Ez a kötet hat levelet tartalmaz a páli tradícióból, amelyeket hagyományosan két csoportra osztanak:

1. A tesszalonikai levelezés, mely az első és második tesszalonikai levélből áll, melyet a két levél tartalmi és strukturális hasonlóságai, és természetesen a címzettek alapján is egy egységnek tekintenek;

2. Az úgynevezett fogságból írt levelek, melyek a filippieknek, Filemonnak, a kolosszeieknek és az efezusiaknak szólnak, és amelyek mindegyike börtönben íródott, és ezenkívül is bizonyos hasonlóságokat mutatnak egymással. Ez a felosztás többnyire azt feltételezi, hogy a levelek eredeti szerzője Pál volt.

Ebben a fejtegetésben azonban a levelek csoportosítása eltér a hagyományos felosztástól, pontosan azért, mert valószínűtlen, hogy e levelek közül hármat valóban Pál írt volna. Amíg a tudósok ma általában megegyeznek abban, hogy az 1. Tesszalonikai, a Filippi és a Filemonhoz írt levélnek Pál a szerzője, egyre erősödik az a tudományos meggyőződés, hogy a 2. Tesszalonikai, a Kolosszei és az Efezusi levelet más szerzők írták.

Az a tény, hogy Pál nevében mások írtak, az az apostol fontosságának elismerése és a nagyrabecsülés kifejezése volt. A 2. Tesszalonikai, a Kolosszei és az Efezusi levelek szerzői, akiknek tényleges kiléte ismeretlen számunkra, különböző fokon, de jól ismerték Pál eredeti leveleit. A Szentlélek sugallatára folytatták a páli tradíciót és - többnyire jóval az apostol halála után - átdolgozták és kibővítették a páli gondolatokat. Tágabb értelemben azután úgy beszélhetünk ezekről a szerzőkről, mint egy "páli iskola" azon tagjairól, akik Pál nevében írtak, és akik az apostolnak tulajdonítottak olyan helyzeteket, melyek inkább a valódi szerzőkkel voltak egykorúak, mint a történelmi Pállal. Ilyen módon voltak képesek a kereszténység apostoli eredetével való folytonosságot fenntartani és ugyanakkor saját írásaiknak az apostoli szerzőség előnyét biztosítani.

A páli tradíció leveleinek olvasásával az a célunk, hogy a Szentlélek, aki a levél szerzőit is mozgatta, ezeken az írásokon keresztül szóljon hozzánk is. A magyarázatok funkciója csak az, hogy segítsék a Lélek üzenetének meghallását.
 

Pál első levelét a tesszalonikaiakhoz a bibliatudósok csaknem egészen mostanáig széles körben mellőzték, de ez ma már nincs így. Két tényezőnek van kulcsszerepe ebben a változásban. Az első annak a felismerése, hogy ez az Újszövetség legkorábbi írása, és így a kereszténység legrégibb dokumentuma. A másik tényező az Apostolok Cselekedeteinek alaposabb megértésére épül, amelyet kevésbé tekintenek a kereszténység kezdeteiről szóló objektív történelmi beszámolók sorozatának, hanem inkább a kezdetek teológiai magyarázatának.

A múltban az 1. Tesszalonikai levelet annak fényében magyarázták, amit az ApCsel elmond Pál hittérítő bonyodalmairól Tesszalonikában. De mivel azonban az 1. Tesszalonikai levél első kézből származó dokumentum, melyet az apostol írt, aki személyesen volt jelen, és mivel az ApCsel 30-35 évvel később, már Pál halála után íródott, és elsődlegesen inkább teológiai, mint történelmi mű, fokozatosan világossá vált, hogy nem az 1. Tesszalonikai levelet kell a Cselekedetek fényében olvasni, hanem éppen fordítva. Ez vizsgált levelünk esetében különösen fontos, mert a tesszalonikai egyház alapításáról az Apostolok Cselekedetei 17-ben található beszámoló teljes mértékben különbözik attól az információtól, amit a levélből kapunk. Éppen ezért kérdéses, hogy a két beszámolót összhangba kell-e, vagy lehet-e hozni.

Azzal, hogy az 1. Tesszalonikai levél megszabadult a Cselekedetek értelmezésétől, világossá vált az a mód, ahogyan ez a levél érdeme szerint tanulmányozható. Ez vezetett a levél tartalmának és formájának szigorú vizsgálatához, amely újszerű bepillantást eredményezett a keresztény levélforma fejlődésébe, és Pál korai szolgálatába a pogányok között.

Amikor Pál az 1. Tesszalonikai levelet írta, levélírói stílusa még nem alakult ki. Egyrészt szakítani akart korának bizonyos irodalmi konvencióival és új kommunikációs eszközt kezdett kiformálni, a keresztény levelet. Ezért e levél formája részint különbözik a Filemonhoz írt levelétől, mely Pál későbbi tipikus levélformája, amint ezt az alábbi összehasonlítás mutatja:

1. Tesszalonikai			Filemon
Bevezetés	1,1		Bevezetés	1-3 versszak
Küldő			Küldő
Címzett			Címzett
Köszöntés			Köszöntés
Hálaadás	1,2-2,13		Hálaadás	4-7 vers
Utasítások	4,1-5,2		Főrész	8-21 vers
Összegzés	5,23-28		Összegzés	22-25 vers
Imádság			Bejelentés
Köszöntés			Köszöntés
Áldás			Áldás

Az 1. Tesszalonikai levélben a hálaadó rész a leghosszabb, míg Pál későbbi leveleiben ez általában csak néhány sorból áll, az utasítások pedig a későbbi levelek fő részének gyakran csak kis töredékeit alkotják. Azok a megjegyzések, amelyeket Pál a bevezetésben a küldőkkel és a címzettekkel kapcsolatban tesz, valamint a kezdő üdvözlési forma szakít a szokásos formával, amelyet a kor görög-római leveleiben és az arámi levelekben is használtak. Hasonlóképpen a befejező áldás is újítás. Bizonyos értelemben tehát úgy is beszélhetünk az első tesszalonikai levélről, mint a keresztény levélírás kísérletéről. Formája a későbbi levelekben csiszolódott.

Az 1. Tesszalonikai levél tartalma úgy mutatja be Pált, mint aki szorosabb kapcsolatban van más, pogányokat térítő zsidó-keresztényekkel, és a zsidó-keresztény teológiával, mint az a későbbi írásaiban látszik. Például Isten (az Atya) jelentősebb szerepet kap ebben a levélben, mint Jézus (az Úr). Amit Pál itt mond Jézusról, annak még más a hangsúlya, mint a többi leveleiben. Míg Pál későbbi írásaiban Jézus halálának és feltámadásának jelentőségét hangsúlyozza, itt a legfőbb megváltó eseménynek az Úr végső időben való eljövetelét látja. Ez az eszme idegennek tűnhet számunkra, mivel ez az igazság, bár továbbra is helytálló, nincs a jelenlegi keresztény gondolkodás középpontjában. A tesszalonikaiak számára azonban igen fontos volt, mert arra számítottak, hogy ez az esemény még az ő életükben bekövetkezik.

Pál szelíden bátorítja ezt a közösséget, hogy bizakodjék, az Úr napja közeledik, és így mindennapi életükben nyugodtak, felelősség- és szeretetteljesek legyenek. Ez olyan tanács, amely minden időre érvényes, és ebben a tekintetben Pál kihangsúlyozza a keresztény példa fontosságát. Ahogyan valaki saját keresztény életét éli, az másokat is érint, keresztényeket és nem keresztényeket egyaránt. A keresztények számára ez egymás hitének erősítésére szolgáló eszköz, és közös kötelességünk Istent szolgálni, mivel a megígért végső dicsőséget várjuk. A nem keresztények számára példánk tanúságot tesz az Istenre való ráhagyatkozásunk teljességéről, aki azt akarja, hogy az ő gyermekeiként éljünk, hogy önmagunkon túl hűséggel tartozzunk valakinek, aki egy, igaz és élő.

Pál, amikor az evangéliumot a tesszalonikaiaknak hirdette, dolgozott, hogy eltartsa önmagát, azonban elsődleges motivációja nem a munkában, nem a közösség szegénységében keresendő, hanem inkább abban, hogy megkülönböztesse magát más vándorprédikátoroktól (többnyire nem keresztény filozófusoktól), akiknek gyakran az a rossz hírük volt, hogy személyes nyereségvágyból prédikálnak; ő viszont azért, hogy követendő példát mutasson a tesszalonikiaknak, hogy ne botránkoztassák meg nem keresztény szomszédaikat, és ezáltal ne akadályozzák az evangélium terjedését. A közösség a makedóniai Tesszalonika kikötővárosában volt, mely ma Görögország északi, modern városa, és elsődlegesen, ha ugyan nem teljesen, pogány közösség lehetett. A legvalószínűbb, hogy a levelet Athénból vagy Korintusból küldhették, Kr. u. 51. körül.
 

A levél küldői Pál és két munkatársa, Szilvánusz és Timóteus, akiket a 2Kor 1,19 és a 2Tessz 1,1 is együtt említ. Bár mind a hárman hirdették a korintusiak között "Jézus Krisztust, mint Isten Fiát" (2Kor 1,19), Szilvánuszról sosem hallottunk semmi más különöset Pál leveleiben, míg Timóteus nagyon gyakran feltűnik Pállal, mint annak jobbkeze. Bár a levelet hárman küldik, Pál személyesen felel az írásért (3,5a ; 5,27), noha gyakran többes számban beszél, és ezáltal többnyire segítőit is belefoglalja gondolataiba (1,2; 2,1). Ellentétben más levelei bevezetéseivel, ez a bevezetés egyszerűségével tűnik ki. Pál itt nem használja az "apostol" (Gal 1,1) címet, sőt semmilyen más megjelölést, mint pl. "szolga" (Fil 1,1) vagy "rab" (Fil 1), hogy jellemezze önmagát.

A levél a "tesszalonikai egyháznak" van címezve; ez úgy értendő, hogy a tesszalonikai keresztények közössége előtt olvassák fel, akik valószínűleg házaknál jöttek össze istentiszteletre, mivel a korai időkben még nem építettek templomokat.

A közösség köszöntése itt egyszerűbb, mint Pál többi levelében. Valószínűleg lerövidítette a szokásos liturgikus formulát (ld.: Fil 1,2), mert az előző mondatban már megemlítette az Atyaistent és az Úr Jézus Krisztust.

1,2-3 Hálaadás az aktív hitért. Amikor Pál és munkatársai hálát adnak Istennek e közösség minden tagjáért, imáikban megemlékeznek róluk azért a módért, ahogy ők a keresztény erények páli triászának (1Kor 13,13), vagyis a hit, remény és szeretet népének látszanak. Életmódjuk tanúságot tesz keresztény hivatásukról, és rámutat a példa erejére.

1,4-5 Az evangélium meggyökerezik. Pál visszatekint kezdeti prédikációjára Tesszalonikában, igazolva azt a tényt, hogy a tesszalonikaiak Isten Krisztusban kiválasztott népévé váltak. Az evangélium üzenete, melyet hirdetett nekik, nem csupán közönséges beszéd volt, hanem a Szentlélek erejével volt telítve, és ezért meggyőzte a hallgatókat. Isten szava hatékony volt, mivel a Szentlélek hatotta át. Az evangélium sikerének másik tényezője az a példa volt, amelyet Pál és követői nyújtottak a közösségért való működésükkel.

1,6-8 A tesszalonikaiak mint követők és példaképek. Hallván az evangélium hirdetését és megtapasztalva Pál és munkatársai példáját, a tesszalonikaiak követőivé váltak nekik és az Úrnak, akinek példáját Pál követte. E példa követése nem volt könnyű feladat a tesszalonikaiaknak, akiknek üldözést és szenvedést kellett elviselniük, amikor elfogadták azt az Igét, amelyet Pál prédikált nekik, de ők a Szentlélekből kiáradó örömmel eltelve mégis befogadták. Ez a mindent átható öröm, ez az isteni erő békét adott nekik az ellenállás közepette is. A tesszalonikaiak Pál és az Úr követőiként maguk is példaképpé váltak a saját és a szomszédos területek számára. Tény, hogy hitük példája még ezen a területen túl is híressé vált, olyan világosan visszhangozták az Úr üzenetét.

1,9-10 Az evangélium tartalma. Itt azt hangsúlyozza, hogy mi az, amit mások Makedóniában és Achájában olyan dicséretreméltónak találtak a tesszalonikai példában. Az első az, ahogyan Pált és misszionárius társait fogadták. A tesszalonikaiak, másokkal ellentétben, szemmel láthatóan szívesen fogadták Pált és készségesen meghallgatták őt. A második az Istenhez való fordulásuk, és a bálványoktól való elfordulásuk. A tesszalonikaiak kétségtelenül képesek voltak arra, hogy teljesen szakítsanak korábbi pogány múltjukkal, míg szomszédaiknak ugyanezzel nagyobb nehézségeik voltak, amint ez Pálnak a korintusiakhoz fűzött megjegyzésében tükröződik (1Kor 10-14).

Azután Pál egy kateketikai formulából idézve, melyet ő és más misszionáriusok korábban és akkoriban használtak, elismétli a tesszalonikaiaknak adott evangélium üzenetét. Ezen formula szerint a kereszténységre való megtérés két egyidejű folyamatból áll: (1) az élő és igaz Istennek való szolgálat és engedelmesség a halott és hamis pogány istenek helyett, és (2) várakozás Isten Fiának a mennyből való eljövetelére, aki üdvözíteni fog, megszabadítva minket a kárhozattól az utolsó ítéletkor. Jézus feltámadását ebben az összefüggésben az első alkalommal említi, a fennmaradt keresztény irodalom tanúsága szerint, és ez azt a célt szolgálja, hogy megmutassa, miért várható, hogy a történelmi személy Jézus Isten Fiaként eljön az égből, mivel Isten feltámasztotta őt a halálból.

Hogy miként és mikor fog Jézus eljönni mint Megváltó a végső időkben, és az milyen hatással lesz az élő és a holt hívekre - ez a kulcstémája az 1. Tesszalonikai levélnek, amint ezt számtalan utalás jelzi: 1,10; 2,19; 3,13; 4,15; 5,23.

2,1-2 A kedvező fogadtatás. Visszautalva a kedvező fogadtatásra, amelyet a tesszalonikaiaktól kapott (1,9), Pál megjegyzi, hogy jelenléte köztük nem volt hiábavaló, az üdvözlés különbözött attól a viharos fogadtatástól, amely Filippiben érte, ahol szenvedett és bántalmazták. Tesszalonikában azonban Isten bátorságot adott neki, hogy eredményesen hirdesse az evangéliumot a feszültségek ellenére, melyeket azok okoztak neki a városban, akik nem voltak olyan fogékonyak (ld.: 1,6).

2,3-7a Pál védekezése a feltételezett vádakkal szemben. Felvázolva a korabeli vándorló görög prédikáló filozófusok nyelvezetét, Pál megvédi szolgálatát a tesszalonikaiak között. Nincs itt bizonyíték arra, hogy személyesen megtámadták a témákért, melyeket felvetett, de tudatában van annak az általános bizalmatlanságnak, melyet a lakosság gyakran érez az ilyen máshonnan jött prédikátorokkal szemben, mivel közülük oly sokan valóban sarlatánok voltak. Pál meg akarja különböztetni önmagát tőlük, és ezért foglalkozik a vádakkal, melyeket általában ezek ellen a prédikátorok ellen alkalmaztak. Az ő prédikációs indítéka Isten megbízásából ered, nevezetesen abból a megbízatásból, hogy hirdesse az evangéliumot. Emiatt elsősorban Istennek igyekszik tetszeni, nem a hallgatóságnak, és bízik abban, hogy Isten helyesen ítéli meg indítékait, hiszen Isten maga bízta meg őt.

A tesszalonikaiak ismereteire éppúgy hivatkozik, mint Istenre, a tanújára, Pál azt is tagadja, hogy bizonyos más vádpontokban volna bűnös, melyeket gyakran felhoztak a vándor prédikátorok ellen: pl. hízelgés, kapzsiság és dicsőségkeresés. Ellenkezőleg, ő és missziós társai még azt sem igényelték, amit elvárhattak volna, mint Krisztus apostolai. Az "apostolok" szó használata szokatlan az 1. Tesszalonikai levélben, mivel ez az egyetlen alkalom ebben a levélben, mikor Pál önmagára, mint apostolra hivatkozik, és mivel Pál a társait is apostolnak nevezi. Más leveleiben gyakran utal saját apostolságára, de nem adja ezt a címet munkatársainak. Az "apostol" szó jelentése szűkülni látszik, amint az Újszövetség írásait egymás után összeállítják.

2,7b-12 Pál jelenléte a tesszalonikaiak között. A vádak felsorolása után, amelyeket ellene emelhettek volna, Pál összefoglalja, milyen is volt az ő jelenléte a tesszalonikaiak között, azért, hogy aláhúzza minden ilyen vád alaptalanságát. Ezt a két szülő képének segítségével teszi.

Először önmagát és társait írja le úgy, ahogyan a gyermekét kényeztető szoptatós anyát mutatják be. Ezek az apostolok olyan nagyon szeretik a tesszalonikaiakat, hogy nemcsak az evangélium üzenetét akarják megosztani velük, hanem önmagukat akarják a közösség kedvéért odaadni. Pál azt a példát idézi, hogyan dolgoztak önmaguk eltartásáért. Így bátorították a tesszalonikaiakat, hogy ugyanezt tegyék, és ugyanakkor megmutatták, hogy ők ingyen hirdették az evangéliumot és nem akartak anyagi terhet jelenteni a közösségnek. (Valójában ez nem lehetett olyan ideális, amint itt hangzik, ahhoz képest, hogy a Fil 4,16-ban Pál megköszöni annak a közösségnek anyagi segítségét, amit kétszer is megkapott tőlük, mialatt Tesszalonikában tartózkodott.) Pál valószínűleg sátorkészítőként dolgozott (ld.: ApCsel 18,3), napkeltétől napnyugtáig (="éjjel-nappal"; ld. 3,10, ahol Pál "éjjel-nappal" imádkozik is), és prédikálhatott is, miközben a munkájával volt elfoglalva. Az egyénenkénti figyelemre való utalás a 11. versben könnyedén illeszkedik ebbe a műhelykeretbe. Pál becsületessége tanúiként ismét megnevezi a tesszalonikaiakat és Istent a közösségben való viselkedésével kapcsolatban (ld. 2,5).

Másodszor, úgy írja le az apostoli triót, mint akik apai módon minden egyes gyermeküket buzdították. Ezért a tesszalonikaiakat arra biztatják és kérik, hogy életüket Istennek tetszően éljék, aki meghívta őket országába és dicsőségébe.

Így Pál és missziós társai a tesszalonikaiaknak mind apjuk mind anyjuk voltak, nemcsak az evangélium hirdetése által ennek az egyháznak a létrehozásában, hanem "gyermekeik" iránti szeretetük és aggodalmuk kifejezése által is, felnevelvén őket a hitben. Pál szándékával ellentétes alkalmazása lenne azonban ebben a családi élet ábrázolásában a mai családi élet modelljét látni, amelyben az anyák bensőségesek és szeretők, míg az apák szigorúak és fegyelmezők. Pál a családi élet két vetületének felhasználásával csupán a saját aggodalmait írja le a tesszalonikaiakért, mindkettőt önmagára alkalmazva.

(Mivel az 1Tessz 2,13-16-ot később illesztették a levél szövegébe, nem Pál írta, és zavarja az eredeti levél menetét, ebben a magyarázatban ezt a szakaszt a levél függelékeként kezeljük és ezért az eredeti levelet követően beszéljük meg.)

2,17-18 Pál elárvult. Pál most rátér jelenlegi helyzetére, melyben fizikailag elszakították ugyan a közösségtől, de lelkileg nem. Családi hangnemben folytatva a beszédet úgy írja le ezt a szétválasztást, mint ideiglenes "elárvulást". Ez az elárvult állapot a közösséggel való újraegyesülése iránti vágyakozáshoz vezetett. Bár mindhárom misszionárius megkísérelte a látogatást, maga Pál ismételten is, ezek a próbálkozások mindig sikertelenek voltak, mivel a sátán meghiúsította azokat. Hogy pontosan mi az, amit Pál a sátán aktivitásának tulajdonít, nem tudjuk, bár utalhat bizonyos problémákra, melyek magában Tesszalonikában keletkeztek (3,5). Pál azért vágyódik arra, hogy együtt legyen a közösséggel, mert kimondhatatlanul szereti őket. A tesszalonikaiak lesznek azok, akik az Úr előtt, annak eljövetelekor, okot adnak neki az ujjongásra. Később nagyon hasonlókat ír a filippieknek, akiket úgy ír le, mint az ő "örömét és koronáját" (Fil 4,1) és akik okot adnak neki a dicsekvésre Krisztus napján (Fil 2,16).

3,1-8 Timóteus küldetése Tesszalonikába. Mivel a tesszalonikaiak különleges helyet foglalnak el Pál szívében, és őszintén aggódik jólétükért, Pál nem várhatott tovább, hogy halljon róluk, így elhatározta, hogy odaküldi hozzájuk Timóteust, míg ő maga hátramarad Athénban. Nem világos, hogy Szilvánusz Pállal van-e még, mivel a második verssorban lévő "Timóteust elküldtük hozzátok" az ötödikben "elküldtem hozzátok"-ká válik. Ez jelezheti, hogy Pál pusztán a levelezésben szokásos többes számot használja, azaz többes számban beszél, miközben valójában csak önmagát említi. Timóteus már minden bizonnyal ismerős volt a közösség számára, így ami itt felesleges bevezetőnek látszik, valójában magyarázat, hogy mért küldte Pál Timóteust képviselőjeként. Pál kiválóan felkészültnek tekintette őt erre a szerepre, mivel ő "testvérünk" Krisztusban, és Krisztus örömhírét hirdeti, mint munkás, aki által Isten tevékenykedik. Isten munkatársaként küldi őt Pál, hogy erősítse és bátorítsa a tesszalonikaiakat hitükben, hogy így szilárdan ellenálljanak az üldöztetésben, amelyen jelenleg keresztül mennek. Ilyen üldöztetés nem lehetett meglepő számukra, mivel Pál, amikor még velük volt, megmondta nekik, hogy ez a hívek közös sorsa. Nos, Pál szavai igaznak bizonyultak, és a tesszalonikaiak megtapasztalták ezt a keserű valóságot. Pál alig várta, hogy megtudja, hogyan tartották fenn hitüket e nyomás alatt, és amikor már nem bírta tovább a bizonytalanságot, elhatározta, hogy elküldi Timóteust tapasztalatszerzésre. Pál aggodalma részben saját üldöztetésének élményeiből származik; tudatában van a hittel kapcsolatos veszélynek, és ezért kifejez némi félelmet, hogy a sátán erejükön felül megpróbálhatja őket, olyan eredménnyel, hogy az ő egész munkáját hiábavalóvá teszi közöttük.

Szerencsére Pál aggodalma alaptalan volt, mivel Tesszalonikából való visszatérése után Timóteus azzal a jó hírrel lepte meg, hogy a tesszalonikaiak állhatatosak maradtak a hitben és szeretetben, állandóan imádkoztak Pálért, és éppúgy látni akarták őt, ahogyan ő szerette volna látni őket. Hitük olyannyira vigasztaló Pál számára saját nehéz helyzete és megpróbáltatása közepette, hogy a bajok ellenére újjáéled, és ez így folytatódik mindaddig, amíg ők szilárdak maradnak az Úrban. Tehát a kölcsönös megerősítés a hitben a keresztény példa egyik hatása.

3,9-13 Hálaadás és imádság. A levélnek ezt a szakaszát Pál egy imádságos elmélkedéssel zárja. Szónoki kérdéssel kezdi, amely jelzi, hogy gyakorlatilag lehetetlen megfelelően hálát adni Istennek az örömért, melyet Pál Isten színe előtt nyert a tesszalonikaiak által. Állandóan, éjjel-nappal imádkozik, hogy személyesen láthassa őket és pótolhassa, ha hitükből még hiányzik valami. Ilyen gyengéden adja tudtukra, hogy Timóteus beszámolója, amely a keresztény élet és egyetértés bizonyos területeit tartalmazza, még kimunkálást és fejlesztést igényel. Amíg személyesen nem jöhet el, ez a levél apostoli jelenléteként fog szolgálni köztük, és eszköze lesz a hitviták irányításának, amelyekre épp most utalt.

Az imádság két részből áll. Az első könyörgésben Pál Istent, az Atyát és az Úr Jézust kéri, hogy további késedelem nélkül meglátogathassa a közösséget. Jézusnak és Istennek együtt való megszólítása, amely először fordul elő a keresztény irodalomban, Jézus és az Atya bensőséges kapcsolatát mutatja, azt, hogy osztozik Isten imát meghallgató képességében.

A második könyörgés egy lépéssel továbbmegy, amikor - ismét először a keresztény irodalomban - egyedül Jézust szólítja meg az imában. Pál azért imádkozik, hogy az Úr gyarapítsa a tesszalonikaiakat a szeretetben, és hogy bővelkedhessenek ebben a szeretetben, nemcsak egymás, hanem mindenki iránt, éppúgy, mint ahogy Pál szereti őket. Pál valójában azért imádkozik, hogy ők az utánzóivá váljanak (1, 6). Ennek a könyörgésnek az a célja, hogy az Úr erősítse meg szívüket is, hogy az ítélet napján, mikor az Úr Jézus eljön összes szentjeivel, makulátlanul tiszták legyenek az Atyaisten jelenlétében. (ld.: 1,10) A "szentek" jelentése bizonytalan. Pál általában "keresztények"-et ért alatta, mikor ezt a kifejezést használja (Fil 1,1), és így lehetséges, hogy előrebocsátja fejtegetését arról, hogy a holtak fel fognak támadni az Úr napján (4,13-18), de a "szentek" az angyalokra is utalhatnak, akik az Emberfiát kísérik az ítéletkor (Mt 24,30-31). A görög szöveg ügyetlen fordítása a 12-13 versek szövegénél azt sugallja, hogy Pál átveszi a hagyományos kifejezést, amelyet nem ő alkotott, lehetséges tehát, hogy eredetileg máshogy használták a "szentek" kifejezést, mint ahogyan Pál használja.

4,1-2 Bevezető intés. A levél második részét Pál általános bevezető intéssel kezdi "az Úr Jézusban", vagyis az Úr képviselőjeként szól hozzájuk. Arra inti a tesszalonikaiakat, hogy folytassák az Úrnak tetsző életmódjukat. Amikor Pál velük volt, társaival erre tanította őket; és a tesszalonikaiak valóban ezt teszik, de Pál még nagyobb fejlődésre biztatja őket. Magabiztosan viselkedhetnének, hiszen tudják, milyen utasításokat kaptak.

