AZ EVANGÉLIUM JÁNOS SZERINT

Bevezetés

Szöveg és Kommentár

A. Bevezetés (1,1-51)
B. A Jelek Könyve (2,1-12,50)
 
I. Epizód: Új kezdetek (2,1-4,42)
II. Epizód: Jézus Életadó Szava (4,43-5,47)
III. Epizód: Jézus, mint az Élet Kenyere (6,1-71)
IV. Epizód: Azonossági válság (7,1-8,59)
V. Epizód: A Világ Világossága, Látás és Vakság (9,1-10,42)
VI. Epizód: Élet a halálon túl (11,1-54)
VII. Epizód: Élet a halálban (11,55-12,56)

C. A Dicsőség Könyve (13,1-20,31)

A búcsúbeszédek (13,1-17,26)
A Szenvedéstörténet (18,1-19,42)
A Feltámadás (20,1-31)

D. Epilógus: A Galileai jelenés (21,1-25)

 
JÁNOS ELSŐ LEVELE

Szöveg és kommentár
 

ELŐSZÓ: A keresztény üzenet  történeti valósága (1,1-4)
Világosságban járni: a bűn kérdése (1,5-2,22)
A parancsolatok megtartása (2,3-17)
A hamis tanítók és az antikrisztus elleni intés (2,18-27)
Isten gyermekei, az ördög gyermekei, szeretettel a gyűlölet ellen (2,28-3,24)
A két lélek (4,1-6)
Isten szeretete a mi szeretetünket inspirálja (4,7-21)
A hit: összefoglalás (5,1-13)
UTÓSZÓ: Imádság a bűnösökért, összegzés (5,14-21)

Összegzés János 1. levele tanulmányozásához

Szöveg és kommentár

 
JÁNOS HARMADIK LEVELE

Szöveg és kommentár

Kérdések az áttekintőhez és a vitákhoz

Ez a bevezetés nem szándékozik János teológiájának bevezető, előkészítő summázata lenni, sem a különböző problémák bemutatása - azok megoldásaival együtt -, amelyek az evangélium írójára és hitközössége mibenlétére vonatkoznak. Inkább szeretném, hogy az olvasóknak először lehetőségük nyíljék arra, hogy végigtanulmányozzák a negyedik evangéliumot, mintha fölfedező úton lennének. Csak miután magukba szívták a nagyját annak, amit maga János mondott el, csak a végén fogom megpróbálni az elemeket egy összefoglalóban summázni.

A kommentár nem versről versre haladó stúdium, habár természetesen számos verset külön is szemügyre veszünk. A hangsúly inkább az egymást követő jánosi témák megvilágításán lesz úgy, ahogy szerzőnk azokat elénk tárta. A Szentírás szövegét a Békés-Dalos: Újszövetségi Szentírás 1992. évi kiadásából vesszük, de a kommentár használható akkor is, ha valamely más fordítást jobban kedvel az olvasó.

A tudósok semmiképp sem értenek egyet az alkotó által szándékolt irodalmi fölosztást illetően. Magam erősen ragaszkodom C. H. Dodd teóriájához, aki az anyagot két fő részre osztja, a Jelek Könyvére (2-12. rész) és a Dicsőség Könyvére (13-20. rész). Végül a Jelek Könyve hét tematikus epizódra oszlik. Én ezt a felosztást követem.

Őszinte köszönettel adózom az elődök és kortárs kutatók hosszú sorának, ám különösen C. H. Doddnak, B. Lindarsnak, R. E. Brownnak, J. L. Martynnak és O. Cullmannak. Az ő kutatási eredményeikre támaszkodom.

a) 1,1-18 Előszó. Az előszó olyan, mint a zenében a nyitány. Éppen készülhetett az evangélium fő része után is. (Ez különben a legtöbb előszóra igaz.) Tizennyolc versének rövid fonatában hamar elmondja, hogy a teljes evangélium huszonegy fejezete mit fog leírni. Szerkezete és tartalma van. A szerkezetet részben meghatározza az, ahogy a "bölcsesség megszemélyesítését" az ószövetségi könyvek bemutatják. Ott, mint a Bölcs. 9,9-12-ben és a Péld. 8,22-36-ban, a bölcsesség először Istennél van, majd részt vesz a teremtésben, aztán lejön a földre, és megajándékozza az emberiséget. Ugyanez a folyamat található meg a mi előszavunkban is. A szerkezet másik meghatározó eleme a párhuzam - amikor a fogalmak rendben ismétlődnek - és a fordított párhuzam iránti héber fogékonyság, vagyis amikor megfordított az ismétlődés. János költői előszava láthatóan a következőképp teljesedik ki:
 

1. Az Istennél lévő Ige                     1. A Fiú az Atya oldalán     (18. vers)                                         (1-2. versek) 2. Szerep az újjáteremtésben           2. A szerepe a teremtésben     (17. vers)                                         (3. vers ) 3. Ajándék az emberiségnek           3. Ajándék az emberiségnek     (16. vers)                                         (4-5. versek) 4. János tanúsága                            4. János tanúsága     (15. vers)                                         (6-8. versek) 5. Az inkarnáció                             5. A világba jött Ige     (14. vers)                                         (9-10. versek)
 

Az előszó úgy mozog, mint egy hatalmas inga karja, amelynek minden egyes baloldali pontjára egy azonos pont felel a jobb oldalon.

Tartalmilag ez a tizennyolc vers Isten kinyilatkoztatásáról beszél, arról, ahogy magyarázta önmagát nekünk. Ez az, ami számot ad a címről, amit a szerzőnk használ - "az Ige". Ennek a szónak leginkább a "reveláció" felel meg. Ahogy mi, emberek megmutatjuk magunkat abban, amit mondunk, és mi több, abban, amit teszünk (testünk nyelvén), ugyanúgy mutatta meg önmagát Isten cselekedetekben és beszédben. Az előszó ezt részletezi. Isten fölfedte magát a teremtésben (2-5. versek), de az Ótestamentumban is: szövetségében, a mózesi írásokban, a prófétákban, és a bölcsességi irodalomban. Azok, akik kinyitották a szemüket és hittek ebben az ősi megnyilatkozásban, azok lettek "Isten gyermekeivé..., kiket Isten nemzett" (12-13. versek). Végül Isten akkor mutatta meg magát a leginkább, amikor az Ige testté lett, az Istenemberben, akiben Isten dicsősége, jelenléte örökké tartó szeretete jeleként mutatkozik meg (14. vers). (A görög szöveg azt mondja el nekünk, hogy az Ige "fölverte sátrát" közöttünk, és ez szembetűnő utalás Isten ószövetségi jelenlétére a sátor tabernákulumban, amikor Izrael Mózessel a sivatagban bolyongott.) Erről a megtestesült Igéről Keresztelő János tanúskodott; arról, hogy történetileg Jézusban kezdte meg bemutatkozását, benne teljesen megmutatkozik az Atya, akinek a teljességében mi, a keresztény közösség, mindannyian részesedünk. Az előszó az inga jobb oldali fölütésével végződik, vagyis a párhuzam a költemény legelejére utal vissza. Az Ige, akit Jézus Krisztusnak hívnak (17. vers), a Fiú, az egyetlen Fiú, aki az "Atya oldalán" áll (18. vers), és azoknak mutatja meg őt, akik nyitottak az igazságra és a világosságra.

Ahogy észrevehettük, az előszó tartalmának ez a magyarázata figyelmen kívül hagyta a 6-8. verseket, a Keresztelő Jánost elsőként említő állítást, és imígyen a 9-13. verseket, mint inkarnációt megelőzőket tudta magyarázni, vagyis mint olyanokat, amelyek inkább utalnak az ószövetségi kinyilatkoztatásra, mint Jézus történeti jelenlétére a világban. Szerintünk a 6-8. versek azért vannak ott, ahol vannak, hogy egyensúlyban tartsák a kinyilatkoztatást a Keresztelőről az inga lengésének jobb oldalán (15. vers). Nem a teológiai folytonosság kedvéért, hanem tisztán művészi meggondolásból vannak ott, ahol vannak.

Következésképp az 1-18. versek egy művészileg megformált költeményt alkotnak, amely összefoglalja János teológiájának fő tételét, hogy a názáreti Jézus Isten legfőbb kinyilatkoztatása, ő Isten tolmácsa és ő a magyarázója. Maga is Isten lévén (1., 18. vers) nemcsak közvetíti Istent számunkra, hanem közvetlenné is teszi. ő Isten bölcsessége, aki Isten végső szavát mondja el magáról.

b) 1,19-51 Tanúságtételek. Az 1. szakasznak ez a második része azoknak a tanúknak a teljes névsorát tartalmazza, akik egytől egyig azonosítják Jézust János olvasói számára. Mint egy színjáték közönsége, aki a nyomtatott programból előzetes információt kap a szereplőkről, úgy János ezen verseinek olvasója, hallgatója speciális tudás birtokába jut el arra vonatkozóan, hogy hogyan játszódik le Jézus élettörténetének a drámája. János a legelején elmondja a közönségnek, hogy ki és mi Jézus. A tanúságtevők sora a következő ábrát adja:

 

NAP	TANÚ	TANÚSÁGTEVÉS
1.  (19-28. versek)	Keresztelő János a papoknak és a levitáknak	János nem a Krisztus, sem nem a várt Illés Mal 3,23-ból (néhány változatban 4,5), sem nem a MTörv 18,15.18 prófétája, hanem "egy pusztába kiáltott hang", aki maga arra sem méltó, hogy annak saruját megoldja, aki utána jön.
2.  ("másnap" a 29-34. versekből)	Keresztelő János Jézust meglátja	Jézus "Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit"; ő az, aki Jánosnál előbbre való; ő az, akire rászállt a Szentlélek leereszkedvén rá, és aki a Szentlélekkel keresztel; Isten egyetlen választottja.
3.  ("másnap" a 35-39-ből)	Keresztelő János azon két tanítványának, akik délután 4-kor Jézushoz mennek és ott maradnak	"Íme az Isten Báránya!" (ez lehetséges utalás a pászka bárányára és/vagy annak az Iz 53,7-beli szolgának a szenvedéseire, aki néma az őt megnyírók előtt.)
4.(?)  (40-42. versek)	András Simonnak	"Megleltük a Messiást."
5.  (a 43-51. versek "másnapja")	Fülöp Natánaelnek	"az, akiről Mózes a törvényben beszélt - és akiről a próféták is szóltak."
6.	Natánael	"Te Istennek Fia vagy; te vagy Izrael királya."
7.  ("a harmadik napon" 2,1-11-ben)	Jézus kánai csodatétele	"Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne." (2,11)

 
Úgy tűnik, a keresztény újjáteremtés jóhírét hozó szerzőnk azért ír egy művészi első hétről, hogy fölidézze a teremtéstörténet első hetét a Teremtés könyvéből. Mind a Genezis, mind János Evangéliuma ugyanúgy a "Kezdetben" kifejezéssel indul. Lehetséges, hogy ez szándékos. A napok egymásutánja Jánosnál világos, kivéve a negyediket, amikor a - különben szükségtelen - utalással a két tanítványra, akik délután 4 körül mennek Jézushoz, és ott maradnak vele (39. vers), azt szándékozik mondani, hogy másnapig maradtak. Mi másért említené meg János a délután 4-et? Az újjáteremtés első hetét a kánai csoda zárja, ez az első manifesztációja annak, hogy Jézusban lakozik Isten dicsősége, isteni léte. A 2,1 "Harmadnap"-ja szintúgy Isten dicsőségének a legfőbb jövőbeni megjelenésére, a föltámadásra utal.

A tanúságtételek ezen sora zavart okozhat és nehézséget támaszthat bárki számára, aki olvasta Márk Evangéliumát, ahol a tanítványok tétován, félénken és feltűnően hosszú idő alatt jutnak el a hitbéli felismeréshez Jézusban. János, úgy tűnik, ellentmond a Márk által rajzolt képnek. Az első rész végére János tanítványai mindent tudni látszanak, amit tudni kell Jézusról, még istenségéről is. Úgy gondolom, kimondhatjuk: János itt nem törekszik arra, hogy történetileg bemutassa az első tanítványok hitbeli fejlődését. Más célt tart a szeme előtt. Szeretné, ha ezek a krisztológiai állítások a drámai bemutató legelején hatnának közönsége tudatára; azért tűnnek föl szereplői a jelenetek rövid egymásutánjában, hogy átadják a kívánt információkat. A tanúságtevések azt mutatják, hogy az evangélium főleg krisztológiai érdeklődésű. Az is szándékában állhat Jánosnak, hogy ezen a folyamaton keresztül megmutassa azt, hogyan jutott az ő saját közössége Jézusról szóló ismereteihez, Keresztelő János köréből Jézus jelentősebb személyiségéhez csatlakoztak, akit fokozatosan az Isten Bárányaként, Isten egyetlen választottjaként, a Messiásként, Isten Fiaként, Izrael királyaként ismertek meg. Jézus minden ószövetségi reménykedés beteljesülése volt.

Van egy másik cél is, melynek elérésére János, egy gazdag képzelőerejű tehetség, törekedhetett. Ennek az első hétnapos periódusnak a szereplői cselekedeteikben tipizálni látszanak a keresztény közösség alapvető személyiségeit. Megjelennek sorban: (1) Keresztelő János, az új teremtés előfutára, akinek egyedüli feladata a tanúságtétel; (2) a Megváltó; (3) tanítványok, akik meghallják, követik, keresik és vele maradnak; (4) Péter, a kőszikla; (5) olyan misszionáriusok, mint András és Fülöp, akik szétviszik a jó hírt; (6) Natánael, az igaz izraelita, akiben nincs csalárdság, aki bizonyos zsidó hagyományok szerint törvényt tanult a fügefa alatt, és megjutalmazták. Ezzel a közösség alapító elemei összegyűltek. Kezdődhet tehát a dráma!

Az 51. vers váratlan és kétértelmű utalása angyalok eljövendő látomásáról szól, amint "föl- s leszállnak az Emberfia fölött." Ezzel Jézus egyesítő szerepére céloz a szerző. Akár csak az angyalok Jákob létráján (Ter 28,12), ő is egyesíteni fogja magában a fönt és az lent lévőt, a mennyeit és a földit.
 

Alkotónk ezen a ponton kezdi el azt, amit alkalmasint a "Jelek Könyvének" hívnak. Elbeszélések és diskurzusok által hét megkülönböztethető epizódon vagy témán, hét csodajelen vezet keresztül bennünket. A csodajeleket illetően János terminológiája nagyon tiszta, ezek "jelek", amelyek valamely mélyebb teológiai igazság felé mutatnak. Hogy mi a mélyebb igazság, az ugyan nem mindig azonosítható a kommentárban. Ennek a tizenegy résznek az anyaga úgy tűnik téma-csoportokba szerveződik, amelyeket mi "epizódoknak" fogunk nevezni.

Ebben az epizódban János négy különböző dologra utal - Kána, a templom, Nikodémusz, a szamáriai asszony -, melyek közül mindegyik hangsúlyozni fogja azt az újdonságot, amelyet Jézus hozott a világba. Az alapvető üzenet mindvégig egybevág Pál 2. Kor 5,17-tel: "A régi megszűnt, valami új valósult meg." János Evangéliuma sok szempontból a keresztény "Genezis", vagyis az újjáteremtés története.

1. A kánai jel (2,1-12). Ezzel a történettel, amely az észak-galileai kisvárosban, Kánában játszódik, János elkezdi jel-teológiáját: "Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában" (11. vers). A kérdés Jánosnál mindig az, hogy mit jelent a jel? Ebben az esetben a jelentés többféle, ám egyetlen alapvető tétel köré csoportosulnak, ez pedig az új messiási kor eljövetele Jézus által. Ami átváltozik ebben a jelenetben, nem sima víz, hanem az Ószövetség szertartásos mosakodásainak a vize. Nem egyszerűen borrá változik, hanem a legjobb fajta borrá, és meglepő mennyiségűvé (hat korsó, mindegyik tizenöt- huszonöt gallonos). A bor ilyen túlzott bősége gyakori prófétai szókép volt, a messiási kor hajnalára utalt (Ám 9,13-14; Jo 3,18). A szimbólumot Jézus idejében is használták, amint azt a majdnem kortárs 2 Báruk 29-ben olvassuk: "...minden szőlőtűn ezer ág lesz, és minden ágon ezer fürt függ majd, és minden fürt ezer szőlőt ad, és minden szőlő egy kor (kb. 120 gallon) bort ad, mert ezek azok, akik az idő végezetéhez értek".

János számára az ószövetségi víz átváltozása messiási borrá szükségszerűen a régi újjá válását jelenti vagy jelzi. Eljött a messiási kor. A lakoma a messiási ünnepet jelképezi. És a messiási vőlegény, aki a bort osztja, maga Jézus (3,29). A 4. versben történő utalás Jézus halálának órájára még azt is jelentheti, hogy János azt akarja, olvasói gondoljanak arra is, hogy a messiási bor Jézus halálának eredménye és eukarisztikus szentsége lesz.

A 4. vers: "Mit akarsz tőlem asszony! Még nem jött el az én órám." - különösen nehezen magyarázható. Ha kihagyjuk a verset, a történet könnyedén folyik. Ha benne marad, mint ahogy azt a szöveg is megköveteli, akkor az anya kérdésére Jézus tagadólag válaszol, mégis megtörténik a csodajel. Miért hívja Jézus az anyját "asszony"-nak? Miért tagadó a válasz, ha a cselekedet igenlő? Melyik "óráról" beszél Jézus? Mindezek magyarázata sokféle lehet és különösen szerteágazó. Az egyik legvalószínűbb közülük, hogy a 4. vers nem volt benne az eredeti, az evangéliumot megelőző elbeszélésben, abban, amelyik egyenes elmondása volt annak a történetnek, amelyben az anya kérésére a fiú igenlő választ adott. Az evangélista viszont, aki a történetet saját, az új kezdeteket érintő témájára akarta fölhasználni, bevette a 4. verset, hogy hangsúlyozza azt, ami a többi evangéliumban is benne van, vagyis hogy Jézus közszereplése - amíg el nem jött az ő órája - kizárólag az Atyától függ. Ez tűnik ki a válasz tagadó voltából és a személytelen "asszony" szó használatából.

János arra is fölhasználta ezt a történetet, hogy bevezesse dicsőség-teológiáját. "Kinyilatkoztatta dicsőségét" (11. vers). Ez a nagyszerű jánosi dicsőség-koncepció kezdete, amelyben a dicsőség Isten nyilvánvalóvá vált jelenléte. Isten megdicsőít minket, amikor bennünk nyilvánvalóvá teszi önmagát; mi megdicsőítjük őt, amikor nyilvánvalóvá tesszük őt a világban. Ebben az esetben Kánában, Isten jelenléte nyilvánvalóvá válik Fiában, az ő kinyilatkoztatójában.

2. A templom megtisztítása (2,13-25). Ez egy másik újdonság vagy átalakítási történet. Ebben maga a templom lesz kicserélve. Krisztus után 70-ben Titus római seregének a katonái lerombolták a templomot. Az imádság és az áldozat központjának, Isten jelenlétének és hűségének látható szimbólumának szerepét Krisztus föltámadt teste vette át. A templom fizikai elpusztítása lélekölő katasztrófa volt Izrael számára. A veszteséget enyhítette a zsidó-keresztények számára a Krisztus-templom jánosi teológiája, amelyet valójában már Pál a Krisztus-templom doktrinájává bővített (1. Kor 6,19).

A templom ezen fizikai megtisztítása arra a szimbolikus cselekvésre emlékeztethet bennünket, amelyet a próféták tettek, és Jézus közeledése a templomhoz ebben az esetben igazából Jeremiásra utal (Jer 7). A cselekedet, bár nem csoda, de jel, kettős jel. A templom, amelynek hamarosan el kell pusztulnia, megtisztításra szorul. És szerepét Krisztus feltámadott teste helyettesítheti.

Jézus a zsidó húsvét idején (13. vers) megy el Jeruzsálembe, küldetése kezdetén. Ez ellentmond a többi evangéliumnak, ahol Jézus csak egyszer, és csak küldetése legvégén megy Jeruzsálembe. A többszöri látogatást illetően János talán történetileg korrektebb. Szerzőnk jóval nagyobb figyelmet szentel Jeruzsálemnek, mint a többi evangélista, ezt indokolja, hogy gyökerei inkább Jeruzsálemben, mint Galileában vannak. A templom megtisztítása különben lehet, hogy Jézus életének a vége felé történt, mint ahogy azt a szinoptikusok (Máté, Márk, Lukács) elbeszélik, és ez volt az utolsó csepp a pohárban, amely Jézus elítéléséhez vezetett. János akár azért is áthelyezhette a történetet Jézus életének erre a korai szakaszára, mert olyan jól illeszkedik az ő "újdonság"-témájához, és mert azt akarta, hogy Lázár föltámasztása (11. rész) legyen az az esemény, amely a keresztrefeszítéshez vezet (11,53-12,10).

A "negyvenhat év" említése a 20. versben az egyik legtisztább kronológiai hivatkozás az evangéliumban (ld. Lk 3,1). Ezt a templomot, amelyet a hatvanas évek elején fejeztek be, Heródes kezdte el építtetni Krisztus előtt 20-19-ben. A János által említett negyvenhat év hozzáadásával ez az esemény körülbelül Krisztus után 28-ra lenne datálható.

Végül van négy jánosi újdonság, melyek ebben a történetben jelennek meg először:

a) "A zsidók" (18. vers) Jézus elsődleges ellenlábasaiként jelennek meg. Természetesen a zsidó Jézus és zsidó tanítványai osztoztak zsidó kortársaikkal a nehézségekben; ám a hangsúlyos megkülönböztetés Jézus és a zsidók között a későbbi és élesebb zsidó-keresztény polémia visszhangja, mely János saját hitközösségének idejében zajlott.

b) A 19-21. versekben találkozunk először azzal a drámai technikával, mellyel a szerző a kétértelműtől a félreértésen át eljut az egyértelmű megértésig. A 19. vers kétértelműsége a 20. vers félreértéséhez vezet, majd a 21. vers végleg tisztázza, hogy miről van szó. Ez a technika gyakran megtalálható az evangéliumban.

c) A 22. vers elmondja nekünk, hogy Jézus sok szavát és cselekedetét nem értették életében, hanem azok csak föltámadásának fényében váltak érthetővé. Evangélistánk ebből a nézőpontból ír.

d) Végül a 23. versben János azokról a "sokakról" beszél, akik hittek, mert látták a jeleket, amelyeket Jézus cselekedett. Óvatosnak kell itt lennünk. János nem valami mély és élő hitről beszél ebben és a következő versekben, hanem azoknak a kezdeti hitéről, akik egyszerűen látják a jelet. Nem azokból lesznek az igazi tanítványok, akik látnak, hanem akik értenek. A következő eseményben látni fogunk egy embert, akit megragadtak ugyan a jelek, de nem sokat értett meg abból, hogy mit is jelentenek.

3. Nikodémus (3,1-36). Az "újdonság" témájának további fejleményeként János színre lépteti Nikodémust, de az éjszaka sötétjében, ami a hit világosságának a hiányát szimbolizálja. Nikodémust megfogták Jézus jelei, ez a fogékonyság nem lebecsülendő, bár távol van az igazi hittől. ő különleges szerepet játszik ebben a drámában, mivel egyrészt zsidó vezető (1. vers), másrészt pedig Izrael egyik tanítója (10. vers). Sok - a Krisztus utáni évtizedekben - érdeklődő zsidónak a képviselője ő, akik már eredendően is érdeklődést mutattak Jézus iránt. Ismét párbeszéd következik kétértelműséggel és félreértéssel tarkítva. A "királyságba" (ez a kifejezés a 3-5. versekre korlátozódik Jánosnál, ő inkább "életről" vagy "örök életről" szeret beszélni) való bejutás a víz és a Lélek általi újjászületésen múlik. A 3. vers "újra" születésről beszél. Az eredeti görög szöveg ennél a pontnál "felülről"-t vagy "újrá"-t jelenthet. János igencsak értheti mindkettőt, bár a 31. versben következő állítása arra indít minket, hogy a "felülről"-re fektessünk nagyobb hangsúlyt. A 8. vers "szél" szava rossz képzetet kelthet, ám a görögben a "szél" és a "lélek" azonos szavak (pneuma), és a szövegünk azt mondja, hogy eredete és mozgása mind a szélnek, mind a léleknek isteni rejtély.

Ami az 1-10. versekben párbeszédként kezdődött, monológgá válik a 11-12. versekben miközben Nikodémus egy pillanat alatt eltűnik abban a sötétben, amelyből jött. (Jobb megvilágításba kerül majd a 7,50-52-ben és tanítványhoz méltóan bátran cselekszik a 19,39-42-ben.) Ez a séma, amelyben a dialógus monológgá válik, gyakori a negyedik evangéliumban, ahol néha csak azért lépnek színre a mellékszereplők, hogy segítsék egy fontos téma kibontakozását. Ennél a fordulatnál érdekes a görög eredeti, mivel az egyes szám többes számmá lesz, és Jézus nem egyszerűen Nikodémushoz beszél, hanem a Nikodémusok világához ugyanúgy, ahogy János olvasóihoz és hallgatóihoz. Eképpen a 11-12. vers a görögben így szól: "Én ünnepélyesen biztosítlak téged (egyes szám)..., de ti (többes szám) nem fogadjátok el bizonyságunkat. Ha ti (többes szám) nem hisztek, amikor én földi dolgokról beszélek nektek (többes szám), hogyan fogtok (többes) hinni, ha a mennyeiekről szólok néktek (többes)?"

A 14. vers egyszerre utalás az egyik ószövetségi eseményre és a fontos jánosi teológia bevezetője is. A sivatagbéli fölemelt kígyó a Szám 21,9-ben szereplő meglehetősen kusza eseményre utal, amelyben egy Mózes által fölemelt bronz kígyó volt a megváltás alapja (Bölcs 16,6). Ehhez az utaláshoz teszi hozzá János, hogy az Emberfiát is "föl kell emelni", "föl kell magasztalni". Ez a kijelentés három másik alkalommal megismétlődik (8,28; 12,32.34) és ennek a keresztrefeszítést-fölmagasztalást érintő teológiája úgy lesz nyilvánvaló, ahogy az evangélium előre halad.

Különösen fontos a jánosi és a keresztény teológia számára a meggyőződés, hogy Isten szeretete (16. vers) a világ megváltásának a dinamikus törvénye. Jézus Istene, János Istene, a mi Istenünk olyan Isten, akit olyan hatalmas szeretet mozgat, hogy odaajándékozta saját Fiát a világnak, nem azért, hogy elítélje, hanem, hogy megmentse azt.

János a "világ" (17. vers) szót különböző jelentésekben használja. Itt használata semleges. A teremtés egésze, és különösen emberi lakói isten megváltó szeretetének a tárgyai. Még gyakrabban lesz a "világ" szimbolikus - ahogy látni is fogjuk - azoknak, akik megtagadják, hogy higgyenek. Főleg ezekről beszélnek a 18-21. versek. Bár Jézus megváltani és nem elveszejteni jött, az emberi cselekedeteknek megvan a saját szerepük a megváltás és a kárhozat befolyásolásában. A megváltás a Jézusba vetett hit (18. vers), amelyhez Istenben véghezvitt cselekedetek társulnak. A kárhozat belülről áradó folyamat, amely a világosság, vagyis Jézus iránti hitetlenségből áll, és amelyhez sötétségben elkövetett gonosz tettek társulnak. Ugyanerre a témára emlékeztet az előszóban a világosság-sötétség ellentét (1,4-5).

A 22-30. vers a Keresztelőt mint végső szemtanút mutatja be. Ezek a versek olyan egyértelmű törést jelentenek a megelőző versek és az őket követők között, hogy sok tudós úgy véli, nem itt van a helyük. Erre a magyarázatra nincs szükség. János azt akarhatta, hogy a Keresztelő itteni ismételt bemutatásával és a keresztelési utalásokkal tisztázza, hogy mit kell érteni az 5. vers "vízből és lélekből születik" kifejezésén. Elismerhetjük, hogy ez az ismételt bemutatás suta, ám jó célt szolgál. János keresztelése (az Enon és Szalim nevű helyek a 23. versben bizonytalanok) a keresztelés jézusi formájához vezet, az 5. versben javasolt típushoz. János utolsó tanúságtétele a 27-30. versben van. Itt, mint az 1,19-36-ban, a Keresztelő hangsúlyozza Jézus magasabbrendűségét. (Ez abból a tényből fakad, hogy János saját közössége ellentétben állt azokkal, akik a Keresztelő eredeti követőinek leszármazottjai voltak, és akik amellett kardoskodtak, hogy a Keresztelő és nem pedig Jézus az igazi Messiás.) "Neki növekednie kell, nekem kisebbednem" - mondja a Keresztelő (30. vers). És ezekkel a találó szavakkal ő személyesen eltűnik az evangéliumból.

Ami a 31-36. versekben következik, az a 21. vers folytatásának tűnik, ezt a két részt szakította el egymástól a Keresztelőről szóló bekezdés. Ebben az evangéliumban élesen elkülönül a fönt és a lent, a világosság és a sötétség, a hit és a hitetlenség, és mindez Jézus személye köré csoportosul, aköré a Jézus köré, aki fölülről jön (31. vers) és tanúskodik arról, amit látott (32. vers), hiszen ő az Egyetlen, akit az Isten küldött (34. vers). Jézusban hinni annyi, mint elfogadni az Atyát és az Atya szeretetét, hogy birtokolhassuk és részesei lehessünk az örök életnek. Az utolsó vers tartalma: "Aki hisz a Fiúban, az örökké él," részint az egész fejezetet összegzi, részint pedig a középponti helyen lévő 15-16. versekben található azonos állításokhoz köti a fejezet végét. Az "Isten haragja" (36. vers) egyben az élet elvesztése, a halál és a sötétség, a szándékos hitetlenség következményei.

4. A szamariai asszony (4,1-42). Az evangélista már számos aspektusát megmutatta annak az "újdonságnak", amelyet Jézus hozott. Ilyen volt a messiási bor Kánából, bőséges és különleges; Isten megújított temploma; a vízből és lélekből való újjászületés. Ebben az újabb kísérletben arra, hogy leírja a Jézusban megjelenő Isten ajándékát, János friss vizű forrásnak nevezi, életadónak és örök életre szökellőnek; méltó imádságnak Istenhez, aki Lélek, ami imígyen az igazság lelke szerint való imádság. S mi több, ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus eledele Atyja akaratának megtétele legyen. Ennek része a missziós munka az aratásra érett mezőkön.

Ez bizonyosan az egyik legdrámaszerűbben szerkesztett rész az evangéliumban. Különböző szereplők szólalnak meg - (1) az elbeszélő; (2) Jézus, (3) a szamáriai asszony; (4) a tanítványok; (5) a város népe - és máris egy színházban érezzük magunkat. A jelenet másik jellegzetessége, hogy a drámai játékban kiürül a színpad az asszonnyal folytatott párbeszédhez (8. vers), a tanítványokkal való beszélgetés előtt pedig az asszony távozik el (28. vers). Az asszony korsója, amit a 28. versben otthagy, színpadi jel, azt sugallja a közönségnek, hogy vissza fog még térni. Még drámai haladás is van az asszony és a város népe hitbéli tudásában. Mivel Jézus zsidó (9. vers), a szereplők úgy hisznek benne, mint egy prófétában (19. vers), majd mint Krisztusban (25-26.29. vers) és végül a világ megváltójaként (42. vers) fogadják.

Ez a kitűnően szerkesztett fejezet két központi dialógusra épül: az első Jézus és az asszony között, a második Jézus és a tanítványok között folyik. A szerkezet a következőképpen épül fel:

Bevezetés (1-6. versek), amelyben Jézus elindul Judeából Galileába észak felé. Útközben áthalad Szamárián, Szikarnál délben megpihen Jákob kútja mellett (amit még ma is használnak).

ELSŐ DIALÓGUS (7-26. versek), Jézus és a szamáriai asszony között, témájuk:

a) az élő víz (7-15. versek) Jákob kútjának vizét fölülmúlja az a víz, amelyet Jézus fog adni, "örök életre szökellő vízforrás lesz benne" (14. vers).
            Átmenet: Jézus tudása az asszony múltjáról az asszonyt a hit felé mozdítja, "Uram, látom, próféta vagy" (19. vers).

b) imádás Lélekben és igazságban (20-26. versek). "De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát" (23. vers).
            Az asszony a Messiásra illő gondolatokkal kezd foglalkozni, Jézus azt mondja, ő az.

MÁSODIK DIALÓGUS (31-38. versek), Jézus és a tanítványok között, témájuk:

a) Jézus eledele (31-34. versek). "Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem azt, amit rám bízott." (34. vers)

b) az aratás (35-38. versek). "Emeljétek fel szemeteket és nézzétek meg a szántóföldeket, már megértek az aratásra." (35. vers)

Konklúzió (39-42. versek). A szamáriaiak hite: "tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője" (42. vers).

Azért, hogy jobban tisztázzuk ennek a megindító fejezetnek a tartalmát, érdemes néhány kiegészítő megjegyzést tennünk.

