Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán.

Hát ez így volt egy hétig, kettőig. Egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. No, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette-csattogtatta a szárnyát, s huss! kirepült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem repült, ahol ő egymagában lakozott kakassarkon forgó aranypalotában.

Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe, mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csak hogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeribe körülfogták, a király meg bement a palotába.

Bemegy az első szobába, nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba, ott volt két ágy, két szék, egy asztal meg almárium. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal, amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.

- Hé, szárnyas királyfi! - kiáltott a király szörnyű haraggal - te voltál a leányomnál?

- Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám?

- Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebben az álltó helyemben!

Azt mondta a királyfi:

- Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból.

- No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok meg együtt, szívem szomorítói!

Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegőégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben.

Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból.

No, ez így éppen jól volt, ahogy volt.

Itt a vége, fuss el véle.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:

- Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom; az lesz az én feleségem.

- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utadban.

Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:

- Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.

A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska:

- Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek rajtad.

A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:

- Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.

Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:

- Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.

Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.

Megszólítja a királyfit:

- Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.

A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.

- No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.

A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.

Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.

Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:

- Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?

- Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.

Mondja a királyfi:

- Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.

Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor ránézett.

Kérdi a királyfi a törpe embert:

- Ki ez a leány, bácsikám?

- Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember.

Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé.

Mondotta a királynak:

- Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.

- No, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.

Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:

- Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.

- Nem bánom én - mondta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem.

Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:

- Mi bajod, királyfi?

Mondja a királyfi, hogy mi baja van.

- Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.

Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.

Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.

Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:

- Mi baj, édes gazdám?

Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:

- Mi baj, mi baj?

- Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.

- Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló.

Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.

Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.

Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:

- Mi bajod van, édes fiam?

- Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.

- Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?

- A királykisasszony elől, bátyámuram.

- Nohát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. - Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.

Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:

- Jaj de szép tulipán! Adja nekem.

- Nem adom én! - mondotta az öregember.

- Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.

- Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.

Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak igazi hejehuja, dínomdánom.

Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy öreg király. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik meg nevetett. Csudálkoztak a népek, hogy ugyan mért nem nevet a királynak mind a két szeme, hiszen olyan szépséges szép leánya van, amilyen nem volt több kerek e földön; mi búja, baja lehet, hiszen ahány valamirevaló királyfi volt a világon, mind megfordult az udvarában, epekedett a királykisasszonyért, válogathatott bennük. De csodálkozott ezen a királykisasszony is, s egyszer aztán megkérdezte az apját:

- Édesapám, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig sír, s a másik meg nevet?

Mondotta a király:

- Sokan kérdezték ezt, édes leányom, de még senkinek meg nem mondtam, minek mondtam volna, úgyis tudom, hogy hiába mondanám.

- Ó, lelkem apám, mondja meg nekem, legalább segítek búsulni.

Addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy megmondotta az öreg király:

- Azért sír az egyik szemem, mert volt nekem ifjúkoromban egy szépen zengő pelikánmadaram, ha annak az énekét hallottam, elfeledtem minden búmat, bajomat. Ezt a madarat valaki ellopta, s ámbátor bejártam utána az egész világot, meg nem találtam. Azóta sír az egyik szemem. A másik azért nevet, mert világjáró utamban sok szép leányt láttam, de hozzád hasonlatos szépet nem!

Azt mondta erre a királykisasszony:

- Bizony ha nem látott, édes apámuram, nem is megyek addig férjhez, míg a pelikánmadár elő nem kerül! Amelyik királyfi azt akarja, hogy a felesége legyek, induljon a pelikánmadár után, s anélkül ne is kerüljön a szemem elé.

Eleget mondta az öreg király, hogy ez hiábavaló kívánság, meg se próbálja, mert vénleány marad: a királykisasszony kihirdette ország-világ előtt, hogy annak lesz a felesége, aki a szépen zengő pelikánmadarat visszahozza. Bezzeg elindultak százan is, de elindulhattak ezren is, mert hírét-nyomát sem találták a pelikánmadárnak.

- Látod, lányom, látod - mondotta a király -, hiábavaló a kívánságod! Bizony mondom, hogy vénleány maradsz!

De beszélhetett neki, azt mondta a királykisasszony:

- Akár hiábavaló, akár nem, amit fogadtam, amellett maradok.

De már erre az öreg királynak mind a két szeme sírni kezdett. Haj, miért is szólt a leányának a pelikánmadárról!

Hanem hogy szavamat s mondásomat össze ne zavarjam, volt a király udvarában egy kicsi nemes legény, s ez, hogy látta s hallotta, mi nagy szomorúság van a palotában, mit gondolt, mit nem, hamuba sült pogácsát süttetett a szakácsnéval, s azzal, azt sem mondta senkinek, hová, merre, csak elindult toronyirányába.

Kimegy a városból, megy, mendegél az úton egy darabig, aztán letér az útról, nekivág az erdőnek, s hát amint a szélire ér, elejibe áll egy öreg koldus, s kenyeret kér tőle isten nevében.

- Jó szívvel - mondta a kicsi nemes legény, s benyúlt a kebelébe, kivette onnan a hamuba sült pogácsát, s felét a koldusnak adta.

- No, te kicsi nemes legény - mondotta az öreg koldus -, adj hálát az istennek, hogy nem sajnáltad tőlem a pogácsát. Tudom én, mi útra indultál. Sok királyfi vágtatott el itt aranyszőrű paripán, kértem is mindenkitől egy falást, de rám sem hallgattak, nagy büszkén továbbvágtattak. No de vissza is jöttek szégyenszemre a pelikánmadár nélkül. Hát jótétel helyébe jót várj, fiam. Hallgass ide. Az a pelikánmadár túl van az Óperenciás-tengeren, s ha három ember életét összetennéd, még akkor sem érnél oda gyalogszerrel, de még lóval sem akármilyennel. Olyan ló kell oda, amelyik sárkánytejet szopott. Eredj keresztül ezen az erdőn, aztán menj tovább, még egy erdőn keresztül, annak a szélén lakik egy vén boszorkány, állj be hozzá szolgálatba. Három nap az esztendő, de még emberfia ki nem töltötte azt a három napot, mert két lovat kell őrizni, s az a két ló a boszorkány két leánya. Egyszer a föld alá, másszor a tenger alá bújik ez a két ló, de még a fellegekbe is, csak akkor kerülnek haza, mikor a három nap kitelt. Az ám, csakhogy akkor már jöhetnek, mert a vén boszorkány karóba húzatja a fejedet. No de ne búsulj te, fiam. Nesze, adok egy sípot. Ennek a sípnak három lyuka van. Ha az elsőt megfuvintod, előjő a szúnyogok királya; ha a másodikat, a halaké, ha a harmadikat, az egerek királya. Ezek előkerítik a lovakat, akárhova bújnak. Mikor az esztendő kitelik, a vén boszorkány kínál neked minden szépet, drágát, de te ne láss, ne hallj, akármit mutat, akármit beszél, csak kérd azt a csikót, amelyik a ganédombon kétölnyire el vagyon ásva, s amely félig el is vagyon rothadva. Ezt a csikót ásd ki, vedd a nyakad közé, s vigyed, meg se állj, míg a falu hídjához nem érsz, ott állj be a híd alá, mosd még jól a csikót. A többi a te dolgod.

Megköszöni a kicsi nemes legény a sípot s a jó tanácsot, elbúcsúzik az öregembertől. Mire esteledett, alkonyodott, keresztülment a két erdőn, ment egyenest a vén boszorkányhoz. Köszön illendőképpen, a boszorkány szívesen fogadja, leülteti.

- Mi jóban jársz, fiam?

- Szolgálatot keresek, öreganyám.

- Jól van, fiam, szerencsés órában jöttél. Nálam három nap az esztendő, s csak két lovat kell őrizned. De úgy őrizd, hogy ha elveszíted, karóba kerül a fejed.

- Nem bánom én, öreganyám, csak adja kezemre a lovakat!

- Hiszen csak várj - mormogott magában a vén boszorkány, majd megbánod!

Asztalhoz ültette a legényt, adott neki jó vacsorát, bort is elegendőt, de a borba álomitalt csepegtetett. Vacsora után kimentek az istállóba, ott a legénynek kezére adta a lovakat, de ugyancsak lelkére kötötte, hogy a selyemrétre menjen velük, s reggelre jöjjön haza.

A kicsi nemes legény hamarosan felkantározta a lovakat, az egyikre felült, s úgy ment ki a selyemrétre. Ott eleresztette, s leheveredett a puha selyemfűbe, el is aludt mindjárt. A nap a hasára sütött, akkor ébredt fel. Dörzsöli a szemét, néz erre, néz arra, mindenfelé, de nézhetett, híre-nyoma sem volt a lovaknak.

No ha nem, belefújt a síp első lyukába, s hát abban a pillanatban ott termett a szúnyogok királya.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt, hogy keresd meg a lovaimat.

- Hiszen ha a levegőben vannak, ne félj, visszahozom!

Azzal a szúnyogok királya elrepült, összecsődítette mind, ami szúnyog volt a világon, s hát egy óra sem telt belé, leszáll a selyemrétre két griffmadár. A kicsi nemes legény a kantárral fejbe vágta a griffmadarakat, s azok abban a pillanatban lóvá változtak. Egyszeriben felkantározta őket, s hazavágtatott velük, hogy csak úgy szakadt a hab róluk.

Isolygott-pisolygott a vén boszorkány, amikor meglátta a legényt, dicsérte is erősen, étellel, itallal jól megtraktálta, de míg a legény evett, ivott, kiment az istállóba, s lapátnyéllel úgy megdögönyözte a lovakat, hogy elterültek a hídláson.

Estig nem kellett a rétre menni, akkor megint jó vacsorát adott a vén boszorkány a legénynek, de most már annyi álomitalt cseppentett a borába, hogy még ki sem ért a rétre, lefordult a ló hátáról, s reggelig aludt, mint a fekete föld. Bezzeg, hogy volt ló, nincs ló. De ezen nem búsult a legény, belefújt a síp második lyukába, s csak ott termett előtte a halak királya.

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ne búsulj, ha az én országomba tévedtek, előkerítem - mondotta a halak királya.

S hát csakugyan egy óra sem telt belé, egy nagy csukát vetettek ki a selyemrétre. Ennek a csukának a hasát a halak királya felhasította, s ím, két aranyhalacska fordult ki belőle. Ezt a két aranyhalacskát meglegyintette a legény a kantárral, s lóvá változott mind a kettő.

Hazavágtat a legény, isolyog-pisolyog a boszorkány, dicséri, de úgy, hogy majd lesuvad a legény arcáról a bőr a nagy dicsérettől, hanem míg a legény délebédelt, kiment a boszorkány az istállóba, s addig verte a lovakat, míg a hídláson el nem nyúltak.

Harmadik este több álomitalt vegyített a legény borába, s hogy jobban aludjék, még három bagolytollal töltött párnát is adott neki. Hiszen nem kellett a párna, elaludott anélkül is, dél volt, mire felébredt. A legény nem is kereste a lovakat, belefújt a síp harmadik lyukába, s egyszeribe ott volt az egerek királya.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám?

Mondja, hogy mit.

- Ne félj, ha a föld alatt vannak, előkerítem én - mondta az egerek királya.

Nosza, nekiindultak az egerek, felkajtattak minden zugot, lyukat a föld alatt, s hát mire a legény az álmot kitörülte a szeméből, hoznak elejbe két patkányt. Meglegyinti a kantárral, s egyszeribe lóvá változnak.

- No, fiam - mondotta a vén boszorkány, mikor a legény hazament a lovakkal -, ilyen szolgám még nem volt, mint te. Becsületesen kitöltötted az esztendőt, de nem is maradok adósod. Nesze, itt van három kulcs. Egy a pincébe nyit, ott káddal áll arany, ezüst; végy, amennyit elbírsz. Egy a ruháskamrámba nyit. Vannak ott drágábbnál drágább aranyos, gyémántos ruhák, elveheted a legszebbet. A harmadik kulcs az istállóm kulcsa, ott válaszd azt az aranyszőrű paripát, amelyik csak szemednek, szívednek tetszik.

Azt mondotta a legény:

- Nem kell nekem, öreganyám, sem a pénze, sem a ruhája, sem az aranyszőrű paripája. Kell nekem az a csikó, amelyik a ganédombban el vagyon ásva.

- Hej, fiam, fiam, ördöggel cimborálsz te - mondotta a boszorkány -, meglásd, hogy rossz végre jutsz!

- Nem bánom én, öreganyám, akármi végre jutok, de énnekem csak az a csikó kell.

Eleget mesterkedett a boszorkány, hogy kibeszélje a legényt a szándékából, de annak ugyan beszélhetett. Mit volt, mit nem tenni, adott a legénynek aranyásót, s ezzel ásni kezdett a kicsi nemes legény, ásott hét nap s hét éjjel szakadatlan, akkor akadt a csikóra. Megfogta a lábánál fogvást, szép gyöngén kihúzta, a vállára emelte, s úgy vitte a híd alá, s ott megmosta. Akkor kivezette a híd alól, s hát uram, teremtőm, színarany volt a csikó szőre, ragyogott, mint a nap. Kantár is volt a fejében, gyémántszeges kantár, nyereg is a hátán, aranyos, ezüstös.

- No, édes gazdám - szólalt meg csikó -, ülj rám, hadd lám, hogy rám termettél-e.

Felpattan a legény a csikóra, az meg egyet ugrik, kettőt szökik, s fent volt a fellegek közt, onnét ugrott a holdba, a holdból a napba, a napból a fiastyúkba, abból meg le a hídra, s a kicsi nemes legény úgy ült rajta, mintha odaszegezték volna, meg sem tántorodott.

- Jól van, édes gazdám, most már mehetünk. Elviszlek az Óperenciás-tenger partjára, tovább nem, ott leteszlek. A tenger partján van innen is, túl is egy fa. Ez a két fa minden esztendőben kétszer összehajlik, tavasz elején s nyár végén: akkor átsétálhatsz rajta az Óperenciás-tenger túlsó partjára. Onnét gyalogszerrel mégy tovább, s minden házhoz beszólsz, minden embertől, akivel találkozol, kérdezősködöl, mert tudd meg, hogy "száján az ember messze elmehet", s többet ér egy kérdezem száz keresemnél! Hanem ha szükséged lesz rám, csak fuvints bele a sípodnak mind a három lyukába, ott leszek mindjárt.

Ahogy ezt mondotta a táltos csikó, mindjárt fel is szállott a levegőégbe, vitte a kicsi nemes legényt erdők, mezők, tengerek felett, hét nap s hét éjjel folyton szállott, gondolatnál is sebesebben, akkor ért az Óperenciás-tenger partjára, ott leereszkedett a térdig érő selyemfűbe.

- Itt vagyunk, kicsi gazdám. Vedd ki a szájamból a zabolát, te meg indulj, nézd, éppen most hajlik össze az a két fa.

Hopp, a kicsi nemes legény egy szempillantásra felmászott a fára, s futott, mint a gondolat, keresztül az összehajlott ágakon. Addig futott, míg a tenger túlsó partjára nem ért. Na, éppen jókor, mert ahogy a földre ugrott, elvált a két fa egymástól.

Elindult a kicsi nemes legény egymagában, ment, mendegélt, míg egy aranyerdőbe ért, de meg sem állott, míg az erdőn át nem ment. Az erdő túlsó szélén volt egy kis ház, abban lakott egy százesztendős asszony, bement hozzá, köszönt illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, fiam! Hát te mi jóban jársz?

- Én a szépen zengő pelikánmadarat keresem, ha megtalálnám. Hallotta-e hírét, öreganyám?

- Hallani hallottam a hírét, de sohasem láttam, pedig én is szeretném hallani a hangját, mert azt mondják, hogy aki hallja, megfiatalodik. Eredj, fiam, az anyámhoz, az ott lakik az ezüsterdő mellett, az talán többet tud róla.

Útbaigazítja az öregasszony a kicsi nemes legényt, megy ez az ezüsterdőn túl az öregasszony anyjához, kérdi ezt is, hallotta-e hírét a pelikánmadárnak.

- Hallottam, fiam, s azt is hallottam, hogy a templomban vagyon, de jobb, ha visszafordulsz, mert éjjel-nappal istrázsálják a barátok, s ha a világ minden kincsét ígérnéd nekik, úgysem adnák neked. Eredj különben az anyámhoz, az többet tud, mint én.

Eligazítja a legényt a rézerdőbe, annak a túlsó szélén lakott a mindentudó öregasszony.

- Adjon isten jó napot, öreganyám!

- Hozott isten, fiam. A pelikánmadarat keresed, ugye?

- Azt, öreganyám, azt.

- Azt mondta a leányom, hogy egy templomban van, ugye? Ott volt biz az a mai szent napig, de onnét ma reggel, míg a templomot seperték, elrepült, s meg sem találják, míg hozzám nem jönnek tanácsért.

Azt mondta a legény:

- Lelkem, öreganyám, mutasson nekem utat, mert az a pelikánmadár az én országombéli királyé, akinek az egyik szeme mindig sír a madár után.

- Tudom, fiam, tudom, én meg is mutatom neked az utat, csak embere légy. Hallgass ide. A pelikánmadár a vaserdőbe repült. A vaserdőben van egy akkora fa, hogy a felső ága az eget veri. Ennek az ágnak a kettős ága, az ikre közé akadt a pelikánmadár, ott vergődik, kínlódik, de hiába, nem tud kiszabadulni. Ha volna olyan ember, aki még a mai napon fel tudna mászni arra a fára, kiszabadíthatná a madarat, de már azt nem hiszem.

Haj, megszomorodott a legény, a könnye is kicsordult. Gondolt ide, gondolt oda, mit tudjon csinálni, merre facsarodjék. De bezzeg felvidult egyszerre! Előveszi a sípját, belefuvint a három lyukba, s hát csak zúgni-búgni kezd a levegőég, nagy szél kerekedik, s ím, abban a pillanatban elejbe toppan a táltos csikó.

- Mi baj, édes gazdám?

Mondja a legény, hogy mi.

- Ülj a hátamra, fogódzkodj jól a sörényembe. Ne nézz se jobbra, se balra, csak felfelé. Mikor a fejem az eget éri, hirtelen fogd meg azt a két ágat, húzd kétfelé, s abban a minutában fogd meg a madarat is, dugd a kebeledbe.

No, úgy is tett a legény, ahogy a táltos csikó mondta. Felszállnak a levegőégbe, hipp-hopp, be a vaserdőbe, vaserdőben az égig érő fa mellett szállanak feljebb, feljebb, mint a gondolat, s egyszerre csak kopp! nagyot koppan a táltos csikó feje. De a legény sem tátotta el a száját, egykettő, kebelében volt a szépen zengő madár.

Mondta a táltos:

- Fogóddz belém jól, édes gazdám, különben lefordulsz rólam!

No, jó, hogy ezt mondta, mert a kicsi nemes legény szemét-száját eltátotta a madár énekén.

S amerre elszállottak a levegőben, lent a földön, aki öregember hallotta az éneket, az mind megfiatalodott. Olyan szép fiatal leány lett abból a három öregasszonyból is, aki a kicsi nemes legényt útbaigazította, hogy csupa csuda.

Egy hét, kettő nem telt bele, hazaért a kicsi nemes legény, s amint ment végig a városon, kiveszi kebeléből a pelikánmadarat, biztatja:

- Énekelj, énekelj, szépen zengő pelikánmadár!

De bezzeg, egyszerre kicsődült az utcára minden ember, ki a király is, ahogy a pelikán elkezdett énekelni, s hát - volt öreg király, nincs öreg király, úgy megfiatalodott, hogy testvére lehetett volna a leányának.

Hiszen lett becsüje a kicsi nemes legénynek. A király egyszeribe nekiadta a fele országát, s fele országa mellé a leányát.

Holnap legyen a szépen zengő pelikánmadár a vendégetek.

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

- Nekem pedig ezüstruhát.

- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.

- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.

- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.

Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."

Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.

Mérgelődött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.

De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!

De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:

- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát.

Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."

Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!

Felröfög a királynak:

- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.

Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:

- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!

A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.

- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.

Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:

- Mit parancsol, felséges kisasszony?

Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.

Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.

S mondja neki a dali szép ifjú:

- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.

- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.

Azt mondja az ifjú:

- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.

Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:

- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!

- Ez a szóló szőlő - mondja az ifjú.

Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.

- Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.

Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:

- Mi cseng olyan szépen?

- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!

Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.

- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?

Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:

- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.

Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot kíván.

Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Volt egyszer egy öreg király, s annak egy fia meg egy leánya. Nagy beteg lesz a király, hívatja a fiát s mondja neki:

- Édes fiam, érzem, hogy meghalok, azt hagyom hát neked, hogy addig meg ne házasodjál, amíg a húgodat férjhez nem adod, de akárki kérje, annak add oda.

Meghal a király, a királyfi s a királykisasszony ketten maradnak. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, három, a királykisasszonynak nem akad kérője. Az igaz, hogy nem is volt erősen szép leány, s a lelke sem volt valami jó. Azt mondja egyszer a királyfi:

- Hallod-e, húgom, én többet nem istrázsállak, mert én országot, világot akarok látni.

Kéri a leány, hogy maradjon, ne menjen még egy esztendeig, hátha addig szerencséje akad.

Várt a királyfi még egy esztendeig, nem jött senki a királykisasszonyért.

- De már többet nem várok - mondotta a királyfi. - Eleget ültem itthon, lássak már én is világot.

Azt mondotta a királykisasszony:

- Vígy el engem is magaddal, legalább nem jársz egyedül.

A királyfi beleegyezett, az országot a miniszterekre bízta, vittek magukkal tenger kincset, aranyat, ezüstöt, s elindultak hetedhét ország ellen. Mennek, mendegélnek, s beérnek egy rengeteg erdőbe. Egyszerre csak nagyot sikolt a királykisasszony:

- Jaj, istenem, nézd, ott jő tizenkét zsivány! Vége az életünknek!

- Ne félj, húgom, itt a kardom - mondja a királyfi, s kirántja a kardját.

Ez a kard - közmént legyen mondva - olyan kard volt, hogy ez volt ráírva: Jobbra hatot, balra ötöt vághatsz.

Megsuhintja a királyfi a kardot bal felé, s öt suhintásra levágja hat zsivány fejét, suhint jobbra is hatot, s levágja még öt zsivány fejét. Csak egyetlenegy maradott életben, a zsiványok vezére, egy dali szép legény. Mondta a zsiványok vezére:

- Hagyd meg az életemet, s ihol itt a váram az erdőben, neked adom.

Jól van, a királyfi megkegyelmezett a legénynek. Mentek hárman a várba, sorba kinyittatta a szobákat. Volt éppen hetvenhét szoba, tele volt drága kincsekkel, minden szoba sarkában volt egy-egy kád, arannyal, ezüsttel színig tele. Ahogy a hetvenhetedik szobába érnek, azt mondja a királyfi a legénynek:

- Az életedet meghagyom, hanem a szabadságodat elveszem. Itt maradsz halálig ebben a szobában.

Nem szólt semmit a legény, beült a szobába, a királyfi rázárta az ajtót. A királykisasszony sem szólt semmit, de félrefordult, elpityeredett. Megakadt a szeme a zsiványok vezérén, szívéből megsajnálta.

Telt-múlt az idő, a királyfi eljárt az erdőbe vadászgatni, mert hiába volt a tenger kincs, abból nem lehetett megélni. Egyszer, mikor a királyfi oda volt vadászni, dörömbölni kezd a legény az ajtón.

Odaszalad a királykisasszony, kérdi tőle:

- Mit akarsz?

- Nyisd ki, édes húgom, nyisd ki az ajtót.

- Nem lehet - mondotta a királykisasszony, félek, hogy megölsz.

- Dehogy öllek, dehogy - mondotta a legény -, csak eressz ki bátran.

- Nem lehet, megöl a bátyám.

- Akkor hát gyere az ablakhoz. Látod-e ott azt az eperfát, milyen szépen zöldül?

- Látom bizony, immár virágzik is - felelte a királykisasszony.

- Hallod-e, te leány, pusztítsd el a bátyádat, s csak ketten leszünk ebben a nagy várban. Te az enyém, én a tiéd, élünk együtt holtig boldogságban.

- Jaj, mit beszélsz - mondotta a királykisasszony -, hogy öljem én meg a bátyámat!

- Hát jól van, ne öld meg, hanem mondok neked valamit. Feküdj le az ágyba, s mondd, mikor hazajön a bátyád, hogy nagyon beteg vagy. A váron túl van egy forrás, mondjad neki, hogy hozzon onnét egy korsó vizet, mert amíg abból nem iszol, meg nem gyógyulsz. De igaz, mondd csak nekem, virágzik-e az eperfa?

Felelte a leány:

- Érett eper is van rajta.

- No, akkor mindjárt hazajő a bátyád.

Hát csakugyan jött a királyfi, s a királykisasszony ott feküdt már az ágyban, s jajgatott, nyögött, hogy a bátyjának megesett a szíve rajta.

- Mi bajod van, édes húgom?

- Jaj, meghalok, édes bátyám, ha meg nem gyógyítasz. Az imént egy kicsit elszenderültem, s azt láttam álmomban, hogy a váron túl van egy forrás, s ha annak a vizéből egy cseppet ihatnám, mindjárt meggyógyulnék.

Hamar egy hordót keresett a királyfi, szaladott a forráshoz, telemeríti, de amikor el akar indulni, elejibe áll egy oroszlán, egy medve s egy farkas.

Megszólítja az oroszlán:

- Hé, ember, tudod-e, hogy ebből a vízből csak vadállatnak szabad inni?

- Én azt nem tudtam, honnét tudtam volna - mondotta a királyfi -, de ha tudtam volna, akkor is merítek, mert a húgom halálán van, s ettől meggyógyul.

A három vad összenézett, egyszerre megszelídültek, s azt mondotta az oroszlán:

- Jól van, látjuk, hogy jó szíved van, nem bántunk, sőt inkább adok neked egy sípot is, s ha valahol bajba kerülsz, csak fuvints belé: ott leszünk mind a hárman. Hanem ezt a vizet akár vigyed, akár ne, ettől nem gyógyul meg a húgod.

"Mindegy - gondolta magában a királyfi -, ha nem használ, nem is árt, én megpróbálom."

Megköszönte a vadaknak a jóságát, elbúcsúzott tőlük, s ment a várba vissza. Amint ment visszafelé, kérdezte otthon a zsiványok vezére a királykisasszonytól:

- Virágzik-e az eperfa, húgom?

- Már érett eper is van rajta - felelt a királykisasszony.

- No bizony, ha van érett eper rajta, mindjárt itthon is lesz a te bátyád.

Hanem te még nagyobb betegnek tettesd magadat, s mondjad neki, van a vár keleti oldalán egy szikla, ennek a sziklának a barlangjában van egy vaddisznó hét malacával, s addig meg nem gyógyulsz, míg a malacnak a húsából nem eszel.

Mármost igazán látta a királykisasszony, hogy a legény az ő bátyjának a vesztit akarja, de gonosz volt az ő lelke is, s mikor a bátyja hazajött, még keservesebben jajgatott:

- Jaj, jaj, ne hozd azt a vizet, mert a szagát sem állhatom. Eredj, van a vár keleti oldalán egy szikla, annak a sziklának a barlangjában lakik egy vaddisznó hét malacával, hozz el egy malacot, mert míg annak a húsából nem eszem, addig meg nem gyógyulok.

Meg sem állott a királyfi, levett a szegről egy nyilat, s vitt hét nyílvesszőt, gondolta magában: lelövi ő, ha kell, mind a hét malacot, csak a húga meggyógyuljon.

Elmegy a barlanghoz a királyfi, hát annak éppen a szélén hevert a vaddisznó a hét malacával, süttették magukat a jó meleg nappal. Megáll a királyfi, s célba vesz egy malacot. De mikor éppen lőni akart, megszólalt a vaddisznó:

- Ne lőj ide, te vadászember, adok neked én jó szívvel egy malacot, ha szükséged van rá, de ha nem lenne szükséged, ereszd el, visszatalál ide magától.

A királyfi leeresztette a nyilát. Nem lőtt a malacra. A vaddisznó odaadott egy malacot, s még egy sípot is adott neki, hogy csak fújjon belé, ha bajba kerül. Megy a királyfi a vár felé, s amíg ment, azalatt a zsiványok vezére kérdezte a királykisasszonytól:

- Nézd meg, virágzik-e az eperfa?

- Érett eper is van rajta - mondta a királykisasszony.

- No, akkor mindjárt jön is a bátyád. Ne is tedd magadat többet betegnek, mondjad, hogy meggyógyultál, süssél neki őzcombból vacsorát, hozz fel neki sok bort a pincéből, itasd le. A hetvenedik szobában egy kicsi ládikában van egy arany karperec, azt vedd ki, tedd a bátyádnak a két karjára, s mondjad neki tréfásan: próbálja meg, szakítsa ketté. Ő megpróbálja, de nem tudja kettészakítani, úgy el lesz gyengülve. Akkor te a kicsi ujjadat dugd be a kulcs lyukán, erre az ajtó kinyílik, én kijövök, s egymásé leszünk halálig.