4,3-8 Negatív intések. Pál ahelyett, hogy közvetlenül a Tesszalonikában keletkezett problémáról beszélne, felvázolja a bűnök hagyományos listáját, mint a szexualitással kapcsolatos utasítása alapját. Talán Timóteus jelentette, hogy egy ilyen általános emlékeztető helyén való és hasznos lenne. A tesszalonikaiaknak a következőket kell elkerülniük: szexuális erkölcstelenség, szenvedély, vágy, kapzsiság, tisztátalanság (ez pontosan ugyanaz a bűnlista, mint a Kol 3,5-ben, kivéve, hogy az 1Tessz 4-ben a "bálványimádás"-t nem említi.

A szentségben való növekedés, ami Isten akarata, megkívánja a szexuális erkölcstelenségtől való tartózkodást. Ez azt jelenti, hogy az egyéni nemiséget kontroll alatt kell tartani (Pál ezt a férfiaknak címezi), hogy ne a pogányokéhoz hasonló életet éljenek, akik nem ismerik Istent, és akik testüket átadják vágyaiknak és szenvedélyeiknek. Ez azt is jelenti, hogy ne vigyék magukat bűnbe és kapzsi módon ne csapják be testvérüket, mert az Úr minden ilyen cselekedetet megbüntet. Ebben a tájékoztatásban sincsen semmi új, mivel Pál ezt már megadta a tesszalonikaiaknak. Isten hívásának célja a szentség, nem a tisztátalanság; azért adta Szent Lelkét nekünk, hogy növekedhessünk szentségben. Ha nem fogadják el Pál utasításait, az nem csupán Pál elutasítása, hanem Istené, akinek szavát Pál ismerteti.

4,9-12 Pozitív intések. Miután Pál általános figyelmeztetésben részesíti őket arról, hogy a szexualitás tárgyában mi az, ami kerülendő, újból csak általánosságban arra buzdítja a tesszalonikaiakat, hogy a testvéri szeretet kifejezésében nagyobb előrehaladást tanúsítsanak. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy azért élnek, hogy szeressék egymást. Isten maga tanította ezt nekik Pál által, aki Isten szavát hirdette köztük, és makedóniai keresztény társaik iránti szeretetükkel valóban megfeleltek ennek (ld.: 1,7-10). Ez a szeretet még a nyugodt életvezetésben és a saját dolgukkal való törődésben is tükröződhet, ahelyett, hogy mások viszályaiba avatkoznának. Amint Pál korábban parancsolta, az Úr eljövetelének közelsége ellenére folytatniuk kell munkájukat és gondoskodni anyagi szükségleteikről, de ugyanakkor példát kell mutatniuk nem keresztény szomszédaik számára. A keresztény példa ereje így nem csupán a kereszténységen belüli növekedés és erősödés szempontjából szükséges, hanem a nem keresztények számára is fontos, hogy lássák és megtapasztalják.

4,13-18 Az ítélet napja, mint vigasztalás a hívő elhunytak számára. Ennél a pontnál Pál az általa alkotott keresztény levélformába bevezet egy olyan elemet, amely a kor tipikus pogány leveleiben nem található meg, vagyis a végidőkkel kapcsolatos tanítást. Mivel Pál ezt a témát az általános intésekkel összefüggésben kezeli, lehetséges, hogy sem új dolgot nem ad elő, sem olyan témával nem foglalkozik, amely különösen aggasztotta volna a tesszalonikaiakat, pusztán csak ismételgeti előttük tanításának egy korábbi részletét. Ebben a szakaszban áttekintést ad a közösségnek, mi fog történni azokkal, akik az Úr eljövetele előtt halnak meg. Pál biztosítja olvasóit, hogy ezek a halott keresztények nem maradnak ki abból a szabadításból, melyet az Úr valósít meg, amikor eljön. Ezért a keresztények gyásza valaki felett, aki a hitben halt meg, nem ugyanolyan, mint azoké, akiknek nincsen reményük.

Hogy megmutassa, miért bizakodnak a keresztények még akkor is, amikor hívő társuk halála elszomorítja őket, Pál egy hitvallással hozakodik elő, amelyet a közösség jól ismer: "Hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt". Ez a hit fontos, mert ami Jézussal történt, az fog történni azokkal is, akik Jézusban hívőként halnak meg. Isten fel fogja őket támasztani a halálból éppúgy, ahogy Jézust feltámasztotta. Pál egy korai keresztény jövendölést is felhasznál, mely által a feltámadt Úr beszélt. E jövendölés szerint azok, akik életben vannak az Úr eljövetelekor, és Pál mintha önmagát is közéjük sorolná, nem lesznek jobb helyzetben, mint azok a hívek, akik már meghaltak. A jövendölés szerinti leírásból kiviláglik, hogy mi fog történni a hívőkkel az ítélet napján. Élénk apokaliptikus ábrázolásban mondja el, amint megtaláljuk a Mk 13-ban, az 1Kor 15,24-28-ban és a Jelenések Könyvében. Az Úr látványos hanggal és dicsőséggel fog alászállni az égből (ld.: 1,10) és azok támadnak fel, akik már meghaltak, hogy elsőként találkozzanak vele; azután az élőket fogják felemelni, és minden hívő találkozni fog az Úrral a felhőkben, hogy megkezdődjék örök életük vele a dicsőségben. Kevésbé fontos számunkra, hogy hogyan történik ez, mint az a tény, hogy minden hívő, élő és holt osztozni fog az Úr dicsőséges jelenlétében mindörökké.

Bár a keresztények valóban szomorúak, ha egy hívő testvérük meghal, bánatukat enyhíti a feltámadás és az örök élet reménye. Pál ezért arra buzdítja a tesszalonikaiakat, hogy vigasztalják egymást a reménység üzenetével.

5,1-11 Az ítélet napja, mint vigasztalás az élőknek. Mivel e levél szerint az ítélet napja az elsődleges üdvözítő esemény, azoknak a keresztényeknek, akik elérkezésekor még életben vannak, nem kell félniük attól, hogy mikor és milyen módon következik be. A tesszalonikaiak már tudják, hogy az Úr akkor fog eljönni, amikor a legkevésbé várják, mint a tolvaj éjszaka (Mt 24,42-44), és senki sem szökhet meg az ítélet elől, amely ekkor bekövetkezik. Egyesek számára az Isten haragjának napja lesz az az idő, amikor hirtelen pusztulást és megsemmisülést tapasztalunk, de a keresztények számára a szabadulás és üdvösség ideje lesz (ld.: 1,10).

Habár az Urat úgy írják le, mint aki éjszakai tolvajként jön el, a keresztények nem félnek ettől a sötétségtől, mivel ők a fény és a nappal gyermekei. A keresztség által, amelyre itt utalni látszik, ők, a megvilágosodottak, nem lesznek részesei a sötétségnek vagy éjszakának. Így nem olyanok, mint nem keresztény szomszédaik, akik alszanak éjszaka és felkészületlenek az Úr eljövetelére, vagy akik idejüket vesztegetik, amint ugyanabban a gyanútlan sötétségben mulatoznak. Ehelyett a keresztényeknek ébereknek kell lenniük természetüknél fogva, a hit remény és szeretet hármasába öltözve (1,3), amely az üdvösség fegyverzete (ld.: Ef 6,11,14-17). E keresztény optimizmust Isten megváltó tevékenysége okozza; ő nem haragra szánta a keresztényeket, hanem arra a jövendőbeli megváltásra, amely az ítélet napján érkezik. E jövendőbeli elképzelés ellenére azonban a megváltás már elérkezett az Úr Jézus Krisztus közbenjárása által, "aki meghalt értünk". Ez a rövid hitvallás gyakran megjelenik Pál írásaiban (Róm 5,6; 8,3; 14,15), de a keresztény irodalomban itt fordul elő először. Ez a megváltó halál a keresztség által fejti ki hatását a keresztények között, akik így a világosság gyermekeivé válnak. Ezért a keresztények fizikailag akár ébren vannak, akár alszanak az Úr érkezésekor, vagy éppen halottak vagy élők, Vele fognak élni.

A tesszalonikaiak megváltásuk iránt való tökéletes bizalommal bátorítsák és vigasztalják egymást, mint ahogy azt meg is tették.

5,12-22 Általános figyelmeztetések a keresztény életmódhoz. Az utasítások végső sorozatában Pál a keresztény kötelezettségek egy másik sorozatát adja, amelyek olyan általánosak, hogy a lista csaknem valamennyi közössége számára használható.

Az egyházi renddel kapcsolatban tett kijelentéseiből úgy látszik, hogy bizonyos rendelkezéseket hozott a közösség irányítására. Ezért a tesszalonikaiakat megkéri, hogy méltányolják és tiszteljék a közösségben azokat, akiknek az a dolguk, hogy a hatalmat és az intést gyakorolják. Az összhangot a tagok között fenn kell tartani.

Négy rövid figyelmeztetés következik ezután, mindegyiket újból az egész közösségnek címezte: feddjék az engedetleneket, lelkesítsék az elkedvetlenedetteket, támogassák a gyengéket és legyenek türelmesek mindenkivel. A bosszút kerüljék el, és mindenki javára törekedjenek, akár keresztény, akár nem. Pál felszólítja a tesszalonikaiakat, tegyék azt, amit ő tesz: örvendezzenek (3,9), imádkozzanak és adjanak hálát (1,2-3) mindig és állandóan. Azért kéri, hogy ezt tegyék, mert ez Isten akarata Jézus Krisztusban.

Végezetül, mivel a Lélek számtalan módon megnyilvánulhat (1Kor 12, 4-11), vigyázzanak, hogy ajándékait megfelelően használják és felismerjék. A próféciákat különleges figyelemmel és tisztelettel válasszák ki. De mindegyiknél le kell ellenőrizni, hogy a Lélektől ered-e, vagy sem. Mivel ami a Lélektől ered, vagyis a jó, azt megőrizzék. Másrészt a gonoszt minden formájában el kell kerülni, mert az távol van a Lélektől.

Pál befejező imádsága hangsúlyozza a tesszalonikaiak kereszténységének valóságát. Buzdítja őket, hogy mindent úgy tegyenek, ahogy az egész levél említi, mivel Jézus Krisztus által Isten lehetővé tette számukra, hogy így tegyék. Ezért Pál imádságát Istennek ajánlja, és kéri, hogy tökéletesek lehessenek a szentségben. Korábban Pál azt állította, hogy Isten akarata volt, hogy növekedjenek a szentségben (4,3-7) és megmaradjanak a békében (5,13). Csak ennek a békének az Istene viheti őket a tökéletességre, mivel ő az, aki megőrizheti egész létüket (szellemi, lelki, testi) feddhetetlenül az Úr eljöveteléig (3,13). Isten az, aki meghívja őket (2,12), aki megbízható és véghezviszi megváltásukat.

Pál azt is kéri a közösségtől, hogy folytassák az érte és társaiért való imádságot, és köszöntsék egymást szent csókkal, a keresztény testvériség rituális jelével. Azután egyes számban beszélve, kéri őket az Úr nevében, hogy ezt a levelet az egész közösség előtt olvassák fel. Ez a kérés azt jelzi, hogy egynél több közösségi ház volt Tesszalonikában, ahol a levelet felolvashatták. A levél liturgikus áldással végződik, hogy Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájukkal.

Ezt a szakaszt, mint későbbi betoldást, külön kezeljük. Tartalma ellentétben áll azzal, amit Pálról tudunk és a történelmi körülményekkel, amelyek között élt. A betoldás helye a levél hálaadó részében megzavarja azt a folytonosságot, amely megelőzi és követi, és a páli nyelvezet nem-páli használata azt sugallja, hogy valamely szerkesztő megpróbálta Pált utánozni annak érdekében, hogy az apostolnak tulajdonítson olyan témákat, amelyek a szerkesztőt bizonyos idővel az apostol halála után foglalkoztatták.

A szerkesztő kivált az 1Tessz 1,2-5-ből kölcsönözte azt a terminológiát, amellyel egy második hálaadó részt ír a levélbe. A tesszalonikaiakat meggyőzték Pál és társainak szavai és példája, és üzenetüket nem emberi szóként, hanem mint Isten szavát fogadták. Ez a szó hatékonnyá vált a tesszalonikai hívek között, és Pál ezért szüntelenül hálát ad Istennek.

A tesszalonikaiakról azt mondja, hogy Isten júdeai egyházának utánzói lettek (ld. 1,6, ahol a tesszalonikaiak Pálnak és segítőinek "követői"). Úgy írja le a júdeai egyházakat, mint akik "Jézus Krisztusban" vannak. (Az 1,1 görög szövege azt mondja, hogy "a tesszalonikaiak egyháza Istenben, az Atyában és az Úr Jézus Krisztusban".) A tesszalonikaiak úgy szenvedtek pogány szomszédaiktól, ahogyan a júdeai keresztények szenvedtek a zsidóktól. Ezeket a zsidókat három cselekedetükkel vádolják: megölték az Úr Jézust, megölték a prófétákat és üldöztek "minket" (Pált és munkatársait?). Továbbá azt mondják róluk, hogy nem kedvesek Istennek, ellenségesek minden néppel, és megpróbálják megakadályozni, hogy a pogányoknak hirdessék az üdvösséget. Mivel ilyen dolgokat tesznek és ilyen a magatartásuk, a szerző azt mondja róluk, hogy bűneik határához értek, és Isten haragja már leszállt rájuk.

Ezt az antiszemita érzést aligha lehet Pálnak tulajdonítani, aki még a legutolsó levelében is büszkén izraelitaként beszél önmagáról (Róm 11,1). Sohasem tulajdonítja Jézus halálát a zsidóknak, hanem csak "az akkori uralkodóknak" (1Kor 2,8). Isten távolról sem veti meg a zsidókat, nem mondott le róluk, mivel "egész Izrael elnyeri az üdvösséget" (Róm 11,26), és az 1Tessz 1,10 szerint Isten haragja eljövendő, nem pedig olyan valami, ami már megmutatkozik.

Akkor hogyan magyarázzuk az 1. Tesszalonikai levélnek ezt a kiegészítését? A legvalószínűbb, hogy a szerkesztő úgy gondol Jeruzsálem Kr. u. 70-es pusztulására, mint amely Isten haragjaként szállott a zsidókra. Ő ezután az esemény utáni időben él, amikor zsidók és keresztények konfliktusban keverednek egymással amiatt, hogy a keresztényeket kiűzték a zsinagógákból. Tehát vitatkozó szellemben ír a zsidók ellen, mivel ő maga is belekóstolt ebbe az ellenséges üldözésbe. Ennek ellensúlyozásaként kivetíti a jelen helyzetet, amelyben él, a páli időkre, és saját megfigyeléseit és megjegyzéseit az Apostol szájába adja, amellyel apostoli tekintélyt kölcsönöz azoknak.

Ha manapság felhasználjuk ezt a szöveget, fontos, hogy figyelembe vegyük azt a szorongatott helyzetet, amely megfogalmazását és szerzőjének vitatkozó általánosításait előidézte. Az érzelmileg erősen színezett helyzetekben, úgy mint itt, a túlzás és a megfelelő perspektívák hiánya gyakran kézről kézre jár. Ezért e bekezdés állításait a történelmi bizonyítékok fényénél kell vizsgálni. Az evangélium szenvedés-elbeszélése szerint egyes zsidók együttműködtek a római tisztekkel, hogy megöljék Jézust, de Jézus közvetlenül a rómaiak kezétől halt meg. Egyes zsidók felelősek voltak egyes próféták haláláért, ez közös hagyománya keresztényeknek és zsidóknak egyaránt. Nem jegyezték fel Pál korai misszionáriusi élményei között, hogy üldözték Júdeában. Ha a "minket" a 15. versben általában a keresztényekre vonatkozik, inkább, mint speciálisan Pálra és társaira, lehetséges, hogy egyes zsidók üldözhettek keresztényeket, ahogyan Pál maga is tette (Fil 3,6), de nincs bizonyíték arra, hogy Júdeában, Jeruzsálem pusztulása előtt a keresztényeket széleskörűen, rendszeresen üldözték volna. Mindenesetre helytelen lenne egyesek cselekedeteiért minden zsidót elítélni. A keresztény tanításban nincs helye az antiszemitizmusnak.

A filippieknek írt levél a legjobb lelkipásztori oldaláról mutatja Pált - az egyik pillanatban dicséri a közösséget, azután tanítja, azután bátorítja, azután meginti, azután figyelmezteti, de láthatóan mindig szereti a közösség tagjait, amikor tanácsot és útmutatást ad nekik. Az alapító atya büszkeségével beszél a közösséghez, és gyakran társítja velük az "öröm" és "örvendező" szavakat.

A közösség bonyolult körülmények között él. Egyrészt az ellenséges szomszédokkal küszködik, másrészt megzavarják az olyan misszionáriusok látogatásai, akik egyfelől másként mondanak el dolgokat, mint Pál, de mégis az evangéliumot hirdetik, míg másfelől egyenesen ellentmondanak Pál szavainak a keresztény üzenetről. Emellett, és talán épp emiatt a közösséget magát diszharmónia és civakodás szorongatja, afféle bajok, amelyek századokon át megfertőzték a közösségeket.

Akkoriban, amikor Pál a közösségnek írt, Filippi római város volt, helyileg Makedóniában (a mai Észak-Görögországban), egy fontos római kereskedelmi és hadiút, a Via Egnatia mentén, mindössze kilenc mérföldre Neapolisz kikötővárosától. A római háttér ellenére a város kevert népességű volt, miként ezt a levélben megadott nevek is jelzik. Például "Kelemen" római név, míg "Epafroditusz" és "Szintiche" görög. Míg az ApCsel 16,11-40 megörökíti Pál első látogatását Filippiben, szinte semmi sem vonatkozik a filippi levélben megadott információkra. Az ApCsel szerint ez volt Pál első missziós alapítása Európa földjén.

Bár a Filippi levél egyetlen dokumentumnak látszik, a szöveg közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy eredetileg Pál három külön levele lett összeolvasztva a jelen szöveg alakjába. Míg nem lehetünk biztosak abban, hogy miért történt ez, egyszerűen lehetséges, hogy ez az apostoli írások megőrzésének egyszerűbb eszköze, különösen, ha más keresztény közösségeknek épülés céljából továbbadták. Mivel a három levélből kettőt egyetlen papirusz ívre írták egyenként (vagy egy ív részére), kevesebb helyet foglalt el, és egyes ismétléseket elhagytak, mint a bevezetést és hálaadást, amikor mindhárom levelet összekombinálták. A szerkesztő két megcsonkított levelet egy hosszabb levél keretei közé illesztett, oda, ahol úgy gondolta, hogy a legjobban beilleszkedik. Mivel vonakodott megváltoztatni az anyagot, szerkesztői munkájának nyomait relatíve könnyű megtalálni. A legvalószínűbb, hogy ez a szerkesztés magában Filippiben történt, ahol a közösség nagy tisztelete Pál iránt - melyet az ő irántuk érzett szeretete inspirált - talált kifejeződést abban a vágyban, hogy megőrizzék és továbbadják írásait. Külön szemlélve minden egyes levelet és semmit sem tudva arról, hogyan függnek össze azok egymással, könnyebben megérthetjük, mi történt Filippiben és mi volt Pál helyzete a három különböző alkalommal.

Az A-levél (4,10-20) egy köszönőlevél töredék a filippiek anyagi segítségéért, amelyet a közösség kétszer is adott Pálnak, amikor Tesszalonikában volt (4,16), de különösen a mostani segítségükért, amikor Pál nélkülözést szenved (4,14). A "nélkülözések" valószínűleg a bebörtönzésére utal, arra a helyzetre, amely folytatódik, és melyről hosszabban beszél a B-levélben. Az ajándékot, melyért Pál köszönetet mond, személyesen Epafroditusz vitte, a filippi közösség egy tagja, aki azt a megbízatást is kapta, hogy maradjon Pállal és segítsen neki (2,25). Pál nélkülözésének helye nincs megemlítve, de valószínűleg nincs messze Filippitől, mint ezt Epafroditusz utazása is jelzi. Talán Efezus volt a bebörtönzés helye, ahol úgy tudjuk, hogy Pál hosszabb időszakot töltött.

A B-levél (1,1-3,1a; 4,4-7,21-23) egy hosszabb levél, melyhez a másik kettőt hozzáillesztették. Pál börtönben volt egy ideig, de reméli, hogy hamarosan megtudja tárgyalása kimenetelét. Bár aggódik az eredmény miatt, mély örömet talál az Úrban, melyet meg tud osztani a filippiekkel, és bátorítja őket, hogy ők is osszák azt meg egymással. Van ideje reflektálni azokra az hírekre, melyek a filippi közösségtől érkeznek, és konkrétan beszél velük helyzetükről, mint ahogy reflektál a sajátjára is. Érdekli más keresztény misszionáriusok érkezése a filippiekhez, de ez nem zavarja őt. Gyengéden buzdítja a közösséget egységre, különösen szomszédaik gyűlölködése közepette. Derűs beállítódása még a figyelmeztetéseiben is látszik, ahol egy himnuszt idéz Krisztusról (2,6-11), mint példát a közösség számára. Epafroditusz megbetegedett, mialatt Pálnál tartózkodott, és csaknem meghalt, de már eléggé jól van ahhoz, hogy hazaküldje őt, és utánanézzen Pál filippiekkel kapcsolatos aggályainak, amíg Timóteus, és talán maga Pál is megérkezik.

A C-levél (3,1b-4,3;8-9) azután íródott, hogy Pál bebörtönzése befejeződött, legalábbis nem említi azt többet. Ebben a levélben két közvetlen bajra reagál: ellensúlyozni kell a tévtanítók beszivárgását a közösségbe, és csillapítani egy különösen romboló vitát két vezető asszony között. A jó hírek, melyeket Pál Timóteustól várt, nyilvánvalóan egyáltalán nem voltak olyan jók. A tanítók, akikről a B-levélben beszélt (1,15-18), még zavaróbbak voltak számára, miután többet tudott meg róluk, és korábbi felhívását az egységre figyelmen kívül hagyták; ez a helyzet különösen fájdalmas Pálnak, mivel a veszekedő asszonyok segítői voltak az evangelizálásban. Ez a levéltöredék különösen értékes önéletrajzi anyagáért a 3,4-11-ben és Pál álláspontjának rövid összefoglalójáért a pogány keresztények számára a zsidó törvények megtartásával kapcsolatban, azzal együtt, hogy mit ért megváltás alatt.

Mindhárom levelet szorosan együtt írták. Ha a bebörtönzés helye Efezus volt, valahová Kr. u. 55-57 közé kell datálni őket.
 

Amikor ezt a levelet a jelen filippi szövegbe szerkesztették, ha mást nem is, de a bevezetését bizonyára elvesztette. Ami megmaradt, az egy rövid levél fő része, a befejezésével együtt. Pál bebörtönzése elején íródott, és talán ugyanarra a bajra utal a 2Kor 1,8-ban.

4,10-14 Öröm a nehézségek közepette. Az első kifejezés, amely fennmaradt számunkra a filippi levelezésben, az örömről beszél, amely kifejezés olyan jellemző Pál magatartására a filippiekkel kapcsolatban. Pál örvendezik az Úrban, mivel most kifejezhetik aggodalmukat érte, ami ez előtt nem volt lehetséges, és aminek hiánya bonyolultabbá tette életét. De Pál nem panaszkodik a tapasztalatért, mely megtanította elégedettnek lenni jó és rossz körülmények közt egyaránt, szegénység és bőség idején, szembesülve jóléttel és éhezéssel, gazdagsággal és szükséggel. Sikerének titka ezekben a helyzetekben az az erő, amit az Úrtól kap (4,10). Mindazonáltal hálás a közösség jóságáért, akik osztoznak bajaiban.

4,15-19 A filippiek bőkezűsége. Hogy valójában a filippiek mit adtak Pálnak, az világosabb lesz a következő sorokból. Pál emlékezteti őket, hogy egyedül ők voltak azok az egyházak között, akikhez az örömhír kezdettől fogva eljutott Makedóniában, akik osztoztak a továbbadásban és befogadásban. Tény, hogy a filippiek, miután befogadták az evangéliumot, kétszer is küldtek pénztámogatást Pálnak, míg ő Tesszalonikában volt, és rászorult a segítségükre, annak ellenére, hogy ott megpróbált saját maga pénzt keresni (1Tessz 2,9). Köszönetében Pál nem törekszik többre ebből az adományból, inkább azt reméli, hogy nagylelkűségük eredménye visszaszáll rájuk. Olyan gazdagon visszafizettek neki, hogy bővelkedik azzal az adománnyal, amit Epafroditosztól kapott, aki személyesen vitte el azt neki a közösségtől. Pál ezt az adományt istentiszteleti terminológiával írja le, mint illatozó áldozatot, mely kedves és elfogadható Istennek. Úgy, amint ők nagylelkűek voltak, Isten ellátja majd őket minden szükségükben dicsőséges gazdagsága szerint, amely "Krisztus Jézusban" található.

4,20 Befejező doxológia. Ez a levéltöredék liturgikus doxológiával fejeződik be, dicsőítve Istent, az Atyát, örökkön örökké, az "Amen!" felkiáltással együtt, amely azt jelenti, hogy "Úgy legyen!"

Ez az egyetlen levél a három közül, melyeket a jelen filippi szövegünk tartalmaz, amelyik teljes egészében ránk maradt. Mivel ez a leghosszabb és a legfontosabb a három közül, a másik kettőt ebbe építették bele.

1,1 A küldők és a címzettek. A levél küldői Pál, és munkatársa Timóteus. Ők szolgálók, abban az értelemben, hogy rabszolgái Krisztus Jézusnak, aki Uruk és mesterük. Ez a rabszolgaság az életre vezet (Róm 6,22-23) és engedelmességet követel. A címzettek a filippi keresztények, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt. A püspökök és diakónusok említése meglepő, mivel Pál sohasem beszél róluk eredeti leveleiben máshol, bár megemlíti a női diakónust, Főbét a Róm 16,1-2-ben. Ez talán azt jelzi, hogy Pál törődik azzal, hogy közösségének távollétében is legyenek adminisztrátorai, és megküzdött magában annak lehetőségével, hogy Krisztus nem fog visszatérni még az ő életében (lásd az ellenkezőjét 1Tessz 4,17-ben); a püspökök és diakónusok folytatni fogják a közösség vezetését, miután Pál eltávozott.