1. A zsidók viszonya a szamáriaiakhoz, akik északról Galileával, délről Judeával voltak határosak, hagyományosan rossz volt. Krisztus előtt 772 körül az asszír hadsereg erővel megszállta Észak-Izraelt, lakosságát deportálta, s azok soha nem tértek vissza; elhagyott földjükre idegeneket telepítettek be, akik a századok folyamán részben átvették Izrael vallását, ám a zsidók mindig utálattal tekintettek rájuk, mint afféle félpogány hódítókra. (2. Kir 17,23-41 adja a történet rövid összefoglalóját.) Ezért jogosan lepődhetett meg az asszony, amikor Jézus egyszer csak szóba állt vele, és még arra is hajlott, hogy a vizeskorsójából igyék.

2. A 6. versben Jézus nagyon emberi, ül a kútnál kimerülve az utazástól. János rendszerint jóval istenibb színnel festi meg Jézus portréját. Az asszony is nagyon emberi. Az, hogy délben jelenik meg a kútnál (6. vers) jóval később, mint ahogy a falu asszonyai szokták meríteni aznapi vizüket, arra utalhat, hogy a város társadalmában elszigetelt lehetett a helyzete. Mivel erkölcstelen volt, magára maradt, csak férfi barátai körében forgott. Mégis ő az, aki Jézus gyógyító erejű szavaitól új erőre kap, és népének misszionáriusa lesz. Az Úr szava kimozdítja az elszigeteltségből, arra indítja, hogy higgyen és misszionáljon.

3. Az elbeszélés, mint ahogy ez Jánosnál gyakran megtörténik, különböző idő-periódusokat von össze. Úgy tűnik, ez erős utalás az Egyház föltámadás utáni szamáriai missziójára, ahogy azt Fülöp, Péter és János tevékenysége is bizonyítja az ApCsel 8,4-25-ben. Vonatkozhat ez még János közösségének élettörténetére is, ez a közösség magába foglalta a szamáriai megtérteket is, akik visszahatottak a közösség életére. Arra szeretnék utalni ezzel, hogy János irodalmi technikája csodálatos mélységgel és fordulatokkal teli. Különleges sajátossága a kétszínű tűábrázolás. Vannak teológiailag kettős szintek, ilyen például, hogy a sok közül csak egyet említsünk, a víz borrá változtatása (2. fejezet), mely azt jelenti, hogy a régi szövetség helyet ad az újnak. Mindkét szint jelen van a kánai történetben; a szerző mindkettőre utal. És nekünk, huszadik századi olvasóknak kissé szokatlanul léteznek történetileg kettős szintek is. A Jézus életében ideje alatt megtörtént eseményeket átszínezik a későbbi, a János közösségének idejében történt események. Ebben a fejezetben a víz az örök életet szimbolizálja, amelyet az igazság lelke ad, ez a teológiai kettős szint. Másrészt a szamáriai asszonnyal való találkozás át- meg átszövődik a későbbi, a föltámadást követő szamáriaiakra vonatkozó utalásokkal, ez a történeti kettős szint.

4. Végül meg kell jegyeznünk, hogy a szamáriaiak megtérése nem csodás jelek hatására történik, hanem Jézus szavának erejére, "S az ő szavát hallva még többen hittek benne..., mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője." (41-42. sorok). János Jézusnak erre az életadó szavára fog rátérni a következő epizódban.

Ez a második tematikus epizód három részre osztható:

1. elbeszélés: a tisztviselő fiának a meggyógyítása;
2. elbeszélés: a beteg ember meggyógyítása a fürdőnél;
3. diskurzus.

1. A tisztviselő fiának a meggyógyítása (4,43-54). Ezt az elbeszélést a 43-45. versek előszava vezeti be, ami a történetet az előzményekhez kapcsolja. A 44. vers: a "...saját hazájában nincs a prófétának becsülete" kicsit furcsa. Talán a szerző leleménye, hogy Jézus saját galileai népét megtévesztették a csodák, és az egyedüli Jézushoz illő választ itt a pogány tisztviselő fogja megadni.

Maga a történet szembeszökően hasonlít a kafarnaumi gyógyuláshoz, amelyet mind Mt 8,5-13, mind Lk 7,1-10 elmond, a különbség a szóbeli áthagyományozásból adódik. Ennek a "távolból való orvoslásnak" a jel-értelme nagyon világos. Itt kizárólag Jézus szava - hisz nem csinál semmi mást, csak beszél - ad életet ennek a "halálán lévő" gyermeknek (47. vers). Azt, hogy Jézus beszélt, háromszor említi a szerző (50.53. versek); amit mondott, szintúgy háromszor ismétli (50.51.53. versek). Ez tehát a lényeg: Jézus szava életet ad - azoknak, akik hisznek (50.53. versek).

Az evangélista Jézus szavait a 48. versben többes számba tette, "Hacsak jeleket és csodákat nem láttok (többes), nem hisztek (többes)". Ezáltal Jézus nem elsősorban az igen csodálatra méltó tisztviselőhöz, hanem János idejében és a mi időnkben élő asszonyokhoz és férfiakhoz beszél. Így, bár az evangélista hajlandó megemlíteni a jeleket (és ez már a második közülük, mondja az 54. vers), és talán fel is használ egy létező csoda-gyűjteményt evangéliumában (2,11; 4,54; 20,30), hatásukat nem becsüli túl. Fontosak, de csak akkor, ha megértjük mélyebb értelmüket. Ennél sokkal fontosabb, hogy nyitva és befogadásra készen álljunk Jézus szavának életadó ereje előtt.

2. A beteg ember meggyógyítása a fürdőben (5,1-18). Ez az esemény Jeruzsálemben történik egy zsidó ünnepen, amelyet János nem nevez meg pontosan. Ami neki is és nekünk is fontos, hogy szombat volt (9-10.16.18. versek). Modern archeológusok a Szent Anna keresztes templom mellett találták meg ennek a fürdőnek a maradványait. Az ásatások megmutatták, hogy a fürdőt négy oszlopcsarnok zárta négyszögben körül, egy ötödik pedig két részre osztva keresztbe szelte. (János jól ismerte Jeruzsálemet).

Szövegünk negyedik verse egy angyalról beszél, aki alászáll, hogy fölkavarja a vizet. Ez a vers hiányzik a legrégibb és legjobb a második és a negyedik századból való görög kéziratokból, és valószínűleg valaki olyan illesztette a szövegbe, aki azt akarta, hogy a víz mozgását a 7. versben közvetlen mennyei beavatkozásnak lássuk. Az eredeti szöveg egyszerűen azt mondja, hogy a víz időnként fölpezsdült, és ennek gyógyító erőt tulajdonítottak.

A csoda-jel gyorsan következik az előző után, mivel ugyanazzal a teológiailag kettős szinttel rendelkezik, és János ezen a ponton mindkettővel együtt akarja erősíteni tanítását. Ismét Jézus szava - és egyedül az -, ami életet ad egy olyan embernek, akinek testében harmincnyolc éve alig pislákol az élet. És megint csak: amit Jézus mond, a "fogd ágyadat és járj!" mondatot ismét háromszor ismétli el majdnem ugyanabban a formában (8.11.12. versek).

Egy szomorú tanulsága a történetnek, hogy a meggyógyított ember, bár közvetlenül látta a jelet és haszna is származott belőle, mégsem értette meg. Neki a jel nem nyitotta meg az értelmét. Elment és megmondta az ellenfeleinek, hogy Jézus volt az - akit ők keresnek -, aki meggyógyította (15. vers).

A 16-18. versek átvezetnek bennünket az elbeszélésből a diskurzusba, amelyben a két gyógyítás teológiai értelme teljesen kibomlik. A szombat korábbi említése (9. vers) itt válik fontossá. Szombaton törvénybe ütköző dolog volt ágyat szállítani. Mégis Jézus engedélyezte ezt a cselekedetet. A vádlóihoz intézett válaszában először Atyjához hasonlítja magát (17. vers). Mivel az Atya szombaton is munkálkodik, mint minden nap, így Jézus is megteheti. Ez veszélyes válasz, mivel Jézust és az Atyát hasonló (azonos?) szintre helyezi. Így élesedik a drámai helyzet. Ki ez a Jézus, aki Istennel is és a szombattal is saját családi tulajdonaként bánik?

Itt, azt hiszem, ismét egy történeti kettős szint csapdájába estünk. Azok a kérdések, amelyek a 16-18. versekben merülnek föl (a szombati pihenővel és Jézus istenségével kapcsolatban) pontosan megegyeznek azokkal, amelyekkel János közössége került szembe a saját szomszédságában élő zsidókkal folytatott párbeszédben. Tényleg isteni volt Jézus? Mit jelentett és mit parancsolt a szombat a zsidó-keresztények számára? A következő értekezés Jézus Atyjához fűződő viszonyának sajátos kérdését fogja mélyebben érinteni.

3. Az értekezés (5,19-47). Arra, hogy a 1-3. részt, a két gyógyítást és ezt az értekezést egy irodalmi egységként kezeljük, az adja az okot, hogy mindegyik rész ugyanarról a témáról: Jézus szavának életadó erejéről szól. Jézus mindössze azzal gyógyította meg a tisztviselő fiát, hogy azt mondta: "Menj csak, él a fiad!" (4,50), és a beteg embert is azokkal a szavakkal, hogy "fogd az ágyadat, és menj!" (5,8). És most az értekezés is hangsúlyozza ugyanennek az igazságnak a teológiai mélységét. Figyeljük meg, hogy Jézus szavai egyre visszatérnek a tanítására:

"Mert amint az Atya föltámasztja a halottakat és életre kelti őket, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar." (21. vers)
"Bizony, bizony mondom nektek: Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él...már át is ment a halálból az életre." (24. vers)
"Bizony, bizony mondom nektek: Elérkezik az óra, s már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia szavát. S akik meghallják, azok élni fognak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában."(25-26. versek)
"...Mert elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan (mint Lázár a 11. részben) meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek." (28. vers)

És most mindez ő mert az ember igazán el tudja képzelni, amint szerzőnk a különböző pontokon a nem-keresztény zsidó szomszédaival vitatkozik - ahhoz a lehetetlen és hihetetlen kérdéshez vezet, hogy vajon, ha mindez igaz, Jézus nem Isten-e, hiszen az Atya természetesen Isten ő és akkor két Istent létezik? Ennél a pontnál nagyon óvatossá válik az értekezés nyelve. Szerzőnk két tényben biztos - Jézus istenségében és abban, hogy egy az Isten -, amelyeket sem ő, sem a keresztény hagyomány egésze nem volt képes teljesen összeegyeztetni, bár nagyon buzgón hittek bennük. A legjobb, amit János tehet, hogy ragaszkodik Jézus istenségéhez, de ugyanígy ragaszkodik függőségéhez és engedelmességéhez is. És ezért van az, hogy itt és mindenütt, ahol Jézus istenségét állítja, az értekezés mindig megjegyzi, hogy "a Fiú önmagától nem tehet semmit" (19. vers); hogy az Atya "mindent megmutat neki, amit tesz" (20. vers); és hogy az Atya "az ítéletet egészen a Fiúra bízta " (22. vers); meg hogy az Atya "a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában" és "hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson" (26-27. versek). Egyszóval, és ez nagyon kemény kijelentés: "Nem tehetek önmagamtól semmit" (30. vers). Szerzőnk kínos helyzete nyilvánvaló, és bennünket is érint. Jézus, habár isteni, nem az Atya ; és az Atya az Isten. Nem csoda, hogy az első század zsidó keresztényeinek nehézségük támadt, amikor Jézust magyarázták zsidó társaiknak.

Az értekezés befejező része azokról a különböző személyekről szól, akik tanúságot tesznek Jézusról. Legelőször is ott van az Atya maga, aki tanúságot tesz róla (31-32. versek). De ott van Keresztelő János azoknak, akikre ő gyakorolt hatást (33-36. versek). Azután még ott vannak Jézusnak az Atya ereje által végrehajtott tettei, azok a tettek, amelyek látható szavak, és mind az Atyát, mind a Fiút nyilvánvalóvá teszik (36-37. versek). Végül pedig - hiszen ez az érvelés különösen a zsidó közösségnek van szánva - ott vannak magának Mózesnek és az Írásnak a szavai, amelyek Jézus mellett tesznek bizonyságot (39-47. versek): "Mert ha Mózesnek hinnétek, talán nekem is hinnétek. Mert ő én rólam írt." (46. vers). Az ezt követő epizódban arra fogunk látni egy példát, hogyan lehet ezt az ószövetségi írást úgy fölhasználni, hogy Jézus további teológiai jellemzőit támassza alá és írja le: vagyis hogy az ő ereje az élet kenyereként táplál.
 

Ez a rész arra az egyetlen témára összpontosít, hogy Jézus az élet kenyere. Világosan négy része osztható, (1) a kenyérszaporítás; (2) vizenjárás; (3) az értelmezés; (4) epilógus a reakciókról.

Mielőtt a kenyerek csodájáról szólnánk, jó ha felhívjuk a figyelmet arra, amit gyakran a János-evangélium legfőbb problémájának neveznek, és ami egyben lehetséges bizonyítéka annak, hogy a mű keletkezésének korai szakaszában összekeveredtek volna a lapjai. A 4. fejezet végén Jézus Galileában van. Az 5,1-ben felmegy Jeruzsálembe. De a 6,1-ben megint Galileában találjuk. Ez földrajzilag enyhén szólva furcsa. Annyira, hogy néhány bibliamagyarázó azt javasolta, hogy a 6. fejezetet helyezzék az 5. elé. Viszont egyik görög kézirat sem utal egy ilyenfajta újrarendezésre, és sok egyéb jó okunk is van arra, hogy a jelenlegi szerkezetet tartsuk meg, miközben tudomásul vesszük, hogy János közel sem érdeklődött annyira a történeti-földrajzi rend, mint a témák összerendezése iránt. A 6. fejezet véleményem szerint oda illik, ahol van, mintegy példázva az 5,46-47 állítását, miszerint Mózes és az Írás Jézusra vonatkozik. Ez, mint látni fogjuk, pontosan az, amit az értelmezés a 6. fejezetében kifejt. Azt is gondolom, hogy a 6,2 betegekre való hivatkozása az 5,3-ban olvasható azonos görög kifejezésre utal vissza. Végül, ha az 5. és a 6. fejezetet a mostani sorrendjükben hagyjuk, a szó és a kenyér kombinációját kapjuk, a keresztény Eukarisztia lényegi elemeinek és rendjének olyan kombinációját, ami nem kerülhette el János figyelmét.

1. A kenyérszaporítás (6,1-15). A zsidó húsvét (4. vers) a kovásztalan kenyér ünnepe volt, így az utalás előkészít bennünket a kenyér csodájára, amely itt történik. Ez az egyetlen csoda, amelyet mind a négy evangélista elmond, Márk kétszer, a 6,31-44-ben és a 8,1-10-ben; Máté kétszer, a 14,13-21-ben és a 15,32-38-ban; Lukács pedig a 9,10-17-ben. Ennek az lehetett az oka, hogy az őskeresztény Eukarisztiának a kenyérszaporítás csodájában látták az előképét minden keresztény közösségben. Valóban, amit Jézus a kenyérszaporításkor tesz a kenyérrel, hasonlít ahhoz, amit a keresztény pap tesz mindig a szertartáskönyv szabálya szerint folyton az átváltoztatáskor. Márk, Máté és Lukács beszámolóiban Jézus vette a kenyeret, megáldotta majd megtörte és odaadta. Így tesz a keresztény pap is. János leírása ugyanilyen szertartásszerű, de van egy még keresztényibb sajátsága. A 6,11-ben Jézus kezébe vette, hálát adott, és szétosztotta. A görögben az eukariszteo jelenti azt, hogy "hálát adok", s ebből származik a mi keresztény Eukarisztia szavunk. A 6,23 görög eredetijében ismét ezzel találkozhatunk. Ugyanígy az Eukarisztiára utaló felhang csendül ki a 12-13. versekben, ahol a halat már nem is említi, hanem kizárólag a kenyérről van szó, és hangsúlyozza János, hogy gondosan kell ügyelni a maradék darabokra is (14. vers). Ebben a csodában az alapvető jel Jézus, az élet kenyere, s ez különösen igaz az Eukarisztiában.

A 14. versben olvasható visszhang: "Bizonyosan ez a próféta, akinek el kell jönnie" ismét (mint az 1,21.24) egy olyan prófétára utal, mint Mózes (MTörv 18,15.18) akinek eljövetelét a végső napokra várták. Jézus ugyanúgy kenyérrel lakatta jól a népet, mint Mózes tette ezt a pusztában a mannával.

Végül egy utolsó érdekes megjegyzés: az a két tanítvány, aki Jézusnak e megnyilvánulásakor közvetít a tömeg felé, Fülöp és András, ugyanazon két tanítvány, aki az 1,41-ben és 45-ben Natánaellel és Simon Péterrel szemben apostolként cselekszik, és akik később a görögök apostolai lesznek (12,20-22). A negyedik evangéliumban az a szerepük, hogy közvetítsenek.

2. A vizenjárás (6,16-24). Szembetűnő, hogy János elbeszélésének sorrendje - első a kenyér csodája, amit a galileai tengeren történt csoda követ - azonos Márk 6,34-51 és Máté 14,13-33 sorrendjével. Ez bizonyára nagyon régi hagyományból ered. Mindhárom elbeszélésben ugyanazzal a méltóságteljes kifejezéssel nyugtatja meg tanítványait Jézus: "Én vagyok, ne féljetek." (János 6,20; Márk 6,50; Máté 14,27). Mint később látni fogjuk, ez a kifejezés - amely a görögben állítmány nélküli, hiszen egyszerűen azt olvassuk: ego eimi - Én vagyok -, határozottan isteni csengésű, az Iz 43,10.13.25-ben Jahvénak adott nevet visszhangozza. Jézusban tehát az Isten jelent meg; a tanítványoknak nincs mitől félniük.

Fölmerül a kérdés, hogy miért kerül ide, egy olyan részbe, melyben különben kizárólag a kenyérről van szó, a víz csodája. Minek a jele ez? Bár nincs rá kielégítő válasz, a következő magyarázatok kínálkoznak: (a) Az ószövetségi zsidó húsvéti csodák a következők: a manna, a Vörös-tengeren való átkelés, valamint a sziklából fakadó víz. A Kiv 14-16 szorosan egybekapcsolja a Vörös-tengeren való átkelést a sivatagi manna ajándékának elbeszélésével. Ez a hagyományos Exodus, ami párosítja a vizet és a kenyeret, és ami a Zsolt 78,13-25-ben is megtalálható, arra bátoríthatta az első zsidó-keresztényeket, hogy Jézus vízenjárási csodajelét hozzákapcsolják a kenyérszaporításéhoz. Így írja le ezt Márk a 6., Máté a 14. és most János a 6. fejezetben. (b) János egyszerűen kitágítja az életadó szó témáját azzal, hogy Jézust életadóként mutatja be az éhínség és vihar idején. (c) A viharjelenet Jézus isteni státuszát hangsúlyozza (a 19. versben az "ÉN VAGYOK"-formula a görög kifejezés eredeti méltóságát tükrözi) és Isten mindig segítőkész jelenlétét: "ne féljetek!" (20. vers).

Az elbeszélés azzal zárul (21-24. versek), hogy a bárka hirtelen partot ér (látszólag ez is csodálatos), és a tömeg vagy a tömeg egy része Kafarnaum felé indul, hogy megkeresse Jézust. ők lesznek az ezt követő beszéd hallgatói.

3. A beszéd (6,26-59). Úgy érthetjük meg legjobban ezt a beszédet, ha egy Jézus tanításán alapuló homíliának tekintjük, amelyet erősen átdolgozott egy Jézus Lelkétől vezetett keresztény prédikátor. Ebben az értelemben az egész beszéd az Úrtól származik. Egyetlen bibliai szövegre összpontosít: "Égi kenyeret adott nekik enni" (31. vers), és így az 5,39.46-47 igazságának tudatos igazolása, vagyis annak, hogy az Írások Jézus személyét világítják meg. Ez a meghatározó szöveg, számos lehetséges ószövetségi idézetnek a laza, emlékezetszerű kombinációja.

Kiv 16,4: "én kenyeret adok nektek az égből";
Neh 9,15: "Kenyeret adtál nekik az égből éhségük csillapítására";
Zsolt 78,24: "Mannát hullatott az égből eledelül, égi kenyeret adott nekik";
Zsolt 105,40: "...és égi kenyérrel lakatta jól őket".

Ennek a bibliai szövegről mondott szentbeszédnek - amit a zsidók midrásnak hívnának - jellegzetessége, hogy kifejezésről kifejezésre halad. A sorrend a következő: Adott; égi kenyeret; eledelül. Nézzük, miképp megy ez végbe.

a) Adott (26-34 versek). Ebben az első részben az adományon van a hangsúly. Jézus adni fog (27.34. versek), de nem úgy, mint Mózes, aki a mulandó lét romlandó mannáját adta a népnek (32. vers), hanem mint az Atya, aki az örök élet forrását adta (32. vers). Eddig Jézus a kenyér adományozójaként jelent meg, vagyis mint az új, magasabbrendű Mózes.

b) Égi kenyeret (35-47 versek). A hangsúly most az égi kenyéren van, amit Jézus nemcsak adományoz, hanem ami ő maga (35.38.41.42. versek). Fontosnak tartjuk itt megjegyezni, hogy a "hinni" igének döntő fontosságú szerepe van. Jézust, mint égi kenyeret a 35.36.40.47. versekben követelt hit által fogadjuk el és vesszük magunkhoz. Ami azt jelenti, hogy ő a hit tápláléka. Jézus égi kenyér, jóllakat minden hívőt ugyanolyan értelemben, mint ahogy az ószövetségi bölcsesség táplálta mindazokat, akik elfogadták (Péld 9,1-5). Ilyen értelemben a "bölcsesség tápláléka".

c) Eledelül (48-59. versek). Ebben az utolsó részben alaposan megváltozik a szókincs. Fontos szavak lesznek a "hús", a "vér", az "enni" és az "inni". Figyeljük az "enni" és "táplálni vele" szavak folyamatos ismétlődését ( a "táplálni" szó a görögben még az "enni" igénél is konkrétabban fizikai értelmű) a 49.50.51.52.53.54.57.58. versekben. Ezek az igék elsöprő bizonyságul fognak szolgálni, mint ahogy a húsra és a vérre, az ételre és az italra való folytonos utalás is ezt a célt szolgálja. A beszéd jelentése megváltozott. Az előző részben Jézus a bölcsesség megnyilatkozásával táplálta azokat, akik hittek; a "hinni" ige most teljesen eltűnt, és az "enni", "táplálni vele" szavak helyettesítik. Prédikátorunk már egyértelműen szentségi táplálékról beszél, ételről és italról, amit az ember megeszik, amivel táplálkozik, az Eukarisztia táplálékáról, amely az Emberfia teste és vére (53. vers). Az "Emberfia" kifejezés jelzi, hogy itt nem a földi Jézus valódi testéről és véréről van szó, nem ezt kell ennünk és innunk, hanem a szellemi, a mennyei Emberfia Szentlélekkel teljes testéről és véréről. Az 58. verssel lezárul a szentbeszéd íve mely a 31. vers központi mondatával indult.

Ez a homília tehát gazdagon és sokoldalúan mutatja be Jézust, mint az Élet Kenyerét. Jézus mindenek előtt a kenyeret adja, mint egy új Mózes. De ő egyben a bölcsesség és a kinyilatkoztatás tápláléka is, aki mindenkit jóllakat, aki hitben érkezik hozzá. Végül ő az örök élet forrása az Eukarisztiában mindazok számára, akik a mennyei és megdicsőült Emberfia testét és vérét eszik és isszák. Mivel János felhasználja az eukarisztikus anyagot ebben az Élet Kenyeréről szóló homíliában, nem lesz nagyon - bár eléggé - meglepő, hogy az Utolsó Vacsoránál már nem esik szó róla. Az Eukarisztia anyagát ehhez az eseményhez kapcsolja. János azt is eléri ezzel az átrendezéssel, hogy ebben az egy fejezetben egyesíti a keresztény Eukarisztia lényegét, a szót és a kenyeret - a 35-47. versek kinyilatkoztatás szavait és a 48-59. versek a szentségi kenyerét.

4. Epilógus a különféle reakciókról (6,60-71). Ezek a záró versek összefoglalják a 41-43.52. versekben olvasható zúgolódást és kritikát, és rámutatnak a Jézus tanítványai körében erősödő hitbeli krízisre: "Kemény beszéd ez. Ki fogadhatja el?" (60. vers). A szövegnek ezen a pontján újra megjelennek a történeti kettős szintek (Jézus kora és a későbbi, jánosi periódus). Ha ezek a versek Jézus galileai tanítására utalnak, ahol aligha beszélt volna az Utolsó Vacsora Eukarisztiájáról, akkor a kritikai megjegyzések kizárólag a 26-47. versek anyagára utalnak, és Jézus saját bemutatkozásának elutasítását jelentik, annak tagadását, hogy a hit tárgya lenne vagy kenyér és bölcsesség, aki életet ad azoknak, akik hisznek benne. De a szöveg természetesen beszél a János saját közösségében jelentkező krízisről is (amely végighúzódik a keresztény századokon); a nehézség abból adódott, hogy Jézust nem tudták az élet szentségi kenyereként elfogadni. Ehhez a nehézséghez fog társulni az Emberfia fölmenetelének a botránya "oda, ahol azelőtt volt" (62. vers). Ennek a fölmenetelnek az első lépése lesz, hogy Jézust felszögezik a keresztre egy hegy tetején.

A fejezet két típus bemutatásával zárul (66-71. versek). Az egyik Péteré. Megkockáztatja, és megnyitja magát az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. "Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje" (68-69. versek). A másik típus Júdás. ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad és afelé a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26-30). Az itteni utalás arra, hogy később áruló lesz (71. vers) további bizonyíték arra, hogy azt higgyük, János a diskurzus második részében az Utolsó Vacsora anyagát használja, hogy teljessé tegye Jézusnak, mint az élet kenyerének a bemutatását a keresztény közösség számára.

Még egy utolsó észrevétel, mielőtt befejezzük ennek a gazdag fejezetnek a tárgyalását: a 67.70-71. versek "a Tizenkettő"-ről beszélnek. Csak itt és a 20,24-ben (Tamás) használja János ezt a kifejezést. Inkább és igen gyakran "a tanítványok"-ról beszél, ami az evangélista Jézus követőire használt kedvenc kifejezése. János a tanítványisággal kapcsolatban sokkal inkább hajlik az egyenlőség hangsúlyozására, mintsem a hierarchia fokozatainak megkülönböztetésére.

Ez a két fejezet, amelyben Jézust prófétának, Krisztusnak, az Atya egyszülött Fiának mondják, valamint ugyanezeket tagadják is róla, ezen kívül az isteni "ÉN VAGYOK" (ego-eimi)-formula a legnehezebben összegezhető részek az evangéliumban. Az események és a mondandó oly lenyűgöző gazdagsága tárul elénk ezekben a fejezetekben, ami erősen ellenáll a kommentátor külső rendező szándékának. Ennek ellenére megtaláljuk benne a szerkezeti és teológiai rend néhány elemét.

1. Bevezetés (7,1-14). (a) A szakaszban leírt események hátterében a zsidók sátoros ünnepe van - héberül Sukkót -, melyet évenként ősszel tartottak, hogy hálát adjanak az évi termésért, és egyben megemlékezzenek a történeti kivonulás víz- és lángoszlop-csodáiról. Ez az ünnep hasonlóan a mi Hálaadásunkhoz (itt nem a keresztény év végi hálaadásra, hanem az amerikai Thanksgiving-re kell gondolni! - szerk.) a legkedvesebb és legnépszerűbb ünnep volt a zsidó naptárban; ilyenkor az ünneplők vesszőkunyhókban laktak, melyek emlékeztették őket azokra a kunyhókra, amelyeket aratás idején, illetve a pusztai vándorláskor építettek maguknak.

Ennek a szeptemberben-októberben folyó egy hétig tartó ünnepségnek két jellegzetessége ismerhető fel a szövegben: a vizet naponta hozták a Siloah tavából a templomhoz, ahol ráöntötték az oltárra, és könyörgéseket végeztek a mindent meghatározó téli esőért, és az asszonyok udvarában olyan fényesen égtek a tüzek, hogy bevilágították a várost. A víz és a fény igen fontos szerepet játszanak ebben a két fejezetben is.

b) Testvérei (7,3-10) nagyon ügyetlenül viselkednek ebben az epizódban. Látják és nem vonhatják kétségbe azokat a cselekedeteket, melyeket Jézus vitt véghez, mégis az a javaslatuk, hogy Jézus utazzék nyíltan Jeruzsálembe, az ország szívébe és fővárosába. Ez igen ostoba és helytelen ötlet. Az 5. vers szó szerint ezt mondja: "Testvérei sem hittek ugyanis benne." Ez megegyezik azzal a képpel, amit Márk fest Jézus családjáról a 3,21.31-35-ben és a 6,4-ben. Szerencsére a testvérek tagjai lesznek a föltámadás utáni egyháznak az ApCsel 1,14 szerint. Nekik is tévedésekkel kellett megküzdeniük keresztény hitükért.

c) Általában a 7. és 8. fejezet egyre inkább párbeszédek és viták heves összecsapásairól tudósít, ahogy az evangélium a szenvedéstörténet felé halad. A félreértések közé gyors egymásutánban ékelődnek azok a teológiai viták, amelyek Jézust a keresztre juttatták, és évekkel később, ezek miatt űzték ki János közösségét a zsinagógából.

d) A két fejezetet részint a tartalma kapcsolja egymáshoz, amelyben újra és újra megismétlődnek az előzőekben vitatott kérdések, részint pedig az "irodalmi ívek", vagyis azok az állítások, melyek - mint két könyvtámasztó pillér - a szakasz elején és végén is megjelennek kiegyensúlyozva egymást. Például a 4. vers és a 10. vers "titokban"-szavát - az eredeti szövegben mindkettő en kryptó - az ugyanezen görög szótőből származó ekrybé 'elrejtőzni' jelentésű ige ellensúlyozza a 8,59-ben. Ezek a pillérek mutatják, hogy a szerző ezt a két fejezetet egy egységbe akarta fogni.

2. A 7,14-53 párhuzamos szerkezete. Nyilvánvaló, hogy ez a hosszú szakasz direkt párhuzamokra épül: a 7,14-36-ig tartó kezdő részt ügyesen egyensúlyozza megfelelője, a 7,37-52. Azokról az alapkérdésekről van szó, hogy vajon Jézus-e a Krisztus és a MTörv 18,15.18 prófétája.

a) Jézus tanítása (7,14-24). Tanítása nem a sajátja, hanem az Istentől származik, aki őt küldte. Jézus ezt a tanítást hűen mondja el. A zsidók ezzel szemben nem tartják meg Mózes törvényét, amelyet vallanak. Miért van, hogy a körülmetélést elvégzik szombaton is, ám amikor Jézus szombaton meggyógyít egy embert, olyan dühösek lesznek (5,1-10)?	a') Jézus tanítása (7,37-39). Az egy hétig tartó ünnep utolsó napján Jézus mindazokat hívja, akik arra vágynak, hogy hozzá menjenek. Az élő víz forrásai, vagyis a Lélek vagy magától Jézustól (a görög szöveg itt bizonytalan) vagy azoktól fog eredni, akik hisznek benne. Ám a Szentlélek még nem érkezett el, és nem is kapják meg mindaddig, míg Jézus meg nem dicsőül a kereszten és a föltámadásban.
b) Vita Jézusról (7,25-31). A kérdés itt az, vajon Jézus-e a Krisztus vagy nem (26-27.31. vers).	b') Vita Jézusról (7,40-44). A vita arról folyik tovább, hogy Jézus-e a Krisztus (41-42. versek) és odáig jut, hogy megkérdezze, vajon ő-e a Mtörv 18,15.18 prófétája. (János feltevése, hogy a Krisztusnak Betlehemben kell születnie [42. vers], erős bizonyítéka annak, hogy ő maga hitte, hogy Jézus ott született.)
c) A templomszolgákat (7,32-36) a főpapok és a farizeusok Jézus elfogására utasítják, aki azt válaszolja erre, hogy csak rövid időt fog velük tölteni. Talán a diaszpórába készül (35. vers), a Palesztinán kívüli területekre, ahol gyakorlatilag Jézus halála után elterjed a kereszténység?	c') A templomszolgák (7,45-52) jelentik a papoknak és a farizeusoknak, hogy Jézus úgy beszél, mint senki előtte, de jelentésükön azok tekintélyük tudatában gúnyolódni kezdenek. Nikodémus a 3,2-ben leírt éjszakából sokkal nagyobb világosságra jutva Jézus védelmére kel, ám nem sok eredménnyel.

