsőségben vissza nem tér (20. v.). Amint Márk olvasói Jézus végső eljövetelét várják, belé vetett hittel és örömmel böjtölnek.

Márk olvasói ma ugyanolyan örömteli reménnyel élhetnek, mint amilyet Márk első olvasóinak mutatott. Ők is megérthetik a két példabeszéd lényegét (a régi ruhára új szövetből varrt folt, 21. v.; és az új bor régi tömlőben, 22. v.), amelyek azt tanítják, hogy nem szabad helytelen okból böjtölni. Isten országát már megalapították. Márk arra utal, hogy a böjttel a keresztények fokozzák azt a várakozást, ami az égi lakoma teljes örömét előzi meg, azon lakomáét, aminek ők is részesei lesznek. Az Eukarisztia során a keresztények már azt ünneplik, hogy a vőlegény velük van a szentségi színek alatt. Amikor böjtölnek, a Jézussal jövendő teljes szövetségbe vetett hitüket fejezik ki.

2,23-28 A szombat Ura. Márk egy különös esetet mesél el, amikor Jézus tanítványai kalászt tépdesnek, amint együtt sétálnak vele szombaton. Jézus és tanítványainak cselekedete ismét óriási izgalmat kelt a farizeusok között. Tiltakozásukra válaszképpen Jézus a Szentírásból idéz, hogy még Dávid is megszegte a szabályt éhes társai kedvéért (ld. 1 Sám 21,2-7). Márk Jézusa azt is kijelenti, hogy Isten az emberért hozta létre a szombatot és nem fordítva. Jézus követőinek az egész zsidó törvényt az isteni törvény szellemében kell értelmezniük, azaz irgalommal. Később az evangéliumban Márk megmagyarázza, hogy minden törvény Krisztus egy törvényében van összefoglalva, a szeretet kettős parancsában. Amikor egy keresztény elhatározza, hogy "úgy szereti Istent és embertársát, mint saját magát", akkor az Istennek is tetszik (12,28-34).

Márk evangéliumában ennek a szombati esetnek a jelentősége a történet utolsó sorának összefoglaló jellegében rejlik. Jézus saját hatalmát foglalja össze, amikor kijelenti, hogy "az Emberfia Ura a szombatnak is". Márk olvasói ekkor visszaemlékeznek, hogy ez a szakasz Jézusnak a tömeg előtt tett kijelentésével kezdődött, miszerint "az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására" (2,10). Ami ezután történik, ugyanazon a szombaton (3,1-6), jól mutatja miként határozza meg Márk Jézusának itt tett kijelentése az egész evangélium irányát. A farizeusok felhagynak a vitatkozással és elkezdenek terveket szőni az Isten Fia ellen. "A kocka el van vetve"

(Az "Emberfia" elnevezéssel kapcsolatban megjegyezzük, hogy Márk evangéliumában Jézus sosem nevezi magát Isten Fiának. Gyakran hívja magát Emberfiának. Ez a cím Dán 7,13-ból való és Izrael népének eljövendő Megváltójára utal. Az "Emberfia" cím használata Márknál inkább azt jelenti, ahogyan a Megváltó megváltja népét, szenvedésével és kereszthalálával. Márk szándéka még világosabbá válik, amikor az olvasó észreveszi, hogy legközelebb az "Emberfia" címet a 8,31-ben használja, amikor elhangzik az első nyílt jövendölés Jézus szenvedéséről és haláláról.)

3,1-6 A bénakezű és az összeesküvés. A béna meggyógyításával kezdődő rész tetőpontját Jézusnak a bénakezű iránt tanúsított könyörülete jelenti (2,1-12). Három dolog jelzi egyértelműen, hogy itt van a tetőpont. Először, Márk ezt a gyógyítást szombati napra helyezi, rögtön azon kijelentés után, miszerint Jézus Ura a szombatnak; a gyógyítás kézzelfoghatóan bizonyítja hatalmát. Másodszor, az elbeszélés ritmusának drámai változása nyilvánvalóvá válik, ha a bénakezűről szóló részt az ezt megelőző négy résszel kapcsolatban olvassuk: itt Jézus kérdez provokatív módon ("Szabad-e szombaton jót, vagy rosszat tenni...?", 3. v.), nem a farizeusoktól kérdezi, ellentétben a 2,7.16.18.24 versekkel; itt Jézus haragszik rájuk (5. v.), nem pedig ők dühösek rá. Valójában most a panaszkodók nem tudnak mit mondani (5. v.)! Harmadszor, miután Jézus megmutatja irgalmas hatalmát azáltal, hogy teljesen meggyógyítja a béna kezét, a farizeusok visszavonulnak tanakodni, hogyan okozhatnák vesztét (6. v.).

Márk egy rideg megjegyzéssel zárja le az öt "konfliktus-történetből" álló sorozatot. Olvasói akaratlanul is látják, hogy Jézus útja a halálba vezet (6. v.). Azt is észreveszik, hogy Márk arra utal: ugyanez vár azokra, akik követik az "Emberfiát" (8,31-38). Mindamellett, bármilyen feszültséget élnek is át Márk olvasói, miközben igyekeznek keresztény módon élni, Jézus mindig mellettük lesz. Márk biztosította olvasóit, hogy Jézus nagylelkűen válaszol majd belé vetett hitükre (2,5), mert ő a rászorultakhoz jött (2,17) a szombat könyörületes Uraként (2,27 és 3,4-5).

A jó elbeszélők a hallgatóság érdeklődését különböző módon keltik fel és fokozzák: a jellemfejlődés bemutatásával, a párhuzamokkal és ellentétekkel, a színes részletekkel, a ritmussal stb. Első két fejezetében Márk már bebizonyította, hogy jó elbeszélő. Jézus jellemének emberi oldalát olyan részletekkel kezdte bemutatni, melyek Máté és Lukács elbeszéléseiben nem szerepelnek (például, csak Márk írja le Jézus szomorúságát és haragját, amikor meggyógyítja a béna kezű embert, 3,5). Drámájában már azáltal is fokozódó feszültséget keltett, hogy a 2,1-3,6 rész öt konfliktus-történetét ("tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét," 3,6) az első fejezet "siker-története" után helyezte ("az emberek mégis mindenünnen tódultak hozzá"," 1,45).

Az elbeszélő Márknak olyan mondanivalója van, amit Jézus történetén keresztül szeretne közölni, ezért időt akar hagyni olvasóinak a tűnődésre. Ez az oka annak, hogy itt rövid összefoglaló részt iktat be (3,7-12). Ez nem csupán összefoglalja a tömegre gyakorolt ellenállhatatlan hatását (7-10. v.), hanem arra is emlékezteti olvasóit, hogy Jézus nem akarta, hogy Istenfiúságát téves elképzeléssel hirdessék (11-12. v.; lásd a "titokra" vonatkozó megjegyzést az 1,32-34-ben). Márk azt reméli, hogy ez az elmélkedésre szánt szünet felkészíti majd olvasóit a Jézussal való utazás hátralevő részére. Közös útjukat gyakran megzavarja a "hatalmas tömeg és sokaság", mely csak egy részét keresi annak, amit Jézus és a keresztények adhatnak (7-8. v.). Útjukat olyan hatalmak bonyolítják, amelyek mindent megtesznek, hogy elállják a Krisztus küldetésének beteljesedéséhez vezető utat (11-12. v.). Ezért Márk Jézus történetének ezt a részét két olyan szakasszal fejezi be (a tizenkét apostol kiválasztása, 13-19. v., és a Belzebul konfliktus, 20-35. v.), amelyek olvasóinak a segítségére lesznek abban, hogy megértsék a keresztény tanítványi mivolt igazi jelentését.
 

3,13-19 Jézus néven szólít, hogy vele legyünk. Amikor Kr.u. 70-ben Márk megírta evangéliumát, Jézus első tanítványainak nagy része már nem volt jelen a keresztény közösség vezetésében. Ebben a részben, ahol a tizenkét apostol kiválasztása történik, Márk korának keresztényei számára a tanítványi mivolt két fontos elemét hangsúlyozza: "Jézussal lenni" és általa "nevet kapni".

A keresztény tanítványi mivolt itt kiemelt alkotó eleme az, hogy Krisztus "társai" vagyunk (14. v.). Jézus "tanítványának" lenni annyit jelent, mint "tanulónak" lenni, és ahhoz, hogy tanulhassunk tőle, szükséges, hogy vele legyünk. Az evangélium elbeszélésében ettől a ponttól kezdve Jézus közvetlenül maga mellett fogja tartani tizenkét apostolát. Megtanulják tőle Isten országának titkait (a példabeszédeken keresztül, 4,1-34). Felfedezik majd útjának nehézségeit is (8-16 fejezet, amelyekben Jézus részletezi a kereszthez vezető útját, és követésének árát). Az a tény, hogy Márk Jézusa a tizenkét apostolt a hegyen választja ki (13. v.), nem csak a pillanat komolyságát jelzi, hanem előre is mutat az evangélium azon jeleneteire, amikor a tanítványok más hegytetőkön lesznek együtt Jézussal, például, hogy szemtanúi legyenek színeváltozásának (9,2-10), és hogy lássák Jézus halálküzdelmét az Olajfák hegyén (14,26-42). Márk arra kéri olvasóit, hogy legyenek Jézussal és tanuljanak tőle a titokzatos ragyogás és a fájdalmas szenvedés megtapasztalásában.

A keresztény tanítványi mivolt második tényezője a Jézus-i "néven szólításban" rejlik. A Teremtés könyvében az egek, a föld és minden teremtmény Isten tulajdonává válik, mert ő "nevezte" el őket (Ter 1,3-10). Amikor felhatalmazta Ádámot, hogy nevezze el az állatokat, Ádám részesült Isten fölöttük gyakorolt hatalmában (Ter 2,20). Jézus néven szólítása annyi, mint az ő tulajdonába kerülni, az ő irányítása alatt állni; ez azt is jelenti, hogy azok, akiket ő nevez el, hatalmának részesei lesznek (14-15. v., "elküldi őket hirdetni az evangéliumot; hatalmat adott nekik az ördögök kiűzésére"). Ebben a rövid részben Márk olvasói, "Jézus nevében" megkeresztelve, hallják a hívást, hogy a feltámadott Krisztus társai legyenek és tanulják meg tőle, hogyan részesedjenek hatalmából és küldetéséből.

3,20-35 Isten megszállója teljesíti Isten akaratát. Amint Jézus tizenkét társával lejött a hegyről, olyan sok ember gyűlt köréje, hogy ő és tanítványai még enni sem tudtak (20. v.). Márk olvasói Jézusnak és emberek közti tevékenységének különböző fogadtatásait figyelhetik meg. Rokonai "kint maradtak"; azért jöttek, hogy megóvják a túl sok munkától; azt hiszik, hogy "megzavarodott" (21. és 31. v.). Tekintélyes írástudók jöttek Jeruzsálemből, hogy megtudják, miért olyan népszerű Jézus; azt állítják, hogy "Belzebul szállta meg" és hogy a Sátán segítségével űzi ki a gonosz lelkeket (22. v.). Miután Jézus okosan és erélyesen válaszolt ezekre a vádakra (23-30. v.), Márk olvasói megtudják, mi a helyes válasz Jézus küldetésére. Megértik, hogy Jézus a köré gyűlt emberek közül csak azokat tarthatja igaz testvéreinek, akik teljesítik az Isten akaratát (32-34. v.). Jézus elvárja követőitől, hogy ugyanolyan őszintén szenteljék magukat Atyja akaratának, mint ő maga. Ilyen odaadás összeütközéshez vezethet olyan emberekkel, mint a jeruzsálemi írástudók. Mindez "őrültségnek", vagy "túlzásnak" tűnhet mások számára, és még az ember saját rokonai számára is. De Jézus rokonának lenni pontosan ezt jelenti!

Jézus válasza a megszállottság vádjára rövid és velős. A meghasonlott ország és a meghasonlott család hasonlatával mutatja meg (24-27), milyen önpusztító lenne, ha ő, aki gonosz lelkeket űz ki az emberekből (3,11) a Sátán küldöttje lenne! Jézus arra is rámutat, hogy az egyetlen megbocsájthatatlan bűn éppen vádlóit illeti, akik nem hajlandók elismerni, hogy az Isten Szentlelkének hatalma munkálkodik benne (28-30. v.). Jézust az Isten lelke szállta meg, és mindenki mást is, aki elhatározza, hogy Atyja akaratát teljesíti.
 

 A negyedik fejezet kezdetén és végén Jézust egy bárkában láthatjuk. Márk olvasói hallják majd, amint a tömeget "példabeszédekben" tanítja az Isten országáról. Ezt a prédikálást Jézus háborgó tenger feletti hatalmának kinyilatkoztatása követi. Jézus nem csak prédikál Isten országának hatalmáról, hanem a gyakorlatban is megvalósítja azt, amit prédikál!

4,1-20 Példabeszédekben tanít. C. H. Dodd, a híres angol biblikus leírja, mi is a példabeszéd, és hogyan "működhetett" Jézus idejében. "Legegyszerűbb formájában, a példabeszéd a természetből vagy a mindennapi életből vett metafora vagy hasonlat, amely eleven és különös, és ezáltal megragadja a hallgató figyelmét. Pontos jelentését illetően kétséget hagy az értelem számára, hogy ezzel aktív gondolkodásra késztesse." Itt, a negyedik fejezetben Márk olvasóit megérinti a példabeszédek első századbeli világa. Hallani fogják, hogyan használja Jézus egészen új módon a már ismertet, hogy hallgatóiban Istenről és országáról új gondolatokat ébresszen. Valójában Jézus példabeszédei azt tanítják, hogy Isten útja talán nem a mi utunk. Megtérésre szólítanak fel.

Jézus első példabeszédében (3-8. v.) Márk olvasói azt hallják, hogy valami, ami kicsiny, mint a búzaszem (vagy mint Kr.u. 70-ben a kis keresztény közösség), megnőhet (vagy nem), sok termést hozhat (vagy nem), attól függően, hogy a talaj jó volt-e (vagy köves, vagy bogáncsos, vagy olyan kemény, mint az útszéle). A jó példabeszéd természete szerint nyitott és lehetőséget ad, hogy hallgatója több szinten is válaszolhasson rá. Márk azt reméli, hogy erre a példabeszédre a keresztények így válaszolnak: "Legyünk mi jó talaj! Legyünk tele reménnyel, még kicsiny községünk zsenge korában! Azt akarjuk, hogy Isten magja bennünk százszoros termést hozzon, ahogy azt Jézus megígérte!"

A Jézus és tanítványai közti bizalmas beszélgetésből (10-12. v.) kitűnik, hogy Jézus semmi esélyt nem ad a tömegnek ("a kívül állóknak") arra, hogy megértsék, és követői legyenek. Ez nagyon különös, ha arra gondolunk, hogy a példabeszédek célja viszont az volt, hogy a hallgatóságot megtérésre indítsák. A 12. v. kemény soraiban (Iz 6,9-10-ből származik) a következőről van szó: az ősegyház tudta, hogy bizonyos emberek ugyan meghallották Jézus szavát, de megtagadták őt; azt is tudták, hogy mások ("ti", a tanítványok, 11. v.) hittek benne. Ezért Márk rámutat arra, hogy Jézus, mint előtte Izajás, olyan üzenetet hozott, amely valóban arra késztette az embereket, hogy állást foglaljanak, vagy mellette, vagy ellene. Jézus példabeszédei, mondja Márk, minden embert Isten országába akartak ugyan vezetni, de néhányan úgy döntöttek, hogy "kívül" maradnak. Márk arra kéri olvasóit a maga korában, hogy nyissák meg szívüket Isten szava előtt. Felszólítja őket, hogy ha engedik, Isten szava egyre mélyebbre hatol, és hitük elmélyül a feltámadott Krisztusban.

Bár eredetileg Jézus első példabeszéde többféleképpen értelmezhető felhívás a vele való radikális kapcsolat fölvételére (13-20. v.), az utána következő magyarázat viszont Márk keresztény közösségének életére alkalmazza a példabeszéd részleteit. Ezt a magyarázatot figyelmesen hallgatva, így válaszolhattak: "Igen, mi a magunk korára értjük a példabeszédet (13. v.). Tudjuk, hogy a mag Isten igéje (14. v.). De azt is látjuk, miként jelentik a különböző magvak azokat az embereket, akik különböző módon válaszoltak Isten szavára (13-20. v.): néhányunk engedte, hogy a Sátán eltérítse a hit útjáról (15. v.); néhányunk a szorongatás és üldözés miatt tört meg (16-17. v.); néhányunk a pénz utáni vággyal és más világi dolgokkal küszködik, amelyek eltérítik őket (18-19. v.); de mi hallani akarjuk az Igét, magunkévá akarjuk tenni, és Jézus útjának hűséges követői leszünk" (20. v.)