Hazajő a királyfi a malaccal, s hát a királykisasszonynak semmi baja. Vígan szalad fel s le a szobákban, énekel, készíti a vacsorát.

- No, hála istennek - mondja a királyfi -, hogy meggyógyultál, akkor ezt a malacot el is eresztem.

S mindjárt el is ereszti a malacot, az meg nagy sebesen visszaszalad az anyjához.

Eközben elkészül a vacsora, asztalhoz ülnek, esznek, isznak. Biztatja a leány a bátyját:

- Igyál, bátyám, igyál - s az mikor jól leitta magát, elővette a karperecet.

- Tedd össze a két kezedet, bátyám - mondotta a királykisasszony tréfásan.

A királyfi összeteszi a két kezét, s a húga rácsatolja a karperecet.

- No, szeretném látni, ketté tudod-e szakítani?

Próbálja a királyfi, de hiába, nem volt már ereje.

A leánynak sem kellett több, szaladt a hetvenhetedik szoba ajtajához, a kisujját bedugta az ajtó kulcslyukán, arra kinyílt az ajtó, s kiszökött a zsiványok vezére. Ment egyenesen a királyfi szobájába.

- No, te kutya, most ütött az utolsó órád.

A királyfi alig tudott megmozdulni. Nézte, hol a húga, de nem volt a szobában. De ha nem volt ereje, volt esze. Azt mondta a legénynek:

- Jól van, ölj meg, csak engedd meg, hogy elbúcsúzzam az én kedves testvéremtől.

Kimegy a királyfi, de nem a húgához, hanem letántorgott az udvarba, ottan belefújt a sípjába, s egyszeribe ott termett az oroszlán, a medve s a farkas.

Kérdi az oroszlán:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

Azt mondja a királyfi:

- Nem parancsolok semmit, csak annyit mondok, hogy van odafenn a várban egy ember, aki hitvány fortéllyal az erőmet elvette, s meg akar ölni. Ne hagyjatok elveszni.

Hiszen a három vadnak sem kellett egyéb. Felszaladtak a várba, s ott ízzé-porrá tépték, szaggatták a zsiványok vezérét. Akkor a királyfi felment a húgához, s azt mondotta neki:

- Hallod-e, húgom, a zsiványok vezérével cimboráltál, megérdemelnéd, hogy megöljelek, de nem öllek meg. Maradj itt a várban egyedül, élj boldogul, velem többet egy úton nem jársz, engem többet az életben nem látsz. Azzal otthagyta a húgát, s indult világgá.

Azt mondotta az oroszlán:

- Veled megyünk mi is, királyfit, hűséges szolgáid leszünk, jóban-rosszban el nem hagyunk.

Elindultak négyen, mentek hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken át, erdőkön-mezőkön keresztül. Egyszer egy városba érnek, s hát az a város fekete gyászba van borulva. Kérdi egy öregasszonytól a királyfi:

- Mit gyászolnak, kit gyászolnak, öreganyám, talán bizony meghalt a király?

- Nem halt meg - mondta az öregasszony -, hanem van a város szélén egy feneketlen tó, abban lakik a tizenkét fejű sárkány, ennek mindennap egy leányt kell adni, mert különben felszíja mind, ami vize van a tónak, s szomjan pusztulunk el. Ahány leány volt a városban, már mind odaadták a bestiának, ma került a sor a királykisasszonyra, ezért borult a város fekete gyászba. Hej pedig ha valaki a királykisasszonyt megmentené, a király annak adná a leányát s fele országát, s holta után az egész országát.

Azt mondja a királyfi:

- Öreganyám, van-e egy pohár vize?

- Nincs nekem, lelkem fiam, egy cseppet sem tudok adni, az éjjel mind megitta a tizenkét fejű sárkány, ami a kutakban volt, s addig nem is lesz, míg a királykisasszonyt ki nem viszik neki.

- Nem baj - mondja a királyfi -, menjen a feneketlen tóhoz, hozzon onnét egy korsóval.

- Dehogy megyek, lelkem, hiszen megöl a sárkány.

- Csak menjen kend, s ha kérdi a sárkány, hogy kinek kell a víz, mondja, hogy a háromvadas királyfinak.

No, nekibátorodik a vénasszony, elmegy a tóra, merít egy korsó vizet, s ahogy indulni akar vele, kiugrik a sárkány, s rákiált:

- Hé, megállj, hogy mersz innét vizet vinni? Tudod-e, hogy nem szabad, amíg a királykisasszonyt ide nem hozzák?

Azt mondja a vénasszony:

- Tudom, de te is tudd meg, hogy a háromvadas királyfinak viszem a vizet.

- Jaj, csak vigyed - mondotta a sárkány -, mert senkitől a világon nem félek, csak a háromvadas királyfitól.

Hazaviszi a vénasszony a vizet, jót hajt belőle a királyfi, megitatja a vadakat is, azzal fölmegy a királyhoz, jelenti, hogy ő megverekszik a tizenkét fejű sárkánnyal. Egyet se sírjanak, egyet se búsuljanak a királykisasszony miatt.

Hiszen mondhatta, hogy ne sírjanak, ne búsuljanak, de bizony sírtak, búsultak. Keserves sírásuk felhatott a magas egekig. Fekete gyászba öltöztették a királykisasszonyt, úgy vitték fekete gyászhintón a tóhoz, ott a király s a királyné keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott tőle: nem hitték, hogy többet látják ez életben.

Visszament a király és a királyné, vissza az egész város népe, csak a királykisasszony maradt ott, no meg a királyfi a három vaddal.

No, nem mondtam igazat, maradt ott még más is, csak ezt nem látta sem a királyfi, sem a királykisasszony. Egy cigánylegény, ez fölmászott egy fűzfára, s onnét várta, leste, hogy mi lesz.

Leülnek a tó partján, s kérdi a királyfi a királykisasszonytól:

- Miről ismerjük meg, hogy jő a sárkány?

Azt mondja a királykisasszony:

- Arról, hogy háromszor egymás után felzavarodik a víz színe.

- No, akkor én egy kicsit lefekszem s pihenek - mondja a királyfi -, de amikor a víz színe másodszor felzavarodik, költs fel, ha el találnék aludni.

Szépen a királykisasszony ölébe fekteti a fejét, s mindjárt el is alszik.

Hát egyszer csak felzavarodik a víz színe, hogy egészen megfeketedett belé, aztán megint kitisztul szépen. Egy kis idő múlva megint felzavarodik a víz színe, de a királykisasszony nem vette észre, úgy rajtafelejtette a szemét a királyfin. Hanem mikor harmadszor is felzavarodott a víz színe, nagyot loccsant, s abban a szempillantásban kiugrott a sárkány a tó partjára.

Megrázza a királykisasszony a királyfit:

- Kelj föl, kelj föl, háromvadas királyfi, itt a sárkány!

Fölugrik a királyfi, kirántja a kardját, egyet suhint, s leesik a sárkánynak két feje. Hanem aztán tovább hiába erőlködött, egy fejét se tudta levágni. Gyengült az ereje, szakadt a verejték a szegény királyfiról. Felsóhajtott keservesen:

- No, szegény királykisasszony, vége az életednek, vége az enyémnek is.

Hanem akkor megszólalt az oroszlán, azt mondta a társainak:

- Mozduljunk meg hé, mert különben vége a gazdánknak.

Azzal nekiestek a sárkánynak háromfelől, s ízzé-porrá szaggatták a tizenkét fejű sárkányt. Akkor a királyfi elővette a kését, levágta a sárkány hosszú körmeit, s belétette a tarisznyájába. De többre nem is volt képes, úgy el volt fáradva. Lefeküdt a tó partján, s egyszeribe elaludt.

Jönnek estefelé a népek, jön az egész udvar, hadd lássák, mi történt, s hát uram, teremtőm, semmi baja a királykisasszonynak, ott sétál a tó partján. Eszükbe sem jutott a királyfi, mi van vele. Fölkapták a királykisasszonyt, hintóba ültették, s vitték haza. A királyfi pedig aludt tovább, szépen, csendesen. Azt mondja az oroszlán a farkasnak:

- Hallod-e, farkas, mi most medve komával lefekszünk, s egy kicsit alszunk, te vigyázz addig, nehogy valami baja legyen a gazdánknak, mert látod-e, egy cigánylegény ül a fűzfán, annak valami rosszban jár az esze.

Elalszik az oroszlán, el a medve, s egy jó félóra sem telik belé, a farkast is elnyomja az álom. Alszanak mind a hárman.

No, egyéb sem kellett a cigánynak. Leszáll a fűzfáról, levágja a királyfi fejét, s vesz a sárkány körmeiből, amit a királyfi tarisznyájában talált. Azzal elszaladt, fel a királyi palotába.

Egyszer fölébred az oroszlán, s látja, hogy a gazdájának a nyaka vérzik. Fölrázza a farkast, s jól eldöngeti:

- Hát te kutyának való, így vigyáztál a gazdánkra? Nézz oda, mi történt! Szaladj hamar forrasztófűért, mert különben ízzé-porrá szaggatlak!

Elszalad a farkas, vissza is kerül nagy hirtelenséggel, hozza a forrasztófüvet. A királyfi fejét szépen összeforrasztják a nyakával, s talpra állítják.

- Jaj de jót aludtam - mondja a királyfi.

- Bizony jót - mondja az oroszlán -, s aludtál volna ítéletnapjáig, ha mi itt nem vagyunk.

Elmondja, hogy mi történt.

Mindjárt gondolta a királyfi, hogy most bizonyosan a cigánynak adják a királykisasszonyt. Nem volt maradása, bemennek a városba, s kérdi az öregasszonytól, hogy hazavitték-e a királykisasszonyt.

- Ó, már lakodalmaznak is - mondja az öregasszony.

- Na hát csak lakodalmazzanak!

Azt mondja a királyfi az oroszlánnak:

- Eridj, szolgám, menj fel a palotába, mondd meg a királykisasszonynak, adjon neked is abból a lakodalmi kalácsból, talán megérdemled.

A nyakába akasztanak egy nagy kosarat az oroszlánnak, azzal megy a palotába, de az istrázsák nem akarják beereszteni a kapun.

Nagyot ordít az oroszlán, félrelódítja az istrázsákat, s fölment a palotába. Ott éppen javában folyt a lakodalom, táncoltak a legények s leányok. A cigánylegény tizenkét párnán ült, olyan nagy volt a becsülete. Hanem mikor az oroszlánt megpillantotta, egyszeribe kiesett alóla három párna.

Eleget mondotta a királykisasszony, hogy nem a cigány ölte meg a sárkányt, nem hittek neki, mert a cigánynál volt a bizonyosság. No, hanem azért a királykisasszony jól telerakta a kosarat kaláccsal, mindenféle jó pecsenyével, borral.

Visszamegy az oroszlán a királyfihoz, esznek, isznak, s egy idő múlva a királyfi felküldi a medvét. A cigánylegény alól megint kiesett három párna, s a királykisasszony a medvétől is küldött egy kosár ételt, italt.

Mikor ezt is megették, megitták, azt mondja a farkas:

- No, most én megyek el.

Fölmegy a farkas is, s a cigánylegény alól megint kiesik három párna.

Hanem mikor a farkas visszatért a sok étellel, itallal, az utcán megtámadták a kutyák, kirángatták a nyakából a kosarat, s nagy szégyenkezve vissza kellett mennie étel nélkül.

- Nem baj - mondotta a királyfi -, most felmegyünk mind a négyen.

Hej, istenem, ahogy beléptek a szobába, kiesett a cigány alól a három párna is, ami még alatta volt. Szaladt a királykisasszony a királyfihoz, a nyakába borult, s kiáltotta nagy örömmel:

- Ez mentett meg engem, édesapám!

Most már mutathatta a cigány a bizonyosságát, mert a királyfi elővette a sárkány körmeit, úgy, amint levágta. No, szegény cigány, meleg lett most a hely neki, egyszeribe kiszaladt a palotából, s meg sem állt hazáig.

Aztán a háromvadas királyfi nagy lakodalmat csapott a királykisasszonnyal, hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, döngött a padló a tánctól.

Lakodalom után a három vad elbúcsúzott a királyfitól, s a királyfi boldogan élt a királykisasszonnyal.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak két szép fia. De olyan két fiút még nem látott a világ. Aranyhaja s aranyfoga volt mind a kettőnek. Volt ennek a két királyfinak két aranyszőrű csikaja, azoknak is aranyfoguk volt, és táltos volt mind a kettő. S volt két kicsi kutyácskájuk: aranyszőrük, aranyfoguk volt azoknak is, s táltos volt mind a kettő.

Egyszer, mi történt, mi nem, jön elő a kertből a két csikó, s hát mind a kettőnek véres a lába. Nem tudják elgondolni a királyfiak, hogy hol vérezhették el a lábukat a csikók; mennek a kertbe, s hát ahol az ösvény kétfelé válik, egy-egy kardot találnak a földben, heggyel voltak a földből kifelé, véres volt mind a kettő. No, bizonyosan ez sebesítette meg a csikók lábát. Kihúzzák a kardot a földből, mindjárt az oldalukra kötik, s azt mondja az idősebbik:

- No, öcsém, ha már leltem ezt a kardot, én elmegyek szerencsét próbálni, te maradj itthon. De látod-e ezt a rózsabokrot? Ha elkezd hervadozni, tudd meg, hogy bajba kerültem, s hogyha kiszárad, akkor meg is haltam. Ülj fel a csikódra, s gyere utánam.

Azzal az idősebbik királyfi felnyergelte a maga csikaját, elbúcsúzott apjától, anyjától, öccsétől, szólította a kutyáját, s indult világgá. Megy, mendegél, hetedhét ország ellen, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken keresztül, s elér egy sűrű rengeteg erdőbe. Találkozik az úton egy öreg koldusasszonnyal, s kéri az, hogy adjon neki valamit. A királyfi benyúlt a tarisznyába, pénzt adott a koldusasszonynak, s megkérdezte, hogy nem tud-e errefelé egy jó szállást.

- De bizony tudok - mondta az asszony -, csak menjen arra, vitéz úr, bal felé talál egy kocsmát, ottan van egy néma szolgáló, az ellátja étellel, itallal, mindennel.

Megy tovább a királyfi, hamar oda is ér a kocsmába, kiszalad elejébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak menjen utána; megy is a királyfi, de a kocsma olyan piszkos volt, hogy mindjárt megfordult, felült a lovára, s meg sem állott, elvágtatott toronyirányába. Az erdőből ki sem ért, meglát egy gyönyörű szép palotát, a palota ablakában egy szépséges szép leányt. Köszön a királyfi, a leány fogadja, s híja, hogy menjen fel a palotába.

Leszáll a királyfi a lováról, bevezeti a lovát a márványistállóba, szénával, zabbal ellátja, úgy megy fel a palotába. Ott leülteti a szép leány aranylócára, beszélnek erről, beszélnek arról, s addig így, addig úgy, hogy egyszer csak azt mondja a szép leány:

- Te az enyém, én a tiéd, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Hát jól van, megtartják a lakodalmat, aztán eltelik egy hét, eltelik két hét, de a királyfi észrevette, hogy a feleségének az egyik szeme folyton nevet, a másik meg sír. Kérdi a királyfi:

- Ugyan bizony, feleség, mi az oka, hogy az egyik szemed mindig nevet, a másik pedig mindig sír?

- Hej - mondja az asszony -, az egyik szemem azért nevet, mert a te feleséged vagyok, a másik szemem azért sír, mert apám, anyám s húgom mind szörnyű halálnak halálával pusztultak el. Ide nem messze van egy kocsma, abban lakik egy vén banya. Annak a vén banyának volt egy nagy kamasz fia. Azt akarta, hogy az én királyapám hozzáadja a húgomat. Szörnyű nagy bosszúságában, hogy az apám nem adta ennek a legénynek a leányát, a vén banya víz alá merítette az egész várost, békává változtatta a húgomat, s ott él most a víz alatt, béka képében. Tudod-e most, hogy miért sír az egyik szemem? Azt mondom én tenéked, messziről elkerüld azt a kocsmát, mert aki még oda bement, élve nem jött ki.

Ígérte a királyfi, hogy ő ugyan tájékát is elkerüli annak a kocsmának, de ahogy ezt hallotta, nem volt többé maradása. Puskát vetett a vállára, mintha vadászni indulna, de nem ment vadászni. Ment egyenesen a kocsmába.

Ahogy odaért, kiszalad elébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak jöjjön be; ment is a királyfi, nem kérette magát. Leült egy asztal mellé, parancsolt egy icce bort, hoz is a néma szolgáló a pincéből mindjárt valami fekete üvegben. Felhajtja a királyfi, s ím, hallgassatok ide, abban a szempillantásban kővé változik. A kemencepadkán dorombolt egy fekete macska, ez, ahogy a királyfi kővé változott, leugrott a földre, vén banya lett belőle, éppen az a vén banya, akivel a királyfi az erdőben találkozott volt. Hopp, felkapta a királyfit, mint egy szalmaszálat, bedobta egy sötét szobába, s elkezdett számlálni: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz... éppen kilencvenkilencet számolt.

- No - dörmögött magában a vén banya -, még csak egy hiányzik, de majd eljő az is.

Ezalatt a kicsi királyfi otthon éjjel-nappal nézte a rózsabokrot, hogy vajon nem hervad-e. Hát egy reggel bizony hervadni kezd a rózsabokor, s délre tövig kiszáradott.

Felnyergeli a királyfi nagy búsan a csikaját, felül rá, búcsúzik apjától, anyjától, szólítja a kutyáját, s indul világgá. De hogy szavamat össze ne keverjem, leszakasztott egy rózsát a kiszáradt rózsabokorról, azt a levegőbe eleresztette, s a rózsa mind szállott előbb, a királyfi meg vágtatott utána.

Éppen az előtt a kocsma előtt esett a földre a rózsa, ahol az idősebbik királyfi kővé változott. Megy a királyfi a szobába, szólítja a kutyáját, az is utána. Elejébe szalad a néma szolgáló, szépen hajtogatja magát, mutogatja, hogy üljön le, de a királyfi úgy nyakon teremtette, hogy egyszeribe az asztal alá fordult. A kemencepadkán ült a fekete macska, leugrik onnét, szalad az ablaknak, de a királyfi kutyája utána kap, s cudarul a földhöz vágja. Azalatt az asztal alól elétápászkodik a néma szolgáló, s hát bezzeg nem volt most néma, összetette a kezét, s úgy könyörgött a királyfinak, hogy hagyja meg az életét, mert ő semmiben sem hibás. A fekete macska az oka mindennek.

No bizony, elpróbált a fekete macska mindent, hogy megszabaduljon a kutyától: változott kígyóvá, békává, de még farkassá is. Változhatott akármivé, nem eresztette a kutya. Mit volt mit nem tenni, visszaváltozott banyának, úgy könyörgött a királyfinak, hogy csak hagyja meg az életét, mert a bátyját feltámasztja, de még a többieket is, akiket kővé változtatott.

- Indulj hát előttem, vén boszorkány - rikkantott a királyfi.

Azzal a vén boszorkány a kemencepadka alól kivett egy színes üveget, abban volt valami csudaír, azzal megkente a kővé vált emberek homlokát, s ím, feltámadtak szépen egymás után, s jöttek ki a kamrából, elöl a királyfi, s utána a többiek. Azt hitte a vén boszorkány, hogy no, most már megszabadult, de akkor az idősebbik királyfi vette elő:

- Hallod-e, te vén boszorkány, addig meg nem kegyelmezek hitvány életednek, amíg meg nem mondod, hol van az ereje a te teknősbéka fiadnak, aki víz alatt tartja a király legkisebb leányát.

Bezzeg, hogy ezt is megmondotta a vén boszorkány. Azt mondta:

- Erre meg erre van egy sóstó, annak a közepében van egy vízitök, ennek a vízitöknek a tövében lakik az én fiam, teknősbéka képében, s vele lakik a királykisasszony, az is békának képében. A vízitöknek a hetedik virágában van egy vas iskátulya, vas iskátulyában egy tojás, a tojásban egy lódarázs. Ha ezt a lódarazsat megölik, meghal az én fiam is. De elég lesz, királyfi, ha csak üvegbe zárod a lódarazsat, azzal is elveszti erejét a fiam. Jól is teszed, ha nem ölöd meg, mert ha meghagyod az életét, leereszti a vizet a városról, feltámasztja az embereket és az állatokat, akiket a víz alá temetett.

No, most már eleget tudtak a királyfiúk. Vitték a vén banyát a palotába, ottan elzárták egy kamrába, aztán jóformán meg sem állottak, csak elbúcsúzott az idősebb királyfi a feleségétől, felnyergelték a lovukat, s mentek, hogy megkeressék a sóstavat.

Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s a hetedik nap a sóstó partjára értek. Ott találtak egy öreg halászt, attól csónakot kértek, szépen beeveztek a sóstó közepére, s ím, csakugyan ott volt a vízitök. Mindjárt leszakasztották a vízitöknek a hetedik virágát, kivették belőle a vas iskátulyát, iskátulyából a tojást, tojásból a lódarazsat, de nem ölték meg, hanem beletették egy üvegbe.

Hát egyszer csak jön a teknősbéka nagy erőtlenül, s kérdi a királyfiaktól:

- Mit akartok, látom, hogy kezetekben van az életem. Kívánjatok akármit, megteszem, csak meg ne öljetek.

Azt mondja az idősebb királyfi:

- Meghagyjuk az életedet, csak ereszd le a vizet a városról. Támaszd fel az embereket és állatokat, változtasd vissza leánnyá a királykisasszonyt, aztán élhetsz, míg a világ s még két nap.

- Leeresztem a vizet a városról, feltámasztom az embereket, s visszaváltoztatom leánynak a királykisasszonyt - mondotta a teknősbéka.

S ím, halljatok csudát! mi történt. Egyszeriben eltakarodott a sóstó vize, mind egy cseppig visszafolyt a kutakba, a folyóvizekbe, a földbe. Sóstó helyén volt újra szép város, s az utcákon jöttek-mentek az emberek, mintha csak az este feküdtek volna le, s most reggel felkelnének. Felébredt a király is, a királyné is, visszaváltozott leánnyá a királykisasszony, de milyen szép leány lett belőle! Úgy láttam, mint ma, hétszerte szebb volt, mint annak előtte.

Vitték a szép királykisasszonyt az édesapjához, s ott mindjárt eljegyezték a kicsi királyfival. Aztán az idősebb királyfi is elhozta a feleségét, s egyszerre tartottak két lakodalmat, hét országra szólót. Az öreg király nagy örömében az idősebbik királyfinak adta egész országát s királyságát; a kisebb királyfi pedig vitte haza a feleségét az édesapja országába.

No, éppen jókor jött. Azt hitték a népek, hogy elpusztult valahol mind a két királyfi, s királyt akartak választani, mert az öreg király meghalt, amíg a fiai odajártak. Lett nagy öröm, hejehuja, lakodalom, két hónapig folyt a tánc, rostával hordották a bort, még tán ma is hordják. Holnap legyenek a ti vendégetek.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, volt egyszer egy király, s annak egy növendék fia.

A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni, rettentő nagy sereggel elindult háborúba. Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek, s erősen a szívére kötötte, nehogy megházasodjék; míg ő a háborúból haza nem kerül.

Elment a király, s a fia csakugyan otthon maradt, s ahogy tudta, igazgatta az országot. De telt-múlt az idő, esztendő esztendő után, s az apja csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.

Ő bizony - gondolta magában a királyfi - nem vár ítélet napjáig, talán öregember is lesz, mire hazakerül az apja - elindult leánynézőbe. Nagy sereget gyűjtött, s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy őt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő velük szembe a király, akarom mondani, szaladott, mert rútul megverték a seregét.

Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt hitte, hogy híre ment a vereségének, s most jő a segítségére. De meg is mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak esze ágában sem volt, hanem házasságon jár az esze.

- Meghagytam, ugye, hogy el ne mozdulj hazulról, amíg vissza nem térek? - mondta a király. - Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de a katonáimat el nem viszed, hallod-e!

Eleget kérte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg kell hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle az egész ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett. Ez olyan hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is szembeszállott, s azt mondta:

- Felséges királyom, egy életem, egy halálom, de én a királyfit el nem hagyom.

Elváltak nagy haraggal, s a király ment hazafelé, a királyfi pedig hűséges vadászával hetedhét ország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé, elmúlt a nagy búbánatja. El bizony, mert addig mentek, mendegéltek hegyeken völgyeken, erdőn, mezőn által, hogy a hetedik nap elérkeztek Aranyország aranyvárába, s ottan találtak egy aranyvirágot, de olyat, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Közbe legyen mondva, s nehogy elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott, s az aranyvirág a király egyetlen leánya volt. Éppen az ablakban ült Aranyvirág, amikor a királyfi megérkezett, s azt mondta magában:

- No, ez bizonyosan érettem jött, de ha érettem jött, bizony el is megyek vele.

Mert szép volt Aranyvirág, de a királyfi sem volt ám amolyan tedd el s elő se vedd legény; megakadt a szem rajta.

Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elmondja a királynak, hogy ő ki s mi, s hogy becsületes szándékkal jött.

A királynak megtetszett a legény, s azt mondta:

- Jól van, fiam, legyen a tiéd a leányom, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el, ha szeretitek egymást.

Egyben hívatta Aranyvirágot, s ez is azt mondta:

- Én bizony szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz szeretettel van hozzám.

Mindjárt csaptak olyan lakodalmat, hogy folyt a bor Hencidától Boncidáig, s még azon is egy sánta arasszal túl.

Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek, s elindultak a királyfi hazájába. Még estére a királyfi országába értek, s megszállottak egy fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza kint maradt a fogadó udvarán, s le nem hunyta a szemét, nehogy a gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász, hogy a ház tetejére száll három varjú, s ott csak elkezdenek diskurálni.

Azt mondja az első varjú:

- No, halljátok-e, ilyen szép egy pár ember sem hált még ebben a fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell pusztulni szegény fejüknek.

Azt mondja a második varjú:

- Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd?

Azt mondja a harmadik varjú:

- Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának! Azt hallottam, hogy a király fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár! De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi beszélgetésünket elárulja - térdig sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember légyen.

- Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a vadász, hogy a varjak jól hallották.

- Kár! Kár! Kár! - károgtak a varjak, s elrepültek a ház tetejéről.

De még egy jó hajításnyira sem repülhettek, három galamb szállott a ház tetejére, s - halljatok csudát! - ezek is beszélgetni kezdettek.

Azt mondja az első galamb:

- Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekednek meg a hídnál, mégis el kell pusztulniuk.

- El bizony - mondta a második galamb -, mert a király megboszorkányozott hintót küld elejükbe.

- Csak belé ne ülnének - mondta a harmadik galamb -, mert ha beléülnek, rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstul, lovastul, mindenestül, s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk is ízzé-porrá törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja valaki, mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.

- Nem bánom én, mégis elárulom - mondotta a vadász fennszóval, hogy a galambok is jól hallották.

Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.

De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.

Azt mondja az első sas:

- Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár, de már azután nem tudom, mi lesz velük.

- No, azt én sem - mondta a második sas -, mert azt hallottam a városban, hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a menyének is, hogy vegyék fel mindjárt.

Azt mondja a harmadik sas:

- Hiszen csak valahogy megsajdítanák, hogy amint felveszik a köntöst, egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem mondhatjuk, s úgy árulja el a mi beszélgetésünket valaki, hogy merős-merejében sóbálvánnyá változik.

- Nem bánom én, akármi történjék velem - mondta a vadász hangos szóval -, de nem hagyom elpusztulni a gazdámat.

Reggel, mikor indulóban voltak, megszólítja a vadász a királyfit, s mondja neki:

- Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogyha rám nem hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi, tegye mindig, amit én mondok, amíg hazaérünk, s nem bánja meg.

Kacagott a királyfi s a felesége is:

- Ó, te bolond, te, miket nem álmodsz!

- Már akármiket álmodok, hallgasson rám, felséges királyfi - esenkedett a vadász.

Nem hagyott békét addig a királyfinak, míg meg nem ígérte, hogy mindent úgy tesz, ahogy ő mondja.

No, elindultak, s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász:

- Ezt a hintót hagyjuk itt!

- Hát ezt már hogy hagynók itt? - kérdezte a királyfi.

- Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a hídon. Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni feleséget.

Leszállottak a hintóról, körülnéztek, vizsgálták, még a tengely alá is bebújt a királyfi, hanem csak úgy ragyogott még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany volt az is.

- Hm! - mondja a királyfi - én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt.

Otthagyták a hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász pedig a lovakkal átalúsztatott a vízen. Gyalog bementek a városba, ott hintót vettek, s úgy mentek tovább.