1,2 A köszöntés. A közösséget szabvány liturgikus formával köszönti, melyet Pál gyakran használ (Filem 3), amely kidolgozottabb, mint azok a köszöntések, melyek a kor közönséges görög leveleiben találhatók (pl.: ApCsel 23,26). Görög és héber elemeket foglal magában, de az Úr Jézus Krisztus megnevezésével sajátságosan kereszténnyé válik.
 

1,3-8 Örömteli hála. Bár Timóteust mint a levél egyik küldőjét megemlíti, (1,1), világos, hogy tulajdonképpen maga Pál írta, mivel azt írja: "köszönetet mondok...". Ebben az általában derűs levélben hálaadását Istennek a teljesség hangsúlyozásával kezdi: "minden időben", "állandóan", "minden imában", "mindnyájan". Mivel ő bizonyára érti, amit mond, élvezi ezt a szójátékot, és ezzel a gondtalan kedéllyel először az örömről beszél, arról a témáról, amely a filippi levelezésben gyakrabban bukkan fel, mint bármely más közösséghez írt levelében. Pál hálás, részben a filippiek nyitottságának köszönhetően, mellyel az evangéliumot fogadták - valami elkezdődött, amikor Pál a közösséget alapította, és valamit egészen a jelenig folytatnak. Azért is hálás, mert Isten, aki általa a közösség megszilárdításán, és küldetésében az evangélium terjesztésén dolgozott, a jó művet tökéletessé fogja tenni arra a napra, amikor Krisztus Jézus visszatér, amely nap meghozza a végső szabadítást (1Tessz 1,10). A hálaadás harmadik oka Pál és a közösség kölcsönös egymáshoz való ragaszkodása; ő szívébe zárta őket, és Isten kegyelmében társak lettek. Amíg börtönben van, osztoznak vele az evangélium megszilárdításának és védelmezésének feladatában. Pál e közösség iránti lelkesedését és érzéseinek mélységét aláhúzza, amikor magát Istent hívja tanúként, milyen szenvedélyes, Krisztus Jézusban való szeretettel ragaszkodik hozzájuk.

1,9-11 Közbenjárás. Pál a hálaadástól a közbenjáró imádság felé halad, kérve, hogy a filippiek gazdag szeretete folytassa növekedését értékében azáltal, hogy tudásuk és tapasztalatuk szélesedik. Ezt úgy kéri, hogy Krisztus napjára tisztán és feddhetetlenül érkezzenek, telve az erényesség gyümölcseivel, melyeket Jézus Krisztus által kapnak, és járuljanak a dicsőséghez és Isten magasztalásához.

1,12-14 A rabláncok segítik az evangéliumot. A levél tárgyalását Pál azzal kezdi, hogy bemutatja a filippieknek, hogy bebörtönzésének körülményei tulajdonképpen előnyösek az evangélium terjesztése szempontjából, és ez kétféleképpen érthető. Először is, Pál láncai "Krisztusban" valószínűleg a tárgyalásán tett tanúvallomások által ismertté váltak az összes hivatalos politikai tisztségviselő számára, és a "többiek körében is". Másodszor, Pál láncai a biztatás forrásai is keresztény társai többségének, hogy továbbhirdessék az evangéliumot félelem nélkül, de nem magyarázza meg, hogy miért. Talán az ő félelem nélküli tanúságtétele az elnyomás közepette a többi keresztényt is arra bírja, hogy ugyanazt tegyék.

1,15-18a Vetélytársak hirdetik Krisztust. A keresztény tanúságtétel említéséről eszébe jutnak Pálnak az evangélium hirdetésével kapcsolatos egyes keresztények közti problémák. Mint másutt is leveleiben, Pál itt is azokról a keresztényekről beszél, akik vetélytársai, és talán ellenfelei is. Míg azt elismeri, hogy ők Krisztust hirdetik, Pál megkérdőjelezi indítékaikat, és azt állítja, hogy azt irigységből és vetélkedésből teszik. Valószínűleg arra utal, ahogy azok hogyan reagálnak Őrá és a keresztény misszióra gyakorolt hatására; ez szembeszökő nézeteltérés. Másrészt egyesek jóakarattal hirdetik Krisztust, mivel indítékuk a szeretet; így ezek egyetértenek Pállal, és látják Pál szerepének értékét az evangélium védelmében. Pál szempontjából azonban azok a vetélytársai, akik Krisztust önző ambíciókkal és nem erkölcsös indítékból hirdetik, sőt még reménykednek is, hogy Pálnak a bebörtönzés mellé még szenvedést is okoznak. Ezek a bebörtönzését gyengesége jelének tekintik. Míg ez láthatóan zavarja őt, mégis derűs hangulatú marad és örvendezik, mivel nem számít, hogyan teszik és melyek az indítékok, a fő dolog az, hogy Krisztust hirdetik. Természetesen már rámutatott arra, hogy bebörtönzése legkevésbé sem a gyengeség jele, hanem az evangélium hirdetésének eszköze (ld.: 1,12-14).

Derűlátón folytatva Pál azt mondja, hogy azért is örvendezni fog, hogy amit tesz, és amin keresztülmegy, az az üdvösségre fogja vezetni őt, nemcsak a börtönből való szabadulásként, hanem talán szélesebb értelemben is. Ez a filippiek közbenjáró imádsága által és Jézus Krisztus Lelkének támogatásával, vagyis Krisztus dinamikus, segítő jelenlétével fog történni. Ezért Pál ezzel a buzgó várakozással örvendezik, és reméli, hogy a Lélek nem hagyja szégyenben, és hogy Krisztus teljes nyíltsággal, nyilvánosan megdicsőül Pál testében most és mindörökké, akár életében, akár halálában. De ha testi élete folytatódik, az gyümölcsöző munkát jelent számára. Nem tudja, mit választana szívesebben, mivel a választás olyan bonyolult: vágyakozik elhagyni életét és Krisztussal lenni, azaz egy sokkal jobb helyzetben; mégis más szempontok is vannak. A filippiek kedvéért jelenleg sokkal szükségesebb, hogy Pál életben maradjon. Ennek a nagyobb szükségnek tudatában biztos benne, hogy maradni fog és továbbra is együtt él a filippiekkel, hogy ők tovább fejlődjenek és örüljenek hitükben. Ez eredményezi majd, hogy Pál bőségesen büszkélkedik velük, mert minden keresztény, aki dicsekszik, azt "Krisztus Jézusban" teszi (1Kor 1,31).
 

1,27-30 A szenvedésben egyesítve. Pál emlékezteti a közösséget arra, hogy amíg tanúságot tesznek Krisztus evangéliumáról, ahhoz méltóan is kell élniük. Ezt azért említi, mert van némi keresztények közti civódás a közösségben arról, hogy miként kell a kereszténységet kifejezni. Nem csak hirdetniük kell az evangéliumot, hanem aszerint is kell élniük. Ha ezt megteszik, nincs különbség, hogy Pál meglátogatja-e őket, vagy csak távollétében hall róluk, ahogy a bebörtönzése alatt történik. Értesülni fog arról, hogy szilárdan helytállnak az egy Lélekben, hogy közös lélekkel viselik küzdelmeiket a hitben, amit az evangélium erejének neveznek. Ha ez a háromszoros egysége a Léleknek, elmének és elhatározásnak adva van, hogy az evangéliumhoz méltóan vezessék életüket, nem keresztény ellenfeleik semmi módon sem fogják megfélemlíteni őket. Egységfrontot fognak alkotni. Mindez az evangélium ellenzői pusztulásának jele, de a közösség számára Krisztustól jövő megváltásuk jele, mint ahogy ő a dicsekvésük forrása a 26. versben. Paradox módon azonban ez a Krisztusért való élet, melyet a filippiek követni akarnak, nemcsak a Krisztusban való hitet foglalja magában, de a szenvedést is érte, és hogy ugyanolyan küzdelmeken menjenek keresztül, amilyeneket korábban Pál példáján láttak, és amelyekről jelenleg is hallanak. A keresztény élet szenvedést jelent, keresztünk felvételét. (Mk 8,34-35)

2,1-5 A keresztény tulajdonságok. A közösséget ismét egységre szólítva, Pál olyan tulajdonságokat sorol fel, amelyekről azt gondolja, hogy a keresztény lét alkotórészei. A keresztényeknek vigaszuk kell legyen Krisztusban, buzdításuk a szeretetben, osztozásuk a Lélekben, könyörületben és hálában. Ha a filippieknél megvannak ezek a jellemvonások, Pál azt kívánja tőlük, hogy bizonyítsák ezeket a képességeket, és ezzel tegyék teljessé örömét, így azután egyetértésben lesznek Pállal és egymással és ugyanazzal a szeretettel rendelkeznek. Ennek eredményeként nem fogják egymást önzőn és fennhéjázón kezelni, hanem alázatosan, a másikat nagyobbnak tartva önmaguknál, és a másik javát inkább keresik, mint a sajátjukat. A legfőbb példa az ilyen életmódra Jézus Krisztus maga, és Pál arra biztatja a közösséget, hogy ez a példa irányítsa őket, melyet Pál egy Krisztusról szóló korai keresztény himnusz idézésével magyaráz meg.

2,6-11 A krisztusi példa a himnuszban. A himnusz első része (6-8. versek), mely nyíltabban foglalkozik Pál néhány közvetlen gondjával a filippiekkel kapcsolatban, a mi számunkra olyan Krisztus-ábrázolást ad, aki nem ragaszkodott önzően az "Isten alakjában" való felmagasztalt állapothoz. Szembeállítja egymással Jézust és Ádámot, aki Istenhez hasonlónak teremtetett (Ter 1,26-27), de tragikusan áldozatul esett a csábításnak, hogy megragadhassa az Istennel való egyenlőséget. (A Ter 3,5-ben a kígyó azt mondja, hogy "olyanok lesztek, mint az istenek".) Ádám bűnét visszautasítva Jézus szabadon kiüresítette önmagát felmagasztalt helyzetéből, és magára vette a bűn és romlás rabszolgaságának ádámi állapotát; elfogadta egy "rabszolga alakját". Azután ebben a romlandó, emberszerű állapotban, melyben mindnyájunknak részünk van, Krisztus tökéletesítette Ádám útját, még tovább alázva önmagát Istennek való engedelmességében, és alávetette magát a halálnak. Pál valószínűleg azért választotta ezt a himnuszt, mert hangsúlyozza az önzetlenséget és az alázatosságot, amely végül is a halált magát jelenti. Ezek pontosan azok a dolgok, melyekről a filippieket oktatja. Pál hozzátette, hogy ez a halál "kereszthalál" volt, mivel a legkorábbi hitvalló formulák és himnuszok általában elkerülik a kereszt említését. Pál számára azonban a kereszt nem a szégyen, hanem a dicsőség szimbóluma (1Kor 1,18).

Ámbár Pál kifejezettebben érdeklődhetett a himnusz első része iránt, mindazonáltal a második rész (9-11. versek) szintén jelentős, mivel ami Krisztus Jézussal történt, aki megalázta önmagát és meghalt, annak példájaként fontos, hogy mi fog történni a filippiekkel, akik megalázzák és esetleg a halálnak is alávetik magukat, vártanúságot szenvedve az evangéliumért. Amint Isten felmagasztalta Jézust, a második Ádámot, úgy a keresztények, akik szenvednek és meghalnak a hitért, remélhetik, hogy feltámadnak egy új életre, amikor a megdicsőült Úr visszatér (1Tessz 4,13- 18). A himnusz hátralevő része Jézus felmagasztaltatását és egyedülvalóságát hangsúlyozza; olyan név adatott neki, amely minden név felett áll, úgy, hogy amikor kiejtik, az egész kozmosz válaszol térdet hajtva és Istent, az Atyát dicsőítve megvallja és imádkozza "Úr Jézus Krisztus!". Ez mind Jézus nevének segítségül hívása, mind annak megvallása, hogy kicsoda is ő.

Így ez a himnusz, mely Jézus jelentőségét és egyedülvalóságát hangsúlyozza, példával is szolgál Pálnak, melyről azt kívánja, hogy a filippiek kövessék.

2,12-18 További figyelmeztetések a keresztény életmódra. Pál saját szavaival folytatja, és visszautal a keresztény himnuszra, amikor az engedelmesség fogalmát felveti, és elismeri, hogy szeretett filippijei mindig engedelmesek voltak, nemcsak abban az esetben, mikor Pál maga jelen volt, de még most is, amikor börtönben van. Így távol tőlük, engedelmesek Krisztushoz, aki viszont engedelmes volt Istennek, mégpedig a halálig. Ezzel az engedelmességgel sürgeti őket, hogy játsszanak aktív szerepet istenfélelemben megváltásuk kidolgozásában, nem abban az értelemben, hogy kiegészíthetnék a Krisztus által nyert megváltást, de ezt a megváltást hatékonnyá tehetik önmagukban, mint közösségben, mivel a jóakaratúan köztük munkálkodó Isten hozza létre vágyaikat és cselekedeteiket.

Pál még egyszer utal a közösség nézeteltéréseire és figyelmezteti őket, hogy tegyenek meg mindent zúgolódás és veszekedés nélkül, így legyenek egységben nem keresztény szomszédaik közepette. Ezeket Pál úgy írja le, mint bűnös, romlott nemzedéket. A filippi keresztények Isten ártatlan tiszta, feddhetetlen gyermekei legyenek, ragyogjanak, mint a csillagok a mindenségben szomszédaik között, és ragaszkodjanak az élet szavához. Ők dicsőségére fognak válni Pálnak Krisztus eljövetelének napján és ugyanakkor bizonyítják, hogy versenyfutása hatékony volt, és nehéz munkáját igazolják az eredmények. Azután váratlanul elmozdulva ezektől a képektől a kultikus képzelethez fordulva, Pál azt mondja, hogy még ha áldozatként felajánlják és feláldozzák is hitük szolgálatára (azaz ha halála hitük miatt kívánatos), az okot ad számára az örömre, valóban együtt örülni mindnyájukkal és viszont, ők is örüljenek, és különösen együtt örüljenek Pállal. Az együttlét a tanúságtételben és a keresztény közösségben örvendezést jelent, még a halál torkában is.

2,19-24 Pál azt reméli, hogy elküldheti Timóteust. Pál bebörtönzése ellenére továbbra is derűsen reménykedik az Úr Jézusban. Ennek a reménynek itt két összetevője van - az első, hogy egy rövid idő múlva Timóteust Pál képviselőjeként a filippiekhez küldi, a második, hogy visszatértekor Timóteus a közösséggel kapcsolatos jó hírekről fog beszámolni Pálnak. Pál dicséri Timóteust megbízhatóságáért és a filippiek iránti őszinte érdeklődéséért, mely tulajdonságok nem találhatók meg senki másnál, akiket Pál küldhetne, de nem küld, mert azok inkább a saját érdekükkel foglalkoznak, mint Jézus Krisztuséval. A filippiek is ismerik Timóteus értékeit, mivel ő úgy szolgálta Pált közöttük az evangéliumért, mint fiú az apját. Mint "apa", Pál a vezető, aki vád alatt áll. Ő az, aki másokat küld és aki reméli, hogy elküldheti Timóteust, amint megtudja, mi lesz tárgyalásának a kimenetele. Pál némileg bizakodik, hogy nemsokára még ő maga is mehet.

2,25-30 Epafroditosz hazatér. Miközben Pál azt fontolgatja, hogy mikor küldje Timóteust, szükségesnek érzi, hogy helyette előre küldje Epafroditoszt, valószínűleg mint e levél kézbesítőjét. Úgy írja le őt, mint testvérét, munka- és küzdőtársát, aki Pál szükségleteit szolgálja, különösen mikor (Pál) börtönben van. Emellett ő a filippiek apostola, akit a közösség küldött Pál segítségére. Ezért nemcsak ismert általuk, hanem közülük való (4,18). Hallottak csaknem végzetes betegségéről, és Epafroditosz szeretne hazatérni és nyugtalanságukat eloszlatni. Isten könyörületes volt, hogy helyreállította egészségét és Pál jelen szomorúságát sem növelte munkatársa halálával. Természetesen Epafroditosz megérkezése Filippibe örömet fog okozni a közösségnek, és megkönnyebbülést Pálnak, mert az értük való aggodalma enyhülni fog. Ezért Pál azt kéri a filippiektől, hogy fogadják örömmel Epafroditoszt, és az olyan embert becsüljék benne, aki kész mindent feladni, még meghalni is Krisztus ügyéért. Epafroditosz az életét kockáztatta, amikor a közösség megbízását teljesítette, hogy szolgáljon Pálnak missziós munkájában.

3,1a; 4,4-6 Felhívás az örömre. Pál utoljára figyelmezteti a közösséget, hogy örüljenek "az Úrban" éppen úgy, mint ahogy ő reménykedik "az Úrban" (2,19). Ezen a ponton a szöveget megszakítja egy másik páli levél töredéke (3,1b-4,3), de a B-levél ismét folytatódik a 4,4-ben, ahol az örvendezésre való figyelmeztetés ismét felvetődik és kihangsúlyozódik. Biztatja is a közösséget, hogy figyelmességüket mutassák ki mindenki felé, éppen úgy, amint azt Pállal megtették. Mivel az Úr nincs távol, hanem közel van, nem szükséges a közösségnek aggodalmaskodni semmiért, Istenhez lehet fordulni imádságban kérésekkel és hálaadással, és biztosak lehetnek gondoskodásáról.

4,7 Isten békéjének ígérete. A levél fő része Pál végső ígéretével fejeződik be arról, hogy Isten békéje, amely minden emberi értelem felett áll, meg fogja őrizni szívüket és értelmüket "Krisztus Jézusban". A B-levelet még egyszer megszakítják más levelek töredékei (4,8-9, 10-20).

4,21-22 Üdvözlések. Pál átveszi a "Krisztus Jézusban" kifejezést a 4,7-ből, és minden szentnek "Krisztus Jézusban" küldi üdvözletét (ők az egyházközség tagjai, mivel Krisztus szentté teszi és megkülönbözteti őket, és mivel ők egyek vele). Azok, akik Pállal együtt szintén üdvözleteket küldenek, mint ahogy azt minden szent teszi, legkivált azok a keresztények, akik valószínűleg Efezusban a kormány szolgálatában állnak.

4,23 Végső áldás. A levél egy rövidített, liturgikus áldással fejeződik be az egész közösség számára, a "lelketekkel" kifejezés valószínűleg behelyettesíthető a "veletek" kifejezéssel (Gal 6,18; Filem 25; 1Tessz 5,28).

Ez a levéltöredék semmit sem mond Pál bebörtönzéséről és hangneme ellentétes a korábbi két levél derűs kedvével. A C-levél fő része világosan beékelődik a közé, amit a 3,1a-ban és a 4,4-ben mond; ezért együttvéve Pál egy másik levelének látszik, és erőteljesebb és élesebb kifejezéseket használ, mint amilyeneket az A- és B-levélben találunk.

3,1b-2 Véleménynyilvánítás a hamis tanítók ellen. Ez a levél már nem tartalmaz bevezetést és hálaadást, hanem egy állítással kezdődik Pál bátorságáról, mellyel egy számára nagyon zavaró témához nyúl. Ennek az írásnak elsődleges célja az, hogy megvédje a filippieket az általa hirdetett evangéliumot ért támadástól.

Pál frontális támadást indít a hamis tanítók ellen, akik beszivárogtak a közösségbe, és azt mondja a közösségnek, hogy legyenek résen velük. A nem éppen hízelgő jelzők kiválasztása ezekre a hamis tanítókra azt mutatja, hogy egy zsidókeresztény csoport ellen érvel. A "kutyák" kifejezést a zsidók alkalmazták a pogányokra; így Pál különösen megsérti ellenfeleit, amikor ezt a kifejezést használja megjelölésükre. A "gonosztevők" épp az ellenkezője, mint amit az ellenfelek hirdetnek önmagukról, mikor arra kérnek másokat, hogy tartsák meg a zsidó törvényeket. A "megcsonkítottak" kifejezést használja Pál a leírásukra, amikor azt követelik, hogy a pogány keresztényeket metéljék körül.

3,3-11 Krisztus elnyerésének értéke. E hamis tanítókkal ellentétben Pál rámutat, hogy a filippiek már kiválasztottak, lelki körülmetéltek, akik Isten Lelkében imádkoznak és Krisztus Jézusban dicsekednek, és így nem szükséges, hogy bizonyságot tegyenek a fizikai körülmetélés jelével azért, hogy Isten színe elé jussanak. Azután Pál kitér némi önéletrajzi adatokra: ha valakinek oka lenne a fizikai rítus jelében való önbizalomra, neki bizonyosan lenne, sőt még inkább, mint másoknak. Folytatja zsidó származásának felsorolását, mely megmutatja, hogy ő tökéletesen zsidó volt, hűséges a vallási szertartásokban, olyan buzgó farizeus, hogy üldözte az egyházat, és kifogástalanul megtartotta a törvényt. Mégis, amilyen jó volt mindez, ha Krisztus elnyerésével összehasonlítja, csak károsnak tekintheti az egészet. Valóban, minden mást veszteségként kell tekinteni Krisztus elnyerésének szempontjából; minden mást úgy kell tekinteni, mint kidobandó szemetet. Krisztus megértése Pál egész értékrendjét megváltoztatta. Mivel az erényesség Krisztus által Istentől származik, a Krisztusban való hit az, ami megszabadít, nem pedig az önmagunk által szerzett erények a törvény megtartásában. Ez a megváltás részvételt jelent Krisztus feltámadásának erejében, még ha osztozást is a szenvedéseiben és Hozzá való hasonulást a halálban. Krisztus követésétől Pál azt reméli, hogy a halálból való feltámadásával beteljesedik, amint Krisztus is feltámadt.

3,12-16 A tökéletesedés célja. Most Pál érvelése új fordulatot vesz; rámutat, hogy még nem érte el célját, azaz még nem támasztatott fel, és még nem tökéletes - ugyanolyan témák, mint amelyekkel az 1Kor 2-4,15-ben kényszerült foglalkozni. Feltámadás és tökéletesség azok a célok, melyek követendők, nem azok, amelyeket eddig kitűztünk. Sürgeti a filippieket, hogy kövessék ezeket a célokat és ragadják magukhoz, mint ahogy Krisztus is magához ragadta a filippieket, de Pál ezt első személyben mondja, példaként szolgálva önmagával (ld. 17. sor). Ez a cél így mindent felemésztő becsvággyá válik, minden más háttérbe szorul és feledésbe merül, amint a futók is előre feszülnek az atlétikai versenyen, hogy elnyerjék a díjat, és nem törődnek azzal, amit hátra hagytak. A díj, melyről Pál beszél, a "magasztos élet Krisztus Jézusban", azaz Krisztus megismerése és megtapasztalása (10. vers). Azok, akik valóban tökéletesek, a Pál által megjelölt módon gondolkodjanak, de ha nem, Isten még megvilágosítja őket valahogy. Azonban Pál ellenfeleinek jelenlegi misszionálása fényében legalább az szükséges, hogy ragaszkodjanak ahhoz, amit már elértek.

3,17-21 Állampolgárság a mennyben. A filippiek azonban nem magukra hagyatva sodródnak, hanem Pál felszólítja őket, hogy kövessék őt és másokat a közösségben, akik őhozzá hasonlóan élnek. A keresztény életnek ezek a példái fontosak, különösen akkor, amikor, amint azt Pál könnyek között állítja, mások is jelen vannak, akik úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei, akik lebecsülik a kínzás és halál ezen eszközének jelentőségét, akik teljesen a hasuk törvényei szerint élnek, a szokásokat istenítik, és ezáltal csak e földi dolgok iránt mutatnak érdeklődést, pedig az igazi keresztény polgárság a mennyben van. A keresztények onnan várják az Úr Jézus Krisztusnak, mint Megváltónak eljövetelét. Az Eljövendő érkezésekor ez a Megváltó a saját megdicsőült testéhez hasonlóvá fogja átalakítani testünket az ő mindent körülölelő erejével (1Tessz 4,16-17). Pál nézete nem az, hogy ez a világ gonosz, inkább, hogy a keresztény élet több mint amit ez a világ kínál, és ebben a részben úgy érzi, hogy ellenfelei nem törődnek vele elég sokat.

4,1 Felhívás a helytállásra. Pál ezt a szakaszt egy, a filippiekhez címzett felhívással fejezi be, ők a kereszténységben társai, akiket szeret és akik után vágyakozik, akik az ő öröme és koronája, hogy ne adjanak hitelt ellenfeleiknek, hanem álljanak helyt "az Úrban".

Legnagyobb feladatával a háta mögött Pál most beavatkozik két filippi asszony, név szerint Evódia és Szintiche közötti vitába. Buzdítja őket az egyetértésre "az Úrban", és megkér egy harmadik személyt, egy bizonyos Syzogust, akinek nevét "munkatárs"-ként fordították, és aki egyébként ismeretlen számunkra, hogy segítsen nekik. Nem világos, hogy ez az említett személy közvetítő legyen-e a vitában, vagy azt kéri, hogy segítsen nekik munkájukban, az evangélium szolgálatában, amely munkát Pállal, Kelemennel és Pál többi munkatársával végeznek. Mindenesetre Pál aggódik, hogy a viszály akadályozza az evangélium hirdetését a közösségben.

4,8-9a Az erények gyakorlása. Pál szónoki fogással az erények felsorolásával zárja levelét, melyeket a filippieknek tükrözni kell, és ráadásul azzal, hogy Pál példájának követését is folytatniuk kell (ld. 3,17), gyakorlattá váltván mindazt, amit tanultak, befogadtak, hallottak és láttak.

4,9b Isten békéjének ígérete. Pál azon ígérete a közösségnek, hogy "a béke Istene" velük lesz, megfelelő befejezés egy olyan levélhez, ahol a béke oly sokszor nem is olyan magától értetődő.
 

Pál Filemonhoz írt levele az apostol legrövidebb teljes, ránk maradt levele. Jó példája annak, ahogyan Pál apostoli tekintélyét érvényesíteni tudta egyik közösség tagjánál azért, hogy felelős, keresztény cselekedetre buzdítsa. A meggyőzés mesterműve ez, a levélírás olyan fajtája, amely Pál idején gyakori volt a görög-római világban.