 

3. Heves viták (8,12-59). Ebből a szövegből az előző részek világos és egyszerű párhuzamai eltűnnek, itt állítások és az azokra adott válaszok folytonos váltakozásával találkozunk Jézus és ellenfelei - a 13-19. versek főpapjai és farizeusai, valamint a 22-57. versek zsidó férfiai - között. A labda az egyikük térfeléről a másikra pattan, s csak az esetenkénti szerkesztői megjegyzések lassítják a mérkőzést (20.27.30.59. versek). Míg a 7. fejezet azt vizsgálta, hogy a "Krisztus" és a "próféta" címek illenek-e Jézusra, a 8. fejezet szenvedélyesen vitatkozik két másik kérdésen: Mi Jézus viszonya az Atyához? Olyannyira más-e ez, oly különös-e, valóban az Isten úgy atyja-e Jézusnak, ahogy senki más emberfiának? Ez a vita végigvonul az egész fejezeten. Elég ha csak a 8,16.18.19.26-27.28-29.38.42.49.54. versekre pillantunk. A kérdés sem nem oldódik meg, sem nem tűnik el. Ennek a negatív oldala az, hogy ha Jézus az Isten egyetlen Fia, akkor mi lesz azokkal, akik nem hisznek benne? Azzal védekeznek, hogy Ábrahám az ő atyjuk (33.39. versek), és őáltala kapcsolódnak Istenhez. Jézusnak az a válasza, hogy bár ők Ábrahám ivadékai (37. vers), gyakorlatilag megtagadják származásukat, amikor nem akarják azt tenni, amit Ábrahám tett ő ti. hogy hitt. Így attól az igazságtól, amiben hinniük kellene, annak ellentétéhez jutnak el, egy hazugsághoz, amely az ördögtől származik (44. vers). Ha a cselekedetek utalnak a származásra, a ő cselekedeteik az ördögre mutatnak mint atyjukra.

Mintha ez a kérdés nem lett volna maga is elég jelentős, egy másikat is felvet, és ez még veszélyesebb és baljósabb, mint az előbbi. Megjelenik a fejezetben Jézus isteni fenségének leírására a félelmetes és tekintélyes "ÉN VAGYOK", az ego eimi-formula. Teljesen egyedül, se főnév, se melléknév nem társul hozzá, mint pl: az "Én vagyok a jó pásztor", "Szelíd és alázatos vagyok" mondatokban azt az istennevet visszhangozza, amely Iz 41,4; 43,10. 13.25; 48,12-ben található.

Ebben a részben az ÉN VAGYOK forma háromszor jelenik meg, egyre világosabban:
 
8,24: "ha nem hiszitek ugyanis, hogy ÉN VAGYOK, meghaltok bűneitekben."
8,28: "Amikor majd fölmagasztalják az Emberfiát, akkor meggyőződtök róla, hogy ÉN VAGYOK.

Ha ez a két szöveg valami kételyt hagyna a kifejezés isteni tartalmát illetően, az utolsó ezt eloszlatja:
 

8,58: "Bizony, mondom nektek, Mielőtt Ábrahám lett volna, ÉN VAGYOK."
 
Egyáltalán nem csoda, hogy "azok köveket ragadtak, hogy megkövezzék, Jézus azonban eltűnt, s kiment a templomból" (8,59).

4. Teológiai kérdések és a kettős történeti szint. A 7. és 8. fejezet e rövid elemzése négy olyan kérdést hoz a felszínre, amely Jézusra vonatkozik és erős és érzelmektől fűtött viták tárgya volt, először Jézus idejében, majd később, János keresztény közösségének az életében. Jézus idejében (és később is, de ez is magával Jézussal indult) kezdődött az a vita, vajon ő volt-e valóban a várt (a) Messiás, a Krisztus, mint ahogy ő-e (b) a Mózeshez hasonló próféta is, akiről a MTörv 18,15.18 írt. Ez a Jézus rangját érintő disputa nyilvánvaló a 7. fejezetben - de nem a 8.-ban. Ez utóbbi fejezetben megváltoznak a kérdések, ami lehet annak is a jele, hogy időben később keletkezett, mint a 7. fejezet. A vita úgy forrósodik fel, ahogy a kérdések egyre fontosabbakká válnak. Jézus vajon tényleg (c) az Atya kizárólagosan egyszülött fia volt, és az is? Annyira közeli kapcsolatban van vele, hogy szándékában, cselekedeteiben és szavaiban is azonossá válik az Atyával? És egy lépéssel tovább menve: lehetséges-e vagy kell-e Jézust (d) az isteni ÉN VAGYOK-formulával megnevezni? Isten ő? Ezek - az egyszülött Fiúra és az ÉN VAGYOK-ra vonatkozóak - a 8. fejezet (és nem a 7. fejezet) félelmetes kérdései. Ugyanakkor olyan kérdések is ezek, azt hiszem, amelyek csak Jézus föltámadása után fogalmazódtak meg, vagyis János későbbi közösségének a kérdései, azoké, akiknek az állító válaszai közvetlenül és erőteljesen szembeállították a közösséget azzal a zsidó zsinagógával, amelyből eredetileg származott.

5. További megjegyzések. Bár így is hosszan beszéltünk a 7. és 8. fejezetről, ám szükségesnek tűnik még néhány további megjegyzés.

a) Észrevehette az olvasó, milyen gyakran nevezi magát Jézus "küldöttnek" - akit az Atya küldött föntről, a mennyből. Ha áttekintjük a 7. és 8. fejezetet, akkor tíz alkalommal találkozhatunk ezzel: 7,16.18.28.29.33; 8,16.18. 26.29.42. Ez a szó, egyrészt Jézus isteni eredetét, másrészt az Atyának való engedelmességét és alázatosságát sugallja. Ez különösen fontos lesz a következő fejezetben.

b) "...senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája" (7,30). Jézus "órája" Jánosnál egy nagyon különleges időperiódust jelent. Kánában (2,4) ugyanúgy, mint itt a 7,30-ban, Jézus órája egyelőre a jövőben van. Azt találjuk a 7,39-ben, hogy a Szentlelket még nem kapták meg, "mert Jézus még nem dicsőült meg". A fogalmak mind egymáshoz kapcsolódnak. A Szentlélek akkor jön el, amikor Jézus órája, mely egyben a megdicsőülésének és a felemeltetésének órája is. Egy jánosi szójátékban a megdicsőülésnek-fölelmelkedésnek ez az órája a keresztre emeléssel kezdődik. Pontosan akkor, amikor az Emberfia fölemeltetik, fog kinyilvánulni az isteni ÉN VAGYOK (8,27).

c) Megjegyeztem, hogy Jézusnak a 8,22-59-ben kifejezetten "a zsidók" az ellenfelei. A negyedik evangélium keresztény olvasata, tanítása, és különösen a róla való prédikáció szempontjából nagyon fontos, hogy észrevegyük, antiszemitizmust gerjeszthet - és ebből nagyon elegünk van évszázadok óta, és különösen a saját századunkban. Két dolgot kell leszögezni itt. Az egyik az, hogy "a zsidókat" evangéliumunkban a lakosság egy olyan másik részével lehet összevetni, akik ugyanúgy zsidók, mint Jézus követői. Nézzük például a 7,13-at, "De a zsidóktól való félelmében senki sem beszélt nyíltan róla." Ebben az összefüggésben azok is zsidók, akik "nem beszéltek nyíltan róla". Hát akkor kik "a zsidó"-nak nevezettek? Jézus ellenlábasaiként tekintve őket és úgy, mint akik különböznek Jeruzsálem népétől (7,25-26), úgy tűnik, egyértelműen a 7,32.47. versekben szereplő farizeusokkal azonosíthatók; a 7,45-ben szereplő főpapokkal és farizeusokkal, valamint a szanhedrin tagjaival és a farizeusokkal a 7,48-ban. De kivételek is vannak, mint ahogy Nikodémus alakjában látjuk (7,50-51). Jánosnál a nem túl szerencsés "zsidók"-kifejezés következetesen a hatalom képviselőit jelöli, bár nem mindegyiket, akik kiválasztottságuknál fogva és hivatalból fordultak szembe Jézussal és tanításával. Nem is beszélve arról, hogy ezeknek a zsidóknak csak egy kis töredéke élt Jeruzsálemben, a nagyobb többség az ország fővárosától távol lakott.

A másik, amit meg kell említenünk, hogy addigra, mikor János ezt az evangéliumot írta, változás történt. Akkor már voltak keresztények. A többség akkorra már nem zsidó, de még a zsidó-keresztények is vállalták keresztény azonosságukat és elkülönültek a régi zsidó társadalomtól. A zsidó-keresztények és a nem-keresztények közötti kezdeti toleráns viszony vitatkozásokon, majd viszálykodáson át indulatos különválásig vezetett, hogy aztán egymás kiátkozásával fejeződjék be. E sajnálatos fejlődés folyamán a "zsidók" kifejezés is jelentésváltozáson ment keresztül: amíg Jézus idejében még a családon belüli ellenlábasok kis csoportját jelentette, János korára már az összes zsidóra érvényes, mint olyanokra, akik ellenállnak a keresztény hitnek. Ez a szomorú fejlemény talán elkerülhetetlen volt; ám János korának rossz érzései teljességgel immorálisakká lesznek, ha a mi saját századunkban is életben tartjuk őket. A gyűlölet és gyilkolás régi súlyos öröksége nyomasztóvá vált a századok folyamán, amely ellen János sajátságos fegyverével, a szeretettel kell harcolnunk.

d) A kritikus olvasók már bizonyára észrevették, hogy eddig semmit sem mondtunk a 8,1-11-ről, a házasságtörésen ért asszony elbeszéléséről. A negyedik evangélium modern kiadásaiban ez a rész eleve vagy a lábjegyzetbe vagy zárójelbe van téve, hogy lássák, ez nem része János eredeti szövegének. Hiányzik a legrégibb és legjobb görög kéziratainkból, és úgy tűnik, ismeretlen volt a korai görög egyházatyák előtt is, hiszen nem kommentálták. A különböző régi kéziratokban vagy a 8,1-ben található, mint a mi szövegünkben is, vagy a 7,36 után vagy az evangélium végén vagy Lk 21,38 után. A legkorábbi biztos utalás a történetre egy harmadik századi egyházi nevelésről írott munkában, a Didaszkália címűben található. Egyszóval ez a történet tartozott János eredeti evangéliumához.

Rejtély, hogy honnan származik ez a történet, és hogy hogyan vették fel János evangéliumába (talán a 8,15 miatt?), ennek ellenére Jézus könyörületességének az egyik legmegkapóbb leírását tartalmazza, ami önmagában erős érv hitelessége mellett. A történeti igazság minden jele megtalálható benne. Alapja egy Jézus idejéből datálható történetben keresendő, melyet a szóbeli hagyomány őrzött meg, és arra használták, hogy általa értessék meg a megkeresztelkedett keresztényekkel bűneik bocsánatát. Hihetetlen, hogy mennyire egybecseng Lukács elbeszéléseivel az, ahogy a könyörületességről, a bűnről és az asszonyról beszél.

Az egyik kérdés, ami mindig felvetődik ennek a szép résznek a kapcsán az, hogy vajon mit írt a földre Jézus. Két ésszerűen valószínű javaslat van, az egyik szerint a firkálgatás az érdeklődés hiányát mutatta, a másik szerint János a Jer 17,13 görög szövegére akart ezzel utalni: "...akik elfordulnak tőled, azok írassanak a földre, mert elhagyták az élő vizek forrását, az Urat."

e) A zsidók sátoros ünnepének fény- és víz-vonatkozásai a Szentlélek élő vizére való fontos utalásban a 7,37-39-ben, és a Jézusra mint a világ fényességére tett utalásban a 8,12-ben teljesednek ki. Ennek az utolsó gondolatnak szenteli majd figyelmét János a következő részben.

Az ötödik epizód a fényről szól, Jézusról mint a világ világosságáról (a 8,12-ben előkészítve), aki megnyitja a szemét azoknak, akik előzőleg vakok voltak, és vaksággal sújtja azokat, akik saját látásukban bízva elfordulnak a világosságtól. Az epizód nem ér véget a 9. fejezettel, hanem folytatódik a 10. fejezetben. Három részre tagolódik: (1) a vakon született férfi (9. fejezet); (2) a jó pásztor (10,1-21), (3) a templomszentelés ünnepe (10,22-42). Ezek a részek összefüggenek egymással. A 10,21 összeköti a jó pásztor történetét a vakon született férfiéval, a 10,26-28 pedig a templomszentelés ünnepének szövegét a jó pásztoréval.

1. A vakon született férfi (9,1-41). Már beszéltünk Jánosnál drámai elemekről: a kétértelműség, a félreértés, és az egyértelmű magyarázat technikájáról; a szamariai asszony esetében a tudás megszerzésének drámai folyamatáról; karakterekről, akik ha történelmiek is, drámai szerepük is van, ilyen például András és Fülöp "misszionárius alakja". A 9. kétségtelenül a leginkább drámai jellegű fejezet János evangéliumában. Szeretnénk ezt úgy bemutatni, hogy szóról szóra szétosztjuk a verseket a különböző szereplők között, mintha színpadra akarnánk állítani a történetet. A szerepek szétosztása után máris előttünk áll a színház!
 

[1. SZÍN]

Tanítványok: ¹Egyszer útközben Jézus látott egy vakon született embert. ²Tanítványai megkérdezték tőle, "Mester ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?"

Jézus: ³"sem ez nem vétkezett - felelte Jézus -, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk. ⁴Addig kell végbevinnem annak tetteit, aki küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, s akkor senki sem munkálkodhat. ⁵Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak"

⁶míg ezeket mondta, a földre köpött, nyálával sarat csinált, s sarat a vak szemére kente, majd meghagyta neki, "Menj mosakodj meg a Siloe tavában." (Ez annyit jelent, mint, "küldött")

Vak ember: Az elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott.

[2. SZÍN]

1. szomszéd: ⁸A szomszédok és akik azelőtt koldulni látták, megkérdezték, "Nem ez az, aki itt ült és koldult?"

2. szomszéd: ⁹Némelyek azt állították, hogy igen, ez az,

3. szomszéd: mások ellenben tagadták, hogy nem az, csak hasonlít hozzá.

Vak ember: De ő kijelentette, "Én vagyok az;"

1. szomszéd: ¹⁰Erre megkérdezték tőle

1-2-3. szomszéd: "Hogyan nyílt meg a szemed?"

Vak ember: ¹¹Elmondta nekik, "Az ember akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, a szememre kente, s meghagyta, 'Menj, mosakodj meg a Siloe tavában'. Elmentem, megmosdottam és látok."

1-2-3 szomszéd: ¹²"Hol van?"

1. szomszéd: kérdezték tőle erre.

Vak ember: "Nem tudom" - felelte.

[3. SZÍN]

1. farizeus: ¹³Az imént még vak embert elvitték a farizeusokhoz, ¹⁴mert az a nap, amikor Jézus sarat csinált, és megnyitotta a szemét, szombati nap volt. ¹⁵A farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan nyílt meg a szeme.

Vak ember: Elmondta nekik, "Sarat tett a szememre, megmosdottam és látok."

2. farizeus: ¹⁶A farizeusok közül némelyek így vélekedtek, "Ez az ember nem Istentől való, hisz nem tartja meg a szombatot."

3. farizeus: Mások ellene vetették, "Hogyan tehet bűnös ember ilyen csodát?"

1. farizeus: Így szakadás támadt közöttük. ¹⁷Azért hát tovább faggatták a vakot,

1?2?3. farizeus: "Mit tartasz arról, aki visszaadta szemed világát?"

Vak ember: "Azt, hogy próféta" - felelte.

[4. SZÍN]

Hatalommal bíró 1.: ¹⁸De a zsidók sehogyse akarták elhinni, hogy vak volt, és hogy visszanyerte a szeme világát, azért odahívták az imént még vak embernek a szüleit

Hatalommal bíró 2.: ¹⁹"A ti fiatok?", faggatták őket, "Azt mondjátok róla, hogy vakon született! Hogy lehet akkor, hogy most lát?"

1. szülő: ²⁰Szülei ezt válaszolták,

2. szülő: "Azt tudjuk, hogy a mi fiúnk, és hogy vakon született. ²¹de hogy most miképpen lát, azt nem tudjuk. S azt sem tudjuk, ki adta vissza a szeme világát. Kérdezzétek meg tőle magától, hisz meg van hozzá a kora, mondja el maga."

1. szülő: ²²(A szülők azért beszéltek így, mert féltek a zsidóktól. A zsidók ugyanis elhatározták, hogy azt, aki messiásnak vallja, kizárják a zsinagógából. ²³Ezért mondták a szülei,

2. szülő: "Megvan hozzá a kora, kérdezzétek meg tőle magától.")

[5. SZÍN]

Hatalommal bíró 1.: ²⁴Erre másodszor is hívatták a vakon született embert és figyelmeztették, "Adj dicsőséget Istennek! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös."

Vak ember: ²⁵"Azt, hogy bűnös-e - felelte -, nem tudom. Csak azt tudom, hogy vak voltam, és most látok."

Hatalommal bíró 2.: ²⁶Erre újra faggatni kezdték, "Mit csinált veled? Hogy adta vissza a szemed világát?"

Vak ember: ²⁷"Már elmondtam nektek - felelte -, de nem hallgattátok meg. Miért akarjátok újra hallani? Talán ti is tanítványai akartok lenni?

Hatalommal bíró 3.: ²⁸Erre becsmérelték, s azt mondták neki, "Légy a tanítványa te! Mi Mózes tanítványai vagyunk. Azt tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten, de hogy ez honnét való, azt nem tudjuk."

Vak ember: ³⁰"Épp az a különös - felelte az ember -, hogy nem tudjátok, honnét való, mégis visszaadta a szemem világát. ³¹Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, azt azonban, aki istenfélő és teljesíti akaratát, meghallgatja. ³²Amióta fennáll a világ, sohasem lehetett hallani, hogy valaki visszaadta volna egy vakon születettnek a szeme világát. ³³Ha nem Istentől való volna, nem tehetett volna semmit."

Hatalommal bíró 1.: ³⁴Erre rászóltak,

Hatalommal bíró 2.: "Te akarsz minket tanítani, aki mindenestül bűnben születtél?"

Hatalommal bíró 1-2-3.: Ezzel kidobták.

[6. SZÍN]

Jézus: ³⁵Jézus meghallotta, hogy kidobták, s mikor találkozott vele, megkérdezte tőle: "Hiszel az Emberfiában?"

Vak ember: ³⁶"Ki az, Uram? - kérdezte az ember -, hogy higgyek benne?"

Jézus: ³⁹Jézus pedig azt mondta: "Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak, hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek."

1. farizeus: ⁴⁰Amikor a körülötte álló farizeusok közül ezt néhányan meghallották, megkérdezték,

1-2-3. farizeus: "Csak nem vagyunk mi is vakok?"

Jézus: ⁴¹Ha vakok volnátok - felelte Jézus -, nem volna bűnötök. De azt állítjátok, látunk. Ezért megmarad bűnötök."

Az előző felosztás világossá teszi a fejezet drámai formáját. Hat logikailag egymást követő szín van; kiváló párbeszédek, jellemek, akik könyörületesek, zavarodottak, erősek, erőszakoskodók, gyengék és önzőek. A főszerep - Jézustól eltekintve - a vak ember érdekes figurájáé, aki merész és okos, sikeresen visszavág minden ütést, ami őt érné. És a darab egy kiváló sorral zárul (41. vers), ami az egész történet velejét alkotja.

Ez az elbeszélés nem vagy nem igazán igényli a kis részletek magyarázatát. Ami azonban mindenképp fontos, hogy megtaláljuk azokat a mögöttes igazságokat, amelyeket evangélista drámaírónk belerejtett.

a) A történetet kétségkívül keresztelési útmutatásként használták. Az olvasó észre fogja venni a szerencsés egybecsengést a vak emberrel, aki mosakodik a Siloe nevű tóban, aminek neve annyit tesz, az elküldött. Volt már arról szó (IV. Epizód, 5 [a]), hogy a "küldött" Jézus egyik neve a negyedik evangéliumban, és biztosak lehetünk abban, hogy János azért ír a fizikai kúráról, hogy felidézze bennünk (a születéstől létező) lelki vakság gyógyítását, ami azoknak biztosított, akik szentségileg megmosdanak abban a tóban, ami igazából Jézus, a "küldött". (Nem nehéz elképzelni, hogy a keresztelés hatását úgy magyarázták meg a katekumeneknek, mint a Jézusban való megmerítkezést, ami megnyitja szemüket és bepillantást nyújt abba a valóságba, amelyet eddig nem láthattak, mert születésüktől fogva vakok voltak.)

Más szóval a vak ember szemének hirtelen meggyógyulása a katekumenek tudásának gyors növekedését szimbolizálja, ha a hit vezeti őket. Annak az első ténynek a tudásától, hogy volt egy ember, akit Jézusnak hívtak (11. vers), haladnának a mélyebb tudás felé: hogy ő próféta volt (17. vers), Istentől való ember (33. vers), a mennyei Emberfia (35. vers), és így jutnának el végül Jézushoz, az Úrhoz, és az ő imádásához (38. vers). Nemcsak a katekumeneknek a teljes hit felé tett lépéseit tükrözi ez a folyamat, hanem az evangélista életteli dramaturgiai technikáját is.

b) A szöveg iróniában gazdag, ami szintén drámai vonás. A dolgok épp az ellenkezőjének látszanak, mint amik. Azok, akik azt hiszik, hogy látnak, valójában vakok, éspedig saját választásukból azok (40-41. versek). Az, aki vakon kezdi és vállalja Jézus hívásának kockázatát (6. vers), látóként fejezi be életét. Az ember a vakságból a látáson keresztül eljut a belátásig. Megrázó példája ez annak a mély teológiának, amelynek jele a vakon született gyógyulása. Jézus valóban a VILÁG VILÁGOSSÁGA (5. vers). Ennek az embernek, aki mind vakságából, mind tudatlanságából kigyógyult, szomorú ellentétei a szomszédok, akik megmaradtak tudatlanságukban (8-12. versek); és a szülők, akik nem vállalták a kockázatot - "Megvan hozzá a kora" (23. vers); a farizeusok, akik nem tudnak közös nevezőre jutni (13-17. versek); végül a hatalommal bírók meg a farizeusok, akik nem hiszik el, amit saját szemükkel látnak (24.40. versek). Senki sem vakabb annál, mint aki nem akar látni. "Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. De azt állítjátok: 'Látunk'. Ezért megmarad bűnötök" (41. vers).

c) Ebben a részben találjuk a legszebb példát arra, hogy János hogy használja a történeti kettő szintet. A vak ember meggyógyításának Jézus-szintjét finoman átrajzolja János saját közösségének későbbi történeti szintjének hittapasztalata. Ebben az összefonódásban a 22. vers állítása az árulkodó: "azt, aki messiásnak vallja, kizárják a zsinagógából". És természetesen a meggyógyított embert ki is zárták (34. vers). Jézus korában nem volt jellemző az efféle zsinagógából való kizárás amiatt, mert valaki hitt Jézusban, még Pál idejében sem, aki utolsó jeruzsálemi útján a templomban imádkozott (ApCsel 21,26). Azonban a zsidó-keresztények és a zsinagóga közötti viszony az évtizedek során megromlott, különösen a keresztények hitének elterjedésével, hogy Jézus az igaz Isten, a valódi ÉN VAGYOK. Végül a zsinagógai imádságba belefoglaltak egy átkot is az olyan eretnekek ellen, mint a keresztények. Természetesen egy zsidó-keresztény sem vehetett részt ilyen imádságban, és ez gyakorlatilag a zsidó-keresztények kizárásához vezetett.

Ez az egész evangélium, és különösen a 9. fejezet ezt a történelmi krízist tükrözi. János és zsidó-keresztény követői haragosak voltak. Kidobták őket (34. vers). Ez a rész talán éppen azért van benne az evangéliumban, hogy erősítse azokat, akiknek részük volt ebben a megrázkódtatásban. Miután eretnekekként kiűzték őket a zsinagógából, a családjuk köréből, a barátaik közül, talán ebből az elbeszélésből merítettek erőt ahhoz, hogy az Úr lábához boruljanak és imádják őt (38. vers).

2. A jó pásztor (10,1-21). Az első kérdés, ami itt felvetődik, hogy miért épp ezen a helyen van ez a szöveg? Miért a vakon született ember történetét követi? Nem látszik semmi kapcsolat a 9,41 és a 10,1 között, a 10,1 oly hirtelen veti föl a pásztor témáját, hogy a 9. fejezet anyaga után ez teljesen váratlan. Ez ismét arra indított néhány tudóst, hogy a 10. fejezetet az evangélium egy másik részére helyezzék. Azt mondják, rossz helyen szerepel. De talán mégsem. A 21. vers utalása a vak ember gyógyulására ugyanis összekötő kapocs az előző fejezettel. És még ide kívánkozik az is, hogy a bárányról és a pásztorról szóló érveléssel János azt állítja, hogy a szégyenletes pásztorok Izrael olyan tisztségviselői, mint akikkel a vakon született ember esetében találkoztunk. Mivel maguk is vakok, nemcsak, hogy nem veszik észre az útmutató világosságot, aki Jézus, hanem még azt az egy embert is kiűzik a zsinagógából, aki elfogadja a világosságot. A 6. vers azt állítja, hogy még mindig nem értik ezt.

Ahhoz, hogy feltárjuk a szerző szándékát, elengedhetetlen, hogy észrevegyük, hogy miközben Jézusról ír, Ez 34 szövegét tartja a szeme előtt. Ezekiel Isten szaváról beszélve lerántja a leplet kora hatalmasságairól. Ezek olyan felelőtlenek lettek, hogy meglopták a pásztorokat, és inkább magukat táplálták, mintsem a nyájat. Ezért Isten megszünteti rossz kormányzásukat, és maga lesz a pásztor. Végül Dávid után másik pásztort keres. János úgy gondolja, hogy mindez Jézusban teljesedett be. Isten maga lett a pásztor Jézusban, aki a Messiás és Dávid Fia. Az evangélium 9. fejezetében ellentétben áll egymással Jézus nyájához való hűsége, az értük való áldozata és a botladozó, elvakult, erőszakoskodó hatalmasok kudarca.

Gyakran és váratlanul metaforákra bukkanunk ezekben a versekben. Például ilyenek a bárányok, akik könnyen azonosíthatók azzal a nyájjal, akiket Jézus a jó legelőre akar vezetni (9. vers), akiket nevükön szólít és akik megismerik az ő hangját (3-4.14. versek), akiket meg fog védeni a tolvajoktól és útonállóktól (1.8.10. versek), és akiket egyesíteni szeretne a többiekkel, hogy meghallva hangját egy nyájjá legyenek (16. vers). Mindez Jézus hatására fog megtörténni, mert ő a JÓ PÁSZTOR (11.14. versek), akit szeret az Atya, mivel életét adja nyájáért. A teljes, szerető önfeláldozásnak ez az aktusa újra és újra központi motívummá válik. Először a 11. versben jelenik meg a jó pásztor témája, majd előfordul a 15.17. és kétszer 18. versben is. Bár a pásztor és a nyáj metaforája jól ismert az Ószövetségi Írásokból (Ez 34), de hogy a pásztor odaadja életét, ez új vonás. Ez csak Jézus jellemzője. Különösen azért jó pásztor ő, mert önmagát áldozza értük.

Az egyik utolsó az ajtó metaforája (7.9. versek), ez szintén Jézusra vonatkozik. ő az, aki azzal nyújt biztonságot a nyájnak, hogy nem engedi hozzájuk a rablókat és tolvajokat, és úgy táplálja, hogy jó legelőjű mezőkre tereli őket. Hogy a pásztor és a karámajtó a két metaforája nem könnyen fér meg egymás mellett, ennek az lehet az oka, hogy eredetileg külön voltak, de ebben a fejezetben társították őket.

Ezekben a versekben még kétszer találkozunk János ÉN VAGYOK-formulájával - egy-egy főnév kíséretében. Jézus, aki úgy azonosította magát, hogy "Én vagyok az élet kenyere" (6,35.41.51.) és hogy "Én vagyok a világ világossága" (8,12; 9,5), most azt mondja: "Én vagyok a juhok számára az ajtó" (7.9. versek) és hogy "Én vagyok a jó pásztor" (11.14. versek). És mivel Jézus a megtestesült Ige, az Atya kinyilatkoztatása, személyes jellemvonásaiban az Úrnak, az Atyának a szerető vonásait ismerjük föl.

Mint mindig, az ilyen kinyilatkoztatást a hit krízise követi. Vajon Jézus egy megszállott őrült vagy ellenkezőleg? Kinek az ereje nyitja föl a vak ember szemét (19-21. versek)?

3. A templomszentelés ünnepe. Ezzel az ünneppel arra emlékeztek, hogy Júdás Makkabeus újra szentelte a templomot (Kr. e. 164-ben), miután három évvel korábban a szír IV. Antiokhusz Epiphanész megszentségtelenítette azt (1. Mak 4,36; 2. Mak 10,1-8). Ezt az ünnepet minden év decemberének közepén ülték, kilenc napig tartott, és a "fények" ünnepe volt csakúgy, mint a sátoros ünnep (7,2). "Tél volt" (22. vers). Jánosnál ez az esemény a "Salamon-csarnokban" játszódik le, ez a Kidron-völgyre néző templom keleti részén lévő oszlopcsarnok volt. Kedvenc találkozóhelyük volt a keresztényeknek az ApCsel 3,11-4,4; 5,12 szerint, ahol megemlítik, hogy vita támadt a zsidó-keresztények és zsidó társaik között. Ebből a vitából kerülhetett anyag ezekbe a versekbe is.

A dialógus (24-38. versek) lényege egészen hasonló a 7-8. fejezetéhez. Az egyik felvetődött kérdés az, hogy vajon Jézus-e a Messiás (24. vers), és ezt talán a szerkesztő kapcsolta össze Ez 34. Dávid-figurájával, ami az előző szöveg hátterében állt. A másik kérdés az, hogy Jézus az Isten egyszülött Fia-e, és vajon Isten egy egészen különös módon az ő Atyja-e. Ebben a rövid szövegben az "Atya" szó kilencszer fordul elő (25.29 [kétszer], 30.32.36.37.38. [kétszer]); és Jézus a 36. versben ahhoz ragaszkodik, hogy ő "Isten Fia". Mit ajánlhatna föl bizonyítékul annál többet, mint az Atya segítségével véghezvitt tetteit, amelyekben az Atya nyilatkozik meg? Ám Jézus ellenlábasai nem fogják elhinni azt, amit Jézus isteni tettei sugallnak, hogy ő és az Atya egy (30. vers), hogy az Atya őbenne van, ő pedig az Atyában (38. vers).

Ezen a ponton Jézus szinte játszik ellenfeleivel az Isten egyszülött Fia kérdésében. Ha a Zsolt 82,6 a bírákat "istenek"-nek nevezte, mert a bíráskodás isteni cselekedetében részesedtek, miért is lenne ellenükre az embereknek, ha Jézust "Isten Fiának" hívnák, miután az Atya megszentelte őt és elküldte a világba (34-36. versek)? Ezt bizonyítják tettei. Ez az esemény a következő szomorú megjegyzéssel zárul: "Ismét el akarták fogni, de ő kiszabadult kezeik közül" (39. vers).

A befejező versek (40-42) röviden ismertetik Jézus missziójának másik oldalát. Sokan jöttek el hozzá, elfogadták az általa adott jeleket és János tanúságtételét (ez az utolsó utalás a Keresztelőre), és hittek benne. Ez a bekezdés készíti elő Jézust betániai útjára (11. fejezet) és győzedelmes bevonulására Jeruzsálembe (12. vers) is.

Egy utolsó lényeges megjegyzés: János akár kapcsolatot is vélhetett felfedezni Jézus és a templomszentelés ünnepe között; előbbit "az Atya megszentelte és a világba küldte" (10,36), utóbbi megemlékezés a templom szír meggyalázása utáni felszentelésre (22. vers). Ha ez igaz, akkor ez János egyik kísérlete arra, hogy bemutassa, Jézus hogyan helyettesítette a zsidó intézményeket. Láttuk, (1) hogyan helyettesítette a templomot (2,13-22); (2) hogy miként ő a szombat igazi Ura, aki úgy munkálkodik, mint Atyja (5,16-18); (3) Húsvétkor hogyan ad kenyeret és hogyan válik maga is azzá (6. fejezet) és hogyan ment meg a víztől; (4) hogy a 7-8. fejezetben a Sátoros ünnepkor ő az élő víz és a világ világossága. És most pedig (5) a templomszentelés ünnepe helyébe lép. ő az, akit megszenteltek. És János azt írja, a templom eltűnt, és a zsidó-keresztényeket kiűzték a zsinagógából. Nem kell félni, mondja János, Jézus maga elég ahhoz, hogy helyettesítse mindezeket az értékes kincseket.
 

Jézus a föltámadás és az élet (11,25), és Lázár föltámasztása jel. János már bevezetett bennünket az "élet-témába", amikor az I. epizódban az újjászületésről beszélt (Nikodémusnak) és az élő vízről (a szamáriai asszonynak); a II. epizódban az életadó szóról; a III. epizódban az élet kenyeréről; a IV. epizódban a világ világosságáról (8,12), végül pedig az V. epizódban arról szól: "Én azért jöttem, hogy életünk legyen és bőségben legyen" (10,10).

A mostani epizódunk jól szerkesztett, könnyen dramatizálható előadásban tárja elénk ezt a témát. Osszuk ki a szerepeket - nővérek, Jézus, a tanítványok és Tamás, zsidók/tisztségviselők, Kaifás és az elbeszélő - és kész is az előadás. Ez egy mozgalmas színjáték. A lehangoló üzenet a Jeruzsálem melletti Betániából (18. vers) jut el Jézushoz, olyan egyszerű és bizakodó üzenet ez, mely akár a miénk is lehetne, mikor barátaink betegek: "Uram, akit szeretsz, beteg" (3. vers). Jézus és a tanítványai Betániába indulnak. Márta és Mária Jézushoz megy. Mindenki a sírhoz megy. Lázár kijön a sírból. A besúgók a farizeusokhoz mennek. Jézus és társai Efraimba, Észak-Júdeába mennek.