Még a város határán túl sem voltak, jön eléjük a hopmester szép aranyos hintón, s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte a hintót, hozzája illendőt, üljenek rája.

Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha megvizsgálná alul, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak:

- Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra, éppen olyan rossz.

S hogy rá ne ülhessenek, előrántotta a kardját, s miszlikbe vágta a drága aranyhintót.

A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon? Szavát adta, hogy engedelmeskedik.

Visszaültek a vett hintóba, s úgy értek a király városának a határába.

Ott is várta már egy követ, akinek az egyik karján királyfinak való köntös, a másik karján a feleségének való köntös volt. Aranytól, ezüsttől ragyogott mind a kettő.

Megörült a királyfi, de még inkább a felesége, s egyszeribe föl akarták venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből, s mind a két köntöst diribbe-darabba szaggatta.

- Hát ezt ugyan mért tetted? - békétlenkedett a királyfi.

- Azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.

- De így s de úgy - mondta a királyfi, s erősen haragudott a vadászra.

A felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a szolgája.

Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy tett, mintha erősen örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem volt nyugta, amíg ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki háromszor a halálos veszedelmet. Azt mondta a fiának:

- No, édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád ajándékát. Tőlem szebb nem telt.

- Ne haragudjék, édesapám - mondta a királyfi -, tetszett nekünk minden, de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok, s annak a bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt mondta, hogy elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.

"No, megállj, te vadász - gondolta magában a király -, ezt megkeserülöd!" - Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzott, s elment vele leánynézőbe.

Egyszeribe összehívatta a törvénybírákat, s ezek halált mondtak a vadász fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét, s azt is, hogy mivel szolgált az akasztófára.

- Jól van mondta a vadász -, nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a gazdámnak az életét megmentettem!

S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.

Hát abban a pillanatban sóbálvánnyá változott térdig.

Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott derékig. Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól, s hát, halljatok csudát! - merős-merejében sóbálvánnyá változott.

Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem, istenem, hogy ilyen szomorú vége legyen az ő hűséges vadászának miatta, mikor éppen az ő életét mentette meg! Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig vissza sem jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.

Meg is mondta még az este a feleségének:

- Mennem kell, asszony, mert a vadász miattunk halt meg.

Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt az öregasszony, aki a királyfinak a dajkája volt, az is mondta:

- Ne menj el, lelkem gyermekem, maradj a feleséged mellett! - de beszélhettek neki, azt mondta:

- Egy életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!

- No, ha olyan erősen eltökélted magad - mondta az öregasszony -, keresd fel Szerencsének Szerencséjét, ez, ha segít rajtad, senki más ezen a világon.

Elbúcsúzott a feleségétől keserves könnyhullatás közt, s elindult világgá. Hét nap és hét álló éjjel ment, sok emberrel találkozott, sokat elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik Szerencsének Szerencséje.

Egyszer egy malomnál esteledett meg, s bement a molnárhoz, szállást kért tőle.

Adott is a molnár szállást s jó vacsorát. Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi ő, miben jár. Azt mondja a molnár:

- Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének Szerencséjét, kérdezd meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom hét kőre jár, van neki posztóványolója, kásatörője is, s mégsem tudok boldogulni.

Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének Szerencséjét.

Továbbment reggel, s estére egy faluba ért, de már mindenütt lenyugodtak, csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda, s hát három leány ült a kemence előtt, s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak szállást szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, szívére kötötték, kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik őket férjhez, pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.

A királyfi megígérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.

Továbbment reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel kódorgott a rengetegben, s mikor egy kicsit ritkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik egy patak, megáll a folyásában, s megszólítja:

- Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem járt erre ember.

Mondja a királyfi, hogy mi járatban van.

- Ejnye, te királyfi - szólt a patak -, kérdezd meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan tiszta a vizem, mint a kristály.

- Jól van - mondta a királyfi -, megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s száraz lábbal átmehetek rajtad.

A patak egyszeribe kétfelé nyílott, s a királyfi szépen, száraz lábbal átsétált rajta.

- Ne búsulj - mondta a királyfi -, csak megtaláljam Szerencsének Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél.

Kiért a rengeteg erdőből, s egy szép virágos völgyön folytatta az útját. Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt, s estére egy kicsi házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.

Egy öregasszony ült a kemence mellett, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte. Köszönt illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adj' isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?

Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.

- No bizony, ha őt keresed, jó helyen jársz, mert én az anyja vagyok.

Hej, megörült a királyfi! Mindjárt elmondta, hogy mit akar tőle.

Azt mondta az öregasszony:

- Jól van, édes fiam, csak az én leányom most kint van a szőlőben, még éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá, vígy magaddal egy kapát, s ne szólj hozzá semmit, csak állj mellé, s kapálj te is. De jegyezd meg jól, hogy még ha kérdez, akkor se felelj neki déli tizenkét óráig. Délben én majd ebédet viszek nektek, s mikor ő leül az ebédhez, ülj le te is, s egyél vele. Ebéd után megkérdi, mi bajod, akkor aztán mondd meg, s majd segít rajta.

Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy tett, ahogy az öregasszony mondta. Odaállott Szerencsének Szerencséje mellé, nem szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délben kijött az öregasszony az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal Szerencsének Szerencséje:

- No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy. Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?

- Nem vagyok én néma - mondta a királyfi -, de nagy az én bánatom.

S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.

- Ne búsulj - mondta Szerencsének Szerencséje -, segítek rajtad, mert megérdemled te is meg a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire hazaérsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi ujjából eressz egy kicsi pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz belőle, ami volt.

- Ó, hogy az isten áldjon meg! - hálálkodott a királyfi, s indulni akart nagy örömmel hazafelé.

Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdeznie Szerencsének Szerencséjétől.

- Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három dolgot!

- Csak kérdezd - mondta Szerencsének Szerencséje -, válaszolok rá, ha tudok.

- Nem messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban sohasem volt sem rák, sem hal?

- Mert senkit nem ereszt át ingyen - mondta Szerencsének Szerencséje.

- Te se mondd meg ezt neki, míg átal nem mentél rajta, s akkor is, ha felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.

- Hát annak mi az oka, hogy van ebben s ebben a faluban három szép leány, mind a három szorgalmas, s mégsem viszik férjhez?

- Mert a szemetet a nappal szembe öntik.

- Nem értem - mondta a királyfi -, hogy s mint lehet ez?

- Úgy, hogy későn kelnek, s a nap már régen fent van, amikor kisöprik a házukat.

- No, még egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt az a molnár nem boldogodik, pedig hét kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?

- Mert a molnár nem ád a szegényeknek. Neked is csak azért adott szállást, mert látta, hogy gazdag vagy, s remélt valamit tőled.

Megköszönte a királyfi a feleleteket, elbúcsúzott szépén, s elindult vissza azon az úton, amelyen jött.

Először a patakhoz ért.

- No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? - kérdezte a patak.

- Eressz átal s megmondom.

A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a legmagasabb fára, annak is a tetős tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit Szerencsének Szerencséje mondott.

Hej, láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni, nőni, mind magasabbra, magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta, amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a királyfinak csak lába száráig loccsant fel, s nagy mérgesen visszahúzódott a medrébe.

A királyfi leszállott a fáról, s ment tovább békességgel.

Útközben beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit hallott.

A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a szemetet, s mind a háromnak szerencséje akadt.

A molnár is ezután hűségesen adott a szegényeknek, s szemlátomást gyarapodott.

Na, most már csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Hazafelé azon fohászkodott csak, hogy legyen fiacskája, mire hazaér.

Volt is, de még milyen szép aranyhajú fia! Fájt a szívének, de isten neki, hirtelen megcsippentette a bicskájával a fiának a kicsi ujjacskáját, kibuggyant három csepp vér, s azzal, uccu, szaladt a sóbálványhoz, megkente térdét, derekát, homlokát - s hát csakugyan egyszeriben megelevenedett a hűséges vadász.

Az öreg király éppen az ablakban pipázott, s mikor látta, hogy a vadász megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe törött; ettől még jobban megijedt: hanyatég esett, s azt sem mondta: szervusz, világ! - "elment Földvárra deszkát árulni".

No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia helyette. Ezt mindenki szerette, mert igazságos, jó ember volt.

Még ma is él, ha meg nem halt.

Volt egyszer a világon egy szegény öregember, annak a szegény öregembernek egy szép és erősen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt.

Elmegy egyszer az öregember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat.

Hej, megörül az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törőnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, elgondolta, sokat ér ez törő nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált.

- Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen.

Mondja a leány:

- Ne vigye el, édesapám, mert meglátja kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti.

Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért.

Köszön illendőképpen, a király fogadja s kérdi:

- Mi járatban vagy, te szegény öregember?

- Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémet szántottam, egy aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba.

- Na, ez igazán szép portéka - mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e.

Az volt biz az, igazi színarany.

- Hát a törő hol van? - kérdi a király.

Mondja az öregember:

- Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg.

- Bezzeg, hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette - pattogott a király -, mert bizonyosan loptad a mozsarat is!

Hiába mondta a szegény öregember, hogy így meg úgy, hogy a világon való életében nem lopott, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a tömlöcbe.

Amint kísérték a katonák az öregembert, elkezdett sírni keservesen:

- Hej, édes leányom, lelkem leányom, miért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te.

Hallotta ezt a király belső inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az öregember.

Egyszeribe parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget.

Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király:

- Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint a te leányod?

- Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom.

- Na, jól van - mondja a király -, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi azt, amit mondok neki, feleségül veszem.

Hazamegy az öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét próbálni?

- Csak gyerünk, édesapám - mondja a leány -, majd megsegít az isten.

Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak:

- No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát ha úgy elmégy előttem, hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin, se gyalog ne légy, feleségül veszlek.

- Jól van - mondja a leány -, megpróbálom, felséges királyom.

Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót. Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz.

Jött a király is hatlovas hintón, szemben a leánnyal, s mikor meglátta, felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta neki:

- Amit kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mindjárt nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták; a legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is.

Így volt, mese volt.

Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak egy akkora fiacskája, mint egy ütés tapló; Palkó volt a neve. Búsult a király éjjel-nappal, sóhajtozott:

- Istenem, istenem, kire hagyjam az országomat. Elveszik ettől a szetemnyi gyermektől, bizonyosan el.

Búsult a királyné is, sírt éjjel-nappal, s egyszer csak olyan beteg lett a sok sírástól, hogy hívatták a csudadoktorokat: egy sem tudta meggyógyítani. Mikor a halála órája közeledett, hívatja a királyné az urát, s mondja neki:

- Lelkem uram, ha meghalok, temettess a kertbe, s a síromra ültess egy szál gyöngyvirágot. De őriztesd jól, nehogy ellopják, mert ha ellopják, még a sírban sem lesz nyugodalmam. - Azzal a királyné behunyta a szemét, s többé ki sem nyitotta.

Sírt a király, nagy volt a szomorúsága, eltemettette a királynét nagy parádéval, s a temetés után kihirdette az egész országban, hogy akinek van gyöngyvirága, csak hozza el, s amelyik legszebb lesz, azt majd elültetik a királyné sírjára, s nem feledkezik meg arról, aki a legszebbet hozza.

Na hiszen, hoztak erre gyöngyvirágot az ország minden részéből, de mennyit! Szekérszámra hozták a legszebbjét, s a király udvarában mozogni sem lehetett a sok gyöngyvirágtól. De melyik a legszebb?

Hét nap és hét éjjel folyton válogatta hetvenhét kertész, de nem tudtak megegyezni, mert mindegyik a maga választottját tartotta a legszebbnek. A hetvenhét kertész még hajba is kapott, s egymást vérbe köpülték.

Hallja a király a nagy veszekedést, lármát, kiszalad a palotából, s kérdi, mi történt.

A hetvenhét kertész egyszerre válaszolt:

- Felséges királyom, nem akarják hinni, hogy az enyim a legszebb gyöngyvirág.

Gondolkozott a király: hogyan tegyen most igazságot. Egyszerre csak előszólítja Palkó fiát. Azt mondja neki:

- Gyere, te babszem, hunyd be a szemedet, s válassz a hetvenhét gyöngyvirágból, hadd veszem legalább valami hasznodat.

Rosszul esett Palkónak, hogy az uraapja ilyen kevésre becsüli, de behunyta a szemét, s választott. Ahogy kiválasztott egyet, kérdi a király: ki hozta ezt a gyöngyvirágot?

Nagy későn előtipegett a tengernyi népből egy öreg anyóka, kinek az orra a térdét verte s mondja:

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, ezt a gyöngyvirágot én hoztam Tündér Ilona kertjéből.

Nagyot nézett a király: higgyen-e, ne-e a vénasszony beszédjének, de amint kezében forgatta a gyöngyvirágot, egyszerre csillogó fehér gyémánttá változott minden gyöngye. Csuda, hogy meg nem vakult szertelen ragyogásától.

- Na - mondta a király -, elhiszem, hogy Tündér Ilona kertjéből való, de most már itt maradsz a palotámban, te vénasszony, te ülteted el, te gondozod ezt a virágot, s hogyha elvész, fejedet vétetem.

- Jól van, felséges királyom - szólt a vénasszony -, én elültetem, meg is őrzöm, csak azt az egyet kérem, hogy Palkó királyúrfi mellettem legyen minden éjjel.

- Bánom is én - mondta a király -, úgysem veszem semmi hasznát ennek a babszemnek. De hallod-e, te babszem, neked is a fejedet vétetem, ha csak egy gyöngyszem is elvész a virágról.

Azzal a vénasszony elültette a virágot, s többet el sem mozdult mellőle. Palkó pedig, mikor estére kelt az idő, nyakába akasztotta kis tarisznyácskáját, egy cipócskát tett bele, s lement a kertbe.

A vénasszony már ott ült a gyöngyvirág mellett, s fonogatott.

- Jó, hogy jössz - mondja Palkónak -, mert már elálmosodtam. Én most lefekszem, s ha tizenkettőt kondít az óra, kelts föl, mert akkor eljő Tündér Ilona, s ha nem leszünk ébren, visszaviszi a gyöngyvirágot.

Jól van, a vénasszony lefeküdt, s aludt, mint a bunda. De nem aludt Palkó. Elővette tarisznyájából a cipócskát, levágott belőle egy karéjt, s eddegélt, hogy ezzel is múljék az idő. Amint eddegélne, csak elébe áll egy kis törpe emberke. Még kisebb volt Palkónál is, de akkora szakálla volt, hogy hétrőfnyire húzódott utána.

- Jó estét, Gyöngyvirág Palkó - köszönt a törpe.

- Adjon isten - fogadta Palkó. - Hát te mi jóban jársz, te törpe ember?

- Azt mindjárt megmondom. Tudod-e, hogy ki az, akit te őrzesz? Ez a Törpeország királyának a leánya, gyöngyvirág képében. Tündér Ilona a törpék országában járt egyszer, s mikor meglátta a törpe királykisasszonyt, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, addig könyörgött Törpeország királyának, hogy csak egy hétre, kettőre adja a leányát az ő udvarába, mert nála még ezerszerte szebbé válik, hogy így s hogy úgy, mígnem a király csakugyan odaadta leányát Tündér Ilonának. Na, hiszen azóta sem látta. Tündér Ilona irigykedett a törpe királykisasszony szépségére, s oly gonoszul bánt vele, hogy a sok sírásban, évelődésben meghalt szegény. Az öreg dajkája, aki vele volt, mindig ott sírt, ott üldögélt a sírja mellett. Hát egyszer csak a sírból egy gyémánt gyöngyvirág nőtt ki.

S az a gyöngyvirág meg is szólalt egyszer, amint a vénasszony sírdogált:

- Ne sírj, öreg dajkám, hanem húzz ki innen tövestül, mert én vagyok az eltemetett királykisasszony. Az éjjel azt láttam álmomban, hogy meghalt Fehérország királynéja, s gyöngyvirágot kíván a sírjára. Vígy oda, mert azt is láttam álmomban, hogy addig nem lesz belőlem élő lélek, míg olyan anyának a sírjára nem ültetnek, aki sokat búslakodott a törpe fia miatt.

- Na, megörült a vénasszony - mondta a törpe -, mindjárt kihúzta a gyöngyvirágot, s ment vele, ahogy csak győzték a vén lábai. De van Tündér Ilona palotájában egy vén boszorkány, ez kihallgatta a vénasszony meg a gyöngyvirág beszélgetését, s elmondta Tündér Ilonának. Hát tudd meg, hogy Tündér Ilona addig meg nem nyugszik, míg ezt a virágot innét el nem lopatja. Vigyázz, Palkó, s bizony nem bánod meg!

Ezzel a törpe ember lába közé kapta hétrőfös szakállát, s úgy ellovagolt azon, hogy egy szempillantás alatt híre-pora sem volt.

"Hm! - gondolta Palkó - furcsa beszéd, amit ettől a törpe atyámfiától hallottam. De már most csakugyan el nem alszom, ha addig élek is. Egy életem, egy halálom, csak azért is megmutatom az édesapámnak, hogy nem vagyok én olyan mihaszna babszem."

Amint ott üldögélne, gondolkoznék magában, egyszerre csak nagy erős surrogás-burrogás kerekedett a feje fölött, mintha csak ezer meg ezer madár repkedett volna a levegőben. Még föl sem nézhetett, csak elébe toppant tizenkét tündérkisasszony, valamennyi ragyogó aranyruhában, aztán közrefogták, s úgy táncoltak körülötte. Közbe-közbe még énekeltek is, de olyan szépen, mintha angyalok szállottak volna le a földre. Aztán hívták, csalogatták Palkót, hogy menjen velük. Azt mondták: jobb, ha megy, mert ha nem, úgyis elviszik.

- Na bezzeg! majd veletek megyek! - rikkantott Palkó. - Eltakarodjatok innét, mert mindjárt csúfot láttok!

Azzal oldalba lökte a vénasszonyt:

- Keljen fel, öreganyám, eljöttek a gyöngyvirágért.

A vénasszony egyszeriben talpra állott, csípőre tette a kezét:

- Hát itt sem hagytok békét ennek az ártatlan léleknek, gonosz tündérek? Mi? Na, megálljatok!

Fölkapta a guzsalyát, s azzal, supp! supp! ne neked is! úgy eldöngette a gonosz tündéreket, hogy azok mind keserves jajgatással röpültek vissza Tündér Ilona országába.

Na hiszen, kaptak aztán otthon Tündér Ilonától! Hogy még egy vénasszonnyal meg egy babszemnyi gyerekkel sem tudtak elbánni. Táncoltak, énekeltek, ahelyett, hogy kihúzták volna a gyöngyvirágot, s vitték volna szó nélkül!

Következő éjjel más tizenkét tündért küldött el Tündér Ilona, de ezek éppen úgy jártak, mint az előbbiek. Azt gondolták: már mért ne táncolnánk, énekelnénk, azért csak elbírunk egy vénasszonnyal meg egy babszem-gyerekkel. De biz Palkó második éjjelre magával vitte a kis kardját is, s csakugyan megtáncoltatta a tündérek hátán. Ha a tündérek meg akarták fogni, meghúzódott egy-egy virág levele mögött, s nem találták meg.

- Na - mondta Tündér Ilona -, most magam megyek egyedül, majd meglátjátok, hogy elhozom én a gyöngyvirágot.

A vénasszony este lefeküdt, Palkó pedig ébren maradt. Egyszerre csak hallja, hogy valaki megszólítja. Néz mindenfelé, de nem lát semmiféle élő lelket.

- Hát nézz csak erre - mondja egy hang -, én beszélek, a gyöngyvirág, törpekirály kisleánya.

S ahogy ezt a szót kimondta: a gyöngyvirág visszaváltozott törpe királykisasszonnyá.

Haj! megörült Palkó, csakhogy táncra nem kerekedett nagy örömében. Most már jöhet Tündér Ilona, nem talál gyöngyvirágot, s mehet vissza nagy bosszúsan.

De a törpe királykisasszony tudta, hol jár Palkó esze, s azt mondta:

- Ne hidd, Palkó, hogy Tündér Ilona visszamegy nálam nélkül, ha itt talál éjfélkor. Hiába változtam vissza azzá, ami voltam, akkor még inkább elvisz magával. Hej, csak volna itt az én pillangós hintóm, búmat sem mondanám, egy szempillantásra otthon lennék az én apám országában.

Ahogy elsóhajtja magát a törpe királykisasszony, egyszerre megvilágosodik a sötét éjszaka, s hát - lássatok csudát! - aranyos hintó szállt alá a magasságból, elébe fogva két tarka-barka pillangó. A hintó körül egy sereg törpe, ki szárnyán, ki pillangón röpkedett, bukfencezett, szinte kibújtak a bőrükből nagy örömükben, hogy újra feltalálták a kisasszonyukat.

- Na, Palkó - mondta a törpe királykisasszony -, jössz-e velem?

- De bizony megyek - felelt Palkó.

Azzal a hintóba kerekedtek, s repültek a pillangók, mint a sebes szélvész. Mikor aztán felszállottak jó magasra, hogy még a legmagasabb fa is alattuk volt, azt mondja a törpe királykisasszony Palkónak:

- Nézz le, Palkó, mit látsz?

Felelte Palkó:

- Látom, hogy valami szörnyeteg okádja fölfelé a lángot.

- Ez Tündér Ilona táltos lova - mondta a törpe királykisasszony.

Csak a hold meg a nap közé érjünk, odáig már nem tud felrepülni a táltos. S repültek a pillangók, s utánuk a táltos.

- Nézz vissza, mit látsz? - szólt a törpe királykisasszony.

- Azt, hogy mindjárt utolér Tündér Ilona.

S ahogy ezt kimondta, megcsapta hátba a láng, mely a táltos ló szájából hetven mérföldre előre csapott ki.

- No, még egyet iramodjatok, pillangóim! - biztatta a törpe királykisasszony a pillangókat.

Hipp! hopp! Repültek a pillangók, s mikor éppen a hintó utolsó kerekét csapta meg a láng, a hold fölé repültek.

Tündér Ilona nagy mérgesen visszafordult, Palkóék pedig repültek tovább, a hold és a nap között. Egyszerre csak megszólalt Palkó:

- Jaj istenem, odalent feledtük a vénasszonyt!

- Jaj, jaj - csapta össze a kezét a törpe királykisasszony -, bizony ottfeledtük, s most majd Tündér Ilona elviszi az országába, s meghalatja szörnyű halállal.

Sírt a törpe királykisasszony, hogy az ő dajkáját most már soha többé nem láthatja.

De Palkó megvigasztalta:

- Ne félj, majd elhozom én, ha addig élek is, csak hazaérjünk a te apádhoz.

Haza is értek szerencsésen. No de volt is öröm a törpekirály udvarában. Örült a vén törpekirály a leányának, de még Palkónak is. Azt mondta, hogy keresve se találhatott volna alkalmasabb vőt Palkónál! Mindjárt neki adta fele királyságát s a leányát. De a törpe királykisasszony azt mondta, hogy ő addig el nem járja a menyasszonytáncot, míg a dajkája haza nem kerül.

Búsult Palkó, mert sajnálta a vénasszonyt, de mégis gondolta, nem lesz olyan könnyű elhozni a Tündér Ilona országából. Azok a tündérek úgyis fenik rá a fogukat, s ha valahogy észreveszik, kitekerik a nyakát.

Amint így tűnődnék magában, beállít hozzá a törpe ember, kinek a szakálla hétrőfnyire húzódott a földön. Megkérdezi, hogy mi nagy búja lehet, mikor olyan nagy lehetne az öröme. Mondja Palkó, hogy mi a búja-baja.

- Hiszen azért egyet se búsulj - mondta a törpe ember. - Felülök a szakállamra, elrepülök Tündér Ilona udvarába, ott felkapom a vén dajkát, s vele hazarepülök.

Alighogy ezt mondta, már lába közé kapta a szakállát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Na, éppen jókor érkezett Tündér Ilona udvarába, mert annak a kellős közepén egy magas fakazal volt rakva, s arra volt kikötve a vénasszony, hogy megégessék. Éppen akkor érkezett meg Plutó is az alvilágból, hogy alágyújtson a kazalnak. Már ki is vette a zsebéből a gyújtót, el is húzta a térdén, a gyújtó meg is villant, fa is tüzet fogott, de abban a minutában a törpe ember letoppant a kazal tetejére, feloldotta a vénasszonyt, felkapta, a szakállára ültette, s úgy elnyargalt vele, hogy a tündérkisasszonyok majd megpukkadtak mérgükben, mikor ezt látták. Hát még Tündér Ilona! Fel akart ülni a táltos lovára, hogy elfogja őket, de a táltos ló éppen akkor törte ki a lábát, s feküdt a jászla előtt, meg sem tudott mozdulni. Így aztán a törpe szépen hazaérkezett a vénasszonnyal,

Most már csakugyan volt nagy öröm, de mekkora! Csaptak olyan lakodalmat, hogy hetedhét országon túl is híre ment. Palkó a törpe embert megtette udvarmesterének, akinek a nagy örömtől még hét rőfre nőtt a szakálla.

Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. A szomszéd ország királyának meg volt egy fia, s ez olyan csúnya volt szegény, mint a sötét éjszaka. Meghallotta a hírét a királyfi annak a világhíres szép királykisasszonynak, fogta magát, elment leánynézőbe.

Felmegy a király palotájába, mondja a királynak szíve szándékát. Mindjárt hívatja a király a leányát, jött is a királykisasszony, de amikor meglátta a csúnya királyfit, azt mondotta:

- Ilyen legénnyel még a cipőmet sem takaríttatnám ki.

Búsult nagyon a szegény királyfi, kiment a palotából nagy szégyenkezve, de mehetett, nem tudta kiverni a fejéből a szép királykisasszonyt.

Azt mondta magában:

- Egy életem, egy halálom, enyém lesz ez a lány.

Gondolt erre, gondolt arra, mit gondolt, mit nem, színaranyból veretett egy tyúkot tizenkét csirkével, aztán egy aranyguzsalyt aranykenderrel s egy aranytükröt, olyant, hogy csak bele kellett nézni, s a tükör olyan szépen muzsikált, hogy az angyalok sem szebben. Akkor aztán felöltözött álruhába, visszament a királyhoz, s beszegődött hozzá inasnak. Az aranytyúkot s a csirkéket, az aranyguzsalyt s az aranytükröt bedugta az ágy alá.

De másnap elővette az aranytyúkot s az aranycsirkéket, kitette a szoba közepére. Ott meglátta a királykisasszony szobaleánya.

Szalad a szobaleány a királykisasszonyhoz, s mondja nagy lelkendezve:

- Felséges királykisasszony, jöjjön velem, olyan csudaszép dolgot mutatok, amilyet még nem látott.

Kimennek az inas szobájába, látja a királykisasszony az aranytyúkot s a tizenkét csirkét.

Összecsapja a kezét:

- Jaj de szépek, jaj de szépek! Add nekem ezeket! - mondta az inasnak. - Amennyit kívánsz, annyit fizettetek érte az édesapámmal.

Mondotta az inas:

- Pénzért nem adom, szép királykisasszony, adjon egy csókot, s legyen a magáé.

A királykisasszony egy kicsit tétovázott, de aztán, isten neki, megcsókolta az inast. Azzal felszedte a kötényébe az aranytyúkot, a tizenkét csirkét, szaladott nagy örömmel a szobájába.

Másnap az inas elővette az aranyguzsalyt. Meglátja ezt is a szobaleány, szalad a királykisasszonyhoz, s jelenti:

- Felséges királykisasszony, szép az aranytyúk, szépek a csirkéi, de még szebb dolgot láttam az inas szobájában.

Futottak az inas szobájába, s amint beléptek, a szeme is káprázott a királykisasszonynak a szertelen ragyogástól.

- Jaj de szép guzsaly, de szép kender! De szeretnék ruhát fonni ebből! - mondotta a királykisasszony. - Kívánj akármit, megfizetem érte.

Mondotta az inas:

- Nem kívánok én sokat, szép királykisasszony, adj két csókot, s legyen a tiéd az aranyguzsaly.

Egy kicsit gondolkozott a királykisasszony, de bizony megcsókolta az inast, s szaladott vissza a szobájába.

Hanem volt, ami volt eddig, most jött csak az igazi. Harmadnap elővette az aranytükröt, felakasztotta a falra, s csak várta, hogy jöjjön a szobaleány, bizonyosan tudta, hogy megáll előtte. Hát csakugyan jön a szobaleány, meglátja a tükröt, odaszalad, belenéz, s abban a pillanatban elkezd a tükör muzsikálni, de gyönyörűségesen.

Szaladott a királykisasszonyhoz.

- Jöjjön, jöjjön, felséges királykisasszony, látott-e már muzsikáló tükröt?

Mennek az inas szobájába; hanem mikor beléptek, a tükör nem muzsikált.

- Hiszen ez nem muzsikál - mondotta a királykisasszony.