4,21-34 Példabeszédekben hallják az Igét. A magvető példabeszéde és magyarázata után Márk még öt példabeszédet jegyez fel, melyek célja, hogy hallgatói személyesebben és alaposabban befogadhassák Jézus szavait. A lámpás példabeszédén keresztül (21. v.) Márk arra utal, hogy olvasóinak sokkal alaposabban kell ismerniük, hogy Jézus élete mit jelent számukra, hogy azt másokkal megoszthassák (22-23. v.). A példabeszédszerű mondás arról, hogy "amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is" (24. v.) nagyon hasonló az előző lámpás példabeszédhez. Márk olvasóinak folyamatosan egyre jobban meg kell érteniük Jézust a maguk számára, vagy elveszítik azt, amiről azt hiszik, hogy az övék. Az alvó földművesről szóló példabeszéd (26-29 vv.) meghiúsítja azoknak a reményét, akik azt hiszik, hogy szabályozni tudják Isten országának eljövetelét. Valóban, mondja Márk, "Isten útjai nem a mi útjaink! Türelmesnek kell lennünk, és engednünk kell, hogy Isten Isten legyen!" A negyedik fejezet utolsó példabeszéde is egy magról szól, minden mag közül a legkisebbről, a mustármagról (30-32. v.). Bár számát tekintve az őskeresztény közösség kicsi volt, ez a példabeszéd biztosítja Márk olvasóit, hogy minden igyekezetük gyümölcsöző lesz Isten növekvő országában, ha megértik, amit mond (33-34. v.).

Márk összefoglalja, miként "hallgatták" az emberek Jézus példabeszédeit: néhány figyelmes "megérthette" (33. v.), míg a tanítványok teljesen felfogták, mert "mikor magukra maradtak, mindent megmagyarázott nekik (34. v.). Ilyen különleges tanítás mellett úgy tűnhet, hogy Jézus tanítványai készek arra, hogy bebizonyítsák: ők a megvilágosodott tanítványok. A következő jelenet a tavon bizonyítja, hogy nem voltak még készek.

4,35-41 Jézus lecsendesíti a vihart és hitet kér. Ebben az első viharjelenetben (ld. 6,45-52-ben a másikat) Márk Jézusa lehetőséget ad tanítványainak, hogy megmutassák, vajon annak ismerték-e meg, aki valójában. Beavatta őket az Isten országa titkaiba (4,1-34), és vele voltak, amikor meggyógyította a betegeket és kiűzte a gonosz lelkeket (1-3. fejezet). Most együtt vannak vele a viharos tavon, és ő alszik! (38. v.). Azt hiszik, hogy nem törődik velük (38. v.), pedig már látták, mennyi mindent megtett a rászorulókért. Miután Jézus egy szóval lecsendesíti a vihart: "Csendesedj! Némulj el!" (39. v.), tanítványaihoz (és Márk olvasóihoz) fordul, és ezt kérdezi: "Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?" (40. v.). Az első tanítványok válasza csak ennyi: "Ki lehet ez?" (41. v.). Márk azt szeretné, hogy keresztényei ismerve Jézus egész életét, halálát és feltámadását, nehéz napjaikban is bízzanak védelmében. Márk többet akar a vihar lecsendesítésekor mutatott "nagy félelemnél" (41. v.). Ő itt és most hitet kíván mindenkitől, aki keresztény élete során igyekszik megérteni Jézus életének, halálának és feltámadásának értelmét.
 

A tanítványok, a zsidó vezetők, és a zsidó tömeg mind látták, amint Jézus parancsolt a gonosz lelkeknek és a viharnak. Hallották igehirdetését a megtérésről és Isten országáról. Mindezek után a tanítványok még mindig azt kérdezik: "Kicsoda ez?" (4,41). Az ötödik fejezet első csodája során Márk Jézusa elhagyja a zsidó területet, hogy lássa, vajon a pogányok felismerik-e, kicsoda ő valójában (5,1-20 részben az ördögtől megszállott ember meggyógyítása a Jordán folyótól keletre, a pogányok lakta Geráza vidékén történik). Amikor Jézus visszatér a pogányokat ámulatba ejtő tevékenységéből, egyre mélyebb hittel találkozik (a zsinagóga egy zsidó elöljárója esetében, Jairusnál, 5,21-24; és a tömegben egy egyszerű, szenvedő asszony esetében, 5,25-34). Úgy tűnik, hogy e három csodás esemény után Jézus tanítványai jobban megértik küldetése és missziója célját. Mivel azonban a fejezet végén még egy utalás található a "titokra" ("De ő szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról" 5,43), Márk olvasói ráébrednek, hogy Jézus még mindig azt akarja, hogy követői többet lássanak benne hatalmas csodatevőnél.

5,1-20 Jézus a pogányokhoz fordul: A gerázai megszállott. Márk élénk leírása a megszállott emberről, aki megfékezhetetlenül kiáltozik a sírboltokban és a gerázai vidék hegyeiben (1-5. v.) előkészíti a színt a Jézussal való találkozásra (6-10. v.). Még mielőtt Jézus kiűzi a gonosz lelkeket (furcsa módon, az emberben lakozó ördögök arra kérik Jézust, hogy küldje őket a sertésekbe, amit ő meg is tesz, 11-13. v.) a megszállott ember a földre borul Jézus előtt, ami csak Istent illeti meg, valamint felismeri benne Isten Fiát (6-7. v.). A többi megszállott emberhez hasonlóan (lásd 1,24; 1,34; és 3,11), ez az ember látja és kijelenti azt, amit a tanítványok és a zsidó tömeg nem lát: Jézus Isten fia!

Amikor a falubeliek kijönnek megnézni, vajon igaz-e a kanászok hihetetlen története, Légiót, a közismert vadembert "felöltözve, eszének birtokában" ülve találják (14-15. v.). Feltehetően kétezer disznót is látnak a vízben úszva. Természetesen, erre megijednek. Nem képesek Jézus hatalmát felfogni és megkérik, hogy hagyja el földjüket, mielőtt még nagyobb rémületet okozna. Nyilvánvalóan könnyebben megbirkóztak egy erőszakos megszállottal, mint egy olyan emberrel, akinek hatalmában állt azt meggyógyítani (16-17. v.). A meggyógyított ember, aki olyan sokáig szenvedett és a közösségtől elszigetelve élt, kéri Jézust, hadd maradjon vele (18. v.). Bár Jézus nem engedi meg, hogy vele menjen, azt sem mondja neki, hogy hallgasson a gyógyításról, amint azt oly gyakran tette csodái után. Ennek következtében a pogányok a "Tízváros" környékén mindenütt megtudják, mit tett vele az Úr irgalma Jézus által (19-20. v.). E figyelemreméltó csodán keresztül Márk nem csak bemutatja Jézus szerető gondoskodását a kitaszítottak iránt, hanem mintegy elő is készíti Jézus pogányokhoz szóló küldetését.

Márk hitközségének zsidó és nem-zsidó származású keresztényeit nagyon érdekelte, hogy mi történt Jézussal a gerázaiak földjén (1. v.). Tudni akarták, miként válaszoltak a kanászok (a nyilvánvalóan pogányok, mivel ez a foglalkozás tiltott volt a zsidóknál) Jézusra (11-17. v.). Felismerték, hogy Márk ebben a történetben a kereszténység pogányok közötti elterjedésének kezdeti lépéseit írja le. Valóban, Márk korának keresztény hite, amihez zsidók és pogányok egyaránt csatlakoztak, Jézus mindenkit megillető szeretetében gyökerezett. A kereszténység nem ismert faji vagy nemzetiségi korlátokat. Jézus megváltó igéjét és hatalmát Isten minden népének szánták.

5,21-43 Jézus és a nők: élet és bizalom. Márk evangéliumában Jézus kilencszer kerül kapcsolatba nőkkel. Itt (21-43. v.) Márk olvasói Jézus asszonyokkal való találkozásának két megrendítő példájának lehetnek tanúi (Jairus lánya és a vérfolyásos asszony). Mindkét történet azzal kezdődik, hogy valaki felkeresi Jézust, a gyógyítót; mindkét történet egy olyan személy meggyógyulásával végződik, aki reménytelenül beteg volt. Az a mód, ahogyan Márk összefonja a két történetet (Jairus lányának története elkezdődik, a vérfolyásos asszony esete teljes egészében elhangzik, és ahogy a Jairus történet befejeződik) mutatja, hogy Márk olvasóival egy olyan fontos üzenetet akar közölni, ami mindkét történetben megtalálható: "Ne félj, csak higgy!" (36. v.) A kislány apja azután is hisz Jézusban, hogy meghallja lánya halálának hírét (35-40. v.). Jézus megengedi neki, hogy tanúja legyen gyógyító érintésének és szavának, majd látja, amint kislánya élve járkál (41-42. v.). Az asszony Jézus érintésével (27. v.) nyilvánítja ki hitét, és azáltal is, hogy félelme ellenére előlép (33. v.). Megtanulja, hogy hitének jutalma békesség és örök egészség (34. v.). Jairushoz és az asszonyhoz hasonlóan, Márk minden kor keresztényeit arra buzdítja, hogy a betegek és haldoklók érdekében őszinte kérelmeikkel bizalommal közelítsenek Jézushoz.

Márk akkor is megőrzi Jézus emberi arculatát, amikor csodás hatalmáról beszél. Például az, aki nagyobb gyógyító hatalommal bír, mint korának orvosai (meggyógyította azt az asszonyt, aki minden pénzét orvosokra költötte, mivel már tizenkét éve volt beteg, de azok nem tudtak segíteni rajta, 26. v.) "nem tudta, ki érintette meg." (30. v.). Hasonlóan, az aki feltámasztja a kislányt halálos ágyából (41. v.), nem feledkezik meg arról, hogy a kislánynak szüksége van ételre. Márk Jézusát ezek a részletek teszik könnyen megközelíthetővé. Nem volt tökéletes emberi lény (például nem tudott mindent), de tökéletesen emberi volt (tele volt együttérzéssel). Márk olvasói ugyanúgy hihetnek benne most, mint a rászorultak tették akkor, amikor ezen a földön járt. Érzékeny mindazok szükséglete iránt, akik felkeresik.

Fontos, hogy Márk olvasói észrevegyék ennek a szakasznak azokat a részleteit, amelyek az evangélium tetőpontja felé mutatnak. Ilyen utalások felfedik Márk azon igyekezetét, hogy olvasói továbbra is együtt haladjanak Jézussal, ahová útja vezet. Például Péter, Jakab és János, akik itt szemtanúi a lány feltámadásának, hamarosan megkérdezik, mit is jelent "a halálból feltámadni" (9,10). Hasonlóan a félő, remegő vérfolyásos asszony arra a három asszonyra mutat, akik félelemmel és szorongással hagyják el a sírt és félelmükben senkinek sem szólnak semmiről (16,8). Márk evangéliumában szinte nincs is olyan rész, ami nem a befejezéshez közelíti az olvasót. Márk arra kéri olvasóit, férfiakat és nőket egyaránt, hogy maradjanak mindvégig Jézussal. Amikor az élet bonyolultsága és tragédiája lehangolja olvasóit, Márk akkor is emlékezteti őket, "Ne félj, csak higgy Istenben, aki életet hoz, még a halálból is."
 

Az első öt fejezetben Márk kihangsúlyozta Jézus csodáit és kozmikus erők (ördögök, háborgó tenger és szél, betegség és halál) feletti hatalmát. Arra is megtanította olvasóit, hogy Jézus hatalmára a helyes keresztény válasz a belé vetett hit, nem pedig a csodálkozás vagy a félelem (4,40 és 5,36). A 6.-tól 8.-ik fejezetben Márk folytatja a hatalmas Jézus ábrázolását. Még jobban hangsúlyozza azonban, hogy mennyire vakok Jézus tanítványai tanítójuk hatalmának értelmezését illetően (6,52 és 8,14-21).

Márk olvasói azt is érzékelik, hogy ezekben a fejezetekben a kenyér hangsúlyozottan előtérbe kerül. A 6-tól 8. fejezetben Márk újra meg újra összekapcsolja a kenyér témáját és a tanítványok Jézus iránt tanúsított értetlenségét. Fokozatosan válik világossá, hogy Márk keresztényeivel azt próbálja megértetni, hogy csak akkor ismerik fel Jézus igazi jelentését, ha megértik, mit jelent valójában az oltáriszentség, mint megtört kenyér. (Az oltáriszentség által feltámadott Krisztus Urukkal kötött szövetségre emlékeznek, aki a dicsőséghez szenvedésen és halálon keresztül jutott.) "Kenyér és vakság" által vezeti Márk Jézusa követőit az evangélium felezőpontjához és első csúcspontjához, azaz Jézusnak Péter és a tanítványok előtt tett kinyilatkoztatásához, amely szerint végső dicsőségéhez (és az övékéhez is) szenvedésen és halálon keresztül vezet az út (8,27-38).

6,1-6 És Názáretben megbotránkoztak rajta... és ő rajtuk." Jézus tanítványai vele vannak, amint egy hatalmas tömeget tanít szülővárosa, Názáret zsinagógájában. Míg Márk olvasói közül sokan érdekesnek találják ezt a részt, mert utalást találnak Jézus "testvéreire és nővéreire" (3. v.), Márk saját érdeklődése máshol található. (Mivel a katolikus egyház Mária szüzességét tanítja, Jézus bátyjainak és nővéreinek említése sok kérdésre ad okot. De sem ez a rész, sem a 3,31-35 rész, ahol szintén megemlítik "testvéreit" nem mond semmi határozottat Mária szüzességéről vagy Jézus vérrokonairól, mert Márk idejében a "bátyjai és nővérei" éppúgy utalhatott unokatestvérekre, mostohatestvérekre vagy a nagycsalád tagjaira, mint édestestvérekre.). Márknak sajátos oka van arra, hogy elmesélje, Jézust saját szülővárosában megtagadták, ugyanis ez drámájának ezen a pontján fontos átmenethez és meglepő ellentéthez vezet. A részlet átmenetet jelez, mert összeköti Jézus legnagyobb csodáját (a halott lány feltámasztása) és gyógyító hatalmának megosztását tanítványaival (6,7-13). A meglepő ellentét nem annyira az, hogy Jézust a város elutasítja ("A prófétának csak ... saját házában nincs becsülete." 4. v.), hanem inkább elcsüggedése és tehetetlensége közöttük: "S nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg... Maga is csodálkozott hitetlenségükön" (5. v.). Idáig az emberek mindig csodálkoztak, és áhítatos félelmet éreztek Jézus jelenlétében; itt Jézus csodálkozik el rajtuk és azon a hitetlenségen, amit Názáretben talál. Márk olvasói, bármennyire is ismerik Jézust, jól teszik, ha felmérik hitük mélységét, hogy Jézus olyan eredményes lehessen közöttük, amilyen lenni szeretne.

6,7-13 Az apostolokat elküldi, hogy prédikáljanak, és ördögöt űzzenek. Miután övéi visszautasították, Jézus máshol prédikál és különleges utasításokkal és hatalommal küldi szét tizenkét tanítványát. Az olvasó emlékszik rá, hogy Márk milyen gondosan készítette elő azt a fontos pillanatot, amikor Jézus szétküldi az apostolokat. Először személyesen Jézussal neveztette el őket (1,16-20). Azután tizenkettőt külön kiválasztott, hogy vele legyenek (3,13-19). A Tizenkettő, akiket Jézus külön tanított, és akik állandóan kísérték, amikor sokakat meggyógyított a betegségtől és megszabadított a gonosztól (3-5.fejezet), most készek arra, hogy ők legyenek a "küldöttek" (az apostol görög megfelelője "kiküldöttet" jelent). Az ördögűzésre felszólító határozott utasítást (7. v.) további részletek követik, arra vonatkozóan, hogy miként öltözködjenek, mit vigyenek magukkal, hol szálljanak meg, és mit csináljanak, ha nem fogadják be őket (8-11. v.). Ezek a részletes utasítások az ősegyházban arra utaltak, hogy az emberek ne időzzenek sokáig egy helyen és bízzanak Isten gondoskodásában. Márk keresztényei Kr.u. 70-ben is úgy bíztak Istenben, ahogyan Jézus a Tizenkettőtől elvárja? Mik az apostoli küldetés utasításai a ma apostolai számára, akik Márk evangéliumát olvassák? Egy dolog világos: Márk azt kéri minden olvasójától, hogy állandó imádságban ügyeljen, hogyan buzgólkodik Isten országa építésén Istenbe vetett bizalommal és vegyül bele saját népének életébe.

6,14-29 Heródes király, Keresztelő János és Jézus. János halálának meglehetősen hosszú elbeszélése látszólag félbeszakítja Márk Jézusról szóló történetének előrehaladását. Valószínű azonban, hogy Márk ezzel az elbeszéléssel akarja felkészíteni olvasóit Jézus halálára, mint ahogyan János első megjelenése az evangéliumban Jézus eljövetelét készítette elő (1,2-11). A figyelmes olvasás felfedi, miképpen tekinthető János halála valóban Jézus saját halála előhírnökének. Nézzük a kulcsszavakat. Bár Heródes tévedett János feltámadását illetően (19. v.) Jézus majd valóban feltámad (16,6-8). Heródiáshoz hasonlóan (19. v.) a főpapok meg akarják ölni Jézust, de gonosz eszközökhöz kell folyamodniuk, mert félnek a nép haragjától (11,18 és 14,1-2). Heródeshez hasonlóan (20. v.) Pilátus halálra ítéli Jézust, bár nem tudja, milyen bűnt követett el (15,14). Végül, János tanítványaihoz hasonlóan (29. vers), Jézus egyik követője elmegy a holttestéért, és egy sírboltba helyezi (15,45). Ilyen kulcsszavak jelzik, hogy Márk szeretné, ha olvasói Krisztusuk sorsát előfutárának, Jánosnak a sorsában látnák. Márk azt is szeretné, hogy olvasói annyira hasonlítsanak Jánosra, amint másokat készítenek fel Jézus életben és halálban való megismerésére, hogy őket is összetévesszék Jézussal. Heródes Jézust a feltámadott Jánosnak hitte. Hiszik-e majd mások, hogy Jézus jött vissza az életbe, amint Márk keresztény hitközségének életét látják akkor és most?