Mialatt megcsodálhatjuk, sőt élvezhetjük Pál meggyőző erejét, a levél időtlensége elsődlegesen üzenetében van, amely arról szól, hogy miként kezeljük keresztény társainkat. Ebben végül is benne foglaltatik az, hogy a keresztények miként szemléljék a rabszolgaság intézményét, de Pál nem szól magáról a rabszolgaság témájáról, ámbár az a szövegösszefüggés részét képezi. Pál véleménye egyszerűen az, hogy a kereszténységre való megtérés új kapcsolatot hoz létre a keresztények között. Ők testvérekké válnak Krisztusban, vagy társakká az Úrban, és ez a kapcsolat felülmúl minden más kapcsolatot, mint például úr és rabszolga kapcsolatát. Ez a keresztény lét azonban nem szünteti meg automatikusan a többi kapcsolatot, bár idővel bizonyára érintheti azokat. Pál nem foglalkozik ezzel a későbbi üggyel, mivel abbéli sietségében, hogy Krisztus eljövetele vagy saját halála előtt hirdesse az evangéliumot, nem dolgozta ki az üzenet társadalmi vonatkozásait. Ez ránk van bízva.

A levél maga nem jelzi, hogy mikor íródott, sem azt, hogy hol volt Pál bebörtönzési helye, sem azt, hogy hol volt Filemon otthona. Ha történelmileg pontosnak fogadjuk el a kolosszeiek információját, lehetséges, hogy Filemon otthona Kolosszében volt, egy kisvárosban, a mai modern Törökország délnyugati részén, és hogy Pál bebörtönzése nem messze innen, talán Efezusban volt. Mivel Pál azt várta, hogy hamarosan kiengedik a börtönből, a levél körülbelül ugyanakkor íródhatott, mint a Filippi B-levél (1,1-3a; 4,4-7.21-23), vagy röviddel azután, ha valóban ugyanarról a bebörtönzésről van szó, mint a Filippi levélben. Ebben az esetben a keletkezés időpontja közel volt Kr. u. 56-hoz.
 

1a A levél küldői. A levél feladói Pál és segítője Timóteus, valójában mégis Pál maga írta (ld. 19. vers). Mivel Pál szeret játszani a szavakkal, önmegjelölése, mint "Krisztus Jézus foglya" valószínűleg nemcsak fizikai korlátozására vonatkozik, hanem Jézusra hagyatkozására is. Ő Krisztus foglya, sőt, ahogy másutt leírja önmagát, Krisztus rabszolgája vagy szolgálója (Fil 1,1).

1b-3 A címzettek és üdvözlés. A levél elsőszámú címzettje Filemon, akit Pál magasztaló hangon szólít meg - ez az első lépés Filemon bátorításának szolgálatában, hogy ő végül eleget fog tenni keresztény felelősségének, amint Pál rá fog mutatni. Ahelyett, hogy ezt a levelet személyesen Filemonnak küldené, amint tehette volna, Pál azt választja, hogy az egész közösségnek küldi, amelyik Filemon otthonában találkozik; így két másik tagot is nevén szólít, Appiát és Archippuszt, akikről semmit sem tudunk. (Ebben a korai időszakban a keresztény közösségek gyakran egészen kicsinyek voltak, talán nem több mint harminc ember, és még nem templomokban imádkoztak, hanem magánházaknál.) Az egész közösséget, amelynek jelenlétében a levelet olvasták, áldással üdvözli, amely liturgikus formula lehetett, mivel oly gyakran feltűnik Pál írásaiban pontosan ugyanazzal a szövegezéssel (Fil 1,2). A levél többi része, néhány kivétellel, egyedül Filemonnak szól. Ez ragyogó trükk Pál részéről, mert azáltal, hogy Filemonnak a közösségen keresztül ír, megnehezíti, hogy a kérését nyilvános zavarkeltés nélkül elutasítsa. Pál a közösségnek is megadja a lehetőséget, hogy az ügyben közbenjárjon, ha Filemon tétovázna, hogy teljesítse Pál kérését.

4-5 Hálaadás Istennek Filemon példájáért. Miután Pál azt mondja Filemonnak, hogy imádságában folyamatosan megemlékezik róla, megemlíti, hogy miért Filemon a hálaadás tárgya: Pál hallotta Filemon hitét és szeretetét az Úrban és keresztény társai iránt. Így tudatván Filemonnal, hogy a keresztények modelljének tekinti őt, Pál előkészíti ezt a jó keresztény embert, hogy hallgassa meg egy apostol kérését, és ez nyilvánvalóvá válik, amikor felfedi Filemonért való imádságának a tartalmát.

6-7 Pál imádsága Filemonért. Pál azért imádkozik, hogy Filemon hitben való közössége hatékony legyen, amikor az társul annak a jónak felismerésével, amelyet Krisztus ügyéért Pál és Timóteus tesz. Mielőtt Pál elmondja Filemonnak, hogyan ossza meg hitét teljesebben, kifejezi afeletti örömét és vigasztalódását, ahogy Filemon hajlandó keresztény testvéreinek szolgálatára állni. Az ösvény most már ki van kövezve Pál számára, hogy előadja kérését.

8-12 Pál könyörög szeretetből fakadt gyermekéért. Pál emlékezteti Filemont apostoli jogára, mellyel megparancsolhatja, hogy tegye meg, amit akar, ám ehelyett jobban örülne, ha ezt szeretetből tenné. Noha Pál kétségkívül őszinte, amikor ezt állítja, a valóságban azzal a puszta ténnyel, hogy felemlegeti apostoli jogait, méginkább hangsúlyozza azt.

Mint Jézus követe és érte fogoly, Pál előhívja Filemon együttérzését, mialatt előadja kérését Onezimusszal kapcsolatban. Pál úgy beszél a szökött rabszolgáról, Onezimuszról, mint gyermekéről, akit ő "nemzett" a kereszténységben. Pál megjegyzi, hogy Onezimusz megtérése előtt, mint rabszolga, ténylegesen haszontalan volt Filemon számára (hűtlen volt, vagy lusta, netán tolvaj?), de most hasznos mind Filemon, mind Pál számára. Pál szójátékot használ az Onezimusz (hasznos) szó szerinti jelentésével, de hogy milyen módon hasznos Onezimusz, azt később magyarázza meg. Ezen a ponton Pál bevallja vonakodását Onezimusz visszaküldésével kapcsolatban, mivel a rabszolga és Pál közötti kapcsolat olyan szorossá vált, hogy Pál Onezimuszt önmaga részének tekinti.

13-14 Filemon adósa Pálnak. Pál továbblép az érvelésben, és kifejezi vágyát, hogy szerette volna Onezimuszt magánál tartani, hogy szolgáljon neki Filemon helyett, különösen addig, amíg börtönben van az evangéliumért. Pál arra utal, hogy Filemon tartozik neki valamivel, de ő nem kéri Onezimusz felszabadítását a rabszolgaságból, inkább azt sugallja, hogy Filemon esetleg Pál rendelkezésére bocsáthatná a rabszolgáját. Pál nem tenné meg ezt anélkül, hogy először meg ne kérdezné Filemont; másként úgy tűnhetne, hogy erőlteti Filemont, hogy megtegye ezt a szívességet (szó szerint "a jót"), amikor Pál azt szeretné, hogy Filemon hozza meg ezt a döntést a saját szabad akaratából. Azonban ha Filemon nem azt tenné, amit Pál kíván, az a "jó" ellenkezője lenne, valami, ami nem méltó a kereszténység egyik modelljéhez.

15-17 Pál különleges kívánsága. Pál azt állítja, hogy Onezimusz azért lehetett egy ideig távol Filemontól, hogy Filemon örökre visszakaphassa, nem csupán mint rabszolgát, aki volt (és még az is), hanem mint szeretett keresztény társat is, ami még sokkal fontosabb. Ebben a minőségben Onezimusz különösen kedves Pálnak, de Filemon kétszeresen áldott, mivel vissza fogja kapni Onezimuszt testben is - mint rabszolgáját, lélekben is - mint testvérét Krisztusban.

A levél azzal a fortélyosan egyszerű kéréssel éri el tetőpontját, hogy Filemon úgy fogadja Onezimuszt vissza, mintha a rabszolga maga Pál volna. De Pál még egyszer finoman meggyőző, mivel feltételezi, hogy ez természetesen bekövetkezik, amennyiben Pál és Filemon valóban partnerek még akkor is, ha Filemonnak kedve lenne elutasítani. Pál nem kéri Onezimusz felszabadítását a rabszolgaságból, hanem hogy Filemon fogadja vissza ezt a rabszolgát anélkül, hogy kiosztaná azt a büntetést vagy fenyítést, amit általában a szökött rabszolgákra kivetnek.

18-21 Filemont arra kéri, hogy hasznos legyen. Pál felajánlja, hogy kijavítja a rosszat, kifizeti a számlákat, melyekért Onezimusz felelős lehet, és vállalkozását hangsúlyozza az a tény, hogy ő maga írja ezt a levelet, és megismétli ajánlatát, hogy megfizeti a károkat. Pál nézőpontjából ez nagylelkű ajánlat, mivel Filemon maga is adós keresztény létéért Pálnak. Ezért Pál igazolva érzi magát, amikor azt kéri Filemontól, hogy most ő legyen "hasznos" (egy másik utalás Onezimusz nevének jelentésére) számára és tegye meg ezt a szívességet az Úrban. Így Pál nyugtalan szíve megpihenhet Krisztusban.

Mindaz a sejtelem, hogy Pál aligha hagy szabad választást Filemonnak ebben a témában, igaznak bizonyul, mikor Pál azt mondja, hogy úgy ír Filemonnak, hogy bízik engedelmességében és készségében, hogy még többet tegyen, mint amit Pál mond. Pál apostoli tekintélyével erősen ránehezedett Filemonra, de nem pusztán manipuláció miatt. Arra törekedett, hogy megmutassa Filemonnak a keresztény döntés szükségességét egy olyan kérdésben, amelynek komoly társadalmi következményei vannak. Ahogy valaki Krisztusban testvérét fogadja, nem lehet közöny tárgya, hanem olyan cselekvést kíván, amely eltérhet a világi konvencióktól és törvényektől, mivel az élet "Krisztusban" új parancs. Ez Filemon maradandó üzenete minden keresztény nemzedék számára.
 

22-24 Bejelentés és üdvözletek. Miután befejezte írása fő okának taglalását, Pál kéri Filemont, hogy készítsen szállást számára, és azután az egész közösségnek bejelenti, reméli, hogy imádságaik révén képes lesz hozzájuk menni, és természetesen várja, hogy bebörtönzése hamarosan véget ér.

Epafrász, Pál fogolytársa is üdvözli Filemont, éppúgy, mint más munkatársak: Márk, Arisztarchosz, Démász és Lukács. Ez az egyetlen alkalom, amikor Pál maga megnevezi ezeket az embereket, bár a későbbi hagyományok mindnyájukat ismét említik, mint a Kol 4,10-14, vagy néhányukat a Cselekedetek elszórt utalásaiban.

25 Áldás. A levél ugyanazzal az egész közösség számára adott liturgikus áldással fejeződik be, mint amelyet a Fil 4,23-ban találunk.
 

A Második Tesszalonikai levél számos olyan problémát vet fel, amelyek az "Úr Napjának eljövetelével" zökkenőket okoztak a keresztény közösségekben. Néhány közösség rémülten reagált rá, abbahagyták a munkát, kellemetlenségeket okoztak egymásnak, miközben azt várták, hogy eljöjjön az Úr.

A szerző üzenete elsősorban azzal akarja lecsillapítani az izgalmat és a nyugtalanságot, hogy az Úr napja még nem érkezett el, és a történést bizonyos eseményeknek kell megelőzniük. Ezenközben a közösség folytassa mindennapi tevékenységét, mint rendesen, gyakorolja keresztényi felelősségét és tartsa el önmagát. A szerző a hit miatt aggódik, valamint a közösség minden egyes tagjáért, nehogy rossz hírű és hitetlen, fanatikus, utolsó ítéletet hirdető prédikátorokra hallgassanak. Ezért megfelelő szankciókat helyez kilátásba mindazoknak, akik nem hajlandók követni tanításait.

Ki a szerző? Mely közösség az ő közössége? Milyen körülmények vezették a szerzőt e támadásokra? Voltaképpen egyetlen kérdésre sem tudjuk a választ, ám némi magyarázatra mégis szükség van ahhoz, hogy a levél célját megértsük.

A levél azt szándékozza elhitetni velünk, hogy Pál írta a tesszalonikaiaknak, de számos jel arra mutat, hogy a 2Tessz szerzője Pál nevében írt ugyan, ám voltaképpen sem Pálhoz, sem a tesszalonikai keresztény közösséghez nem sok köze van; egy ismeretlen közösségnek avagy közösségeknek írták, akik ismerték Pált, és tisztelték a korai egyházban elfoglalt helyét. Más szóval, mivel a szerző azt kívánta, hogy Pál ellentmondást nem tűrően beszéljen folyamatos válságban lévő közösségéhez, ezért kitalálta, hogy az apostolként ír a tesszalonikaiaknak. A tesszalonikaiakat pedig azért választhatta, mert az 1. Tesszalonikai levélben úgyszintén nagyon fontos helyet foglal el az Úr eljövetele. A szerző rendkívül jártas az 1Tessz-ben, szavak, terminusok és eszmék sorát kölcsönzi belőle, ám roppant ügyesen új kontextusban használja fel őket. Ezért hát mialatt a 2Tessz erőteljesen páli, szerzője gyakorta használ nem páli szókincset eszméi kombinálására és mondatszerkezeteiben.

Ha összehasonlítjuk a két tesszalonikai levelet, kiderül néhány azonosság, amelyek felett nem lehet szemet hunyni. Míg a 2Tessz sokkal világosabban elválasztható egységekből áll, mint 1Tessz-beli ellenpéldánya, a 2Tessz irodalmilag tisztán az 1Tessz függvénye (amiből le kell vonni az 1Tessz 2,3-16-ot, amelyre a 2Tessz-ben nincsenek tisztán kimutatható jelek):

1. Tesszalonikai			2. Tesszalonikai
Bevezető és üdvözlet	1,1		Bevezető és üdvözlet	1,1-2
Hálaadó rész	1,2-3,13		Hálaadás	1,3-4	Hálaadó
a. Hálaadás és könyörgés	1,2-4		Magyarázat Ima	1,5-10 1,11-12	rész I. 1,3-12
b. Múlt és jelen misszió (főtéma)	1,5-3,8		Az Úr eljövetele (főtéma)	2,1-12
Hálaadás	2,13-14		Hálaadó
c. Hálaadás és ima	3,9-13		Magyarázat (intés) Ima	2,15 2,16-17	rész II. 2,13-17
Tanítások	4,1-5,22		Tanítások Intések Ima Intések Ima	3,1-16 3,1-4 3,5 3,6-15 3,16
Befejezés Ima	5,23-28 5,23-24		Befejezés	3,17-18
Intések és üdvözletek	5,25-27		Üdvözletek	3,17
Áldások	5,28		Áldások	3,18

A levélből nem derül ki, milyen is volt pontosan az a helyzet, amely a szerző közösségében azt az érzést keltette, hogy eljött az Úr napja, de a 2Tessz 1,4 "üldöztetés és zaklatás"-ra való utalása arra mutat, hogy a Római Birodalmon nagyobb pogromok seperhettek végig. A széleskörű üldöztetések természete olyan lehetett, hogy egynémely keresztények ezt annak a biztos jelének tekintették, hogy elérkezett a világ vége és az ítélet napja rájuk szakadt. A levél keltezése nagyjából Kr. u. 70 körülre esik (Jeruzsálem elestére), a második század korai periódusára. Ebben a korszakban két nagy üldöztetés történt: Kr. u. 81-96 között, Domitianusz császár uralkodása alatt, és Kr. u. 98-117-ig, Traianusz császár idején. Mivel e területeken, ahol Pál eredeti levelei igen jól ismertek voltak, egy Pál nevében írott levél meglehetősen kétes hatást kelthetett, a szerző közösségét valószínűleg Kis-Ázsiában kell keresnünk Makedónia avagy Achája helyett, és semmiképpen sem magában Tesszalonikában.

Noha a 2. Tesszalonikai levél mai teológiai ismereteink előtt aligha tudna megállni, azért üzenetének (erős apokaliptikus képei ellenére) sajátságos kortársi vetülete van a számtalan világvégét prédikáló modern tanítók fényében. Semmi kétség, ahogy egyre közeleg a huszadik század vége, úgy egyre gyakrabban egyre rémségesebb és csikorgóbb világvégét jósolnak. Ezért a 2. Tesszalonikai levél talán többet mondhat nekünk a közeli jövőről, épp úgy, ahogyan hajdan az első század végén élő emberekhez szólt.
 

A küldők és a címzettek megnevezése ebben a levélben csaknem pontosan ugyanazokkal a szavakkal történik, mint az 1Tessz 1,1-ben, az egyetlen különbség "Isten, a mi Atyánk" "Isten az Atya" helyett [A magyar fordításban a két mondat teljesen azonos - fordító.] Ez már jelzi, hogy a 2. Tesszalonikai levél szerzője utánozza az elsőét, mivel Pál sehol máshol nem használ ilyen kötött szövegezést bevezetőiben. Az 1Tessz 1,1 üdvözletétől eltérően azonban a 2Tessz 1,2 üdvözlete nem rövidített, hanem bemutatja a teljes liturgikus üdvözletet, melyet Pál gyakran ismételgetett pontosan azonos szövegezéssel (Fil 1,2; 1Kor 1,3; Filem 3). Ez azt jelzi, hogy a szerző ismeri Pál 1. Tesszalonikai levele körüli írásait, különösen (és talán egyedül) az 1. Korintusi levelet.
 

1,3-4 Hálaadás. A hálaadást egy valamiképpen személytelen hang vezeti be, "mégpedig méltán", ami azt sugallja, hogy a szerző egy irodalmi szokást követ, amely már inkább hagyományos konvenció, mint Pál sokkal spontánabb és személyesebb hálaadásai (ld. 2Tessz 2,13, ahol egy másik hálaadást hasonló módon vezet be). A Pál nevében író szerző szüntelenül hálát ad Istennek a tesszalonikaiakért (1Tessz 1,2), mivel növekednek a hitben (1Tessz 1,3) és kölcsönös szeretetük gyarapszik (1Tessz 1,3; 3,12; 4,9-10). A "remény" említését mellőzi (1Tessz 1,3). A tesszalonikaiak hite és szeretete alkalmat ad Pálnak és társainak a dicsekvésre - nem az Úr Jézus Krisztus előtt, annak eljövetelekor, mint az 1Tessz 2,19-20-ban, hanem "Isten egyházaiban" (1Tessz 2,14; 1Kor 11,16-22), olyan példás az állhatatosságuk (1Tessz 1,3) és hitük a zaklatás és szenvedés ellenére (1Tessz 1,6-8; 3,3-5).

1,5-10 Ítélet és az Úr eljövetele. A hálaadás és az imádság közé egy rövid kitérőt iktat az ítéletről és az Úr eljöveteléről, amelyek valójában a szerző kulcsfogalmai. Amiket a tesszalonikaiaknak el kellett szenvedniük másoktól, az megmutatja Isten igazságos ítéletét a jövőben, amikor a rosszat, amit velük tettek, kiegyenlítik; ők azért szenvednek, hogy méltóképpen részesedjenek Isten uralmából (Fil 1,28-29; ApCsel 14,22; 1Tessz 2,12). Az igazság megkívánja azt is, hogy Isten visszafizessen üldözőiknek olymódon, hogy ezek az üldözők legyenek az üldözöttek. A megszabadítás, amelyet minden hívőnek megígértek, jövendőbeli eseménynek látszik; Isten fog gondoskodni róla, elsőként az Úr Jézus kinyilatkoztatásakor a mennyből, hatalmas angyalaival együtt (1Tessz 1,10; 3,13; 4,16). Az Úr Jézusnak ezt a kinyilatkoztatását (1Kor 1,7), amely ugyanaz, mint az ő "eljövetele" vagy "jelenléte" (2Tessz 2,1-8) a 2 Tesszalonikai levél nemcsak abban az összefüggésben írja le, hogy mi fog történni a hívőkkel, ami az 1Tessz 4,13-18-ban elsődleges fontosságú, hanem azt is, hogy mi fog történni azokkal, akik nem ismerik el Istent (1Tessz 4,5), és az Úr Jézus evangéliumára sem hallgatnak. Az 1Tessz 1,10 csak röviden említette ezt az utóbbi szempontot Isten haragjaként, de a második Tesszalonikai levélben részletesebb számadást kapunk, újból apokaliptikus ábrázolással átitatva. Azok, akik elutasították Istent és üzenetét, az örök bukás büntetésétől fognak szenvedni (nem megsemmisülni!), az Úr jelenlététől és hatalma dicsőségétől távol, mikor ő eljön lángoló tűzben ítélkezni (1Kor 3,13-15). Ugyanakkor az a nap magába foglalja majd az Úr megdicsőülését szentjei által és imádását mindazok által, akik, mint a tesszalonikaiak, hittek Pál és társai üzenetében. A "szentek" és "mindazok, akik hittek", ugyanazt a csoportot jelenthetik, vagy a "szentek" utalhat az angyalokra, akik az Urat kísérik (2Tessz 1,7; lásd a 2Tessz 3,13 magyarázatát), úgyhogy itt a kozmikus imádás (Fil 2,10-11) egy jelenetét kapjuk az Úr eljövetelének napján.

1,11-12 Imádság. Az egyetlen görög mondat, amely a 3. versben kezdődött, most egy imádsággal végződik, amely számos szót és gondolatot kölcsönöz az 1. Tesszalonikai levél hálaadó részéből, de ugyanabban a személytelen hangnemben, mint a 2Tessz 1,3-ban (lásd ugyanezt a jelenséget a 2,16-17; 3,16 imádságaiban). A szerző, aki Pál és társai nevében ír, azt mondja, hogy ők "állandóan imádkoznak értetek" (1Tessz 1,2), hogy a tesszalonikaiak méltóak legyenek Isten hívására (1Tessz 2,12), és hogy az ő erejével (1Tessz 1,5) teljesítsenek minden őszinte törekvést (Fil 1,15) és a hit művét (1Tessz 1,3), azaz, hogy becsületes életet éljenek. Az ilyen keresztény élet következménye elsősorban a jelen megdicsőülése (szemben a jövendő megdicsőülésével, melyről a 10. vers beszélt) "a mi Urunk Jézus Krisztus neve" (Fil 2,9-11; id. Róm 15,6) és másodsorban az ő megdicsőülésük által (Róm 8,17), Isten (1Kor 9,13-14) és az Úr Jézus Krisztus kegyelme szerint. Ez az imádság végig megőrzi Isten kezdeményezését, számára Isten az, aki képessé teszi híveit arra, hogy életüket az ő akarata szerint irányítsák.

2,1-2 Nyugalomra intés. A szerző visszatér az Úr eljövetelének témájához, amelyet szintén úgy ír le, mintha a hívők azért találkoznának vele (1Tessz 4,17), hogy valami más dologról beszéljenek. Kéri (ugyanaz a kifejezés, mint az 1Tessz 5,12-ben) a tesszalonikaiakat, hogy ne legyenek könnyen megrendíthetőek ennek az eljövetelnek a megértésében, sem megfélemlítettek attól az állítástól, hogy az Úr eljövetelének napja már most bekövetkezik, ezt az állítást a Lélektől eredőnek hallhatták, vagy egy kijelentésből (1Tessz 4,15 utal az Úrnak egy kijelentésére, és az 1Tessz 4,18 utal az apostolok által tanított kijelentésekre), vagy Pál és társai egy feltételezhető leveléből. Az olyan jóslatok, melyekről azt mondják, hogy a Lélek hatása alatt születtek, valamint az Úrnak vagy más fontos személyeknek tulajdonított mondások és a levélhamisítványok a korai keresztények közös problémái voltak; meg kellett próbálniuk meghatározni, amennyire csak tudták, hogy melyik volt az autentikus és pontos információ. Magának az Újszövetségnek elkészülte részben kísérlet volt arra, hogy teljesítse ezt az egy szabályzatra, egy kánonra való igényt, amely által az állítások megbízhatóságát ellenőrizni lehet. Némi irónia van a hamisítványok említésében, mivel a 2. Tesszalonikai levél szerzője azt állítja, hogy Pál maga ír. Amíg ő azt képzeli, hogy ezt nyíltan megteheti, mások, akik a dolgokat másként mondják el, mint ő, lehet, hogy szintén az apostol szószólóinak hiszik magukat egy új korban. Ezért volt valódi probléma a korai keresztények számára annak meghatározása, hogy kinek van igaza.

2,3-4 Az Úr érkezésének jelei. A szerző figyelmezteti közösségét, hogy ne higgyenek annak az állításnak, hogy az Úr eljövetelének napja már itt van; e gondolattól való félelmük lecsillapítására törekszik annak hangsúlyozásával, hogy bizonyos eseményeknek meg kell történniük az Úr eljövetele előtt. Ennek érdekében felhasználja az apokaliptikus hagyományokat, amelyeket először valószínűleg Krisztus előtt 167 körül fogalmaztak meg, amikor IV. Antiochusz Epifánész szír uralkodó a zsidók nyakába varrta a görög kultúrát és szokásokat, és a jeruzsálemi templomot az olimpiai Zeusznak szentelte. A Makkabeusokra hevesen hatott ez az istenkáromlás és egyes zsidó társaik hitehagyása (2Makk 5,8), felkelés tört ki, amelyben a zsidók meghódították Palesztinát és megőrizték vallási egységüket. (A történetet gazdag apokaliptikus nyelven mondja el Dániel könyve.) A megváltás e pillanata előtt borzasztó események történnek, így az Úr eljövetelének napja előtt először tömeges hitehagyások lesznek. Az nem világos, hogy a szerző egyértelműen az üldözés idején történő (ld. 1,4) keresztény hitehagyásokra utal-e, vagy csak általában a nyomorúságos körülményekre, amelyeket Isten elleni lázadásként interpretál. Erős keresztény hitehagyások aligha illenek Pál szolgálatának idejébe, mivel akkor még csak kevesen voltak keresztények. Illenek viszont egy későbbi periódusra, amikor széleskörű üldöztetések voltak, és amikor a keresztények száma gyorsan növekedett. Másodsorban azelőtt a nap előtt feltűnik a törvénytelenség embere is. Ezt a rejtélyes alakot leírja még, mint a "kárhozat fiá"-t és mint az ellenséget, aki más hamis istenek fölé emelkedik, Isten templomában foglal helyet és istennek hirdeti önmagát. Ő a gonosz megtestesülése, de ember, és nem egy démon vagy a sátán (ld. 9. vers). Mivel a templom említése az idézett hagyományhoz tartozik, ezt nem lehet annak bizonyítékaként használni, hogy a jeruzsálemi templom még állt, amikor a 2. Tesszalonikai levél íródott.