Szólt az inas:

- Csak állj elébe, szép királykisasszony, nézd meg magad benne!

Odament a királykisasszony, belenézett a tükörbe, egyszerre megzendült a muzsikája, s szólott olyan szépen, olyan keservesen, hogy a királykisasszonynak majd megszakadt belé a szíve.

- Add nekem ezt a tükröt - könyörgött a királykisasszony.

- Neked adom - mondta az inas -, hogyne adnám, de három csók jár érte.

De most nem is gondolkozott a királykisasszony, megölelte és megcsókolta háromszor azt a csúnya legényt.

Éppen abban a pillanatban lépett be a király. Szörnyű haragra gerjedt, amikor látta, hogy az ő leánya, az a világhíres szép királykisasszony csókolja ezt az undok, csúnya legényt.

- Ki a házamból - ordított a király -, ha kedves az életed! - S világgá kergette a leányát, világgá az inast.

Kimennek a városból nagy búsan, de csak a királykisasszony búsult, a legénynek nagy volt az öröme. Világért meg nem mondta volna, hogy ki és mi ő, úgy mentek, mendegéltek keresztül az országon, mígnem eljutottak az inassá lett királyfi városába.

A város végén volt egy fogadó, bementek oda, s ott azt mondta az inassá lett királyfi:

- Most én megmosdom, s te addig takarítsd meg a csizmáimat, hogy mehessek be a városba. Aztán majd visszajövök, te csak várj reám.

Szót se szólott a királykisasszony, vette a csizmát, s szépen megtakarította. Azzal a királyfi bement a városba, fel az apja palotájába, ott magára vette aranyos, gyémántos gúnyáját, befogatott hat paripát bársonyhintóba, s úgy hajtatott a vendégfogadóba a királykisasszonyért.

Bemegy a királykisasszonyhoz, s ez csak nézi, nézi, nem akar hinni a szemének.

- Emlékszel-e - mondotta a királyfi -, amikor azt mondtad, hogy még a cipődet sem engednéd velem kitakaríttatni? No látod-e, én nem voltam olyan kevély, megengedtem, hogy te kitakarítsd az én csizmámat.

Nagyot nevetett a királykisasszony, nyakába borult a királyfinak, s mondta lelkes szóval:

- Már akármit mondtam, te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mindjárt a hintóba ültek, behajtattak a király udvarába, s még aznap lett nagy hejehuja, dínomdánom, lakodalom.

Ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s ennek egy fia, úgy hívták, hogy Teddneki János. Ennek a legénynek akkora esze volt, hogy híre ment hetedhét ország ellen, még azon is túl. Azért hívták Teddneki Jánosnak, mert amit kigondolt az eszivel, azt meg is csinálta. Azt mondta egyszer János az apjának:

- Édesapám, nem maradok én többet a faluban, megyek, s pénzt szerzek az eszemmel.

Mondta a szegény ember:

- Ne menj, fiam, maradj itt, itthon is megélhetsz az eszeddel.

De hiába beszélt, a legény elindult világgá. A szegény ember kikísérte a faluból, ott elbúcsúzkodtak egymástól, s egyszer csak nagy keservesen felsóhajtott:

- Haj, haj, édes fiam, ki tudja, látlak-e többet?

Éppen egy száraz kút mellett állottak, s kiugrik abból egy kicsi emberke, s azt mondja:

- Itt vagyok, te szegény ember, a nevemen szólítottál, mit akarsz?

Mondja a szegény ember:

- Nem téged hívtalak, csak a fiamtól búcsúztam.

- Hát hová megy a fiad?

Elmegy világgá, szerencsét próbálni.

- No, akkor ne is menjen tovább, jöjjön velem. Megfogadom kocsisnak, s ha jól viseli magát, fizetek egy esztendőre egy véka aranyat. Jössz-e, fiam?

- Megyek én jószívvel, még a pokolba is.

Hiszen eltalálta, mert ez a kicsi emberke, akinek Haj-haj volt a neve, éppen az ördögök királya volt. Megfogta Jánost, beleugrott vele a kútba, s egy szempillantás alatt odalent voltak az ördögök országában.

Ahogy leérnek, Haj-haj király kezére ad két lovat Jánosnak, s azt mondja:

- No, fiam, nekem most el kell mennem, hogy széjjelnézzek az országomban. Te csak vigyázz a lovakra, s mindenre a ház körül: úgy veszed hasznát.

Volt Haj-haj királynak egy gyönyörű szép leánya, s ahogy Haj-haj király kitette a lábát hazulról, mindjárt felhívatta Jánost a palotába. A lovakat rábízta két ördöginasra, s Jánost magától el nem eresztette, amíg az apja haza nem került.

Hazajő egy esztendő múlva Haj-haj király, megy az istállóba, nézi a lovakat, hát azok olyan kövérek voltak, hogy majd kihasadtak, pedig János ügyet sem vetett rájuk.

- Hallod-e, te János - mondotta Haj-haj király -, egy esztendőre megint el kell mennem, te csak maradj itt, s ha ezután is jól viseled magadat, két véka aranyat fizetek.

Elment Haj-haj király, de János is ment fel a palotába. Álló esztendeig ki sem mozdult onnét. Ott volt mindig a királykisasszonnyal, aki mindenféle ördöngös mesterségre tanította őt. De mire Haj-haj király hazajött, János lent volt az istállóban, s Haj-haj király nem is sejtette, hogy az ő kocsisa a palotában lakik. Pedig kérdezte Jánostól:

- Te János, mit csinált a leányom, amíg odajártam?

Felelte János:

- Nem tudom én, felséges királyom, még a színét sem láttam.

Jól van. Haj-haj király ott marasztalja Jánost harmadik esztendőre is. Ígért neki három véka aranyat, s meghagyta, hogy egy kicsit ügyelődjék a palota körül is, bizony nem bánja meg, mert neki megint el kell menni, hadd lássa, mit csinálnak a népei. Haj-haj király elment az országába, János pedig fölment a palotába.

Hanem a harmadik esztendő utolsó napján azt mondta a királykisasszony Jánosnak:

- No, János, eredj az istállóba, mert holnap hazajő az apám. Több esztendőre nem tart meg, de még jól meg is ver, hogy a csontod is ropog bele. Hanem nesze, adok én neked csudaírt, ezzel kend meg a testedet előre, s nem érzed a verést.

Hazajő Haj-haj király, s hát éppen úgy lett, ahogy a királykisasszony mondotta. Mit súgtak, mit nem az ördögök a fülébe, elég az, hogy Jánost jól megrakta, azután a hat véka aranyat kimérette neki, s fogta ami cókmókja volt, azzal együtt Jánost a száraz kúton felvitte a hazájába. Vitte volna János haza a sok pénzt, de nem bírta. Hazament az apjához, két ökröt befogtak, s úgy vitték haza a hat véka aranyat. A szegény embernek szeme-szája tátva maradt a tenger sok pénz láttára.

- No, fiam, szereztél pénzt eleget, most mit csinálsz vele?

- Mit? Építtetek egy olyan palotát, amilyen a királynak sincs, s olyan magas fallal, mint a templom, körülvétetem.

- Ó, fiam - mondotta a szegény ember -, jobb volna, ha földet és marhát vennél.

De hiába beszélt. János megvett egy nagy rétet, pallérokat hívott, s építtetni kezdette a palotát. Az ám, de még a fundamentumát sem rakták le, elfogyott a hat véka arany.

- Látod, fiam, látod - mondotta a szegény ember -, jobb lett volna, ha földet és marhát vettél volna.

- Ne búsuljon, édesapám, csak jöjjön velem. Hallom, hogy a városban sokadalom van, majd szerzek én pénzt ott.

Bemennek a városba, ki a baromfipiacra, ott egyszerre csak bukfencet vet János: gyönyörűséges szép agár lesz belőle, még lánc is volt a nyakán, tiszta színarany.

Azt mondta az apjának:

- Apám, négy véka aranyon alul ne adjon, de a láncot még annyiért se.

Jön a piacra egy herceg, meglátja az agarat, megtetszik neki, kérdi, mi az ára.

Feleli a szegény ember:

- Négy véka arany az agár ára, hat véka a nyaklánc.

Szót sem szólt a herceg, kimérette a tíz véka aranyat.

- Nesze, szegény ember, vigyed.

A szegény ember elvitte a tíz véka aranyat, a herceg ment az agárral.

Amint mennek egy erdőn keresztül, uccu, felugrik előttük egy nyúl. Gondolja magában a herceg: "No, most megpróbálom, mit tud az agaram."

Szalad a nyúl, utána az agár, eltűnnek egy sűrűségben, sűrűségből ki egy tisztásra. Ott bukfencet vet a nyúl, s egy nagy juhnyáj lesz belőle, bukfencet vet az agár is, s juhász lesz belőle, még bot is volt a kezében. Szalad arra a herceg nagy izzadva, kérdi a juhászt:

- Hallja kend, nem látott-e erre szaladni egy nyulat meg egy agarat?

- Dehogynem láttam - felel a juhász -, láttam én ezelőtt kétszáz esztendővel.

- Ostoba szamár - förmedt rá a herceg -, azt kérdem, hogy most látott-e?

- Most nem láttam - mondotta a juhász.

A herceg mérgesen elment, János pedig behajtotta a juhokat a vásárra. Ott drága pénzen eladja a juhokat, hazamegy, s tovább építik a palotát.

No, fölépítik a falakat, de fedélre megint nem volt pénz.

Bemennek újra a városba, ki a piacra, ott bukfencet vet János, és gyönyörű aranyszőrű paripává változik. Még kantár is volt a fejében, mégpedig tiszta színarany kantár. Mondja János:

- Apám, most hat véka aranyon alul ne adjon, de a kantárt még annyiért se.

Kicsődül a piacra a sok nép, bámulják az aranyszőrű paripát, bezzeg szeretné megvenni ez is, az is, de kinek van hat véka aranya? Hát még a kantár! Azért kilenc véka aranyat kér a szegény ember.

Egyszerre csak odavetődik Haj-haj király, kérdi a ló árát, mondják neki, s egyet sem alkuszik, kiméreti a tizenöt véka aranyat. Azzal felült az aranyszőrű paripára, hipp-hopp, levágtatott vele az ördögök országába. Ottan bekötötte a legszebb istállóba, tizenkét ördöginast rendelt melléje, azok aranykefével kefélték, aranyvakaróval vakarták, s eleven szénnel abrakolták.

No de Haj-haj király elmegy hazulról, s az aranyszőrű paripának sem kell több, bukfencet vet, megint János lesz belőle, fölmegy a palotába. Mikor meg neszét vette, hogy jő Haj-haj király, visszaszaladt az istállóba, s megint paripává változott.

Hazajő Haj-haj király, s mit súgnak a fülibe, mit nem az ördögök, előveszi a leányát, vallatja, de hiába, a leány nem szól semmit.

- No, ha megnémultál - mondja Haj-haj király -, nem vagy többet az én leányom!

Behívatott tizenkét ördögöt, azt mondta nekik:

- Vigyétek a felső világba, ott építsetek egy várat a legmagasabb hegynek a tetején, de olyat, hogy onnét ki ne tudjon jönni.

Elviszik a szegény királykisasszonyt az ördögök, odafönn a felső világban a legmagasabb hegy tetején építenek egy várat, oda bezárják, s tizenkét ördög állott istrázsát, hogy senki se ki, se be ne mehessen.

Telik-múlik az idő, egyszer követ jön a felső világból Haj-haj királyhoz, s mondja:

- Felséges Haj-haj király, a te keresztfiad, a vörös király fia, hozzád küldött; emlékszel-e, hogy egyszer egy szép lovat ígértél neki?

- Emlékszem - mondotta Haj-haj király.

- Hát a királyfi most házasodni akar, kellene az a szép paripa, adj egyet neki.

Elmennek az istállóba, nézik a paripákat. Volt ott ezüstszőrű, aranyszőrű, gyémántszőrű paripa, de mennyi!

- Válassz közülük - mondotta Haj-haj király.

- Nem választok - mondotta a követ -, az én gazdámnak is vannak ilyen paripái.

Hanem véletlenül a követ bepillantott a szomszéd istállóba, s ahogy egyedül meglátta azt az aranyszőrű paripát, felkiáltott örömében:

- Ez már paripa, ez volna az én gazdám alá való!

Nem akarta Haj-haj király semmiképpen adni azt a paripát, de addig beszélt a követ, hogy azt mondta:

- Jól van, elküldöm az én kedves keresztfiamnak, de azt üzenem neki, hogy akármerre jár, vízbe ne eressze, hanem hidat veressen neki, mert különben megbánja.

Elviszi a követ a paripát, mondja a királyfinak az üzenetet, s a királyfi mindjárt ráül, indul a leánynézőbe. Hallotta hírét, hogy lakik egy várban egy idegen királykisasszony egyedül, magában, azt akarta feleségül venni.

Elindul a királyfi nagy sereg katonával, s amint egy vízhez érnek, megparancsolja, hogy verjenek hamar hidat. Mondja egy tiszt:

- Ugyan minek az, felséges királyfi, csak keresztül tud menni ezen a vízen ez a híres paripa?

Jól van, nem veretnek hidat, belemennek a vízbe, de ahogy a víz közepébe érnek, kiugrott a paripa a királyfi alól, s kicsi hallá változott. Hej, lett nagy lárma, kiabálás, nem tudták, mit csináljanak. Honnét, honnét nem, ott termett Haj-haj király, bukfencet vet, nagy hallá változik, s úszik a kicsi hal után. De a víz túlsó partján a kicsi halból nyúl lett, uccu, szaladt a réten. De bizony a nagy halból is agár lett, utána a nyúlnak. Hanem mikor éppen utolérte volna, bukfencet vetett a nyúl, s aranyszarvú szarvas lett belőle. De bizony bukfencet vetett az agár is, és medve lett belőle. Szaladt a szarvas árkon-bokron át, utána a medve, s mikor éppen az első lábát rá akarta vetni a szarvasra, az megint bukfencet vetett, galamb lett belőle. No bizony, ha galamb, a medvéből meg sas lett. Repült a galamb, repült egyenesen a felé a vár felé, ahol a királykisasszony lakott. A királykisasszony éppen ott ült az ablakban, jól látta, hogy mi történik, azt is tudta, hogy ki az a kis galamb, s ahogy a galamb berepült, hirtelen becsapta az ablakot, kívül maradt a sas. Üthette, vághatta csőrével az ablakot, nem eresztették be. Ott a galamb bukfencet vetett, s legény lett belőle megint. Na, többet nem is változott által semmivé, megmaradt legénynek. A király visszament nagy mérgesen a pokolba, János pedig felépítette a palotáját egészen, odavitte a királykisasszonyt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Mikor volt, mikor nem volt - volt valamikor a föld kellős közepében egy cserfa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső ágán ült egy ősz öregember; akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a király a fiainak:

- No, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól kinőttetek az isten markából.

- Hiszen mi meg is házasodnánk - mondták a fiúk -, de hol találjunk hozzánk illőt?

- Ezen én is sokat gondolkoztam - mondta a király -, mert sem keletre, sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.

Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban, összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőket, s amely országnak a földjén leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.

Megcsináltatják a három nyilat s nyílvesszőt, a királyfik ki is lövik hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni, megtalálták a nyílvesszőjüket, az egyik egy, a másik más király udvarában, leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született! Ment, mendegélt erdőkön, mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált a nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza akart fordulni, mikor az Óperenciás-tenger partjára ért, s hát mit látnak szemei! A tengernek közepén van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött magában, még a könnye is kicsordult.

Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol a nyílvesszeje van?

Amint így tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varas béka, s kérdi tőle:

- Mi bajod, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?

Ránéz a királyfi:

- Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?

Mondja a béka:

- Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a bajod. Ugye, szeretnél átalmenni a szigetre, hogy visszahozzad a nyílvessződet? No, ne búsulj, én átalhozom neked, de csak azzal a feltétellel, ha feleségül veszel engem.

Nagyot kacagott a királyfi:

- Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!

- Hát jól van - mondja a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább a nyílvessződet.

Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:

- No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül veszlek.

Azzal felült a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s úgy otthagyta, mintha ott se lett volna. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól.

Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a farán!

- Ugye, meg akartál szökni tőlem? - mondta a béka. - De megállj, ezt még megkeserülöd!

Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi! Mit tudjon csinálni? Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle, ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette őt másodszor is, harmadszor is:

- Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!

Mit volt, mit nem tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle az apja, kérdik a bátyjai:

- No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?

Mondja a királyfi nagy búsan:

- Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!

Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi állatot.

Kérdik tőle ismét:

- Hát hol az asszony?

- Itt van ni! - mondja a királyfi. - Ott ül a lovamon.

Haj, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt mondta neki: fel is út, le is út, többet ne lássa.

Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta megett, nem szólt egy szót sem.

Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás. Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa alá, s elaludt.

Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-köve gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Bezzeg, hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg, hogy megváltozott most a szíve indulatja, szép gyöngén megfogta a felesége kezét, s azt mondta:

- Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:

- Ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Hanem azért azt gondolta magában: "Megállj, mégis megbüntetlek azért, hogy háromszor elhagytál engem!"

Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy háromszor elhagyta.

Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik, meg is kérdezte egyszer:

- Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?

Azt mondja az asszony:

- De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni, hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc, s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres magának feleséget.

- Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem feleségem! - mondta a királyfi - bizony, nem szomorítom meg a szívedet!

A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta magában: "Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél."

Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan fényes ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy a kitagadott fia építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király, hogy bizonyosan az ő bosszúságára építtette a várat az a kitagadott fiú. Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg úgy.

Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint. Visszaüzent az öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.

No bizony, az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap, akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát varázsolt elő, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.

Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő, két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg, amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt, irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer az urának:

- No, lelkem uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél nekem, s utánam mondottad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket?

Azt mondta a királyfi:

- Emlékszem, emlékszem, lelkem feleségem.

- Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?

- Arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem feleségem.

- No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, s isten áldjon.

Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami elmúlt, elmúlt, felejtse el: a szép asszony nem hallgatott rá, csak kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája! Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert - halljatok csudát! - ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a tisztáson, hol akkor éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette. Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.

- No, édes lovam - mondta nagy búsan -, összekerültünk megint, most mehetünk ismét világgá.

Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön átal, ha valahol szolgálatot találna. Addig ment, mendegélt, míg rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s köszön a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:

- Adjon isten jó napot, molnár gazda!

- Adj' isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

- Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.

- No bizony, ha igen, állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem sem gyermekem, sem senkim a világon: ha jól viseled magadat, neked hagyom a malmomat s minden gazdaságomat.

Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy miféle malomba került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta, hogy ki hoz őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.

Meg is kérdezte egyszer az öregtől:

- Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s ki viszi el innét, hogy én azt sohasem látom?

- Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el, amikor te alszol.

- Hát aztán hová viszi?

- Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi királynénk szomorú özvegységben.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor, ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt majd kitörte a "rossz".

- Ne félj - szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet. A malomból jöttem, hogy itt keressek szolgálatot.

- Jól van - mondta a sütőmester -, éppen szükség van sütőinasra, felfogadlak annak.

Hát bezzeg a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide.

Hetek múltak, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekint a sütő ablakán, látja, hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép asszony, éppen az ő felesége! Hej, istenem, nem találta a helyit. Mit csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a gyűrűt a tésztába, és sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű! Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi, nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik. Hívatja a sütőmestert:

- Ki sütötte ezt a cipót?

Mondja a sütőmester:

- A sütőinas, felséges királyné.

- Küldje ide mindjárt.

Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.

Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka, kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott a lovam egy békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! - lepottyantam én is a földre, hogy nagyot nyekkentem belé.

Itt a vége, fuss el véle.

Egyszer volt, hol nem volt, túlonnan túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy gazdaember, s annak egy kicsi legény szolgája, akinek Jakab volt a neve. Mondja egyszer a gazda Jakabnak:

- Eredj, fiam, Jakab, a mezőre, s arasd le a zabot.

Elment Jakab, de az ebadta kölyke nem aratta le a zabot. Nem ám, nem aratta le, de nem is dugta haza az orrát.

Megharagszik a gazda, küldi a kiskutyát, hogy harapja meg Jakabot. Na bezzeg, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab sem aratta le a zabot.

Nosza, küldi a gazda a botot, hogy verje meg a kiskutyát. De a bot nem verte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab sem aratta le a zabot.

Még jobban mérgelődött a gazda, s küldte a tüzet, hogy égesse meg a szófogadatlan botot. De bizony a tűz nem égette meg a botot, a bot nem verte meg a kiskutyát, a kiskutya nem harapta meg Jakabot, s Jakab sem aratta le a zabot.

- Ilyen-olyan, szedte-vette! - kiált a gazda - hiszen megálljatok!

Mindjárt küldte a vizet, hogy oltsa el a tüzet. Haj, de a víz nem oltotta el a tüzet, a tűz nem égette el a botot, bot nem verte meg a kiskutyát, kiskutya nem harapta meg Jakabot, s Jakab sem aratta le a zabot.

- Úgy?! Hiszen csak várjatok.

Egyszeribe küldte a bikát, hogy igya meg a vizet. De bizony a bika nem itta meg a vizet, a víz nem oltotta el a tüzet, a tűz nem égette el a botot, bot nem verte meg a kiskutyát, kiskutya nem harapta meg Jakabot, s Jakab sem aratta le a zabot.,

Küldi a mészárost, hogy vágja le a bikát. Ment a mészáros, de nem vágta le a bikát, bika nem itta meg a vizet, víz nem oltotta el a tüzet, tűz nem égette el a botot, bot nem verte meg a kiskutyát, kiskutya nem harapta meg Jakabot, Jakab sem aratta le a zabot.

Hiszen a gazdának sem kellett egyéb: küldte a szolgabírót, hogy csapassa meg a mészárost. Bezzeg a szolgabíró megcsapatta a mészárost, mészáros levágta a bikát, bika megitta a vizet, víz eloltotta a tüzet, tűz megette a botot, bot megverte a kiskutyát, kiskutya megharapta Jakabot, s Jakab mindjárt learatta a zabot, de úgy, hogy egy szál sem maradott.

Ha csak egy szál zab maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl még az üveghegyeken is túl, volt egy szegény ember s annak három fia. Azt mondja egyszer az ember a fiainak:

- Menjetek el, fiaim, lássatok országot-világot, próbáljatok szerencsét, mert itthon nincs a szegény embernek előmenetele.

A fiúk megfogadták az apjuk tanácsát, s elindultak szerencsét próbálni. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen. Aztán, mikor erősen elfáradtak, letelepedtek egy helyen, elővették a tarisznyájukat, hogy falatozzanak egy keveset. Azt mondja a legidősebb fiú:

- Ne egyék külön-külön mindegyik a maga tarisznyájából, hanem előbb együk meg, ami egy tarisznyában van. Ha az kiürült, fogjunk a másodiknak.

Jól van, hát ebben meg is egyeznek. Először megették a legkisebb fiú elemózsiáját, aztán továbbmentek.

De mikor a középső fiú tarisznyájára került a sor, a legkisebb fiúnak egy falás nem sok, annyit sem adtak. Hiszen ha csak nem adtak volna, de mit tettek! Mikor az öccsük kérte, hogy adjanak neki is valamit, mert az a becsület, kiszúrták a szemét, s otthagyták a szegény fiút.

Elindult szegény vak fiú tapogatózva, ment jobbra, balra, eléfelé, hátrafelé, nem tudta szegény: merrefelé, egyszer csak beléesett egy kútba. No, áldott szerencséje volt, hogy beléesett. Nem volt ebben a kútban víz, színig sárral volt tele, mégpedig csuda erejű sárral. Ahogy beléesett ebbe a sárba, halljatok csudát! egyszeribe megjött a szeme világa. Megint látta a fényes napot, látta az egész világot. Fogta magát, aztán egy jó összetett marékkal felmarkolt a sárból, beletette a tarisznyájába, s ment tovább.

Még egy jó hajításnyira sem ment, jő vele szembe egy kicsi egérke. Le volt törve a dereka, sántított a lábára. Megszólította a fiút:

- Ó, te fiú, segélj rajtam, ha tudsz, bizony nem bánod meg.

A legény kivett a tarisznyájából egy kevés sárt, megkente vele az egérke, lábát, derekát, s hát abban a szempillantásban meggyógyult a sántasága, meggyógyult a dereka is, semmi baja sem volt.

- No, te fiú - mondja az egér -, jótétel helyébe jót várj. Tudd meg, hogy én az egerek királya vagyok. Nesze, adok neked egy sípot. Ha bajba kerülsz, csak fuvintsd meg, a világon ahány egér, mind a segítségedre leszen.

Elveszi a fiú a sípot, a tarisznyájába teszi, megy tovább, és még egy hajításnyira sem ment, megszólítja egy méhecske: annak is össze volt törve a teste.

- Segíts rajtam, te jó fiú, ha tudsz, bizony meghálálom.

Segített ezen is, s a méh is egy sípot adott neki. Azt mondta:

- Tudd meg, hogy én a méhek királya vagyok, s ha bajba kerülsz az életben, csak fuvintsd meg a sípot, a világon amennyi méh, mind a segítségedre lészen.

Továbbmegy a fiú, s hát az út szélén egy farkas fekszik. Össze volt törve minden csontja, porcikája, nem tudott megmozdulni. Kérte ez is a fiút:

- Segíts rajtam, te jó fiú, bizony nem bánod meg.

A fiú nem akarta meggyógyítani, mert attól félt, hogyha meggyógyítja, még összetépi őt a farkas. De addig könyörgött a farkas, hogy a fiú megkönyörült rajta. Ennek is bekente sárral a testét, s ím, abban a szempillantásban talpra szökött, nagy erős állat lett belőle.

- No, te fiú - mondta a farkas -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy sípot. Ha bajba kerülsz, csak fuvintsd meg, s amennyi farkas a világon, mind a segítségedre lészen.

Most már a fiúnak három sípja volt, s ment, amerre a szeme látott, hegyeken, völgyeken átal. Addig ment, mendegélt, míg a király városába nem ért. Ott felment a királyhoz, s beszegődött hozzá inasnak.

No, itten jó helyre szegődött, ott voltak a bátyjai is szolgálatban. Bezzeg megijedtek, hogy kiderül a hitványságuk, s elkezdtek tanakodni, hogy s mint pusztíthatnák el az öccsüket. Ők bizony felmentek a királyhoz, s azt mondták:

- Felséges királyunk, akit most fogadott, azt mondta nekünk, hogy ami gabona van az országban, egy éjjel mind a felséged padlására tudja hordani.

- No, ezt szeretném látni - mondta a király. - Küldjétek ide azt az inast mindjárt.

- Igaz, hogy ezt meg ezt mondta? - kérdi a király.

- Nem mondtam én senkinek, felséges királyom.

- De így, de úgy, szél zúgatlan nem indul. Ha ma éjjel az ország gabonáját a padlásomra nem hordod, karóba kerül a fejed!

Kimegy a fiú nagy búsan, nem tudta, hogy mit csináljon: elszökjék-e, maradjon-e. Amint tűnődik, bucsálódik magában, eszébe jut, hogy az egerek királya mit mondott neki. Belefuvint a sípjába, abban a minutában ott volt előtte az egér, s kérdezte:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja a fiú, hogy mit kíván tőle a király.

- No, ha csak ennyit kíván, s nem többet - mondotta az egerek királya - feküdj le s aludj!

Azzal elszaladt az egerek királya, egy óra sem telt belé, jöttek az egerek a világ minden részéből, s hordották a búzát s a rozsot s mindenféle gabonát, egy szem nem sok, annyit sem hagytak, mind a király padlására vitték.

De bezzeg kellett támogatni a padlást vasrudakkal, gerendákkal, mert recsegett-ropogott a tenger gabona alatt.

Ámult-bámult a király, mert sok csudát látott, de még ilyet soha világon való életében. Hanem a legényeket majd megette a méreg. Megint összesúgtak-búgtak, felmentek a királyhoz, s jelentették:

- Felséges királyunk, azt mondta nekünk az a fiú, tud ám ő még többet is.

- Ugyan bizony, hogy tudhat még ennél többet? - kérdezte a király.

- Hiszen mi sem hisszük - mondották a legények -, de nekünk azt mondta, hogy a király palotájától a piacig egy viaszhidat épít egy éjjel.

- No, ezt igazán szeretném látni - mondja a király. - Mindjárt küldjétek ide azt a fiút!

Jő a fiú, kérdi a király:

- Igaz-e, hogy ezt meg ezt mondtad?

- Nem mondtam én semmit, felséges királyom.

- Csak ne tagadd, mert szél zúgatlan nem indul. Ha ma éjjel az én palotámtól a piacig viaszhidat nem építesz, bizony mondom, karóba kerül a fejed.