6,30-52 Tömegek, kenyerek és a vízen járás. A 6,30-33 rövid szakasza mintegy lezárja a Tizenkettő küldetését, és felkészíti Márk olvasóit a 6. fejezet hátralévő részére, amelyben Jézusnak, mint Uruknak két csodálatos és szorosan összefüggő megnyilvánulását ábrázolja. Először, Jézus bőségesen táplálja népét (kenyérrel, 6,34-44); másodszor, ő az, aki életük legsúlyosabb helyzeteiben is velük van (a háborgó tavon, 6,45-52).

Bár az apostoloknak szükségük van a Jézussal egyedül eltöltött pillanatokra (31. v.), Jézus először a tömeg nagyobb szükségéről gondoskodik, amikor azok megtalálják menedékhelyét (33. v.). Az első kenyérszaporítás csodája (6,34-44) felfedi Márk és az ősegyház számára, hogy Jézus ugyanolyan hatalmas és szerető, mint a Kiv 16 Istene, aki mannát adott pusztában vándorló népének. Amikor Jézusnak megesik rajtuk a szíve, mert "olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül" (34. v.), Márk olvasói a jó pásztorhoz hasonlítják (Ez 34), aki gondoskodik nyájáról, és sok mindenre tanítja őket (34. v.). Ezek az utalások az Ószövetségre Márk olvasóit a múlt isteni gondviselésére emlékeztetik. Amikor azonban Márk arról ír, hogy Jézus "fogta az öt kenyeret, föltekintett az égre és hálát adott, megtörte a kenyeret, s odaadta a tanítványoknak, hogy osszák szét" (41. v.), akkor Márk keresztényei ráébrednek az oltáriszentségben megtapasztalt Úr jelenlétére. Jézus múltbeli gondoskodását az éhező népről ma is tapasztaljuk, amikor rászorult követői táplálékért járulnak hozzá. Márk olvasói részesednek a bőséges maradékból (43. v.)! Isten törődik népével az Oltáriszentségben!

A kenyérszaporítás után Márk azt a jelenetet tárja elénk, amelyben Jézus lecsendesíti a viharos tengert, hogy megnyugtassa rémült tanítványait (6,45-52; emlékezz vissza 4,35-41). Amint a szél dobálni kezdi a bárkát, Jézus elindul feléjük a vízen járva (48. v.; 4,38-ban Jézus velük volt a csónakban, de aludt). A víz és a tanítványok lecsendesítése (50- 51. v.) Márk és olvasói számára további jel arra, hogy Jézus a teremtés Ura. Csak Istennek volt a vizek felett hatalma (pl. Ter 1,1-10) Csak az "ÉN VAGYOK" rendelkezett akkora hatalommal, hogy a Vörös-tengert kettéválassza népe számára (Kiv 3,14 és 14,21). Még az a furcsa kifejezés is, "El akarta őket kerülni" (48. v.) Jézus személyére, mint az Úrra utal. (A Kiv 33,22-ben, Isten egy szikla mélyedésébe tette Mózest, és kezével befödte, amíg elvonult előtte. Ezt azért tette, hogy megvédje Mózest Isten arcának látásától, ami az Ószövetségben halált jelentett.) Bár Jézus "el akarta őket kerülni", az emberek isteni védelmének új módját fedi fel: odamegy azokhoz, akik félnek. Szavaival bátorítja őket: "ÉN VAGYOK!".

A kenyérszaporítás és a vízen járás csodája, egymást fokozva, elegendőnek látszik, hogy bárkit meggyőzzön: Isten még egyszer eljött népe közé Jézus személyében. Amikor azonban Márk azt írja a tanítványokról, hogy "szívük még érzéketlen volt"(52. v.), akkor valami többet akarhat olvasóitól. Reméli, hogy megkérdőjelezik Krisztus Urukba vetett bizalmuk mértékét. Saját viharos napjaikban, körülbelül negyven évvel Jézus halála és feltámadása után, vajon elég lenne-e számukra Jézus biztató szava ("Ne féljetek!")? Vagy az első tanítványok félelme még mindig jelen volt a keresztény hitközségben? Márk reméli, hogy olvasói minden esemény jelentését meg fogják érteni, beleértve Jézus megalázó halálát is, amint többet megértenek a kenyérszaporításkor is. Reménykedik, hogy eloszlik félelmük, amikor az oltáriszentségben megértik, saját szenvedésüket Jézus értük és népe minden tagjáért vállalta áldozatának fényében.

6,53-56 A gyógyító érintés. A 6. fejezet egy összefoglaló megjegyzéssel zárul: "Aki csak megérintette, meggyógyult" (56. v.). Micsoda ellentét! A nép Jézushoz futott (53-56. v.), amerre csak megjelent. Tanítványai azonban, akik a legközelebb álltak hozzá, "az ámulattól nem tudtak hova lenni... a szívük még érzéketlen volt" (51-52. v.). A lelkes tömeg éles ellentétben áll az ellenséges farizeusokkal is, akik a 7. fejezetben Jézus köré és ellene gyűlnek össze. Ez a rövid rész segíti Márk olvasóit, akik Jézus bizalmas tanítványai szeretnének lenni, hogy hitüket arra az egyvalakire irányítsák, akinek érintése kigyógyította őket a reménytelenségből és életük értelmetlenségéből.

7,1-23 Vita a kenyérevésről és Isten szolgálatáról. Miután Márk bemutatta, milyen sikeres volt Jézus gyógyító tevékenysége a nép között (6,53-56), emlékezteti olvasóit ama sötét felhőre, ami ott lebeg egész evangéliumi drámája felett. Most részletesen elbeszéli Jézus és a farizeusok heves vitáját arról, hogy mit és hogyan kell helyesen enni. Ehhez és a korábbi (lásd 2,1-3,6) nézeteltérésekhez hasonló viták vezettek a farizeusok tanakodásához: "hogyan okozhatnák vesztét" (3,6).

Amit Jézus ebben a részben tanít, az ugyanolyan fontos Márk olvasói számára ma, mint Kr.u. 70-ben volt. Jézus itt okos zsidó rabbiként mutatkozik be, a farizeusok kifogásait a tanítványok étkezési előkészületei miatt (ellenkeznek tisztálkodási szertartásaik a hagyományokkal 2-5. v.), ellenük fordítja, és könyörtelenül leleplezi, hogy csak "ajkukkal tisztelik" Isten törvényeit (Iz 29,13 idézve a 6-7. v.-ben). A hamis vallásosság egy másik példájával folytatja, a Korbán hagyománnyal, ami megfosztja a szülőket a gyerekeiktől őket megillető gondoskodástól (9-13. v.). (A tudósok nagy igyekezettel próbálják megtalálni a gyermeki kegyelet ilyen hiányát a zsidó rabbinikus hagyományban, ami jelezné, hogy ez a korbán hagyomány Jézus és Márk idejében valószínűleg szélsőséges és egyedülálló körülmény volt.)

Végül Márk Jézusa kifejti azt az időtlen elvet, amely szerint nem az teszi az embert tisztává vagy tisztátalanná, amit és ahogyan eszik, hanem az, ami az emberből belülről származik (15. v.). Aztán, mintha Jézus álláspontja nem lenne elég érthető, Jézus elmagyarázza tanítványainak véleményét. A külső dolgok, mint az étel, amit megeszünk, nem teszik gonosszá az embert. Az ember belülről ösztönzött cselekedetei mutatják meg, mikor él valaki Isten parancsai szerint (lásd a felsorolt példákat 17-23. v.). Márk reméli, hogy olvasói elgondolkoznak majd, miként élnek ők másokkal együtt, hogy lássák, vajon "belülről" válaszolnak-e Istennek (egész lényükkel), vagy csupán "ajkukkal" tisztelik (a hagyomány felszínes követésével).

Hogy miért itt mutatja be Márk ezt a súlyos nézeteltérést, az éppolyan fontos, mint a benne rejlő üzenet. Ez a vitaszakasz egyetlen, hat csodatörténetből álló láncot szakít félbe (az első kenyérszaporítás, a vízen járás és a nép gyógyítása után, a kánaáni gyermek, a süketnéma meggyógyítása és a második kenyérszaporítás előtt található). Márknak legalább két oka van, hogy ezt tegye. Először, így növeli a feszültséget a drámában, azt sugallva, hogy aki a gyógyító Jézus követője akar lenni, annak az evangéliumért sok összeütközést kell vállalnia, talán éppen vallási vezetőkkel és szervezetekkel. Másodszor, ez a vitaszakasz tovább építi a "nehéz felfogású" tanítványok témáját, mert ismét külön tanításra van szükségük (17. vers), mint már korábban (4,10.34). Így Márk felszólítja olvasói közül a keresztény vezetőket, hogy vizsgálják felül, miként értelmezik és továbbítják a rájuk bízott keresztény hagyományokat.

7,24-37 Pogány nők és férfiak meggyógyulnak és terjesztik a hírét. A 7. fejezet utolsó két csodáját a már ismert márki téma köti össze, Jézus kérése a titoktartásra (lásd az 1,32-34 magyarázatát). Mielőtt a szír-föníciai asszony lányát meggyógyította volna, "betért egy házba és nem akarta, hogy tudjanak róla" (24. v.). Miután meggyógyította a süketnémát, "megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek" (36. v.). Természetesen az emberek felismerték; elhíresztelték gyógyító hatalmát (24,36-37. v.). De annak ellenére, hogy Márk hűségesen és készségesen leírja Jézus csodáit, a messiási titok állandó felbukkanása nem engedi, hogy olvasói elfeledkezzenek arról, hogy Krisztus Urunk igazi dicsőségét és személyét csak értünk vállalt halála fedi fel teljes egészében.

Két dolog is szólt a szír-föníciai asszony ellen, aki arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg megszállott gyermekét. Asszony volt és pogány, nem csoda, hogy egy zsidó férfi prédikátornak, akitől segítséget kért, a lába elé borult (25-26. v.)! Márk evangéliumának első századbeli olvasóit nem lepte meg, hogy Jézus nem hajlandó a pogányoknak (kutyáknak) megadni azt, ami jogosan a zsidókat (gyermekeket) illette. Meglepődtek azonban azon, hogy Jézus hagyta, hogy egy pogány asszony makacsul tovább esedezzen, sőt saját szavait használja fel, hogy megkapja, amit akar: "De azért a kiskutyák is esznek az asztal alatt abból, amit a gyermekek elmorzsálnak!" (27-28. v.). Kitartása arra készteti Jézust, hogy kivételt tegyen a szabály alól (azaz, gondoskodjon előbb saját népéről, aztán menjen másokhoz; 27. v.). Egyszóval meggyógyítja a megszállott lányt, jutalomképpen a kislány anyjának belé vetett rendületlen hitéért (29. v.).

Márk olvasói több cselekedetre is felszólítást hallhatnak ebben a részben: először, kövessék az asszony állhatatosságát, még reménytelen helyzetekben is; másodszor, kövessék Jézus "szabálysértését" egy kívül álló érdekében; harmadszor, vizsgálják felül más vallások iránti elfogultságukat, különösen a zsidók, "a háza népe elsőszülött fiai és leányai".

A süketnéma története egy előre-hátra lengő kapuhoz hasonlít. Visszautal a szír-föníciai asszony történetéhez, mert a süketnéma is Palesztina pogány részéről származik (31. v.). Előremutat a következő fejezetre, a vak ember történetére (8,22-26), ami szoros párhuzamban áll ezzel a gyógyítással. A süketnémát és a vakot is mások viszik Jézushoz (33. v.; 8,22). Mindkét alkalommal Jézus különhívja őket a tömegtől (33. v.; 8,23) és megérinti őket, nyálat használva a gyógyításkor (33-35. v. és 8,23.25).

Ezek a nyilvánvaló párhuzamok jelzik, hogy Márk a két gyógyítást egymással összekapcsolva akarja oktatni. Ily módon Márk olvasói bizonyára megértik, hogy Jézus a Megváltó, akit Izajás már régen megígért: "Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog" (Iz 35,5-6; lásd. Márk 7,37). A két történet utolsó párhuzamos elemével azonban (Jézus kérése a titoktartásra; 7,37 és 8,26) Márk Izajás egy másik jövendölésére emlékezteti olvasóit, amelyet Jézus életével és halálával váltott valóra: "Ki hitt abban, amit hallottunk? ... Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfija, aki tudta, mi a szenvedés... a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást" (Iz 53,1-5).

Márk számára Jézus jelentette Izajás minden jövendölésének tökéletes beteljesülését. Ő volt az ígért Messiás, aki meggyógyította a süketeket, a némákat és a vakokat. Ő volt az ártatlan, aki népéért szenvedett. Márk és olvasói számára Jézus az, aki így szól: "Kövessetek utamon. Törődjetek népemmel, amíg csak betegek és szenvedők vannak ezen a földön. De tudjátok, hogy mások gyógyítása során ugyanolyan fájdalmat éltek át, mint amilyet én éltem át a ti békességetekért. Maradjatok velem. Én megadom nektek azt a táplálékot, amire szükségetek van." (lásd 8,1-10, és következők).

8,1-10 A második kenyérszaporítás. A második alkalom, amikor Márk szerető Jézusa jóllakatja az éhező tömeget (8,1-9; emlékezz 6,34-44) újabb előrejelzés az oltáriszentségnek (14,22-26), mely Márk községe számára annyira fontos volt. Néhány olvasó úgy véli, hogy ez valójában egy újabb kenyérszaporítás története (figyelembe véve, hogy sokban különbözik az első kenyérszaporítástól, pl. az emberek és a kenyerek száma, az eltérő földrajzi helyszín stb.). Mások azon gondolkodnak, vajon nem lehet-e ez ugyanannak a kenyérszaporításnak második írott változata (kimutatva a hasonlóságokat, pl. Jézus szánalma, hasonló szavai és mozdulatai, ugyanazon csodálatos tett végrehajtása stb.; rámutatnak a tanítványok kérdésére is (8,4) és úgy gondolják, hogy ez értelmetlen, ha a tanítványok szemtanúi voltak, amint Jézus ötezer embert jóllakatott öt kenyérrel a 6. fejezetben).

Bármi is legyen erre a vitára a válasz, az eléggé egyértelmű, hogy Márk hitközségének nem-zsidó tagjait a második kenyérszaporítás történetén keresztül biztosítja arról, hogy a kezdetektől fogva ők is szívesen látottak az Úr asztalánál. (Figyelemre méltó, hogy Jézus még mindig pogány területen van, 7,24.31 és 8,10. Arra is érdemes felfigyelni, hogy a harmadik versben szereplő kifejezést, "többen közülük messziről jöttek", ami az őskeresztények között közismerten a pogány megtértekre való utalás volt.) Márk így azt állítja, hogy Jézus a kenyéradományozó, aki kielégíti éhes követőit, akármilyen származásúak is. Arra is utal, hogy az igazi keresztény hitközségnek a keresztény oltáriszentségben kell kialakulni, ahol a különböző származású emberek eggyé válnak az Úrban, aki bőségesen ad kenyeret mindenkinek.

Szüksége volt Márk első hallgatóinak arra, hogy meghallja: a közösség különböző részeit az oltáriszentségnek kell egybegyűjteni? Szüksége van Márk mai olvasóinak ugyanerre az üzenetre, amikor a különböző keresztény felekezetek tagjai igyekeznek az istentiszteletben ismét eggyé válni? Talán Márk azt akarja, hogy minden olvasója hallja Jézust; "Mostanában sajnállak benneteket. Egységre vágyakoztok. Azt akarom, hogy "egy test, egy lélek" legyetek bennem (vö. III. Eucharisztikus ima).

8,11-13 Ez a nemzedék jelet vár. Ez a rövid összeütközés a farizeusokkal több, mint átmenetet képező szakasz. Összekapcsolja a második kenyérszaporítást (8,1-10) és azt a jelenetet, ahol Jézus együtt van tanítványaival a bárkában, és nyolcszor kéri őket, hogy próbálják megérteni, kicsoda ő valójában (8,14-21). Mégis ez a kis összekötő szakasz tovább növeli a farizeusok és Jézus között fennálló feszültséget. Érzelemmel és feszültséggel telített. Márk elbeszélésében (Mt 12,38-42) Jézus világosan és higgadtan válaszol a farizeusoknak, amikor azok jelet kérnek: megkapják "Jónás próféta" jelét, jelezve Jézus sírboltban töltött három napját feltámadása előtt. Itt, Márk változatában, Jézus csak "felsóhajt lelke mélyéből" (12. v.). Otthagyja őket, anélkül, hogy kielégítette volna vágyukat egy "égi jelre" vonatkozó valamiféle szavakkal vagy cselekedetekkel.