2,5-7 A szerző magyarázata. Ennél a pontnál a szerző megszakítja az apokaliptikus hagyomány elbeszélését a törvénytelenség fiáról, közösségét közvetlenül megszólítja egyes szám első személyt használva (a 3,17-ben szintén). Emlékezteti őket, hogy beszélt már nekik (szájhagyomány) ezekről a dolgokról, amikor még velük volt, de ez még nem oldja fel a konfliktust e tájékoztatás és a Pál által mondottak között az 1Tessz 5,1-12-ben, ahol Pál megismétli, amit előzőleg mondott nekik, vagyis, hogy senki sem tudja, hogy az ítélet napja mikor következik be, és hogy az Úr úgy fog érkezni, mint éjszaka a tolvaj. Miután eszébe juttatta a közösségnek múltkori üzenetét, a 2. Tesszalonikai levél szerzője hozzáteszi, amit azóta megtanultak: ismerik az erőt, amely megakadályozza a törvénytelenség emberének megjelenését. Sajnos a szerző nem nevezi meg ezt az erőt, bár az erő hasznos szerepet játszik a törvénytelenség emberének féken tartásában a végső időkig. Lehetséges, hogy egyszerűen magának az Úr érkezésének késleltetése, mint Isten tervének része, amit említ, így végső soron maga az Isten az, aki visszaszorítja a törvénytelenség emberét. Isten az, aki meg tudja szüntetni a késlekedést, amely féken tartja ezt a gonosz személyt. Ámbár a törvénytelenség emberét jelenleg féken tartják. Mindazonáltal az, hogy a törvénytelenség titka munkálkodik, olyan titok, amely teljesen csak a törvénytelenség emberének szabadon bocsátásakor válik nyilvánvalóvá. Annak biztosításával azonban, hogy Isten irányít, a szerző igyekszik hallgatósága félelmeit lecsillapítani.

2,8-10a A törvényenkívüli győz. A 3-4. verssor apokaliptikus hagyományához visszatérve a szerző ismét azt állítja, hogy a törvényenkívüli láthatóvá lesz, de csak azután, hogy a féken tartó erőt megszüntetik. A szerző annak hirdetésével vigasztalja a közösséget, hogy a gonosznak ezt a megnyilatkozását az Úr Jézus jelenléte ellensúlyozni fogja, aki megjelenésekor véglegesen megsemmisíti a törvényenkívülit "szája leheletével" (Iz 11,4b). A törvényenkívüli a sátán eszközeként fog megjelenni, hatalma lesz, hogy jeleket és csodákat tegyen, amelyek csaláshoz vezetnek, és hogy a bűnös csábítás minden módját gyakorolja.

2,10b-12 Ítélet azok fölött, akik visszautasítják az igazságot. Azokat, akiket a törvényenkívüli elcsábít, pusztulásra ítélik, mivel nem fogadták el az igazság szeretetét, amely a megváltás útja. Ez a visszautasítás nemcsak akkor történik, amikor a törvényenkívüli megjelenik, hanem a jelenben is, amikor a törvényenkívüliség titka már munkálkodik (7. vers). Mivel a hamisságot választották az igazság helyett, Isten elkápráztatva őket, tovább vezeti a hamisság felé, a végső eredmény a kárhozat lesz az ítélet napján. Ez a szigorúság Isten tevékenységével kapcsolatban megőrzi korlátlan uralma egységét, mint a Róm 1,24,26,28-ban is.

2,13-14 Hálaadás azokért, akiket kiválasztottak az üdvösségre. Miután megtárgyalta az Úr eljövetelének ítélkező oldalát, a szerző ennek az eseménynek a megszabadító oldalára fordítja figyelmét. Csaknem ugyanazokat a szavakat használva, mint az 1,3-ban, másodszor is hálát ad, éppen úgy, mint ahogy ezt Pál teszi az 1Tessz 3,9-ben. Ez a hálaadás erősen az 1. Tesszalonikai levél páli nyelvezetét használja fel, ezért szólítja a szerző az "Úr által szeretett testvérek"-et ("Istentől szeretett testvérek" az 1Tessz 1,4-ben), hálát adva Istennek, hogy kiválasztotta őket, mint a megváltás első gyümölcseit a Lélek szentségében (1Tessz 3,2,4,7) és az igazságban való hitben (ld. 10-11. versek). Azután más szavakkal elismétli, amit Pál az 1Tessz 5,9-ben mondott, hogy Isten meghívta őket "az evangélium hirdetése által" (Pál azt mondja, hogy "a mi Urunk Jézus Krisztus által") Urunk Jézus Krisztus dicsőségének elérésére (Pál azt mondja, hogy "a megváltás elérésére").

Míg első pillanatra úgy tűnhet, mintha Isten egyeseket pusztulásra (2,11-12), másokat megdicsőülésre (2,13-14) rendelt volna, a 2,10-ből világos, hogy a bukás végzete nem Isten akarata, hanem azoknak a választása, akik nem hittek az ő igazságában, amikor azt felajánlotta nekik. Isten minden ember megváltását akarja, de nem erőltet senkit az elfogadásra.

2,15-17 Befejező intelmek és imádság. Az 1Kor 11,2,23; 15,1-3-ra emlékeztető nyelven buzdítja a szerző hallgatóságát helytállásra (1 Tessz 3,8) és a hagyományok megtartására, amelyeket akár élőszóban, akár a levélből tanultak (ld. 2,2). Ezek a hagyományok nem szükségképpen mások, a szerzőnek sem az a szándéka, hogy a kinyilatkoztatás más forrású elméletét nyújtsa.

A levélnek ez a része olyan imádsággal fejeződik be, amelyet az 1Tessz 3,11-13-ról mintáztak. A szerző azért imádkozik, hogy az Úr Jézus Krisztus és Isten, az Atya mindketten vigasztalják és erősítsék meg az ő szívüket (1Tessz 3,13) minden jó tettre és szóra. Míg ez az imádság felépítésében nagyon hasonlóan kezdődik az 1Tessz 3,11-13-hoz, Jézusnak és az Istennek, az Atyának megnevezése megfordított. Istent úgy is leírja, mint "aki szeretett minket" (1Tessz 1,4) és "örök vigasztalást adott" ("aki elküldi Szentlelkét" az 1Tessz 4,8-ban) és jó remény a kegyelemben.

Ezzel az imádsággal a szerző legfőbb aggodalma a végére ért. Az Úr eljövetelének napja még nem tör rá közösségére és megvigasztalta őket üldöztetésük idején, hogy először más eseményeknek kell bekövetkezni, és hogy amíg ők szeretnek és hisznek az igazságban, addig nem kell félniük azoktól az eseményektől, amelyek azon a napon majd bekövetkeznek.

3,1-5 Buzdítás az imádságra. Az utasítások sorozata, ami a levél utolsó nagy részét alkotja, imádságok kérésével kezdődik, amely az 1Tessz 5,25 szóhasználatát ismétli, azonban itt különleges kéréseket nevez meg. Az első Pál és munkatársai missziós prédikálásainak sikerét kéri, hogy az Úr szava hatékony legyen és mások is dicsőítsék éppúgy, mint ahogy azt a tesszalonikaiak fogadták (1Tessz 1,8-9). Az "Úr szava" magát az Urat jelenti, aki hatékony, és ezért őt dicsőítik azok, akik őt önként befogadják; hasonló gondolatot fejez ki az 1,12, ahol egy imádság van azért, hogy a "mi Urunk Jézus neve" megdicsőüljön, vagyis, hogy maga az Úr dicsőítve legyen. A második kérés az, hogy az apostol és munkatársai megszabaduljanak a gonosz ellenfelektől, mert a hit nem mindenkié. Mivel ezek a kérések képzeletben irányulnak a tesszalonikaiakhoz, nem egy konkrét helyzetre céloznak, és így pontatlan általános fogalmakról szólnak. (Kik ezek az ellenfelek? Mit csinálnak?) Bár egyes emberek hitetlenek, az Úr mindazonáltal hűséges, és a szerző biztosítja hallgatóságát, hogy az Úr meg fogja őket erősíteni (1Tessz 3,2,13) és megóvja őket a gonosztól. A "gonosz" valószínűleg a sátán (2,9), de ebben az összefüggésben utalhat a törvénytelenség emberére is, aki féken van tartva (2,6-7). Az "Úrban bízó" terminológia gyakran megtalálható Pálnál (Fil 1,14, 2,24; Róm 14,14; Gal 5,10), de az 1. Tesszalonikai levélben nem - a szerző biztos benne, hogy a közösség továbbra is azt teszi, amit kértek tőlük (Filem 21; 1Tessz 4,11), és most értük imádkozik, hogy az Úr vezérelje szívüket (az 1Tessz 3,11-ben az Úr vezérli "utunkat") Isten szeretetére (1Tessz 3,12-13; Róm 5,5, 8,39) és krisztusi állhatatosságra (1Tessz 1,3 beszél az "állhatatosságról a reményben" [RSV]).

3,6-16 Buzdítások a tisztes életmódra, amíg az Úrra várnak. A szerző megparancsolja a közösségnek (1Tessz 4,11), hogy kerüljék el azokat a keresztény testvéreket, akik téves úton járnak és eltávolodnak az apostoli hagyományoktól (1Kor 5,9-13). Majd visszatér ehhez a témához a 14-15. versben, miután megmutatta, hogy a helyes életmódnak Pál példáján és elvein kell alapulnia, és miután figyelmeztette hallgatóságát, hogy a jót tegyék.

A szerző aláhúzza, hogy a közösség tudja, hogy mit jelent Pált és munkatársait követni (1Tessz 1,6 4,1) és számos tényt elismétel az 1. Tesszalonikai levélből, amelyek követésre érdemesek: Pál és munkatársai szabályos életet éltek közöttük (1Tessz 2,10), dolgoztak saját maguk eltartására, hogy ne legyenek mások terhére (1Tessz 2,9). Nem gyakorolták apostoli jogaikat (1Tessz 2,7), mert ők inkább követendő jó példával akartak szolgálni. (Pál követésére azonban az 1Kor 4,16 11,1-ben található különleges parancs, az 1. Tesszalonikai levélben nem.)

A szófogadó, kemény munkásoknak ez a példája nemcsak Pál saját tevékenységén alapszik, hanem azon a szabályon is, amelyet ő fektetett le "az Úr Jézusban" (1Tessz 4,1). E szabály szerint, amely az úgynevezett munkaerkölcs alapjává vált, senki se egyék, aki nem dolgozott. Ezt a szabályt az 1. Tesszalonikai levél nem állítja, ámbár Pál bátorította a tesszalonikaiakat, hogy saját kezükkel dolgozzanak és így mutassanak példát a kívülállóknak, ugyanakkor teremtsék elő önmaguknak anyagi szükségleteiket (1Tessz 4,11-12). A 2. Tesszalonikai levélben a szerző a munka néhány különböző szempontjáról beszél. Ha a tesszalonikaiak békésen dolgoznak, hasznosan töltik el idejüket. Elkerülik a lármás viselkedést és nem válnak mások terhére. A szerző ellensúlyozni látszik azokat, akiket felizgattak az Úr eljöveteléről hallottak: megszakították munkájukat és fontoskodóvá váltak, őrültségek után szaladgáltak és megélhetésükért másokon élősködtek.

Ezekre az "ítéleten idegeskedőkre" való tekintettel a szerző kényszerítve érzi magát, hogy kijelentse, hogy a helyes életmód folytatódik és nem változik meg; azokat, akik így tesznek, önfejű keresztény társnak tekintik (6. vers) és elkülönítéssel megkülönböztetik a közösségtől. Ez a kirekesztés azt jelenti, hogy az önfejűeket megszégyeníti lusta viselkedésük, de ezt a büntetést azzal a tudattal hajtják végre, hogy inkább keresztény társsal foglalkoznak, mint ellenségekkel (1Kor 5,9-13; 2Kor 2,5-8; Róm 16,17-18).

Míg az utasítások sorozata megelőzi (2,15-17 és 3,1-5), ez a sorozat is imádsággal zárul. A szerző azt kéri, hogy "a béke Ura" (1Tessz 5,23-ban "béke Istene") adjon békét a közösségnek mindig, minden körülmények között és az Úr legyen mindnyájukkal.
 

Míg Pál egyes levelekben maga írta üdvözletét (Filem 19; Gal 6,11; 1Kor 16,21), nem mondja, hogy ezt teszi a Római, a 2. Korintusi, a Filippi vagy az 1. Tesszalonikai levélben. Ezért túlzás a 2. Tesszalonikai levél szerzőjétől az az állítás, hogy ő így teszi "minden levélben", amit ír. Ez felkelti a gyanút, hogy a szerző "túl sokat hangoztatja" ennek a levélnek az eredetiségét (2Tessz 2,2) megkísérelve, hogy üzenetének apostoli voltát igazolja.

A záró áldás ugyanaz a liturgikus formula, mint ami az 1Tessz 5,28-ban található, kivéve, hogy a "mind" szó (vagyis a "mindnyájatok") a 2. Tesszalonikai levélben betoldás. A szerző tudatosan használta a "minden egyes / mind" szót több alkalommal a 16-18 versekben, hogy hangsúlyozza, és szónoki hatásként, hogy ő fejezi be a levelet.
 

A Kolosszei levél számos tekintetben igen titokzatos dokumentum. Nem tudjuk teljes bizonyossággal, ki írta, nincsen tiszta képünk a tévtanítók doktrináiról, amelyekkel a szerző vitába száll, sőt még azt sem tudjuk pontosan, hogy vajon e leveleket csakugyan a modern Törökország dél-nyugati részében, Laodícea és Hierápolisz szomszédságában lévő kisváros, Kolosszea keresztény közösségéhez írták-e. Mindeme bizonytalanságok ellenére a levél teológiai üzenete elég világos - Jézust döbbenetes erővel kozmikus Krisztusként jeleníti meg, valamint megtudjuk belőle, hogy nekünk, keresztényeknek mit jelent az, ha szabadon kizárólag őt szolgáljuk.

A levél szerzőjének az a célja, hogy Pálnak higgyük (1,1; 4,18), de előttünk mégis ismeretlenként áll, noha az bizonyos, hogy a páli hagyományokat követi. A levél Pál számos írásához hasonlít, kivált a Filemonhoz írt levélhez, valamint néhány fontos páli fogalomhoz, mint amilyen Krisztus teste (3,15), a "Krisztusban" lévő formula (1,2- 4,28), Krisztusban meghalni a keresztségben (2,12), a hit, remény, szeretet hármassága (1,4-5). De az, ahogyan a szerző ezeket a fogalmakat és terminusokat felhasználja, gyakran más irányba mozdul a páli értelmezéstől. A Kolosszei levél szerzője e tekintetben teológiailag sokkal kreatívabb páli tanítvány, mint a 2. Tesszalonikai levél szerzője, aki szellemesen újból felhasználja a páli terminológiát, de nem mutat semmiféle Pálon túli jelentős teológiai fejlődést.

Levelünk stílusa is azt a vélekedést támasztja alá, hogy szerzője nem Pál. Az, ahogyan mondatait megfogalmazza, ahogyan a retorikai trükköket és kifejezéseket alkalmazza - mint pl. a kötőszavakat és prepozíciókat -, teljesen ellentétben áll Pál stílusával, noha számos páli kifejezés és szó, és a tradicionális liturgikus anyag blokkjainak beépítése is jelen van.

Ám száz szónak is egy a vége, tény, hogy a kolosszei levél egész egyszerűen nem illeszthető bele az apostol életrajzának általunk ismert körébe. A levél azt szándékozza megcélozni, hogy ugyanolyan körülmények között keletkezett, mint a Filemoni levél - Pál börtönben ül, valószínűleg Efezusban, és innen küldi üdvözleteit a szintén nagy létszámú közösségnek. Ami azt jelenti, hogy Pál a kolosszeiekhez valamivel előbb írhatott, mint ahogyan a rómaiakhoz írt, ez viszont azt a kérdést veti fel, hogy a rómaiak gyakran kevesebb fejlődést árulnak el, mint a kolosszeiek, ha figyelembe veszünk néhány kulcsfogalmat, mint amilyen "Krisztus teste", a keresztség és a feltámadás közötti kapcsolat, és Krisztus jövendő eljövetelének kihangsúlyozása.

Mivel a Kolosszei levelet nem Pál írta, felmerül a kérdés, vajon a levelet valóban a kolosszei közösség keresztényeihez címezték-e, avagy szerzője indirekt módon a saját, előttünk teljességgel ismeretlen közösségét szólítja-e meg, és csupán fikció, hogy e levelet a kolosszeieknek küldte. Ez utóbbi feltevés tűnik a leginkább lehetségesnek, mivel szinte elképzelhetetlen, hogy a szerző, ha valóban ennek a közösségnek ír, kihagyja az üdvözlésből Filemon nevét, aki a kolosszei kongregáció kulcsfigurája volt (Fil 2). Ha azonban csupán fiktív levelet ír, akkor nem fontos, hogy meghatározott neveket soroljon fel. Mivel a szerző Pál csaknem minden levelét ismeri, a Római leveleket is beleértve, világos, hogy Pál leveleit akkorra már összegyűjtötték, ezt a tényt egyébként az Újtestamentumban leírt dokumentumok is igazolják (2Pét 3,15-16). Megengedve, hogy bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy e leveleket összegyűjtsék, nagyon valószínű, hogy a Kolosszei levelet az apostol halála után írták s ez is levon a lehetőségből, hogy a levelet valóban a kolosszeiekhez címezték.

Mikor írták a Kolosszei levelet? Itt a lehetőségek széles skálája vonul fel előttünk, és mivel szerzője Pál leveleire van utalva, egyáltalán nincs okunk feltételezni, hogy időbelileg szorosan közel áll a történelmi Pálhoz. Ennek következtében a levelet valamikor Kr. u. 63 és 90 között írták.

A levélíró sohasem közli velünk pontosan, hogy kik az ellenfelei; legtöbb teológiai gondolatát mégis a velük való vitában fejti ki. A "bölcsességgel" és a "tudással" megegyező terminológia jelentős szerepet játszik beállításában. Noha a zsidó irodalomban akkoriban általános volt az efféle nyelv, épp úgy dívott a nem zsidó gondolkodásban is. A szerző megpróbálja bemutatni, hogyan lép ez fel riválisainál, akik valószínűleg a judaizmus, a kereszténység és a pogányság kombinált elemei, és akik a bölcsességet és a tudást csak akkor interpretálják világosan, amikor Krisztusra utalnak. Kivételes helyzete, mint a teremtés Ura, az elemek és a kozmikus erők meghódítója, közismert. Egyedül rajta keresztül jön el a megváltás, a bűnök bocsánata. A keresztények, mint testének, az egyháznak tagjai, a keresztség által minden szabályzat és aszketikus cselekedet alól mentesülnek, ami azt jelenti, hogy az alsóbbrendű hatalmakat szolgálják. Bárki, aki megpróbál visszaélni a keresztény szabadsággal és egyedül így akarja szolgálni Krisztust, az nem hallgattatik meg; az efféle tanítás kívül esik az apostoli tradíción. Következésképpen az írás szerzője Pál nevében aláhúzza közösségének az apostoli tanítást - Pál maga is ugyanezt mondaná hasonló helyzetben.

A Krisztusban elérhető szabadságot pedig az ő szolgálatában kell gyakorolni. A Krisztusban lévő szabadság bizonyos felelősséggel jár. A levél tehát néhány olyan instrukciót ad, hogy mi az, amit kerülni kell, vagy mire kell törekedni, és különleges utasításokkal látja el a keresztények házanépét. A szerző úgy jellemzi a keresztény életmód egészét, hogy "hálaadásban" kell élni.

A levél feladója és a szavak, amelyeket leír, pontosan a 2Kor 1,1a (vö.: 1Kor 1,1) ugyanilyen sorrendjén és szóhasználatán alapulnak. Pált különleges rangra emeli, mint "apostolt", míg Timóteust a "testvérünk" megjelöléssel másodlagos helyzetbe hozza. Ez a Pál és Timóteus közötti megkülönböztetés az 1Tessz-ben nem kap ekkora hangsúlyt, ahol a bevezetőben kerüli a rangot (1Tessz 1,1), és amelyben Timóteust a későbbiekben az apostolok közé sorolja (1Tessz 2,7). Amint Pál egyre mélyebben megérti az apostolság természetét, mintha önmagának válaszolna ezzel a megkülönböztetéssel. Amikor a kolosszei levél szerzője leírja Pál nevét, megőrzi Pál apostolságának mélyebb értelmezését. Pál az, akit Jézus Krisztus elküldött, hogy beteljesítse Isten akaratát. Mint ilyen, vezető szerepet játszik a korai kereszténység pogányok közötti missziójában.

A levelet Kolossze város keresztényeihez írták. Úgy szólítják meg őket, mint "szenteket" (tipikus páli kifejezés) és "hívő testvéreket" Krisztusban (ami csak Pálnál található). A "Krisztusban" kifejezés fontos páli fogalom, itt arra alkalmazzák, hogy a közösség élete Krisztus megmentő cselekedetén alapul. Az üdvözlés rövidített formában jelenik meg, amelyben az "és az Úr Jézus Krisztustól" zárószavakat mellőzik. E szóhasználat a "Krisztus Jézus" és "Krisztusban" előző szakaszában történt említése miatt maradhatott el; evégett a jelen szöveg nem korai zsidó vagy zsidó-keresztény formulát tükröz, amelyben később mindig hozzátették Jézus Krisztus nevének említését.
 

1,3-8 Hálaadás. Néhány szokatlan vonása ellenére, mint amilyen a bonyolult görög stílus, a hálaadási szakasz tipikus páli szokásra mutat. A szerző hálát ad (többes számban, akár az 1Tessz 1,2-ben) Istennek, akit "Urunk Jézus Krisztus Atyjá"-nak ír le (2Kor 1,3; Róm 15,6). A közösségért való könyörgés és az Istennek való hálaadás egyidejű cselekmények, és a szerző azt a megszakítatlan gyakorlatot alkalmazza, miszerint két dologról hallott - Krisztus Jézusba vetett hitükről, és a valamennyi szent iránt érzett szeretetükről (Fil 4-5). Hitük és szeretetük oka az a remény, amely a mennyben vár rájuk. Ilyen módon a páli hit, remény, szeretet hármassága, amelyet először az 1Tessz 1,3; 5,8 szögez le, újból kifejezésre kerül, de a remény a Kolosszei levél vezérelve, míg a szeretetről az 1Kor 13,13 szól, a hit és a remény kapcsolata pedig más, mint a Róm 5,1-5-ben. E remény, amely áthallik az evangélium prédikálásán, az igazság szava, amely eljön hozzájuk. Ahogyan az evangélium is megtermi gyümölcsét és az első naptól kezdve, amióta hallottak róla, növekszik közöttük és eljött, hogy tudassa, Isten kegyelme igaz (vö. a mustármag parabolájával, Mk 4,30-32), e jelenség ugyanúgy foglalja el helyét az egész világban - ami még e poszt-páli szerzőtől is túlzásnak hat, de ugyanakkor olyan túlzás, amely a szerző saját reménységének túláradó kifejezése. A kolosszeiek ezt az üzenetet egy bizonyos Epafrásztól kapták, akit "kedves szolgatársunk"-nak neveznek s aki közöttük Krisztus hű szolgája volt. Ő volt az - és nem Pál -, aki először hirdette az evangéliumot ennek a közösségnek, de jelentésének eredménye visszautal Pálra, és jelzi, hogy szolgálatát Pál elfogadja, hogy ő az apostol alárendeltje, és valószínűleg megadatott számára a megbízatás, hogy Pál képviselőjeként prédikáljon. Mivel Pál legitimálta Epafrász szolgálatát, ezzel egy sorba állította az apostolokkal, ami az első század végéig, majd az egész második századon át egyre fokozódott. A "hallás", a "tanulás", a "tudásra való számítás" olyan közösségre utal, amely ismerős a születőfélben lévő gnoszticizmus terminológiájával, akiknek tanítóit a 2. fejezet "apostoli" tanításán keresztül legyőzik.

1,9-14 Könyörgés. A szerző könyörgése összefoglalja a levél hálaadó szakaszát. Újabb rendkívül hosszú, bonyolult görög mondatból áll, amely a 9. verssel kezdődik, és egészen a 20.-ig folytatódik. A 15-20-ig tartó anyag különleges természete miatt azonban e részt elkülönítve kell kezelnünk.

Epafrász jelentésére válaszolván Pál folytatja imáját és a közösségért való közbenjárását (ld.: 3.v.). A közösség által jól ismert nyelven beszél, apostoli interpretációban fejezi ki a szakszavakat, és ugyancsak szembehelyezkedik azokkal, akik másként interpretálnak. Könyörög, hogy a kolosszeiekben "Isten akaratának ismerete" "minden lelki bölcsességgel és okossággal együtt váljék teljessé". E kifejezés valódi értelme a közösség tagjainak életvitelével válik nyilvánvalóvá, amikor az Úrhoz méltó életet élnek "mindenben tetszését keresve", "minden jótettben gyümölcsözve és Isten ismeretében gyarapodva", "kitartásban és állhatatosságban" és "örömmel". Amikor a szerző túláradón a "mindent" hangsúlyozza, akkor válik világossá, mit követel a teljesen elkötelezett kereszténység tagjaitól, és hogy a teljes "tudás" mivel jár.

Mindez magában foglalja az Atyának való hálaadást, mert ő az, és nem saját maguk, aki felhatalmazza a közösséget, hogy osztozzon a szent örökségében a világossággal (1Tessz 5,5). Szerzőnk ezután himnuszi nyelven folytatja Isten megmentő cselekedetéről szóló beszédét; a 12. vers "ti"-jétől a 13-14. "mi"-jéig tartó eltolódás szintén arra mutat, hogy itt a tradicionális anyag kerül felhasználásra. Mivel az Atya megszabadított bennünket a sötétség hatalmától, nyilvánvaló, hogy a megváltás már jelenlévő; Isten már szeretett Fiának királyságát is elhozta nekünk. (A "szeretett Fiú" kifejezés épp úgy előfordul Jézus megkeresztelése és színeváltozása alkalmával, mint a gonosz szőlőmunkások esetében; ld.: Mk 1,11; 9,7; 12,6). Pál maga a tradicionális apokaliptikus megközelítésből szintén a Fiú királyságáról beszél, de ez ellentétes a kolosszei szóhasználattal, ahol a királyság jelenvaló, és ahol nem a jövőre helyezik a hangsúlyt. Isten Fiának megmentő cselekedete által már miénk a megváltás, amelyet itt úgy írnak le, mint "bűneink bocsánatá"-t.