Kimegy a fiú, nagy búsan tűnődik, évelődik magában, már világgá is akar menni nagy bánatában. Hanem eszébe jut, hogy adott neki egy sípot a méhek királya is. Belefuvint a sípba, jön a méhek királya, s kérdi:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja, hogy mit parancsolt a király.

- Ó te jó fiú - mondja a méhek királya -, csak nagyobb bánatod ne legyen. Eredj s aludj, a többit bízd rám.

Lefekszik a legény, s azzal a méhek királya összegyűjti, ami méh van a világon, s éjfélig felépítik a viaszhidat. Kinéz reggel a király az ablakon, látja a viaszhidat, s hanyatt esett nagy csudálkozásában.

Mérgelődtek a legények, nem tudták már, hogy mihez fogjanak.

Harmadszor is felmentek a királyhoz, s azt mondták:

- Felséges királyom, ez az inas már megint járatja valamin az eszét. Azt mondta nekünk, hogy reggelre elhozza a tizenkét legerősebb farkast.

Azt gondolták, hogy ezt már csakugyan nem tudja megtenni. Ha farkasokért megy, azok tépik össze, ha nem megy, akkor karóba kerül a feje.

- Küldjétek ide azt a fiút - mondotta a király.

Fölmegy a fiú a palotába, kérdi a király:

- Igaz-e, amit rólad beszélnek?

- Nem szóltam én senkinek egy szót sem - mondotta a fiú.

- De ilyen-olyan ördöngös legénye, szél zúgatlan nem indul. Az ország gabonáját összehordottad, a palotámtól a piacig viaszhidat építettél, elhozd nekem reggelre a tizenkét legerősebb farkast, mert különben halálnak halálával halsz meg.

De most búját sem mondotta a legény, gondolta magában: hozok én ide annyi farkast, amennyi katonája királynak még nem volt. Belefuvint a sípjába, jön a farkas, kérdi:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

Mondja, hogy mit akar a király.

- Ne búsulj semmit - mondotta a farkas -, hozok én ide nem tizenkettőt, idehozom, amennyi farkas van a világon. Te csak vigyázz, mikor megérkezünk, ülj fel a hátamra, végy egy ostort a kezedbe, s hajts mindenkit, akit a szemed előtt látsz.

Hát, halljatok csudát! Úgy éjféltájban jönnek a farkasok, rettentő ordítással, de annyian jöttek, hogy a városban nem fértek. Ellepték a város határát, még azon túl is. Akkor felült a fiú a farkaskirály hátára, be a király udvarába, neki a farkasok a királynak, az udvarbéli népeknek, ki elszaladt, kit széjjeltéptek, senkit sem kíméltek, csak a királykisasszonyt.

Ezt a fiú mindjárt feleségül vette, elfoglalta az egész országot, ő lett a király, s még ma is él, ha meg nem halt.

Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal reá rántottak, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények bizony megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.

Azt mondja egyszer a legidősebb az anyjának:

- Édesanyám, süssön nekem egy hamuba sült pogácsát, mert én elindulok szerencsét próbálni.

Süt is a szegény asszony, s a legény elindult világgá. Megy, mendegél ország-világ ellen, hegyen-völgyön átal, s egy aranyos kúthoz ér. Letelepedik melléje, előveszi a hamuba sült pogácsát, s falatozni kezd belőle. Amint ott eddegélne, csak elejbe szökik egy kis egérke, s azt mondja:

- Hallod-e, te legény, adj egy falást abból a pogácsából, éppen hét napja, hogy egy befaló falást sem ettem.

- Nem bánom én - mondja a legény -, ha hetvenhét napja nem ettél is, bár nekem legyen elég.

Csak elcincog nagy szomorúan az egérke, bebújt egy likba, a legény pedig továbbmendegélt. Addig ment, addig ment, hogy éppen a király városába ért. Egyenesen a király palotájának tartott, leült a kapu elejbe, s ott várta a jó szerencsét. Hát egyszer csak kijő a király maga, meglátja a legényt, még köszön is neki, s megkérdezi:

- Mi járatba vagy, te szegény legény?

- Én bizony, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, szolgálatot keresek, ha valahol találnék.

Azt mondja a király:

- Gyere csak be, te legény, van az udvaromban száz darab nyúl, ezeket rád bízom. Hajtsd ki a mezőre, de úgy őrizd, hogy el ne találjon veszni egy is, mert aztán a nyulak s a fejed!...

Másnap reggel kihajtja a legény a száz darab nyulat, de bizony, ahogy kiértek a mezőre, százfelé futottak. Haj, megszontyolodik a legény, még nézni sem mert a király palotája felé, megfutamodott, s hazáig meg sem állott. Elbeszéli otthon, hol járt, merre járt, mi minden történt vele. Előáll erre a második legény, hogy most már ő próbál szerencsét, s erőst köpte a tenyerét, hogy ő - tudom istenem - megőrzi azt a száz nyulat, ha addig él is. Hanem az is úgy járt "kivilágos világra", mint a legidősebb. Az aranyos kútnál ő is leült falatozni, az egérke tőle is kért egy falást a hamuba sült pogácsából, de ő bizony nem adott. Aztán addig ment, míg a király városába nem ért, beszegődött a királyhoz, de ahogy első reggel kicsapta a nyulakat a mezőre, a száz nyúl éppen százfelé futott.

Hazament ez is nagy szomorúan, s most már a legkisebb legény cihelődött neki: hátha neki jobban vált a szerencse. Süt az anyja egy hamuba sült pogácsát, akkorát, mint egy jó nagy taligakerék, s azzal elindul világgá. Megy, mendegél, s elérkezik az aranyos kúthoz. Amint ott eddegélne, csak elejbe fut az egérke, s igen szépen kéri, hogy adjon neki egy falás pogácsát, mert éppen tizennégy napja, hogy nem evett.

- Jó szívvel, te kicsi egérke - mondta a legény -, úgyis talán nem kell ebből a pogácsából sokáig élnem.

Megköszöni az egérke, s azt mondja:

- No, te szegény legény, jótétel helyébe jót várj. Két bátyádtól kértem már, egyik sem adott, de nem is volt szerencséje egyiknek sem.

Azzal befutott a likba, s egy kicsi kürtöt hozott magával.

- Ezt a kürtöt neked adom - mondta az egérke -, tedd el, még hasznát veheted.

- Ugyan bizony, mit tudok én ezzel csinálni? - kérdi a legény.

- Csak vidd el - mondta az egérke -, s akármi veszedelemben légy, fuvintsd meg, s minden rossz jóra fordul.

"No! - gondolja magában a szegény legény - ha nem használ, nem is árt, elviszem magammal" - s bedugta a tarisznyájába, továbbindult, s meg sem állott a király városáig, s abban is a király palotájának kapujáig.

Megérkezik, letelepedik a kapuban, s hát egyszer jön a király.

- Mit keresel itt, te szegény legény? - kérdezi a király.

Elmondja, hogy miben fáradozik: szeretne valami jó helyen szolgálatba állani.

- Éppen jó helyen jársz - mondta a király -, van száz nyulam, ezeknek egy ügyes pásztor kéne, mert eddig még nem akadt kedvem szerint való.

Egyszeribe kezet adnak, de a király ugyancsak lelkére köti a legénynek, hogy el ne vesszen a nyulakból egy is, mert aztán a nyulak s a feje...

Jól van. A legény másnap reggel kimegy a mezőre a száz darab nyúllal, de még meg sem szagolják ezek a füvet, ahány, annyifelé iramodik.

- Haj, haj! Álljatok meg, hé! - kiált a legény - mit csináljak most már? - Eszibe jut a kürt, előrántja, belefuvint, s hát a száz darab nyúl egyszerre megfordul, s úgy összefut, mint megannyi juh.

Látta ezt a király a palota tornácából, megcsavargatta a fejét, semmiképpen el nem tudta gondolni, hogy miféle ördöngös praktikával gyűjtötte össze a legény azokat a nyulakat.

"No, megállj! - gondolta magában - azért ma mégis hiányzik majd legalább egy a százból. Ha nem, egyéb próbára teszlek."

Mindjárt megparancsolja egy szolgálónak, hogy menjen ki a mezőre egy zsákkal, s kérjen a pásztortól egy nyulat a király nevében.

Kimegy a leány, kéri a nyulat, de a legény azt mondja, hogy ő bizony nem ád, mert neki a feje drága.

- De így s de úgy - mondja a leány -, vendégség lesz a háznál, s a király mindkettőnknek fejit veteti, ha nem lesz nyúl az asztalon.

Amint így huzalkodának, honnét, honnét nem, csak ott terem a kicsi egérke, s odasuttint a legénynek:

- Csak adj oda egyet, ne félj, a többit bízd reám.

A legény hallgat az egérke szavára, fülinél fog egy nyulat nagy hirtelen, bedugja a zsákba, s a leány elindul vele. Abba a minutába csak felszökik az egérke a zsákra, s míg a leány százat lépne, kirágja a zsák végét, a nyúl kiugrik belőle, s úgy visszafut a többihez, mintha szemit vették volna ki. Az egérke pedig leszökött a zsákról, hirtelen felkapott egy nagy darab tehéntrágyát, beledugta a zsákba a nyúl helyett.

Megy este a legény haza, bétereli a száz nyulat a nagy kapun. Hát jő elejbe a király, dúl-fúl, hogy reng belé az udvar.

- Gyere csak, gyere, te kötélrevaló, mit küldöttél nekem a zsákban!

Felel a legény:

- Én bizony nyulat, felséges királyom.

Hívják a szolgálót:

- Mit adott neked a pásztor, te leány?

- Nekem bizony, felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, igazán nyulat adott.

- Hm! - mondja a király - míg ilyet sem ettem világi életemben, hát most már hol a nyúl?

Számlálják a nyulakat egyszer, kétszer, háromszor, de csak mindig száz jött ki.

- No, hallod-e, te szegény legény - mondta a király -, még ilyen pásztorom sem volt, hogy küldjön is nyulat, s ne is hiányozzék. Hát mit kívánsz?

- Csak egy zsák pénzt, felséges királyom, mert nagy a szegénység otthon.

A király tüstént méretett egy istenes nagy zsák pénzt, hogy a legény tizenkét ökörrel húzatta haza. De bezzeg olyan erősen meggazdagodtak, hogy csudájára jártak messze földről.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.

TAMÁS KOCSIS

Egyszer volt egy szegény ember s annak egy fiacskája. Még ölbeli volt a gyermek, s meghal a szegény ember meg a felesége, s árván maradt a fiúcska, apa nélkül, anya nélkül, minden nélkül.

A falubeliek adtak neki ételt-italt, dajkálták isten nevében. Hanem mikor kilencesztendős volt a fiú, akkor már meg tudta gondolni, hogy két kezével is megkereshetné a kenyerét.

Elbúcsúzott a falubeliektől, s indult toronyirányban, hogyha valahol szolgálatot találna. Még túl sem volt a falu határán, találkozik egy gazdaemberrel, s ez megkérdi tőle:

- Hová, merre, fiacskám?

Mondja a fiú:

- Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram.

- No, ha szolgálatot keresel, jó, hogy találkozunk, mert én meg szolgát keresek. Gyere, fiam, szegődj be hozzám, csak egy öreganyám van, senki más nincs a háznál, s aztán nálam csak három nap egy esztendő.

Megörült a fiúcska, ment a gazdaemberrel, azt sem kérdezte, hogy mi lesz a bére. No de a gazdaember megkérdezte:

- Hát aztán, édes fiam, mi bért adjak egy esztendőre?

Azt mondja a gyermek:

- Ne adjon nekem semmit, bátyámuram, csak ételem, italom legyen elegendő, holtig elszolgálok kigyelmednél.

Jól van, gondolta magában a gazdaember, s közben szépen hazaértek. Mondja otthon az anyjának:

- Na, öregszülém, fogadtam szolgát.

Megnézi az öregasszony a fiút, s azt mondja:

- Bizony nem szolgát fogadtál te, édes fiam, mert az a gyermek még előbb-utóbb urad lesz neked.

- Ugyan bizony, édes szülém - mondja a gazdaember -, mit gondol kigyelmed, hogy ez a szegény gyermek, akinek sem apja, sem anyja, semmiféle nemzetsége, az én uram legyen valaha?

- Jól van, jól - dünnyögött az öregasszony -, majd elhiszed, ha meglátod.

Tovább ezt a beszédet nem folytatták, leültek az asztalhoz, adtak a gyermeknek ételt-italt elegendőt, hanem annyit megevett, hogy három nagy ember sem ehetett volna többet.

Mikor a vacsorának vége volt, kérdi a gazda:

- No, édes fiam, eszel-e még?

- Nem én, gazduram, mert én jóllakám, ha még volna, béraknám.

- No bizony, ha béraknád, csak egyél, fiam, én nem sajnálom. Ugye, kend sem, édes szülém?

- Nem, fiam, nem - mondta az öregasszony, s tett az asztalra túrót, szalonnát, ropogós cipót s minden jót, ami volt.

Mind egy falásig megette a gyermek, amit elejébe raktak.

- No, fiam, eszel-e még? - kérdezte a gazda.

- Nem, gazduram, nem. Én bizony jóllakám, s ami volt, azt bérakám.

- Ha jóllaktál, feküdj le!

Lefeküdt a gyermek, de már pitymallatkor föl is keltette a gazda, s vitte ki a mezőre kapálni. Beállította egy földbe, s mondta neki.

- Kapálj, fiam, amíg látsz, estig haza se jöjj!

Hát hiszen kapált is a fiú, de annyit, hogy negyven ember se kapálhatott volna többet. Kimegy este a gazda, nézi, hogy mit csinált a fiú, a szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól.

Mondta is otthon az édesanyjának:

- No, édes szülém, nemhiába eszik sokat ez a gyermek, de bizony sokat is dolgozik.

Aközben elmúlt a három nap, kitelt az esztendő, s kérdi a gazda:

- Hát, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e nálam még egy esztendőre?

- Itt biz én, bátyámuram, ha kigyelmed is úgy akarja.

- Jól van, fiam, csak maradj, de mondd meg, mi bért kívánsz, nehogy aztán a végin meg ne értsük egymást.

- Ne féljen, gazduram, nem kell nekem semmi, csak ételem-italom legyen elegendő.

Ott maradt második esztendőre is, és az is csak elmúlt hamarosan. Akkor megint mondja a gazda:

- No, fiam, kitelt az esztendő, itt maradsz-e nálam, vagy továbbmégy?

- Nem megyek én semerre, gazduram, ha kigyelmed is meg az öreganyám is úgy akarja.

Azt mondja az öregasszony:

- Csak maradj, édes fiam, én nem bánom, hanem mégis mondanád meg, hogy mi bért kívánsz, mert mi bizony nem kívánjuk ingyen való szolgálatodat.

Ismét csak azt mondta a gyermek:

- Nem kívánok én semmit, csak ételem-italom legyen elegendő - s ott maradt a harmadik esztendőre is.

Hanem mikor a harmadik esztendő kitelt, mégis meggondolkozott, hogy ő már fickólegény is volna már vagy mi, nem ülhet mindig egy helyben, elmegy tovább szerencsét próbálni.

Kérdi utolsó este a gazda:

- No, fiam, mit gondoltál, itt maradsz-e jövő esztendőre?

Felelt a fiú:

- Majd megmondom, gazduram, ha jóllakom.

Mondja a gazda az anyjának:

- Ennek a mi szolgánknak adjon jó vacsorát, édes szülém, mert úgy vettem észre, hogy nem akar itt maradni. Nekem azt felelte, hogy csak akkor mondja meg, ha jóllakott.

Bezzeg, hogy adtak jó vacsorát. Felraktak az asztalra minden jót, ami volt. Jóllakhatott volna egy vendégsereg. Mikor aztán a vacsorának vége volt, kérdi az öregasszony:

- Hát, édes fiam, mit gondoltál, elmégy-e tőlünk, vagy itt maradsz?

Azt mondja a fiú:

- Ne haragudjék, lelkem öreganyám, de több esztendőre nem maradok itten. Elmegyek, hogy lássak országot-világot.

- Jól van - mondja az öregasszony -, eredj, édes fiam, szerencse kísérjen minden utaidban. De már most csakugyan mondd meg, mit fizessünk háromesztendei szolgálatodért?

- Ne fizessen semmit, lelkem öreganyám, ételem-italom volt itt elegendő, egyéb nem is kellett.

- De már én nem kívánom ingyen való szolgálatodat - mondja az öregasszony. - Adok mindennapra legalább hét garast, fogadd el szívesen.

Ott mindjárt ki is számították, hogy kilenc napra hány garas jár. Úgy számították, hogy hatvanhárom garas. Hát éppen jól számították!

Lefizették a hatvanhárom garast, adtak neki még egy bivalybőr nadrágot, s azzal útnak eresztették.

Elindult a legény (mert most már jó nagy legényecske volt), ment hetedhét ország ellen, egyenesen Magyarország kellős közepébe.

Hét napja ment már, s nem talált útjában sem falut, sem várost, csak hetedik nap este ért egy rengeteg nagy erdőbe. Ott nagy fáradtan lefeküdt egy fa alá, s elaludt.

Hát azon az éjen azt látta álmában, hogy azon az úton, amelyen elindult, vissza ne menjen, mert hogyha visszamegy, elveszti a hatvanhárom garasát, de még a bivalybőr nadrágját is, csak menjen előre, keresztül a nagy erdőn, s ha kiért az erdőből, forduljon jobb kézre, balra világért se. Ott meglát egy királyi palotát, menjen oda egyenesen, felfogadják bizonyosan, mert éppen most csapta el a király a parádés kocsisát.

Indult egyenesen a királyi palotához. Ott a kapu előtt megállott, s kérdi az istrázsát, hogy van-e szüksége a királynak szolgára.

- Bizony van, öcsém - mondta az istrázsa -, éppen jókor hozott a szerencse, mert a király most csapta el a parádés kocsisát.

Fölmegy a palotába, bevezetik a király színe elé, s mondja, hogy hallott, amit hallott, fogadja fel őt a király parádés kocsisnak, bizony nem bánja meg.

- Jól van, fiam - mondta a király -, látom, hogy szemrevaló legény vagy, de tudsz-e bánni lóval?

Feleli a legény:

- Nemigen próbáltam, felséges királyom, de most megpróbálom.

Hát a király felfogadta, levitte mindjárt az istállóba, s ott azt mondta a legöregebb kocsisnak, hogy míg ez a legény beletanul, addig csak ő legyen a parádés kocsis. Ennek az új kocsisnak pedig a legalávalóbb lovakat adják kezére. Hadd lám, mire tud menni azokkal.

Mindjárt kezére adták a legalávalóbb lovakat, a hozzá való szerszámokat: kefét, vakarót s mindent.

De hogy szavamat össze ne keverjem, minden kocsisnak külön istállója volt, s egy-egy kocsisnak három szál gyertyát adtak éjszakára.

A többi kocsis mind meggyújtotta estére a gyertyákat, de az új kocsis nem, és mégis olyan szertelen világosság volt az ő istállójában, hogy a csuda ölte meg a legényeket, miféle ördöngös mestersége lehet az új kocsisnak.

Mindjárt összesúgtak-búgtak a cselédek, hogy bizonyosan összegyűjti a gyertyákat, s jó pénzért eladja. Fel is ment a legöregebb kocsis a királyhoz, s jelentette, hogy az új kocsis nem lehet becsületes legény, mert soha egy szál gyertyát sem gyújt, s mégis rettentő világosság van az istállójában.

"Hm - gondolja a király -, ezt már csak megnézem, hogy mi lehet." - Lemegy éjszakának idején az istállóba, s hát csakugyan olyan világosság van ott, hogy majd megvakult belé, pedig egy szál gyertya sem égett.

De volt, ami volt csudálatos ebben, csak akkor ámult-bámult igazán a király, mikor a lovakat látta. Szebb volt egyik a másiknál, ragyogott a szőre valamennyinek. Megy a többi istállóba, nézi ott is a lovakat, s hát a kutyának való volt mind.

Hej, megmérgelődött a király. Hiszen csak még egy rossz szót halljon erre a legényre. Amennyi lova volt, mind az ő kezére adta, s most már csakugyan megtette parádés kocsisnak.

No, telik-múlik az idő. Mondja egyszer a király a feleségének:

- Hallod-e, feleség, befogatok a parádés kocsissal, hadd lám, mit tud.

- Az bizony jó lesz - mondja a királyné -, próbáljuk meg.

Egyszeribe leküldik az inast az istállóba, üzenik a kocsisnak: fogjon be hat lovat a parádés hintóba.

- Jól van - veti oda a kocsis -, tudtam én azt már előtted.

Visszamegy az inas, s jelenti a királynak, hogy a kocsis milyen gorombán felelt. Nagy haraggal mondta: jól van, tudtam én azt már előtted.

- Hadd haragudjék - mondta a király -, majd megbékül a maga kenyerén.

Eközben a kocsis kihúzza a hintót a szín alól, jól megvizsgálta a kerekeket, kerékszöget, tengelyt s mindent. Aztán kivezetett az istállóból hat aranyszőrű paripát. Hanem az ördögadta legénye mind a hat lovat megfordítva fogta be.

Látja ezt a király az ablakból, megcsóválja a fejét, hívja a királynét is, hadd nézze, mit csinál az ő legényük.

- Bolond ez a legény, feleség - mondja a király.

- Hadd csináljon úgy, amint neki tetszik - mondja a királyné -, majd meglátjuk, hogy indítja el így a lovakat.

Azzal lementek, felültek a hintóra, egy szót sem szóltak a kocsisnak, csak várták, hogy mit csinál.

Hát bizony az azt csinálta, hogy felszökött a bakra, kieresztette az ostorát, nagyot rittyentett, hogy rengett belé az udvar, s uccu neki, kitáncolt a hat ló az udvarból olyan módosan, mintha csak fejjel előre lettek volna fogva, s ahogy a kapun kiértek, repültek a hintóval sebes szélnél is sebesebben.

De bezzeg megcsodálta ezt mindenki, aki látta. Nagy híre ment a kocsisnak mindenfelé, s örült a király is, hogy neki olyan kocsisa van, amilyen nincs több kerek e világon. Ahogy hazaértek, a király nagy örömében egy véka aranyat ajándékozott a kocsisnak. A királyné pedig azt mondta, csak menjen fel hozzá reggel a palotába, majd ő megajándékozza valamivel.

Fölmegy reggel a kocsis a királynéhoz, s a királyné adott neki három arany hajszálat, s azt mondta:

- Tedd el, fiam, ezt a három hajszálat, s vigyázz jól rájuk, mert ezek neked mindig igazat jelentenek, ha nem tudnád, mit cselekedjél.

Megköszöni az ajándékot illendőképpen a kocsis, azzal lemegy az istállóba, ott elkúrálja a lovakat.

Hát egyszer csak jön az inas az üzenettel, hogy fogjon be mindjárt, azt parancsolja a királykisasszony.

Befog a kocsis éppen azonmódúlag, mint azelőtt való nap, s meghordozza a királykisasszonyt is. Mikor visszajöttek, kérdi a király:

- No, édes leányom, hogy esett a kocsikázás?

- Jólesett édesapám - felelt a királykisasszony -, csak azt szeretném tudni, hogy mi a neve a kocsisunknak.

Azt mondja a király:

- Én csak annyit tudok, leányom, hogy Tamásnak hívják, a másik nevét bizony nem kérdeztem, amikor beszegődött.

- Hát ha nem tudja, édesapám, akkor adok én neki nevet. Legyen az ő neve Oktalan Tamás, mert ilyen bolondul nem láttam még bánni lóval, pedig már sok kocsis megfordult az udvarunkban.

Jól van, ez ennyiben maradt.

Másnap reggel kimegy Tamás az udvarra, az istálló előtt egyet s mást eltisztogat, söpörget, de a királykisasszony is ott könyökölt az ablakon, s lekiált onnan:

- Tamás!

Néz Tamás erre-arra, mindenfelé, s nem lát senkit.

Lekiált a királykisasszony másodszor is:

- Tamás!

Tamás csak néz mindenfelé, hogy ugyan ki szólítja őt, de nem látott senki lelket.

Harmadszor már azt kiáltja a királykisasszony:

- Oktalan Tamás!

Most már Tamás egyenest az ablakra nézett, s úgy a királykisasszonyon felejtette a szemét, hogy az csak elfehéredett, mint a fehérített vászon, s mindjárt visszahúzódott az ablaktól.

Még ez órában halálos beteg lett a királykisasszony, hanem hogy mi okozhatta hirtelen nagy betegségét, a leghíresebb doktorok sem tudták kitalálni. Eleget faggatta a király s a királyné:

- Minek vagy a betegje, édes leányom?

De a királykisasszonynak a szavát sem lehetett venni, csak fehéredett, hervadozott szegény. Volt az udvarban egy öreg banya, aki még a királynak volt a dajkája, ez egyszer bemegy a királyhoz, s mondja:

- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én azt gondolom, hogy a királykisasszony szerelem betegje, s meg nem gyógyul addig, míg annak, akit szeret, felesége nem lesz.

Mondja a király a feleségének, hogy mit hallott az öreg banyától, hátha igaza lesz.

- Biz az igaz lehet, édes uram - mondja a királyné.

Vallatóra fogták mindjárt a leányt: mondja meg, kit szeret, ne szégyellje tőlük. Az a leány sorsa, hogy előbb-utóbb főkötő alá kerüljön.

Előveszik, kérdezik, faggatják, de a királykisasszony nem vallotta meg, hogy kit szeret. Azt mondta: inkább meghal, mégsem mondja meg senkinek.

Búsult a király s a királyné is. Sírás volt éjjelük-nappaluk, hogy ím, most kifogynak egyetlen leányukból. Összehívatták valahány bölcs ember volt az egész országban, hogy ezek adjanak tanácsot.

Összejöttek öreg bölcs emberek, táltosok, jövendőmondók, éjjel- nappal tanakodtak, s egy sem tudta kitalálni, hogy kit szerethet a királykisasszony.

Ismét bemegy az öreg banya a királyhoz, s mondja:

- Felséges királyom, az a sok bölcs ember hiába tanakodik, mert úgysem találják ki, hogy kit szeret a királykisasszony. De én akármi legyek, ha nem valamelyik udvarbeli legénynek a betegje. Én azt tanácsolom felségednek, hogy öntessen egy aranytulipántot, azt tegye ki az udvar közepén egy asztalra, sétáltassa el a tulipánt előtt, ahány legény van az udvarában, s amelyik előtt kinyílik a tulipánt, annak a betegje a királykisasszony.

- Jól van - mondja a király -, nem hinném, hogy így legyen, de megpróbálom.

Még aznap öntetett egy aranytulipántot, az udvar közepén kitette egy asztalra, azzal előrendelte mind az udvarbéli legényeket, hogy sétáljanak el a tulipánt előtt.

Ottan sétáltak minden rendű és rangú legények, úrfiak és cselédek, s hát amint Tamás kocsis elsétált a tulipánt előtt, abban a szempillantásban kinyílik.

Hej, uram, teremtőm, szörnyű haragra gerjedt a király. Hogy az ő leánya egy kocsislegényt szeressen! Ment föl a palotába, s kérdezte a leányát:

- Leányom, édes leányom, igaz-e, hogy Tamás kocsist szereted, s az ő betegje vagy?

Felelte a királykisasszony:

- Igaz, igaz, lelkem édesapám, s meg is halok, ha az övé nem lehetek.

- No hát inkább halj meg! - mondta szörnyű haraggal a király. - De meghal az a hitvány parasztlegény is!

Hiába sírt-rítt a királyné, hiába könyörögtek az udvarbéli fő-fő emberek, szörnyű nagy haragjában elevenen befalaztatta a leányát, s hívatta a hóhért, hogy Tamás kocsist akassza fel.

No, hanem Tamás is észrevett valamit, s amíg előkerült a hóhér, elszelelt az udvarból. Ment szegény feje, azt sem tudta merre, tele volt a szíve nehéz búbánattal, mert ő is szerette a királykisasszonyt.

Mind azon tűnődött, azon bucsálódott, hogy s mint tudja kiszabadítani a királykisasszonyt szörnyű sírjából.

Ment, mendegélt, beért egy rengeteg nagy erdőbe, s ottan talált egy kicsi házat.

Benéz oda, vajon ki lakik ott? Ott bizony egy öregasszony lakott, de olyan öreg, hogy az orra a térdét verte. Köszönt neki illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyám!

- Adjon isten, édes fiam. Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

- Hej, lelkem öreganyám - mondja Tamás -, én halál ellen bujdosok.

Azzal elmondja az ő szomorú történetét.

Azt mondja az öregasszony:

- Ne búsulj, fiam, nesze, adok neked egy kalapácsot, ez majd összerontja azokat a kőfalakat. Neked csak azt kell mondani: "Üssed, verjed, kalapácsom!" Egyéb gondod ne legyen. Hanem előbb menj el még a nénémhez, nem messze lakik innen, az is ád valamit.