Ily módon, Márk annyira emberinek és olvasóihoz közel állónak ábrázolja Jézust, hogy korának vallási vezetőivel szemben érzett csalódottságát ugyanolyan mélyen átérzi, mint az előző részben az éhes tömeg iránt érzett szánalmát. Márk Jézusa minden dologban hozzájuk hasonló, még a hitetlenkedő vallási vezetőivel folytatott elkeserítő vitákban is.

8,14-21 Jézus elismerést és megértést vár. Jézus már két korábbi alkalommal kinyilvánította hatalmát a vizek felett (4,35-41 és 6,45-52), és a tanítványok szíve mindkét esetben "még érzéketlen volt" (6,52). Amikor Jézus ismét együtt van velük a tavon, szeretné megértetni velük, hogy kicsoda ő. Arra kéri őket, hogy vigyázzanak, tartsák nyitva a szemüket, és ne legyenek olyanok, mint a "farizeusok és Heródes kovásza" (15. v.). (A farizeusok szemében Jézus népszerű csodatevő volt, aki veszélyeztette a nép fölött gyakorolt vallási és politikai hatalmukat.) Mivel a tanítványok "elfelejtettek kenyeret vinni magukkal", így nem értették meg Jézus "kovász-hasonlatának" lényegét (14. és 16. v.). Emiatt aztán Jézus nyolc egymást követő kérdéssel ráébreszti követőit, hogy ugyanúgy félreértik őt, mint a farizeusok (17. v.). Ott voltak, amikor meggyógyította a süketnémát (7,31-37), mégis ők azok, akiknek fülük van, de nem hallanak (18. v.). Szemtanúi voltak a két kenyérszaporításnak (6. és 8. fejezet) és mégis ők azok, akik "még mindig nem értik", hogy Jézus egyedül is elég táplálék számukra (21. v.).

Amikor Jézus megkérdezi, mennyi maradék kenyeret gyűjtöttek össze (20. v.), tizenhetedszer említik meg a kenyeret a 6. fejezet óta és utoljára az Utolsó Vacsora jelenetéig (14,22). Amint az evangélium "Kenyér és vakság" része a végéhez közeledik, Márk reméli, hogy olvasói elgondolkoznak, vajon megfelelően értékelik-e az oltáriszentség keresztény hitközségi ünnepét. Arra is kéri őket, hogy lássák, hallják és értsék, milyen sokféleképpen szeretne az Úr ("az egy kenyér" a 14. v.-ben?) életükben részt venni.

8,22-26 A vakon született lát tisztán. Márk olvasói számára most már egyáltalán nem különös, hogy Jézus még egy embert meggyógyít. De ez nagyon különleges gyógyítás azok számára, akik mindeddig követték az evangéliumi dráma történetének előrehaladó szálait. Ő ugyanis az első vak ember, akit Jézus meggyógyít. "Fokozatosan" gyógyul meg, és éppen azelőtt, hogy Péter és a tanítványok bepillantást nyernek Jézus útjába (27-38. v.). Ezek a sajátos részletek ráébresztik Márk olvasóit, hogy a 8. fejezetben a vak ember sokkal több, mint valaki, akit Jézus Kr.u. 30-ban meggyógyított. Ő jelképezi Jézus első tanítványait, és minden olyan tanítványát, akinek valaha is szüksége lesz felvilágosító érintésre. Márk olvasói kezdenek tisztán látni. Vajon készen állnak arra is, hogy Jézussal együtt haladjanak?
 

Evangéliumának első nyolc fejezetében, Márk a Jézust követő embereket, barátokat és rosszakarókat egyaránt olyanoknak ábrázolta, akik képtelenek megérteni csodatetteinek igazi jelentését (tizenkilenc csodatettet zár le Jézus kérdése, "Még mindig nem értitek?" 8,21). Most két és fél szorosan összefüggő fejezet következik, amelyet két vak emberről szóló történet fog közre: az egyikről most esett szó (8,22-26), a másik pedig azzal végződik, hogy a meggyógyított ember követi Jézust "az úton" Jeruzsálembe, útjának végcéljáig (10:52 és 11,1). A két vak ember-rész között Márk Jézusa háromszor jövendöli meg szenvedését, és tanítványai mindhárom alkalommal értetlenséggel fogadják.

Amint ezek a fejezetek kibontakoznak, úgy bontakozik ki Jézus önkinyilatkoztatása feltámadásáról (mindegyik jövendölésben és 9,2-9-ben). De a tanítványok természetesen ezt sem értik meg (9,10)! Talán az a legfontosabb ezekben a fejezetekben, hogy Márk a különböző csodajeleneteket és beszélgetéseket olyan tanító pillanatokká változatja, ahol nyíltan taníthat a keresztény élet jelentéséről és alapvető követelményeiről. Így az evangélium első felének csodáit a második felében nehéz tanítások váltják fel.

Ha van valamilyen általános felhívás, amit az olvasók ezekben a fejezetekben megtalálhatnak, akkor az az, hogy mások szolgálatakor olyan bizakodóak legyenek, mint a kisgyerekek. (Ezekben a fejezetekben a "kisgyerek" és a "szolga" szavak dominálnak, amint a "kenyér" és "vakság" uralják a 6-8. fejezeteket). Talán a második vak ember meggyógyításának elbeszélésekor (10. fejezet végén) azok, akik hallják Jézus üzenetét és tanításait, végül látják, hogy az ember, akit követnek, és a szenvedés, annak missziója radikális, de mégis egyszerű, fárasztó, de átalakító, számukra lehetetlen, de Istennek nem az. Az ő útja a szolgálat és önfeláldozás útja, ami életet ad másoknak és megőrzi sajátját.

8,27-9,1 A Messiás és követői útjának kinyilatkoztatása. Amint Márk olvasói Jézussal és tanítványaival együtt Fülöp Cézáreájához közelednek (27. v.), Márk drámájának első csúcspontjához érkeznek. (A második csúcspont a szenvedés leírása, 15-16. fejezet). Eddig Márk Jézus hatalmas tetteivel mutatta meg, hogy ki is Jézus valójában. Ezekkel a kinyilatkoztatásokkal együtt Márk beszélt Jézus idegenkedéseiről is, aminek az volt az oka, hogy az emberek csak csodás tettei miatt hittek benne (Emlékezz a "titokra"; 8,26; 7,36; 5,43 stb.). A Fülöp Cézáreája szakasz az események központja. Jézus most mondja meg nyíltan, hogy az ő útja a szenvedés útja. A Messiás útja a kereszt útja.

Márk, Máté és Lukács egyaránt megörökíti ezt a fontos szakaszt. De míg Máté evangéliumában Péter hitének kinyilvánításáért a "mennyek országa kulcsait " kapja (Mt 16,16), addig Márk csak arról beszél, hogy Péter senkinek sem mondhatja el, hogy Jézus a Messiás (30. v.). Márk tudta, mit értett Péter "Messiás" alatt, "Isten hatalmas szabadítóját". Márk azt is tudta, hogy Jézus másképpen értette ezt a címet: azt jelentette, hogy ő "Isten Fia", (akinek) "sokat kell szenvednie, ... elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad" (31. v.).

Az elbeszélés továbbhalad és kiderül, hogy Péter és a tanítványok nem készültek föl erre. Olyan vezetőt akartak, aki megszabadítja őket a szenvedéstől, nem pedig olyat, aki szenvedni és meghalni fog. Ennél fogva, Péter szemrehányást tesz Jézusnak (32. v.), és ezzel annyira felbosszantja, hogy Jézus elküldi Pétert, mintha maga volna az ördög (33. v.). Valóban, amikor Márk Péterről a tanítványokra és a népre irányítja figyelmét (34. v.), olvasói rádöbbennek: nekik is részesedniük kell a tanítványok küzdelmében, hogy elfogadják a rideg valóságot, miszerint Jézus nem a "mindenkit azonnal gyógyító" ember, amint ők azt szeretnék. Hallhatják, ahogy közvetlenül hozzájuk szól: "Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen!" (34. v.).

Még a mai olvasó is nehezen emészti meg a következő örök érvényű és alapvető kijelentést: "Aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt" (35. v.); "Mit adhat cserébe az ember a lelkéért?" (37. v.) Igen, mondja Márk, bárkinek, aki Jézus követőjének vallja magát, el kell veszíteni életét Jézusért és az evangéliumért (35. v.). Márk így a végsőkig vezeti olvasóit. Vagy teljes hitben a szenvedő Messiásnak szentelik magukat, vagy nyitva lesz előttük az a szörnyű kilátás, hogy kedvezőtlen ítéletet hallanak: "Az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal" (38. v.).

Bár Márk olvasói Kr.u. 70-ben nem voltak ott a "jelenlevők" között Kr.u. 30-ban (9,1), sürgős felhívása nekik is szólt, mert "Isten hatalommal bíró országa" bármikor elérkezhetett hozzájuk. Bár a huszadik század olvasói talán nem osztoznak Márk reményeiben, miszerint Jézus nemsokára dicsőségben visszatér és ítéletet mond, az evangélium ezen részének sürgőssége külön-külön minden keresztényben és az egész egyházban hasonlóan lényeges kérdéseket ébreszt. Ha az olvasók komolyan veszik Márk Jézusát, miként kezdhetik el manapság a keresztény élet alaposabb átélését? Melyek azok az alkalmak és körülmények, amikor az evangélium értékeit megvalósíthatják az emberek a mai világban is? Márk Jézusa a 9. és a 10. fejezetben néhány kézzelfogható választ ad majd ezekre a kérdésekre. Most azonban Márk olvasói visszavonulhatnak és válaszolhatnak ezekre a kérdésekre, mielőtt Jézus felvezeti őket egy magas hegyre Péterrel, Jakabbal és Jánossal együtt (9,2-8).

9,2-13 Dicsőség (és szenvedés) kinyilatkoztatása. Úgy látszik, Márk tudja, hogy olvasói fáradtak lesznek a Fülöp Cézárea-i találkozás után, mert "hat nap múlva" folytatja a történetet az evangélium egyik legüdítőbb és legvigasztalóbb eseményével - az átváltozással. Jézus magával viszi Pétert, Jakabot és Jánost a hegyre, ugyanazt a hármat, akiket magával vitt, amikor a halott kislányt feltámasztotta (2. v.; emlékezz 5,37-40). Ők hárman megpillanthatják Jézust ragyogó dicsőségében (3. v.). Amint látják őt Illéssel és Mózessel beszélgetni, megrémülnek, mert ráeszmélnek, hogy Jézus a próféták (Illés) és minden törvény (Mózes) beteljesítése.

Péter szeretné megragadni a vigasztaló pillanatot és ott tartani velük Jézust, Mózest és Illést (5. v.). Márk azonban nem engedi, hogy olvasói tovább időzzenek a hegytetőn, mint Péter, Jakab és János. Ehelyett, Isten hangja a felhőből megismétli, amit korábban mondott Jézus megkeresztelésekor: "Ez az én szeretett Fiam" (1,11). Majd hozzáteszi: "Őt hallgassátok!" (7. v.). Márk olvasóinak nem kell sokat gondolkodni, hogy emlékezzenek, mit mondott nekik Jézus (8,34-9,1). A hegytetőn tapasztalt pihentető szünetnek vége. A keresztények néhány futó pillantásra valóban megízlelték Istent dicsőségét, de Márk szerint azért, hogy vele és csak egyedül vele haladhassanak tovább (8. v.).

Mindaz a megvilágosodás, amelyben Péter, Jakab és János a hegytetőn részesült elhomályosul, amint Márk elbeszéli Jézus és tanítványai szóváltását a hegyről lefelé jövet (9-13. v.). Jézus tudta, mondja Márk, hogy nehéz lesz majd elfogadniuk azt a tényt, hogy neki szenvednie kell és meg kell halnia, mielőtt feltámadna a halálból. Éppen emiatt megparancsolja nekik, hogy ne izgassák fel magukat vagy másokat a színeváltozásának dicsősége miatt, amíg fel nem támad a halálból (9. v.). Megkérdezik tőle, milyen szerepet játszik Illés Isten népének helyreállításában, és Jézus erre válaszképpen megkérdezi tőlük, milyen szerepe lesz a szenvedő Emberfiának (12. v.). Aztán válaszol kérdésükre, mondván, hogy Illés már eljött és teljesítette feladatát (1 Kir 19,2-10; hasonlóan Márk Jézusa úgy utal Keresztelő Jánosra, mint "Illés előfutárára"). Úgy, amint ez a rész befejeződik, Péter, Jakab és János, éppúgy, mint Márk olvasói, magukra vannak utalva, hogy megválaszolják Jézus nyitva maradt kérdését (12. v.): "Miért van megírva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvetésben lesz része?"

9,14-29 "Hiszek! Segíts hitetlenségemen!" A megszállott gyermek meggyógyítása egyike a leghosszabb csodatörténeteknek Márk evangéliumában. (csak a tisztátalan lelkek kiűzése hosszabb; 5,1-20). Szintén egyike a legrészletesebb történeteknek, sőt néhány részlet ismétlése miatt kicsit bonyolult is (pl. a 22. v.-ben a fiú apja elmondja Jézusnak, amit már elmondott neki a 18. v.-ben; a tömeg kétszer gyűlik össze ugyanazon történet során a 15. és 25. v.-ben). Hosszúsága és részletessége ellenére Márk érthető és egyszerű mondanivalót közöl benne: minden lehetséges annak, aki hisz (23. v.) és a hitet mélyíti az imádság (29. v.)!

Bár Jézus gyógyítja meg a fiút (25-27. v.), Márk az apa hitvallását mutatja fel példaként olvasóinak. Jézus még a legkétségbeejtőbb pillanatokban is, amikor az imádság és a hit hiábavalónak látszik, arra ösztönzi követőit, hogy lépjenek eggyel tovább és imádkozzanak, mint a fiú apja: "Hiszek! Segíts hitetlenségemen!" (24. v.). Talán a figyelmes olvasó mindig hallja Jézus kinyilatkoztatásának visszhangjait (pl. "Ne félj, csak higgy!", 5,36; "Igen, Uram, de azért a kiskutyák is esznek az asztal alatt abból, amit a gyermekek elmorzsálnak" 7,28), amelyek Jézusba vetett kitartó és mindinkább elmélyülő hitre szólítják fel. Ugyanez a motívum folytatódik a következő részben, ahol az abszolút gyermeki hit mintaként mutatja, mi szükséges ahhoz, hogy valaki Isten országába bejusson (9,35-37 és 10,13-16).

9,30-32 A második (háromból) jövendölés halálról és feltámadásról. Jézus tanítványai nem tudták kiűzni a gonosz lelket a fiúból (9,18), mert a tömegből hiányzott a hit (9,19), belőlük pedig az ájtatosság (9,29). Meglepő hát, hogy a tanítványok félreértették Jézust, amikor másodszor jövendölt haláláról és feltámadásáról (31-32. v.)? Márk megjegyzése, hogy "nem merték kérdezgetni" a jövendölésről (32. v.) segíthet az olvasónak megérteni azt a tényt, hogy a Tizenkettő elhagyta Jézust szenvedésében és halálában. Arra is buzdítatja olvasóit, hogy megálljanak, tekintsék át saját félelmeiket, és bizakodva fejezzék ki Urukhoz intézett imájukban.

9,33-50 A tanítványiság néhány alapvető követelménye. Mind a négy evangélista leírja Jézus azon tanításait, amelyek kielégítik olvasóik szükségleteit. Itt megfigyelhetünk néhány olyan dolgot, amelyekkel Márk szeretné községét szembesíteni: (1) nagyravágyás (33-37. v.); (2) irigység és türelmetlenség másokkal szemben (38-41. v.); és (3) mások megbotránkoztatása (42-48. v.).

Az első probléma, a nagyravágyás veszedelme, nagyon fontos Márknak, mint egy hitközség lelkipásztorának. (Ez még nyilvánvalóbbá válik a 10. fejezetben, amikor a szenvedés harmadik jövendölése után újra óva inti őket a nagyravágyástól, 10,35-45). Milyen nagyravágyóak Jézus tanítványai! Arról vitatkoznak, hogy ki nagyobb közülük (33-34. v.), ahelyett, hogy próbálnák megérteni vezetőjük jövendölésének értelmét (9,32)! Jézus (és Márk) válasza egyenes és egyszerű: Jézus követői között "nagy" lenni annyit jelent, mint alázatos szolgának lenni, nem pedig büszke "elsőnek" (35. v.). A 36-37. versben Márk Jézusa magát és a gyermeket állítja a nyíltság példájaként: "Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be." Mekkora ellentét van e között és a tanítványok érdeklődése között (34. versben)! Mennyire különbözik a tanítványok másokkal szemben tanúsított önző magatartásától (38-42. v.)!