1,15-20 A krisztusi himnusz. Amikor a szerző ahhoz a ponthoz ér, hogy leírja Isten megváltó tervében Krisztus szerepét, teljes szakasz Krisztusra vonatkozó himnikus anyagot illeszt be. Mivel anyagának stílusa más, mint a 13-14. versé, ez egy másik himnusz, amelyet a szerző vet fel, és sokkal teljesebben idéz, és közben valószínűleg hozzáadja a saját megjegyzéseit és interpretációit is. Mint a Fil 2,6-11 himnusza, ez a himnusz is egyike az Újszövetség legfontosabb teológiai megállapításainak Krisztus személyéről.

Úgy dicséri Krisztust, mint az ikont, vagy mint a láthatatlan Isten képmását, mivel személyében ő manifesztálja Isten jelenlétét. Elsőszülöttnek nevezi minden teremtmény közül, mert minden az ő közvetítésén keresztül teremtetett. Következésképpen tehát minden teremtmény előtt létezett és minden teremtmény közül kiemelkedik. A kolosszei levél szerzője még hozzátesz néhány mondatot, hogy bemutassa, milyen a teremtés teljes köre. Az antitézissel kezdi - menny és föld, látható és láthatatlan - majd az erő és a hatalom szinonimáival folytatja, kiváltképp a spirituálisra való tekintettel - trónusok és uralmak, fejedelemségek és hatalmasságok. Mindezek nem csupán benne és általa teremtettek, hanem érette is. (Az efféle, közvetetten a sztoicizmusból kölcsönzött terminológia más liturgikus formulációban is megjelenik: vö.: Róm 11,36; Ef 4,6; 1Kor 8,6). Minden alája van vetve, és az ő folytatólagos teremtő hatalmán keresztül folytatódik a teremtés maga. Semmi sincs a véletlenre bízva, minden Krisztus ellenőrzése alatt áll.

Az, hogy Krisztus a testnek, az egyháznak is a feje, az a Krisztus teste eszméjéből fejlődött ki, ami túlmegy Pál megjegyzésén, mert Pál maga sohasem tett különbséget a test és a fej között. Az egyház itteni említése részletezés nélkül, és anélkül, hogy szorosabban kapcsolódna az előzményhez és az utána következőhöz, arra mutat, hogy a szerző azért fűzte hozzá a himnikus részhez, mert a későbbiekben óhajtja megtárgyalni (ld.: 2,9-19). A levélíró az "egyház" alatt e helyütt, mint az 1,24-ben, egyetemes valóságot ért, Pál "egyháza" pedig rendszerint a helyi kongregációra utal. (Az "egyház" a 4,14-16-ban "helyi kongregációt" jelent.) Az eredeti himnuszban a "fej" valószínűleg Krisztus univerzumban betöltött vezető szerepét jelenti.

A himnikus anyag második fő része Krisztusról, mint a kezdetről beszél - ő a megváltás kiindulópontja. Ő az első, aki megtapasztalta a feltámadott életet, s evégből ő az elsőszülött a holtak közül. S még egyszer ő az, aki "előbb van mindennél", s "minden benne áll fönn". "Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent". A "minden" szó folytonos ismétlésével Krisztus hatalmának kozmikus dimenzióit és hatalmát hangsúlyozza. A kibékítést keresztjének vérével hozta, ami úgyszintén kozmikus arányú, hiszen kibékítése mindenre vonatkozik, lett légyen földi, avagy mennyei.

1,21-23 Az apostol evangéliuma. A szerző olymódon hangsúlyozza a Krisztus-himnusz jelentőségét, hogy figyelmezteti közösségét, jusson eszükbe a saját, kereszténység előtti pogány mivoltuk. Egyszer már elidegenedtek Krisztustól, és ellenséges viselkedésükben megmutatkozott a gonosz. Ám ebből az előző létükből Krisztus "az érzéki test levetésével" kiszabadította őket. Ez a Kolosszei levélben szereplő jellegzetes kifejezés (2,11) sehol sem lelhető fel a páli irodalomban. A "test" világosabb terminus mint a "hús", és ebben az esetben a fizikai, halandó húst jelenti; emiatt az egyházat úgy írhatjuk le, mint Krisztus testét (Kol 1, 24). A krisztusi megbocsátás célja és hatása az, hogy a jelenben szégyen nélkül, feddhetetlenül álljon a közösség Isten szentsége előtt (1Tessz 3,13), de a jövő ítéletre vonatkozólag, ami az 1Tessz-ben olyannyira nyilvánvalóan, csaknem teljesen a kolosszeiek hátterére utal. A jelen állapot inkább feszültséget ró Krisztus megbocsátása múltbeli cselekedetének nézőpontjából a szentségre és a feddhetetlenségre, és ennek az új állapotnak a megőrzésére. Következésképpen megdorgálja a közösséget, hogy szilárdan tartsák meg hitüket (vö.: 1Kor 15,1-2), amely itt majdnem rokon értelmű magával az evangéliummal, és rendületlenül megmarad az evangéliumi reménységgel, amelyet akkor hallottak, amikor a mennybolt alatt élű minden teremtménynek az evangéliumot prédikálták. Az apostol is ennek az evangéliumnak a szolgája.

1,24-2,5 A titok apostoli kinyilatkoztatása. A Kolosszei levél szerzője Pál módján szólva az evangélium természetéről, tartalmáról, és a szolgálat veszedelmeiről beszél. Idealizált képet fest, amelyet bizonytalanul Pál szolgálatának históriai környezetébe helyez. Ekképpen mindazon szolgák, akik örömmel szenvednek a keresztény közösségért, Pál példáját követik (Fil 1,8; 2,17). Folytatói tehát ama megpróbáltatás megtapasztalásának, amelyet Krisztus tapasztalt meg feltámadása előtt, ám ezek a megpróbáltatások nem értek véget halálával. Következésképpen elmondható, hogy szolgái beteljesítik azt, ami még Krisztus szenvedéseiből is kimaradt. Krisztusban így szenvedéseikkel kötelezettséget vállalnak testéért, az egyházért (ld.: 18a). Ennek az egyetemes egyháznak az apostoli tradícióval átitatott szolgái - egyik fő oka annak, hogy Pál nevében írja! - Istentől kaptak megbízatást, hogy Isten szavának teljességét ismertté tegyék. (Pál aligha mondhatta, hogy megbízatást kapott arra, hogy "prédikáljak köztetek", ha, mint a 2,1-ben céloz rá, soha nem találkoztak vele személyesen!) Istennek e szavát "titoknak" nevezi, amelyet most kinyilatkoztatott szentjeinek (ld.:2), de amely annak előtte rejtve volt. Még speciálisabban, a titok maga Krisztus, aki a prédikáció által, Isten terve szerint, jelenvalóvá vált a hallgatók, a nem zsidók számára. Isten azt akarta, hogy tudassa a dicsőség gazdagságát, a dicsőség reménységét, amely Krisztus. Ugyanaz a Krisztus ő, akit a szolgák hirdetnek, és ez tesz mindenkit a figyelmeztetés és a tanítás által "minden lelki bölcsességgel és okossággal teljessé" (vö.: 9,11). A tökéletesség csak Krisztusban jő el, csak az ő testében, és nem tőle elválasztva (Fil 3,12-15a). A szolgálat célja a Krisztusban való tökéletesség, ami önmagában is munka és megerőltetés, de amelynek a Krisztus szolgáiban működő hatalmas erejű energiával meg kell valósulnia.

Az apostoli szolgálat ilyen általános leírása után a szerző röviden olyan történelmi területet érint, amely közvetlenül a kolosszeiekre és a laodíceaiakra céloz, valamint még számos más olyanokra, akik személyesen sohasem találkoztak Pállal (1,7-8). A személytelen tónus azonban szinte nyomban megjelenik, amikor azt kívánja "nekik" (és nem "nektek"), hogy erősödjenek meg szívükben, és e megerősödéssel szeretetben egyesüljenek és eljussanak a teljes megértés "minden" gazdagságára. Végül is ez Isten és Krisztus titka, mert Krisztusban rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse.

Ezután, amikor újból közvetlenül a közösséghez szól, kiderül számunkra, hogy miért ment el a szerző mondanivalójában oly messzire. Ugyanis megpróbálja megóvni közösségét attól, hogy a tévtanítók becsapják őket. Ugyanakkor örvend a közöttük uralkodó rendnek és Krisztusba vetett hitük szilárdságának. Eközben a "testileg távol, de lélekben jelen"-re való utalással (1Kor 5,3) visszatér a szerző irodalmi fikciójára, és újból rámutat arra, hogy a keresztények egysége Krisztus testében az egyház.
 

2,6-8 Hűnek maradni az apostoli tanításhoz. A szerző figyelmezteti közösségét, hogy életvitelüket az Úr Jézus Krisztus szerint igazítsák, akit az apostoli tanításon keresztül megismerhettek. Benne verhetnek gyökeret és az apostoli alapokra építhetnek, és megerősödhetnek hitükben úgy, ahogyan tanították nekik, és bővelkedjenek hálaadásban (vö.: 1,9-12). Megmondja nekik, hogy őrizkedjenek bárkitől, aki hamis bölcsességgel és üres csalárdsággal akarja behálózni őket, olyan bölcsességgel, amely Krisztus helyett a kozmikus elemeken alapul.

2,9-15 Krisztus kiválósága. Itt visszatér korábbi megállapításaihoz, néhány témát speciálisan a már említett Krisztus-himnuszból (1, 15-20) fejleszt tovább, és újból Krisztus megmentő szerepéről beszél. Most még világosabban szögezi le, mint a himnuszban, hogy az istenség teljessége Krisztus testében lakik (vö.: 1,19), hogy Krisztus a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak (1,18), és a szerző közösségére mindennek következménye van. A közösség "teljessé válik" Krisztusban (1,9), mert ők Krisztus teste. Ahogyan Isten a körülmetéléssel szövetséget kötött a zsidókkal, úgy lesznek a keresztség által a nem zsidó keresztények választott néppé. A nem zsidó keresztények számára a keresztelés nem testbeni típusú körülmetélést jelent, amelyben Krisztusban megjelöltetnek és osztoznak vele a körülmetélkedésben, és halálának keresztelésében eltemettetnek vele és feltámadásában is osztoznak (Róm 6,3-5). Itt a keresztelés és a krédói formula, mely szerint "Isten feltámasztotta halottaiból Fiát" (1Tessz 1,10) szorosan asszociál egymással, és még a keresztelés jelenlegi rítusa is hitvallás Jézus feltámadásában.

A keresztség témájában két meghatározó különbség válik nyilvánvalóvá Pál és a Kolosszei levél szerzője között. Pál a Galata és a Római levélben fáradhatatlanul szót emel a nem zsidók körülmetélésének szükségessége ellen, így hát valószínűtlen, hogy a körülmetélés rítusát pozitív párhuzamként emlegetné a keresztséggel, ahogyan azt a Kolosszei levél szerzője teszi. Másodszor pedig Pálhoz képest túlságosan csökkenő feszültség van a kolosszeiek jelene és jövője között. Mindkét szerző azt mondja, hogy a keresztények eltemettetnek Krisztusban, de Pál számára a feltámadás jövőbeli realitás marad, noha a keresztség most vezet el az új életbe (Róm 6,4-5). A Kolosszei levél szerint azonban a keresztségben már Krisztushoz emeltettünk, Pál jövőre vonatkoztatása pedig úgyszólván elvész.

Isten szerepe Krisztus megváltásában akkor mutatkozott meg, amikor a közösség még pogány volt - spirituálisan halott és körülmetéletlen - Isten élesztette fel őket Krisztussal együtt, elengedve összes lelki adósságukat (és megengedve, hogy osztozzanak Krisztussal a körülmetélésben - 2,11). Isten azzal engedte el ezeket a tartozásokat, hogy Krisztussal együtt felszegezte a megváltó keresztre. Így a kozmikus fejedelemségeket és hatalmakat megfosztotta fegyverzetüktől, és nyilvános nevetség tárgyává tette a kozmikus erőket, amikor azok a győzelmes Krisztus diadalmenetének foglyaiként parádéztak. A győzedelmeskedés e leírása azt a tipikus képet hozza vissza, amikor a győztes hadvezér nyilvánosan megalázza legyőzött ellenfeleit, és arra kényszeríti őket, hogy diadalmenetében masírozzanak.

2,16-23 A Krisztusban való szabadság. A szerző közössége Krisztus testének részeként nincsen alávetve az ételre, italra, ünnepekre, újholdra és a sabbatra vonatkozó előírásoknak, amelyeket a kozmikus hatalmakkal és az asztrológiai jelekkel lehet asszociálni. Ez okból nem kárhoztatják őket, ha a tévtanítók céljaival ellentétben nem követik ezeket a szabályokat. A közösségnek valójában nem szabad hagyni, hogy Krisztusban való szabadságuktól megfosszák őket azzal, hogy a csekélyebb, angyali erők tárgyává váljanak és imádják őket. Azok, akik mást tanítanak, mint a szerző, áldozataivá válnak a saját önbecsapásuknak és kevélységüknek, mert nem támogatják a Krisztussal való kapcsolatot, aki a test feje, az a fej, amelyből az egész test minden tagjával együtt kinő és Isten által növekszik.

Ha a közösség Krisztussal együtt meghal, és ilyenformán osztozik Krisztusnak az elemek feletti győzelmében, akkor nincs értelme, hogy olyan előírásokat kövessen, amelyek ezeket az elemeket szolgálják és úgy éljenek, mintha Krisztus nem diadalmaskodott volna. Emiatt lemondanánk a Krisztusban való szabadságról, és pusztán emberi előírásokat és tanításokat szolgálnánk. Ezek a szabályok és doktrinák a bölcsesség díszes köntösében jelenhetnek meg, de ez valójában csak pompázatos külszín. A jámbor vallásosság, az alázatosság és a testi aszketizmus az emberi gőg kifejezései, míg Krisztust, az igaz bölcsesség forrását nem annak fogadja el, aki valójában.

3,1-5 Általános intelmek. Mivel a közösség Krisztusban felemeltetett és keresztsége által megszabadult a kozmikus hatalmak szolgálatából, ez az újonnan alapított szabadság kötelezettségekkel jár. A szerző evégett számos figyelmeztetésben részesít. Azzal kezdi, hogy az embernek fel kell kutatnia ebből az anyagból azt, ami a lelki életre vonatkozik, s ahol Krisztusnak tiszteletre méltó helye van Isten közelében. Ez a kapcsolat nem világi jellegű, nem-spirituális tárgyakra vonatkozik, mert ezek számára a keresztségben meghaltak. Életük most Istenbe és Krisztusba van rejtve. Amikor Krisztus az életükben ítélőbíróként manifesztálódik, akkor ezzel egyidőben a benne való dicsőség is manifesztálódik. Ez a levél egyetlen specifikus hivatkozása Krisztus jövendő eljövetelének reményére; ez azonban fontos, mivel látnivaló, hogy ez a várakozás a keresztény hit része maradt, noha nem kap olyan hangsúlyt, mint Pál eredeti leveleiben.

3,5-11 Negatív intelmek. Azokat a témákat, amelyek a világi életre vonatkoznak, és amelyeket most halálra ítélnek, speciális bűnlajstromba sorolja - ugyanolyan listába, mint amelyet az 1Tessz 4,3-8-ban olvashatunk, de ide még a "bálványimádást" is beveszi. Szerzőnk csupán átveszi a tradicionális felsorolást, anélkül, hogy definiálná a kifejezéseket; mindössze annyi megjegyzést tesz, hogy vannak bűnök, amelyek kihívják Isten haragját (1Tessz 1,10). E bűnök a pogány múltban a közösség mindennapjainak részét képezték, ám amióta keresztények, ezek a bűnök ott maradtak a múltban. Ahelyett, hogy menten felsorolná e bűnöket a jóerkölcs katalógusával együtt, a levél írója még más, elkerülendő bűnöket sorol fel. Miként az első sorozat, ezek is olyan bűnök, amelyeket félre lehet tenni, amióta keresztényekké lettek, amikor új személyiségben léptek fel, akik a Teremtő orcája szerint megújultak tudásban. Krisztust az új Ádámként említi. Ez az új lét nem függ valakinek az előző vallási hátterétől, etnikai eredetétől vagy társadalmi helyzetétől, mert ami igazán fontos, az valójában nem más, mint az, hogy önmagában mindegyikük Krisztus maga.

3,12-17 Pozitív intelmek. Isten azokat választja ki, akik Krisztusban vannak, szentek és szeretettek, miként ő, és ez azt követeli, hogy öltsék magukra a jóerkölcs köntösét. A szerző itt felsorolja azon erkölcsök listáját, amelyeket a keresztény életnek fel kell öltenie. Hozzáteszi még specifikus intésként a türelmet és a megbocsátást, és kiszemeli a szeretetet, mint legmagasabb erkölcsöt, amely egyesíti és tökéletesíti a többit (1Kor 13,13; 1Pét 4,8). A béke az, amely a keresztényeket Krisztus testének tagjaiként elhívja. Mint ilyent, megértését nem lehet a privát lelkiállapotra redukálni; közösségi beleértései is vannak. Végezetül sürgeti a közösséget, hogy adjanak hálát (3,15b), ami olyan téma, amelyet nagyobb pontossággal majd a 3,17b-ben fog említeni. Amit e két rész között megemlít, az az, hogy miképp fejezzék ki a hálaadást: éljen bennetek elevenen Krisztus igéje, tanítsátok egymást nagy bölcsességgel az apostol szerint, intsétek egymást, imádjátok az Urat, és énekeljetek neki hálás szívvel, minden szót és cselekedetet az Úr Jézus nevében tegyetek. Ha ennek fényében cselekszenek, akkor az Atyaistennek tett hálaadás Krisztus által teljessé teszi életútjukat. A keresztény élet az Eukarisztia, és ez maga a hálaadás.

3,18-4,4 Házastársi kötelességek. E sorokat abban az időben írták, amikor a keresztény közösségek még épp csak megkezdték letelepedésüket a világban, és Krisztus eljövetele sokkal távolabbi jövőbe tolódott, mint ahogyan azt Pál látta. A Kolosszei levél szerzője azt szerette volna, hogy közössége kedvező benyomást keltsen pogány szomszédaiban, ezért nem volt felesleges néhány szakasznyi botránykövet hozzátoldani az evangéliumi proklamáció módján. Ennek okáért felszólítja közösségét, hogy a családdal kapcsolatos ügyekben kövessék ennek a társadalomnak a konvencióit. A patriarkális társadalomban az asszonynak az volt a kötelessége, hogy férjének mindenben engedelmeskedjék, tehát szerzőnk is ugyanerre szólítja fel közösségét, mint ami az Úr iránti kötelesség. A mi társadalmunkban, amelyben a patriarkális rendszernek már leáldozott, és amelyben más, krisztusi tanításon alapuló társadalmi gyakorlat vált fontosabbá, a férj-feleség kapcsolatában az Úr előtti egyenlőséget sokkal komolyabban kellene venni; jobb lenne, ha manapság is beszélhetnénk kölcsönös kötelességről, épp úgy, mint kölcsönös szeretetről és a keserűség elkerüléséről. A szülőknek sem kellene gyermekeiket gyötörni, de a gyermekeknek is engedelmeskedni kellene a szüleiknek.

Hasonlóképpen az, amit a rabszolgákról és gazdáikról mond, azt az akkori idők körülményei szerint kell figyelembe vennünk, amikor írták, és a szerző ismét olyan társadalmi állapotról beszél, amely más, mint a miénk. A szerző ahelyett, hogy vitába szállna a rabszolgaság rendszerével, arra biztatja a rabszolgákat, hogy legyenek jó rabszolgák, gazdáikat meg arra, hogy legyenek jó gazdák. Akkoriban a krisztusi tanítások radikális társadalmi implikációinak, amelyek végül a rabszolgaság elítélésére vezettek, még nem volt figyelemre méltó hatásuk. Mindazonáltal, az egyéni intelem, hogy hogyan kell egymást szolgálni - akár rabszolgához, akár gazdához szól - mind a mai napig érvényes minden keresztényre: kölcsönös igazságosság és tisztesség, mindnyájan az Úr rabszolgái vagyunk, örvendezve szolgáljuk, amint véghez viszi számtalan cselekményét.

A tanítás, amely a jó jutalmáról és a gonosz megbüntetéséről beszél, Pálon alapul (1Kor 3,8; 14-15), ám ő nem hangsúlyozza ki, kivált amikor a hitben való megítélésről tanít.

4,2-6 Befejező intelmek. A befejező intelmek kulcsszava az imádság: arra bátorítja a közösséget, hogy legyenek állhatatosak és éberek a hálaadásban (ld.: 3,15b-17), imádkozzanak együtt az apostolokért, hogy Isten mutassa meg nekik az utat, hogy Krisztus titkairól beszélhessenek, még ha kényszer hatása alatt vannak is (1,24-29). A bebörtönzésre való utalás kétféleképpen értelmezhető: vagy úgy, hogy Pál a tömlöcből írja levelét (ami a levélíró fikciója), vagy úgy, hogy Pált annyira lebilincseli Krisztus titkának leleplezése, hogy nem áll szabadságában másképp cselekednie (Filem 1a).

Az, hogy a kívülállókat ne sértsék meg, implicite a 3,18-4,1-ben említett házi kötelességekre vonatkozik, explicite pedig minden helyzetben óvatosságra int velük szemben, és még arra vonatkozóan is tanácsot ad, hogy milyen módon beszéljenek és miként válaszoljanak a hozzájuk intézett kérdésekre.
 

4,7-9 Tichikusz és Onezimusz érkezésének hírüladása. A levél befejezése arra mutat, hogy szerzője Pál kísérői és barátai közül néhánynak a nevét ismerte. Elsősorban Tichikuszt nevezi meg (ApCsel 20,4), akiről meleg szavakkal úgy ír, hogy "kedves testvérem", "hű szolgám" és "munkatársam az Úrban". Azért küldi el a közösséghez, hogy híreket adjon Pál felől és megnyugtassa őket felőle. Azután Onezimuszról tesz említést (Filem 11), mint aki kolosszebeli földijük és "kedves és hű testvér". Együttesen fognak beszámolni a közösségnek mindenről, ami Pállal történt.

4,10-14 Üdvözletek Pál munkatársaitól. Az apostol munkatársainak üdvözleteit is küldi. A Kolosszei levél szerzője megkísérli, hogy levele a hitelesség látszatát keltse, ezért egész sor nevet átvesz a Filemonhoz írt levélből, kivált a 23-24-es versekből, és rövid megjegyzésekkel fűszerezi. Pál néhány, az ApCsel-ben szereplő munkatársának is ismeri a nevét. Arisztarchosz, Márk és Jusztusz az egyedül körülmetéltek azok közül, akik "Isten országa érdekében" együtt munkálkodtak Pállal (vö.: 1,13-al, amelyben ehelyett "szeretett Fia országá"-ról beszél). Mint a levél előző részében (1,7-8), Epafrászra itt is kiemelkedő figyelmet fordít. Epafrász kolosszebeli földijük, Krisztus Jézus szolgája, aki rendkívül sokat tesz a közösségért állhatatos és kitartó imáival, hogy "tökéletessé tegye" őket (1,28) és "teljessé váljanak" (1,9) Isten minden akaratával. A Pált képviselő Epafrász tevékenysége Kolossze városán kívül a szomszédos Laodíceára és Hierápoliszra is kiterjed. Az ugyancsak Filem 24-ben megnevezett Lukácsot a Kolosszei levél szerzője orvosként emlegeti, Démász nevét pedig minden egyéb megjegyzés nélkül odabiggyeszti.

4,15-18 Utolsó megjegyzések és áldások. Ugyancsak üdvözleteit küldi a laodíceai keresztényeknek, akik Nimfa házában gyűlnek össze (ld. Filem 2), és azt kéri, hogy e levelet olvassák fel az istentisztelet alkalmával. A görög kézirat szövege némi nehézséget okoz annak megértésében, hogy vajon a laodíceai közösség egy férfiú (Nimfász), avagy egy asszony (Nimfa) házában találkozott-e. A kongregációk közötti levélváltás a korai kereszténység általános gyakorlatát tükrözi, és segítségünkre van annak megértésében, vajon hogyan terjedhettek el az efféle írások akkoriban oly nagy földrajzi területen. Végezetül megkéri Archippuszt (Filem 2), hogy igyekezzen betölteni az Úrtól kapott hivatását.

A levél Pál saját kezű aláírásával végződik (Filem 19; ld. 2Tessz 3,17), és hozzáfűzi, hogy jusson eszükbe, miszerint börtönben van - amit a Filemonhoz írott levélben ugyan nem kér, de itt Pál számos célzása nyilvánvalóvá teszi fogoly mivoltát. A befejező áldás a liturgikus formula rövidítése: "Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek". Csak a Kolosszei levél nem említi az "Úr Jézust", noha az áldás valószínűleg e nélkül is érthető.

Az Efezusi és a Kolosszei levél a kozmikus Krisztus ábrázolásában megegyezést mutat, az Efezusi levél azonban az újszövetségi írások közül egyedülálló abban, ahogyan az egyházat egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak írja le. Ez az egyház természetéről való tanítás az Efezusi levél kulcseredménye.

Az egyház ilyetén értelmezését az efezusiak a páli hagyományokra építették, és abból fejlesztették tovább, ám ők még a páli tanításon is túlmutatnak. Pál afelé hajlott, hogy "egyház" alatt elsősorban a helyi gyülekezetet értse, míg az Efezusi levél későbbi korban élő szerzője úgy látja, hogy az egyházak egyetlen intézménnyé fejlődtek, amelyeket "az egyház"-nak nevez. Számára az egyház Krisztus kozmikus (katolikus vagy egyetemes) teste, amelynek maga Krisztus a feje.

Noha Pál nem tesz megkülönböztetést a fej és a test között, amikor "Krisztus testéről" beszél, és az egész egységét hangsúlyozza, azért említést tesz a részek különbözőségéről. Az Efezusi levél szerzője mindezt beilleszti a kozmikus egyházba, de a hangsúlyt kifejezetten az egységre teszi. Különösen nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy Krisztus testében, az egyházban egyek és ugyanazok a zsidó és a nem zsidó keresztények. Krisztus békéjén keresztül megbékéltek egymással, és ezt Krisztus a kereszten kiontott megváltó vérével valósította meg.

Miután Krisztus e megváltó cselekedetével megtisztította az egyházat, és a keresztség vizével megosztotta velük a megváltást, az egyház szent, feddhetetlen, szeplőtlen és tiszta lett. Mindez már megtörtént, így a küszöbön álló világvége elképzelés a háttérben marad és a levél alig foglalkozik vele.