Megköszönte Tamás az öregasszony nagy jóindulatát, s ment a másik öregasszonyhoz. Annak is elpanaszolta az ő szomorú történetét, s ez az öregasszony adott neki egy aranyvesszőt.

Azt mondta:

- No, fiam, akárhol jársz, hegyen-rónán, ha bajba kerülsz, csak sújtsd meg ezzel a vesszővel a földet, s mindjárt akkora víz fakad a helyén, akárcsak a Duna. Hanem most menj el még a nénémhez, aki nem messze lakik innen, az is ád valamit.

Ment egyenest a harmadik öregasszonyhoz, de már annak a házát egy hétfejű sárkánykutya őrizte. Ahogy meglátja Tamást, nekiugrik, de áldott szerencséjére észrevette az öregasszony, s kikiált az ablakon:

- Hogy a farkasok egyenek meg! Nem látod, hogy vándorlólegény?

A kutya egyszeribe megjuhászodott, s Tamás bement a házba.

- Ne is mondd, hogy miben jársz - fogadta az öregasszony -, tudom, hogy a húgom igazított ide. Azt is tudom, hogy halál ellen bujdosol. Hát csak ne búsulj, édes fiam. Adok neked egy kardot, s ennek csak azt kell mondani: "Kard, ki hüvelyből!" S ha annyi ellenség támad rád, hogy ég és föld belefeketedik, akkor is megvéd ez. Most pedig fordulj vissza, fiam, ha jól sietsz, a királykisasszonyt még életben találod.

Megfordul Tamás, nyaka közé vette a lábát, szaladt vissza, s mire éjfélt ütött az óra, odaért ahhoz a tornyocskához, amelyikbe a királykisasszonyt falazták, szólt mindjárt a kalapácsnak:

- Üssed, verjed, kalapácsom, hogy reggelre egy kő se maradjon a máson, s mondd meg a királykisasszonynak, hogy jöjjön utánam. Elmentem erre s erre, rengeteg erdőbe, ottan majd megtalál egy öregasszonynak a házában.

Azzal Tamás, nehogy a strázsák észrevegyék, visszafordult a rengeteg erdőbe, a kalapács pedig miszlikbe verte a tornyocskát, s megmondta a királykisasszonynak, hogy mit üzent Tamás. Mire hajnalodott, a királykisasszony ott volt az öregasszony házában. Hej, istenem! Volt öröm! Most már övék a világ. Úgy elmennek, hogy hírüket sem hallja senki.

Az ám, de reggel, mikor felébredt a király, kinézett az ablakán, s látja, hogy híre-pora sincs a tornyocskának. Összehívatja nagy haraggal az udvarbélieket, vallatja, hogy ki szabadította ki a királykisasszonyt. De vallathatta, nem tudott senki semmit. Akkor előállott egy jövendőmondó, s azt mondta:

- Felséges királyom, ez a Tamás mestersége, más ezt nem tehette. De mondom is felségednek, hogy ezzel a legénnyel ki ne kössön, mert ha az egész ország népével ellene megy, akkor sem bír vele, s meglátja felséged, hogy előbb-utóbb ő lesz az úr ebben az országban.

Hiszen egyéb sem kellett a királynak. Hogy ő ne bírjon egy hitvány kocsislegénnyel! Mindjárt trombitát fúvatott, dobot veretett, s indult nagy sereggel Tamás után. Tamás az erdő szélén sétált a királykisasszonnyal, s hát egyszerre rettenetes porfelleg kerekedik, de akkora, hogy eget-földet, mindent beborított.

- No, lelkem - mondja a királykisasszonynak -, most mit csináljunk? Elfussunk vagy elbújjunk? Látod, jő az apád szörnyű nagy sereggel!

- Bújjunk el, bújjunk el - mondta a királykisasszony, hanem Tamás egyet gondolt, s azt mondta, hogy ő bizony nem bújik el, nem fél két ország népétől sem.

S ahogy közeledett a király a sok katonával, megsújtotta a földet aranyvesszejével, s hát egyszerre akkora folyóvíz hasadt ki a földből, akárcsak a Duna, még annál is nagyobb.

Azzal leültek a folyóvíz partjára, s Tamás átkiabált a katonáknak:

- Na, gyertek, ha tudtok!

Hiszen átalmenni nem tudtak, de bezzeg lőttek puskával, ágyúval, csak úgy fütyült a fejük fölött a szörnyű sok golyóbis.

De most már Tamás sem vette tréfára a dolgot. Szól a kardjának:

- Kard, ki hüvelyből! Vágjad, ahol éred! Csak a királyt ne bántsd!

S ím, lássatok csudát!

Átalröppent a kard a széles folyóvízen, aprította a katonákat, mint a torzsát. Jó, ha maradt kettő-három hírmondónak a királyon kívül.

Mikor a kard visszaröppent, Tamás felvette az aranyvesszőt, azzal a folyóvíz összecsapódott, eltűnt, mintha nem is lett volna, s Tamás a királykisasszonnyal szépen átsétált a királyhoz.

De bezzeg könyörgött a király, hogy hagyja meg legalább az ő életét, ha már elpusztította a sok szép katonáját. Azt mondotta Tamás:

- Aki az édes leányát négy fal közé temetteti, kegyelmet nem érdemel. Hát te mit mondasz? - kérdezte a királykisasszonyt.

- Én azt mondom - felelte a királykisasszony -, hogy hagyd meg az édesapám életét.

- Jól van - mondta Tamás -, hanem előbb meglátom, hogy mit jelent az három aranyhajszál, amit egyszer nekem az édesanyád adott.

Elővett egy aranyhajszálat, s mondta a királykisasszonynak:

- Csavarintsd az ujjad köré! Ha vér cseppen ki belőle, meg kell halni az édesapádnak, ha víz, akkor meghagyom az életét!

Ujja köré csavarintja a királykisasszony az aranyhajszálat, s hát víz cseppent ki belőle.

- Csavarintsd az ujjad köré a másodikat, hadd lássam, mi cseppen ki abból.

Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

- Most a harmadikat!

Ujja köré csavarintja, s víz cseppent ki abból is.

- Látom - mondja Tamás -, hogy meg kell bocsátani az apádnak, amit ellened vétett; no, nem bánom.

Hazamentek nagy szívbéli örömmel, s csaptak nagy lakodalmat, hét országra szólót. Azután a király Tamásnak adta az országát, egész királyságát, aminek a népek erősen örültek, mert ő aztán jó király volt, s még ma is él, ha meg nem halt.

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek felesége, egy fia, s egy vörös tehene. Egyszer csak meghal a szegény ember felesége, s alig telt el egy hónap, kettő, azt mondja a gyermeknek a szomszédasszony:

- Te legényke, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, mert én téged tejbe-vajba fürösztelek, s hasábfával kenegetlek.

Mondja a gyermek az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony.

Gondolja magában a szegény ember: én bizony el is veszem. Ő is szegény, én is, az igaz, egy koldustarisznyából kettő lesz, de majd csak lesz valahogy.

El is vette feleségül a szomszédasszonyt, de az olyan mostohán bánt a gyermekkel, hogy mindig verte, s még amellett enni sem igen adott neki. A mostohának volt három leánya, de milyen három leánya! A legidősebbnek volt egy szeme, a másodiknak kettő, a harmadiknak három. Ezek meg mindig csúfolódtak a szegény gyermekkel.

Egyszer a legényke elviszi a vörös tehenet éjjelre legeltetni, s mikor estefelé elővette a tarisznyáját, hogy egyék belőle, hát kenyér helyett egy nagy darab tégla volt benne!

Megszomorodik a legényke, még a könnye is kicsordult. Ahogy ezt látja a vörös tehén, odamegy a legénykéhez, s azt mondja neki:

Ne búsulj, te legényke, hanem mondjad: "Aludjál el, egy szem", mert a mostohád utánad küldte az egyszemű leányát, hogy lesse meg, mit csinálsz. Azután csavard ki az egyik szarvamat, abban elég tejet találsz.

Bezzeg, hogy egyszeribe mondta a legényke: "Aludjál el, egy szem", s az egyszemű leány elaludt. Azzal kicsavarta a vörös tehén egyik szarvát, s abból a tejet mind kiitta.

Másnap, amikor hazament, csak elcsudálkozott a gonosz mostoha, hogy a gyermek nem halt éhen. Este megint elment legeltetni, s amikor falatozni akart, megint csak téglát talált a tarisznyában. Odamegy a tehén, s azt mondja a megszomorodott legénykének:

- Hallod-e, legényke, most a kétszemű leány leskelődik utánad, hát csak mondjad: "Aludjál el, két szem", azután csavarintsd meg az egyik szarvamat, s annyi tejet igyál, amennyi csak beléd fér.

Úgy is tesz a legényke, azt mondja: "Aludjál el, két szem", s a kétszemű leány mindjárt el is alszik, azután megcsavarintotta a tehén szarvát, s jóllakott tejjel.

Mikor reggel hazament, még jobban elcsudálkozott a gonosz mostoha, hogy a "macska-béka" gyermek nem halt meg az éhségtől. Kérdi a lányát, mit látott, mit csinált az a gyermek, de a kétszemű leány nem tudott mondani semmit.

Harmadnap a háromszemű leány ment a legényke után leskelődni: de a legényke nem tudta, hogy ennek három szeme van, mert a harmadik a nyakcsigáján volt. Ő hát, amikor enni akart, csak azt mondotta: "Aludjál el, két szem." A két szem el is aludt, de a harmadik ébren maradt, s a leány jól látta, hogy a legényke a tehén szarvából iszik.

Mindjárt hazafutott, s megmondta az anyjának, hogy mit látott.

Aj, megmérgelődik a gonosz mostoha, hogy az ő eszén így túljártak! Ahogy a legényke hazajött a tehénnel, rávette az urát, hogy üttesse meg azt a dög állatot, mert egy csepp tejet sem ád. Meghallja ezt a legényke, kifut a pajtába, s nagy sírva elmondja, hogy mit hallott.

- Ne búsulj semmit - mondta a vörös tehén -, csak kérd meg az apádat, hogy te üthess le engem. Mikor kezedben lesz a fejsze, üsd fejbe a gonosz mostohát, azzal szökjék fel a hátamra, s úgy elviszlek, hogy soha utol nem érnek ez árnyékvilágban.

Úgy is tett a legényke. Az apja megengedte, hogy ő üthesse meg a tehenet, ő pedig hirtelen fejbe ütötte a mostohát, a kötelet elvágta, felszökött a tehén hátára, s azzal, uzsgyi neki, vesd el magad! - úgy elnyargalt vele a vörös tehén, hogy meg sem állott a rézrétig.

Ezen a réten a rézbika volt a gazda. Amint megérkeztek, a vörös tehén elkezdett legelészni, a legénykének pedig azt mondotta, hogy másszon fel a legmagasabb jegenyefára, s ha jő a rézbika, kiáltson neki.

Egyszer csak jő a rézbika, hogy hét singnyire szakadt ki a száján a láng. Lekiált a legényke:

- Jő a rézbika, vigyázz, vörös tehén!

A vörös tehén behúzódik az árokba, s a rézbika nem találja meg, de közben felpislant a fára, észreveszi a legénykét, s mondja neki:

- No, te vörös tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap megküzdünk életre-halálra! Készüljön rá!

Megijedt a legény, mondja a vörös tehénnek, hogy mit üzent a rézbika.

- Ne félj - vigasztalta a tehén -, csak ma jól ehessem, ihassam, holnap megölöm.

Másnap reggel el is jött a rézbika, bömbölt, hogy a föld is rengett belé.

- Állj ki, vörös tehén, ha az én rétemre mertél jönni!

Ki is állott a vörös tehén, neki a bikának, s egy öklelésibe úgy megdöfte, hogy egyszeribe vége volt.

- No, fiam, most már menjünk innét - mondta a tehén.

A legényke felült a tehén hátára, s másnapra kelve megérkezett az ezüstrétre. Amint odaértek, elkezdett legelészni a tehén, a legényke pedig felmászott a legmagasabb jegenyefára, s onnan nézte, hogy jő-e az ezüstbika, mert ez volt az ezüstrét gazdája.

Hát jött biz az egyszeribe szörnyű bömböléssel, szakadt a láng a szájából vagy tizennégy singre.

Kiáll a vörös tehén, összecsapnak. Küzdenek három teljes óráig, egyik sem tudja legyőzni a másikat. A fejük felett kárognak a varjak, s az ezüstbika felkiáltott nekik:

- Hé, varjak, adjatok egy csepp vizet, mert mindjárt dögöt adok.

Azt mondja a vörös tehén:

- Hozzatok nekem, hé, mert én kettőt adok!

A varjak a vörös tehénnek hoztak vizet, mindjárt erősebb lett, s megölte az ezüstbikát.

Az ezüstrétről indultak az aranyrétre. Hét nap s hét éjjel mind mentek, s akkor értek helybe.

A legényke megint csak felmászott a legmagasabb jegenyefára, a tehén pedig legelészett a réten. Egyszerre csak kiált a legényke.

- Vigyázz, vörös tehén, jő az aranybika!

Jött is, de úgy, hogy hetven singre szakadt a láng a szájából. A tehénnek, nem gyűlt volt elég ereje, behúzódott egy árokba. Az aranybika bömbölt szörnyűségesen, s felszólalt a jegenyefára:

- Hallod-e, te vörös tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap jó hajnalban megint eljövök, s akkor itt találjam, mert én küzdeni akarok vele életre-halálra!

Másnap jó hajnalban el is jött pontosan az aranybika, de most a vörös tehén sem bújt el előle. Összecsaptak, türkölőznek, vagy hat óráig küzdölődnek, de egyik sem tudta legyőzni a másikat.

Mikor már látták, hogy így semmire sem mennek, az aranybika keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy kerék, a vörös tehén nemkülönben, s abból is lett egy kerék. A két kerék kiment két hegy tetejére, onnét egyszerre megindultak s összeütköztek, de egyik sem tudott ártani a másiknak.

Azt mondja most az aranybika:

~ No, hallod-e, te vörös tehén, még próbáljunk egyet. Én leszek kék láng, s te légy vörös láng, s égessük egymást.

Úgy lett, amint az aranybika mondta, égetik, égetik egymást, de csak nem tudnak egymásnak ártani.

Amíg így kínlódnak, elrepül felettük három varjú. Felkiált a kék láng:

- Hé, varjak, hozzatok vizet, s öntsétek a vörös lángra, mert dögöt kaptok.

Azt kiáltja a vörös láng:

- A kék lángra öntsétek, mert én három dögöt adok.

A varjak hoznak is vizet, s kioltják a kék lángot. Most már a vörös tehén egészen szabadon legelészhetett a három réten, János pedig, mikor akkorára cseperedett - ott, az aranyrét túlsó felén, ni! lakott egy király, annak elvette a leányát, s ma is él, ha meg nem halt.

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király s annak három fia és három leánya. A fiúk szabadon járhattak-kelhettek erdőn-mezőn, mindenfelé, hanem a leányoknak sohasem volt szabad kimenni a palotából, még csak egy szempillantásra sem.

Sokat tűnődtek ezen a fiúk, hogy miért kell a leányoknak rabságban élniük, de nem merték kérdezni az apjuktól, mert haragos, könnyen lobbanó ember volt.

Egyszer mégis megsokallották a szegény leányok rabságát, s elhatározták, hogy sorban bemennek az apjukhoz, s megkérdik, hogy legalább a kertbe miért nem ereszti a leányokat.

Bemegy a legidősebb királyfi, meg is kérdezi az apját, de abban a pillanatban a király nagy mérgesen feléje lódítja a buzogányát. Menten szörnyethal a királyfi, ha félre nem kapja a fejét.

Kiszaladt a királyfi, mondja a testvéreinek, hogy mi történt. Hanem azért bement a középső királyfi is, nehogy gyávának mondhassák a testvérei. Éppen úgy járt, mint a bátyja.

- De már nem bánom, ha megöl is - mondotta a legkisebb királyfi -, bemegyek én is.

Be is ment, köszönt illendőképpen; kérdezte, hogy szolgál a drága egészsége, aztán nagy bátran megkérdezte:

- Felséges apámuram, mi az oka annak, hogy a fiaidat szabadjára ereszted, járhatunk-kelhetünk, amerre nekünk tetszik, a leányaidat pedig szomorú rabságban tartod?

Felkapja a király a buzogányát, a fiának dobja, de az állott egy helyben, mint egy cövek, meg sem mozdult. A buzogány jól oldalba teremtette, de meg sem jajdult, hanem felvette szépen, visszavitte apjának, s mondotta bátor szóval:

- Itt vagyok, édesapám, megölhetsz, de én másodszor is kérdem, miért tartod rabságban az én húgaimat?

Mondotta a király:

- Látom, hogy bátor szíved van, hát én megmondom neked. Azért nem eresztem ki a leányaimat, mert ennek előtte több esztendővel megjövendölte egy ősz öregember, hogy amely pillanatban kilépnek a palotából, valaki elragadja őket, még ha amennyi katonám mind mellettük lesz, s többé soha az életben nem látom őket.

- De már ezt én nem hiszem annak az ősz öregembernek - mondotta a királyfi. - Szeretném látni azt az embert, aki a mi húgainkat elragadja, ha mi hárman fiútestvérek velük vagyunk.

Addig beszélt, addig könyörgött az apjának, hogy így, hogy úgy, csak egy fél órára eressze ki a szegény leányokat, ők majd hárman gondot viselnek rájuk, a kertből ki nem mennek, csak egyet sétálnak, aztán szépen visszajönnek, hogy a király azt mondta:

- Hát jól van, nem bánom, de azt előre megmondom, hogy ha a leányok vissza nem kerülnek, a fejeddel játszol.

Örült a királyfi, de még a testvérei is. Szaladtak nagy örömmel a leányok szobájába, s vitték ki a kertbe. Elöl ment a legidősebb királyfi a legidősebb királykisasszonnyal, s így egymás után. Hanem, uram, teremtőm! halljátok csak, mi történt! Még egy hajításnyira sem mehettek, a legidősebb királykisasszonyt felkapta a Nap, a középsőt a Hold, a legkisebbet a Szél.

Szörnyen megijedtek a királyfiúk. Nem tudták, mitévők legyenek. Mégiscsak igaza volt annak az ősz öregembernek, mert ha a király valamennyi katonáját a leányok mellé állítja, azok sem tudták volna megvédeni a Nap, a Hold s a Szél ellen.

Lett nagy lárma, sírás és jajgatás a palotában. Szaladtak erre-arra, mindenfelé az udvarbéli népek, a katonák. Hiszen szaladhattak: híre, pora sem volt a királykisasszonyoknak.

Rettentő nagy haragra gerjedett a király. Megfogatta a legkisebbik fiát, tömlöcbe vetette, s összehívatta a tanácsadó embereit, hogy mondjanak ítéletet: mit érdemel a királyfi.

Összeültek a tanácsadó nagy urak, tanakodtak, okoskodtak.

Az egyik azt mondta: fel kell akasztani, a másik azt mondta: ló farkára kell köttetni, a harmadik azt mondta: a tengerbe kell dobatni. Hanem a legöregebb tanácsadó azt mondta:

- Én azt tanácsolom, nem kell elpusztítani a királyfit; elég, ha kiűzik az országból, hadd menjen, amerre szeme lát, legyen világvándora, hátha megtalálja a királykisasszonyokat.

Helyeselték ezt az ítéletet valamennyien. Helyeselte a király is, mert mégis fájt volna apai szívének, hogy megölesse a fiát. Felhozatta a tömlöcből, s megmondta neki az ítéletet: fel is út, le is út.

Sírt-rítt a szegény királyné, de hiába könyörgött az urának, hogy ne űzze el a fiát, a király nem engedett. Hanem mikor a királyfi kiment a városból, titokban utána szalasztott egy inast, attól küldött a fiának egy tarisznya pénzt s egy aranyórát.

Hát jól van, a királyfi elteszi az órát, nyakába veti a tarisznyát, azzal nekiindul a világnak. Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, s a hetedik nap beért egy rengeteg erdőbe, rengeteg erdőben ért egy nagy kősziklához, annak a sziklának az oldalában látott egy nagy lyukat. Benéz a lyukon, de hát olyan hosszú volt, hogy annak a végét nem lehetett látni. Gondolja magában, él-hal, neki mindegy, addig megy abban a nagy fekete lyukban, ameddig mehet. Ha valahol szabadba talál, úgy is jó, ha nem talál, úgy is jó.

Ment, mendegélt, mehetett már vagy két napot, s hát egyszerre csak mit lát! Egy nagy ház volt a hegynek a gyomrában. Benéz az ablakon, s hát bent a házban tizenkét szál gyertya ég az asztalon, s az asztal mellett ül egy olyan öregasszony, hogy az orra a földet verte.

Bemegy a királyfi, köszön illendőképpen, az öregasszony fogadja, s mondja neki:

- Jaj, te boldogtalan, hogy kerültél ide! Tudod-e, hogy itt vége az életednek?

Mondotta a királyfi:

- Nem bánom én, öreganyám, ha vége lesz is.

- Mert úgy tudd meg - mondotta az öregasszony -, hogy nekem tizenkét fiam van, s ha megtalálnak itt, ízekre tépnek.

Mondotta ismét a királyfi:

- Nem bánom én, öreganyám, úgysem kedves az én életem.

Az öregasszony megsajnálta a királyfit, s az ágy alá bújtatta, hátha nem veszik észre a fiai, de hiába bújtatta, mert amint beléptek, mindjárt megszólalt a legidősebb:

- Ki van itt, anyám? Valami emberszagot érzek.

Mondja az öregasszony:

- Egy szegény királyfi van itt, lelkem gyermekeim, de ne bántsátok, úgy lesoványodott a sok búbánattól szegény.

- Jól van, nem bántjuk - mondták a legények -, hát álljon elő, s vacsorázzon velünk.

A királyfi előbújt az ágy alól, megvacsorázott az óriásokkal; egy kicsit diskuráltak, aztán lefeküdtek mind. De még nem is pitymallott, az öregasszony felköltötte.

- Talpra, királyfi, mert reggel a fiaim szörnyű mérgesek szoktak lenni, s akkor majd hiába könyörgök nekik, széttépnek bizonyosan.

Felkel a királyfi, az asszony kivezeti a sziklaházból, ad neki egy táltos paripát s egy széllámpást.

Azt mondta neki:

- Ülj fel erre a lóra, ez keresztülrepít a lyukon a hegy túlsó felibe. Ott a széllámpást akaszd a paripa nyakába, s ereszd vissza. Te meg indulj el onnét jobbra; balra sohase térj.

Megköszöni a királyfi az öregasszony nagy jóságát, elvágtat a hegy túlsó végire, ott a lovat visszaereszti, ő meg nagy búsan jobbra indult, s ment, amerre a szeme látott.

Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön, pusztaságokon keresztül, de egyszer úgy elővette a nagy éhség és szomjúság, hogy összerogyott, s elterült a földön. Nézett mindenfelé nagy keservesen, ha valahol egy csepp vizet látna, de nem látott sehol. Elővette az aranyórát, amit az édesanyja küldött utána, felpattintotta a födelét, s hát, uram, teremtőm, mi történt? Az órából kiugrott egy inas, s kérdezte nagy alázatosan:

- Mit parancsol, felséges királyfi?

- Nem parancsolok én semmit - mondotta a királyfi -, csak egy csepp vizet, mert megtikkadok a szomjúságtól, s egy falás kenyeret is.

Abban a pillanatban aranyasztal termett a királyfi elé, tele volt az mindenféle drága ételekkel, italokkal, volt azon még víz is. Evett, ivott a királyfi, erőre kapott, aztán nagy örömmel útnak eredt. Addig ment, mendegélt, míg egy városba nem ért. Abban a városban lakott a fekete király. Gondolta magában: bemegy a királyhoz, szolgálatot keres, aztán onnét majd továbbigazodik. Felmegy a palotába, a király színe elé vezetik, elmondja, hogy szolgálatot keres, s a király mindjárt fel is fogadta kertészinasnak. Azt mondta neki:

- Tetszik a képed, öcsém, csak viseld jól magadat, még belső inas is válhatik belőled.

A fekete királynak három leánya volt, egyik szebb a másiknál. Ezek a leányok egyszer lejöttek a kertbe, de a szegény kertészinast észre sem vették.

- Hej, istenem - sóhajtott a királyfi -, ilyen három szép testvérem volt nekem is! Ha én azokat megtalálhatnám!

Különösen a legkisebb királykisasszony tetszett meg neki.

Egyszer, mit gondolt, mit nem, este, mikor a szobácskájában üldögélt, elővette az óráját, felpattintotta a fedelét, s hát csakugyan egyszeribe előugrott az inas.

- Mit parancsol, felséges királyfi?

- Azt parancsolom, hogy csinálj nekem egy szép aranybokrétát, ha tudsz.

Egy perc, kettő nem telt belé, kész volt az aranybokréta, s a tövére ráírta az inas cifra betűkkel: "Ennek a bokrétának egy ország az ára." Mikor ezt beleírta, azt mondta az inas:

- No, felséges királyfi, most ezt a bokrétát küldd el a legidősebb királykisasszonynak.

Elküldi a királyfi a bokrétát, és a királykisasszony nem tudta, hová legyen szertelen nagy örömében. Csak azt nem értette, hogy mit akarhat azzal az írással a kertészinas. Na de mindegy, nem sokáig tűnődött rajta, hirtelen eldugta a bokrétát, hogy a testvérei meg ne lássák, majd aztán feltűzi a keblére, mihelyt bál lesz.

Hanem az inas még két aranybokrétát csinált, s írt azokra is. A másodikra azt írta: "Ennek a bokrétának két ország az ára." A harmadikra pedig azt: "Ennek a bokrétának három ország az ára." Ezt a két bokrétát is elküldte a királyfi külön-külön a középső s a legkisebb királykisasszonynak.

A királykisasszonyok világért sem szóltak volna egymásnak a bokrétáról, mind a három azt hitte, hogy csak neki van bokrétája. Bezzeg csudálkoztak, mikor a bálba léptek, s látták egymás kebelén az aranybokrétát.

De csudálkozott ott mindenki. Mert voltak ott sokan királyok, hercegek, grófok, bárók, de olyan ragyogó szép bokrétákat világon való életében egy sem látott.

Másnap a király tudtára adta mindenkinek, akik ott voltak a palotában, hogy férjhez akarja adni mind a három leányát, s mert hogy úgyis itt vannak mind a valamirevaló királyfik s hercegek, annak adja őket, akit kiválasztanak.

A két idősebb királykisasszony mindjárt első tekintésre kiválasztott két királyfit, de a legkisebb királykisasszony azt mondta az apjának:

- Édesapám, én ezek közül nem választok.

- Bizony, ha nem választasz ezek közül - mondotta a király -, összehívom a közrendbeli embereket, válassz azok közül.

Összehívták a közrendbeli embereket, de a királykisasszony azok között sem látta, akit az ő szíve kívánt. Csak egyedül a kertészinas hiányzott, előhívták azt is. Mondta a királykisasszony lelkes szóval:

- Ezt választom, édesapám!

- Jól van, leányom, ha ezt választod, ez legyen a tied.

Egyszeribe királyi ruhát adattak a kertészinasra, s megtartották a lakodalmat, egyszerre mind a háromét. Hat hétig tartott a nagy dínomdánom, lakodalom. Akkor aztán a két idősebb leányt elvitte az ura, csak a legkisebb maradt otthon.

Hanem volt a királynak egy ármányos lelkű minisztere, ennek semmiképpen sem tetszett, hogy a kicsi királykisasszony nem neki, hanem annak a semmiházi kertészinasnak adta a kezét. Folyton azon mesterkedett, hogy a királyt megharagítsa a legkisebb vejére. Felment egyszer a királyhoz, bánatos képet vágott, s azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, ugyancsak hitvány embernek adta a legkisebbik leányát; hallottam, hogy tegnap is cudarul szidta a feleségit a kertben. Felséges leánya sírva fakadott, s azt mondta keservében: "Nem is hiszem, hogy nem valami ördöngösséggel nyerted meg a szívemet." Erre azt mondta a felséged veje: "Hiszen abban igazad van, de tudok én annál különb ördöngösséget is. Látod-e azt a nagy sziklát a palota mellett? Azt én egy éjen elhordom, a helyét meg is szántom, búzával bevetem, a búza még azon éjen meg is érik, én learatom, kicsépelem, megőrlöm, s reggelre olyan kenyeret sütök, amilyet még az apád sem evett."

Felbosszankodik ezen a király, hívatja egyszeribe a vejét, s mondja neki nagy haraggal, hogy mit hallott róla. Hiába mondta a királyfi, hogy abból egy szó sem igaz, a király azt mondta:

- Reggelre az a kenyér legyen az asztalomon, máskülönben a fejeddel játszol.