Máriát és testvérét, Mártát ismerjük a Mártáról és Máriáról szóló történetből Lukácstól (10,38-42). A személyek jellemzése hasonló Lukácsnál és Jánosnál. Márta úgy jelenik meg, mint aki meghatározó és aktív. őt ábrázolta Lukács szorgalmasnak a 10,40-ben, és Jánosnál ő indul az első szóra, hogy találkozzon Jézussal (11,20). Mária otthon vár, és később omlik Jézus lábaihoz (János 11,20.32); Lukács 10,39-ben ugyancsak az Úr lábánál ül és szavaira figyel. Meglepő módon azonban Lukács semmit sem szól fivérükről, Lázárról, habár leír egy parabolát, amely Lázárra, a szegény emberre vonatkozik, aki Ábrahám kebelén fejezi be életét. Lukács története provokatív konklúzióval zárul: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni" (Lk 16,31). Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy János a parabola Lázárját Mária és Márta fivérévé tette. Az ő alakjai valódi emberek, és ismeretei megbízhatóak Jeruzsálemről és környékéről, ahol Betánia is van.

Igazán az fogja meg az embert ebben a történetben, amit a szerző erősen hangsúlyoz, hogy Jézus mennyire szerette ezt a kis családot, ahol bizonyára igen otthon érezhette magát. Ez a szeretet egyértelmű az 5.11.35-36. versekben. Mivel Lázár az egyetlen férfi tanítvány, akiről azt állítja az evangélium, hogy szerette Jézus, néhány kommentátor azt sugallja, hogy ő a szeretett tanítvány (ti. János, a szerk.), akinek kiemelkedő szerepe lesz a későbbi fejezetekben. Ez azonban nem valószínű, hiszen az evangélista kitérőt is tesz, hogy megőrizze ennek a fontos szereplőnek az anonimitását.

Van némi alapja annak, hogy ez a Lázárról szóló történet János Evangéliumának második kiadásában előforduló betoldás volt. Ez magyarázná a 2. vers különben különös utalását Jézus Mária általi megkenésére, amiről csak a következő fejezetben olvashatunk. Az utalás különössége megszűnnék, ha a szerző már beleírta volna a 12. fejezetet az első kiadásba is, és így utalhatott volna rá, amikor elkezdte a 11. fejezetet.

Történetünkből gazdag teológiai utalások bontakoznak ki.

1) A 25-26. vers a teológiai középpontja az egész fejezetnek. Jézus a föltámadás és az élet mindazok számára, akik, mint Márta is, hiszik, hogy ő "a Messiás, az Isten Fia" (a 27. vers ugyanaz a hitvallás, mint amit a 20,31-ben találunk). Az, aki hisz, még halála után is élni fog; az, aki él és hisz, soha nem hal meg igazán. Ennek Lázár föltámasztása a jele.

2) Kiváló példáját találjuk itt Jézus életadó szavának, és ezek emlékeztetnek bennünket a II. epizódban mondottakra: "Bizony, bizony mondom nektek, eljön az óra, s már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik hallgattak rá, élni fognak..., eljön az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek" (Jn 5,25.28).

3) János megváltásról szóló teológiája Kaifás egy akaratlan próféciájában fogalmazódik meg: "Jézus meg fog halni a népért. De nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott fiait összegyűjtse" (51-52. versek).

4) Egy további igazság is rejtőzik ebben az epizódban: a Jézus Lázárnak adott ajándék-élete magában foglalja a saját halálát is, azt, hogy fölajánlja érte a saját életét. Lázár szeretetéért és azért, hogy életet adjon neki, Jézusnak saját életét kell kockára tennie és elveszítenie. Ezt a betániai utazást már beárnyékolja a közeledő kereszthalál (7-8.16.50-53. versek).

Figyelemre méltó, hogyan állítható párhuzamba Lázár föltámasztásának a története Jézus föltámadásáéval a 20. fejezetben. Mindkét elbeszélésben szó van a következőkről:

- a gyászoló Máriáról a sírnál (11,31 és 20,11);
- egy kővel elzárt barlangsírról (11,38.41 és 20,1);
- a síri lepelről és az arcon lévő kendőről (11,44 és 20,6-7);
- a Tamásra osztott különleges szerepről (11,16 és 20,24-28).

Ezt a fejezetet néhány kisebb észrevétellel zárjuk. Meglepő számunkra Jézus váratlan késlekedése a 4-7. versekben. Miért nem akadályozta meg inkább a halált, mint hogy arra várjon, hogy fölülkerekedjék rajta? A szerző az eseményt inkább isteni, mintsem emberi nézőpontból figyeli, ezt bizonyítják Jézus szavai is a 4.9. és a 15. versekben. János most visszatekintve a történtekre látja és Jézussal is kimondatja, hogy jobb, hogy így történt. A csodajel bizonyította Isten dicsőségét, jelenlétét, méghozzá Isten Fia személyében. A csoda epifánia volt. A gyógyító szeretet Istene Fia művében nyilatkozott meg. És ha ezzel a Fiúval tartunk, aki maga a világ világossága (az eredeti görög szövegben: "a világosságban fürdött világ") a 9. versben, biztosít bennünket arról, hogy nem fogunk botladozni.

Kaifás, akinek a szavai akaratlanul is mély teológiai tartalmat hordoznak az utolsó versekben, vagy tizenkilenc évig volt főpap, körülbelül Kr. u. 18-37 között. Annásnak volt a veje.

Az epizód záró versei (53-54.) Jézust Efraimba viszik, a sivatag mellé. Onnan fog fölmenni Betániába és végül Jeruzsálembe.
 

A Jelek Könyvének e záró epizódja nemcsak arra fog megtanítani bennünket, hogy Jézus úrrá lesz a halálon (mint Lázár történetében), hanem arra is, hogy pontosan a halálon keresztül ad majd életet. A szöveg hat tisztán elkülönülő, de egymással összefüggő részre oszlik: bevezetésre; olajjal való megkenés; dicsőséges bevonulás; Jézus órája; az evangélista értékelése; Jézus végső üzenete.

1. Bevezetés (11,55-57). A kezdő vers majdnem azonos a 6,4-gyel amely egyben a zsidó húsvétba is bevezet. A húsvét kétszeri említése (55. vers) természetesen a 12,1-re utal. A jelenetből kitűnik, hogy az emberek épp arra kíváncsiak, vajon eljön-e Jézus. Miközben (57. vers) már csapdát is állítottak neki.

2. A megkenés (12,1-11). Ahogy elérkezünk a szenvedéstörténethez kapcsolódó dolgok tárgyalásához, János evangéliuma egyre inkább hasonlítani kezd a másik háromhoz. Ez a történet például a megkenésről nagyon hasonlít Márk 14,1-11-hez és Máté 26,1-16-hoz. (Lukács a 7,36-50-ben szintén beszél megkenésről, de az máskor történik és egészen más a célja.) Bár Márta, Mária és Lázár kiváló emberek, a szöveg határozottan kerüli annak állítását, hogy a vacsorát az otthonukban ették meg. Márk és Máté a bélpoklos Simon otthonába helyezik ezt a jelenetet és ettől János sem tér el.

Érdekes és annyira meggyőzőnek tűnik, hogy "Márta szolgált föl", míg Mária "megkente Jézus lábát" (2-3. versek). Iskarióti Júdás ellenkezése lehetővé teszi az evangélista számára, hogy őt a jelenet középpontjába helyezze, hacsak éppen egy pillanatra is, hiszen a most kibontakozó drámának ő lesz a tragikus szereplője. Meglopja a szegényt és végül mindent el fog veszíteni. Ebben az elbeszélésben a kulcsmondat különben Jézustól származik a 7. versben: "Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi." A kenet nem illatszer; nem egyszerűen előkészület a halálra; ez a temetési kenet, mely ugyanazzal az illattal tölti meg a házat, mint a sírt a temetési olajok. Ezzel a temetési motívum hamarosan újra találkozunk.

A 9. verssel a "nagy tömeg" bevonul a színpadra. Végig ott marad, de csak a kellő pillanatban lép elő. De még Lázár áll a figyelem középpontjában. A tisztségviselők tervei szerint ő is, mint oly sok későbbi tanítvány, Jézus sorsára jut. Már létezése is túl erős bizonyítéka Jézus életadó szavának.

3. A dicsőséges bevonulás (12,12-19). Ezt a színt (12,17.18. versek) a tömeg uralja, mivel Jézus még egyszer utoljára bevonul Jeruzsálembe. Királyként érkezik (13.15. versek), ez olyan motívum, ami nagyon fontos lesz a szenvedéstörténetben. A 13. vers hozsannája a Zsolt 118,25-26-ból ered, egy olyan zsoltárból, melyet rendszerint zarándokok énekeltek, amikor beléptek a szent városba. Ehhez kapcsolódik Zak 9,9 föltámadás utáni értelmezése (15. vers). Zakariásnál a király Jánoséhoz hasonlóan alázatos. Bár győztes, mégsem csatalovon vonul be, hanem a szolgálatra használt szamáron. A tömeg, amely már a jelenet elején ott van, a végére pedig bizonyítékot kap (17-18. versek), puszta jelenlétével provokálja a farizeusokat. Jézus életet ajándékozott Lázárnak, és ezért nagy árat kell fizetnie, az életét kell barátjáért cserébe adnia. A szöveg fontos nyilatkozattal zárul: "az egész világ követi" (19. vers). Ennek a "világ"-nak egy része az a zsidó tömeg, amellyel többször találkoztunk.

4. Jézus órája (12,20-36). Ez a szöveg - az elbeszélésnek, a monológnak és a párbeszédnek a keveréke - kulcs az egész fejezethez. Egy olyan történetet követ, amelyik (2.) a temetésre helyezi a hangsúlyt és egy másikat, amelyik (3.) ismételten a tömeget mutatja be. És most szokatlan módon színre lép "néhány görög" (20. vers), akik jellemző módon misszionáriusaikkal közelednek Jézus felé (1,41.45; 6,5-10), Fülöppel és Andrással. Jézus követői között vannak most már zsidók és görögök is, az utóbbiak beszédesen igazolják, hogy valóban "az egész világ követi" (19. vers) őt.

A következő versekben János összefogja az egész fejezetet - a temetési kenetet, a nagy tömeget, a görögöket és az egész világot. A történeteket innentől kezdve Jézus szavai magyarázzák. Elérkezett az ÓRA (23. vers), mikor megdicsőül Jézus, azaz amikor Isten a legvégsőkig kinyilvánítja jelenvalóságát a Fiában. De ez egyben a halál órája is, a búzamagnak ugyanis a földbe kell esnie és elhalnia, hogy termést hozzon (24. vers). Jézus a földbe kerül (a 7. vers temetésre való megkenése ezt készíti elő), és az ő halála nagy termést hoz. Láttuk, hogy az egész világ utána indult - a 9.12.17.18.29.34. versek szerint a zsidó tömegek ugyanúgy, míg ezt követően a pogányok első zsengéi (20-22. versek). Ugyanezt a tanítást hirdeti Jézus a 32. versben, csak más szavakkal: "Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok". Jézus fölemelésének a kezdete a keresztrefeszítés lesz.

Jézus ebben az epizódban ragaszkodik ahhoz, hogy a világ az ő halála által nyer életet. Majd ha eltemetik, mint a magokat, majd ha fölmagasztaltatik a kereszten, akkor jön el a nagy termés, és akkor vonz mindenkit magához. A tömeg és a görögök megjelenése csupán az aratás kezdete. És figyelemre méltó, hogy ez az eltemetés is és ez a keresztre emelés is Jézus megdicsőülése (23.28. versek), Atyja jelenlétének a kinyilvánítása őbenne, s ez sehol sem egyértelműbb, mint Jézus önfeláldozó szeretetének aktusában. (És Izajásnál az Úr szolgájának az éneke is így kapcsolja az Úr szolgájának a halálához annak a megdicsőítését és felmagasztalását. János teológiája Iz 52,13-ból táplálkozik: "Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és fölmagasztalják.")

Amikor Jézus saját önátadását említi, ehhez hozzákapcsolja a tanítványaiét is. ők ugyanarra a szolga-szerepre hivatottak (25-26. versek).

A 27-30. versek csak utalnak a kertben átélt haláltusára - melynek leírása egyébként hiányzik a negyedik evangéliumból, hiszen úgy túlságosan emberi léptékű Jézus állna előttünk. Mégis ennél a pontnál, ahogy a kertbeli jelenetnél is, Jézus lelkében zavar van, kísértés fogja el hogy kérje, múljék el az ő órája - de végül mégsem teszi (37. vers). Sőt, megerősítés érkezik az Atyától, aki megdicsőítette (kinyilvánította) magát a jelek által, és még inkább meg fogja magát dicsőíteni Jézus föltámadása által (38. vers). Ki van jelölve az út, mivel Isten szerető jelenlétének a megnyilatkozása a keresztrefeszítés pillanatában válaszra vár, és a válasz fogja meghatározni a személyes döntéseket (37. vers). A föld sötétségének hercegét a világosság fogja kiűzni, aki nem más, mint Jézus. A jelen pillanat azonban Jézus alkonyórája. "Már csak rövid ideig van nálatok a világosság. Járjatok a világosságban, amíg a tiétek..." (35. vers). Amikor Jézus lemegy a színről (36. vers), és a jelek is betöltötték hivatásukat, néhányan még mindig a sötétségben botladoznak: "Hogyan mondhatod tehát, hogy az Emberfiát föl kell magasztalni? Kicsoda ez az Emberfia?" (34. vers).

5. Az evangélista értékelése (12,37-43). Nem volt nagy sikere a jeleknek, sem Jézus életében, sem amikor később a tanítványai hirdették őket. Mintha csak Iz 53,1-et erre az esetre írták volna: "Ki hitt abban, amit hallottunk?" Pálnak is ugyanez lehet az érzése saját prédikálásával kapcsolatosan (Rom 10,16). Mintha Iz 6,10 is Jézus korára íródott volna. A 40. vers szomorú megjegyzését jól ismerte a korai egyház és gyakran idézte (Mk 4,12; Mt 13,15; Lk 8,10; Róm 11,8; ApCsel 28,26). Ez nem a predesztinációt hirdeti. Bármilyen előforduló vakságot vagy nehézséget mindig büntetésnek kell tekinteni, mely személyes bűntől származik. Az izajási szöveg arra hivatott, hogy tudassa a prófétával - és számos utána jövő igehirdetővel -, hogy küldetésének viszonylagos kudarca része volt Isten tervének, és nem szabad, hogy elbátortalanítsa őt.

A 41. vers világosabb is lehetne nekünk, szegény huszadik századi olvasóknak. Hogyan láthatta előre Izajás Jézus dicsőségét, hiszen századokkal korábban élt? Ez biztosan az Iz 53 és 6 idézeteinek összefüggéseire utal vissza. Az elsőben Izajás az Úr szolgájáról beszél; a másodikban arról a dicső látomásáról, melyben az Istent Királyként és a Seregek Uraként látta. Isten dicsőségében látta Jézusét is, mivel az Atya megosztotta vele; és ugyanebben a dicsőségben részesedett az Úr szolgája is.

A 42-43. versek a tanítványok egy kisebb csoportját mutatják be, az ún. kriptokeresztényeket, akik úgy vallották meg halovány hitüket Jézusban, akár a vakon született ember a 9. részben, hogy ki ne űzzék őket a zsinagógából. Itt János saját nemzedékének keresztényeiről ír.

6. Jézus összefoglaló nyilatkozata (12,44-50). Meg sem kísérli a szerző, hogy valamiféle alkalmat vagy hallgatóságot keressen, amiért vagy akinek elmondhatja ezeket a verseket. Ami előttünk áll, az inkább Jézus tanításának egyfajta összefoglalása, saját szavaival, amit János mintegy ismételt összegzésként helyez Jézus kínszenvedésének és megdicsőülésének elbeszélése elé. Újra föltűnnek azok a summás kijelentések, hogy (a) az Atya és a Fiú egy (44-45. versek); hogy (b) Jézus a világ világossága, aki nem ítélni, hanem megváltani jött (46-47. versek); hogy (c) elkerülhetetlen az ítélet, ami a személyes választól függ (48. vers); hogy (d) Jézus szava azonos az Atyáéval és az örök élettel, amelyben részesít (49-50. versek). Ezek a témák térnek újra és újra vissza ebben az első tizenkét fejezetben.

Ahogy végére érünk János evangéliuma első részének, segítségünkre lehet, ha nagyon röviden áttekintjük, hogy miből is állt a jelek teológiája. A jelek segítségével - amelyek közül hét csoda volt - az evangélista megpróbálta elmondani nekünk, hogy kicsoda Jézus, és mi az ő hatása; így, ha megismertük Jézust, az Atyát is ismerni fogjuk. A hét csodajel megtanított bennünket arra, hogy elérkezett a messiási bor új korszaka (Kána); hogy Jézus szava életet ad (a tisztviselő fia, a beteg ember a fürdőben); hogy Jézus az élet kenyere és az Isten megváltó jelenléte (6. fejezet); és végül, hogy ő egyben a világ világossága (9. fejezet) és élete (11. fejezet) is. Ha ez Jézus és ezeket teszi, akkor szükségképpen ez az Isten is és ő is ezeket teszi; mivel Jézus szavában is és tetteiben is kinyilatkoztatja az Atyát. Ennyit tudhatunk meg a jelekből. Ám ha mi tényleg meg akarjuk ismerni Jézus és az Atya létének lényegét, akkor tovább kell lépnünk. Jézus kínszenvedése fogja mindkettőjüket megmutatni a legmélyrehatóbban.

A 13. fejezet felhagy Jézus közszereplésének és kinyilatkoztató jeleinek a tárgyalásával, és Jézus végső napjaira tekint, megdicsőülésének idejére, vagyis halálára és föltámadására, amelyben Isten dicsősége, Isten jelenléte nyilvánul meg. Ezért az Evangélium e második részét gyakran nevezik a "Dicsőség Könyvének". A búcsúbeszédet (13-17. fejezet), a szenvedéstörténetet (18-19. fejezet), a föltámadás leírását (20. fejezet) és az epilógust (21. fejezet) foglalja magába.
 

Ez az öt fejezet egészen más irányba mutat, mint az előbbiek, nem Jézus küldetésének jeleit mutatja be, hanem a keresztény ember tényleges, Jézusban megvalósuló életét. A hangsúly nem a jövőn, hanem a jelenen van. Jézus hangját úgy halljuk, mintha már fölemeltetett és megdicsőült volna; miközben tanítványainak beszél a jelen életről, a megszállottságról, a szeretetről, az ítéletről, a gondviselő Szentlélekről, aki egyszerre oltalmaz és megvilágosít. Jézus elhagyja őket, hogy az Atyához menjen, és onnan hamarosan visszatérjen hozzájuk. A hangsúly az egységen van: az Atya és a Fiú egységén; a Lélek bennük rejtező jelenlétén és adományain; a Fiú és a tanítványok egységén; a tanítványok egymáshoz fűződő egységén. Mindennek a szeretet a hajtóereje, ez a szó, mostantól kezdi uralni János evangéliumát. Ha tényleg meg akarjuk tudni, hogy kicsoda és micsoda Jézus, hogy közben azt is megtudjuk, kicsoda és micsoda az Isten, a válasz erre a SZERETET.

1. A nyitójelenet: a lábmosás (13,1-30). Ismét közeledünk a húsvéthoz, a kivonulás ünnepéhez (1. vers). Ám ezúttal Jézus készül kivonulni ebből a világból az Atyához (1.3. versek). Ebben a drámai jelenetben Jézus, aki az Atya szolgálója, az emberiség szolgálójává válik. Elérkezett az ő órája, és ő "mindvégig" szereti övéit (1. vers), a jánosi kettős értelmezés szerint ez jelenti az időt (meddig?) és a mértéket (mennyire?) is. Jézus elvégzi a szolga feladatát (vö. Lk 22,27); így tanítványainak is szolgálniuk kell egymást. Mindannyiunkat arra szólít, hogy mossuk meg egymás lábát. Ez teljesen egyértelmű, és Jézus mondja ki, hogy kizárjon minden lehetséges kétséget (12-17. versek).

A 6-10. versek azonban zavarosak. Úgy tűnik, mintha más irányba haladnának. Jézus tette csak később lesz érthető (7. vers). Péter most is tiltakozik, mint ahogy Mk 8,32-ben is tiltakozott Jézus szolgai halála miatt; a mosakodás, vagyis inkább az, hogy meg legyünk mosva, olyan fontos, hogy enélkül a tanítványok nem részesülhetnek Jézusban (8. vers). Ez a gesztus több, mint a keresztényi szolgálat egy egyszerű példája, és sok kommentátor úgy véli, hogy ez a szolgai lábmosás is Jézus szolgai halálát szimbolizálja. S mi több, a 8. vers abszolút lényeges mosdatás-jelenete a keresztelési tanításra emlékeztet.

Ezek a nyomok azt sugallják, hogy itt különösen gazdag a teológia, még ha homályos is. (a) Jézus szolgai lábmosása szolgai halálának a szimbóluma. (b) Ebben a megváltói halálban a keresztség által részesülhetünk, ami nélkül "nem vagy közösségben velem" (8. vers) és ami által az ember "egészen tiszta lesz" és nem kell, hogy újra megmossák (10. vers). A szimbolikus megváltó haláltól a szentségben való részesedés felé haladunk. (c) Mindez viszont az erkölcsi értelemben vett szolgáló szerephez vezet, eszerint kell élnünk egymással szemben (12-17. versek). A keresztség által Jézus megváltó halálában részesülve az ő szolgáló életét kell éljük. "Példát adtam nektek: amit én tettem veletek, ti is úgy tegyetek" (15. vers). Ez minden keresztény szerepének a prófétikus leírása, de különösen áll az egyház tisztségviselőire (mint Péter). Ezt térden állva kell megtenni az Isten népe előtt. Péternek Jézus szolgáló szerepével kapcsolatos nehézségei - ezzel a nehézséggel milliószor találkoztak már egyházi méltóságok és egyszerű keresztények is a századok folyamán - Péternek a Mk 8,32-33-ból ismert nehézségeire emlékeztetnek bennünket.

Az egyik tanítvány nem tiszta. Ezen az "órán", a végső konfliktus kezdetekor megtagadja közösségét Jézussal, visszautasítja az ÉN VAGYOK-ba vetett hitet (19. vers). ő is "kivonul", de ő a keresztény közösségből a sátán hatalmába (2.27. versek). Iskarióti Júdás, az Úr asztaltársa (18. vers, a Zsolt 41,9-et idézi), elhagyja a világ világosságát. Ahogy a világosságból átmegy a sötétségbe az evangélista jelentőségteljesen és szomorúan jegyzi meg: "Éjszaka volt" (30. vers).

A Júdásra tett utalás az első keresztények problémáját hangsúlyozza, azt, ami lehet, hogy vitát is váltott ki köztük. Mit vallott Júdás árulása Jézus bölcsességéről és tudásáról? Az igazi Messiás valóban ilyen oktalanul választott volna? Ezek a kérdések olyan erősen vetődtek föl a korai egyházban, hogy ezért kap Júdás oly különös figyelmet mind a négy evangéliumban, sőt még az ApCsel 1,15-26-ban is. János ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus tudott az árulásról, és hogy ez beleillett Isten megváltó tervébe.

A 23. vers először említi azt "a tanítványt, akit kedvelt Jézus." Nem tudjuk meg a nevét, de a szerepe jelentős. Közel áll Jézushoz - ahogy közel állt az Ige az Atyához az 1,18-ban -, s így ő közvetít Jézus és Péter között; az ezt követő megjelenései majd mindig Péterrel függenek össze.

2. Jézus elindul és visszatér (13,31-14,31). Amikor Júdás elhagyta a világosságot, Jézus a saját legkedvesebb barátaihoz kezd el beszélni. A különböző tanítványok - Péter, Tamás, Fülöp, Júdás - kérdéseikkel lendítik előre a beszélgetést. Ez teszi lehetővé számukra, hogy széttördeljük az egész szöveget kisebb darabokra, s hogy a fő kérdéseket föltevő szereplőknek megfelelően szétválasztott szövegeket vizsgálva remélhetőleg tisztábban lássunk.

a) Az első rész (13,31-35) egyszerűbb bevezetés. Júdás távozása megindította a szenvedéstörténet eseményeit. Jézus meg fog dicsőülni, mivel Isten végtelen szeretetként való jelenléte hamarosan megnyilvánul Jézusban. Jézus el fog menni, és ez a hiány (vagy éppen ez a jelenlét?) vonul végig az egész szakaszon. Amikor elmegy, hátrahagyja egyetlen lényeges parancsát: "Szeressétek egymást" (34. vers). Ez egy új parancs, hiszen e kölcsönös szeretetnek az a szeretet az alapja, amelyre Jézus tanítja meg tanítványait. A kölcsönös szeretet jel lesz, mégpedig a tanítványsághoz elengedhetetlenül légszükséges jel.

b) Péter (13,36-14,4) továbbviszi a beszélgetést: "Uram, hová mégy?" (13,36). Péternek az itteni megjelenése arra ad alkalmat az evangélistának, hogy bemutasson valamit abból a hagyományból, amely látszólag az egész egyházé, vagyis, hogy Jézus megjövendölte Péternek, hogy meg fogja őt tagadni (13,37-38). De annak ellenére, hogy Péter megtagadja Urát, ugyanakkor követné is őt a halálba (36. vers).

A következő versekben (14,1-4) azokról az alapvető problémákról esik szó, amelyek a fejezet hátralévő részét uralják. A tanítványok zavarban vannak (1. és a 27. is) - és ugyanígy zavarban van János saját közössége is - Jézus távozása miatt. Válaszában Jézus ragaszkodik a hit szükségességéhez, kijelenti, hogy azért megy el, hogy helyet készítsen nekik, és majd visszajön, hogy magával vigye őket (3. vers). Ez úgy hangzik, mintha Jézus azt ígérné, hogy majdan mint a világ látható Ura tér vissza (az erre utaló szakkifejezés a parousia = eljövetel). A korai egyház lázasan, reménykedve várta ezt (1. Tessz 4,16-18). De János Evangéliuma átértelmezi itt az efféle jövőváró megközelítést. Jézus nem egy olyan hídon ment át, amit azután fölrobbantottak; van út hozzá, és ők már ismerik is azt (4. vers).

c) Erre Tamás (14,5-7) azt kérdi: "honnan ismernénk az utat?". Jézus válaszában elmondja, hogy a keresztények nem egy módszerben reménykednek, nem is egy eljárásban, hanem egy személyben. Jézus maga "az út, az igazság és az élet" (6. vers). Jézusban és őáltala eljut az ember az Atyához, megismeri és látja az Atyát.

d) Fülöp (14,8-21) ebbe az utolsó kifejezésbe kapaszkodik és azt kéri: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát" (8. vers). A kimerültség, sőt a kudarcélmény sóhaját halljuk ki Jézus szavaiból: "Már oly régen veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát is" (9. vers). És folytatódik a beszélgetés, amely rámutat Jézus és az Atya tökéletes egységére, hiszen mind a szavai, mind a tettei az Atyáéi (10-11. versek.) Ezzel Jézus figyelme a tanítványok felé fordul. ők is ugyanazokat a tetteket fogják véghez vinni, mint Jézus, mert kéréseiket teljesíteni fogja, úgy, hogy Isten megtestesül a Fiúban. A tanítványok szeretete egy másik Vigasztalót is ki fog érdemelni az Atyától, elküldi az igazság Lelkét is, hogy örökre velük maradjon (16. vers). Ebben az értelemben Jézus vissza fog térni, nem hagyja őket árván (18. vers).

Itt zsonghat egy kicsit az olvasó feje. Mi folyik itt? Az, ami kijelentésnek tűnt, vagyis hogy Jézus majd vissza fog térni, hogy elvigye a tanítványokat egy olyan helyre, ami nekik van előkészítve (14,3), egy olyan lendületnek, ami a hívőket valami jövőbeli ismeretlen paradicsomba viszi, finoman megperdült, mint egy bumeráng, és azt a helyet célozta meg, ahonnét eredetileg elindították. Jézus elmegy, de visszatér; és azokról a tartózkodási helyekről, amelyeket előkészít, és amelyekről eddig úgy tűnt, hogy valahol kívül lesznek (2. vers) kiderül, hogy inkább magukban a hívőkben lesznek majd megtalálhatók (20-21. versek). Bizonyos értelemben ez a visszatérés összekapcsolódik a másik Vigasztalóval (vö. 1. Jn 2,1., ahol Jézust nevezik az elsőnek), aki átveszi Jézus helyét közbenjáróként is és kinyilatkoztatóként is.

Ez a bumeráng folyamat - Jézus távozása és ezt követő Lélek általi visszatérte - magyarázza a "rövid időt" a 19. versben. Ahogy a tanítványok most látják Jézust, ugyanúgy fogják hamarosan ismerni egységét az Atyával, és ezt az egységet velük is meg fogja osztani. Azokat a tanítványokat, akik szeretnek, mindketten, az Atya és a Fiú is, aki (a Vigasztaló által?) megmutatkozik számukra (21. vers), szeretni fogja. Mindaz, amit a jövőtől remélhettek volna, hamarosan jelen lesz.

e) Ennek a következménye lesz a Júdás (nem a karióti)-jelenet (14,22-31). Milyen furcsa, hogy Jézus úgy beszél a Lélek visszatértéről, mint bennlakásról, az Atyával és a tanítványokkal való egységről, amikor Júdás és a többiek azt várták, hogy a látható visszatérés fenséges legyen, és félelmetes mennyei tűzijáték kísérje. "Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?" (22. vers). Jézus csaknem kikerüli a választ, mivel a kérdés csak olyan dologra vonatkozik, amit már korábban megmagyarázott. ő és az Atya azokhoz jönnek majd vissza, akik szeretnek, és velük fognak lakni (23-24. versek). (János számára ez mindennél fontosabb, az Úr eljövetele, a parousia.) Ez az eljövetel közvetlenül a Vigasztalóhoz kapcsolódik, akit az Atya azért küld, hogy utat mutasson, és emlékeztessen. János közössége teljesen a Vigasztaló közössége, ők teljesen biztosak abban, hogy a Szentlélek, Jézus Lelke, még mindig velük van, és emlékezteti őket Jézus szavaira, és meg is magyarázza azokat, és az Úr szavaival és bölcsességével vezeti őket. Ez az evangélium tele van a Vigasztalóra vonatkozó emlékeztetésekkel és útmutatásokkal.

Az emberek félelmének és búslakodásának, miközben a késlekedő majdani visszatérést várják (1.27. versek), teret kell engednie János közösségében annak a békének, ami Krisztus ajándéka, és annak az örömnek, amit azért éreznek, mert tudják, hogy Jézus megtért az Atyához, akitől származik és aki, "nagyobb nálam" (28. vers).

A beszélgetés ideje, ahogy Jézus mondja, lassan lejár; eljött az ideje annak, hogy szembenézzünk a világ fejedelmének a viszálykodásával (30. vers). Az Atya tökéletes szeretetet parancsolt, és a világ hamarosan megtudja, hogy ez lesz az, amit a Fiú ad. "Keljetek föl, menjünk innét!" (31. vers).

3. Beszélgetés Jézusról és a közösségéről (15,1-16,33). Két komoly nehézség vetődik fel ezzel az anyaggal kapcsolatban. Az első az, hogy teljesen váratlanul jelenik meg. Látszólag, a 14,31 szerint, éppen hogy elindult Jézus a tanítványaival: "menjünk innét!" Ezután természetesen a 18,1 következnék: "Miután Jézus ezeket mondta, kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra." Azonban a 14,31 és a 18,1 között létezik a 15-17. részek anyaga is, ez majdnem teljes egészében egy értekezés.

A második nehézség az, hogy a 15-16. fejezet nagyrészt azt ismétli meg, amit már a 14. fejezetben olvashattunk. Jézus ismét beszél a bentlakásról, a Vigasztalóról, a távozásról és visszatérésről, a szeretetről és a "kis idő"-ről. Ebből számos János-kutató arra következtetett, hogy itt betoldásról van szó, a 14. fejezet valamiféle párhuzamáról vagy alternatívájáról. Ez nagyon valószínű. Azonban ha a 15-16. fejezet betoldás is, biztosan nem erőszakos betoldás és nem is kitérő, hanem ugyanannak a témának a többszöri körüljárása. A 14. fejezet motívumai feltűnnek, eltűnnek és újra feltűnnek. Nem jutunk új ismerethez ebben a részben, hanem a már ismert dolgok megerősítését tűzi ki célul ez a két fejezet. Úgy tagolódik, hogy egy hosszú monológot egy dialógusból és monológból álló egység követ.

a) A hosszú monológ (15,1-16,16)

Ez a leghosszabb monológ a negyedik evangéliumban. Kezdete:
 

A régi ószövetségi allegória, miszerint Izrael Jahve szőlőskertje (Zsolt 80,9-20 egy példa a sok közül) ebben a részben mélyen kereszténnyé válik. Jézus az igazi szőlőtő (1.5. versek), aminek az Atya viseli személyesen gondját, kimetszi a terméketlen ágakat, és megtisztítja a gyümölcsöt hozót. Ez utóbbiak a tanítványok, akik elfogadták Jézus életadó szavát (3.7. versek). őket arra hívja fel és arra bátorítja, hogy éljenek és lakjanak Jézusban. (A görög 'tartózkodni, lakni' jelentésű szó, a meno tizenegyszer fordul elő ebben a néhány versben, ami ismételten azt hangsúlyozza, hogy Jézus bentlakás útján fog visszatérni. Persze a magyar szövegben ezt különféleképpen fordítják.) A másik igen lényeges szó a "szeretet". Ahogy az "élni", a "benne maradni" kifejezések, az ismételt "tartózkodni, lakni" ige szinonimái az 1-8. versek központi kifejezései, úgy lesz a "szeretet" központi szó a 9-17. versekben, míg mindkettő a konklózióban, a 16-17. versekben az "állhatatosság" és az "egymás szeretete" kifejezésekbe torkollik. Az allegória tanításának lényege világos. Ez a rövid homília mindössze arról szól, hogyan lakhatunk a szeretet által Jézusban. Ha ez megtörténik, és amikor ez megtörténik, akkor válik a tanítványiság gyümölcsözővé (5.8. versek). Ha nem történik meg, akkor egyáltalán nem nevezhető a tanítvány tanítványnak, csak egy "elszáradt, kivetett szőlővessző"-nek (6. vers), ami csak arra jó, hogy tűzre vessék az emberek.