Végezetül az egyház apostoli is. A szerző hódolattal visszapillant a "szent apostolok" idejére. Az építés képét felhasználva alapozó szerepükről beszél, amelyre az egyház felépült, s amelynek Krisztus a szegletköve. Abban az időben, amikor e levél keletkezett, a Krisztus utáni első század vége felé, igen fontos volt az apostoli tradíciókkal való kontinuitás és a hit eredete a kereszténység bizonyos ezoterikus, látomásos formájával szemben, amely épp e kulcsfontosságú ponton elvált a hagyományos tanítástól. Azáltal, hogy a szerző Pál nevében ír, világossá válik, hogy saját tanítását az apostoli tradícióhoz akarja lehorgonyozni.

Az egyház későbbi történetének fényében igen jelentőségteljes, hogy az Efezusi levél szerzője nem lát konfliktust egy intézményes egyház létezése és a Szentlélek munkája között. Tény, hogy az Efezusi levél jóval gyakrabban említi a Lelket, mint a páli tradíción belüli írások bármelyike. Mivel egy test van, az egyház, tehát egy Lélek van. Annak ellenére, hogy az Efezusi levél oly gyakorta említi a Lelket, szerzője mégsem próbál szisztematikus magyarázatot adni arról, hogy mi a Lélek, és mi a szerepe.

Az Efezusi levél jórészt a Kolosszei levélből kölcsönzi anyagát, noha szerzője gyakran új, vagy kiterjesztett interpretálást ad anyagának. Még a két levél struktúrája is igen hasonlít egymáshoz, amint azt a következő összehasonlítás is mutatja:

Kolosszei			Efezusi
Bevezetés	1,1		Bevezetés	1-3 vers
Üdvözlés	1,1-2		Üdvözlés Áldás	1,1-2 1,3-14
Hálaadás Himnusz	1,3-14 1,15-20		Hálaadás	1,3-14
Az apostol evangéliuma	1,21-23		Isten terve a nem zsidó keresztényekkel	2,1-10
A titok apostoli felfedése A tévtanítók problémája	1,24-2,5 2,6-23		Apostoli szerep Apostoli ima A Test egysége és az ajándék sokfélesége	3,1-13 3,14-21 4,1-16
A bűn és a jóerkölcs szerint felsorolt intelmek	3,1-17		A bűn és a jóerkölcs szerint felsorolt intelmek	4,17-5,20
Házi kötelességek	3,18-4,1		Házi kötelességek Felkészülés a kozmikus erők elleni harcra	5,21-6,9 6,10-17
Fohász	4,2-6		Fohász	6,18-20
Tichikusz és Onezimusz érkezésének bejelentése Üdvözletek Pál munkatársaitól	4,7-9 4,10-14		Tichikusz érkeztének bejelentése	6,21-22
Végső megjegyzések és áldás	4,15-18		Végső fohász és áldás	6,23-24

Az Efezusi levél olykor szó szerint idéz a Kolosszei levélből, mint pl. a 6, 21-22-ben (= Kol 4,7-8), de még ennél is gyakrabban használ fel a kolosszei anyagból teljes blokkokat, mint ahogyan pl. a bűnök és a jóerkölcsök katalógusának esetében és a házastársi kötelességek felsorolásában, és tovább fejleszti ezeket.

A levél legnagyobbrészt személytelen hangon szól. Ha a formális levélstruktúrától megfosztjuk, akkor az, ami marad, egy kiemelkedően széleskörű teológiai tanulmány jellegzetes anyaga. Szinte bizonyos, hogy a levelet nem kizárólagosan Efezus, Kis-Ázsia dél-nyugati, fontos kikötővárosa (ma Törökországhoz tartozó) keresztény közösségének szánták. Az igazság az, hogy a levél néhány korábbi görög kéziratában Efezus városát egyáltalán meg sem említik. Ez a tény alátámasztja azt a feltevést, hogy a dokumentumot már a kezdet kezdetétől körbeadandó levélnek szánták, avagy még pontosabban, olyan teológiai tanulmánynak, amelyet levél formájában óhajtottak körbeadogatni. A levél ismeretlen szerző munkája, aki a páli tradíciókon belül munkálkodott.

A levél egyetlen feladója Pál, és pontosan ugyanazokkal a szavakkal kezdi levelét, mint a Kol 1,1-ben, csupán Timóteust nem említi. Ez a kihagyás, amely méginkább Pál apostolságának fontosságát hangsúlyozza, e levél anyagának egyik fő jellegzetessége. A levél címzettjeit ugyanúgy szólítja meg, akár a Kol 1,2-ben: "...az Efezusban élő szenteknek, Krisztus Jézus híveinek". Szavai arra utalnak, hogy a szerző jól ismerte Pál egyéb írásait, amelyekben az apostol hasonló módon használja a "Krisztus Jézusban" kifejezést (1Kor 1,2; Fil 1,1b). Az "efezusiakhoz" szó szövegünkben zárójelben szerepel, hiszen számos fontos kéziratból hiányzik, ezért valószínűleg nem tartozhatott az eredeti szöveghez. [E megjegyzés az angol nyelvű Újszövetség szövegére vonatkozik, a magyar nyelvű fordítás nem teszi zárójelbe - fordító.] Ez azért jellegzetes, mert a páli hagyományban egyetlen más levél címzése sem ennyire bizonytalan. A levél szerzője nyilván azért követte el ezt a hanyagságot, mivel azt szerette volna, hogy ne csupán az efezusiak körében, hanem számos más közösségben is elolvassák. Az efezusiakra való utalást a későbbi idők folyamán azért illesztették hozzá, hogy ezáltal a levél hitelesebbnek tűnjék, és az is valószínű, hogy ez a megszólítási forma épp egy efezusi személyiség befolyására történt.
 

1,3-12 Zsidó-keresztény áldás. Épp úgy, ahogyan a Kolosszei levél szerzője levele hálaadó részébe egy himnuszt épít be, ugyanúgy helyezi el az efezusi szerző levelének e részébe a maga emelkedett, költői stílusú áldását. Ez az anyag teljesen a hálaadó rész előtt áll, és független tőle; a nyitó szavak a 2Kor 1,3-at példázzák, amely hasonlóképp kezdődik: "Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja..."

Ez a költői anyag annyiban tér el a kolosszeitől, amennyiben Isten Krisztusban véghezvitt cselekedetére, valamint a Szentlélek szerepére helyezi a hangsúlyt, de mindig Isten dicsőségét dicséri (ld.6, 12, 14). Ilyenformán: "Áldott legyen az Isten", "...minden lelki áldással megáldott minket", "magasztaljuk dicsőségét". Mindez arra a zsidó-keresztény áldásformára mutat, amely Isten nevét említi elsőként, és egyenesen hozzá szól. Krisztus Jézus Isten megváltó tervének közvetítője, olyan fokon, amelyet tervének minden kozmikus aránya ellenére "Krisztusban" cselekedett.

Isten megváltó terve még a teremtés előtt megkezdődött, amikor "Krisztusban" kiválasztott bennünket arra, hogy szeretetében szentek és feddhetetlenek legyünk. Evégett az, amit az 1Tessz 3,13 úgy idéz, mint a Krisztus eljövetelekori ítélet előkészületét, és az, amit a Kol 1,22; 2,12-ben úgy látnak, mint ami a keresztségben már megtörtént, azzal, hogy meghaltunk Krisztusban, e helyütt úgy néz ki, mint ami már a világ kezdete előtt megvolt Isten gondolatában. Már akkor arra voltunk szánva, hogy akarata szerint Jézus Krisztusban az ő gyermekei legyünk. Ezért Isten dicsőségét, ahogyan szeretetén keresztül adoptált bennünket és ezt szabad ajándékaiban manifesztálta (Kol 1,13), dicsérni kell. Isten e hatalmas, nagylelkű ajándékát, a "megváltást", és vétkeink bocsánatát Krisztus vérén át küldte el nekünk. (Hasonló terminológia jelenik meg a Kol 1,14, 20 és a Róm 3,24- 25-ben.)

Isten, minden bölcsesség és tudás forrása, ránk árasztotta akaratának titkát. A bölcsesség, megértés és a tudás (a Kolosszei levélhez hasonló vonatkozások) csak akkor tűnnek fel előttünk tiszta perspektívában, amikor Isten szerepének fényében nézzük. Isten a tervét, ezt a titkot, Krisztuson keresztül akarja kivitelezni, a történelem e nagy tetőpontján, amikor mindenek, legyenek akár mennyeiek, akár földiek (Kol 1,15), Krisztus vezetésében egyesülnek. Krisztusban hivattunk el arra, hogy részt vehessünk Isten tervében, ezért elsősorban Krisztusban kell reménykednünk (A Kol 1,15,18 "Elsőszülöttjé"-ben) ahhoz, hogy Isten dicsőségét dicsérjük.

1,13-14 A nem zsidó keresztények befoglalása. Ezen a ponton a hitvallási "mi" helyett "ti"-nek szólítja az olvasót. Azt, amit a zsidó keresztények áldása kifejez, a szerző a nem zsidó keresztény hallgatóságára is alkalmazza. Krisztusban az olvasó szintúgy meghallja az igazság szavát (Kol 1,15), amelyet itt az evangélium üdvözítéseként definiál. Ha Krisztusban hisznek, az megpecsételi őket a Szentlélek ígéretével, amellyel valószínűleg a keresztségre utal. A Lélek garantálja számukra Isten velük való tervét, megváltásuk elérhetőségét - mindenkinek, aki Isten dicsőségét dicséri.
 

1,15-19a Köszönet és könyörgés. A szerző, aki Pálként ír, és akinek levelét a kolosszeiek nyilván az apostol eredeti írásának tekintették, folytatja a Kolosszei levél szavainak és eszméinek kiterjesztését. A 15-16-os sorokban csupán néhány apróságban tér el a Kol 1,3-4-től; például az Efezusi levélben "Úr Jézusban"-ról ír, ahol a Kolosszei levél a "Krisztus Jézusban" kifejezést használja. (Az "Úr" titulus kétszerte gyakrabban jelenik meg az Efezusi, mint a Kolosszei levélben.) Istent kétféleképpen említi - mint "Urunk, Jézus Krisztus Atyjá"-t (ugyanúgy, mint a Kol 1,3-ban), és mint a "dicsőség Atyjá"-t, amely kifejezés egyedülálló az Efezusi levélben. A könyörgésnek az a célja, hogy a keresztelési esemény, amelyre az áldás utal, az olvasó életére is kihasson. Tehát azért könyörög, hogy adassék meg nekik a Lélek bölcsessége és a felismerés, amely Isten megismerésén alapul (vö.: Kol 1,9; 26-28), és az Atyától származó Lélek, s mindezt az Ószövetség nyelvén teszi (Iz 11,2). A "kinyilatkoztatás" a 9. vers "titkára" utal, amelyet fel kell ismerni. A Lélek megadatván, a szerző azért könyörög, hogy megvilágosuljanak (vö.: 1Tessz 5,4-5), amihez három dolgot kell tudniuk: milyen reményre hívták meg őket (1Tessz 5,8-9), milyen gazdag a szentek dicsőséges öröksége, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma azok felett, akik hisznek nagyszerű erejének hatásában.

1,19b-23 Hitvallás. Amikor a szerző a tradicionális himnikus formulából merít, arra a következtetésre jut, hogy a hálaadási rész a keresztény hit rövid summázata. Isten hatalmának nagysága megmutatkozik abban az erőben, amelyet "Krisztusban" gyakorolt, amikor Jézust felemelte a holtak közül (Kol 2,12; 1Tessz 1,10), és jobbjára ültette a mennyben (Kol 3,1; Róm 8,34). Ott Krisztus uralkodik minden kozmikus erő felett (Kol 1,16), és neve hallatán mindenki térdet hajt (Fil 2, 9-11). Isten mindent Krisztus ellenőrzése alá helyezett, és őt tette meg az egyház fejévé, amely az ő testében (Kol 1,18) lesz teljessé; ő tölt be minden teljességet, az egész kozmoszt (Kol 1,19).
 

2,1-3 Jelen és múlt. A levél szerzője emlékezteti olvasóit jelenlegi keresztény életükre, és ennek ellentétére, pogány múltjukra. Most meghaltak vétkeiknek és bűneiknek (1,7), amelyek életük előző szakaszát jellemezték. Abban az időben a világi lét és a légűrben uralkodó sátán befolyása alatt álltak (Kol 2,10, 15; 1Kor 2, 6, 8), akit ugyancsak léleknek lehet leírni, olyannak, aki manapság az engedetlenség gyermekei között tevékenykedik.(Ez ellentétben áll az 1,4-ben leírt fiaivá fogadással). A szerző azt mondja, hogy ekkoriban "mindannyian" fizikai szenvedélyünknek éltünk, átadtuk magunkat a húsnak és a gonosz gondolatoknak, és mint a legtöbben, a harag természetes gyermekei voltunk, amivel kiérdemeltük Isten haragját (1Tessz 1,10). Miközben a szerző önmagát is azok közé a bűnösök közé számítja, akik mint zsidók és mint nem zsidók hasonló bűnöket követtek el (Róm 3,9), az az érzésünk, hogy Pál valószínűleg nem mondott volna ilyesmit, mert az itt megnevezett bűnöket, amelyek éppenséggel a pogányságra illenek, aligha lehet az általános zsidó helyzetre ráhúzni, és kiváltképp nem Pálra; Pál éppenséggel azzal büszkélkedett, milyen híven betartja a zsidó törvényeket (Fil 3,3-6). A "mindannyian" tehát valószínűleg nyelvbotlás lehet, ami elárulja, hogy valódi szerzője mekkora távolságban áll a históriai Páltól.

2,4-10 Isten kegyelme Jézus Krisztusban. Mivel Isten kegyelemben gazdag, nem engedi, hogy a nem zsidó keresztények haragjától szenvedjenek. Irántuk való nagy szeretete akkor manifesztálódik, amikor sietteti őket, hogy vétkes halotti mivoltukat levetve (2,1) éljenek Krisztusban; Krisztusban Isten kegyelméből megmenekülnek, felemeltetnek általa, és mellette foglalhatnak helyet a mennyben (1,20). Krisztus Jézus e kegyelemteljes cselekedete által szabad ajándékainak e mérhetetlen gazdagsága (vö.: 1,19) az idők eljövetelével úgyszintén kinyilváníttatik. (Szerzőnk Krisztus eljövetelét szemmel láthatóan nem a közeli jövőben várja.) Ez a mentőakció Isten ajándéka, amely a hit által jön el, és nem olyasmi, amelyet az ember saját magától megszerezhet. A jótettek önmagukban nem menthetnek meg, ezért senki se dicsekedjék azzal, hogy saját erejéből jut el az üdvösségre. Másrészt azonban Isten teremtő kezének eredményeként arra teremtettünk, hogy "Krisztus Jézusban" jótetteket hajtsunk végre. A jótetteket Isten már a teremtés előtt belénk plántálta, és ez a keresztény élet szerves része.
 

2,11-13 A nem zsidó keresztények is az ígérethez tartoznak. A szerző, anélkül, hogy sokat polemizálna vagy érvelne, nekikezd a Krisztusban lévő nem zsidók és zsidók kérdésének megtárgyalásához. Azokat az olvasókat, akik mielőtt keresztényekké lettek, nem zsidónak születtek, a körülmetélés rítusán keresztül Istennek Izraellel kötött szövetségéhez tartozó zsidók "előbőrösnek" csúfolták. Mivel a nem zsidókat nem metélték körül, ezért kirekesztették őket Izrael közösségéből, nem voltak részesei az Istennel kötött szövetségnek, tehát abban az ígéretben sem osztozhattak, amelyet a szövetséggel asszociáltak. Világban való létezésük reménytelen volt, Isten nélküli, ami ebben az időben Krisztus nélküliséget is jelentett. Most azonban Krisztusban mindez az ellentétére fordult - ők, akik eddig oly távol álltak minden reménységtől, Krisztus kiontott vére által egyszeriben a közelébe kerülhettek.

2,14-18 Zsidók és nem zsidók Krisztusban egyesülnek. A szerző emelkedett hangon, talán a himnuszi anyagból merítve veti fel a béke témáját (2,14, 15, 17a, b), hogy bemutassa a Krisztusban való zsidók és nem zsidók egységének kapcsolatát. Krisztus a mi békénk, aki szintúgy békét hoz azzal, hogy egyesíti a zsidókat és a nem zsidókat. Cselekszi ezt azzal, hogy ledönti az ellenségesen elválasztó falat, amely halálán keresztül eltörli a törvényben előírt parancsolatokat és előírásokat, a megosztás tényezőit. Célja az volt, hogy egyetlen új létet teremtsen önmagán keresztül a két csoportból, zsidókból és nem zsidókból. Ily módon a kereszt által egy testben kibékítette Istent, és halálával békét hozott közéjük. Az egy test sokatmondó kifejezése Krisztus fizikai testére utal, valamint halála utáni testére, az egyházra, amely zsidókból és nem zsidókból áll. Ily módon, eljövetelén és cselekedetén át mindkettejüknek békét hirdet - a zsidóknak, akik közel, és a nem zsidóknak, akik távol állnak ettől (2,13). A végeredmény az, hogy mindkét csoportnak szabad bejárása van egy Lélekben az Atyához (4,4); a Lélek Krisztus testében munkálkodik, és az egyházban aktivizálódik.

2,19-22 A nem zsidó keresztények egyházban elfoglalt helye. Krisztus kibékítő cselekedetével a szerző nem zsidó olvasói immár nem kívülállók (2,12), hanem a zsidó keresztények polgártársai, ugyanolyan jogaik vannak, mint azoknak, és Isten családjának teljes jogú tagjai. Hirtelen felvillantott képpel a szerző megjegyzi, hogy az egyház rájuk épült és az apostolokra és prófétákra alapozódott (Jel 21,14). Ez elválik Pál megállapításától, amely szerint Jézus Krisztus az alap (1Kor 3,11), és azoknak a keresztény íróknak az aggodalmát tükrözi, akik az első század végétől a második századon át kontinuitást mutattak az apostoli tradícióval abban a részben, hogy ellene mondtak a tévtanítóknak, és akik közül néhányan speciális kinyilatkoztatást tulajdonítottak magának Jézusnak. Az "apostolok", akikről itt szól, Pál szemében bizonyára nem a Tizenkettőre korlátozódnak, aki maga nem volt e csoport tagja, mégis apostol volt (1,1). A "próféták"-kal nem az Ótestamentum alakjaira céloz, hanem a keresztények egy speciális csoportjára, akiknek szolgálatát a keresztény irodalom még jóval az apostolok halála után is tanúsítja (Didakhé 10,7; 14,1 -3). Pál a prófétálás adományáról beszél, mint olyanról, amelyben a Lélek ajándéka manifesztálódik (1Kor 12, 14).

Az efezusi szerző számára Krisztus nem szegletkő, amelyre az egyház épül, hanem az egyház pillérfője, dicsőségének koronája. [E mondat szintén az angol nyelvű Újszövetségre vonatkozik, amely "capstone"-t, azaz pillérfőt ír, ellentétben a magyar "szegletkő" szóval - fordító.] Annak ellenére, hogy ez valamiféle statikus képet mutat az egyházról, mint olyan épületről, amely már felépült és lezárt valóságnak ábrázolja, a szerző mégis úgy beszél róla, mint ami a "növekvőfélben lévő", "Krisztus testének" képével épülő konstrukció. Az egész struktúra Krisztussal összeillőn egyetlen szent templommá épül. Krisztusban a nem zsidó olvasók is beépülnek ebbe a templomba, arra a helyre, ahol Isten a Lélekben lakozik (2,8).
 

3,1-13 Az apostol szerepe. A szerző Pál alakját kihangsúlyozva bemutatja, hogyan alapul az apostoli tradícióra a nem zsidóknak szóló üzenet. Pál Krisztus foglyaként való bebörtönzése példaként áll olvasói előtt, amelyet a 3,13 még alaposabban megmagyaráz, de mint Krisztusért fogoly, Pál azért is Krisztus rabságába esett, hogy ebben a fogságban gondoskodjék arról, hogy tudassa velük Isten titkát, amely előtte feltárulkozott. Kontinuitásban áll apostoli hagyományaival, amelyet már ezelőtti üzeneteiből is hallottak, amikor az apostol erről beszélt nekik, és amelyet most, a levél olvasásakor újból felismerhetnek. Pál, az apostol, az apostoli hagyományok képviselőjeként a kateketizáló tanítás részévé válik.

A titok, amelyről beszél, többé már nincs elrejtve, mint ahogyan a múltban (Kol 1,26), hanem ismertté vált a Lélek aktivitásával, amely a szent apostolokon, és az egyházalapító prófétákon át munkálkodik (2,20). A "szent" szó ebben a kontextusban a jámborság és hódolat aurájával egyenlő, azzal, amely a múlt immár legendává vált apostolait és prófétáit körülveszi. A titok, amelyeket az apostolok és a próféták feltártak, tartalmát illetőleg különbözik attól, amit a Róm 11,25 és a Kol 1,26-28 említ; az efezusi levélben a "titok" visszautal a 2,11-22-re, ahol a nem zsidók "Krisztus Jézusban" megosztoznak abban az örökségben, amelyet a zsidóknak ígért. Mindannyian ugyanannak a testnek részei, és ez a test Krisztus teste, az egyház. A titok az evangélium hirdetésén át lelepleződött, de az "evangélium" és a "titok" itt nem válik el elég világosan.

Újból hódol az apostol személye előtt, akit összekapcsol az apostoli misszió fontosságával. Pálnak megadatott Isten kegyelmes adománya, ezért lehetett a szolgája. Isten hatalmának gyakorlása e tekintetben a "Lelkében" szó szinonimája (2,22). Az, hogy Isten éppen Pált választotta arra, hogy a nem zsidóknak prédikáljon, noha korábban ő maga üldözte az egyházat, Pálnak saját magának is paradoxon, aki azt mondja, hogy "legutolsó vagyok az apostolok közül" (1Kor 15,9; 2Kor 12,11); az Efezusi levél minderről jóval szelídebb tónusban így ír: "legkisebb vagyok a hívők közül". (Ez a "Pál" névből alkotott szójáték is lehet, mert a név latinul "kicsi"-t jelent.) Ez a nagy ellentét Pál alázatosságára is utal, ugyanakkor kiemeli Isten kegyelmének bámulatba ejtő nagylelkűségét, amellyel Pál apostoli szolgálatán keresztül a nem zsidók is Isten örököseivé válnak.

A szolgálatot hasonló terminológiával írja le, mint a Róm 11,25-36-ban és a Kol 1,25-28-ban, vagyis mint Krisztus mérhetetlen gazdagságú evangéliumának hirdetőjét, és Isten minden titkának megvilágosítóját. E helyütt a "titok" és "Krisztus gazdagsága" egy és ugyanaz. Az apostoli szolgálat kontinuitásában a jelen szolgálata (vagyis a Pál utáni időben) az "egyház által" megy végbe. Az apostol szolgálatát az egyház folytatja, ő teszi ismertté Isten bölcsességét a kozmikus hatalmaknak, örök tervének megfelelően. Így hát "Krisztusban" az egyház átveszi Krisztus kozmikus szerepét! Benne és a benne való hittel tudunk bizakodni, és szabadon hozzáférni Istenhez (2,17-18).

A szakasz végén a levélíró újból visszatér Pál 3,1-ben említett bebörtönzéséhez. Az apostol megpróbáltatásai e levél olvasói miatt történnek; ezek a kínok az ő dicsőségüket szolgálják, és nincs rá okuk, hogy elcsüggedjenek. A szenvedés (és a mártíromság) apostoli mivolta jóváhagyása és példa (Fil 1,29), és a saját, különleges erejük hirdetése.

3,14-21 Apostoli könyörgés. Az apostol a mélységes imádat pozitúrájában térdre borul (Fil 2,10; Róm 14,11) a kozmosz Atyja előtt, és olvasóiért könyörög. Azért könyörög az Atyához, akitől minden mennyei és földi közösség a nevét kapta, és aki oly gazdag a dicsőségben, hogy olvasói az Atya Lelkén keresztül erősödjenek belső emberré. Mint a 2,22 és a 3,7 esetében, a hatalom és a Lélek szorosan összefüggenek. Azután azért könyörög, hogy Krisztus hitükön át lakozzék szívükben, és ennek a bennlakásnak a hit legyen az értelme. Ez a második petíció a szeretetben gyökerezik és kapaszkodik, és teljesen érthető lehet minden szent számára (a zsidó keresztényekkel együtt), hogy voltaképpen mit jelent Krisztus szeretetének valódi dimenziója. De Krisztus szeretetének ismerete annak a szeretetnek a paradoxa, amely felülmúlja a tudást magát. A könyörgés végezetül azzal a kérelemmel ér el a csúcspontra, hogy a közösség maga teljen el Isten mindent felülmúló szeretetével, amelynek ugyanazt tulajdonítja, mint a Kol 1, 19 Krisztusnak.

A könyörgés doxológiával, ezzel a liturgikus, Istenhez szóló könyörgéssel végződik. Esetünkben az Atya, aki képes rá, hogy felülmúljon mindent, amit csak kérünk avagy gondolunk, és aki megengedi, hogy hatalma bennünk működjék, mindörökké dicsértessék az egyházban és Krisztusban. Az egyház és Krisztus szorosan összekapcsolódnak, amint ezt az Efezusi levél szerzője már a kezdet kezdetétől kimutatja.
 

4,1-6 A test egysége. A szerző arra buzdítja olvasóit, hogy keresztény elhívásukhoz méltó életet éljenek (1Tessz 2,12; Kol 1,10), és a Kol 3,12-15-ből kölcsönzött jó erkölcsök egész sorát számlálja elő, amelyeket gyakorolniuk kell. A Lélek egysége az Efezusi levél különlegessége, amelyből kiderül, hogy a szerző mily nagy fontosságot tulajdonít a Lélek szerepének. A keresztény elhivatás komponenseiként ezután az "egy- képlet" hosszú sorát mutatja be: egy test, egy Lélek, egy reménység, egy Úr, egy hit, egy keresztség, és egy Isten. Mivel a listában a keresztség az egyedüli rituális cselekmény, és mivel az eukarisztiát meg sem említi, nagyon valószínűnek tűnik, hogy ezt az "egy-képletet" a keresztelési szertartás során mondták el. Az "egy Isten" formula, amely önmagában is egységre utal, zsidó formula volt, amelyet beépítettek a keresztény tanításba. Ugyanakkor további elnevezést is tartalmaz: Isten, mint "mindnyájunk Atyja", valamint három prepozíciót: fölött, keresztül, benne. Ez a beszédmód a sztoikusok sajátja, amit a zsidók és a keresztények a görögből átvettek és átalakítottak. "Egy-képlet"-et az 1Kor 8,6-ban is láthatunk, ugyanazokkal a prepozíciókkal.