Kimegy a királyfi nagy búsan, de eszébe jutott az órája, előveszi, hátha az az ördöngös inas ezt is meg tudja cselekedni. Elkesergi az inasnak, hogy mit kíván tőle az apósa, de az inas nagyot nevetett:

- Hát ez is valami? Feküdj le s aludj, reggelre ott lesz a kenyér a király asztalán.

S csakugyan reggelre híre-nyoma sem volt annak a rengeteg kősziklának. Mit csinált, mit nem az az ördöngös inas, elég az, hogy reggelre ott volt a király asztalán egy ropogós, pirosra sült kenyér, amelynek búzája a kőszikla helyén termett. De az olyan kenyér volt ám, hogy amikor a király egyet harapott belőle, azt mondta:

- No, ilyen jót csakugyan még nem ettem.

Dúlt-fúlt nagy mérgében a miniszter; kirázta a hideg vagy hétszer, de nem tudott nyugodni. Amint a lábára állhatott, ment ismét a királyhoz, s rettentő nagy hazugságot mondott el ismét:

- Felséges királyom - mondotta a miniszter -, életem-halálom kezedbe ajánlom, másodszor is azt mondom, hogy ördögökkel cimborál a te vejed. Az imént is hallottam, hogy összeszólalkozott a feleségével. Felséged leánya ismét azt mondta: "Bizonyosan valami ördöngösséggel szerezted meg a szívemet." Erre meg visszavágott a felséged veje: "Azzal hát, nem is egyébbel; tudok én annál különb ördöngösséget is. Meglásd, reggelre azt a kősziklát, amelyet minap éjjel elhordottam, visszaállítom a helyére. A tetején szalmaszálra olyan palotát építek, amilyen nem volt semmiféle nemzetségednek, s attól a palotától aranyhidat húzok az apád palotájáig."

- Ejnye, ördöngös fattya! - kiáltott a király. - Küldjétek elémbe!

Mindjárt elejébe küldték a királyfit, s ráförmed a király:

- Mi beszéltél megint, te ördöngös fattyú?

- Én semmit a világon - mondotta a királyfi.

- De így meg úgy, ezt meg azt mondtad. Holnap reggel helyén legyen a kőszikla. Ott legyen a tetején a szalmaszálon az a palota, s aranyhíd legyen a két palota között!

Kimegy a királyfi, de most nem is búsult oly erősen. Gondolta magában, majd megcsinálja ezt is az az ördöngös inas. Előveszi az óráját, kiugrik az inas, mondja neki, hogy mit akar a király.

- Ez annak az ármányos miniszternek az esze - mondotta az inas -, de sebaj, én ezt is megcsinálom, hanem azt az ármányos lelkűt hetvenhétszer rázatom ki a hideggel.

Azzal az inas elment, a királyfi lefeküdt, aludott, s reggel, mikor kinézett az ablakon, már ott is volt a palota, a sziklának éppen a tetején, egy szalma szálon, s a két palota között aranyhíd. Kinézett a király, s majd hanyatt esett nagy csudálkozásában.

A királyfi még aznap átköltözött a feleségével az ő palotájába. Hanem amikor ezt a miniszter látta, rázni kezdte a hideg, s kirázta hetvenhétszer egymás után.

No de csak azt várta, hogy megint lábra álljon. Nem volt addig nyugodalma, míg a királyfit el nem pusztítja. Azt gondolta ki az ármányos lelkű, hogy a feleségét haragítja meg rá.

Elment a fiatal királynéhoz, s azt mondta neki:

- Már ne haragudjék, felséges királyné, de ami igaz, igaz, meg kell mondanom. Az uráról mindenütt azt beszélik, hogy az ördöggel cimborál, s ez még nem elég, szalmakirálynak csúfolják, felségedet pedig szalmakirálynénak. Ha én felséged volnék, valami úton-módon kitudnám, hogy csakugyan az ördögökkel cimborál-e, s többet egy órát sem élnék vele.

No, hát amit akart, el is érte az ármányos miniszter. Éppen jött haza a királyfi. Az ármányos miniszter hirtelen a kemence mögé bújt, az asszony meg rátámadt az urára.

- Hallod-e, én ezt tovább ki nem állom! Mindenfelé azt beszélik, hogy az ördögökkel cimborálsz, ezért a szalmaszálon álló palotáért meg szalmakirálynak csúfolnak, engem szalmakirálynénak. Mondd meg igaz lelkedre, cimborálsz-e az ördögökkel?

- Hát ez miféle beszéd? - mondotta a királyfi. - Sohasem cimboráltam én ördögökkel. Várj csak, mindjárt megmutatom az én ördögömet.

Elővette az óráját, felpattintotta a fedelét, s mindjárt kiugrott belőle az inas.

- Mit parancsol, felséges királyom?

- No látod - mondotta a királyfi -, ez az inas az én ördögöm, ez csinált eddig mindent.

Ámult-bámult az asszony, de örült is erősen, hogy mégsem cimborál az ördögökkel az ő ura. Aközben beesteledett, lefeküdtek, a királyfi az óráját szegre akasztotta, s azzal szépen elaludtak.

Hiszen egyéb sem kellett az ármányos miniszternek. Lábujjhegyen elősompolygott, lekapta az órát a szegről, és felpattintotta a fedelét. Egyszeribe kiugrott az inas, s kérdezte:

- Mit parancsolsz, te ármányos miniszter?

- Azt parancsolom, hogy ezt a palotát vedd fel, s vígy el engem meg a királynét a palotával együtt, aztán tégy le valami alkalmatos helyen, a királyfit pedig hagyd itt a kopasz sziklán.

Azt mondta az inas:

- Kezedben vagyok, te vagy most a gazdám, engedelmeskedem, de vigyázz az életedre!

Reggel kinéz az öreg király az ablakon, s hát híre-pora sincsen sem a palotának, sem az aranyhídnak. Összekiabálja az udvarbéli népeket, küldi fel a szikla tetejére, hadd lássák, mi van ott, mi történt.

Felmennek az emberek, s hát nem volt senki, semmi, csak egyedül a királyfi, ott feküdt a kopasz sziklán.

Behozzák a szegény királyfit, az meg felmegy nagy búsan a király palotájába, ottan együtt keseregnek, búslakodnak, nem tudják, mitévők legyenek, merre forduljanak.

- De már én itt nem maradok - mondotta a királyfi -, addig megyek, ha térdig vásik is a lábam, míg a feleségemet s a palotámat meg nem találom.

- Jól van, fiam - mondotta a király -, hát csak eredj, de ne menj gyalogszerrel, válaszd ki a legszebb paripámat, s hadd menjen veled vagy ezer katona. Adok még vagy hat szekér aranyat is, hogy pénzben szükséged ne legyen.

Úgy is lett, ahogy a király mondta. Elindul a királyfi, utána ezer katona, aztán hat szekér szinültig arannyal minden szekér előtt ötven darab címeres ökör. Hanem amint az ország határából kiértek, a királyfi a hat szekér aranyat s a háromszáz ökröt elosztotta a katonák közt, azzal a katonákat visszaküldte.

Egyedül ment, egyedül vágott neki a világnak. Ment, mendegélt, erdőkön, mezőkön át, egyszerre csak egy olyan magas hegy aljába ért, hogy a teteje az eget verte. Gondolta magában, nem fordul vissza, felmegy annak a hegynek a tetejére, hadd lássa, mi van azon túl. Hét nap s hét éjjel ment folyton-folyvást, akkor ért a hegynek a tetejére.

Hej, akkor látta csak, hova jutott! Ennek a hegynek a tetején lakott a Napnak az anyja, itt lakott a Nap is. Csak most nem volt odahaza, oda volt világjáró nagy útjára. Bemegy a Nap ragyogó szép palotájába, amilyent még emberi szem nem látott, s hát amint belép, ki jön elébe? Az ő legidősebb leánytestvére. Egyszeribe egymás nyakába borulnak, ölelik, csókolják egymást. De jött mindjárt a Nap anyja, s ráförmedt az asszonyra:

- Hogy mersz te idegen embert megölelni? Megállj, mindjárt hazajön a fiam, s vége az életednek.

- Ó, lelkem édesanyám - mondotta az asszony -, hiszen az az én testvérem. Hogyha ő nem lett volna, akkor a kegyelmed fia sohasem lát meg engem.

Na, amikor ezt hallotta a Nap anyja, nem haragudott többet; szíves szeretettel fogadta a királyfit, aranylócára ültette, s behozatott mindenféle jót, enni- és innivalót.

Aközben hazaért a Nap is. Ő már ismerte a királyfit, emlékezett rája, köszöntötte szeretettel:

- Isten hozott, sógor, hát te hogy kerültél ide? A húgodért jöttél, ugye? Nem adom vissza, de ő sem megy, tudom, jó helyen van itten.

Mondotta a királyfi:

- Látom én azt, hogy jó helyen van itt; nem is viszem vissza, elég nekem, hogy láttam, s jó egészségben találtam. Hanem egyéb bajom van nekem, sógor. Volt nekem egy szép palotám, amelynél csak egy van szebb, a tied, s ez a palota egy éjjel csak eltűnt a föld színéről, nem tudom, hova. Te bizonyosan tudod, hiszen te mindent tudsz.

Mondotta a Nap:

- Láttam én azt a palotát, gyönyörködtem is benne sokszor, hanem ha éjjel vitték el, honnét tudjam én, hova lett? Talán a Hold tud róla. Az is a te sógorod, annál van a középső húgod.

Na, lefeküsznek, alusznak. Reggel a Nap elindult világjáró nagy útjára, indult a királyfi is; elbúcsúzott a húgától keserves könnyhullatások közt, s ment azon az úton, amelyet mutattak neki, Hold sógorához. Hét nap s hét álló éjjel ment, amíg a Hold palotájához talált.

Bezzeg volt ott nagy öröm! Fogadták nagy szeretettel, volt nagy dínomdánom, de csak szomorúság lett a vége, mert a Hold sem látta, hogy merre tűnt el a királyfi palotája.

- Bizonyosan - mondotta - valami nehéz fekete felleg éppen akkor takarta el a szememet, azért nem láttam. Hanem a harmadik sógorod, Szél sógor, az talán látta, mert az éjjel-nappal jár. Minden zugba, szögletbe eljut, eredj csak hozzá, az bizonyosan eligazít.

Elbúcsúzott a királyfi a testvérétől, a sógorától, s addig meg sem állott, míg a harmadik sógorát is meg nem találta. Fogadják ott is nagy örömmel, traktálják mindenféle jóval, de a királyfinak csak nem akart megjönni a kedve.

Kérdi a Szél:

- Hát mi bajod, sógor? Miért ereszted olyan nagy bánatnak a fejedet?

Elmondja a királyfi, hogy mi búja-baja van. Azt mondja a Szél:

- Hát bizony nagy dolog ez, sógor, de talán útba tudlak igazítani. Láttam a palotádat több rendben, egyszer-kétszer meg is tépáztam a fedelét, mert nem tudtam, hogy te lakol benne, azt is láttam, hogy merre tűnt el azzal az ármányos miniszterrel. Nesze, adok neked egy aranyvesszőt. Vidd el, s menj a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, ott van egy kőszikla, azt az aranyvesszővel suhintsad meg. Arra a szikla megnyílik, menj be a sziklának a gyomrába, ottan az egérkirály palotájára találsz, az majd eligazít.

De bezzeg nem volt nyugodalma a királyfinak, felült a Szél lovára, s elvágtatott a gondolatnál is sebesebben a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére.

Hát csakugyan ott volt egy rengeteg nagy szikla. Megsuhintja az aranyvesszővel, a szikla kétfelé nyílik, bemegy, s íme, egy ragyogó fényes palota van ott, de olyan szép, hogy három sem volt különb kerek e világon.

Bemegy a palotába, egyenesen az egerek királyához, köszönti illendőképpen, elmondja, hogy mi jóban jár, mit keres. Az egérkirály csóválgatja a fejét, hümmöget, s azt mondja:

- Hírét sem hallottam ilyen palotának, de mindjárt előhívom az egereket, ahány csak a föld színe alatt van, mind. Ezek mindent ismernek, valamelyik bizonyosan látta a te palotádat is.

Beléfújt egy sípba, s egyszeribe megtelik a terem egerekkel, csak úgy nyüzsögtek, s kérdezték egyszerre:

- Mit parancsolsz, felséges király?

- Ki látta közületek a szalmaszálon álló palotát?

Felelik az egerek:

- Én nem! - Én sem! - Én sem!

- Mind itt vagytok? - kérdezte a király.

- Csak a kopasz egér nincs itt - jelentette a vezérük.

- Hívjátok ide a kopasz egeret!

Előhívják, jön a kopasz egér, s kérdi tőle a király:

- Láttad-e a szalmaszálon álló aranypalotát?

- Láttam, felséges királyom, ott súvadott le a bőr fejemről.

- Hát az hogy lehet? - kérdi a király.

- Az úgy lehet, hogy olyan szűk likon jártam oda, amilyenen még soha világéletemben. Nem is megyek oda többet.

- De bizony elmégy! - mordul rá a király. - Ha egyszer megjártad, megjárod másodszor is.

Mit volt, mit nem tenni a kopasz egérnek, indulni kellett, nem tréfálhatott a királlyal.

- Hát aztán mit csináljak ott? - kérdezte az egér.

Akkor előállott a királyfi, s azt mondta:

- Van abban a palotában egy aranyóra, hozd el azt nekem, édes kopasz egerem.

- No, jól van - mondotta a kopasz egér -, megpróbálom.

Azzal kiszaladt, s egy óra, kettő sem telt belé, szaladott nagy megizzadva az aranyórával.

Elveszi az órát nagy örömmel a királyfi, felpattintja a fedelét, s hát kiugrik belőle az inas.

- Mit parancsolsz, lelkem édes gazdám?

- Azt parancsolom, hogy a palotámat vidd vissza a helyére, s a minisztert hagyd abban a likban. Aztán hozz ide ezer zsák gabonát az egereknek.

Azzal eltűnt az inas, a királyfi is elbúcsúzott az egerek királyától megköszönte neki is, de különösen a kopasz egérnek iránta való jóságát. Ismét felpattant a Szél paripájára, aztán a paripa egyet ugrott, kettőt szökött, csak annyi volt a futása, mint egy álomlátás: otthon volt a királyfi a szalmaszálon álló aranypalotában. De lett is nagy öröm, nagy vigasság, hejehuja, dínomdánom. Még csak most tartották meg az igazi lakodalmat. A lakodalom után felkerekedett a királyfi a feleségével, s meglátogatták apját, az öreg királyt, s ott elmondta a királyfi, hogy hol s merre járt; látta a három húgát, ne búsuljon értük, jó helyen vannak; a legidősebb a Napnak, a középső a Holdnak, a legkisebb a Szélnek a felesége.

- Na, ha így van, akkor jól van - mondotta az öreg király -, nem búsulok többet.

Azzal a két idősebb fia között elosztotta a királyságát, a legkisebbik királyfi pedig visszament a felesége országába, annak lett a királya.

Holnap legyen a ti vendégetek!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony s annak két nevendék leánya. Az egyiket Terkának hívták, a másikat Boriskának. Sokat búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor nem. De nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik leánykája ne lett volna olyan világrestje. Egész nap a porban üldögélt, játszadozott ez a leányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.

Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltől estig a keze meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint éppen egy nagyleány.

De hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondta egyszer Boriska az édesanyjának:

- Édesanyám, én elmegyek szolgálónak. Talán megsegít az isten, s a kigyelmed sorsa is jobbra fordul.

Sírt a szegény asszony, hogy inkább az idősebbnek kellene elmenni. Ő még nagyon kicsike a szolgálatra.

De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:

- Hát csak eredj, édes leányom, eredj!

Ment, mendegélt Boriska hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül, s amint menne, mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést, vinnyogást hall. Megy arrafelé, vajon mi lehet? Hát egy szegény kutya fetrengett a fűben, s mind csak a lábát nyalogatta. Ahogy meglátja Boriskát, megszólítja:

- Ó, te leányka, te, segélj rajtam, nézd, tövis ment a talpamba, húzd ki onnét.

Azt mondja Boriska:

- Kihúztam volna én, te szegény állat, ha nem is szóltál volna! - s szépen kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendőjéből lehasított egy darabot, s a sebet bekötötte.

Hálálkodott a kutya:

- Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.

- Jól van - mondta Boriska -, isten áldjon.

S amint továbbment, még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet neki egy kutya.

Amint ment, mendegélt tovább, halljatok csudát! az út szélén egy szőlőtőke szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott tőle:

- Te, kisleány, te - mondta a szőlőtőke -, szedd le rólam ezt a sok gizgazt, hadd teremjen énrajtam is szőlő, bizony nem bánod meg.

Boriska nem kérette magát. Megtisztogatta a szőlőtőkét, s ez egyszerre csak nekielevenedett a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szőlőtőke is, hogy majd így, majd úgy megszolgálja a jóságát, de Boriska jóformán rá se hallgatott ment, mendegélt tovább.

De alig ment egy hajításnyira, egy kúthoz ért, amely telis-tele volt szeméttel.

- Te, kislány, te - szólította meg a kút -, merd ki belőlem a szemetet, hadd ihassák a vizemet a vándor emberek.

Boriska egyszeribe kimerte a szemetet, s egyszeribe tele lett a kút friss forrásvízzel. Olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét benne. Megköszönte a kút is a kisleány jóságát, s biztatta, hogy jótétel helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.

Boriska nem szólt semmit, csak továbbment, s mosolygott magában: "Ugyan, mi segítségemre lehetne egy kút?"

De még jó futamodásnyira sem ment, egy összevissza repedezett kemencét talált, s kérte ez is: sikálja be a repedéseit, bizony megszolgálja.

Boriska egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni:

- Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom a jóságodat.

Eközben estére járt az idő, s szegény Boriska megijedt erősen: jaj, istenem, mi lesz belőle, merre menjen a nagy sötétségben! Nézett erre, nézett arra, s egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben: gyertya fénye egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé. Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent, hátha nem lesz jó bemenni.

- Mindegy - mondta a leányka -, egy életem, egy halálom, bemegyek.

S bement. Hát a tűzhelyen egy olyan vénasszony kucorgott, hogy az orra a térdét verte! Megijedt Boriska, de összeszedte a bátorságát, s köszönt illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, öreganyó!

- Adjon isten neked is, leányka. Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Megmondta Boriska, hogy ő bizony szolgálatot keres.

- Na, éppen jókor jöttél, mert szolgálót keresek - mondotta az öregasszony. - Nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak főzz egyszer ennem mindennap, s kora reggel két szobát söpörj ki, de a harmadikba be ne tekints, mert jaj lesz akkor neked.

Jól van, Boriska ráállott, ott maradt szolgálónak. Reggel korán kelt, s mire a vénasszony fölébredt, már kisöpörte a két szobát. A harmadikban feküdt a vénasszony. Boriska nem is nézett a szoba felé. Még akkor sem, amikor a vénasszony elment hazulról. Odajárt, a jó isten tudja hová, de Mariskának eszébe sem jutott, hogy betekintsen a szobába: vajon mi lehet ott. Bizony, nem sok leányka állotta volna meg az ő helyében. De meg aztán egyéb gondja is volt Boriskának. Mert az öregasszony, mikor elment hazulról, azt mondotta neki:

- Hallgass ide, leányka. Estére nekem olyan pecsenyét készíts, hogy az sült is legyen, főtt is legyen, de azért nem készült sem kemencében, sem kemence előtt, sem tűzhelyen, sem tűzön, sem lángon.

Szegény Boriska! Búsult, töprenkedett, csakhogy sírva nem fakadt! Hogy tudjon ő ilyen ételt készíteni!? Inkább szép csöndesen elillan ebből a házból, úgyis látja, hogy itt egy krajcárérőt sem szolgálhat. Amint így búslakodik szegény feje, egyszerre csak mit gondoltok, mi történt? - megszólal a kemence:

- Hallod-e, te kisleányka, te egyet se búsulj. Tudom én, hogy ki vagy te. Te vagy az, aki jót tettél egy társammal. Hát tedd föl csak a húst a hátamra, ott nem lesz sem bennem, sem előttem, sem tűzön, sem lángon, s mégis addig fő, míg a leve elpárolog, aztán pirosra, ropogósra sül.

Boriska úgy tett, ahogy a kemence mondta, s hát ennek csakugyan igaza volt. Estére olyan ropogós pecsenyét adott fel a vénasszony asztalára, hogy ennek szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Mérgelődött is magában, hogy így kifogott rajta ez a csöpp leányka, s másnap már jó hajnalban fölkelt, hátha ágyban találná, s valahogy beleköthetne. De Boriska már rég fölkelt, s söpörte a szobákat. Estére ismét pompás pecsenyét adott fel, harmadnap este nemkülönben. Mikor aztán a vénasszony fölkelt az asztaltól, azt mondta Boriskának:

- Na, Boriska, hozzád hasonló leányra még nem akadtam, akiben semmi hibát ne lehessen találni. Meg is érdemled, hogy a béreden felül még meg is ajándékozzalak. Ihol, itt van két kis ládikó, válaszd azt, amelyik neked jobban tetszik.

Ütött-kopott volt az egyik láda, cifra a másik.

Azt mondta Boriska:

- Nem választok én, öreganyó, magára bízom.

De most még jobban ámult-bámult az öregasszony.

- No, hallod-e, szerencséd, hogy nem választottál. Te bizonyosan a cifrát választottad volna, s akkor ugyancsak megjárod.

Még az éjjel ott hált Boriska, reggel pedig illedelmesen elbúcsúzott az öregasszonytól, s ment hazafelé. Nem is nézte, mi van a ládikóban. Amint ment, mendegélt hazafelé, útban találta ismét a kemencét, amelyet megsikált volt. Telides-tele volt az mindenféle pompás kaláccsal. De bizony nem engedte továbbmenni Boriskát, amíg egy jó csomót ki nem szedett belőle.

Továbbmenve a kúthoz ért. Ez is megszólította:

- Nézz belém, hadd hálálom meg jóságodat.

Boriska belenézett, s még százszor szebb lett, mint volt annak előtte. Pedig azelőtt sem volt ám csúnya.

Ment tovább, s most a szőlőtőke állította meg. Tele volt gyönyörűséges szép fürtökkel. Ez sem engedte továbbmenni, amíg le nem szedett róla egy kötényre valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol ni, szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutya baja sem volt a lábának), a szájában egy sült nyulat cepelt, s hiába szabadkozott Boriska, el kellett fogadnia.

Alig bírta haza a sok minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás, amikor betoppant a temérdek sok kaláccsal, szőlővel meg a sült nyúllal! De hát még amikor a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett ez, mert annyi sok drága kincs, gyűrű, fülbevaló, selyemruha, arany-, ezüstpénz került ki belőle, mintha csak egy nagy hombár lett volna, s nem amolyan icipici kis ládikó.

Hej, bezzeg örült a szegény özvegyasszony! Sírva-sírt szertelen nagy örömében. Hanem Terka, ő bizony nem örült. Pedig Boriska testvériesen megosztozott vele mindenből. "Hiszen jól van - gondolta magában Terka -, amit hoztál, annak fele az enyém, de most majd én is elmegyek ahhoz az öregasszonyhoz, hanem én bizony nem osztozom meg veled, s mégiscsak több kincsem meg ruhám lesz nekem!"

S csakugyan, Terka még aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta, hogy merre menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég az, hogy ő is talált egy kutyát, amelynek tövis volt a lábában. De hiába kérte, hiába vinnyogott keservesen, nemhogy kihúzta volna a tövist a lábából, de még nagyot rúgott rajta. Rábukkant a gizgazos szőlőre, a szemetes kútra, az összevissza repedt falú kemencére, de bizony egyiknek sem hallgatta meg a kérését. Majd még ingyen dolgozik! Bár csak azt a három napot kibírja valahogyan az öregasszonynál.

Rá is talált az öregasszony házára, ez fel is fogadta szolgálónak, de már az első reggel a vénasszony korábban kelt föl, s Terka még javában horkolt. Mikor aztán nagy nehezen fölébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy mit rendelt vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölébe teszi. Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl s le sétálgatott az udvaron.

Jön haza este a vénasszony, de bizony nem ízlett neki a vacsora. Látszott rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.

Másodnap, harmadnap megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg sem ízlelte az öregasszony. Hanem azért neki is elővett két ládikót, s azt mondta:

- Lusta voltál, rossz voltál, de azért csak válassz a két láda közül. Melyik kell: a kopott vagy a cifra?

Bezzeg, hogy a cifrát választotta. Gondolta, ha a Boriska ütött-kopott ládájában annyi sok kincs volt, mennyi lehet még ebben a gyönyörű szép ládikóban!

Sietett haza, ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele volt mindenféle jó kaláccsal. Mikor ki akart belőle szedni, a kemence jól összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a vize, hogy összeégette a száját; a szőlőtőkén is volt szőlő, de olyan magasan, hogy csak létráról lehetett volna fölérni, márpedig létra itt nem volt; a kutya is elejbe szaladt a sült nyúllal, de mikor el akarta venni, jól megharapta a kezét.

De Terka hamar megvigasztalódott. Feledte a keze, szája összeégését, feledte a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza is ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s mekkora lesz a bosszúsága, hogy ő majd egy kötő nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, hirtelen volt az öröm. A ládikót fölnyitotta, de mi volt benne? Mindenféle ringy-rongy, s aközött egy kígyó. Bezzeg, hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.

Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt egyebe, mint egy kicsi földecskéje meg két kicsi tehene. Ezzel a két tehénnel szántotta a földjét, ez adott este, reggel tejet. Így élt a szegény ember a feleségével s a sok gyermekével.

Egyszer, amint a szegény ember szántogatott, csak odahajt nagy sebesen egy hatlovas hintó, abban a hatlovas hintóban a varjak királya, s azt mondja:

- Hallod-e, te szegény ember, add nekem a két tehénkédet, becsületes árát adom, de még többet is, mert a katonáim három nap óta nem ettek egy befaló falást sem, s mind elpusztulnak, ha húst nem szerzek nekik.

Mondja a szegény ember:

- Nem kell nekem pénz, felséges királyom, adjon nekem tehénért tehenet. Nem tudok én élni tehén nélkül.

- Adok én akármit - mondta a király -, csak most add ide a teheneket a katonáimnak. Aztán, ha megették, gyere csak a váramba. Innét északra van, fekete vár a neve, ott megtalálsz engem.

Azzal a varjúkirály elvágtatott hatlovas hintaján. Hát jöttek a katonái, mint valami fekete felleg, éktelen károgással, leszállottak a földre, ott a szegény ember szeme láttára diribről darabra tépték, szaggatták a tehenecskéket, még csak egy porcikájukat sem hagyták meg.

A varjak aztán elrepültek, de a szegény ember nem ment haza tehén nélkül, hanem indult a varjak után, ment abban az irányban, amerre elrepültek.

Ment, mendegélt a szegény ember, hegyeken, völgyeken át, erdőkön, mezőkön keresztül, hegyen ki, lejtőn be, erdőből ki, erdőbe be. Aztán keresztül rengeteg nagy pusztaságokon, de sem házat nem talált, sem embert nem talált. Ami kicsi kenyere volt a tarisznyában, az is elfogyott. Nem tudta már, merre facsarodjék. Majd meghalt étlen-szomjan.

Hanem amint ment a nagy pusztaságban, egyszerre mégis valami gyenge világosságot vett észre. Megy arra, oda is ért, s hát három pásztorember heverész a tűz körül, s főzik egy nagy bográcsban a gulyáshúst. Köszönt is a szegény ember illendőképpen, a pásztoremberek fogadták, aztán kérdi:

- Ugyan bizony, nem hallották-e kigyelmetek hírét a fekete várnak?

- De bizony hallottuk - mondják a pásztorok -, ottan lakik a varjúkirály, mi is az ő cselédjei vagyunk. Meg is mondotta nekünk, hogy ha ilyen meg ilyen szegény ember jár erre, jól megtraktáljuk, s igazgassuk el a fekete vár felé. Talán bizony kend ez a szegény ember?

- Én volnék - mondja a szegény ember.

- No, ha kend, heveredjék le mellénk. Van itt kenyér, gulyáshús, de még bor is. Egyék, igyék. Ne éhezzék, mint otthon.

Esznek, isznak, aztán jót alusznak, s reggel a pásztorok útbaigazítják a szegény embert, hogy csak menjen ezen meg ezen az úton, majd a fekete várra talál.

Ment, mendegélt a szegény ember, s estefelé a varjúkirály csikósainak a tanyájára ért. Azok is jól megtraktálták, mikor megtudták, ki s miféle ember. Harmadnap a varjúkirály kondásaival találkozott. Megtraktálták azok is magyarosan, paprikás szalonnával s malacpecsenyével. Aztán beállították a szegény embert az igazi útba, hogy csak menjen, mert már nincs messze a varjúkirály vára. Hanem előbb adtak neki egy baltát, s megmagyarázták, hogy jól nyomja a fekete vár falához, hogy szikrázzék, mert a fekete vár pulykalábon forog, s ha valamiképpen meg nem akasztja a forgásában, bizony nem jut a király elé világéletében.