Az a szeretet, amiről Jézus beszél, egyetlen, de mégis sokféle. Az Atya Krisztus iránti szeretetével kezdődik (9. vers), majd Jézus barátai iránti szeretetében folytatódik (9.12-13.), ennek fordítottja a tanítványok Krisztus iránti szerető engedelmessége (10.14.), s végül az egymás iránti szeretetükbe árad szét (12.17. versek). Ez a szeretet lesz örömük forrása (11. vers) és az Úrhoz fűződő bensőséges barátság lényegi feltétele (14-15. versek). Minden igaz tanítvány számára végtelen és határtalan a szeretet modellje; mert maga Jézus az, aki odaadja életét a barátaiért (13. vers), ahogy azt a jó pásztor is teszi a 10,11.15.17.18-ban. De pontosan ilyen szeretetre választotta őket Jézus. Munkájuk oly mértékben lesz gyümölcsöző, kéréseik oly mértékben találnak meghallgatásra, amilyen mértékben szeretik egymást (16-17. vers).

A szöveg szavai világosak, mint ahogy a logikai menete is. Jézus figyelmezteti a tanítványokat, hogy tanítványiságukért nagy árat kell majd fizetni. Ahogy Jézust gyűlölték, ahogy kínozták ("üldözték", 20. vers), ahogy nem hallgatták meg szavait, ugyanúgy tesznek majd követőivel is - gyűlölni, kínozni, üldözni fogják őket, és a világ nem fogja befogadni őket (18-20. vers). Ilyen lesz a valóság, a János közösségének tapasztalatában láthatólag jól ismert valóság. A legnagyobb bűn az, hogy az ellenfelek, bár látták a nyilvánvaló bizonyítékot, mégis elutasították a hitet. Jézus beszélt velük (22. vers), olyan tetteket hajtott végre, melyeket előtte soha nem tettek (24. vers); mégsem tudnak meg semmit az Atyáról, aki elküldte Jézust (21. vers), és miközben gyűlölték Jézust, benne gyűlölték az Atyát is (23-24. vers). A Zsolt 69,4 szavaival szólva: "Ok nélkül gyűlöltek engem." A bűn tanúi a Vigasztaló és a tanítványok lesznek, akik miután mindent láttak elejétől fogva, mindenről tanúságot tehetnek (26-27. versek). Az ok, amiért ez a téma egyáltalán fölmerül, az, hogy kiátkozás, sőt halál vár a tanítványokra (16,2-3). Nem szabad, hogy megtörjön a hitük az elnyomásnak ebben az időszakában (16,1.4.)!

Szövegünk könnyen lehet parafrázis. Mégis felvetődik két kérdés, amelyek magyarázatra szorulnak. Az első Jézusnak a "világ" szóhasználatára vonatkozik (18-19. versek). Ebben a szövegösszefüggésben a "világ" szó erősen negatív tartalmú, természetesen teljesen eltér a 3. fejezet gyönyörű képétől: "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ" (3,16-17. versek). Ezt a világot, amelyet Isten végtelen szeretettel szeret, amelyet megment, és nem ítél el, ezt egy világ választja el a 15-16. fejezet gyűlölködő és üldöző világától. Ugyanazt a szót két teljesen ellentétes értelemben használja. Ez olyan nehézség János evangéliumában, amelyet szem előtt kell tartanunk. A "világ" lehet Isten kezemunkája (1,2-4) és szeretetének a tárgya (3,16-17.) - azaz Isten világa. De van egy másik világ is, amelyet mi a huszadik században a világiasság foglalatának nevezhetnénk, ahol a sötétség és a gyűlölet, az igazságtalanság és a halál uralkodik. Ennek a világnak, jobban mondva "antivilágnak" a Sátán a fejedelme (14,30; 16,11). János közössége már összeütközött vele.

Ez vezet el bennünket a második kérdéshez. Ismételten egy kettős történeti szinttel találkozunk. A zsinagógából való kiűzetés (9,22; 12,42), sőt a halál fenyegette János keresztényeit; és ezt ők úgy tekintik, mint a többiek, akik követik a Mestert (15,18-21). Látszólag megszaporodtak életükben a zaklatások és egyre több hitetlenséget tapasztaltak; nemcsak a nem-keresztény judaizmusban, hanem a pogányok között is. Ilyen értelemben Isten világának egy egész szelete a hitetlenség és a gyűlölet erőszakos világává vált a számukra.

A Vigasztalót felületesen már a 15. fejezet utolsó verseiben is említi, de most az érvelés középpontjába kerül. Jézus működésének az elején természetesen nem volt még a beszédek tárgya sem Jézus távozása, sem az azt követő üldöztetés, hiszen még nem volt aktuális (4b vers). Nem meglepő, hogy az erről való beszéd bajba sodorja a tanítványokat. (Az az állítás, miszerint senki nem kérdezte meg: "Hová mégy?" [5. vers] nem tud Péter kérdéséről, amit a 13,36-ban tesz fel, és Tamáséról sem a 14,5-ben. Ebből az következik, hogy a 16. fejezet anyaga máshonnan való.) Jézus azt mondja, nem helyes most szomorkodni, ugyanis csak távozása által jöhet el a Vigasztaló. A Jézus hiányát tölti majd be a Vigasztaló jelenléte. Ez az isteni jelenlét, melyet János közössége ténylegesen megtapasztalt, igazolja majd, hogy bűn volt a hitetlenség, hogy az igazságosság beteljesedett, amikor Jézus az Atyához tért, hogy az ördög fejedelme kudarcra ítéltetett (8-11. versek).

A Vigasztaló még többet fog tenni. ő fogja az igazság Lelkeként állandóan kalauzolni a tanítványokat, elmondja nekik (sugalmazott prédikátorok és az evangélistához hasonló írók által), amit Jézustól hall, aki azt az Atyától hallja. A "hall" igei alakja (13. vers) fontos. Ez ugyanis a Vigasztaló tevékenységét egyidejűleg Isten örökkévalóságába és az olvasó jelenébe helyezi. A Vigasztaló által az közvetítődik most a tanítványoknak, amit Jézus Atyja országában (örökkévalóságában) mond. Az a Jézus, aki valaha testben nyilvánult meg, most a Lélek által beszél. Ennek az értekezésnek a nagy része bizonyára Jézustól származik, aki Lelke által szól a közösséghez. Ebben az értelemben Jézus eltávozása a földről nyereség, mivel lehetővé teszi a megdicsőült Jézusnak, hogy jelen legyen. A tanítványok ugyan hamarosan elveszítik őt földi alakjában, ám rövidesen visszakapják Lélekben (16. vers).
 
b) Dialógusból monológba, onnan dialógusba (16,17-33)

Vége a hosszú monológnak, de még mindig van mit elmondani egy a Mester és tanítványai közötti dialógusban. Jézus kijelentése a rövid időről és a mihamarabbi visszatérésről a tanítványokban korábban mondottakat idéz föl. Mit jelent ez a "rövid idő"? Jézus nem válaszol egyenesen, hanem helyette elmagyarázza, hogyan fog a bánat örömre változni (ld. a 20,20-at ennek megvalósulására), mint az anyáé szokott gyermeke születése után (20-22. versek). A születés ama napján, hogy folytassuk a hasonlatot, a képes beszédnek vége lesz (23a. 25. versek) és eljön annak az ideje, hogy azok, akik szerették Jézust és hittek isteni eredetében (27-28. versek) közvetlenül és ténylegesen folyamodhassanak kéréseikkel a szerető Atyához (23b-24. 26-27). Mikor a tanítványok tanúságot tesznek hitükről (30b vers), Jézustól kapnak egy végső figyelmeztetést. Az ő órája idején szét fognak szóródni, mindenki el fogja hagyni őt, csak az Atya nem (32. vers). Szenvedni fognak, de csak Jézusban találják meg békéjüket. "Bízzatok" mondja a tanítványoknak, az akkoriaknak is és a mostaniaknak is. A megdicsőült Jézus máris fölülkerekedett a világon (33. vers).

4. Jézus imája (17,1-26). A búcsúbeszédek fejezeteinek (13-17. fejezetek) illő összefoglalását adja Jézus imája a 17. fejezetben, melynek előzményeit Mózes (MTörv 29-34), Jákob (Ter 49) és Pál (ApCsel 20,17-38) kis és nagy búcsúbeszédeiben, imáiban kereshetjük. Ez az egész rész egy hosszú ima, amelyben Jézus az Atyához fordul, mondhatnánk úgy is, hogy egyszerűen a "Miatyánk" ünnepélyes kibővítése, annak az imának, melyre tanítványait tanította a Mt 6-ban és a Lk 11-ben. Jézus a jelen és a jövő hívőiért imádkozik közvetítőkény menny és föld, Atyja és tanítványai között. Ezt gyakran nevezik Jézus "Főpapi imájának". Ez a cím csak akkor igazolható, ha úgy gondoljuk, hogy a közbenjárás papi feladat, és hogy az egység, melyért Jézus imádkozik, papi munka eredménye, valamint hogy az áldozat, amelyről a 19. vers beszél, kapcsolatban van a szent áldozattal. Bizonyára jobb, ha egyszerűen Krisztus egységért mondott imájának nevezzük.

a) Felosztás és tartalom

Jézus egyenesen Atyjához beszél ebben az öt versben. Eljött az óra; a cél az isteni jelenlét kinyilvánítása (megdicsőülés). Ahogy az evangélista a 3. versben megfogalmazza - és ez a beteljesült Logosz vagy az Ige teológiája - "Az örök élet az, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust." Istent a Fiúban megismerni, abban, akit küldött, az örök élet. Jézus megdicsőítette ezt a jelenlétet a földön (4. vers), és most visszatér ehhez a jelenléthez, az Atyához (5. vers). Befejezte a művet, melyet azért bíztak rá, hogy véghezvigye (4. vers). Isten igazi természete, a szeretet Jézus önfeláldozó halálában nyilvánult meg.

Jézus az Atyával folytatott beszélgetésében most a tanítványokkal kapcsolatos kérdésekre tér rá. Nekik kinyilatkoztatta Jézus az Atya nevét (föltehetőleg az ÉN VAGYOK-ot, amelyben az Atya osztozik a Fiúval), és ők felfogták a kinyilatkoztatást (6. vers), elfogadták a tanítást (8. vers), és hittek abban, hogy ami Jézusé, az attól származik, aki küldte őt (7-8. versek). Egyszóval hittek Jézus isteni eredetében és isteni azonosságában.

Ezekért a tanítványokért imádkozik Jézus a búcsú eme pillanatában a 9-19. versekben. A következőkért könyörög:

- "tartsd meg őket nevedben, amelyet nekem adtál" (11. vers)
- "hogy egyek legyenek, mint mi" (11. vers);
- "hogy örömöm teljesen az övék legyen" (13. vers);
- "óvd meg őket a gonosztól" (15. vers);
- "Szenteld meg őket az igazságban" (17. vers).

Másként fogalmazva: Jézus azt kéri a tanítványoknak, hogy az ÉN VAGYOK hatalmas ereje (ami a 18,6-ban fog nyilvánvalóan megmutatkozni) óvja meg őket; hogy egységük tükrözze az Atya és Fiú bensőséges azonosságát, és azon alapuljon; hogy szomorúságukat váltsa föl az az isteni öröm, hogy a Fiú az Atyát tükrözi vissza; hogy megóvják őket ennek a világnak a fejedelmétől; hogy teljességgel fölszenteltessenek - mint Jézus - Isten szolgálatának tökéletes felajánlásában, ami a világban betöltendő feladatuk lesz (18-19. versek).

Az eljövendő tanítványok számára egy lényeges adományért imádkozik Jézus - az egységért: "Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned... egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egy legyenek ők is" (21-23. versek). A misszió, amelyet a világban kell végezniük, csak ennek a szerető egységnek (18. vers) a bizonyítéka által lehet hatásos; mert csak akkor tud a világ hinni (21. vers), ha a tanítványok szerető egysége nyilvánvaló lesz, csak akkor ismerheti meg a világ (23. vers), hogy az Atya küldte el Jézust, és hogy az Atya szeretete megtalálható a tanítványokban, ahogy Jézusban magában is (23. vers) megtalálható volt. Ahol megtalálható a tanítványoknak ez a szerető egysége, ott lesz Jézus társasága is (24. vers), az isteni jelenlét (24. vers), az isteni név hatalma, és az Atya és a Fiú élő szeretete (26. vers).

b) Visszatérő témák

i) Nem téveszthetjük szem elől az "Atya" gyakori előfordulását a szövegben, összesen hatszor (1.5.11.21.24.25. versek). Ezekben az egyedül Jézus szóhasználatára jellemző arám Abba ("szerető Atya") szó tükröződik, szokásosan ezzel a megszólítással kezdte imáját. Miközben tökéletesen egységben kapcsolódik az Atyához, mindig engedelmes és szerető Fiú marad.

ii) Az ima központi motívuma az egység - a jelen és jövendő tanítványok egysége, amelynek az Atya és a Fiú egysége szolgál mintául, egy olyan egység, amely az Atya és a Fiú szeretetében gyökerezik, és amely minden tanítványnak megadatik (26. vers).

iii) Nagyon erős hangsúly esik a szeretetre: az Atyának a tanítványok iránti szeretetére (23. vers), az Atyának Jézus iránti szeretetére (23-24. vers), az Atyának Jézus és a tanítványok iránti szeretetére (26. vers). Az evangélium legfőbb kinyilatkoztatása az Atya szeretete. Jézus, a megtestesült Ige, egyetlen szóval közli az Atyát, s ez a SZERETET. Ebből az imádságból végig egyértelműen kiderül, hogy az egyház szeretetközösség, hogy élő jele vagy szentsége az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének.

iv) A "világ" szó tizenhétszer fordul elő ezekben a versekben. Ez a világ az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ. Júdás (12. vers) egyik példája azoknak, akiknek minden fölkínáltatott és elutasították, aki megtapasztalta a fényt és az életet, de elhagyta azokat a sötétségért és a halálért. Ugyan nem ezért a világért imádkozik Jézus, de nem is fordult el tőle egészen, hiszen nem egészen reménytelen. Ugyan Jézus nagy átéléssel imádkozik mostani és jövendő tanítványaiért, a 21. és 23. versekben az a kérés fogalmazódik meg, hogy a keresztény egység által higgye el és tudja meg a világ, hogy Jézust a szerető Atya küldte.

c) A Miatyánk visszhangjai

Habár a szokásos "Miatyánk" nem található meg a negyedik evangéliumban, vannak olyan apró visszhangjai, amelyek elég odaillőn jelennek meg ebben az egyedülállóan jánosi imában. Az "Atya"-megszólítás, mint láttuk, hatszor fordul elő Jézus imájában. Az Isten nevére való utalás - mely hasonlít a Miatyánk "Szenteltessék meg a Te neved" sorához - előfordul a 6.11.12. és 26. versekben. A megdicsőülésre való utalás az 1.5. és 24. versekben található, mely elvezet bennünket az isteni jelenléthez, a "Jöjjön el a te országod" reményéhez. És az a kérés (15. vers), hogy a tanítványokat óvja meg az Atya a gonosztól, a "Mi Atyánk" végső kérését visszhangozza a Mt 6,56-ból.

d) Az eukarisztikus anyag

A 13-17. fejezetek tárgyalását lezárva bizonyára felfigyelt az olvasó arra, hogy semmiféle utalás nem hangzik el az Eukarisztiára. Láthatóan az evangélista eukarisztikus anyagának helyéül a 6. fejezet végét választotta, ahol a mennyei kenyérről szóló homília meggyőző konklúzióval zárul. A 15. fejezet szőlőtő-allegóriája viszont eukarisztikus eredetűnek látszik, különösen akkor, ha észrevesszük, hogy a "bennem marad" pontosan megfelel nyelvileg a 6,56-ban szereplő "bennem marad és én őbenne" formulának.

A beszédektől - legalább négy teljes fejezet erejéig - az elbeszélésekhez fordulunk. Lábunk újra földet ér, miután megtettünk egy szív- és képzeletbeli utazást a fönti világban, ahol az Atya és a Fiú örök egységben élnek, és ahonnan el fogják küldeni az életadó Vigasztalót. Itt találjuk a földi Jézust útban a szenvedés és a keresztrefeszítés, vagyis az isteni szeretet megdicsőítése felé. Az Evangéliumnak ez az a pontja, ahol János olyan anyagot közöl, amely mind tartalmában, mind sorrendjében, egészen hasonló a másik három evangéliuméhoz.

1. Az elfogatás (18,1-11). Jézus és tanítványai kimennek a városfalon kívülre, a Kedron-völgyétől nem messze keletre fekvő kertbe. Getszemáni (Mk 14,32; Mt 26,36) a kert neve, de ez nem szerepel a szövegben, mint ahogy a haláltusa sem, ami a többi evangéliumban benne van. János Jézus-portréja kerüli azokat a jellemvonásokat, melyek az ő megítélése szerint túlságosan emberiek. Pedig tudnia kellett a haláltusáról, hiszen ennek visszhangjai, bár más hangsúllyal és más környezetben, a 12,27-ben: "Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?" és a 18,11-ben megtalálhatók: "Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?"

Hogy "Jézus gyakran járt oda tanítványaival" (2. vers) az bizonyítja, hogy Júdás tudja, hol találja meg őt, és ez megegyezik azzal a jánosi gondolattal, hogy Jézus küldetése alatt többször látogatott Jeruzsálembe. Így hát ide jön Júdás a rómaiakkal, a "csapat katonával" és a zsidó hatóságok szolgáival (3. vers). A lámpák és a fáklyák a fény és a sötétség színpadának kellékei, ahol ez a drámai jelenet lejátszódik. Jézus isteni tudással (4. vers) fölfegyverkezve ütközik össze ellenfeleivel, beleértve Júdást is (5. vers), a 6,70-71 és a 13,2.27. Sátán-figuráját, amikor megkérdezi: "Kit kerestek?". Válaszukra, hogy a "A názáreti Jézust", Jézus félelmetesen és fenségesen feleli, hogy ÉN VAGYOK - ego eimi. Az ÉN VAGYOK jelenlétében kötelező imádattól a Sátán és segédei "meghátráltak és a földre estek" (6. vers). Jézusnak, akit az Atya "küldött", van hatalma saját sorsa fölött. És rá van bízva saját nyájának sorsa is: "engedjétek el ezeket" (8. vers). Jézus senkit nem veszít el azok közül, akiket Atyja adott neki (9. vers, és vö. 6,39; 10,28; 17,12).

Péter kardjának a hirtelen válasza párhuzamban áll Mk 14,47-tel, Mt 25,51-gyel és Lk 22,50-nel, bár csak János mondja, hogy Péter a támadó és Malkus az áldozat. (Érdekes, hogy János is és Lukács is egyetért abban, hogy a jobb fület érte a csapás.) Jézus azonnal véget vet az erőszaknak. Jézus eledele az, hogy beteljesítse Atyja akaratát (4,34); itala pedig bármi, amit az Atya kínál.

2. Annás és Kajafás előtt: Péter tagadásai (18,12-27). A kertből Jézust Annáshoz viszik, aki Kaifásnak (az ő öntudatlan próféciáját Jézus megváltó haláláról a 11,50 jegyzi le), a főpapnak az apósa. Annásnak kivételes pályafutása volt a zsidó hierarchiában. Maga is főpap Krisztus után 7-14 között, majd a későbbi években öt fia, valamint szintén Kaifás nevű veje követte e poszton. Nem meglepő, hogy akkor is, amikor már nem volt főpap, nagy és tényleges hatalommal rendelkező személyiség maradt Jeruzsálemben. Ezekben a versekben az evangélista, mintha csak kettős színpadot használna, hol az Annás-Jézus-beszélgetést világítja meg, hol Péter és vádlói összecsapásait.

Péternek először a bíróság kapujában támad nehézsége. Egy másik tanítvány (a szeretett tanítvány?), akit ismert a főpap, fölhasználta befolyását arra, hogy Pétert is bevigye. Péterben keveredik a bátorság - Jézust még ide is követi (15. vers) - és az erős félelem. Egy szolgálólány kérdésére: "Nem vagy te is ennek az embernek a tanítványai közül?", tagad: "Nem vagyok" (17. vers). Péter kardjának vadsága nyelvének hazug gyengeségévé változott. Péter odaállt a tűzhöz (18. vers). A hideg átjárta a testét is és a lelkét is.

Egy másik színpadon (19-24. versek) Péter félelmét összevethetjük Jézus bátorságával. Jézus a nyílt színen tanított, "az emberek előtt" ("a világnak" mondja a görög szöveg). Akkor miért úgy hallgatják ki, mint egy cinkos gonosztevőt? Erre a kérdésre arculütés a válasz. Mivel Annás nem képes kielégíteni rangjához méltatlannak tűnő kíváncsiságát, Jézust vejéhez küldi megkötözve.

Közben, visszatérve a tűzhöz (25-27. versek), Péter helyzete rosszabbodik. Korábban, a vacsoraasztalnál még oly bátor Péter (13,37) szembekerülve az ott álldogálókkal és a megsebesített Malkus egyik rokonával (26. vers) teljesen magába roskad: "Nem vagy te is ennek a tanítványai közül?" "Nem vagyok." (25. vers). A harmadik tagadással Péter beteljesítette a prófétai jövendölést - és a kakas megszólalt.

Jézus perének a részletei eltérnek valamicskét a négy evangéliumban. Az állandó elem, hogy a város falain kívül egy elzárt helyen fogják el; az viszont már változó, hogy mi történt utána. Míg Mk 14,53-65 és Mt 26,57-68 egy formális éjjeli kihallgatásról beszél a Szanhedrin, Jeruzsálem vallási kormányzó testülete előtt, addig Lk 22,54.63-64 és János egy kevésbé formális találkozást írnak le azon az estén, ami Lukács szerint a főpap házában zajlott le, János szerint pedig Annásnál. Ezek az összeegyeztethetetlen eltérések mind olyanok, melyek a szóbeli áthagyományozás évei során keletkezhettek. Mind a négyen egyetértenek abban, hogy másnap reggel volt valamilyen kihallgatás, és hogy Jézus megjelenése Pilátus előtt döntő volt.

3. Pilátus: A halálos ítélet (18,28-19,16). Pilátus igen jól ismert történelmi személyiség. Judea római prokurátoraként uralkodott, tíz évig (Kr. u. 26-36-ig) Szíria kormányzójának volt alárendelve; ez alatt az idő alatt fő feladata a pénzügy, vagyis az adók behajtása volt a birodalmi kincstár számára. A zsidókkal érzéketlenül, gyakran kegyetlenül bánt. Mikor csapatai bevonultak Jeruzsálembe azokkal a jelvényekkel, amelyeken a császár képe volt, a zsidók fölháborodtak, és egy bátor és veszélyes vitában Cesáreában, ahol hivatalos lakóhelye volt, rávették a prokurátort, hogy tüntesse el azokat. Lefoglalta a templomi pénzeket is, és azzal fizetett a jeruzsálemi vízvezetékért. Ez újabb tiltakozást váltott ki, amely erőszakba torkollott, amikor a tiltakozó zsidókat Pilátus katonái botokkal kergették szét. A szamáriaiakkal szembeni kegyetlensége azzal végződött, hogy miután a panaszosok Vitellus követhez, a szír kormányzóhoz folyamodtak segítségért, az elbocsátotta Pilátust, és visszaküldte Rómába, hogy a panaszokra az uralkodó, Tiberius előtt adjon választ. Tiberius viszont meghalt, mielőtt Pilátus megérkezett volna; és Pilátus ekkor tűnt el a történelemből. Nem ismerjük még halálának idejét sem. (A korai egyháztörténész, Eusebius úgy gondolta, hogy öngyilkosságot követett el.) Nem volt nagytehetségű politikus, majdnem kizárólag csak a Jézus halálában viselt szerepéért került bele a történelembe.

Számos kommentátor észrevette, hogy erről a Pilátus előtti tárgyalásról készült beszámoló úgy lett megszerkesztve, hogy az események két helyszínen játszódnak le párhuzamosan (kint a tömeg, bent Jézus), és a fordított parallelizmusok szabályai szerint (mint a Prológus esetében). Szerkezetileg a következő hét jelenetre osztható az elbeszélés:

Kint (a) 18,28-32: a zsidó tisztségviselők Jézus halálát követelik Pilátustól
Bent (b) 18,33-38a: Pilátus és Jézus első beszélgetése
Kint (c) 18,38b-40: Pilátus szabadon szeretné engedni Jézust, mivel nem találja semmilyen bűnben vétkesnek.
Bent (d) 19,1-3: Megostorozás és tövisekkel való megkoronázás: Jézus mint király
Kint (c') 19,4-8: Pilátus semmilyen bűnben nem találja Jézust vétkesnek (kétszer)
Bent (b') 19,9-11: Pilátus és Jézus második beszélgetése.
Kint (a') 19,12-16: a zsidó tisztségviselők elérik Pilátusnál a halálos ítéletet

Kint (a) 18,28-32. János a tényen kívül semmit nem mond Jézus Kaifás előtti meghallgatásáról (18,24.28). A helytartóság volt a prokurátor hivatalos bírósága, amikor Jeruzsálemben tartózkodott. Vitáznak róla, hogy a helytartóság a templom körzetében, az északnyugati sarokban volt-e (Antonia) vagy Heródes palotájában, a város nyugati hegyén. A zsidók arra hivatkoznak, hogy vallásuk miatt kerülik a tisztátalan helyet (ti. a helytartóságot, szerk.), azért, hogy megehessék a húsvéti vacsorát (28. vers). Ez az utalás arról tanúskodik, hogy János az Utolsó Vacsorát nem pászkai étkezésként (13,1; 19,14.31) mutatta be. A másik három evangélium viszont igen. A kommentátorok messze nem tudnak megegyezni e híres probléma egyetlen megoldásában sem. A Pilátus és a tisztségviselők közötti párbeszéd egyértelművé teszi az utóbbiak azon szándékát, hogy végeznek Jézussal; és Pilátus az, aki arra kényszeríti őket, hogy ezt beismerjék (31. vers). Az evangélista ebben annak az isteni szükségszerűségnek a beteljesülését látja, hogy Jézus fölemeltetik (3,14; 8,28; 12,32-34) a keresztre, római büntetés szerint. A rendelkezésünkre álló bizonyítékok hitelesítik a 31. vers állítását, miszerint a jeruzsálemi Szanhedrinnek nem volt hatalma ahhoz, hogy halálos ítéletet hozzon, különösen akkor nem, amikor Pilátus maga is a városban volt.

Bent (b) 18,33-38a. Pilátus kérdése, hogy "Te vagy a zsidók királya?" (33. vers) ugyanúgy Pilátus első megnyilatkozása a Mk 15,2-ben, a Mt 27,11-ben és a Lk 23,3-ban is. Ez föltétezi és komoly érvként is szolgál amellett, hogy Jézust hivatalosan azzal vádolták a főpapok, hogy valamiféle Róma-ellenes királyságra tör. Pilátus kérdése veszélyes volt - szemtelen válasz esetén elítélhette volna Jézust mint bujtogatót. Ezért Jézus első válasza közvetett, Pilátus lelkiismeretének szól (34. vers). De a 36-37. versek egyenesek és a lényegre vonatkoznak. Jézus király, de egészen különleges típus. Királysága nem evilági (36. vers), nem földi eredetű. Pilátus azon kérdésére, hogy "Tehát király vagy te?", Jézus azt válaszolja, hogy egész küldetése az, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Mindazok, akik az igazság elkötelezettjei, hallgatnak a szavára. A megítélés alapja az, mondja Jézus, hogy az ember elfogadja-e őt, a megtestesült igazságot vagy sem (37. vers). Pilátus a háttérben marad. Igazából nem is érti a problémát (38. vers).

Kint (c) 18,38b-40. Pilátus ismét kimegy, ez alkalommal abban reménykedik, hogy a tömegnek adott választási lehetőség megszabadítja majd a döntéstől, melyet fél meghozni. Bizonyára Jézust akarják majd, hogy szabadon engedje, inkább, mint a bűnöző Barabást. (És imígyen Pilátust is megszabadítják a felelősségtől.) De Pilátus nem szabadul meg ilyen könnyen: "...kiáltozni kezdtek: «Ne ezt, hanem Barabást!»" (40. vers). Barabás, mint a görög szöveg mondja, leistes, vagyis talán politikai fogoly lehetett, habár a kifejezés vonatkozhat közönséges rablóra vagy banditára is. De most térjünk vissza Pilátus ítélőszékéhez.

Bent (d) 19,1-3. János azokat a gúnyolódásokat hangsúlyozza, amelyek a királyságra vonatkoznak - arra a királyságra, amely egy másik szinten valóban Jézusé. Így előkerül a korona, a királyi bíborpalást, a királynak járó üdvözlés. A jelenet ironikus, hiszen Jézus, akit alaposan és sokféleképpen azzal csúfoltak, hogy király, valóban király volt. Az az igazság, és azt emeli ki az irónia is, ami a Pilátus előtti tárgyalás teológiai és szerkezeti lényegét alkotja.

Kint (c') 19,4-8. Ez a rész a (c)-vel áll párhuzamban, ahol Pilátus ártatlannak mondja Jézust. Ez alkalommal Pilátus kétszer mondja el véleményét: "Én semmi vétket sem találok benne" (4. 6. vers). A 6. vers felszólítása, hogy "Vigyétek el, és ti feszítsétek keresztre!", sem nem ítélet, sem nem a vádlóknak adott engedély. Így mondhatnánk másként: "Gyerünk! Tegyétek meg magatok, a saját felelősségetekre. Ám arra ne számítsatok, hogy majd én felelek ezért." A helyi hatalmasságok erre adott válasza teljesen egyértelművé teszi, hogy miért annyira ellenségesek vele: "...a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!" (7. vers). A rómaiakat annyiban érinti az ügy, amennyiben, a hamis vád szerint, Jézus királysága a császáréval rivalizál; a zsidók vádja pedig az, hogy Jézus úgy cselekedett, mintha Isten egyetlen Fia volna.

Bent (b') 19,9-11, a második párbeszéd. Pilátus egyre növekvő félelemmel és kíváncsisággal reagál a Jézus isten-fiúságáról szóló beszédre. Először az kelti fel Pilátus érdeklődését, hogy Jézus hallgat (9. vers), majd pedig hogy úgy válaszol, mint aki bízik saját ártatlanságában és sorsában (11. vers).

Kint (a') 19,12-16. Végül úgy kényszerítik ki Pilátustól az ítéletet, hogy visszatérnek a politikai vádhoz: "...aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak!" (12. vers). Ez a döntő vád. Az utolsó jelenet ismét kint, a nyilvánosság előtt, a Gabbatának nevezett köves udvaron játszódik. (Az antóniai ásatások bizonyítják, hogy a templomi terület sarkánál volt egy hatalmas, megmunkált kövekkel kirakott udvar.) A Pilátus és a tömeg közt folyó párbeszéd János szándéka szerint királyi és ironizáló. "Nézzétek, itt a királyotok!... Királyotokat feszítsem keresztre?" (14-15. vers). S itt következik a főpapok félelmetes színvallása: "Nincs királyunk, csak császárunk!" (15. vers). Ez istenkáromlás volt, mivel a zsidó vallás egyik fő hitigazsága szerint Jahve és csakis Jahve volt a király. János elmondja nekünk, hogy azok, akik megtagadják Jézust, Atyját sem vallhatják királyuknak. Pilátus enged a politikai nyomásnak, és átadja Jézust. "Húsvét készületi napja volt, a hatodik óra táján" (14. vers). Mikor az Isten Bárányát (1,29.36) halálra ítélték, a húsvéti bárányok is készen álltak az áldozathoz. Jézus haláláért kölcsönösen felelősek Júdás, a tanítvány; Pilátus, a római; és a jeruzsálemi zsidó hatóságok.