Márk a második problémát, az önteltség és irigység kicsinyességét, János szavaival példázza, amikor a tanítványok meg akarják tiltani a nem közéjük tartozóknak, hogy Jézus nevében cselekedjenek (38. v.). Jézus (és Márk) felszólítják a tanítványokat, hogy legyenek türelmesek és elfogulatlanok más jóakarókkal szemben: "Bárki, aki Jézus nevében tevékenykedik és nincs ellene, megkapja érte jutalmát!" (40-41. v.).

A harmadik problémára, mások megbotránkoztatásának veszélyére, Jézus (és Márk) válasza a pokol olthatatlan tüzének hagyományos zord ábrázolása (43-48. v.). Jézus követőinek rendkívül vigyázniuk kell, nehogy bárkinek is rossz példát mutassanak, ha el akarják kerülni a pokol tüzét. Sőt inkább vágják le egyik karjukat vagy lábukat, és csonkán jussanak a mennyországba, mint másokat megbotránkoztassanak és a pokolba jussanak.

Evangéliumának ezt a nagy igényeket támasztó részét Márk egy zavarba ejtő, de erőteljes hasonlattal zárja. Jézus azt állítja, hogy követőit megtisztítják ("tűzzel sóznak be", 49. v.) és ezáltal békességet nyernek önmagukkal és másokkal (a jó, ízes só az 50. versben ). E felszólítása meglehetősen homályos - úgy Kr.u. 70-ben élő tanítványai számára, mint mai olvasóinak. Olvasóinak el kell gondolkodniuk, élénken él-e bennük az evangéliumi szellem. Nekik is ki kell tépniük a nagyravágyás, az irigység és a megbotránkoztatás veszélyének gyökereit, mindenhonnan, ahol csak léteznek.

10,1-12 A farizeusok kérdése a válásról; Jézus válasza. Kafarnaumtól (ld. 9,33) dél felé haladva, Jézus Jeruzsálembe vezető útján (10,32) végül eléri Júdea földjét (10,1). Júdeában Jézus folytatja a tömeg tanítását (8,34-38-ban és 9,53-50-ben kezdte). A 10. fejezetben azonban Márk szemmel láthatólag szándékos kísérletet tesz arra, hogy létrehozzon bizonyos szabályosságot és váltakozó ütemet, és fokozatosan vezessen evangéliumának csúcspontjáig. A márki elrendezés három szakaszból áll, amelyek során Jézus egyéni szereplőkkel találkozik (a farizeusokkal a 2. versben; a gazdag ifjúval a 17. versben; Jakabbal és Jánossal a 35. versben). Márk Jézusa mindhárom találkozást követően felhasználja az alkalmat, hogy a Tizenkettőt külön tanítsa (10. 23. és 41. v.). Mindhárom hasonló rész közé szabályos ütemben ékelődik három példázat a keresztény tanítványok számára (a gyermek a 13-16. versben; Jézus maga a 32-34. v.-ben, és a vak ember a 46-52. v.-ben). A 10. fejezet első találkozása a házasságban örökké felmerülő hitvesi hűség kérdésével foglalkozik (1-12. v.).

Az ősegyház igyekezett megőrizni Jézus álláspontját a mindennapi élet jelentős ügyeit illetően. Márk itt Jézusnak a házasságra és a válásra vonatkozó álláspontjának legkorábbi hagyományát továbbítja (6-9. v.). Míg más tanítók megengedték, hogy bizonyos esetekben a férfiak elváljanak feleségeiktől, Jézus azt tanította, hogy ez nem lehetséges: "amit Isten összekötött, azt ember ne válassza szét", és értelmezésének tekintélyes forrásaként a Ter 1,27 és 2,24-et idézte. Más szavakkal, a jézusi hagyomány egyértelműen kimondta, hogy a válás nem engedhető meg. Miután Jézus külön beszél a tizenkettővel (10. v.), Márk elmondja, miként alkalmazták Jézus szavait a korai keresztény hitközségekben, nevezetesen, ha egy férfinak vagy egy asszonynak mégis el kellett válnia hitvesétől, nem házasodhatott újra anélkül, hogy ne tekintsék házasságtörőnek (11-12. v.).

Ebben a néhány versben Márk evangéliumának olvasói láthatják, hogy az ősegyház miként próbált megbirkózni a mai egyház és társadalom egyik legfájdalmasabb problémájával - a hűség jelentésével a házastársi kapcsolatokban. Márk evangéliumi tanításának lényege Jézus felszólítása, hogy a házastársak halálukig hűségesen és állandó egyetértésben éljenek. Ugyanakkor elismerve az élet rideg valóságát, még ez a korai evangélium is megengedi a válást (de újraházasodás nélkül) azoknak a házastársaknak, akik többé már nem tudják férj és feleségként szeretni egymást. (Máté evangéliuma, a 19,9-nél, még egy kivételt említ, ami jelzi, miként kezelték ezt a fontos problémát Máté hitközségében.) Így vannak, akiket Márk Jézusa arra kér, hogy legyenek örökké hűségesek; és vannak, akiket arra szólít fel, hogy, miként azt az ősegyház is tette, alkalmazkodjanak azoknak a szükségleteihez és érzéseihez, akik hitveseikkel már nem tudnak többé együtt élni.

10,13-16 A Kisgyermek példája; a feltétlen hit. Márkot talán Jézus házastársi hűségre vonatkozó tanítása ösztönözte arra, hogy ezt a szakaszt (10,1-12) a gyermek példájával (13-16. v.) folytassa. Ezekben a versekben Márk azt állítja, hogy csak a gyermeki hit teszi lehetővé a keresztények számára, hogy mindennapi kapcsolataikban, családban és másutt, Jézus követelményei szerint éljenek. A tanítványok ismét megpróbálják elkerülni az igazságot. Rászólnak az emberekre, amiért gyermekeiket Jézushoz hozzák (13. v.). Erre viszont Jézus emberi könyörületessége izzó haraggá változik a tanítványok iránt (csak Márk említi meg Jézus haragját a tanítványok miatt és gyengéd viselkedését a gyerekekkel szemben, 14. és 16. v.; vö. Mt 19,14-15).

Jézus azon kijelentésével, hogy csak azoké a mennyek országa, akik olyan érzékenyek és fogékonyak, mint egy gyermek, arra kéri olvasóit, hogy mélyebben érezzék át saját emberi gyámoltalanságukat. Isten hatalma csak így élhet bennük. Saját gyengeségüknek és Isten hatalmának igenlő elfogadásával Márk olvasói nagyon közel kerülnek ahhoz az érzéshez, hogy szívükben Isten országa van megalapítva. Ahogy Jézus mondja majd az evangélium következő részében, "Embernek ez lehetetlen, de Istennek nem. Mert Istennek minden lehetséges" (10,27).

10,17-31 A gazdag ifjú kérdése az örök életről; Jézus is megkedveli. Máté változata szerint ennél a találkozásnál Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak: "Ha tökéletes akarsz lenni, add el amid van, az árát oszd szét a szegényeknek..." (Mt 19,21). Márk elbeszélésében nem szerepel a feltételes "ha". Aki Márk Jézusát követni akarja, annak mindenét el kell adnia, a kapott pénzt a szegények között szét kell osztania, és aztán őt kell követnie (21. v.). Milyen igényes Márk Jézusa! Jön egy buzgó, leendő tanítvány, aki minden parancsot megtartott kora ifjúsága óta (20. v.). Örök életet szeretne (17. v.). Jézus megkedveli, de aztán olyat kér tőle, amit már nem képes megtenni (ld. 22. v.: "...elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt").

Márk Jézusa tanítványaihoz fordul és elmagyarázza nekik, hogy a nagy vagyon birtoklása majdnem leküzdhetetlen akadályt jelent, ha Isten országát akarják megszerezni (23-25. v.). Ezen Jézus tanítványai, és valószínűleg Márk első olvasói is, szerfelett csodálkoztak (26. v.), és a mai olvasók szintúgy meglepődnek Jézus itt elhangzó felhívásán. Márk a gyermek apjába vetett hitét kéri: "Istennel minden lehetséges" (27. v.; emlékezzünk a gyermek példájára 10,13-16-ban). Ez a kitérő válasz azonban nem elégítette ki Pétert, ahogy valószínűleg Márk keresztényeit sem, akik már annyi mindent elhagytak, hogy kövessék Jézust (28. v.). A 29-31. versben Márk biztosítja olvasóit, hogy bárki, aki mindent és mindenkit elhagyott, hogy Jézust kövesse, százszor annyi családtagot és földet kap ezen a világon, és örök életet az eljövendő másvilágon. (Márk olvasói azt is észreveszik, hogy azok, akik Jézusért mindent elhagynak, "üldöztetésekben is részesülni fognak," 30. v. Márk Jézusa még akkor emlékezteti keresztényeit, hogy a kereszt árnyékában állnak, amikor jutalmukról biztosítja őket.)

A mai világban, éppen úgy, mint Jézus idejében, az anyagi javak biztonsága eltérítheti az embereket attól, hogy Istenre támaszkodjanak, mint itteni és jövendő életük igazi forrására. Az evangéliumban szereplő emberekhez hasonlóan, Márk minden keresztényét teljes odaadásra szólítja fel. Jézust követni még mindig azt jelenti, hogy mindenedet el kell adni. Jézusért élni még mindig annyit jelent, mint a szegényekért élni. Az evangélium történetében az ifjú örök életet akart; az örök élethez vezető út a szegénység. Jézus útja: egyedül Istenbe vetett hit, akivel minden lehetséges!

10,32-34 A "Szenvedő Szolga" harmadszor jövendöli meg szenvedését. Jézus halálának és feltámadásának harmadik és utolsó jövendölését Márk néhány olyan részlettel együtt örökítette meg, amelyek hiányoztak az előző két jövendölésből: Jeruzsálemben fog történni; a pogányok kicsúfolják, leköpik és megostorozzák, mielőtt megölik (33-34. v.). Ahogy Jézus útja végéhez közeledik, egyre nyíltabban azonosítja magát Izajás szenvedő szolgájával, aki saját sebeivel, tisztaságával, és az értük vállalt szenvedésével szerzett népének gyógyulást (Iz 53,1-7).

Jellemző, miként készíti elő Márk ezt a jelenetet, "Úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment..." (32. v.). Jézus tudja, hova igyekeznek és mi vár rá Jeruzsálemben. De a tanítványok "álmélkodva" követték, a tömeg pedig "félve". Most már biztosan eltűnődik az olvasó, vajon milyen hatással voltak ezek a jövendölések az első tanítványokra, főleg amikor a Tizenkettőből kettőről (Jakab és János) kiderül, hogy teljesen félreértették, amit Jézus mondott (ld. a következő részt, 10,35-45). Márk reméli, hogy az evangélium kibontakozó drámája mélyebb hatást gyakorol majd keresztény olvasóira. Reméli, hogy életük példájaként mindig Jézust fogják tekinteni, a Szenvedő Szolgát, aki előttük halad.

10,35-45 Jakab és János dicsőség felől kérdez; Jézus a keresztet ígéri nekik. Jakab és János kérése, hogy dicsőségben ülhessenek Jézus jobb és bal oldalán, az utolsó előtti jelenetet alkotja, mielőtt Jézus megérkezik Jeruzsálembe, halála helyére. Szinte lehetetlennek látszik, hogy a két tanítvány ilyen nagyra törő és értelmetlen kéréssel fordult Jézushoz, miután ő olyan érthetően leírta szenvedésének útját, 8,31-től kezdve! (Máté kedvezőbb színben tünteti fel Jakabot és Jánost, mert anyjuk szájából hangzik el a kérés; Mt 20,20).

Kérésükre Jézus saját provokatív kérdésével válaszol: "Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy, hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?" (38. v.). Mivel a "kehely" és a "keresztség" Márk számára Jézus elkövetkező szenvedését és halálát jelenti, nyilvánvaló, hogy Jézus Jakabot és Jánost arra szólítja fel, hogy vegyék nagyon komolyan, amit az ő dicsőségbe való követése jelent. Majd, feleletül a lelkes "igen"-re (39. v.), Jézus kettéválasztja a kérdést. Részesedni fogtok kehelyből, keresztségemből és halálomból; de a dicsőséges helyeket valaki más, az Atyám osztja ki (40. v.)!"

Jézus tehát úgy zárja le a beszélgetést, hogy Jakab és János mély értelmű (és nem várt?) választ kap becsvágyó kérésére. A válasz nem egyszerű "igen" vagy "nem", hanem egy kihívás: "Talán az Atya számotokra készítette azt a két helyet, ha készségesen vállaljátok keresztségemet, kelyhemet és keresztemet." Ki az Márk olvasói közül Kr. u. 70-ben vagy ma, akinek minden vágya, hogy együtt haladjon Jézussal "végig az úton"?

A 41. v. "átmeneti", amellyel Márk még egyértelműbben bevonja olvasóit a párbeszédbe. A mai olvasó is megneheztelhet Jakabra és Jánosra (a "többi tízhez" hasonlóan) és mondhatja: "Milyen önzőek!" Márk Jézusa azonban minden követőjét magához hívja és így szól: "Nem csak ez az egyetlen eset, amikor a keresztények önző, keresztényhez nem illő módon viselkednek. Bárkinek, aki az Emberfiát követni akarja, megalkuvás nélkül el kell utasítania olyan evangéliumba nem illő értékeket, mint a "népek feletti zsarnokoskodás" (42. v.). Kereszténynek lenni annyi, mint szolgának lenni, ahogyan Jézus is az volt (45. v.). Elsőnek és legnagyobbnak lenni annyi, mint mindenkit szolgálni, ahogyan Jézus is tette (44. v.). Jézus tanítványai számára ez a dicsőség útja!

Mivel ebben a jelenetben a főszereplő Jakab és János, kettő Jézus legbizalmasabb tanítványai közül (emlékezzünk csak, hogy vele voltak az átváltozásnál, 9,2-9, és vele lesznek a kertben haláltusájakor, 14,32-42), Márk mondanivalója különösen fontos az egyház vezetői számára. Márk "szolgáló vezetést" kér. Az egyház vezetői legyenek az elsők, akik "isznak a kehelyből", testvéreiket naponta szolgálva, bármi is legyen a kívánt szolgálat. Ha ez a kérés túlságosan radikálisnak, sőt teljesíthetetlennek tűnik, Márk felajánl olvasóinak egy másik példát is - Bartimeus, a vak koldus példáját (46-52. v.), aki alighanem reménytelennek vélte helyzetét.

10,46-52 A vak ember példája: "Hogy lássak!" Márk evangéliumának ezt a nagy igényeket támasztó részét a vak Bartimeus meggyógyítása zárja, éppúgy, mint ahogyan a másik vak meggyógyítása (8,22-26) a "Kenyér és Vakság" fejezetek (6-8) végét jelezte. Az első vakkal ellentétben, akit mások vittek Jézus elé (8,22), Bartimeus saját magától kezd el kiáltozni: "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!" (47. v.) A név, mellyel Jézust illeti, "Dávid Fia", jelzi, hogy ő, a vak koldus valójában tisztábban látja, kicsoda Jézus, mint a tanítványok és azok az emberek, akik mindvégig vele voltak! Bár néhányan megpróbálják elhallgattatni (48.), kitartása sikerrel jár. Jézus odahívatja tanítványaival (49. v.). Bartimeus nagy lelkesedéssel engedelmeskedik, és Jézushoz siet. Márk evangéliumában ő az egyetlen, aki Jézust "Rabbinak" szólítja, ami annyit jelent: "Mester". (Jézust ilyen bizalmasan csak két alkalommal szólítják meg az Újszövetségben: itt és János 20,16-ban, amikor az üres sírnál Mária Magdolna találkozik a feltámadott Jézussal.).

Máté evangéliumában két vak kiált Jézus segítségért: és Jézus, szánalomtól megindultan, megérinti szemüket (Mt 20,33-34). Márk változata szerint Jézusnak nem kell megérintenie Bartimeust. Még azt sem kell mondania, hogy "Hited megmentett" (ahogy Lukácsnál mondja, 18,42), mivel Bartimeus felkiáltásával és viselkedésével feltárta mély hitét. Jézus az "Ő Mestere!" Márk evangéliumának keresztény befogadóiban is pontosan ilyen mélységes hitet szeretne ébreszteni Jézus iránt.

Amikor a vak ember nyomban visszakapta látását és Jézussal tartott "az úton" (52. v.), Márk fokozatosan halad evangéliumának következő fejezete felé (azaz az út végéhez, Jeruzsálembe és a Golgota hegyére, 11-15. fejezet). Fontosabb azonban, hogy itt egyháza számára Jézus egyik korai tanítványának hitét és biztató példáját ábrázolja (a "vele tartott az úton" kifejezés az ősegyházban gyakran utalt a tanítványi mivoltra). Ennél fogva, miután Márk elbeszéli Jézus tanítását a válásról, gazdagságról és becsvágyról (ld. korábban a 10. fejezetben), ezzel a csodatörténettel erőt ad keresztény olvasóinak saját helyzetükben, az ő keresztútjukon: "Reménykedj, gyere, téged hív!" (49. v.).
 