4,7-16 Különféle adományok. Krisztus testében minden egyén annyi adományt kapott, amennyit Krisztus kegyelme adott. Az 1Kor 12-ben és a Róm 12,4-6-ban Pál hasonló témáról beszél, ám ő "kegyelem" helyett "karizmá"-t, "ajándékot" említ, és ez a karizma nem "Krisztustól", hanem a "Lélektől" ered. Pál és az Efezusi levél szerzője ugyanolyan módon kihangsúlyozza azt, hogy a különböző ajándékok egy testben vannak.

A Zsolt 68,19-et a szerző szó szerint idézi az Írásból, de ez a szakasz azt is lehetővé teszi, hogy a levélíró megjegyezze, miszerint Krisztus lefegyverezte a kozmikus hatalmakat (Kol 2,15). Amikor a szerző vitába száll, mondván, hogy a "fölment" előtt "le is szállt", úgy tűnik, hogy ezzel a szakasszal nem Mózesre, hanem más valakire akar utalni. Az alsó földi tájakra való alászállással valószínűleg Krisztus halálon aratott győzelmére céloz (1Pét 3,19-20), amely előkészítette a mennybe való emelkedését, hogy a mindenséget betöltse. Ilyenformán ő a kegyelmi ajándék forrása.

Krisztus ad vezetőket az egyháznak. A vezetők listája nagyon hasonló ahhoz, amelyet Pál ad meg (1Kor 12-28), de a páli apostol - próféta - tanító-trió itt kiegészül az evangélisták (2Tim 4,5) és a pásztorok (1Pét 4,5) szerepeivel, akik az apostolok halála után fontos helyet töltöttek be. Ezek nem csak afféle vaktában vett példák, hanem az egyházi élet fontos szereplői; akik ezeket a szerepeket gyakorolják, felelősek a szent istentiszteletek ellátásáért, úgy is, mint szolgálattevésért és úgy is, mint Krisztus testének felépítéséért (2,20-22). A jövő egységének az a célja számunkra, hogy mindannyian higgyük és ismerjük Isten Fiát (a levél ebben az egyetlen részében nevezi Krisztust Isten Fiának), hogy tökéletes személyiséggé formálódjunk, és Krisztus teljességében növekedjünk.

Mivel a cél a Krisztusban való teljes felnőtté válás, a szerző arra buzdítja olvasóit, hogy ne cselekedjenek úgy, mint a gyermekek, akiket a tévtanítók behálózhatnak.

Mivel Krisztus az egyház vezetőinél letétbe helyezte az apostoli hagyományokat, mindössze annyit kell tenniük, hogy megóvják az üzenetet, vagyis hogy azt tanítsák, hogy az igazság a szeretetben van, ahogyan azt már ők is megtanulták, és ezt folytassák, ameddig fejükben megérnek Krisztusra. A test Krisztuson keresztül növekszik. Ha minden tag együttműködik és beteljesítik valódi funkciójukat, akkor a test a szeretetből felépíti önnönmagát. Ez az az egység, amely megkísérli, hogy megvalósítsa a Krisztusban való egységet.

4,17-24 A múlttal való szakítás. A szerző ünnepélyesen megidézi az "Úrban való" apostoli szerepét, és kihirdeti, hogy olvasóinak immáron nem szabad továbbra is pogányok módján élniük. Mint a 2,13-ban, újból leírja a pogányság értéktelenségét: a pogányság céltalan hajlam és sötétségbe borít; a pogányok élete elválik Istentől (2,12; Kol 1,21), mert szívük semmibe veszi Istent és keménnyé válik, és átadják magukat az erkölcstelenségnek (Kol 3,5). Az efféle életvitel mereven elválik attól, amit Krisztusról tanítottak nekik, és amit Jézus igaz tanításáról hallhattak. Ezért most arra oktatja őket, hogy vessék el maguktól az efféle viselkedést, régi személyiségüket, amelyet csábító szenvedélyek vezettek, és ehelyett a Lélekben megújulva váljanak olyanná, mint ama első Ádám, akit Isten a maga képére teremtett. Ennek az új személyiségnek az igazság és a szentség az ismérvei, amelyek Krisztustól jönnek, aki az igazság maga.

4,25-5,7 Közösségi szabályok. Mivel a keresztények Krisztus testében egymás tagjai, vannak bizonyos vétkek, amelyeket meg kell tagadniuk, és bizonyos erkölcsök, amelyeket viszont gyakorolniuk kell ahhoz, hogy a test jól működjék. Ennek érdekében egyik a másikának ne hazudozzon; ne nyugodjon le a nap, amíg szívükben haragot táplálnak; ne adjanak alkalmat a gonosznak, hogy cselekedjék; lopás helyett becsületes munkát válasszanak, és amit ezzel kerestek, azt osszák meg a szűkölködőkkel. Rossz beszéd ne hagyja el ajkukat, és csak olyasmiről ejtsenek szót, ami épülésükre szolgál, és ami kegyelmet közvetít hallgatóságuknak. Az olvasók ne szomorítsák el Isten Szent Lelkét, akinek pecsétjét viselik (1,13) a végső napi megváltásig. A 4,31-ben a levél írója felsorolja azokat a vétkeket (Kol 3,8), amelyeket el kell távolítaniuk magukból. Majd a jó erkölcsök felsorolása következik. Ezek között is első a megbocsátás, Isten Krisztusban való megbocsátásának fényében (Kol 3,12-13).

Ahogyan Pál azt kéri olvasóitól, hogy őt utánozzák (Fil 3,7), mint ahogyan ő maga Krisztus imitátora (1Kor 11,1), úgy kéri most meg az Efezusi levél szerzője olvasóit, hogy Istent utánozzák. Isten szeretett gyermekeiként szeretetben irányíthatják életüket, amint Krisztus "tette" érettünk, amikor felajánlotta magát jóillatú áldozatként Istennek. (A "ti" "mi"-re változtatása arra utal, hogy itt egy tradicionális hitvallás formációt szerepeltet.) A szeretet módja egész sor vétket rejt magában, amelyek összeegyeztethetetlenek a "szentek" életével. Az ő életüket nem a vétek, hanem a hálaadás jellemzi, az itt felsorolt vétkek gyakorlóinak pedig nem jut örökség Krisztus királyságában (Kol 1,13) és Isten országában (Kol 4,11). Evégett tehát fontos, hogy az ellenkezője ne vezessen tévútra, és ne legyünk részesei az efféle bűnöknek, mert az engedetlen gyermekek bűnei kihívják Isten haragját (Kol 3,6).

5,8-20 Világosságban élni. A levél olvasói egykoron nem zsidók és Krisztus nélküliek voltak, és sötétségben éltek, most azonban, mint az Úr nem zsidó gyermekei, megvilágosodtak. Új identitásukban, a világosság fiaiként, életük egészen más útra terelődik. A világosságban gyümölcs terem, a jóság, a becsületesség és az igazság gyümölcse, amely kedves az Úr előtt. Így hát ahelyett, hogy a sötétség terméketlen munkájában munkálkodnának, el kell ítélniük az ilyen cselekedeteket. Még kimondani is szégyen mindazokat a tetteket, amelyeket a sötétség gyermekeiként műveltek. Az ilyen elítélendő cselekedetek azonban a fényben megvilágosodnak, és minden fényesen kiviláglik. A szerző még jobban ki akarja hangsúlyozni ezt, ezért ismeretlen forrásból egy szakaszt idéz, amely valószínűleg egy keresztelési himnusz töredéke. Ebben felszólítja a keresztség előtt állót, hogy ébredjen fel lelki halálából és támadjon fel a lelki holtak közül. A feltámadást itt úgy kell érteni, mint amely a megújult élet bejárata, amelyen áthatol Krisztus világossága.

Mindazok, aki ilyen módon megvilágosulnak, "bölcsek" lesznek és vigyázniuk kell arra, hogyan élnek - ne úgy éljenek, mint az oktalanok. Felhasználhatják az alkalmat (Kol 4,5) a rossz időkben is, legyenek éberek, értsék meg, mi az Úr akarata - ne legyenek meggondolatlanok. Ne részegüljenek meg a bortól, ezt kerüljék, mert az meggátolja józan ítélőképességüket, és újabb alkalmat teremt a pogány életre. Ahelyett, hogy borral töltekeznének, inkább a Lélek töltse be őket. A közösség lelki élete pedig kifejeződhet a zsoltárok és az Úrhoz szóló szent énekek éneklésével, amely szívükből jön és abban is kifejezésre juthat, hogy folytonosan hálát adnak Istennek, az Atyának, Urunk Jézus Krisztus nevében (Kol 4,17).

5,21-33 Férj és feleség házastársi kötelességei. A Lélekkel való eltöltés másik kimutatása az a kölcsönös engedelmesség és tisztelet Krisztusért, aki maga adta az engedelmesség legelső példáját. A szerző egyesíti és megmagyarázza a Kol 3,18-4,1 házastársi kötelességeit, és továbbfejleszti a kölcsönös engedelmesség fogalmát.

Mialatt ugyanazokat a figyelmeztetéseket hozza fel, mint a Kol 3,18-ban, hogy a feleség engedelmességgel tartozik férjének, kissé módosítja az állítás hatását azzal, hogy az ilyen engedelmesség olyan, mintha az Úrnak engedelmeskednének. Az utána következő sorokban ezt magyarázza: ahogyan Krisztus (hímnem) az egyház (görögben nőnem) feje, úgy a férj (hímnem) is a feleség (nőnem) feje, és ahogyan teste, az egyház (nőnem) engedelmeskedik Krisztusnak (hímnem), úgy a feleség (nőnem) is teljes engedelmességgel tartozik férjének (hímnem).

Ez az interpretáció a mi mai, nemekről alkotott szabványaink szerint részben kiegyensúlyozott, ha az 5,21-ben leírt kölcsönös engedelmességet nézzük, és aszerint, amit a férj kötelességeiről mond a 25-33-ban. Azonban óvakodnunk kell attól, hogy külön kiemeljük a szövegből a 22-24-es sorokat, mert az úgy hangzik, mintha lealázná a nőket, márpedig ez a szerző céljával merőben ellentétes.

A Kol 3,19 arra buzdítja a férjeket, hogy szeressék feleségüket, de a Kolosszei levéllel ellentétben az Efezusi levél ezt egyházi terminusra fordítja. Ahogyan Krisztus (hímnem) szereti az egyházat (nőnem) és átadja magát neki, oly teljességgel kell szeretnie a férjnek (hímnem) a feleséget (nőnem).

A gondolatmenetet megszakítja egy rövid, jellegzetesen egyházi magyarázat Krisztus önfeláldozásáról. Krisztus azért cselekedett így, hogy egyházát szentté tegye és megtisztítsa a keresztség vizével és igéje hirdetésével, és így adta át "magát" (1Tessz 3,13: " ...hogy Istenünk és Atyánk elé álljon") a dicsőséges egyháznak, szentül és szeplőtelenül. Az Efezusi levél szerzője "szentnek" írja le az egyházat, amellyel teljessé teszi az egyház négy karakterisztikus elnevezését, amelyet később a niceai zsinat így summázott: egy, szent, katolikus és apostoli egyház.

A szerző ezután visszatér a férjek témájára, és hasonló hangnemben folytatja: ahogyan Krisztus szerette testét, az egyházat, és ahogyan a férj szereti a saját testét, úgy kell szeretnie feleségét is. Amikor feleségét szereti, az ugyanolyan, mintha saját magát szeretné. A szerző érvei alátámasztására egy ismert mondást idéz arról, hogy saját magát senki sem gyűlöli. Az önszeretetből (itt pozitív virtus) kiviláglik, hogy testünk táplálása és gondozása a saját érdekünk, ami épp olyan, ahogyan Krisztus gondozza az egyházat, és amit mi, mint testének tagjai, megérzünk. (A táplálás az Eukarisztiára való utalás is lehet, amelyről e levél nem tesz másutt említést.) A szerző az Írásból vett idézettel (Ter 2,24) is alátámasztja mondanivalóját, hogy megmutassa férj és feleség Krisztus egy testében való egységét, amely az egyház. Ennek okáért minden férjet arra int, hogy szeresse feleségét, és minden feleséget arra buzdít, hogy tisztelje férjét.

6,1-4 A gyermekek és a szülők házi kötelességei. A gyermekeket figyelmezteti, hogy tiszteljék szüleiket (Kol 3,20). Itt a szerző újból egy ószövetségi szakaszt idéz (Kiv 20,12), és megjegyzi, hogy a hosszú élet titka ebben a parancsban rejlik. A parancsolatot "az Úrban" kell keresztülvinni, azon egyszerű oknál fogva, mert ez így helyes, mint ahogyan a Kol 3,20 mondja alig eltérő hangsúllyal: " ...mert ez kedves az Úrnak".

Az apákat arra inti, hogy ne keserítsék gyermekeiket, de ehhez nem fűz egyéb magyarázatot. A Kol 3,21-ben mindazonáltal arra figyelmeztetik az apákat, hogy azért ne keserítsék gyermekeiket, hogy azok "kedvüket ne veszítsék". Az Efezusi levél szerzője nem sokat magyarázgat ezen, helyette egy másik intelemmel fordul az apákhoz: neveljék gyermekeiket keresztény fegyelemben és tanítással. Ez szintén azt jelzi, hogy a szerző tudatában nem szerepel a közelgő világvége.

6,5-9 A szolgák és gazdáik kötelességei. A szolgákat arra inti, hogy kellő tisztelettel és alázattal szolgáljanak földi uraiknak (Fil 2,12), ahogyan Krisztusnak magának engedelmeskednek. (A Kol 3,22 ehhez hasonlóképpen azt mondja, hogy amikor a szolgák gazdáiknak engedelmeskednek, az épp olyan, mintha kimutatnák tiszteletüket az Úr iránt.) "Krisztus e szolgái" (ld.: Fil 1,1 komm.) Isten akaratát hajtják végre, amikor lelkiismeretesen és szolgálatkészen teszik kötelességüket, és teszik ezt inkább az Úr kedvéért, mint földi gazdáikért, sőt, talán azok ellenében. A Kol 3,25-tel ellentétben az Efezusi levél pozitívabb ellenszolgáltatásról beszél: mindenki megkapja jutalmát, aki a jót cselekszi. Ez az üzenet valószínűleg megnyugtatta a szolgákat.

A Kolosszei levél néhány, a szolgákról írott anyaga annyira foglalkoztatta az Efezusi levél szerzőjét, hogy a gazdákra is alkalmazta. Gazdának és szolgájának egyazon Ura van, aki társadalmi rangra való tekintet nélkül kezeli őket. A gazdáknak ugyanazzal a tudattal kell cselekedniük, mint szolgáiknak, mivel ugyanaz az Úr van felettük, akit szolgálniuk kell. Külön kötelezettséget ró a gazdákra azzal, hogy ne fenyegessék szolgáikat. Ebben a tanításban az a forradalmi, hogy a gazdáknak nem csupán jogaik vannak, hanem kötelezettségeik is a szolgáik felé.

6,10-20 Előkészületek a kozmikus erőkkel folytatott harcra. Noha Krisztus már minden kozmikus fejedelemség, hatalom, erő és uralom (1,21) felett győzedelmeskedett, és a hívők már felszabadultak a légűr fejedelmének uralma alól (2,2), ám ezek a kozmikus erők még fenntartják fenyegető befolyásukat. Az Efezusi levél szerzője militáris képpel ábrázolja, hogy a keresztények hogyan álljanak ellen az efféle hatalmaknak. Arra serkenti őket, hogy erősödjenek meg "az Úrban", és hathatós erejével készüljenek fel a csatára. Öltsék magukra Isten fegyverzetét, hogy ellent tudjanak állni a gonosz katonai stratégiájának. Isten fegyverzete azért oly szükséges, mert a csata nem pusztán hús-vér hadseregek (2Kor 10,4), hanem a kozmikus erők harca lesz; ezzel a fegyverzettel ellent tudnak majd állni a gonosz nap eljövetelekor, és derekukon a tisztesség övével, lábukon az evangélium sarujával, hitük pajzsával és az üdvösség sisakjával és a lélek kardját (Isten igéje) megmarkolva (1Tessz 5,8), győzhetnek.

Az olvasók ilyeténképpen felfegyverkezve állhatatosan őrködjenek, imádkozzanak, és mindenkor járjanak közbe a Léleknél és minden szenteknél. A szerző, aki Pál nevében ír, még azt a személyes megjegyzését is hozzáfűzi, hogy érette is imádkozzanak, hogy megkapja a beszéd ajándékát, és az evangélium titkaival, amelyeknek a börtönben is híve, bátoríthassa őket.
 

6,21-22 Tichikusz érkeztének bejelentése. A levél híradással végződik, amellyel bejelenti Tichikusz érkezését, aki majd elmondja a közösségnek, hogy s mint van Pál, mit csinál, és ezzel majd megnyugtatja őket. Ezt a látszólag személyes bejelentést valójában egyenesen a Kol 4,7-8-ból idézi a szerző. A Kolosszei levél harmincnégy szavát harminckettőben szinte szóról szóra megismétli, és pontosan ugyanolyan okból. Ez a legvilágosabb írásbeli jele a Kolosszei és az Efezusi levél összefüggésének.

6,23-24 Befejező fohász és áldás. Az utolsó fohász és áldás teljesen személytelen hangú, az olvasókat harmadik személyben szólítja meg. Ez is arra mutat, hogy nem csupán egyetlen gyülekezetnek, hanem szélesebb kör számára írták. A "béke" szó, e levél főtémája (2,14-18; 4,3; 6,15) az imában a páli hit, remény, szeretet hármasságát helyettesíti. Az áldást általában mindazoknak ajánlja, "akik el nem múló szeretettel szeretik Urunkat, Jézus Krisztust". Nem egészen világos, hogy az "el nem múló" vajon a "szeretet"-hez tartozik-e, avagy a kegyelemre, vagy Jézus Krisztusra utal, akinek el nem múló a dicsősége, avagy azokra céloz, akik szeretik az Urat, és ezért osztoznak a halhatatlanságban. Mindez azonban nyelvtani probléma.
 

1. Melyek az 1Tessz bevezetőjének és üdvözletének legszokatlanabb vonásai Pál többi, eredeti leveléhez képest?
2. Miért említi Pál dicsérőleg a tesszalonikaiak példáját?
3. Mit tartalmaz az Evangélium, amelyről Pál először prédikál a tesszalonikaiaknak (1,9-10), és mi az a páratlan dolog, amelyet kihangsúlyoz?
4. Miféle sajátossága van a levél hálaadó szakasza felépítésének és méretének?
5. Mi történik majd azokkal a keresztényekkel, akik az Úr eljövetele előtt üdvösségben elhaláloznak?
6. Hogyan tárja fel Pál az "Úr napjának" természetét és jelentését?
7. Hogyan beszél Pál az üdvösség jelenlegi realitásáról, és miért hangsúlyozza az eljövendő üdvösséget?
8. Miféle egyházszervezetet alapítottak Tesszalonikában (5,12-13)?
9. Mi az oka annak, hogy az 1Tessz 2,13-16-ból világosan kitűnik, hogy ezt a részt a későbbiekben toldották a levélhez, és nem Pál írta?
 

1. Miért írta meg Pál az A-levelet a filippieknek, és milyen helyzetben lehetett ekkor?
2. Mi a jelentősége a B-levél üdvözletében említett elöljáróknak és diakónusoknak?
3. A B-levél szerint hogyan szolgálta Pál bebörtönzése az evangélium terjesztését?
4. A B-levélben írottak szerint milyen szerepet játszik a "szenvedés" a keresztény életben?
5. Miért idézi Pál Krisztus himnuszát a 2,6-11-ben, és milyen jelentősége van ennek a himnusznak önmagában?
6. Mit ért Pál a kongregációhoz intézett figyelmeztetés alatt, miszerint "félve-remegve szolgáljátok üdvösségteket" (2,12)?
7. Miért oly figyelemre méltó a B-levél "öröm"-ének kihangsúlyozása?
8. Miért írta Pál a C-levelet - milyen különleges helyzetben van?
9. Milyen Pálra vonatkozó életrajzi adatokat tudunk meg a C-levélből?
10. Miért nem fontos a nem zsidó keresztények, így a filippiek számára a zsidó törvények betartása?
 

1. Miféle helyzet volt az, amely alkalmat adott a levél megírására?
2. Milyen különleges kéréssel fordul Pál Filemonhoz?
3. Hogyan használja fel Pál a rábeszélő erejét?
4. Hogyan érinti a levél a rabszolgakérdést?
5. Vajon Pál Filemonhoz írott levele csakugyan "magánlevél"? Magyarázza meg!
6. Van-e a levélnek jelentős mondanivalója a mai olvasóhoz? Hogyan?
 

1. Mit mondhattak az "Úr napjának eljöveteléről", ami akkora nyugtalanságot keltett ebben a gyülekezetben?
2. Mivel próbálja a szerző lecsillapítani a közösség rettegését?
3. Miféle megvilágításba helyezi a szerző az apokaliptikus képeket, és mik ezeknek a jellemzői?
4. Mi oka lehetett a szerzőnek, hogy megdorgálja a közösséget, és arra buzdítsa őket, hogy dolgozzanak?
5. Melyek azok a jelek, amelyekből arra következtethetünk, hogy a 2Tessz levél szerzője nem Pál?
6. Miféle párhuzamot vonhatunk meg a mai idők és a 2Tessz történelmi korszaka között, és hogyan segít e levél ennek megértéséhez?
 

1. Milyen szerepet játszik a hálaadás ebben a levélben?
2. Mit tudhatunk meg Krisztusról a levél himnuszi anyagán keresztül (1,12-20)?
3. Hogyan tükröződik az 1,15-20 krisztusi himnuszának témája a levél egyéb részeiben?
4. Melyek a szolgálat jellemző vonásai, és mit tartalmaz aszerint, ahogyan a szerző az 1,24-29-ben idealizáltan bemutatja?
5. Miért beszél a szerző a szabadság kérdéséről akkor, amikor a 2. fejezetben a tévtanítók ellen érvel?
6. Miben különbözik a Kolosszei levél szerzőjének felfogása a keresztség kérdésében Pál római levelekbeli felfogásától?
7. Hogyan használja fel a szerző a vétkek és a jóerkölcsök felsorolását intéseihez?
8. Miért jelentene problémát az, ha a szerző szerinti házastársi kötelezettségeket közvetlenül a mai időkre kívánnánk vonatkoztatni?
9. Melyek azok a legfontosabb érvek, amelyeket fel tud sorakoztatni az ellen, hogy ezt a levelet Pál írta?
 

1. Melyek azok a jelenségek, amelyek arra mutatnak, hogy az "efezusi" szó az eredeti levélben nem szerepelhetett?
2. Melyek azok a zsidó-keresztény áldás-kulcsszavak, amelyek a levélben közvetlenül a bevezető után következnek?
3. Milyen Krisztusra vonatkozó információkat kapunk a hitvallás formulációból, amely a levél hálaadó részét zárja (1,19b-23)?
4. Hogyan írja le a szerző az olvasók pogány múltját, amelyből kiviláglik, milyen távolságban állt a történelmi Páltól (2,1-3)?
5. Mi az, ami a levélben arról árulkodik, hogy szerzője nem a legközelebbi jövőben várja Krisztus eljövetelét?
6. Milyen kapcsolat áll fönn a jócselekedetek és a hitélet között (2,8-10)?
7. Hogyan beszél a levélíró a nem zsidó és a zsidó keresztények Krisztus testében, az egyházban lévő, egymással való kapcsolatáról?
8. Hogyan beszél a szerző ebben a levélben a békéről (2,14-18; 4,3; 6,15)?
9. Hogyan szól ebben a levélben a Lélekről?
10. Miben különbözik ennek a levélnek az egyházi vezetőkről felsorolt listája Pál katalógusától, és mi ennek a jelentősége?
11. Milyen kapcsolat áll fenn a szerző szerinti koncepcióban a test és a fej között "Krisztus testében", és miben különbözik az ő koncepciója Pálétól?
12. Miként szól a szerző a férj és a feleség egymáshoz való kapcsolatáról, és miért oly rendkívül fontos ebben a példázatban a kölcsönösség?
13. Hogyan kezeli a szerző az egyház jellegzetes meghatározásának, miszerint egy, szent, katolikus, apostoli, mindegyikét?
14. Hogyan kell a kereszténynek felfegyverkeznie a kozmikus hatalmak ellen, és miért szükséges ez?
15. Mi az, ami az Efezusi levél irodalmi kompozíciójában oly jellegzetes, amikor bejelenti Tichikusz megérkeztét (6,21-22)?

Békési Andor: Kolosszeiekhez írt levél magyarázata in: Jub. komm. pp. 268-272 Bp, 1974.
Békési Andor: Az Efezusiakhoz írott levél magyarázata in: Jub. komm. pp. 245-258 Bp, 1974.
Cserháti Sándor: Pál apostolnak a kolosszebeliekhez írt levele és Filemonhoz írt levele Bp, 1978.
Czeglédi Sándor: Thesszalonikiekhez írott levél magyarázata in: Jub. komm. pp. 276-283., Bp. 1974.
Hornyánszky Aladár: Fordítási részletek, 1. Tesszaloniki levél....ford. és magyarázat Bratislava, 1936.
Kenneth S. Wuest: Szótanulmányok a filippi levélhez... é.n.
Masznyik Endre: Tessalonikiekhez írt első levél magyarázata Bp, 1905.
Masznyik Imre: Pál levelei Pozsony, 1899.
Méliusz Juhász Péter: Szent Pál apostol a kolosszebéliekhez írt levelének predikáció szerint való magyarázata Bp, 1937.
Németh Károly: Pál apostol a Filippiekhez Lebény, 1928.
Pongrácz József: Pál apostol Efezusban Pápa, 1931.
Sarkadi Nagy Pál: Filippiekhez írt levél magyarázata in: Jub. komm. pp. 258-268 Bp, 1974.
Várkonyi Imre: Az Efezusi levél - Szent Pál dogmatikai magyarázata, különös tekintettel az Egyházra, mint Krisztus titokzatos testére Bp, 1942.
Victor János: Boldog rabszolgaság - Pál Filippiekhez írott levele Bp, 1933.