4. A keresztrefeszítés (19,16b-22). Jézus maga viszi a keresztet (17. vers). János nem vonja kétségbe - ha egyáltalán tudott arról -, hogy cirenei Simon segített neki, de a hangsúlyt arra helyezi, hogy Jézus irányította saját életét és halálát. Elfogadja önnön halálát; viszi saját keresztjét. A Koponyák hegyén feszítik meg (héberül Golgota, latinul Calvaria, innen származik a 'kálvária' szavunk).

A kereszten lévő föliratról bár mind a négy evangélista megemlékezik - némi eltéréssel ugyan -, de csak János tartja annyira fontosnak Jézus király voltát, hogy szól háromnyelvűségéről is. A görög a mediterrán világ nyelve volt; a latin a római birodalomé. János azt mondja, hogy Jézus királysága egyetemes, és a keresztről hozza ezt az egész világ tudomására. Pilátus makacs ragaszkodása ahhoz, hogy a fölírás maradjon úgy, ahogy eredetileg készült, kis bosszú azok ellen, akik arra kényszeríttették, hogy elítélje az ártatlant. Hadd izgassa őket egy kicsit a számukra sértő cím.

5. Krisztus ruhája (19,23-24). Ez az első olyan esemény, amelyben János az ószövetségi prófécia beteljesülését látja. Hogy Jézus öltözete a katonák szánalmas prédája lesz, a Zsolt 22,19-re vezethető vissza. Ezt a zsoltárt gyakran használták arra az ősegyházban, hogy Jézus szenvedését előrevetítsék vele. Hogy Jézus köpenye varratlan, lehet, hogy tudatos párhuzam közte és a főpap között, akinek szintén varratlan volt a köntöse; habár ennek lehetőségét vitatják a tudósok. Jézusról nem mint papról, hanem mint királyról beszél János.

6. Jézus anyja és a szeretett tanítvány (19,25-27). Ezt a jelenetet az evangélium legfontosabb pillanatába helyezte János; több ez, mint egyszerű fiúi fontoskodás, ez Jézus anyja iránti törődése, gondoskodása halála óráján. Kérdés, hogy mit szimbolizál ez az esemény? Számos megoldási javaslattal találkozunk. Mivel e bekezdés szövegkörnyezete az, hogy Jézus kileheli a lelkét (30. vers), és vér meg víz folyik ki átdöfött oldalából (34. vers), azt gondolom, hogy ebben a néhány versben János a keresztény közösség születését rajzolja meg szimbolikusan. Ez Jézus megdicsőülésének az órája - fölmagasztalásáé -, és ahogy meghal, rögtön átadja a Lelkét. Keresztje alatt áll egy asszony és egy tanítvány; egyikőjük sincs megnevezve, mintha csak szimbolikus voltukat hangsúlyoznák ezzel. Az asszony jól szimbolizálhatja az anyaszentegyházat, a szeretett tanítvány pedig mindazokat a tanítványokat, akik arra hivattak, hogy kövessék Urukat szerető engedelmességében. Amikor az anyaszentegyházat szimbolizáló asszonyhoz és a szeretett tanítvány alakjához csatlakozik Jézus Lelke, melyet most átad (30. vers), midőn megdicsőült (7,39), valamint a vér és a víz, az Eukarisztia és a keresztség jelei, megmutatkozik a keresztény közösség. Habár nem biztos, hogy ez a megoldás, nem kell túlzónak sem tartanunk, különösen akkor nem, ha olyan evangélista művéről van szó, mint János, aki kedveli a teológiai kettős szinteket.

Lehet, hogy még a Ter 3,15-ben szereplő asszonyra is gondol, valamint annak utódai és a Sátán-kígyó utódai közti ellenségeskedésre. János érdeklődést mutat a Teremtés könyve iránt. Ugyanúgy kezdi evangéliumát, és utal is a teremtésre; bemutatja a konfliktust a Sátán és Jézus között (12,31-33; 14,30), és szól a Sátán utódairól (Júdásról és az ellenfelekről). Ha a 19,26-beli asszony valóban a Ter 3,15 asszonyára utal, akkor János összegyűjtötte a Teremtés történetének összes elemét az újrateremtés eseményéhez: a kígyót, a kígyó leszármazottját, az asszonyt, az asszony leszármazottját és talán még a kertet is: "Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert..." (19,41). Valóban, a keresztrefeszítés története nemcsak kertben végződik (19,41), hanem kertben is kezdődik (18,1); és egyedül János jelöli meg a helyet a négy evangélista közül.

A negyedik evangélium Máriát is kettős szerepben mutatja a kereszt alatt:

a) mint az anyaszentegyház női szimbóluma, aki vigyáz Jézus tanítványaira, akiknek pedig ő van gondjukra bízva, és akik gyermekeivé lesznek, és ebből következően Jézus fivéreivé és nővéreivé. A Jézushoz fűződő kapcsolat nem csupán személyes jellegű; magába foglal egy közösséget is, a fivérek és nővérek családját;

b) mint a győzedelmes asszony, hangsúlyozva a nő részvételét a megváltásban. Éva negatív bibliai portréját az életadó Ave képe helyettesíti (Ave = Éva nevének a fordítottja, szerk.).

7. A halál (19,28-30). János számára Jézus akkor hal meg, amikor készen áll a halálra, az előre meghatározott időben, amikor beteljesedik az Írás. A "Szomjúhozom!" a szövegben vagy a Zsolt 69,21-re, vagy a Zsolt 22,15-re utal. Mindkét zsoltárt gyakran idézi az Újszövetség. A borecet (29. vers) a katonák gyatra kesernyés itala volt. Az izsóp (29. vers) aligha tartotta meg a borecettel átitatott szivacsot. Talán csak emlékeztetni akarta János zsidó olvasóit arra a növényre, amellyel beszentelték ajtójukat a húsvéti bárány megváltó vérével a Kiv 12,22-ben. Ha így van, akkor ez rejtett kapcsolatban van a "Beteljesedett!"-tel (30. vers), - Jézus bevégezte azt a munkát, amelyet az Írás szerint Atyja akaratából kellett megcselekednie, az emberiség megváltását. "Aztán lehajtotta a fejét és kilehelte lelkét." (30. vers). A negyedik evangéliumnak megfelelően egyedi a szóhasználat. Jézus a halálban való megdicsőülése a világba küldte a Szentlelket (7,39; 19,34; 20,22).

8. A lándzsa (19,31-37). A 31. versben olvasható sietség onnan ered, hogy péntek délután volt, és a szombat (Jánosnál a húsvét) a naplementével kezdődik. A katonáknak csak néhány óra maradt arra, hogy megtegyék, amit a testekkel mindenképp meg kellett tenniük. A másik kettőnek ezért eltörték a lábát, hogy ezzel siettessék halálukat, de ez fölösleges volt Jézus esetében, aki már halott volt. Ehelyett átdöfték az oldalát, utat nyitva ezzel a vér és víz keverékének; ennek az eseménynek az evangélista vagy az, akitől az információit kapta, szemtanúja volt. A 35. vers hangsúlyozza ezt a tényt. Az egyházatyák közül sokan a vérben és a vízben az Eukarisztia és a keresztség jeleit látják, az egyház életének alapját, az új Évát, aki az új Ádám oldalából jön elő. János megint ószövetségi szövegek beteljesedésére utal. A "Csontját ne törjétek!" mondat a Kiv 12,46 beolvasztása a szövegbe, ami a pászka-bárányra vonatkozott, valamint a Zsolt 34,20-é, amely azt írja, hogy Isten megvédi az igaz embert. A "Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak" Zak 12,10-re utal, ahol az átszúráshoz még az is társul, hogy az Isten elárasztja Jeruzsálem lakóit a kegyelmével és az imádság szellemével. Jézus átszúrása még ennél is többet jelent.

9. A temetés (19,38-42). Mind a négy evangélista megemlíti aritmateai Józsefet, aki Jézus temetésénél segítkezik (Mt 27,57-60; Mk 16,43-46; Lk 23,50-53). De csak a Mt 27,60 magyarázza meg, hogy az új sír, amelybe Jézust temették, Józsefé volt. És csak János mutatja be Nikodémust. János szerint mindketten krypto-keresztények voltak, akik most kitörtek félelmük sötétjéből. Bátor cselekedetük a Jn 12,32 igazolása: "Ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok."

A nagymennyiségű mirha és aloé (39. vers), amit a temetéshez használtak, Jánosnak alkalmat ad arra, hogy végül ismét Jézus király voltára utaljon. Királyi temetésben részesül.

A szöveg itt ugyanúgy drámai formába rendeződik, mint a 9. fejezetben, mintha csak színészek és színésznők játszanák el a történetet. A résztvevők száma csökkenthető, hacsak egy angyal szerepel (A) és egy tanítvány (T). Furcsán meglepő az a tény, hogy János szövege mennyire természetesen alkalmazkodik a drámai elrendezéshez.

[I. RÉSZ: A sír]

[1. SZÍN]

Vasárnap reggel. Mária Magdolna (MM), Péter (P), a szeretett tanítvány (SzT), Elbeszélő (E)

E: ¹A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt.

MM: Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. ²Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz.

E: (akit kedvelt Jézus)

MM: és hírül adta nekik: "Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették."

P: ³Péter

E: és a másik tanítvány

P és SzT: elindult és a sírhoz sietett.

E: ⁴Mind a ketten futottak.

SzT: De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. ⁵Benézett és látta a gyolcsot, de nem ment be.

P: ⁶Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, ⁷meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen.

SzT: ⁸Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.

E: ⁹Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból

P és SzT: ¹⁰Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

[2. SZÍN]

Ugyanazon a vasárnap reggel. Mária Magdolna (MM), Angyalok (AA), Jézus (J), Tanítványok, Elbeszélő (E)

E: ¹¹Mária ott állt és sírt

MM: a sír előtt. Amint így sírdogált, egyszercsak benézett a sírba. ¹²Látta, hogy ott két fehér ruhába öltözött angyal ül.

A-1: Az egyik a fejtől,

A-2: a másik a lábtól, ott, ahol Jézus teste volt.

AA: ¹³"Asszony," kérdezték "miért sírsz?"

MM: Mert elvitték Uramat - felelte -, s nem tudom, hova tették."

E: ¹⁴E szavakkal

MM: hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt,

E: de nem tudta róla, hogy Jézus.

J: ¹⁵Jézus megkérdezte: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?"

MM: Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: "Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal."

J: ¹⁶Jézus most nevén szólította: "Mária!"

MM: Erre megfordult, s csak ennyit mondott: "Rabboni"

E: (ami annyit jelent, mint "Mester")

J: ¹⁷Jézus ezt mondta neki: "Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez."

MM: ¹⁸Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: "Láttam az Urat, s ezt mondta nekem."
 

[II. RÉSZ: A fölső szoba]

[1. SZÍN]

Ugyanazon vasárnap, este. Tanítványok (TT), Jézus (J), Tamás (Ta), Elbeszélő (E)

E: ¹⁹Amikor beesteledett, még a hét első napján

T-1: bár bezárták az ajtót

T-2: a zsidóktól való félelmükben

J: Jézus megjelent a tanítványoknak. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: "Békesség nektek!" ²⁰E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát.

TT: Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.

J: ²¹"Békesség nektek!" ismételte meg Jézus, "Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket."

E: ²²Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta:

J: "Vegyétek a Szentlelket! ²³Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad."

Ta: ²⁴ A tizenkettő közül az egyik, Tamás

E: vagy melléknevén Didimusz, (amely ikert jelent)

Ta: nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus.

TT: ²⁵A tanítványok elmondták: "Láttuk az Urat!"

Ta: De kételkedett: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem az ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem kezem, nem hiszem."

[2. SZÍN]

Egy héttel később. Tanítványok (TT), Jézus (J), Tamás (Ta), Elbeszélő (E)

E: ²⁶ Nyolc nap múlva

TT: ismét együtt voltak a tanítványok

Ta: és Tamás is ott volt velük.

E: Bár az ajtó zárva volt,

J: ekkor újra megjelent Jézus. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: "Békesség nektek!" ²⁷Aztán Tamáshoz fordult: Nyújtsd ide ujjadat, és nézd kezemet. Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!"

Ta: ²⁸Tamás fölkiáltott: "Én Uram, én Istenem!"

J: ²⁹Jézus csak ennyit mondott: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

E: ³⁰Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. ³¹Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek:

Mind: Jézus a messiás, az isten fia,

E: s hogy a hit által életetek legyen benne.

1. Irodalmi elrendezés. János művészi gonddal szerkesztette meg ezt a részt. Az első felvonás a sírnál játszódik, ahol két különböző jelenet zajlik. A II. felvonás a szobában játszódik, a két felvonás között egy hét különbség van. Mindegyik jelenetnek két főszereplője van: Péter és a szeretett tanítvány; Mária Magdolna és Jézus; Jézus és a tanítványok; Jézus és Tamás. Ahogy a négy jeleneten keresztül haladunk, az előző jelenet mellékszereplője (Mária, majd a tanítványok, végül Tamás) mindig a főszereplője lesz a következő jelenetnek. Minden pontosan meg van szerkesztve. Szerkezeti vázlata a következő, a dőlt betű jelöli a főszereplőket.

1. jelenet Mária Magdolna, Péter, a szeretett tanítvány

I. RÉSZ (Vasárnap délelőtt)

a sírnál 2. jelenet Mária Magdolna, 2 angyal, Jézus, a tanítványok

(Ua. vasárnap délelőtt)
 

1. jelenet Jézus, tanítványok, Tamás

II. RÉSZ (Ua. vasárnap délelőtt)

a sírnál 2. jelenet Jézus, Tamás, tanítványok

(Egy hét múlva vasárnap)

2. Teológiai szándék. János teológiája nyilvánvalóvá válik, ha megfigyeljük a résztvevők reakcióját. Hogyan jutnak el addig, hogy higgyenek a fölemelt Úrban? A nyitó jelentben Mária, aki mellékszereplő, látja, hogy a követ elmozdították a sírról. ő természetesen reagál erre: "Elvitték az Urat a sírból" (2. vers). Hinni még nem hisz.

Péter és a szeretett tanítvány, a főszereplők a sírhoz sietnek (reménykedve). Látják a halotti lepleket és a fejét takaró kendőt. Pétert ez zavarba hozza, de a szeretett tanítvány hittel válaszol erre: "Látta és hitt" (8. vers). Ez a szeretett és szerető tanítvány keveset látott, mégis hitt.

A következő jelenetben (11-18.) Mária lesz a főszereplő. Még mindig a természetes magyarázattal kísérletezik (a 13.15. versek megismétlik a 2. vers lényegét). Hinni akkor kezd, amikor meghallja (16. vers) és meglátja (18. vers) az Urat. Jézus báránya megismeri a hangját (10,4).

A tanítványok, akik a 2. jelenetben lépnek színre, a következő jelenetben (19-25. versek) a középpontba kerülnek. Először félnek, majd a félelem örömmé változik az "Úr láttára" (20. vers). Számukra az adja a hitet, amit látnak.

A 19-20. versek mellékszereplője Tamás, főszereplő lesz a záró jelenetben. Kiváltképp hitetlenkedő álláspontja miatt. Addig nem hisz, amíg nem látta és érintette (25. vers) az Urat. És Jézus elvezeti őt a látáson és érintésen át a hitre (27. vers).

Az evangélista ezeket a változatos reagálásokat és lehetőségeket azoknak az embereknek foglalja össze, akik az ő idejében éltek. Mi lesz a válaszuk, az ezt követő válaszuk a föltámadásra? Talán Péter zavartsága lesz? Vagy az, mint a szeretett tanítványé, aki mivel oly bensőségesen egyesült az Úrral a szeretetben, azonnal hitt, a legkisebb bizonyíték hatására? Vagy mint Mária Magdolnáé és a többi tanítványé, akik csak akkor hittek, amikor látták és hallották? Mint Tamás, aki nem akart hinni egészen addig, míg nem láthatta és érinthette Jézust, míg nem került olyan helyzetbe, hogy a hitetlenség lehetetlenné vált számára? Azt mondja az evangélista saját keresztény kortársainak: "Azok az első tanítványok semmiképp nem voltak példamutatók, és a helyzetük sem olyan szerencsés. Majdhogynem rájuk erőszakolták a hitet. Ez nem olyasmi, amit irigyelhetnénk. A saját helyzetünk jóval szerencsésebb, jóval kedvezőbb, jóval keresztényibb. Kövessük a szeretett tanítvány példáját, aki oly kevés bizonyítéknak is hitt. A kilencedik boldogsággal ajándékozhat meg bennünket: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek" (29. vers). És valóban boldogok vagyunk mi, akik anélkül, hogy láttuk volna, hiszünk a föltámadt Jézusban, Urunkban és Istenünkben.

3. Fontosabb versek. 2. vers: "Elvitték az Urat a sírból!" János valószínűleg nem-keresztényekkel folytatott vitákból (Mt 28,13-15) ismeri ezt a köznapi magyarázatot. De kétségbe is vonja. A temetetési lepleket rendben találták (6-7. versek), ami aligha fordult volna elő, ha valaki elviszi a testet. Ezek a ruhák szándékosan hasonlítanak Lázár halotti lepleire (11. fejezet), bár Lázár ezekbe takarva jelent meg. Itt másféle föltámadásról van szó.

8. vers: "Látta és hitt." Az egyes szám használata a szeretett tanítványra korlátozza a hitet. A szeretet erőssége azonnal hitet eredményez. Ugyanaz a szeretet ez, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy fölismerje az Urat a 21,4. 7-ben, amikor a többiek nem ismerik föl.

9. vers: Ez a vers megint arra a módra utal, ahogy a föltámadás utáni tanítványok az Ószövetségi Írással magyarázták Jézus életét (Jn 2,17.22; 12,16).

14. vers: "...de nem tudta róla, hogy Jézus." A különböző föltámadásról szóló beszámolók kiemelik azt a jelenséget, hogy a föltámadt Úr tényleg a názáreti Jézus, de nehezen ismerni rá: ugyanaz csak máshogy. Zárt ajtókon megy keresztül (20,19.26), és a személyes barátok nem ismerik föl (Mária, a tanítványok a 21,4-ben az emmauszi kettő a Lk 24,16-ban). Ám később mégis fölismerik az Urat - hangjáról (Mária a 16. versben), a szeretet útján (a szeretett tanítvány a 20,8-ban és a 21,7-ben), a kenyértörésről (Lk 24,30-31) és Isten írott Igéjének erejében (Lk 24,32). Mindezek az elemek szervesen épülnek a közösség liturgiájába.

16. vers: "Jézus most nevén szólította: «Mária!»" Ez a 10,4-re emlékeztet bennünket. Jézus hangját fölismeri báránya.

17. vers: "Engedj! Még nem mentem föl az Atyámhoz." Nehéz biztosat mondani a jelentéséről. Talán arról lenne szó, hogy Jézus abban a pillanatban már útban van az Atyához, és Mária késleltetni látszik az utat? Vagy, talán Mária a lábába kapaszkodva imádja (mint a Mt 28,9-ben), habár Jézus embersége akkor lesz majd csak az imádás dicső tárgya (az új templom), amikor fölment a mennybe, és így beteljesítette saját megdicsőülését?

"...Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez" - ez hangsúlyozza azt a különbséget, ami Jézusnak az Atyához fűződő kapcsolata és a mi Atyához fűződő kapcsolatunk között van. De állíthatjuk az ellenkezőjét is, ami arra mutat, hogy Jézus valóban a miénk, és hogy az ő Istene a mi Istenünk is.

20. vers: "Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat." A 16,22 vers "hamarosan - kis idő múlva" kifejezéseire utal a tanítványoknak tett ígéret: "Most ti is szomorkodtok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örülni fog a szívetek..." Ez a vers a 20,20 beteljesedése. Jézus visszatért, máris visszatért a feltámadásban és a 22. versben általa ajándékba adott Szentlélekben.

21-22. versek: ezek a jánosi teológia kulcsszavai. A tanítványok Jézus második eljövetelekor nyerik el a Szentlelket: az eszkaton, a végső idő, amely már most elérkezett; a jövő jelenné vált. A 7,39 szerint a Szentlelket még nem kapják meg, mert Jézus még nem dicsőült meg. Jézus a kereszten kinyilvánítva isteni természetét, a szeretetet, kiárasztotta a Szentlelket (19,30), amit a vér és a víz szentségei szimbólumainak kiömlése jelképez. És most, amikor először találkozik a hívő közösséggel, a Szentlelket leheli rájuk, ami egyben Isten népének újjáteremtése is. Ugyanakkor elküldi ezeket a tanítványokat, pontosan úgy, ahogy őt küldte az Atya (21. vers). Az ő küldetése az övéké lesz; munkáját az ő kezükbe teszi le. És az a küldetésük, hogy szavaikban és tetteikben kinyilvánítsák az Istent, aki a szeretet. Általuk, akiket megerősített a Szentlélek, lesz megismerhető, látható és érezhető a világban Isten jelenléte. Ha igaz, hogy Jézus Isten szentsége, Isten magyarázója, mi a Lélek által Jézus szentségeivé válunk, és az ő élő magyarázóivá leszünk.

22-23. versek: világosan kifejtik, hogy a közösség részesedik Jézus bűnbocsátó hatalmából, lehet ez egyszerű utalás a keresztségre, a hagyományos bűnbánati szentségre vagy pedig arra, hogy az egyház folyton imádkozik Jézus által a bűnök bocsánatáért. De talán ennél többet mond az az utalás, mely a Jézus erejében való részesedésre vonatkozik. A mindig jelenlévő Szentlélek által a keresztény közösség megújíthatja a közösséget az Atyával és a Fiúval, az isteni bentlakást, amely békét szerez (21. vers) Istennel és felebarátainkkal. A keresztény közösségek az évszázadok során különböző módszereket fejlesztettek ki, amellyel hatásossá tehető ez az egyesítő erő.

24. vers: Tamás csak a negyedik evangéliumban tesz szert valamiféle jelentőségre (11,16; 14,5; 20,24-28; 21,2). Történeti személy, de ebben az evangéliumban jellemtípusként is szerepel. A látszólagos bátorság (11,16) keveredik benne a tudatlansággal (14,5), de különösen az jellemzi, hogy konokul keresi a feltámadást hitelesítő látható jeleket. Bizonyára a közösség azon keresztény tagjaira emlékezteti az evangélistát, akik a bátorság külső maszkja mögött tudatlanul és mély hit nélkül éltek. Mindezeknek mondja Jézus és János: "ne légy hitetlen, hanem hívő!" (27. vers)

28. vers: "Én Uram, én Istenem!" Ezt a hatásos megfogalmazást (Zsolt 35,23-24) János kétséget kizáróan egy keresztény hitvallásnak, vagy inkább a keresztény hitvallásnak szánja. A jánosi tanítvány számára Jézus egyszerre Úr és Isten. Ezzel a hitvallással János önmagát is belefoglalta az evangéliumba; az örömhír eme könyvének két egymásnak megfelelő pillére: a konklúzióbeli "Én Uram, én Istenem" megfelel az elején olvasható "...és Isten volt az Ige" mondatnak (1,1). A két megnyilatkozás szándékosan párhuzamos.

30-31. versek: Ez egészen egyértelműen a konklúzió, az evangélium eredeti kiadásának a befejezése. Azért jegyezte fel ezeket az evangélista - ami nem minden, amit feljegyezhetett volna -, mert ezzel serkenteni és erősíteni akarta a hitet Jézusban mint a Krisztusban - és mint az Isten Fiában. János már a 11,27-ben megvallotta ezt a hitet a Márta szájába adott szavakkal, Jézus egy másik halott-feltámasztásakor. Élni, igazán élni annyit jelent, mint hinni abban, hogy: a názáreti Jézus valóban a Messiás. S mi több, valóban az Isten Fia, aki az Atyától függ és neki engedelmeskedik, noha maga is isteni lény. ő a keresztények számára az Úr; ő a keresztények Istene.
 

A záró fejezet betoldás egy olyan eredeti változatba, amely a 20,31 fönséges nyilatkozatával zárult. Azonban az evangélium minden régi kéziratában megtalálható, és szinte az első kiadástól fogva a mű kiegészítése volt. Olyan valaki készítette, aki jól ismerte János gondolatait - bizonyára az egyik tanítványa -, és aki jól ismerte az evangélium anyagát, hiszen szerves része a kanonizált evangéliumnak.

A 21. fejezetet teológiai és irodalmi összefüggések sorozata köti az előző fejezethez. Az ebben a fejezetben található jánosi sajátosságok: Tibériás tava az 1. versben; Simon Péter neve a 2. versben, Tamás az iker; Nátánáel, a galileai Kánából a 2. versben; a 3-4. versekben az éjszaka és a nappal ellenpárja; a felismerés hiánya a 4. versben; a 7. versben a szeretett tanítvány, aki Péterhez kapcsolódik, és először ismeri föl az Urat; az izzó parázs a 9. versben azzal a képpel együtt, hogy Jézus a tanítványok szolgálója, és ő adja nekik a kenyeret; a 14. vers utalása két korábbi megjelenésre (a 20. fejezetben); Péter háromszoros hitvallása (15-17. versek), hogy ellensúlyozza a háromszoros tagadást, és ismételten bevezesse a pásztor témát (10. fejezet); Péter halála és megdicsőülése a 19. versben; utalás arra, hogy a szeretett tanítvány Jézus mellett ült az Utolsó Vacsorán a 20. versben. Amennyiben ez a fejezet betoldás - és az -, akkor is szép kiegészítés, és a keresztény közösség szegényebb lenne nélküle.

1. A halfogás (21,1-14). Meglehet, hogy ez a történet azonos azzal, amelyet Lukács az 5,4-10-ben mondott el. Lukács célszerűen szőkíti a feltámadással kapcsolatos ténykedéseket Jeruzsálem körzetére, ezért ezt a galileai történetet ő az evangéliuma 5. fejezetében prédikációs céllal idézi. A tanítványokat a férfiak és a nők halászainak nevezik, és tanítványai az Úr segítsége nélkül semmit sem tudnak fogni. És valóban Péternek a Lk 5,8-ban elmondott vallomása: "Uram, menj el tőlem, mert bűnös vagyok." jobban érthető, ha ez eredetileg egy feltámadás utáni történet volt, s így követte Péter tagadását.

Tibériás tava (1. vers) jánosi helyszín (6,22-23), és a halásztársakat is ismerjük Zebedeus fiait kivéve, akik csak itt tűnnek fel a negyedik evangéliumban. A "két másik tanítvány" közül az egyik látszólag a szeretett tanítvány, aki váratlanul feltűnik a 7. versben. Hogy éjjel sikertelken volt a halászatuk, majd nappal, Jézus megjelenésével hatalmas fogás következett (3-6. versek), felfogható János éjjelről és nappalról, világosságról és sötétségről szóló példázata gyakorlati alkalmazásának. A tanítványok Máriához hasonlóan (20,14) nem ismerik föl Jézust, és nagyon meglepő, hogy a szeretett tanítvány az első, aki felismeri az Urat (7. vers).

Az izzó parázs (9. vers) kettős célt szolgál. Előkészíti a jelenetet Jézus szolgáló szerepének a bemutatására, amikor is kenyeret (és halat) készít a tanítványoknak, valamint színpadi kellék, ami Péter szeretetének megvallásakor, emlékeztet arra az izzó parázsra (18,18), amely mellett Péter megtagadta az Urat.

A 153 nagy hal pontos említése (11. vers) mindenféle szimbolikus értelmezésre enged következtetni. Biztos, hogy szimbólum rejtőzik mögötte. János bizonyára nem képzelte, hogy a tanítványoknak volt arra idejük, hogy megszámolják a halakat, ami aztán még részévé is vált volna a keresztény hagyománynak. Szent Jeromos úgy gondolta, hogy mivel - korának zoológiája szerint - 153 különféle halfajta volt, a szám ennek megfelelően a teljességre utal. Lehetséges, hogy Jeromos nem volt eléggé járatos kora zoológiai elképzeléseiben, de a gyanúja, hogy itt univerzális szimbólumot kell keresni, helyénvaló volt. Mások úgy jutottak ugyanerre a szimbólumra való következtetésre, hogy rámutattak arra, amiért nem állok jót, hogy a 153 "univerzális" szám, egy olyan növekvő pontsorokból álló háromszögnek az összege, amelynek a csúcsa egy, az alapja pedig tizenhét.

Egy másik szimbolikus lehetőség abból adódik, hogy a tanítványok a halfogást (az emberiséget) hozzák az ételhez (Eukarisztia), amelyet a feltámadt Úr készített.

Ez Jézus harmadik (14. vers) megjelenése, amely fölsorakozott a 20. fejezetben található két "zárt ajtók mögötti" megjelenés mellé.

2. Péter (21,15-19). Péter találkozása a föltámadt Úrral gyönyörű anyagot tartalmaz. Jézus nyilvános alkalmat ad Péternek arra, hogy a szeretet által megbánást tanúsítson, ami figyelemre méltó példa, hiszen újjáteremti kapcsolatát az Úrral. Háromszoros tagadását ellensúlyozza a szeretet háromszori megvallása (az izzó parázs láthatóan színpadi kellék, amely az előző jelenetre utal). Ezzel ő és Ura között helyreállt az egység.

Ez az esemény a 10. fejezet pásztor témáját folytatja. Úgy tűnik, nincs különbség Jézus három parancsa között:

"Legeltesd bárányaimat!";
"Legeltesd juhaimat!", amihez a kettő együttese társul:
"Legeltesd juhaimat!".

Ezekiel 34 Jahve-pásztor szerepe átalakul Jézus-pásztorrá a Jn 10-ben, majd Péter-pásztorrá a Jn 21-ben. Fontos megjegyezni, hogy a Péter-pásztor szerepe a szeretet megvallásához (15-17. versek) és a hajlandósághoz kötődik (mint a jó pásztor a 10,11-18-ban), hogy föláldozza életét (18-19. versek). Megjegyzendő, hogy Péter életének fölajánlása ugyanúgy megdicsőítette Istent, mint Jézusé. A szeretet, a határtalan szeretet, az önzetlen, életadó szeretet láthatóvá teszi (és megdicsőíti) Istent, mert ez Isten természete. Isten neve a világban az önzetlenséget és életadó szeretet jelenti.

Amikor ez a fejezet íródott, Péter halála már kész tény volt. Akárcsak Ura (gondoljunk a 22. versre: "te kövess engem!), ő is széttárta karjait (18. vers), hogy meghaljon a Vatikán hegyén. A felövezés (18. vers) a kereszthez való odakötözésre utal, amit részben mindig kötéllel végeztek.

3. A szeretett tanítvány (21,20-23). Az utolsó esemény középpontjában stílszerűen a szeretett tanítvány áll. Az a kérdés: "Hát vele mi lesz?" (21. vers). A 23. versnek csak akkor van értelme, ha az a hiedelem, hogy a szeretett tanítvány meg fogja élni Jézus végső eljövetelét, eloszlott a tanítvány váratlan halálával. Amint követői - akik közt ott volt ennek a fejezetnek a szerzője is - visszatekintettek, hogy fölidézzék félreértésen alapuló hiedelmük forrását, Jézusnak csupán egy félreérthető kijelentésére akadhattak, amin ez a téves elgondolás alapulhatott: "Ha azt akarom, hogy így maradjon, amíg el nem jövök, mit törődöl vele?" (22. vers). A szeretett tanítvány életének és halálának a rejtélyét nem nekik kellett megérteniük. Ugyanúgy eljött az ő órája is, mint ahogy az Úré, ugyanúgy ő is eltávozott maga után hagyva őket. Egyelőre az a fontos, mondja a 24. vers, hogy ez a tanítvány marad meg mint tanúságot tevő szemtanú, őrá alapozzák az evangéliumot. ő volt az, aki írta - vagy ő volt az oka, hogy megírták, akár Pilátus a 19,22-ben - az örömhír eme változatát. A "tudjuk" jelzi, hogy ezt a fejezetet mások írták, hogy ez egy Isten által sugallt kiegészítés.

A 25. vers olyan tömör állítást tartalmaz, ami nem közelítheti meg tartalmában a 20,30-31-ben olvasható nagyszerű eredeti konklúziót. Arra kell bátorítani az olvasót, hogy olvassa újra ezt a szép befejezést, s így fejezze be az Örömhír eme hatásos előadásának az olvasását, a tanulmányozását, valamint elimádkozását, az örömhírét, aki Jézus, Isten kinyilatkoztatása, Isten önfeláldozásban megnyilvánuló szeretete, és számunkra az egyetlen út, az igazság és az élet.

Miután áttanulmányoztuk a 21. fejezetet, most megkísérelhetjük kitalálni, vajon miért fűzték hozzá az eredeti evangéliumhoz. Két személyre kell figyelnünk a fejezetben. Először Péterre, aki szeretetének megvallása által fokozatosan megnyugszik, hogy aztán ő legyen a pásztor, és végül vértanúként emlegessék, akinek a halála megdicsőítette Istent. Másodszor a szeretett tanítványra, akinek a halála mélyen fölzaklatta a közösséget, de tanúsága a közösség hitének biztos alapja maradt. Két célra vezethető vissza ennek a fejezetnek a megírása: az egyik, hogy Pétert úgy mutassa be, mint a közösség megbékélt, szerető, vértanúságot szenvedett pásztorát, a másik, hogy a közösség hitét a szeretett tanítványban megszilárdítsa. Nem a szeretett tanítvány látható jelenléte a fontos a keresztényeknek, hanem az ő életadó szava. És ez örökre belefoglaltatott az evangéliumba.
 