Márk evangéliumának ez a fő része Jézus Jeruzsálembe érkezésével kezdődik (11,1-11) és Jeruzsálem pusztulásának és a "világ végének" megjövendölésével végződik (13,1-37). E három fejezeten keresztül Márk olvasói vészjósló események sorozatának lehetnek tanúi, amelyek Jézus elárulásához, szenvedéséhez és halálához vezetnek (14-15. fejezet). A 11-13. fejezetben majdnem minden jelenetre az ellentét jellemző, mivel Jézus korának vallási vezetőivel vitatkozik az imádságról és áhítatosságról (11,12-25 és 12,28-44); a halál utáni életről (12,18-27); a császárnak járó adóról 812.13-17); és mindenekfelett Jézus hatalmáról (11,27-33). A konfliktus-történetek ilyen sorozata emlékezteti majd Márk olvasóit a korábbi nézeteltérésekre (2,1-3,6), melyek azzal végződtek, hogy a farizeusok a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, miként okozhatnák Jézus vesztét (3,6). Ez alkalommal, tanakodásuk Jézus elfogatásához és halálához vezet (14,43-52 és 15,21-26).

A három kritikus fejezet különféle jeleneteinek kiválasztásával Márk egyértelműen közli olvasóival, miben áll a keresztény tanítványi mivolt: higgyenek az Istenben (11,22) és hitüket úgy valósítsák meg, hogy szeressék embertársaikat, mint saját magukat (12,31). Két példaképük van: (1) az őszinte írástudó (12,28-34); és (2) a szegény özvegy, akinek akkora volt Istenbe vetett hite, hogy mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését (12,44).

11,1-11 Jézus bevonul Jeruzsálembe. Jézus dicsőséges bevonulásának Márk-féle elbeszélése ugyanazt a szerepet tölti be, mint a színeváltozás jelenet korábban (9,2-8). Ez újabb szívderítő pillanat Jézus máskülönben hosszú és fárasztó "útján", amely elvezet megváltó szenvedéséhez és halálához. Mivel Isten szent városa Jeruzsálem volt és mivel Jézus bevonulásának részletei (7-10. v.) Izrael Próféta Megváltójának érkezésére utalnak (pl., "Nézd, közeleg királyod,... szamáron jön, szamár hátán, szamárnak csikóján.", Zak 9,9), Márk olvasói akaratlanul észreveszik az összefüggést: Jézus volt Izrael várva-várt Megváltója! Csatlakozhatnának a néphez és kiálthatnák: "Hozsanna Istennek és Atyánknak, Dávidnak országa első eljövetelével kezdődött!"

Mivel azonban Jeruzsálem Jézus halálának városa is volt, Márk hamarosan háttérbe szorítja a Jézus bevonulását kísérő lelkesedést. (Ez az árnyalatnyi eltérés nyilvánvalóvá válik, ha elbeszélését Máté változatával hasonlítjuk össze,(Mt 21,8) ahol "az egész város izgalomba jött" amikor Jézus megérkezett, Mt 21,10). Következésképpen, a bevonulás leírásakor Márk lehetővé teszi olvasóinak, hogy Feltámadt Uruk királyságában örvendezzenek, de közben nem feledkezhetnek meg arról sem, mibe kerül Jézust követni: "önmagukat meg kell tagadniuk, fel kell venniük a keresztet és így kell követniük" tanítójukat (8,34).

A bevonulás szívderítő pillanata eljött és el is múlt. Betániában a Tizenkettővel együtt töltött éjjeli pihenő után Jézus visszatér a városba, utolsó napjaira és az evangéliumi dráma utolsó felvonására (11,11-12).

11,12-25 A fügefa megátkozása és a templom megtisztítása. Első olvasásra Jézus és a fügefa története (12-14. v. és 20-21. v.) egyike az evangéliumok legkülönösebb elbeszéléseinek. Egyáltalán nem jellemző Jézusra, hogy megátkozzon egy fügefát, amiért nincs rajta gyümölcs; és amikor Márk azt is hozzáteszi, hogy "még nem is volt itt a fügeérés ideje" (13. v.), Jézus viselkedése még ésszerűtlenebbnek tűnik, és a történetet még nehezebben értjük.

Két kulcsra van szükségünk, ha fel akarjuk tárni ennek a különös résznek a jelentését. Először is Márk olvasói talán emlékeznek, hogy az Ószövetségben a fügefa gyakran Jeruzsálem jelképeként szerepelt (pl. Oz 9,10). Ezért a fügefa megátkozása Jézus zsidók iránt érzett haragját jelképezné. De miért átkozza meg Izraelt Jézus Márk evangéliumának ezen a pontján? (Emlékezzünk, hogy a nép ujjongva fogadta Jeruzsálembe érkezésekor!) Ennek a résznek a megértéséhez szükségünk van a második kulcsra, a közvetlen szövegkörnyezetre, amely a dühös Jézust ábrázolja, amint kiűzi a kereskedőket a templom szent területéről. "Rablók barlangjává" tették, amit "minden nép imádságos házának" szántak (17. v., Iz 56,7 idézve). Így Márk olvasói megérthetik, miért kapcsolta össze a fügefa történetét a templom megtisztításával. A kiszáradt fügefa (21. v.) a zsidó templomi áhítatosság Jézus idejében jellemző terméketlenségét jelképezi tehát.

Ez a rész talán arra ösztönzi Márk keresztényeit, hogy elgondolkozzanak saját hitük mélységén. A régi templom felszínes formaságaival szemben Márk reméli, hogy olvasói olyan mélyen hisznek majd Istenben, hogy hitükkel hegyeket mozgathatnak meg (22-23. v.). A 23-24. versben Márk Jézusa nagyon merész (sőt eltúlzott?) szavakat használ, amikor azt mondja, hogy hittel és imádsággal olyat is képesek lesznek megtenni, ami lehetetlennek tűnik, és bármit megkapnak, amit imájukban kérnek. (Emlékezzünk a hasonlóan erőteljes hasonlatra: "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába", 10,25).

Jézus és az ősegyház hitt az ima végtelen erejében. Úgy tűnik, csupán egyetlen dolog van, amit Márk olvasói nem kaphatnak meg imádkozással: az Úr szenvedő útjában való részesedés elkerülését. Például: "Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, száz annyit kap most ezen a világon, otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet - bár üldözések közepette -, az eljövendő másvilágban pedig örök életet" (10,29).

A Jézus féle igaz vallásosság bemutatását Márk azzal a kijelentéssel zárja, hogy bárki, aki imájában bántalmazójának megbocsát, cserében bocsánatot nyer az Atyától a mennyben (25. v.). Bár Márk nem mondja el evangéliumában a Miatyánkot, amint Máté és Lukács teszi, ez a kis szakasz világosan kifejezi azt a mélységes hitet és megbocsátást, amit az Atya gyermekeitől kíván imájukban és életük során.

11,27-33 A hatalom határát jelzi a konfliktus! A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogy miképp okozhatnák Jézus vesztét, miután elhagyta a megtisztított templomot (11,18). Megkérdezik tőle, "milyen hatalom birtokában" tanít és cselekszik ilyeneket (28. v.). Ez nem egyszerű kérdés, melyet az egyik tanító kérdez a másiktól; ez nagyon komoly kihívás, az első a főpapok Jézushoz intézett kihívásainak utolsó sorozatából (11,27-12,44).

Márk olvasói észre fogják venni, hogy a győztes Jézus minden összetűzés végén elhallgattatja ellenségeit, a zsidó törvények és a Szentírás szakértőit. Itt például, a 29-33. versben, Jézus hatalmára vonatkozó kérdésükre saját okos kérdésével felel: Keresztelő János hatalma honnan származott? (30. v.). Mivel az írástudók féltek, hogy mit gondolnak majd válaszukról János barátai és ellenségei, kénytelenek beismerni: "Nem tudjuk" (33. v.). Ami Jézus hatalmának fenyegetéseként indult, végül azt fedte fel, hogy milyen kevés hatalma (és bátorsága) volt Jézus ellenfeleinek. Márk szeretné, ha olvasói büszkék lennének tanítójuk, Jézus megdöbbentő bölcsességére. Sőt ügyesen talán azt is megkérdezi olvasóitól, hogy ők miként használják egyházi hatalmukat, vagy milyen bátran kérdeznek erről másokat, akiket hatalommal ruháztak fel.

12,1-12 Példabeszéd a szőlőművesekről: a megvetett kő (fiú) szegletkő lett. A 4. fejezet óta ez az első alkalom, hogy Márk Jézusa "példabeszédben szólt hozzájuk" (1. v.), nevezetesen a szőlőskert és a gyilkos szőlőművesek példabeszédében (3-8. v.). Ez az utolsó példabeszéd Márk elbeszélésében és micsoda tökéletes utolsó példabeszéd! Ezáltal Márk előre sejteti evangéliumi drámájának utolsó felvonását, mivel a gazda fiának elutasítása (8. v.) Jézus keresztre feszítésére utal (9-11. v.), a gazda reagálása pedig a feltámadásra, mikor az Atya igazolja Jézus halálát.

Márk keresztény olvasói ugyanolyan világosan megértették a példabeszéd különböző hasonlatait és mélyebb értelmét, mint azok az írástudók és főpapok, akikhez azt Jézus intézte ("Megértették,... hogy róluk mondta a példabeszédet,"(12. v.). A szőlő (Izrael népe) gondozásával Isten a zsidó nép vezetőit (a szőlő bérlőit) bízta meg. Azok ugyanolyan kegyetlenül bántak a fiával (Jézus; 6-8. v.), mint korábban az Ószövetség prófétáival (2-5. v.). Amiért ezt tették, többé nincs hatalmuk Isten új népe felett; ehelyett a hatalmat a korai egyház vezetői kapták (9. v.).

Márknak ugyanez a mondanivalója akkor is, amikor Jézus a 118. zsoltárt idézi. Csak a jelképek változnak, nevezetesen a "szőlőművesek" és a "fiú" helyett az "építők" és a "szegletkő" szerepelnek (10-11. v.) Miközben Márk felkészíti olvasóit arra a pillanatra, amikor Jézus halálával szembesülnek, azt is egyértelműen elmondja, kik a felelősek a Fiú haláláért - a zsidó vezetők. Felszólítja a keresztény vezetőket, hogy vizsgálják felül saját kapcsolatukat Krisztussal, az építmény "szegletkövével". Számukra táplálék ez a példabeszéd és arra serkenti őket, hogy komolyan elgondolkozzanak: miként törődnek az egyházzal, amit a Feltámadott rájuk bízott.

12,13-27 A császárnak és az Istennek járó adó. Márk az utolsó példabeszéd után Jézus és a zsidó vezetők két további összetűzését beszéli el. Az első a császárnak járó adóval (13-17. v.), a második pedig a feltámadásban és a halált követő életben való hittel kapcsolatos (18-27. v.). Márk olvasói mindkét vita során hasonló szerkesztést figyelhetnek meg. Először a vezetők tesznek fel Jézusnak ravasz kérdéseket, nyilvánvalóan azért, hogy "szavaiba belekössenek" (13. v.). A farizeusok és a Heródes-pártiak megkérdezik Jézustól, hogy egy igazi zsidó fizessen-e adót a római császárnak, vagy ez ellenkezik Mózes törvényével (14. v.). Aztán a feltámadást tagadó szadduceusok egy nevetségesen "paragrafusrágó" kérdést tesznek fel a halál utáni élet házassági kapcsolatairól (23. v.).

Kérdésükre Jézus nagy bölcsességgel megfelel és leleplezi szándékukat, hogy csapdába akarják csalni. Egyik esetben képmutatásukat leplezi le (15. v.), a másik esetben pedig felületes Szentírás-ismeretüket (24. v.). Igaz zsidók (és Márk hallgatóságának jó keresztényei) "adóval" fizessenek a törvényes polgári vezetőknek és "dicsőítéssel és hűséggel" az Istennek (15-17. v.). Azoknak a zsidóknak (és keresztényeknek), akik valóban megértik a Szentírást, azt is tudniuk kellene, hogy "Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene" (és a feltámadott Jézus Istene) "nem a halottak Istene, hanem az élőké" (24-27. v.).

Ezen két összetűzés végső eredményeként Márk olvasói, hasonlóan azokhoz, akik először kerültek kapcsolatba Jézussal, "elcsodálkozhatnak" Jézus bölcsességén (17. v.) és Atyja, az élők Istene iránti elkötelezettségén. De Márk a csodálkozásnál többet kíván - szeretné, ha keresztényei Uruk példáját követve az igazság és az élet bátor apostolai lennének. Hogy miként legyenek ilyen apostolok, az tőlük és saját körülményeiktől függ. A következő rész azonban egy konkrét követendő példával is szolgál.

12,28-34 Az írástudó, aki közel volt Isten országához. A főpapok és az írástudók ármánykodása és rosszindulatú kérdezősködése után Jézus kijelentése, hogy egy írástudó "nem jár messze az Isten országától" (34. v.) meglepő és figyelemre méltó dolog. Mégis, ha ezt a "parancsok közül az elsőről" (28. v.) szóló részt Márk olvasói figyelmesen megvizsgálják, akkor ők is azonnal helyeselni fogják az írástudó nyíltságát és őszinte igyekezetét, hogy megértse Jézus útjának mély értelmét. Kérdésére Jézus a hagyományos "Semá Izrael" imával válaszol, amelyet minden izraelita naponta kétszer imádkozott: "Halljad, Izrael: Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr!" (29. v.). Mivel az Úr egy, Jézus és a "Semá", azzal folytatja, hogy teljes lényünkkel (szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel) kell az Istent szeretni (30. v.). Majd Jézus egy másik parancsot is hozzátesz: "Szeresd felebarátodat, mint saját magadat". Valójában válasza szerint a parancsok közül az első egy kettős parancsnak felel meg ("Ezeknél nincs nagyobb parancs," 31. v.).

Az írástudó nagyra becsüli Jézus válaszát. Észreveszi, hogy Jézus miként kapcsol össze két parancsolatot, melyeket Mózes adott Izrael népének (MTörv 6,4-5 és Lev 19,18). Többet is megért Jézus válaszából, mint amit Jézus kimondott! Hallja benne a próféta visszhangját, aki kijelentette, hogy Isten szeretetet, nem áldozatot kíván népétől (33. v., Oz 6,6 idézve).

Márk olvasói tudják, milyen igaza volt az írástudónak, mert már megtanulták, hogy Jézus véghez is vitte, ami tanított. Az Istent és embertársát haláláig szerette. Az ő áldozata szeretet volt! Amint elhagyják az összegyűlt embereket, akik "több kérdést már nem mertek neki föltenni", Márk olvasói maguktól is megkérdezhetik, vajon Isten iránti szeretetüket miként bizonyítja embertársaikkal szemben tanúsított szeretetük. Megkérdezhetik, hogy Istennek szentelt szertartásos áldozásuk és imádságuk miként mutatkozik meg másokért vállalt áldozataikban. Így ennek a találkozásnak elbeszélésekor Márk arra szólítja fel keresztényeit, hogy legyenek olyanok, mint Jézus és olyanok is, mint ez az egyedülálló írástudó, aki olyan helyesen látta Isten országának útjait. A 12. fejezet utolsó két jelenetére is felkészíti őket, amelyben az özvegyasszony nagylelkű vallásossága és néhány írástudó üres imádsága kerül éles ellentétbe (12,38-44).

12,35-37 Jézus Dávid Ura és az Isten Fia. A 12. fejezetben eddig az írástudók tettek fel Jézusnak kihívó kérdéseket. Most ő tesz fel nekik egyet: "Hogy mondhatjátok, hogy "Krisztus Dávid fia!" (35. v.), amikor maga Dávid (Zsolt 110,1) úgy utal a Messiásra, hogy "az én Uram" (36. v.)? Márk olvasói tudják, hogy Jézus az ő Messiásuk. Azt is tudják, hogy Dávid leszármazottja volt. Márk azonban azt akarja, hogy olvasói még többet elismerjenek, nevezetesen, hogy Jézus Isten fia. Néhányan azért ítélték Jézust halálra, mert azt állította, hogy ő "az áldott Isten Fia" (14,61-64). Miképp fogják megújítani Márk olvasói elkötelezettségüket az Úr iránt, aki Dávid Ura és Isten Fia is egyben?

12,38-44 A szegény özvegy megmutatja az írástudóknak a vallás értelmét. Az utolsó alkalom, amikor Márk Jézust a templomban ábrázolja, egyike az evangélium legdrámaibb pillanatainak. Jézus először figyelmezteti az embereket, hogy óvakodjanak az írástudóktól, akik hosszasan és fennhangon imádkoznak, hogy úgy tekintsék és tiszteljék őket, mint szent embereket (38-39. v.). Ugyanakkor, mivel "felélik az özvegyek házát" (40. vers), azt is megmutatják, milyen üres az imádságuk. (Közben egy másik főparancsolatot is megszegnek, amit Mózes adott elődeiknek: "Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok," Kiv 22,21.)

A képmutatás ezen történetéhez fűzi hozzá Márk a szegény özvegy megható példáját (41-44. v.). Nézzétek ezt az asszonyt, mondja Márk Jézusa. Sokkal kevesebb pénzt dob a perselybe, mint a gazdagok (41. v.), de ő "mindent odaad, ami csak szegénységétől telik, egész megélhetését" (44. v.). Az asszony adománya jelzi, mit jelent az Istenbe vetett abszolút bizalom. Így az özvegy Márk olvasói számára a hit követendő példájává válik. Ha követik az asszony nagylelkű és bizakodó hitét, akkor Jézust is követik, aki hasonlóan mindenét (életét!) odaadta az emberekért (14-15. fejezet)!