Befejezve János Evangéliumának a tanulmányozását hasznos lehet, ha megkíséreljük röviden összefoglalni teológiáját, irodalmi eredetét, és az evangélium közösségi hátterére vonatkozó legfontosabb kérdéseket.

1. A kinyilatkoztatás. János teológiai tanításának a középpontja a kinyilatkoztatás: Isten amint kinyilatkoztatja önmagát az ő teljességgel egyetlen Fiában, a názáreti Jézusban, aki egy az Atyával, aki a megtestesült élő Ige, aki benne mutatkozik meg, kinyilatkoztatja és közvetíti az Atyát. Aki ismeri Jézust, az Istent is ismeri. Ezért írja János a Dicsőség Könyvét, mely akkor éri el tetőpontját, amikor a Fiú önfeláldozó szeretetének végső kinyilatkoztatása megtörténik. Jézus a kereszten dicsőíti meg és mutatja meg az Atyát. Az Atyaistent aki a szeretet. Az 1. Jn 4,16 végső, egyszerű, tömör meghatározása: "Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne."

2. A küldetés. Jézusnak az a küldetése, hogy kinyilatkoztassa az Atyát. Ezt a küldetést ránk ruházza, azokra, akik hiszünk benne. Az a keresztény küldetésünk, hogy az Atyát és Fiút kinyilatkoztassuk magunkban. Az Isten, aki a szeretet és a Fiú, aki feláldozza életét, csak miáltalunk válik ismertté, a mi életünk által, mely az ő önfeláldozó szeretetéből táplálkozik. A testté lett Ige elérkezett hozzánk, akik arra hivattunk, hogy rámutassunk a testté lett Igére. Csak így ismeri meg és hisz benne a világ. Mivel minden keresztény meghívást kapott erre a misszióra, János szakadatlanul "tanítványokról - mathétai" - beszél. János kereszténysége nagyon egyenlőségre törekvő: az általa föltett kérdés mindannyiunké. Kinyilatkoztatjuk-e vagy sem az Istent, aki a szeretet?

3. A Vigasztaló. Ebben a küldetésben nem vagyunk egyedül. Megkaptuk a Vigasztalót, hogy életre keltsen és megvilágosítson bennünket. Ahogy Jézus a velünk lévő Isten (Máté Emmánuel-je), úgy a Szentlélek a velünk lévő Krisztus. Akkor jelenik meg, amikor Jézus elmegy. Akkor kapjuk meg, amikor Jézus meghal a kereszten, föltámadásának az első jeleként leheli tanítványaira, és amint visszatér Atyja jobbjára, elküldi nekünk. Jézus felmagasztalásának minden lépcsőjét Lelkének egy-egy ajándéka kíséri.

4. A szeretett tanítvány. Ha a Vigasztaló dolga, hogy megvilágosítsa és élettel töltse el a tanítványokat, akkor a negyedik evangélium közössége ezt sajátos módon élhette meg a Szentléleknek a szeretett tanítványra tett hatása által. ő az, aki mint szemtanú, szilárd alap a közösség hite számára. Ahogy az Ige megmutathatja az Atyát, mivel az Atya keblén nyugszik (1,18), úgy a szeretett tanítvány megmutathatja a Fiút, mivel Jézus keblére hajolt (13,25).

Az 1,35-40-ben feltűnő két tanítvány közül az anonim valószínűleg a szeretett tanítvány, aki gyakran szerepel a szenvedéstörténetben: az Utolsó Vacsorán a 13,23-25-ben; igen valószínű, hogy a főpap udvarában is ő a másiknak nevezett tanítvány a 18,15-16-ban; a kereszt alatt, amint Jézus megdicsőül, és a keresztény közösség megszületik (19,25-27); a sírnál (20,1-10); és végül a halászat jelenetében a 21,7.20-24-ben.

Valószínű, hogy a szeretett tanítvány jeruzsálemi származású és kapcsolatban van a főpappal. Jézus-ábrázolása - mert feltételezzük, hogy vagy ő alkotta a negyedik evangéliumot vagy nagyban közreműködött annak irodalmi formába öntésében (19,35; 21,24) - annyira más, mint a másik három evangéliumé, hogy aligha lehetett egyike a Tizenkettőnek, ami egyébként olyan cím, amelyet ritkán is használ (csak a 6,67-71-ben és a 20,24-ben). Péterrel együtt szerepel, akivel szemben bizonyos szellemi-lelki előnnyel rendelkezik. Péter általa kérdezi Jézust (13,24); Péter általa ismeri meg Jézust (21,7); Péter őt követi, amikor hisz (20,8).

A tudomány jelenlegi állása szerint úgy tűnik, legjobb, ha a szeretett tanítványt anonimnak tekintjük, s csak annyit állítunk róla, hogy az Úr igaz tanítványa és szemtanúja, hogy Jeruzsálemhez kötődik, hogy nem egy a Tizenkettő közül, akit eltérő képzettsége és neveltetése, valamint eltérő keresztény tapasztalata arra vezetett, hogy akarva nem akarva létrehozza azt az evangéliumot, amely feltűnően különbözik Márktól, Mátétól és Lukácstól.

A szeretett tanítvány történeti személy, de úgy áll előttünk, mint az ideál, mint annak modellje, hogy nekünk milyenné kell válnunk - szeretett és szerető tanítványokká.

5. János közössége. A negyedik evangélium jórészt János közösségének az életét mutatja be, amint Jézus életébe beleágyazódik. Mivel Jézus tovább él Szentlelke által és Szentlelkében, a Vigasztalóban, János közösségének az élete és története továbbra is a föltámadt Úr élete és története lesz. Ami Jézussal történt, az történik a közösséggel is. Amit a Vigasztaló által életre keltett tanítványok mondanak, azt Jézus mondja, mert a Vigasztaló átveszi azt, amit Jézustól hallott (16,13). A zsidók vitája János csoportjával megfelel a Jézussal folytatott vitáknak, és amit Jézus mond, az lesz a közösség válasza is. Ez evangélium, és nem a modern történetírás. Most csak három jellemző példát említünk. Az éles vita Jézus vérének és testének a magunkhoz vételéről a 6. fejezet végén egy későbbi Jánosi vita. A 8. fejezet vitája pedig, amelyik Jézus és a farizeusok között zajlik Jézus egyedüli fiúságáról és az ÉN VAGYOK értelméről, történetileg olyan vitának tekinthető, amely János közössége és a későbbi farizeusok között folyt le. A harmadik példa pedig a 9. fejezetben található, amikor kiűzik a vak embert a zsinagógából, ez a jánosi zsidó-keresztényeket szimbolizálja a nyolcvanas-kilencvenes évekből, akik számára a hit megvallása a vallásból, a családból és a barátok közül való radikális kiűzetést jelenete. A negyedik evangélium Jézusa máshogy beszél, mint az első három evangéliumé, mivel szavait oly gyakran a Vigasztaló által ihletett közösség adja tovább.

Ha igaz, hogy az evangélium János saját közösségét tükrözi, akkor olyan csoportnak foghatjuk fel ezt a közösséget, amelyben voltak: (1) igaz izraeliták, mint például Nátánáel (1,47), a Keresztelő korábbi követői (1,35) meg az az ember, aki vakon született (9. fejezet), akik mindnyájan a zsidóságból váltak tanítványaivá; (2) görögök, mint a 12,20-22 szereplői; (3) Szamáriabeliek, akik az aratást várva fölismerték Jézusban az Üdvözítőt (4,42).

Ez a közösség kínos viszonyban van a hitetlen világgal; a farizeusokkal, akik tagadják Jézus érveit (7-8. fejezet); sőt még azokkal a keresztényekkel is, akik tökéletlenek az Eukarisztia hitében (6,66) vagy azokkal, akik inkább kripto-keresztények maradnak, mivel félnek, hogy kiűzik őket a zsinagógából és a zsidóságból (12,42-43).

Erre a közösségre az is jellemző, hogy általában elismerik a Tizenkettő fontosságát (6,67-70), különösképpen Péterét (1,42; 6,68-69; 21,15-19), de a fő hangsúlyt azért a tanítványi létre és a Vigasztaló jelenlétére helyezik.

6. Drámai összetevők. A szeretett tanítványnak, a közösségnek és a Vigasztalónak ez az együttese eddig ismeretlen okból olyan evangéliumot adott nekünk, amely csodálatosan gazdag a drámai megoldásokban. Az olyan fejezetek, mint a 4. 9. 11. 20. nyomban színpadra állíthatók. Péter, Tamás, Fülöp és Júdás (13-14 fejezetek) csak azért vannak jelen, hogy olyan kérdéseket vessenek fel, melyek segítik a vita előrehaladását. Más szereplők történetiek ugyan, de modell-értékűek is. Nátánáel (1,47) olyan, amilyennek minden igaz izraelitának lennie kellene. András és Fülöp (1,41.45; 6,5-9; 12,20-29) valódi misszionáriusokként működnek. Nikodémus olyan személyt testesít meg, aki fokozatosan halad, habár félve, a sötétségből a világosság felé (3,1-10; 7,50-52; 19,39). A szamáriai asszony (4. fejezet) világosan példázza, hogy egy asszony számára is adott annak a lehetősége, hogy a bűnből és a tudatlanságból megszabadulva eljusson a hithez és a küldetéstudathoz, legalább annyira, mint egy férfi számára. Jézus anyja az Anyaszentegyház modellje. A szeretett tanítvány pedig azt példázza, milyennek kell lennie minden tanítványnak.

Egyéb drámai elemek is találhatók az evangéliumban: gyakran találkozunk iróniával, például amikor a nyilvánvalóan hamisról kiderül, hogy mégis igaz - Jézus meg fog halni az egész világért (11,52), és ő valóban király (19,19-22); kétértelműséggel, félreértéssel, illetve annak eloszlatásával, melyeknek célja a hallgató figyelmének lekötése; szinte egy előjáték leírásával az 1. fejezetben; színházi kellékekkel, amilyen pl. a szamáriai asszony vödre (4,28) és Péter izzó parazsa (18,18; 21,9).

Mindez olyan gazdaggá teszi ezt az evangéliumot, hogy egy életen át tartó kutatás sem képes kimeríteni. Mint ahogy az elmúlt húsz évszázad keresztényei mind úgy is írtak a negyedik evangéliumról, mint olyanról, aminek gazdagságát meg sem közelítették kimeríteni, és úgy tűnik, így lesz ez az elkövetkező húsz évszázad keresztényeivel is.
 

Bibliánkban a negyedik evangéliumtól távolabb található az a három írásmű, amelyeket János leveleinek nevezünk. Most ezeket vizsgáljuk meg közelebbről. Mint ahogy az evangélium esetében is tettük, most is későbbre halasztjuk azokat a problémákat, amelyeket bevezető kérdésekként szoktak kezelni (szerző, alkalom, idő, közösség, teológiai tartalom, a három levél egymáshoz való viszonya), azutánra, amikor már áttekintettük az egész anyagot, amikor már kitűnik, hogy milyen válaszok adhatók az efféle kérdésekre. Egyetlen bevezető kérdést vetünk csak fel, és ez János első levelének a lehetséges felosztása. Ez nehéz és bonyolult kérdés, mivel a levél bizonyos témákat periódusonként ismétel; ezt az ismétlést egy spirális vonallal szemléltethetnénk a legjobban, amely elkezdődik valahol és aztán körbe megy, miközben ismétli magát egy meghatározott, de nehezen követhető úton. Habár a kommentárok különböznek az anyag felosztásában, azért annyiban egyetértenek, hogy az alábbi felosztást használhatónak tekintsük. Eléggé általános ahhoz, hogy segítse az olvasót a különböző elemek elkülönítésében és egységbe rendezésében.
 

ELŐSZÓ:

1,1-4 A keresztény üzenet történeti valósága
1,5-2,2 Világosságban járni: a bűn kérdése
2,3-17 A parancsolatok megtartása (a szeretetet hangsúlyozza)
2,18-27 A hamis tanítók és az antikrisztus elleni intés (a hitet hangsúlyozza)
2,28-3,24 Isten gyermekei, az ördög gyermekei, szeretettel a gyűlölet ellen.
4,1-6 A két lélek
4,7-21 Isten szeretete a mi szeretetünket inspirálja
5,1-13 A hit: összefoglalás

UTÓSZÓ:

5,14-21 Imádság a bűnösökért, összegzés

A tartalom: János első levele, akárcsak az evangélium, előszóval kezdődik. Annak a történeti valóságnak a fontosságát hangsúlyozza, amit szerzőnk és keresztény társai megtapasztaltak. Ez az élet Igéje (1. vers), az üzenet, amit hallottak és amit most tovább kell adniuk. Az üzenet egy emberi lényben testesült meg, a Fiúban, Jézus Krisztusban (3. vers), akit ők hallottak, láttak és megérintettek. Benne az örök élet láthatóvá vált, úgyhogy mind őt, mind az örök életet megoszthatják velünk (2-3. versek). Ez közösség (koinonia) az Atyával és a Fiúval, és - azt is megírja - a szerző számára a teljes öröm forrása (4. vers).

Megjegyzések: Ez a rövid szakasz sem zökkenőmentes - a folytonossága újra meg újra megtörik, amit rendszerint gondolatjellel, zárójellel vagy mindkettővel jelzünk a fordításban. Úgy tűnik, mintha a szerző rögtönözné a szöveget, s olyan természetes gondolatszünetekkel beszélne, melyek függetlenek a tolltól és a tintától. Figyelemreméltók azok a kifejezések, amelyek a negyedik evangéliumra emlékeztetnek bennünket, jóllehet tartalmukban eltérnek attól. Az első versben a "kezdettől fogva" kifejezés nem a "kezdetben volt"-ra utal (Jn 1,1), hanem bevezetésül szolgál az evangéliumi prédikációhoz. Az "élet Igéje" (1. vers) nem kizárólag az az Ige, amely testté lett (Jn 1,14), hanem az evangélium üzenete, amely hallhatóvá, láthatóvá, érinthetővé vált az ember Jézusban.

Vajon a halláshoz, látáshoz és érintéshez való ragaszkodásból következik-e, hogy a szerző szemtanúja volt a történeti Jézus szavainak és tetteinek? Biztos, hogy ez magától értetődő nézet, ugyanakkor a szavak azt a lehetőséget is megengedik, hogy a szerző egyszerűen csak azonosul a tényleges szemtanúkkal, akiktől az evangélium írott változata származik. Általuk - és föl tudja őket idézni emlékezetében - valóban megtapasztalta az Urat, és az élet Igéjét.
 

A tartalom: A keresztények számára az üzenet része, hogy létezik az életnek és az igazságosságnak egy olyan szférája, amelyet "világosságnak" nevezhetünk. Ez az Isten szférája, mert "Isten a világosság" (5. vers). De van egy másik szféra is, ez a sötétségé és a hitetlenségé, és azoknak a szférája, akik ebben járnak. Ahhoz, hogy közösségben éljünk Istennel (6. vers) vagy egymással (7. vers), a világosságban kell járnunk, hiszen megtisztított bennünket Isten Fiának a vére (7. vers). A tisztuláshoz el kell ismernünk személyes bűnünket, amelyre az Istentől jött tisztulás lesz a válasz. Ha úgy teszünk, mintha soha sem vétkeztünk volna, ez önmagában olyan hazugság, amely továbbra is a sötétség szférájához köt bennünket (8-10.). A bűn elismerése nem jelenti azt, mintha a bűn csak kis változást eredményezne a keresztények életében. Szerzőnknek az írásával az a célja, hogy távol tartsa a keresztényeket a bűntől (2,1). Aki a világosságban él, nem vakul el tőle: látja mindazt, amit a keresztények látnak, még ha alkalmasint vétkezik is. Krisztus azonban továbbra is hatékony marad, részint közbenjáróként (Vigasztaló), részint a bűnért való áldozatként, amelyet nemcsak értünk, hanem az egész világért ajánlott fel (2,1-2).

Megjegyzések: Egy sor különlegességgel találkozhatunk ebben a részben. Azt olvassuk az 5. versben, hogy "az Isten világosság", ez a kijelentés nem különösebben meglepő a negyedik evangélium tanulmányozása után, de azért mégis másként hangzik itt. Az evangéliumban a hangsúly Jézuson van, aki a világ világossága (Jn 8,12; 9,5).

A második különlegesség, hogy Jézust a bűnért való olyan engesztelő áldozatként mutatja be (2,2), akinek a vére nemcsak bennünket tisztít meg a bűntől (7. vers), hanem hatása az egész világra kiterjed (2,2). Ez szintén olyan különlegesség, amely nem található meg a negyedik evangéliumban, amelyben Jézus halála közel sem annyira engesztelő jellegű - talán csak és kizárólag az Isten Báránya kifejezésben (1,29) -, mint amennyire kinyilatkoztatja Isten szeretetét.

A 2,1 "Gyermekeim" megszólítása a harmadik újdonság. János Evangéliumában a szerző szeret egységesen beszélni Jézus környezetéről: Krisztus követőit egyszerűen tanítványoknak (mathéthai) nevezi, és nincs vagy csak nagyon kevés a kifejezett hierarchiára való utalás. János első levele előszeretettel használja a "Gyermekeim!" megszólítást mindenkire, s ezáltal olyan különös felelősséggel bíró személyiség benyomását kelti, aki azokhoz a keresztényekhez szól, akiktől mindenképp elvárja, hogy figyeljenek tanácsaira és kéréseire.

Végül meglepetésként éri azokat, akik a 2,2-t görögül vagy szó szerinti fordításban olvassák, hogy Jézust "Vigasztaló"-ként (közbenjáróként) nevezi meg. János Evangéliuma ezt a nevet ugyanis a Szentléleknek tartja fenn, habár a Jn 14,16 a Szentlelket "más Vigasztalónak" nevezi, ily módon arra is lehetőséget ad Jézusnak, hogy betöltse ezt a szerepet.
 

A tartalom: A kereszténység nem egyszerűen intellektuális utazás pusztán a vallási tudás megszerzése végett. A szeretet Istenével egybehangzó életet követel, amelyet meg akarunk ismerni és meg akarunk valósítani. Szerencsére van egy követendő emberi példánk, aki segít abban, hogy úgy cselekedjünk, ahogy Jézus cselekedett (6. vers).

És ez egyben a szeretet próbája (7-11. versek). Bizonyos értelemben egy régi parancsról van szó, melyet a keresztények kezdettől fogva hallottak tanítóiktól (7. vers). Másrészt viszont új parancsról, mivel Jézus saját példájának maradandó újdonságát adta nekünk, amelyet mi megvalósíthatunk magunkban (8. vers). A szélsőségek valamelyikében kell élnünk: vagy a kölcsönös szeretet régiójának világosságában (10. vers) vagy pedig a gyűlölet sötétségében (11. vers), ahol az ember vakon botladozhat (9.11. versek).

Bátorítást a világosság lakói kapnak: a "gyermekeim" és a "kedves gyermekeim" (12.14. versek), akik lelkileg még éretlenek, ám mivel személyes élményük van az Atyáról, megszabadulnak a bűntől; az "apák"-nak (13-14. versek), akik lelkileg érettek, akiknek az Atyáról szerzett tudása biztos és megingathatatlan; az "ifjak"-nak (13-14. versek), az erős lelkűeknek, hiszen Isten erős szava által legyőzték a gonoszt.

Mindezen keresztényeknek azt tanácsolja, hogy óvatosan kezeljék ezt az istentelen világot (15-17. versek). A szenvedélyek, a kapzsiság, a gazdagság és annak csapdái (16. vers) nem hagynak helyet az Atya szeretete számára (15. vers). Minden elmúlik, csak aki Isten akaratát teszi, az marad meg örökre.

Megjegyzések: Ebben a fejezetben az anyag laza egységet alkot, a kezdeti versekben (3-8.) olvasható parancsok iránti engedelmesség tartja össze, valamint az, hogy Isten akarata szerint cselekszünk (amely az előbbihez hasonló) a befejező versben (17.). Mindvégig a szereteten van a hangsúly. Vonatkoztathatjuk az "ahogyan ő cselekedett" (6. vers) szöveget az Atyaistenre, de ezt a kifejezést az 1. Jn egységesen Jézusra érti. Szerzőnknek nem okoz nehézséget, hogy az Atyáról a Fiúra térjen szinte észrevétlenül, ahogy itt is megteszi.

A 12-14. versekben olvasható - "gyermekek..., apák..., ifjak..." - szavak pontos jelentését sokan vitatják. A megszólítások jelenthetnek korcsoportokat. Az "apák..., ifjak" a közösség tisztségviselői is lehetnek (mint a presbiterek vagy a diakónusok), ez esetben a keresztény közösség tagjaira vonatkoznék ez a páros, és általában a "gyermekek" szó. Mi azonban azt javasoljuk, hogy ezeket a neveket a lelki érettség állapotainak a laza megkülönböztetéseiként fogjuk fel. A fő hangsúly a lelkiségük fejlettségében még nem elég felnőtt "ifjak"-ra esik - mivel ezekről beszél utoljára és leghosszabban -, akiket a leginkább sújtott az a krízis, ami kiváltotta e levél megírását. A kifejezések magyarázatának egyik változatában sem ért egyet az összes tudós.

A 15-17. versek a keresztények és a világ kapcsolatának pesszimista összegzései. Mint ahogy az evangéliumból is kiderül, ez elsősorban nyelvi kérdés. Az a világ, amelyről ezek a versek szólnak, nem Isten világa, nem az "egész világ", melynek bűneiért Jézus volt az engesztelő áldozat (2,2), hanem az antiisten birodalma, vagyis a szeretetnélküliség és igaztalanság birodalma. A következő versekben ezt az antikrisztus személyesíti meg.
 

A tartalom: Az antikrisztus megjelenése jelzi az utolsó óra eljöttét (18. vers). Szomorúan jegyzi meg a szerző, hogy "Közülünk kerültek ki" (19. vers), és most megpróbálnak "félrevezetni benneteket" (26. vers). A védelem az isteni felkentségből származik, az adja a tudást (20. vers), az tanít meg minden igazságra úgy, hogy megmeneküljünk minden hazugságtól, "más tanítóra nincs szükségetek" (27. vers), mondja a szerző.

Megjegyzés: Az "utolsó óra" (18. vers) ismert motívum a többi újszövetségi írásból is, bár nem központi jelentőségű János evangéliuma teológiájában, ahol Jézus második eljövetele másodlagos a jelenlegi megtapasztaláshoz viszonyítva. Az "antikrisztus" elnevezés viszont az egész Újszövetségben csak ebben a levélben és a 2. Jn-levélben található meg. Igaz ez hasonló a Mk 13,22-ben olvasható "hamiskrisztusok"-hoz - ott is a fenyegető ítélet jelei ők. John Henry Newman kardinális véleménye szerint az üdvtörténet folyamata egyenes vonalon halad az idő végezetéig, ahol kilencven fokos fordulatot vesz, hogy aztán a szakadék szélén haladjon tovább, éppen csak egy lépésre attól, hogy alázuhanjon.

A 19. vers azt a válságot idézi, amely ennek a levélnek a kiváltó oka volt. A jánosi közösségekből kiváltak bizonyos tagok, akik éppen távozásukkal bizonyították kétszínűségüket. Akárcsak Júdás (Jn 13,30), akit a szerző modellként kezelhet, eltávoztak a sötétségbe. Az a tudáshoz és az igazsághoz való ragaszkodás, amely a következő versekben (20-27.) nyilvánvalóvá válik, egyértelművé teszi, hogy azok, akik eltávoztak, hamis tanokat vallottak. Ezért fogalmaz így a 22. vers: "Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás? Ez az antikrisztus: tagadja az Atyát és a Fiút." Ez úgy tűnik, hogy annak a teljes tagadása, hogy Jézus a Messiás, és ez a tagadás a János evangéliuma teológiájának központi problémája volt: "...hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen benne" (20,31). Az 1. Jn további részei ismételt bizonyítékot szolgáltatnak majd erre a kétségre. Ebben a szövegben a hangsúly a hiten van.

A téves tanok ellen az isteni kenet nyújt védelmet (20.27. versek), amit mindannyian megkaptunk, a tanítással való megkenésünket ('kenet' görögül chrisma) a keresztségben (20.27) erre az időre kapunk (24. vers) és ennek következtében megmaradunk mind a Fiúban, mind az Atyában. Ez az örök élet, és annak ígérete, hogy még ennél is többet fogunk kapni (25. vers).

A tartalom: Ha megmaradunk Istenben, jövőnk nélkülözni fogja majd a félelmet, hiszen életünk szentsége bizonyítja, hogy Isten gyermekei vagyunk (2,28-29). És pontosan ezzé válunk Isten szeretete által (1. vers). És még igazibb gyermekekké leszünk, ha - látván őt a maga valóságában - hasonlóvá válunk hozzá (2. vers). Ha tiszták maradunk, akárcsak ő (3. vers), szentek leszünk, ahogy a Fiú szent (7. vers).

A másik lehetőség az, hogy a bűn birodalmában, a törvényen kívül (4. vers) létezzünk és cselekedjünk, ami azt jelenti, hogy a sátán gyermekeivé leszünk, akinek nem szentek a cselekedetei, és aki képtelen szeretni (10. vers).

Az első parancsunk az volt, hogy szeressük egymást (11. vers), és ebben a szeretetben átjutottunk a halálból az életre (14. vers). Ennek ellentéte, ha a sátán gyermekei leszünk, mint Káin (Ter 4), aki féltékeny dühében megölte testvérét, az istenellenes világ épp így gyűlölködik ellenünk (13. vers). Nem szeretni egyenlő a halállal, ebben az állapotban vannak a gyilkosok és a gyűlölködők (14-15. versek). A mi hivatásunk ezzel szemben az, hogy életünket egymásnak szenteljük, ahogy Jézus is föláldozta értünk az övét (16. vers). Ez legalábbis azt jelenti, hogy osszuk meg, amink van azokkal, akik szükséget szenvednek (17-18. versek). Ha így teszünk, a nagylelkű Isten és vele együtt a békéje (19. vers) is akkor is velünk lesz (20-21. versek), ha nem is vagyunk tökéletesek (20. vers). De minden ezen a két parancson áll: higgyünk a Fiában, Jézus Krisztusban, és szeressük egymást (23. vers). Ha így teszünk, Isten bennünk marad, és megkapjuk a Szentlélek ajándékát (24. vers).

Megjegyzések: A 2,28. vers megint Jézus eljöveteléről beszél, a 2,18. vers végső órájáról. Mint ahogy már megjegyeztük, János Evangéliumában ez nem fő kérdés.

Az "Isten gyermekeire" való ismételt utalás (1.2.10. versek) jelzi, hogy az evangélium nyelvezete és nézőpontja a levéltől sem idegen. A keresztények Isten gyermekei, tekna Theou; egyedül Jézus az Isten Fia, a huios Theou. Amint a szerző az "Istentől születettekről" szól (9. vers) nyelve erősen figurálissá válik. A 9. vers görög szövege az Isten magjáról beszél, amely gyermekeiben marad. A Jn 3,1 már nyomatékkal hangsúlyozza, hogy ezek vagyunk mi - Isten gyermekei!

A 2. vers képei elbővülők. Úgy tekinteni Istenre, akárcsak egy tükörbe, amelyben a saját képünk tükröződik, ám isteni alakban. Isten gyermekeiként, mondja a szerző, csodálatosan fogunk hasonlítani egymásra, úgy, mint egy család.

A 3. vers kétértelmű. Hogyan szenteljük meg magunkat, úgy, ahogy Isten szent vagy úgy, ahogy Jézus? Talán az utóbbi, mivel az elkövetkező versek Krisztusról beszélnek, akiben árnyéka sincs a bűnnek (5. vers), és a Fiúról, aki igaz (7. vers).

A 4. vers leegyszerűsítésnek tűnik, amikor azt mondja, hogy a bűn törvényszegés, de szerzőnk határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy vannak dolgok, amelyeket meg kell tennünk, és vannak dolgok, amelyeket nem szabad megtennünk. Az engedetlenség bűn, a sátán praktikája (8. vers), aki a kezdetektől fogva mindhalálig táplálja bennünk az engedetlenséget (Ter 3,4-5). Ehhez hasonlóan a Jn 8,44 is azt állítja, hogy a sátán a kezdetektől fogva hazug és gyilkos. Követői az ő gyermekei (Jn 8,44), és az 1 Jn-ban a gyilkos Káin erre a példa (12. vers).

A 16. vers kettős utalása az élet odaadására fölidézi a Jn 10,11-18-ból azt a kijelentést, hogy Jézus a jó pásztor, aki életét adja bárányaiért.

A 23. vers az 1 Jn teológiájának szíve: Hinnünk kell Isten Fiában, Jézusban, a Krisztusban, és szeretnünk kell egymást. Hit és szeretet - 1 Jn alapjában véve nem is beszél másról. Ahol ezek megvannak, ott az isteni bentlakást a Szentlélek jelenléte szavatoltja. A Szentlélek első említése az 1 Jn-ban átvezet bennünket a következő részhez.
 

A tartalom: Ne higgyünk azonnal az erőteljes lelki jelenlétnek, mert lehet az antikrisztus lelke is (3. vers), megannyi hamis prófétáé, akik elfordultak (tőlünk) a világ felé (1. vers). Meg kell vizsgálni a lelkeket, és a vizsgálat döntő: Hiszik-e vagy nem hiszik, hogy Jézus Krisztus testben jött el (2. vers)? Mi ebben hiszünk és ezáltal, Isten ereje segítségével, megszereztük a győzelmet (4. vers). Akik nem hisznek, azok az istenellenes világhoz tartoznak, amely hallgat rájuk (5. vers). Övék a hazugság szelleme, a miénk az igazságé (6. vers).

Megjegyzések: A lélek tisztánlátásának eme kérdése egy egyszerű gyakorlati vizsgálatban végződik: Mit hisznek a -(z) igaz vagy hamis - próféták? Mit tanítanak Jézusról? Ha elismerik, hogy Jézus testben jött el, akkor valódi keresztények; ha nem, akkor hamis próféták, és a világhoz tartoznak. Ez a vizsgálat annak az elvi kérdésnek a tisztázása, amelyet először a 2,22 fogalmazott meg: "Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás?" A hitvallás, miszerint "Jézus a Messiás", a 2. versben árnyaltabbá válik azáltal, hogy ahhoz ragaszkodik: "Jézus Krisztus testben jött el". A hangsúly Jézus emberi mivoltán van. ő, akiben hiszünk, akinek nevét keresztényként viseljük, az Isten Fia, a Messiás, bensőségesen egy az Atyával, és lényegéből fakadóan, emberi lény is. Ez utóbbi kifejezés heves vitát vált ki, hiszen a szerző nagyon kritikus a keresztény hitet illetően.

Az, hogy a világ hallgat az ellenfelekre (5. vers), a hamis prófétákra (1. vers), akikben az antikrisztus szelleme van (3. vers), azt mutatja, hogy az ellentábornak meglehetős sikere van. Vajon a szerző közösségét veszélyeztette-e, hogy kisebbségben marad azok közt, akik annak előtte egy egységes jánosi közösséget alkottak?

A tartalom: Isten a szeretet (8.16. versek), és ő szeretett bennünket először (10.16.19. versek). Ezt a szeretetet Fiában adta nekünk ajándékul (9. vers), akit Üdvözítőként küldött hozzánk (14. vers). Mivel Isten annyira szeretett bennünket, általa kell éljünk (9. vers), szeretnünk kell egymást (7.11.12.20.21. versek). Csak akkor tudjuk a láthatatlan Istent szeretni, ha a látható felebarátunkat is szeretjük (12.20. versek).

Isten irántunk való szeretete és a mi szeretetünk iránta és egymás iránt félelem nélküli bizalomban nyilvánul meg (18. vers), mert legyőztük a világot csakúgy, mint ahogy Jézus is legyőzte (17. vers ). Benne mint a világ üdvözítőjében és Isten Fiában valljuk meg hitünket a Szentlélek által (13-14. versek). Másrészt szomorú egyszerűséggel kijelenthetjük, hogy az ember szeretet nélkül semmit sem tud az Istenről (8. vers). Ha azt állítja valaki, hogy szereti Istent, miközben felebarátját nem szereti, az tragikus hazugság (20. vers).

Megjegyzések: Ez a szövegrész zárt egységet alkot, megszakítás nélkül arra koncentrál, hogy Isten szeretete által születik meg a mi szeretetünk. A versek többszörösen kapcsolódnak egymáshoz: 8//16; 10//16//19; 10//14; 12//20; 20//21, és az egész abban a központi igazságban foglalható össze, hogyha Isten szeret bennünket, akkor nekünk is hasonlóan kell szeretnünk egymást (11. vers). Az, hogy "Isten a szeretet" (8.16. versek), már Isten második meghatározása ebben a levélben; előzőleg ugyanis azt mondta, hogy "Isten a világosság" (1,5). Isten nem elvont szeretet, hanem minden cselekedetében megnyilvánuló szeretet. Szeretettel teremt, szeretettel üdvözít, szeretettel ítélkezik. Istenünk tehát a szeretet Istene.

A Lélekre való utalás (13. vers) visszavezet bennünket a 4,1-6 szövegösszefüggéséhez. Itt a Lélek az, mint a 4,2-ben is, aki alkalmassá tesz bennünket arra, hogy az igazságot állítsuk - azt az igazságot, hogy Jézus a világ Üdvözítője, hogy ő az Isten Fia (4,14-15). Ennek a jánosi közösségnek az alapvető hittételei még határozottabb alakot öltenek. A jánosi keresztények számára Jézus a Krisztus (2,22), aki testben jött el (4,22); Jézus az Üdvözítő (3,16; 4,14), engesztelő áldozat a világ bűneiért (1,7; 2,2; 4,10); Jézus Isten Fia (3,23; 4,15).