13,1-4 A templom vége a "világ" vége. Amint Jézus és a tanítványok elhagyják a templom területét, Márk Jézusa megjósolja, hogy "itt [a templom területén] kő kövön nem marad" (2. v.). Jézus rendkívüli kijelentésére egy fontos kérdéssel válaszolnak: "Mondd, mikor fog ez [azaz a világ pusztulása] bekövetkezni és mi lesz a jele?" Márk mai olvasói talán nem értik, hogyan következik logikusan a tanítványok világ végére vonatkozó kérdése a templom pusztulásának megjövendöléséből. Rögtön megértik azonban az összefüggést, ha két jelentős tényt megismernek: (1) az ősegyház Jeruzsálem pusztulását a közelgő világvége egyértelmű jelének tekintette; és (2) a korai keresztények, akik számára Márk írt, már tanúi voltak Jeruzsálem pusztulásának (Kr.u. 70-ben a római hadsereg lerombolta Jeruzsálemet). Ilyen történelmi háttér segítheti Márk evangéliumának mai olvasóit abban, hogy megértsék ezt a fontos fejezetet.

Az is hasznos lehet Márk olvasói számára, ha ismerik az irodalomnak azt a különös műfaját, amellyel szembesülni fognak a 13. fejezet hátralévő részében. Jézus minden beszéde a "végről" és az ezt kísérő jelekről az első század népszerű műfajához, az úgynevezett "apokaliptikához" tartozik. Az ősegyházban az emberek félelmeivel szemben az apokaliptikus írások adtak reményt azáltal, hogy felfedték, miként menti meg Isten hűséges híveit minden rossz hatalmától a világ végén. Az apokaliptikus irodalom a kereszténység első evangéliumi kinyilatkoztatásának terjedelmében kicsi, de jelentőségében kiemelkedő része. (Ilyenfajta írások nagyon gyakoriak voltak az ószövetségi közösségekben, melyek nagyon várták a Messiás eljövetelét, hogy megszabadítsa őket az idegen, pogány uralkodóktól. Ld. például Dániel könyvét, 7-12. fejezet, amely Kr.e. 150 körül keletkezett és az Emberfia eljövetelét hasonló kifejezéssel írja le, mint Márk az evangéliumában. Az Újszövetség írásai, mint például Mt 24-25, Lk 21,1 Tesz 4-5, és a Jelenések könyve szintén hasonló módon tükrözik az Úr távollétének fájdalmas tudatát a korai egyházban és közelgő dicsőséges eljövetelének reményét.). A 13. fejezetben Márk továbbadja saját hitközségének azt a reményteljes várakozást, amellyel a korai egyház Jézus eljövetele elé néz. Márk itt írja le, milyen módon éljenek olvasói Jézus feltámadása és visszatérése közti időszakban.

13,5-23 Keresztény éberség és állhatatosság a "végidőben". Jézus apokaliptikus beszédét Márk egy olyan résszel kezdi (5-23. v.), amely nagyon jól bemutatja az apokaliptikus nyelvezet két olyan jellegzetességét, amivel olvasóit érzelmi válaszra és cselekvésre ösztönzi. Először az e szakasz elején és végén elhangzó figyelemfelkeltő szavak ("Vigyázzatok", 5. és 23. v.-ben) jelzik az olvasóknak, hogy legyenek nagyon éberek a köztük lévő félrevezető prédikátorokkal szemben ("sokan jönnek az én nevemben" 6. v. és "ál-Krisztusok és hamis-próféták lépnek fel", 22. v.), akik bizonyos jelekre utalva (pl. háborúk, 7. v.; földrengések, 8. v.; üldöztetés 9-13. v.) azt állítják, hogy a vég már elérkezett. A helyes keresztényi magatartás, mondja Márk, nem az ijedtség (7. v.), hanem az állhatatosság. Márk arra biztatja olvasóit, hogy a nehéz időkben úgy tekintsék kitartásukat, mint határozott jelét annak, hogy Isten védelmező Szentlelke végig velünk van (9. és 11. v.). Még fontosabb, hogy Márk felszólítja olvasóit: gondoskodjanak arról, hogy Jézus evangéliuma "minden néphez" (10. v.) eljusson, mert valójában csak ezen hittérítői kísérlet után érkezhet el a vég.

Az apokaliptikus beszéd másik jellemzője, hogy néhány eseményt, amelyek már elkezdődtek (a múltban vagy a jelenben) a jövőben várható történések részeként tünteti fel. Ez az írásmód arra szolgált, hogy így biztosítsa az olvasókat azoknak a részeknek a megbízhatóságáról, amelyek valóban a jövőre vonatkoztak. Például, Márk olvasói megjegyezhetik: "Igen, néhány család már felbomlott, és kettévált, mert egyes tagjaik Jézus követése mellett döntöttek" (12-13. v.) Ezt is mondhatják: "Valóban, a római bálványképek már ott állnak Jeruzsálemben, "ahol nem volna szabad", a szent templom egykori helyén" (14. v.). Ugyanakkor az a legfontosabb, hogy ráébredjenek: az Úr védelmezni fogja hűséges híveit, amikor elérkezik a vég, sőt meg is rövidíti ezeket a napokat a kiválasztottak kedvéért (20. v.). Valójában, mondja Márk, a világ végére utaló legmegbízhatóbb jelre, az Emberfia dicsőséges visszatérésére még várni kell (ld. 24-27. v.).

Az apokaliptikus írások sajátosságait ismerve, a 13. fejezet olvasói átérezhetik milyen közelinek vélte, és ennek megfelelően milyen bizakodva várta a korai egyház az Úr visszatérését (15-19. v.). Hallhatják Márk felszólítását, hogy tegyenek félre minden haszontalan és bátortalan számolgatást a világ végének idejét illetően, és éljenek bátran a jelenben Jézus evangéliumának éber és figyelmes terjesztőjeként.

13,24-27 Az Emberfia vigasztaló eljövetele. Míg az apokaliptikus írásokat legkönnyebben a gyötrelmek, csapások és égi zűrzavar sötét és ijesztő képeiről lehet felismerni (24-25. v.), mindennek a végén ott ég az a vigasztaló fény, amely majd győzedelmeskedik a sötétség felett. Itt ez a vigasz a dicsőséges Emberfia képében jelentkezik, aki eljön a felhőkön, hogy összegyűjtse választottait és hűséges híveit a világ minden pontjáról (26-27. v.). Az isteni megszabadítás ezen biztató képét Márk az Ószövetség prófétájától, Dánieltől kölcsönzi (Dán 7,13-14). Márk első és mai olvasóit felemelő érzés töltheti el, amikor az őket körülvevő nehézségek és sötétség felett aratott isteni győzelmek ezen ígéretét hallják. Ilyen reményteljes látomás által bátorítva, könnyebben elfogadják azt a kötelezettségüket, hogy ők legyenek a vigasztaló fény azok számára, akik még nem érezték át az evangéliumi ígéretek reményteljes oldalait.

13,28-37 "Nem tudjuk mikor, de hamarosan eljön, tartsatok ki!" Ugyanolyan biztosan, ahogy Jézus korábbi jövendölései beteljesedtek (halála, feltámadása, Jeruzsálem pusztulása, követőinek üldöztetése), dicsőségben újra el fog jönni, hogy megmentse választottait. A 13,3-27 résznek ezt a biztató üzenetét a Jézus hűséges követőihez intézett felszólítása zárja le: "A vég közel van, és hamarosan bekövetkezik. Olyan világosan látjátok majd a vég jeleit (29-31. v.), mint ahogyan a nyár közeledését észreveszitek a fügefa zsenge leveleiről (28-29. v.)." "De", hangsúlyozza Márk Jézusa, "mivel senki sem tudja azt a napot vagy órát, amikor bekövetkezik a világ vége, vigyázzatok, legyetek éberek (32-33. v.). Virrasszatok, mint ahogy a kapus tette (35. v.). Ne találjanak benneteket alva (36. v.), legyetek éberek (37. v.)."

Az apokaliptikus 13. fejezetet Márk mindenkihez (nem csak Péterhez, Jakabhoz, Jánoshoz és Andráshoz, 3. v.) szóló határozott felhívása zárja le. Arra kéri olvasóit, hogy az evangéliumért tartsanak ki hitükben, még szenvedéseik komor napjaiban is. Márk olvasóinak tisztában kell lenniük azzal, hogy ma az ő feladatuk az evangélium terjesztése, mivel az Emberfia őket bízta meg ezzel dicsőséges eljöveteléig.
 

Márk lenyűgöző drámája Jézus halálának és feltámadásának ismert elbeszélése. Minden ehhez a három fejezethez vezetett, és Márk oly módon mondja el Jézus szenvedéstörténetét, hogy evangéliumának számos kulcstémája egybekapcsolódik. Például, a tanítványai még mindig nem látnak világosan és nem bíznak feltétlenül az Úrban, akit követnek. Sőt, mindnyájan szétszélednek a kertben, amikor egyikük csókkal árulja el Jézust gyilkosainak (14,43-52). Hasonlóan, a figyelmes olvasó látni fogja, miként kapcsolódik össze a kenyér és a kehely metaforája az utolsó vacsora jelenetében, amely Jézus halálküzdelmét előzi meg (14,22-26). A korábbi fejezetek egy harmadik kibontakozó témája, nevezetesen az, hogy Jézus saját magát a szenvedő Emberfiával azonosítja, a kereszt tövében éri el tetőpontját, amint a római százados Jézus halálakor kijelenti: "Ez valóban Isten Fia volt!" (15,39).

Most már Márk olvasói maguk is előre várnak azokra a fejleményekre, amelyek ezekben a befejező fejezetekben történnek. A szenvedés márki elbeszélésének váratlan befejezése (16,8) mégis meglepi az olvasókat. Amikor az asszonyok elhagyják a sírt és félelmükben senkinek sem szólnak semmiről (16,8), Márk olvasói magukra maradnak és nekik kell befejezniük a történetet saját megfontolt gondolataikkal és válaszukkal. Miért fejezte be Márk az evangéliumot ilyen különös módon? Mikor győzték le az asszonyok félelmüket és szorongásukat és teljesítették a küldetést, amellyel a Fiú bízta meg őket a sírnál (16,7)? Mi lesz az olvasók tétovázásával, hogy Jézus kinyilatkoztatásainak bátor hirdetői legyenek? Míg Márk olvasói tudják, hogy Jézus jövendölései közül a legtöbb beteljesedett, kettő beteljesítetlen marad. Először is, megjelent-e valaha is Jézus a tanítványoknak Galileában, amint azt megígérte (14,28)? (Az olvasó tudja, hogy igen, de nem Márk elbeszéléséből.) Másodszor, visszatér-e Jézus "a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel... és összegyűjti választottait a szélrózsa minden irányából, a föld szélétől az ég határáig", amint megígérte (13,26-27)? Ez ugyanis bizony még nem történt meg!

Márk evangéliumának befejezése ezért jobban hasonlít valami másnak a kezdetére. Olyan, mintha Márk azt mondaná: az evangéliumnak nincs még vége. Márk befejezése arra a megdöbbentő tényre ébreszti olvasóit, hogy az evangéliumot nekik kell befejezniük azáltal, hogy értékeinek megfelelően élnek. Ami látszólag "Jézus Krisztus, az Isten Fia" (1,1) múltbeli életének elbeszéléseként indult, azzal a drámai felszólítással végződik, hogy minden olvasó legyen Jézus, a másokat szolgáló Emberfia (10,45), hűséges követője a jelenben, amíg el nem jön újra, hogy "megalapítsa Isten hatalommal rendelkező országát" (8,28 és 9,1)

14,1-11 Jézus halálának és temetésének előkészítése. A szenvedés elbeszélésének első versei előkészítik mindazt, ami ezután következik. A főpapok félnek Jézust letartóztatni, mert "zavargás támadhat a nép között" (2. v.), de egy a Tizenkettő közül megkönnyíti dolgukat, mert el akarja árulni nekik, és ezáltal félelmüket örömteli várakozássá változtatja (10- 11. v.). Márk Jézus halálára irányuló tervezgetések és szervezgetések közepette elbeszéli a betániai asszony történetét (3-9. v.), aki Jézus iránt érzett tiszteletből olyan bátran cselekedett, hogy "mindenütt a világon, ahol csak hirdetni fogják az evangéliumot, megemlékeznek majd arról is, amit ő tett."

Jellemző módon, akik Jézussal vannak, nem értik, mi történik körülöttük. Nem veszik észre, hogy amikor az asszony Jézus testét megkente, akkor azt már a temetésre készítette elő (8. v.). Jó szándékkal beszélnek (a pénzt szét lehetne osztani a szegények között, 5. v.), de az asszonynak tett szemrehányásuk (4-5. v.) azt mutatja, hogy nem értették meg jelképes cselekedetének lényegét. Jézus szenvedő útjának valódi jelentésére kellett volna emlékezniük! Márk nem akarja, hogy olvasói se lássák meg a lényeget. A szegényekről való gondoskodás fontos része Jézus követésének (emlékezz vissza a gazdag ifjúhoz intézett felhívásra, 10,21). De Jézus követőinek mindent vállalniuk kell, ami együtt jár a tanítványisággal még azt is, hogy életüket adják mindenki szolgájaként, a szenvedő Emberfia példáját követve (10,44-45).

14,12-26 Jézus megteszi saját előkészületeit: Az eukarisztikus pászka. Jézus diadalmas bevonulását Jeruzsálembe (11,8-11) rendkívüli jövendölése előzte meg, amelyben megmondta a tanítványoknak, hogy találnak majd "egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember" (11,2-7). Hasonlóan figyelemreméltó jövendölés előzi meg az Utolsó Vacsorát, amelyet Jézus együtt ünnepel majd tanítványaival (pl. 14,12-16). Ilyen csodálatra méltó körülmények készítik fel Márk olvasóit Jézus történetének igen jelentős részére.

A zsidók húsvéti lakomája az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékünnepe. ("Az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, és látja a vért a szemöldökfán..., akkor az Úr elhalad az ajtótok előtt, s a pusztítót nem engedi belépni házatokba, hogy a csapást rátok hozza," Kiv 12,23.). Amint Jézus és a tanítványok húsvéti lakomája elkezdődik, Jézus kiválaszt egy (ekkor még) név szerint nem ismert és szánalomra méltó tanítványt, aki majd elárulja, és ezzel, különös módon, lehetővé teszi Isten népének újabb szabadulását (17-21. v.).

Ilyen drámai előkészület vezet az első eukarisztikus elbeszéléshez (22-25. v.), amely ugyanolyan központi jelentőségű volt Márk keresztény községének életében akkor, mint amilyen most. Márk valóban hűen adta tovább a korai egyháznak azt a hagyományt, miszerint a keresztény oltáriszentség az új húsvét. Isten Jézus halálával és feltámadásával újra megváltotta az emberiséget. Márk keresztényei Krisztus testével és vérével kötött Újszövetségben részesedtek, amikor az oltáriszentség kenyeréből és kehelyből kaptak! Ugyanakkor, Márk az első eukarisztia leírását használja fel arra, hogy befejezzen egy különös témát, ami a tanítványok vakságára vonatkozik. (A kenyeret nem említette a 6-8. fejezet óta, amikor a tanítványok nem értették meg Jézus csodáinak mélyebb értelmét, különösen a "kenyérszaporítás" esetében; a kehely nem szerepelt a 10,35-45 óta, ahol Jézus egyértelműen utalt a kehely és halála közötti szoros összefüggésre.) Márk így azt mondja olvasóinak, hogy azoknak, akik részesedni akarnak az oltáriszentség kelyhéből (most és a mennybéli lakomán, 25. v.), először vállalniuk kell, hogy részesednek Jézus szenvedéséből és végigjárják útját (10-45a): "Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem, hogy ő szolgáljon"). Tevékenyen részt kell venniük Jézus földi küldetésében, ami azzal is jár, hogy "sokakért kiontsák vérüket" (24. v.), mindig az ő példáját követve (10,45b "Az Emberfia... azért jött, hogy ... életét adja váltságul sokakért).

14,27-31 "A juhok szétszélednek." Miután Jézus és tanítványai elérkeznek az Olajfák-hegyére (26-27. v.), Jézus három további jövendölést tesz: (1) a juhok (tanítványai) halálakor szét fognak széledni (27. v.); (2) feltámadása után Jézus előttük megy Galileába (28. v.); és (3) Péter háromszor tagadja meg "mielőtt a kakas másodszor szólna" (30. v.). Márk olvasói Péter és a többiek tiltakozása ellenére tudják, hogy a jövendölések közül kettő hamarosan beteljesedett. A tanítványok mindannyian elhagyták Jézust és elmenekülnek (50. v.), és Péter megtagadta (66-67. v.). A galileai találkozás ígérete azonban Márk evangéliumában nem teljesedik be (16,8). Márk arra szólítja fel olvasóit, hogy gondolkozzanak el ennek a beteljesületlen jövendölésnek az értelmén, amint Jézussal, Péterrel, Jakabbal és Jánossal együtt belépnek a kertbe (32. v.).

14,32-42 A getszemáni kerti élmény: mélységes hit példája. Jézus halálküzdelmének márki elbeszélése valójában két megható esemény összekapcsolása. Az első során Márk olvasóinak megadatik a lehetőség, hogy tanúi legyenek Jézus mélységes emberségének, amint közelgő halála (a kehely a 36. v.-ben) miatt félelem és szorongás tölti el a szívét. Atyja akaratának végső elfogadásában felismerhetik Jézus szerető emberségének utolsó cselekedetét, azaz annak vállalását, hogy életét áldozza az Atyáért és az emberiségért.

A második során (37-42) az olvasók figyelme a tanítványokra összpontosul, akik elalszanak, míg Jézus imádságban küszködik. Márk reméli, hogy olvasói szembenéznek az élettel és emberségben nem a tanítványokhoz, hanem Jézushoz lesznek hasonlatosak. Jézus döntésének súlyát, a kehely vállalását illetően, Márk evangéliumának nem minden olvasója képes felfogni - csak azok tudnak valóban azonosulni vele, akik olyan közel kerültek a kétségbeeséshez, mint Jézus a kertben. Márk abban reménykedik, hogy olvasóinak keresztényi és emberi életük fájdalmas "óráiban" Jézus a hit és szeretet reális (igazán emberi) példájaként szolgál majd (41. v.)!

14,43-52 Minden kezd összeállni: az árulás és az elfogatás. Miután Jézus eldöntötte, hogy átadja magát Atyja akaratának (36. v.), a szenvedéstörténet többi része gyorsan összeáll. Rögtön azután, hogy Júdás csókjával elárulja Jézust (44-45), elfogják és elvezetik, mintha közönséges rabló volna (48. v.). Márk egyértelműen utal arra a 49. v.-ben, hogy az ártatlan Jézus elfogatása, és szenvedésének többi része összhangban van az ószövetségi prófétákkal, akik megjövendölték, miként bánik majd Izrael népe saját Megváltójával.

E szakasz három másik részlete arra utal, mennyire nem értik Jézus társai, mi is történik körülöttük. Egyikük úgy gondolja, hogy az erőszakot erőszakkal megakadályozhatják (47. v.); a többiek mind egyedül hagyják (50. v.); és az ifjú, akinek "meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte", csak egy darabig követi, és elfut, amikor Jézus ellenségei meg akarják fogni (51-52. v.). Márk evangéliumában a szenvedéstörténet ezen részletei nem arra szolgálnak, hogy felelevenítsék az olvasóban az "utat, ahogy mindez történt", hanem arra is ösztönzik őket, hogy maguktól is megkérdezzék: vajon ők meddig követnék Jézust és az evangélium értékeit saját életük nehéz helyzeteiben.

14,53-65 A kihallgatás, a döntés és az ítélet: halál" Jézus úgynevezett kihallgatása tele van az ellene felhozott hamis és koholt vádakkal. Ilyen tanúskodásra válaszként Jézus "hallgatott és nem felelt semmit" (61. v.). A főpapok csak akkor ítélik halálra (64. v.), amikor beismeri, hogy ő "a Messiás, az áldott Isten Fia", aki ott ül majd az Isten (a Mindenható hatalmának) jobbján, és aki majd az Utolsó Ítélet napján bíróként "eljön az ég felhőin" (62. v.). A sors iróniája, hogy a hamis tanúvallomások közül egy sem képes megcáfolni Jézus ártatlanságát (55. v.); csak akkor ítélik halálra, amikor megmondja magáról az igazságot (62. v.)! Márk olvasói bizonyára büszkék lennének Uruk állhatatosságára, amikor ilyen megalázó kihallgatással és a velejáró gúnyos megjegyzésekkel kellett szembenéznie (65. v.). De vajon hűségesebbek lennének-e hozzá, mint Péter volt (ld. következő rész), amikor hitüket igazán próbára teszik?

14,66-72 Péter háromszor tagadja meg Jézust. Ahogyan Jézus megjövendölte (14,27), tanítványai mindnyájan elhagyták a kertben és elmenekültek (14,50). Ahogyan előre megjósolta (14,30), még Péter is megtagadja, nem egyszer, hanem "háromszor" (66-72. v.). Péter könnyei azonban bűntudatát jelzik (72. v.), és bánata Márk olvasói közül bárkinek, aki néhányszor hűtlen volt Jézushoz, bátorító lehet. Mert tudják, hogy az, aki háromszor tagadta meg Urát, a megbocsátó Isten könyörületességében részesedett és a korai egyházban ő lett a legnagyobb "apostol a körülmetéltek között" (Gal 2,8). Péter könnyei nagy reménnyel töltik el mindazokat Márk keresztény olvasói közül, akiknek nincs elegendő bátorságuk és hitük. Soha nem késő, hogy bűnbánó szívvel azt mondják: "Igen, én a Názáreti Jézust követem!"

15,1-15 A főpapok és Pilátus átadják a "zsidók királyát." Már az első mondatból (15,1 "Reggel...) egyértelműen látszik, mennyire igyekeztek a zsidó papok, hogy megszerezzék Pilátus római helytartó hozzájárulását Jézus megöléséhez. Korábban a főpap zsidó kifejezéseket használva megkérdezte Jézust, hogy vajon ő-e "a Megváltó, az áldott Isten fia". Most a római politikai jelentésű szavakkal ezt kérdezi Jézustól: "Te vagy a zsidók királya?" (15,2). Jézus elfogadja a címet, melyet Pilátus adott neki, ami olyan, mintha felségárulás vádjával "bűnösnek" ítélné. (Római területen nincs más király, csak Caesar) Ennek ellenére Pilátus átlát a Jézus ellen felhozott vádakon. (15,10: "Mert észrevette, hogy a főpapok csak irigységből adták kezére".) Megpróbálja Jézust szabadon bocsátani Barabás helyett, de a papok befolyásolják a tömeget, hogy Barabást követelje (11. v.). Végül Pilátus "eleget tesz a tömeg kérésének", amely Jézus halálát követeli: "Keresztre vele!" (11-15. v.). Amint ezt megteszi, Pilátus a gyáva szerepét játssza az evangélium drámájában. Bár meg van győződve Jézus ártatlanságáról, mégis enged a tömeg nyomásának és átadja Jézust, hogy megostorozzák és keresztre feszítsék. Jézus ettől kezdve bőségesen iszik "a kehelyből".

15,16-32 A tetőpont: kigúnyolták, és keresztre feszítették. A kihallgatás után, melynek minden intrikája azt bizonyítja, mennyire ártatlan Jézus valójában, ismét gyorsan peregnek előttünk a szenvedéstörténet szörnyű eseményei. Jézust megostorozzák (15. v.), majd a római katonák "bíborba" öltöztetik, "töviskoszorúval" megkoronázzák és csúfolódva "a zsidók királyának" nevezik (16-20. v.). Jézus minden köpködés és verés során hallgat. Márk olvasói mindebben bizonyára felismerik Izajás Messiásra vonatkozó próféciájának beteljesülését: "Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek... Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik leköpdöstek" (Iz 50,6).

A márki dráma tetőpontját a keresztre feszítés jelenti. Márk evangéliumának olvasói biztosan észreveszik, hogy Márknál néhány ismert részlet hiányzik a keresztútból. Például, a jeruzsálemi jajgató asszonyok (Lk 23,27-31) nem találkoznak Jézussal útján. A Jézussal együtt keresztre feszített két gonosztevő is együtt gyalázta Jézust a bámészkodókkal (27-32. v.), ellentétben azzal, amiről Lukács ír, Jézus és a "jobb lator" közti emlékezetes szóváltásban (Lk 23,40-43). Márk olvasói így a leghatásosabb képeknek lehetnek tanúi. Az ő Uruk egyedül függ a kereszten, azok csúfolódásának kitéve, akiket megváltani jött.

A gúnyolódás utolsó felkiáltása (32. v.: "A Messiás, Izrael királya, szálljon le a keresztről a szemünk láttára, s akkor hiszünk"), mélységesen próbára teszi Márk olvasóinak hitét. Pontosan azért hisznek majd Jézusban, mert nem jött le a keresztről? Képesek lesznek-e meglátni saját megmagyarázhatatlan szenvedésük értelmét Megváltójuk és Királyuk érthetetlen szenvedésének fényében? Képesek lesznek-e arra, hogy megértsék szenvedésük pozitív megváltó értékét, ahogyan szent Pál megértette: "Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára" (Kol 1,24)?

15,33-41 Halálakor Jézust, mint Isten Fiát látják. Márk olvasói Jézussal együtt most elérkeztek ahhoz a pillanathoz, amire egész életében készülődött. A "vak" tanítványokkal együtt Jézus társai voltak az úton, amelynek során életét és gyógyító hatalmát másokkal megosztotta (1-8. fejezet). Megtanulták, mi szükséges ahhoz, hogy tisztán látó és igazi keresztény tanítványok legyenek (9-13. fejezet). Most már csak arra van szükség, hogy végig kitartsanak Jézus mellett!

Jézus halálának sötét órájában (33. v.) Márk olvasói megpillantják a világosságot. Ott, a kereszt tövében, meghallják Uruk kiáltását, "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (34. v.). Márk nem akarja, hogy keresztényei tévesen értelmezzék Jézus kiáltását, (amint azt a bámészkodók tették, akik Illés segítségét hívó, kétségbeesett kiáltásnak vélték 35-36. v.). Azt akarja inkább, hogy Jézus utolsó szavaiban és halálában az önfeláldozás és a hit végső cselekedetét lássák. A zsoltároshoz hasonlóan, aki először ejtette ki ezeket a szavakat (Zsolt 22,2), Márk Jézusa hiszi, hogy Isten meghallgatja (Zsolt 22,25) és életet ad neki, pontosan azért, mert szeretetből és engedelmességből szenvedett és halt meg! Ki hinné el valaha is, hogy a halálból élet következhet? Márk mégis azt szeretné, ha olvasói elhinnék, hisz ez az igazsága, nemcsak Jézusnak, hanem bárkinek, aki az ő útját követi. Ki gondolná, hogy egy pogány százados lesz az első, aki kijelenti, hogy Jézus "Isten Fia"? Márk mégis arra kéri olvasóit, hogy az élő Isten Fiát, aki legtisztábban megalázkodik és szeret, a halálában lássák, ugyanúgy, mint azt a pogány százados tette.

15,42-47 Arimateai József eltemeti Jézust. Jézus jeruzsálemi küldetésének vége felé találkozott egy írástudóval, "aki nem járt messze Isten országától" (12,28-34). Márk olvasói számára, az írástudó Jézussal szembeni őszinte magatartása igazabb volt, mint Jézus saját tanítványainak viselkedése. A temetési jelenetben ismét nem a tanítványok cselekszenek helyesen, hanem arimateai József, "egy előkelő tanácsos" (15,43). Elég bátor volt ahhoz, hogy tiszteletteljesen eltemette Jézust (43-46. v.). Így Márk még Jézus temetésének elbeszélése közben is arra ösztönzi olvasóit, hogy legyen több hitük, mint Jézus első tanítványainak volt. Pilátus kérdése, hogy Jézus "valóban meghalt-e" (44. v.), szintén fontos részlet Márk számára. A véglegesség ilyen kihangsúlyozásával ("megbizonyosodott róla", 45. v.) Márk felkészíti olvasóit az egész evangélium legmeglepőbb fordulatára, nevezetesen az ifjú sírnál tett kijelentésére: "Ne féljetek! Ti a keresztre feszített Názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt" Nézzétek, itt a hely, ahová tették!" (16,6).

16,1-8 A vég a kezdetet! Menjetek és hirdessétek, hogy feltámadt! "Félelmükben senkinek sem szóltak semmiről" (16,8). Az asszonyok így válaszolnak Jézus feltámadásának, csodálatos hírére. És Márk is így fejezi be evangéliumát (általánosan elfogadott, hogy a 9-20 verseket később toldották Márk evangéliumához azok, akik nem hitték el, hogy Márk így fejezte be!). Márk valójában arra kéri olvasóit, hogy vegyék át az asszonyok szerepét és lépjenek be az üres sírba. Az asszonyok nem teljesítették Isten hírnökétől ("egy fehér ruhába öltözött ifjú", 5. v.) kapott küldetésüket. Márk a tanítványoktól várja, hogy terjesszék az örömhírt, miszerint Isten életet hozott a halálból Jézus feltámasztásával (6-7. v.). És azt akarja, hogy mindezt az asszonyok félelme és szorongása nélkül tegyék (8. v.).

Márk olvasói megkérdezhetik, hogyan lehetnek ők jobb tanítványok, mint azok a férfiak és asszonyok, akik együtt voltak Jézussal élete során, halálakor és az üres sírnál. Márk valószínűleg így válaszolna: "Ez az evangélium számotokra íródott. Legyetek kitartó követői annak a Jézusnak, akit én bemutattam nektek. Feltámadása nem a véget jelenti. Szolgáló Messiásként haladt előttetek. Most nektek kell gondoskodnotok a legjobban rászorulókról, amíg ismét el nem jön. Értelmet adott a szenvedésnek és halálával életet hozott. Higgyetek benne és adjátok oda életét azoknak, akik nem reménykednek. Bármit cselekedtek, bátor szavaitok és szolgáló életetek mutassa mindenkinek, hogy hallottátok az Úr hívását és úgy döntöttetek, hogy őt követitek, ameddig csak előttetek megy, ahogyan megígérte."

Bár korunk bibliakutatói gyakorlatilag egyöntetűen úgy vélik, hogy Márk szándékosan fejezte be evangéliumát ilyen hirtelen a 16,8 versnél, volt idő, amikor ezt nem így gondolták. Az első és a második század keresztényei közül néhányan olyan jelenetek hozzáadásával próbálták "befejezni" Márk evangéliumát, amelyeket szerintük magának Márknak kellett volna hozzátenni.

Az első kiegészítő befejezés, az úgynevezett hosszabb befejezés (9-20. v.), jeleneteiben a feltámadt Jézus megjelenik Mária Magdolnának és a tanítványoknak. Ezek a látomások azt a célt szolgálták, hogy példájuk nyomán a korai hittérítő egyház "menjen el az egész világra, és hirdesse az evangéliumot minden teremtménynek" (15. v.). Az egyház hittérítőinek nem volt mitől félniük, mert az Úr, aki fölment a mennybe (19. v.), velük volt amikor az igét hirdették (20. v.) és tanításukat védelmének és hatalmának különös jeleivel igazolta (17-18. v.). A figyelmes olvasók bizonyára észrevesznek néhány olyan témát, amelyek nem hasonlítanak az evangéliumban eddig előforduló egyik témához sem. Ezekben felismerhetik a többi evangélium ismert jeleneteinek visszhangját, amelyeket Márk hirtelen befejezésének kikerekítésére gyűjtöttek össze (például Mária Magdolna egyedül János evangéliumában találkozik Jézussal, 20,11-18; Jézus megjelenése a két tanítványnak az emmauszi jelenésre emlékeztet Lukácsnál, 24,13-35; és a megbízás, "menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot" hasonlóan hangzik, mint Máté evangéliumának befejezése, 28,16-20).

Az úgynevezett rövidebb befejezés, közvetlenül a 16,8 vers után olvasva, újabb próbálkozás a korai egyház részéről, hogy simábban fejezzék be Márk evangéliumát. Ellenkezőjére fordítja az asszonyok félelmét és hallgatását a sírnál és bemutatja, miként terjedt el a feltámadás híre "Péter és tanítványai" által.

A Freer Glossza, amelyet Washington D.C.-ben, a Freer Galleryben őriznek, egy ötödik századi hozzáadás a Hosszabb Befejezéshez. A 14. és a 15. v. közé beszúrva, mintegy mentségként szolgál a tanítványok "hitetlenségére és keményszívűségére", melyeket a 16,14 vers említ.

Bár az egyház érdemesnek tartja ezeket a "hozzátoldott befejezéseket" a sugalmazott szövegbe belefoglalni, egyikük sem olyan felemelő és magával ragadó, mint Márk sajátja. Márk váratlan befejezésével olvasóira hagyja, hogy saját életükben fejezzék be az evangéliumot.

 
I. Bevezetés

Hadzsega Gyula: Szt. Márk evangéliumának magyarázata. Bp. 1915
Kecskeméti István: Márk és Máté írása szerint való evangélium. Bp. 1936.
Gladwih G. A.: Szt. Márk evangéliumának magyarázata. Angliai nyelvből fordította Lukács Imre. Bp. 1937. Varga Zsigmond: Márk evangéliumának magyarázata. In: Jub. Komm. Bp. 1974., pp. 43-62.
Dóka Zoltán: Márk evangéliuma. Bp. 1977.
Tarjányi Béla: Az örömhír Márk evangélista szerint. I. rész (Jegyzet) Bp. 1984.
Dr. Victor János: Márk evangéliuma. (Elmélkedések) Bp. ?.
W. Egger: Krisztus követése hitben. (MT. Márk evangéliumához) (Fordította: Cselényi István) Bécs 1981.