A tartalom: Mindazok, akik hisznek abban, hogy Jézus a Messiás (1. vers), az Isten Fia (5. vers), maguk is Isten gyermekei, úgy szeretnek, ahogy az Atya szereti őket (1. vers). Valójában ez a kölcsönös szeretet az Atya parancsa, amely nem jelent terhet (3. vers), és ami abból a keresztény hitből fakad, amely meghódította a világot (4-5. versek).

A hit a Jézus Krisztusba vetett hit, akitől az emberség lényege származik, akinek emberi küldetése a megkeresztelkedéstől az emberi halálig tart, mindkettőnél a Lélek tanúskodik (6. vers). Nemcsak a Lélek tesz tanúságot, de ezt teszi a mai napig a víz és a vér is (8. vers) - a keresztség és az Eukarisztia szentségei - amelyek Krisztust jelenítik meg, valamint az örök életet, amelyet ő hoz el (11-12. versek). A Lélek, a víz és a vér Isten tanúbizonyságának a részei. Tagadni őket annyit tesz, mint Isten saját tanúságát megtagadni, és azt állítani, hogy ő hazug (10. vers). És ennek az egész levélnek az a célja, hogy segítsen mindenkinek megérteni azt, hogy igazából azoké az örök élet, akik hisznek az Isten Fiában (13. vers).

Megjegyzések: A szeretetről szóló előző részhez (4,7-21), amelyet röviden fölidéz az 5,1-3, most a hitről szóló csatlakozik. A hittétel az, hogy Jézus az Isten Fia (5.10.12. versek) - de úgy Fia az Istennek, hogy ugyanakkor egészen ember is, mind a keresztségben (amikor is a Szentlélek tett tanúságot Jn 1,33-34-ben), amellyel kezdetét vette küldetése, mind a véres halálban, amely bevégezte azt. Isten Fia, igen - de úgy Fia az Istennek, hogy ember volta is lényege. Ezt hangsúlyozza a 6. vers. A 7-8. versben továbblépünk. A Lélekhez mint tanúságtevőhöz csatlakozik a víz és a vér. A 6. vers történeti eseményeit a szentségek váltják fel. A Lélek még mindig Jézus mellett tanúskodik, és így tesznek a keresztség és az Eukarisztia is. Mindhárom a keresztény gyülekezetben tesz tanúságot: a Szentlélek azonban a szónokon keresztül, aki az ő sugalmazott szószólója; a keresztség és az Eukarisztia annak az örök életnek a jelei, amit Isten a Fiában ad meg nekünk (11-12. versek), olyan alkalmak ezek, amelyek a Jézusba vetett hitet ünnepélyesen megerősítik, és igazolják.

A 13. vers nyilvánvalóan zárlat és hasonlít a Jn 20,31-hez, a Negyedik Evangélium eredeti konklúziójához. Nyilvánvalóan a levélnek ehhez a konklúziójához kapcsolódnak a befejező 14-21. versek.

A tartalom: Imádságunkat teljes bizalommal kell végeznünk: az, amiért könyörgünk, már a miénk (14-15. versek). Az imádság egy speciális esete az, amikor a bűnös megtéréséért imádkozunk, kivéve, ha halált hozó bűnt követett el az illető - bár ez is kétséges (16-17. versek). Mi pedig, akiket az Isten teremtett, nem fogunk vétkezni, mert pajzsunk Krisztus, aki Isten birodalmának a része, nem pedig a sátáné, akié az istentelen világ (18-19. versek). Gyakorlatilag akár az Atyában, akár a Fiúban vagyunk, az igaz Istenben és az örök életben vagyunk. Zárszava - őrizkedjetek a bálványoktól.

Megjegyzések: Ez a rövid szakasz négy különböző pontot érint. Az első egyszerű (14-15. versek): Kérjetek és kaptok (Mt 7,7-8; Lk 11,9-10), Isten ajtaja ugyanis mindig nyitva áll. A második (16-17. versek) már bonyolultabb. Arra bátorít bennünket, hogy imádkozzunk a keresztény bűnösökért, és azt ígéri, hogy ez a könyörgés meghallgatásra talál. De a szerző komolyan kételkedik abban, hogy a halált hozó bűnben lévő keresztényekért mondott imádság értékes és hatékony. Nem azt mondja, hogy ne imádkozzanak értük, ám nem is bíztat erre: "ilyennél nem mondom, hogy könyörögjön érte" (16. vers). Azokra a keresztényekre, akiknek a bűne halálos, úgy kell tekinteni, mint volt keresztényekre, akik végzetes elhatározással a sötétségbe távoztak. Sajnos viszont az olvasók számára nem határozza meg, hogy mi a halálos bűn. Néhány kommentátornak az a véleménye, hogy ezek a gyilkosság és a házasságtörés, ám jobban megfelel az 1. Jn egészének, ha ezt a bűnt a hit szándékos elhagyásával azonosítjuk - vagyis amikor valaki a sötétséget választja a világosság helyett, a halált az élet, a gyűlöletet a szeretet helyett.

A harmadik pontban (18-20. versek) ugyancsak egy végletes, fekete-fehér világképet tár elénk. Az egyik oldalon Isten gyermekei sorakoznak fel, akiket az isteni hatalom véd, mely az Atyában és a Fiúban is megvan, valamint az élet isteni kegyelme; a másik oldalon áll a sátán és az ő istentelen világa. A huszadik századi olvasó számára túl szélsőséges és túl merev ez a kontraszt. A modern világ, amelyben élünk, árnyalatokban gondolkodik.

A levél három tömör intéssel zárul a bálványok ellen. Ezek minden valószínűség szerint nem hamis képeket, hanem hamis doktrínákat jelentenek, különösen azok, amelyekről a sorok között olvashatunk - Jézus ember voltának és üdvözítő erejének hamis értékelései.
 

János első levele, mely a legfontosabb a három közül nehezen megragadható. Nem mond semmit szerzőjéről, csak keveset ír a közösségről és arról a válságról is, amely előidézte ennek a levélnek a megírását. Még a doktrinális elemek pontos meghatározása is hiányzik. Mégis valahogyan összegezhetjük ezeket az elemeket.

1. Az alkalom. A legtisztább érv a 2,19-ben található, ahol megtudjuk, hogy az ellenfelek, az "antikrisztusok" olyan emberek, akik a szerzőnek a közösségéből távoztak el. Csalóknak minősíti őket (2,26) és a levél szerzője reméli, hogy ellenük a Szentlélek és a keresztségben kapott tanítás védelmet nyújt majd (2,20.24-27). Hamis próféták ők (4,1), akiknek a lelkében a megtévesztés uralkodik (4,6). Minden bizonnyal az ő tanításaikból származnak a bálványok, a hamistanúk a levél befejező verseiben. A szerzőt láthatóan megdöbbentette és bántotta a közösség ilyen szörnyű szétszakadása. Még abban sem reménykedik, hogy tehet valamit, hogy rendbehozható a közösség egysége (5,16). Amíg az evangélium jánosi közösségét kiűzték a zsinagógából, az 1. Jn közösségét azok a keresztények (János aligha nevezné őket így) hagyták el, akik nem akartak többé hitükben és életükben osztozni.

2. Teológia: (a) Jézus Krisztus természete és cselekedetei állnak a középpontban. A levél azt állítja, amint láttuk, hogy Jézus a Messiás (2,22; 5,1), aki testben jött el (4,2); és hogy Jézus Üdvözítő (3,16; 4,14), engesztelő áldozat a világ bűneiért (1,7; 2,2; 4,10); hogy Jézus az Isten Fia (3,23; 4,15; 5,5.10.11-13.); és hogy ő az, aki víz és vér által jött el (5,6). Habár ezek az elemek még mindig nem adnak számunkra kellő lehetőséget, hogy teljesen tiszta képet kapjunk arról, hogy mi mellett és mi ellen érvel az 1. Jn, mégis az lehet az igazság, hogy az ellenfelek megkérdőjelezik Jézus emberi voltát és üdvözítő szerepét. Az egyház történetében kicsit később Kerinthosz azt tanítja majd, hogy a természetfölötti Jézus a keresztségben szállt alá az ember Jézusba, hogy megmutassa Istent Jézus küldetésében, és kiment belőle Jézus halálakor. Ez egy olyan kevert Krisztust eredményezett, akit megérintett ugyan az emberi létezés, és egyáltalán nem érintett meg a saját halála. Ha ugyan az 1. Jn ellenfelei nem is osztják még Kerinthosz véleményét, igencsak jó úton haladnak afelé. Számukra Jézus ember volta fontos az üdvösség szempontjából. És így az 1. Jn a testre, a halálra, az üdvözítő szerepre, a világ bűneiért adott engesztelő áldozatra helyezte a hangsúlyt. Az 1. Jn-ban Jézus - az ember Jézus - igazán az Isten Fia, ám ebben az egyedülálló Fiúi mivoltban soha nem veszett el az igazság és az ő ember voltának az értéke. Ugyanez a ragaszkodás Jézus ember voltához magyarázhatja meg, hogy az 1. Jn miért Isten-központúbb, mint a Negyedik Evangélium. Minél jobban hangsúlyozza, hogy Jézus testben jött el, annál élesebb a különbség közte és az Atya között.

b) A levél morális tanítása majdhogynem túl egyszerű. Két szóval is le lehet írni az egészet: hit és szeretet. A szerző gyötrődik azok miatt, akiknek megromlott a hite, azok miatt, akiknek a szeretetére rányomja bélyegét az a tény, hogy eltávoztak. És ezért ragaszkodik a levél annyira ahhoz, hogy azt higgyük, amit kezdettől fogva tanított (1,1; 2,7. 24; 3,11), vagyis azt, hogy csak akkor szerethetjük Istent, ha szakadatlanul szeretjük egymást. Az 1. Jn etikájának a magját nyilvánvalóan a 3,23 adja meg: "az ő parancsa pedig ez: higgyünk Fiában, Jézus Krisztusban, és szeressük egymást".

c) A Vigasztaló alárendelt szerepet játszik az 1. Jn-ban a Negyedik Evangéliummal összehasonlítva. Valójában csak egyszer fordul elő a kifejezés, az 1. Jn 2,1-ben, ahol meglepő módon Jézusra vonatkoztatják, aki Atyja jelenlétében közbenjár értünk. A Szentlélek teljes szerepe kevés figyelmet kap. A megkenetésre való utalás a 2,20-27-ben a Szentlélekre vonatkozhat, de nem különösebben, és az első egyértelmű utalás a 3,24-ben van, amely nyomban a lelkek vizsgálatára felszólító figyelmeztetéshez vezet (4,1-6). Csak a 4,13-ban és az 5,6-7-ben találunk más utalásokat a Szentlélekre. Tudományosan az sejthető, hogy az ellenfelek olyan erősen érveltek a Szentlélek föltételezett jelenvalósága ellen, hogy amikor a saját nézőpontjukat alátámasztották, az 1. Jn szerzőjének visszakoznia kellett az erős Vigasztaló-teológiától, nehogy ellenfelei malmára hajtsa a vizet.

3. A szerző és a közösség. A levél név nélküli, még csak olyan utalások sincsenek benne, amelyek a szeretett tanítványra vonatkoznának, ami vagy a Negyedik Evangélium szerzőjére utalna vagy annak eredeti tanúságára. A levél szóhasználatában és teológiai hangsúlyaiban az evangéliumra emlékeztet, habár teológiai hangsúlyai árnyaltabbak, s ebben különbözik az evangéliumtól. Úgy tűnik tehát, hogy a levél származhat egy későbbi korszakból is, amikor az ellenfelek már nem kívülállók többé, mint a Negyedik Evangéliumban, hanem a keresztény társak közül valók, olyanok, akik kiválásukkal megtörték a csoport egységét. Ezek a sajátosságok bizonyos határozottsággal egy olyan íróra utalnak, aki különbözik az evangélistától, ám teljesen az ő teológiáját képviseli, és néhány évvel - nem szükségszerűen sokkal - azután írt, hogy az evangéliumot kiadták. Sejtésünk szerint ez körülbelül Krisztus után 100-ban lehetett. Néhány tudós azt gondolja, hogy a levél írója lehetett az, aki újra kiadta az evangéliumot megtoldva például a 21. fejezettel. Ez lehetséges, de nem biztos, habár a 3. Jn 12-t és a Jn 21,24-t a közös szerző kapcsolja egybe. Jánosi közösségben él, szorosan csatlakozik a Negyedik Evangélium mentalitásához teológiájával, amely különbözik a többi evangéliumétól, de nem mond ellent nekik. Olyan közösség ez, amelyben kevés jele van a belső tagozódásnak, inkább egységes, mint hierarchikus. Talán éppen azért, mivel nem hierarchikus a fölépítése, azért szenvedte el a pusztító szakadást. Megtört az egység. Szerzőnk tollat és tintát vett elő, hogy erősítse a hitbéli hűséget, hogy megvédje az igazságot, hogy a kölcsönös szeretetet sugallja.

(Kérem, hogy mielőtt áttanulmányozná, ami itt következik, olvassa és olvassa újra, lassan és hangosan János Második levelét)

Szerkezet: János második levele rövid írás, éppencsak olyan hosszú, hogy megtöltsön egy papirusz oldalt. A korabeli megszokott levél fölosztást alkalmazza: bevezetés (1-3. vers); a boldogságra és a hálaadásra vonatkozó följegyzés (4. vers); a levél maga (5-11. versek); összegzés (12-13. versek).

A levél megírásának oka és a tartalom: A levél jól illik az 1. Jn végén fölvázolt jánosi közösséghez. Az immáron "öreg elöljáró"-ként bemutatkozó szerző (1. vers) látogatói hűségesnek mutatkoznak az igazsághoz, amint ezt az író is látja (4. vers). Így örömmel ír a jánosi egyháznak (az "úrnő" az 1.5. versekben), ahonnét eljöttek, hogy kifejezze örömét, és hogy felajánlja a tanácsát. Nem meglepő, hogy a tanács a szeretettel és a hittel foglalkozik. Szeretni kell egymást (5?6. versek). Óvakodniuk kell azoktól, akik megtörték az egységet, de az antikrisztusoktól is, azoktól, akik tagadják, hogy Jézus testben jött el (7-9. versek). Még köszönni se köszönjenek nekik, nehogy otthonuk a sátán martalékává legyen (1-11. versek).

A megjegyzés egy közelgő látogatásra való utalással zárul, valamint a szerző saját egyháza tagjaitól származó üdvözleteket ad át, akik "nővérednek a választottnak gyermekei" (13. vers).

Az 1. Jn és a 2. Jn-levélnek valószínűleg ugyanaz a szerzője, aki a 2. Jn-ban egy másik jánosi közösséget figyelmeztet azokra a veszélyekre, amelyekről az első levélben hosszan beszélt. Ezért a két levél szorosan összetartozik, ugyanazon válság okán születtek, ugyanaz a szerzőjük, és nagy valószínűséggel ugyanabban az időben, Kr. u. 100 körül írták őket.

Megjegyzések: (a) Az 1. és a 13. vers, a levél eleje és vége azonos terminológiát használ. A levelet a kiválasztott nővérnek és az ő gyermekeinek címezték, és a végén záró üdvözlet is olvasható a kiválasztott nővér gyermekeitől. Egyházi nyelvhasználat szerint a kiválasztott úrnő és az ő kiválasztott nővére testvéregyházak, amelyeknek a gyermekek a tagjai. Az 1. vers "öreg elöljáró"-ja kétértelmű. Többet jelent, mint "öreg ember", mivel a szerző önmagát nevezi "az öreg"-nek, és az egyházat a hatalom bizonyos magaslatáról szólítja meg. A legvalószínűbb elképzelés szerint a szerző második generációs keresztény, aki ismerte az ősi kereszténység szemtanúit, és ezért bizonyítani tudja, hogy mit láttak és mit tanítottak kezdettől fogva.

b) A jánosi közösség hívői és hitszegői között kemény ellentét van. Vannak olyanok, akik ismerik az igazságot, akiben az igazság lakozik, és akik szeretettel járnak az igazság útján (1-6. versek). És vannak mások, az antikrisztusok, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el (7. vers). A teológiai keret nyilvánvalóan az 1. Jn-é. A 9. versben van egy érdekes kifejezés: "Aki eltér Krisztus tanításától, s nem tart ki mellette..." Saját szavainkkal radikális "progresszívak"-nak nevezhetnénk őket, akik az újdonság kedvéért elvetik a hagyományos igazságot. Bizonyosan így látja őket a 2. Jn. A szerző valóban fél, ez tükröződik a 8. versből, attól tart, hogy a testvérközösség behódol egy efféle újdonságnak. Ez a félelem vezeti arra, hogy elzárja templomait és azok szószékeit a hamis tanok prófétáitól (10-11. versek).

c) A 12. vers annak az igazolása, hogy a személyes tiltakozás nagyobb értékű, mint az írásbeli kapcsolattartás.

(Ismét csak azt kérem, hogy mielőtt tanulmányozná, ami itt következő magyarázatot, olvassa el lassan és hangosan János harmadik levelét.)

A szerkezet: János harmadik levele egy újabb rövid följegyzés, kicsit rövidebb, mint a 2. Jn, ám a fölosztása hasonló: bevezetés (1. vers); a boldogságról (2-4. vers); a levél maga (5-12. versek), amely Gájusszal, Diotrefésszel és Demetriosszal foglalkozik egymás után; összegzés (13-15. versek).

Az megírás oka és a tartalom: Ez a levél magánszemélynek íródott, Gájusznak, aki egy másik jánosi egyház tagja, és akiről a szerzőt meglátogató személyek kedvezően nyilatkoztak (3.6. versek). Az a célja a levélnek, hogy gratuláljon Gájusznak (2-4. versek), és közben bátorítsa, hogy továbbra is támogassa a jánosi misszionáriusokat (5-8. versek), mint például Demetrioszt, akit valószínűleg maga a szerző küldött útjára (12. vers), s aki ezt a levelet vitte. Óvja Gájuszt Diotrefésztől, aki vezető lett az egyik jánosi csoportban, és nem akarja vendégül látni a misszionáriusokat. Mi több, kiűzi azokat a keresztényeket a templomból, akik segítenek a misszionáriusoknak.

Ennek következtében a levél a vendégszeretetről és a hatalomról szól, nem azokról a krisztológiai és üdvösségtani problémákról, amelyek témái az 1. és 2. Jn-leveleknek. Mégis úgy tűnik, hogy mind a három levelet ugyanaz a személy írta, és körülbelül ugyanabban az időben. Azt már láttuk, hogyan függ össze az 2. Jn az 1. Jn-sal. Ami a 3. Jn levelet illeti, két összefüggés szembeötlő: az egyik, hogy "az öreg"-nek nevezi az íróját, a másik pedig, hogy a 3. Jn 13-14 versei nagyon hasonlítanak a 2. Jn 12-re. Ezen kívül felfedezhető még egy csodálatos hasonlóság, a 3. Jn 12b ezt írja "...és te tudod, hogy tanúságunk igaz", míg János Evangéliuma 21,24-ben ez olvasható: "Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága" - ez azoknak jó érv, akik úgy gondolják, hogy a Negyedik Evangélium szerkesztője írta a leveleket, és ez leginkább a Jn 21-ből igazolható.

Megjegyzések: (a) Gájuszról az égvilágon semmit sem tudunk, kivéve azt, amit a levél mond el róla. Az a kijelentés, hogy ő egyike a szerző "gyermekeinek" (4. vers), néhány kommentátornak azt sugallta, hogy megtérését a szerzőnek köszönhette, habár a "gyermekek"-et olyan gyakran használják a levelekben, hogy nem föltétlen kell ilyen különös értelmet kapjon.

b) Az 5-8. versek a korai keresztény misszionáriusokról adnak képet, akiknek a megélhetése kizárólag keresztény társaik vendégszeretetétől függött. Azokat, akik ilyen segítséget adnak nekik, munkatársaknak tekintették (8. vers).

c) A legtöbb tudományos következtetés, amely a 3. Jn-hoz kapcsolódik, Diotrefész alakjával foglalkozik. Róla semmit sem lehet tudni, kivéve azt a néhány apróságot, amit a 9-10. versekben találunk. Pontos helyzete az "öreggel" szemben bizonytalan, bár a tudósok nem szűkölködnek találgatásokban.

i) Sokan azt gondolják, hogy hatalmat jelentő vezető szerepet tulajdonított magának, nagyobbat, mint egy püspök, és élesen szembeszállt azokkal a vándorló misszionáriusokkal, akik hatalmukat "az öreg"-től származtatták.

ii) Mások azt mondják, hogy a nehézségeknek doktrinális alapja van, és hogy Diotrefész újító és eretnek tanító volt. Ebben az esetben az a meglepő, hogy a szerző nem hivatkozik egy adott hamis tanra.

iii) Megint mások úgy gondolják, hogy a dolog éppen fordítva van, és hogy maga a szerző volt az újító.

Különben mindaz, amit biztosan tudni lehet, benne van a szövegünkben: Diotrefész nem ismerte el az öreg hatalmát, magának követelt elsőbbséget; nem volt hajlandó a misszionáriusokat üdvözölni, és azokat, akik ezt megtették, előzte; úgy tűnik, hogy Gájusz és a többiek ellentétben állnak vele (5-8.10.15. versek), ők azok, akik üdvözlik a misszionáriusokat. Ezen részletek alapján az állíthatjuk, (i) hogy Diotrefész olyan nagy hatalomra tett szert, hogy még "az öreg" pozícióját is veszélyeztette.

d) Demetriosz egyértelműen egyike azoknak a misszionáriusoknak, akiket a szerző küldött el a misszióba, és valószínűleg ő viszi ezt a levelet.

e) A 13-14. versek majdnem azonosak a 2. Jn 12-vel, amit az azonos szerzőség bizonyítékaként is felfoghatunk.

f) A 15. versben láthatjuk azt, amikor az egyik jánosi gyülekezet üdvözli a másikat. Az egyház tagjai kölcsönösen szeretik barátaikat, "hoi philoi". A szerző azért írt, hogy ápolja a baráti egységet és ezt az érintetlen egyházat.
 

I.

1,1-4,45; Bevezetés; Az új kezdet

1. Mit mond János Evangéliuma a számunkra Jézus önkinyilatkoztatásáról az 1,1-18-ban? Mi a célja az összes tanúságtételnek az 1,19-51-ben?
2. Mi a legfőbb teológiai mondandója az I. Epizódnak (2,1-4,42)?
3. Mi a kánai mennyegző történetének (2,1-12) teológiai mondanivalója? Milyen értelemben mutatkozott meg Jézus "dicsősége" (2,11)? Miért beszél János jelekről?
4. Mi a teológiai mondandója a templomi elbeszélésnek (2,13-25)? Milyen időre tett utalásokkal találkozhatunk? A többi Evangélium mit mond az eseményről?
5. Mi a Nikodémus-történet teológiai mondandója (3,1-36)? Mi a különös ebben a párbeszédben? Igazi hívő-e Nikodémus? Mire utal a "föl fogják emelni" a 3,14-ben?
6. Mi a teológiai mondandója a szamáriai asszony történetének (4,1-42)? Hogyan viszonyultak a Szamáriabeliek a zsidókhoz? Hogyan fejeződik ki Jézus és az asszony ember-volta? Miért hittek a szamáriai városlakók?
 

II.

4,46-6,71 Jézus életadó szava; Jézus és az Élet Kenyere

1. Hogyan kapcsolódik össze a 4,46-5,47 teljes szövege? Mi a teológiai hangsúlya? Miért fontos ez számunkra?
2. Melyik két kérdéssel foglalkozik a 4,46-5,47-ben az evangélista (vö.: az 5,18-cal)? Miféle isteni cselekedeteket hajt végre Jézus? Azt jelenti-e ez, hogy két Isten van? Hogyan szembesül az evangélista ezzel a problémával?
3. Miért szerepel mind a négy evangéliumban a kenyerek csodája? Mi ennek a teológiai kettős szintje?
4. Melyik vers tartalmazza az életadó kenyérért mondott beszédet a 6,26-59. részben? Hogyan fejlődik a beszéd? Mit jelentenek ezek a fontos szavak: "hisz... eszik... iszik"?
5. Miféle két modellt mutat be nekünk az evangélista a 6,66-71-ben? Ragaszkodik-e a hierarchiához?
 

III.

7,1-10,42 Az identitás válsága; A Világ Világossága; Vakság és látás

1. Mi a 7. fejezet két kérdése? És a nyolcadiké? Miféle történeti kettős szintek lesznek nyilvánvalóvá ebben a két fejezetben?
2. Melyik ószövetségi könyv alapozza meg az ÉN VAGYOK mélyebb értelmét a legjobb megfogalmazásban? Gondolja át az értelmét.
3. Hogyan hangozhatott a vakon született ember története (9,1-41), miben segíti ez a mai katekétákat? Milyen fokozatokon keresztül jut el a vakon született ember a hitre? Mit jelent a következő állítás: "A 9. fejezetben találjuk a történeti kettős szint legjobb példáját Jánosnál"?
4. Miért a jó pásztorról szóló elbeszélés követi a vakon született emberét? Rossz helyen van ez itt? Melyik ószövetségi könyvre utal?
5. Mi a "templomszentelési ünnep"? Mit kérdeznek Jézusról a 10,24-38-ban?

IV.

11,1-12,50 Élet a halál ellenében; Élet a halálban

1. Mi a Mártáról és Máriáról szóló történet központi teológiai tanítása (11,1-44)? Mi a nagy hitvallás ebben a történetben?
2. Milyen más teológiai motívumok válnak nyilvánvalóvá ebben az elbeszélésben?
3. Milyen értelemben készíti föl Lázár története a 11. fejezetben az olvasót a 20. fejezetre?
4. Jézus milyen új követőit mutatja be a 12,20-36? Hogyan illeszkedik ez a "búzaszem" teológiájához a 24. versben, és a "fölemeltetéshez" a 32. versben?
5. Az első tizenkét fejezetből milyen témákat foglal össze a 12,44-50?
 

V.

13,1-17,26 Búcsúbeszédek

1. Miért nevezik az evangélium második részét a "Dicsőség Könyvé"-nek? Miben különbözik ez az evangélium első felétől, a "Jelek Könyvé"-től?
2. Mutassa be, mit jelent "a világ" kifejezés a Negyedik Evangéliumban?
3. Mit jelent a "Vigasztaló" szó? Mi lesz a Vigasztaló szerepe? Milyen szerepet játszik a Vigasztaló ma az Ön életében?
4. A 17. fejezetben Jézus imáját gyakran az ő "főpapi imá"-jának nevezik. Jó ez az elnevezés? Miért? Talál-e egyetlen mindenkinek fontos kérést az imában?
5. Miért nincs Eukarisztia Jánosnál az Utolsó Vacsorán?
 

VI.

18,1-20,31 A Szenvedéstörténet és a Föltámadás

1. Mi a különbség János szenvedéstörténete és a másik három evangélista szenvedéstörténete között?
2. Vitassa meg, mi a jelentősége a 19,25-27-ben leírt eseménynek.
3. Mik a jánosi jellegzetességek Jézus halálának a leírásában (19,28-37)? Milyen fontos dolog történik a temetésen?
4. Hogyan szerkeszti meg János a Föltámadás-elbeszélését (20. fejezet)? Elhiszi ezt a többi szereplő is? Mit mond keresztény társainak és nekünk János, miközben leírja a társak viselkedését?
 

VII.

21,1-25 A Föltámadás utáni megjelenés Galileában; Összegzés

1. Mi a szokatlan ebben a fejezetben? Kik a résztvevők? Miért "153" nagy halat fognak?
2. Milyen képet fest Péterről? Miért a háromszoros hitvallás a 15-17. versekben? Mi a szerepe az izzó parázsnak (9. vers)?
3. Hogyan függ össze az evangélista tanítása Isten önkinyilatkoztatásáról, a küldetésről, valamint a Vigasztalóról?
4. Ki a szeretett tanítvány?
5. Vázolja röviden János közösségét.

VIII.

1 Jn 1,1-3,24 Prológus; A bűn; A parancsok; A hamis tanítók

1. Mit hangsúlyoz a Prológus (1,1-4)?
2. Mit tanít a szerző a bűnről az 1,5-2,2-ben? Hogyan különbözik ebben a részben a levél a Negyedik Evangéliumtól?
3. Régi vagy új a szeretet parancsa (2,3-17)? Kik a "gyermekeim", az "ifjak", és az "apák"? Melyik az a "világ", amelyikről ez a levél beszél?
4. Kik az antikrisztusok (2,18-27)? Miféle események keltették föl a szerző figyelmét? Általánosságban mi volt a vita tárgya?
5. Minek a megtételére szólít föl ez a levél (2,18-3,24)? Milyen értelemben lényege a levélnek a 3,23?
 

IX.

1 Jn 4,1-5,21 A két lélek; Isten szeretete; A hit; Összegzés; Konklúzió

1. Hogyan lehet a szerző szerint az ortodox tanítást fölismerni (4,1-6)? Van-e az ellenfélnek valami sikere?
2. Hogyan ábrázolja a 4,7-21 az Istent? Milyen kihívást kapunk? Milyen hitvallási elemek jelennek meg a levélben?
3. Mik tanúskodnak Jézus mellett az 5,1-13-ban? Ezek történetiek vagy szentség-jellegűek?
4. Mit tanít az 1. Jn az imádságról (5,14-21)?
5. Miért írták ezt a levelet? Ki írta? Mikor?
6. Mi az 1. Jn leglényegesebb teológiai tétele? Vitassa meg annak morális tanítását.
7. Mi a Vigasztaló szerepe az 1. Jn-ban összevetve a Negyedik Evangéliummal?
 

X.

2. Jn 1-13; 3. Jn 1-15; János Második és Harmadik levele

1. Hogyan függ össze a 2. Jn az 1. Jn-sal? Miért írták meg a 2. Jn-t?
2. Mi a szerző két fontos ajánlata a 2. Jn-levélben?
3. Mi a 3. Jn két lényeges kérdése?
4. Mire utalhat a hasonlatosság a 3. Jn 12b és a Jn 21,24 között?
5. Miért írták meg János harmadik levelét?
 

Mivel a magyar biblikusok nem kaptak az elmúlt időben nagy publicitást, és a korábban napvilágot látott kommentárok nem annyira ismertek, ezért szeretnénk a János-evangélium kötetéhez mellékelni azt a kommentár-jegyzéket, amely a kedves olvasót esetleg további kutatásra indítja:

Dods Márk: Szt. János evangéliumának magyarázata I-II. k., Bp. 1903.
Székely István: A kisázsiai János apostol művei, Bp. 1912.
Musnai László: János evangéliumának és leveleinek magyarázata, Torda, 1926.
Lorber Jakab: János magyarázatos evangéliuma, Bp. 1926.
Stomp László: A János evangélium világnézete, Bp. 1928.
Marton Lajos: János evangélium, az Apokalipszis és a Galata levél exegézise, Bp. 1933.
Pongrácz József: János evangélium magyarázata, Bp. 1939.
Kecskeméthy István: Szt. János írása szerint való evangélium, Bp. 1939.
Aquinói Szt. Tamás: János evangéliuma és a Szt. Atyák. Szemelvények a Catena Aurea c. művéből, Rákospalota. 1942.
Steiner Rudolf: Előadások a János evangéliumáról, Bp. 1943.
Szikszai Béni: Jézus a Krisztus: János evangélium 1-9. f. magyarázata, Bp. 1945.
Karner Károly: A testté lett Ige - János ev. fordítása és magyarázata, Bp. 1950.
Bereczky Lambert: Boldogok - János evangélium - 8 boldogság, Bp. 1958.
Czeglédi István: János evangélium 1-10. részének magyarázata, Bp.1966/67
Kiss Sándor: János evangélium magyarázata in: Jub. Komm. pp. 96-135., Bp. 1974.
Farkasfalvy Dénes: Testté vált szó (Evangélium Szt. János szerint) I. rész, Eisenstadt, 1986
Farkasfalvy Dénes: Testté vált szó (Evangélium Szt. János szerint) II. rész, Eisenstadt, 1987
Farkasfalvy Dénes: Testté vált szó (Evangélium Szt. János szerint) III. rész, Eisenstadt, 1989
Gál Ferenc: János Evangéliuma, Bp. 1987
Vályi Nagy Ervin: János leveleinek magyarázata in: Jub. komm. pp. 354-365., Bp. 1974.

Nagysikerű, amerikai katolikus Biblia-kommentárt tart kezében az olvasó. Jó kalauz János evangéliumának olvasásához. Akik egyénileg akarnak elmélyülni az evangélium és a levelek tanulmányozásában, vagy akik a bibliaórák vezérfonalául választják ezt a kötetet, nagy segítséget kapnak. A kötetet ellenőrző kérdések egészítik ki, melyek alapján egyénileg is felmérhetjük, értjük-e, amit olvasunk. Aki arra kíváncsi, antiszemita volt-e János, olvassa el a 47-53. oldalt. Aki Máriáról akar olvasni, az a 89. oldalt, aki pedig meg akarja tudni, hogyan gondolkodott János és közössége, olvassa el az egész kötetet figyelmesen.