No még mondtak egyebet is a kondások. Azt mondták:

- Vigyázz, te szegény ember, mert a varjúkirály olyan jó szívvel lát, mintha az édes testvére volnál. Ad neked akármit, amit csak szíved kíván, de ha a világ minden kincsét kínálja is, semmi egyebet el ne fogadj, csak azt a kicsi sódarálót, amelyik a szobájában van, éppen az ágya fejénél.

Megköszöni a szegény ember a jó tanácsot, elmegy, s addig meg sem áll, míg a fekete várhoz nem talál. Hát, halljatok csudát! forog a fekete vár egy pulykalábon, mint a veszedelem. Forog oly sebesen, hogy nem látott rajta a szegény ember sem kaput, sem ablakot. Pedig volt rajta ezer is, ha nem több. Odamegy a szegény ember, a kőfalnak nyomja a baltáját, hogy csak úgy szikrázott. Hát meglassúdik a vár forgásában, a kicsi balta beleakad a kapuba, felfeszíti, s hopp, beugrott rajta a szegény ember. Aztán ahogy benn volt, a vár forgott tovább, mint a szél.

Megy fel a szegény ember a palotába, a varjúkirály már messziről jön elébe, fogadja nagy örvendezéssel, leülteti maga mellé az aranylócára. Aztán asztalhoz ülteti, s ím, az asztal csak megterül magától, s mindenféle drága étel, ital kerekedik rajta. A szegény ember csak ámult-bámult, nem tudja, hogy mi a csoda lehet az. Rajtuk kívül senki nem volt a szobában, mégis volt minden jó, megenni való.

No, még ilyen élete nem volt a szegény embernek világéletében. Eltelt egy nap, eltelt kettő. Hanem a harmadik nap a szegény embernek nem esett jól sem étele, sem itala. Elkezdett sóhajtozni:

- Hej, istenem, istenem, én itt dúskálok a sok minden jóban, s ki tudja, mennyit sírnak-rínak otthon az én gyermekeim!

Mondja is a királynak:

- Felséges királyom, ha meg nem sérteném, hazamennék, mert tudom, hogy otthon éheznek a gyermekeim.

- Jól van, szegény ember, eredj. Csak mondd meg, mit adjak neked azért a két tehénkéért, mert igazán nagyon jót tettél akkor velem.

- Nem kívánok én sokat, felséges királyom, csak adja nekem azt a sódarálót, amelyik az ágya fejénél van.

Nagyot kacag a varjúkirály:

- Ugyan bizony, mit gondolsz, te szegény ember, mi hasznát vennéd te annak?

- Sok hasznát venném én, felséges királyom. Sót őrölnék rajta magamnak és másnak, meg egy kicsi kukoricát.

- Hallod-e, te szegény ember, ne bolondozz, neked adom azt a gulyámat, amelyet errefelé jöttödben láttál.

- Hát én azzal mit csináljak, felséges királyom? Az sincs, ahova rekesszem, s még azt hinnék a faluban, hogy valahonnét elhajtottam.

- Jól van, ha nem kell a gulya, adok neked hat szekér aranyat.

- Ó, felséges királyom, nem nekem való az a tenger sok pénz. Még azt hinnék otthon, hogy megöltem valakit. Vagy talán haza sem tudnám vinni, elrabolnák tőlem az úton.

- Hiszen ha csak ez a bajod, adok én melléd katonát.

- No, bezzeg a felséged katonái - kacagott a szegény ember -, hisz egy tyúk is elkergeti azokat!

- Úgy? No, majd meglátod mindjárt.

Azzal belefújt egy sípba, s mindjárt beröppent az ablakon egy varjú. Ott abban a helyben keresztülbucskázott a fején, s olyan derék, szép szál legény lett belőle, hogy csupa csuda.

- Látod, szegény ember, ilyenek az én katonáim. - Aztán csak intett a katonának, az keresztülbucskázott a fején, ismét varjú lett belőle, s elrepült.

- Én mégis arra kérem felségedet, hogy adja nekem azt a sódarálót, amelyik az ágya fejénél van.

- Hallod-e, te szegény ember, neked adom minden jószágomat, csak a sódarálót ne kívánd.

De beszélhetett a király, ígérhetett akármit, a szegény embernek nem kellett egyéb a sódarálónál.

- Na, jól van, te szegény ember, neked adom, mert megígértem, hogy azt adok, amit kívánsz. Hát tudd meg, ha már a tiéd lesz a sódaráló, hogy sem sót, sem kukoricát nem kell ezzel darálni, hanem csak gondolnod kell akármit, s minden kívánságod abban a szempillantásban teljesedik. Csak azt kell neki mondanod: Derülj, édes darálókám! Amikor meg azt akarod, hogy ne járjon tovább, csak azt kell mondanod: Borulj, édes darálókám!

Elbúcsúzik a szegény ember a királytól, s viszi a darálót, s ahogy ment visszafelé, jól megtraktálta a kondásokat, csikósokat s a gulyásokat. Aztán elbúcsúzott tőlük, ment tovább erdőkön, mezőkön átal. Ahol elfáradt s megéhezett, leült, s szólt a darálónak: Derülj, édes darálókám! S mindjárt terített asztal ugrott elő, volt étel, ital bőven.

Egyszer amint ment, mendegélt egy nagy erdőben, leül egy fa alá, s szólítja a darálót: Derülj, édes darálókám! S ím, abban a szempillantásban asztal terül, s az asztal mellé honnét, honnét nem, egy nagy, zsíros bundás ember került.

"Hát ha bizony itt van, hadd legyen itt - gondolta magában a szegény ember -, úgyis meguntam már, hogy mindig egyedül egyem s igyam" - s kínálta nagy erősen:

- Egyék-igyék, földi, van itt minden elegendő.

No, esznek-isznak, lakmároznak. Egyszer csak azt mondja a zsíros bundás ember:

- Hiszen ez a sódaráló is ér valamit, hanem sokkal többet ér az én botom. Ennek csak azt kell mondani: Üssed, üssed, botocskám! - s leüt ez a lábáról embert, állatot, nem egyet, de százat, nem százat, de ezret, még annál is többet.

Elkezdi biztatni a szegény embert, hogy cseréljenek. Mondja a szegény ember:

- Nem kell nekem az a bot, földi, nem akarok én senkit megverni.

De addig beszélt, hogy így meg úgy, hogy a szegény embert kiforgatta az eszéből. Gondolta magában; mégiscsak jobb lesz, ha odaadja a sódarálót, mert még agyonvereti a botjával, s úgyis az övé lesz.

Mindjárt kezet csapnak, cserélnek. De ahogy cseréltek, a szegény ember mindjárt megbánta. Kérte szépen a zsíros bundás embert:

- Adja vissza, földi, legalább egyszer hadd tartsam jól a gyermekeimet.

De a bundás ember azt sem mondta, hogy befellegzett, elindult a sódarálóval.

- Hiszen mindjárt visszaadod - gondolja magában a szegény ember, s szól a botnak:

- Üssed, üssed, botocskám!

De a bot nem mondatta kétszer, elkezdett táncolni a bundás ember hátán. Úgy elagyabugyálta, hogy a bundás ember jó szívvel visszaadta a sódarálót, nekihagyta a botot is, csak ne bántsa többet.

Hazamegy a szegény ember nagy örömmel.

Hiszen csakhogy hazajött. A felesége, a gyermekei ki voltak éhezve, alig állottak a lábukon.

- Na, feleség - mondja a szegény ember -, többet nem éheztek.

- Hát ugyan mit hozott? - kérdi az asszony.

- Ezt a sódarálót, feleség.

- Ó, hogy az istennyila üssön a kend dolgába - mondta az asszony -, hát ezért adta el a két tehenet?

- Lassan a testtel - mondta a szegény ember -, várd meg előbb, hogy mit tud ez a sódaráló.

Leteszi a szegény ember a sódarálót a szoba közepére, s szól neki: Derülj, édes darálócskám! S hát abban a szempillantásban egy hosszú asztal kerekedik a szobában, s tele az asztal étellel, itallal rogyásig. Leülnek az asztal mellé az ember, az asszony, a gyermekek. Esznek-isznak, s virágos kedvük kerekedik, s nagyot rikkant a szegény ember:

- Hej, csak cigányok volnának itt, milyen nótát húzatnék én mindjárt!

Még jól ki sem mondja, tizenkét cigány pottyan a szobába, s húzzák a nótákat, hogy zeng belé a falu.

De bezzeg jöttek a népek mindenfelől csudalátni. Aztán akik befértek, bekerekedtek a szobába.

Ettek-ittak, táncoltak azok is. De úgy megtelt a szoba, hogy egymás hátán nyüzsögtek.

- Hej, de kár, hogy nem nagyobb ez a ház! - mondja a szegény ember.

Ahogy ezt mondja, akkora gyémántpalota kerekedik a viskó helyébe, hogy a király palotája cigányputri volt ahhoz.

No, híre megy ennek a csudának az egész országban. Hallja a király is, s bezzeg nem volt maradása. Fölkerekedett az udvarbéli népekkel, hadd lássák a szegény ember gyémántpalotáját.

Hát odamegy a király s a sok úri nép, a szegény ember meg fogadja nagy örvendezéssel, s csak szól a darálónak, mindjárt terült asztal s azon annyi mindenféle drága étel és ital, amennyit a király sem látott életében.

No, esznek-isznak, vigadoznak, hát egyszer csak eljön egy küldönc, nagy pecsétes levelet hoz a királynak. Olvassa a király, kékül, zöldül, fehéredik. Hej, nemhiába változott meg a színében, mert az volt írva a levélben, hogy jön a török császár minden népével, s úgy elpusztítja az országot, hogy kő kövön nem marad, s még a szopós gyermeknek sem kegyelmez. Kérdi a szegény ember:

- Ugyan bizony, felséges királyom, ha meg nem sérteném, mi szomorú hír van abban a pecsétes levélben?

- Ne is kérdezz, szegény ember, úgysem tudsz te rajtam segíteni. Jön a török császár rettentő nagy sereggel, s még a szopós gyermeknek sem kegyelmez, az van ebben a levélben.

- No bizony, ha jön - mondja a szegény ember -, itt is hagyja a fogát.

- Mit beszélsz, te szegény ember?

- Én azt, felséges királyom, hogy a török császárt minden katonájával elpusztítom még ma.

- Bizony, ha elpusztítod, te szegény ember, három leányom van, s azt a te három legényfiadnak adom, mert ha jól emlékszem, három fiad vagyon.

- Hát csak maradjon itt, felséges királyom - mondta a szegény ember -, egyenek s igyanak, a többit bízzák rám.

Vette a botját, s egy szempillantásra ott volt a csatasíkon. Már fel is voltak állítva a katonák szépen. Erről a király katonái, arról a török császár katonái.

Na, nem sokáig állottak, mert egyet szólott a szegény ember:

- Üssed, üssed, botocskám!

Haj, elkezdett a bot táncolni! Ütötte fejbe, hátba, ahol találta a török császár katonáit. Úgy hullottak, mint a kéve, még hírmondó sem maradt belőlük. Azzal a szegény ember szépen megfordult, hazament, s jelentette a királynak, hogy most már ehetik, ihatik békén, míg a világ s még két nap, tudom, nem jön ellenség az országába.

Bezzeg a király is szavának állott, s másnap mindjárt megtartották a lakodalmat. A három királykisasszony felesége lett a szegény ember három legényfiának. Ez volt csak a lakodalom! Táncolt még a sánta koldus is, táncoltam én is, menjetek oda, s táncoljatok ti is.

Itt a vége, fuss el véle!

Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia, Jankó volt a neve. Az ám, Jankó! Bolond Jankónak hívták a faluban, mert afféle félkegyelmű, bolondos legény volt ő. De már akárminek hívták, a bíró mégis szolgának fogadta Jankót, s két ökröt adott a kezére. Ahogy szolgálatba állott Jankó, a bíró első este azt parancsolta, hogy hajtsa ki az ökröket a rétre, ne pusztítsák otthon a szénát.

Na, kiment Jankó az ökrökkel, egy dombon megtelepedett, acélt, kovát szedett elő, tüzet gyújtott, s annak a világánál elkezdett kártyázni egymagában.

- Makkot ide, Jankó! Filkót reá, Jankó! Ez a tied, Jankó! - mondogatta magában a félkegyelmű, s észre se vette, hogy előtte áll az ördög.

- Adj isten! - köszönt az ördög.

- Adj isten! - fogadta Jankó, csak úgy foghegyről.

Szabad-e, nem-e, nem kérdezte az ördög, csak letelepedett a tűz mellé, s azt mondta Jankónak:

- Osszad, öcsém, hadd kártyázom én is.

- Van-e pénzed?

- Van egy garasom. Elég-e?

- No, annyi nekem is van.

Azzal osztott az ördögnek, s addig játszottak, hogy Jankó elnyerte a garast az ördögtől.

- Ide a garast, komám!

- Holnapután kiskedden! - mondta az ördög, s uccu! felugrott, szaladt, mintha a szemét szedték volna ki.

De Jankó sem vette tréfára a dolgot, utána az ördögnek. Ez meg egyenest a faluba szaladott, s ott egy utca sarkán úgy eltűnt Jankó elől, mintha a föld nyelte volna el.

- Hiszen majd megtalállak én! - kiabált Jankó, s abban a pillanatban elejébe lépett valaki.

Azt hitte a sötétben, hogy az ördög, s úgy fejbe vágta a fütykösével, hogy nagyot kiáltott, s ledöndült a földre. Haj, édes istenem! Nem ördög volt az, hanem a bíró, a Jankó gazdája.

Feltápászkodik nagynehezen a bíró, megfogja Jankót, s lármáz éktelenül.

- No, te ilyen-olyan bolondja! Hát te tulajdon gazdádat akarod agyonütni? Indulj előttem a falu házára!

Bemennek a falu házára, a bíró felveri az esküdteket, s ott mindjárt ítéletet tesznek: zárják be Jankót abba az elátkozott házba, amelyikben az ördögök tanyáznak, hadd pusztítsák el ezt a félkegyelműt.

Hiszen nem bánta Jankó, hadd zárják az ördögök házába. Nem félt ő az ördögöktől, inkább örült, hogy találkozik azzal az ördöggel, amelyiktől elnyerte a garast. No meg, hogy el ne felejtsem, s ti is jól megjegyezzétek, volt Jankónak egy zsákja, annak csak ki kellett nyitni a száját: száz ördögöt is bele tudott abba bújtatni Jankó.

Bement Jankó a házba, rázárták az ajtót, ő meg egyszeribe tüzet gyújtott, leült az asztal mellé, előszedte a kártyáját, s ütögette a kártyalapokat:

- Filkót rá, Jankó! Disznót, Jankó! Jól van, Jankó! Te nyertél, Jankó!

Amint így kártyázgat magában, hallja, hogy dörömböl valaki az ajtón.

"No, bizonyosan az ördög" - gondolja Jankó. Kikiáltott:

- Künn tágas, benn szoros!

Abban a pillanatban megnyílt az ajtó, s hát nem az ördög, hanem egy obsitos katona lépett be.

- Adj' isten, barátom. Adsz-e szállást egy szegény obsitos katonának?

- Én jó szívvel - mondta Jankó -, hanem tudod-e, hogy ebben a házban ördögök tanyáznak?

- Már én nem bánom, egy életem, egy halálom, itt maradok, mert odaki cudar idő van.

Azzal leült az obsitos is az asztal mellé, s elkezdettek kártyázni ketten. Ütik, ütögetik a lapokat, de egyszerre csak leszakadt a tűz, alig pislákolt, nem látták a kártyát.

- Várj, komám - mondta Jankó -, felnézek a padlásra, ott talán lesz forgács, hadd elevenítem fel a tüzet.

Felmegy a padlásra, ott csakugyan volt is forgács elegendő, lehoz egy jó öllel, ráhányja a tűzre, s az megint lobogott, pattogott vígan. De egy fertályóra sem telt belé, megint leszakadt a tűz, ellángolt a forgács.

- No, most én megyek forgácsért - mondta az obsitos.

Fel is ment a padlásra, de a másik minutában már repült is le onnét, hogy majd megszakadt a nyaka. S hát, uram, teremtőm, elsötétedik a szoba, de úgy, hogy a sötétségre fejszét lehetett volna akasztani, s becsődülnek az ördögök nagy lármával, zimóréval, zakatolással. Aztán csak felkapták Jankót, mint egy labdát, s úgy dobálták egymásnak, hogy azt hitte Jankó, mindjárt kiszalad a lelke.

De bezzeg nem tetszett Jankónak ez a tréfa, egyszerre talpra ugrott, előrántotta a zsákot, egy nagyot rikkantott:

- Bújj bele!

S hát az ördögök szép sorjában mind besétáltak a zsák száján. Csak egy ördög maradott kívül, az, akitől Jankó a garast elnyerte. Beköti nagy hirtelen a zsák száját, a kívül maradt ördögöt pedig amúgy magyar módra megragadja, a fütykössel istenesen ódalba kenegeti, s mondja neki:

- Megadod-e a garast, komám?

- Jaj, csak ne üss, megadom - könyörgött az ördög. - Nálam nincs pénz, de van a pokolban elég, gyere velem, ott megadom kamatostul.

- Hát gyerünk!

Azzal felkapott az ördög nyakára, jól ódalba sarkantyúzta, s elvágtattak a pokolba, sebes szélnél sebesebben.

Megérkeznek a pokolba, ott leszáll az ördögről, az meg csak ment előre, teméntelen sok szobán keresztül, aztán le a pincébe. Na, ott szeme-szája elállott Jankónak a csudálkozástól. Volt ott annyi kád, hogy a szem nem győzte belepni, s mind színültig tele volt arannyal, ezüsttel.

- Mi kell? Arany-e, ezüst-e? - kérdezte az ördög. - Vihetsz, amennyit elbírsz.

- Nem kell nekem sem arany, sem ezüst - mondotta Jankó -, csak add meg a garasomat.

Hiszen azt ugyancsak jól tette Jankó, hogy sem aranyba, sem ezüstbe nem markolt bele, mert abban a pillanatos pillanatban lángot vetett volna arany, ezüst, s Jankónak még a hetvenhetedik porcikája is porrá égett volna. Az ördögnek azonban mindenféle pénze volt, csak éppen garasa nem. No, ha nem volt, be is bújtatta Jankó ezt is a zsákba, s indult haza a falujába. Ott, ahogy hazaért, segítségül hívott tizenkét kovácslegényt, s addig verette a zsákot, hogy csak úgy porzott már az ördögök porától. Akkor a zsák száját kioldotta, az ördögök porát szélnek eresztette. Azt mondják, ebből a porból lett a vörös hangya, azért olyan fájdalmas a csípése.

No, akár így, akár úgy, elég az, hogy Jankó elpusztította az ördögöket, s bezzeg lett nagy becsületje a faluban! Mindjárt összegyűlt a falu népe, s azt határozták egy akarattal, hogy ajándékozzanak Jankónak egy borjas tehenet, mert igazán megérdemelne kettőt is, de ha nincs, elégedjék meg eggyel.

Jól van. Jankó egy szóval sem mondta, hogy neki nem kell a tehén; de merthogy nem volt istállója, ahová bekösse, s ha az lett volna, akkor meg mit ad enni? - ő bizony elindította a tehenet a vásárra.

Megy, mendegél a tehén, utána meg Jankó, s amint egy erdőn haladnának keresztül, egyszerre csak egy nagy kőrisfa elkezd hajlongani, nyikorogni, csikorogni. Jankó azt hitte, hogy a kőrisfa meg akarja venni a tehenet. Szóba állott a fával.

- Meg akarod venni? Jól van, én neked adom, ha becsületes árát adod.

Fújt a szél cudarul, s a kőrisfa csak hajlongott, csikorgott-nyikorgott.

- Száz forint az ára. Nincs most pénzed? Nem baj, majd holnap eljövök a pénzért.

Azzal a tehenet a fához kötötte, s szépen hazaballagott. Másnap megy vissza az erdőbe, egyenest a fához, s hát a tehénnek csak a csontja: megették a farkasok.

Hej, megharagszik Jankó, szedtevettézik, hogy így meg úgy, ő nem bánja, a tehén nem az ő kára, vigyázott volna rá a fa, ha megvette; ha nem vigyázott, az ő baja: fizessen!

A kőrisfa, merthogy a szél nem fújt akkor, sem nem hajlongott, sem nem csikorgott-nyikorgott. Hiszen Jankónak se kellett több, szörnyű haragjában kivágta a fát tövéből. De bizony ha kivágta, meg sem is bánta, mert a fa odvából csak úgy duvadott, ömlött ki az arany meg az ezüst. Hazaszaladt, szekeret fogadott, s úgy bírta elvinni a tenger pénzt.

Hej, bezzeg volt odahaza öröm! A szegény ember majd kibújt a bőréből szertelen nagy örömében, de bezzeg Jankó sem búsult, most már nagyobb gazda lesz még a bírónál is. Hanem szerették volna tudni, hogy hány véka lehet a pénzük. Az ám, nem volt vékájuk, amivel megmérjék.

- Eredj, fiam - mondta az apja -, hozz egy vékát a bírótól.

Szalad Jankó a bíróhoz:

- Bíró uram, adjon egy vékát.

- Hát az minek, te?

- Pénzt mérünk.

- Bolond lyukból bolond szél fúj - mondta a bíró.

- Jó, jó, csak adjon egy vékát.

Hát a bíró adott neki egy vékát, de fúrta az oldalát a kandiság, s amint beesteledett, odament a Jankóék ablakához, s úgy leskelődött. Feltette magában, hogy ha csakugyan pénzt mérnek, majd elveszi tőlük. No, ha nem akart hinni Jankónak, most elhihette, mert még mindig mérték a pénzt. Történetesen Jankó az ablak felé pillant, látja, hogy valaki leskelődik, kapja a fütykösét, kifordul az ajtón, s úgy találja fejbe vágni a bírót, hogy az éppen csak egyet kiáltott, s azzal: volt bíró, nincs bíró.

No, megijed Jankó! Most már mit csináljon? Agyonütötte a bírót. Most őt felakasztják, fel bizonyosan. Gondol ide, gondol oda, hátára veszi a bírót, beviszi a szomszéd kertjébe, beállítja a hagymaágyásba, egy hagymaszárat a kezébe nyom, mintha ki akarná húzni, s azzal szép csöndesen visszament a házba.

Jő ki reggel a szomszédasszony a kertbe, látja, hogy valaki dézsmálja az ő hagymáját, kap egy botot, odaszalad, s úgy fejbe kólintja, hogy orra bucskázott. Az ám, de úgy orra bucskázott, hogy fel sem kelt többet! Nézi az asszony, hogy ki az - s hát a bíró. Még jobban megnézi, költi, költögeti, s hát még nem is szuszog.

- Jaj, jaj - jajgatott az asszony -, agyonütöttem a bírót, jaj, jaj! De ki is hitte volna, hogy hagymát lopjon őkelme, jajajaj!

Aközben kijött Jankó is, a kerítéshez somfordált, s kérdezte az asszonyt:

- Hát kend mért sír olyan keservesen, nénémasszony?

- Jaj, lelkem öcsémuram, nézzen ide! Hagymalopni jött a bíró, s én agyonütöttem, jajajaj!

- Azért ugyan egyet se jajgasson kend - mondotta Jankó. - Egyet mondok, s kettő lesz belőle: adja nekem a leányát, s én igazítok a kend dolgán.

Bezzeg, hogy ígért az asszony Jankónak fűt, fát, mindent; Jankó pedig ismét hátára kapta a bírót, vitte a másik szomszéd telkére. Az a szomszéd mészáros volt. Besompolyog Jankó az ólba, ott egy disznót leszúr, s a bírót a disznó hátára ülteti, aztán nagy hirtelen elsomfordál.

Alig ment el, kijő a mészáros a házából, megy az ólba, s hát látja, hogy valaki ül a disznón, éppen mintha le akarná szúrni. Nosza, szalad a mészáros a bárdjáért, s úgy fejbe vágja a bírót, hogy egyszeribe lefordul a disznó hátáról.

Hej, megijedt a mészáros is, mert ugyan ki gondolta volna, hogy a bíró akarja ellopni az ő disznaját? Gondolt ide, gondolt oda, ő bizony elment a falu házára, s ott elmondta az esküdteknek, hogy így meg úgy volt a dolog, ő nem hibás: miért akart lopni a bíró?

- Bizony, ha el akarta lopni, jól járt, úgy kell neki - mondták az esküdtek -, ha nem szégyellt lopni bíró létére.

Aztán egy hét sem telt bele, Jankó feleségül vette a szomszédasszony leányát, csaptak nagy lakodalmat, de olyan nagyot, hogy rostával hordották a bort. Húzták a cigányok, járták a legények s a leányok.

Holnap Jankó legyen a ti vendégetek.

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy macska. Ezzel a macskával nagyon mostohán bánt az asszonya, elkeseredett erősen, s nagy bújában, bánatában fogta magát, otthagyta a gazdasszonyát, s elment világgá.

De hogy szavamat össze ne keverjem, mielőtt útnak indult volna, az udvaron talált egy nagy vörösrépát, szekeret csinált belőle, nagy hirtelen fogott két egeret, azokat a szekér elé fogta, s úgy indult bujdosóba.

Mennek, mendegélnek, hegyeken-völgyeken által, de bizony az egerek elfáradtak, egyre lassabban lépegettek. Gondolja magában a macska: így nem messzire haladunk. Fogott az úton még két egeret, a másik kettőnek elejébe fogta, s úgy hajtott tovább.

Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy rákkal. Kérdi a rák:

- Hova mégy, te macska?

- Megyek vándorolni.

- Vígy el engem is, mert a halak kikergettek a vízből.

- Hát miért kergettek ki?

- Azért mert mindig csipkedtem őket az ollómmal.

- No, hát gyere, ülj fel.

Tovább mennek, mendegélnek, s hát az út közepén két tojás van. Megszólal az egyik tojás, s kérdi a macskától:

- Hová mégy, te macska?

- Megyek vándorolni.

- Vígy el minket is. Nem volt maradásunk az asszonyunknál, mert azt kívánta, hogy három csirke keljen ki belőlünk, pedig csak egy van bennünk.

Felültek hát a tojások a vörösrépa szekérre, s a macska hajtott tovább. Egyszerre csak rászállott a szekérre tíz fecske s tíz pacsirta. Nem is kérdezték a macskától, szabad-e, nem-e, szépen letelepedtek, s mentek ők is.

Még egy jó hajításnyira sem mennek, egy csomó gombostűt találnak az úton. Kérdi a macska:

- Hát ti hogy kerültetek ide?

- Mi bizony úgy, hogy egy társunk megszúrta az asszonyunkat, s az asszonyunk haragjában mind kidobott az útra.

- Hát akkor csak ti is üljetek fel a szekérre, gyertek velünk.

Tovább mennek, mendegélnek, s estefelé egy kicsi házikóhoz érnek.

Abban a kicsi házikóban egy öregasszony lakott, a macska bement hozzá, köszönt illendőképpen, s szállást kért éjszakára. Mondja az öregasszony:

- Adnék én jó szívvel, de ide minden éjjel zsiványok jönnek, itt ugyan nem lesz nyugodalmatok.

De a macska addig beszélt, hogy így meg úgy, nem félnek a zsiványoktól, hogy az öregasszony szállást adott nekik.

A négy egeret bekötötték az istállóba.

A két tojás beleült a tüzes hamuba, a rák a vizesdézsába, a gombostűk a törülközőbe, a macska meghúzódott az ajtó sarkában, a fecskék mentek az eresz alá, a pacsirták pedig a ház tetejére.

Hát csakugyan éjjel jönnek a zsiványok, bemennek a házba, letelepednek a kemence mellett, tüzet akarnak gyújtani. De amint megpiszkálják a hamut, a két forró tojás szétpattant, s szemük, szájuk tele lett tojáshéjával meg sárgájával. Hej, uram, teremtőm, megijedtek a zsiványok, égette a tojás az arcukat erősen, szaladtak a vizesdézsához, hogy megmosdjanak. De ahogy belenyúltak a dézsába, a rák jól megcsípte az ujjukat. Lekapják az alsó szegről a törülközőt, hogy megtörülközzenek, de a gombostűk jól összeszurkálták őket. Még jobban megijednek, szaladnak kifelé, s ott meg nekik ugrik a macska, s istenigazában összevissza karmolta az arcukat.

Ki az udvarra, mintha szemüket vették volna, de ott meg a fecskék és a pacsirták elkezdtek csiripolni:

- Zsiványok, zsiványok! Fogjátok meg!

Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, többet az öregasszony házához vissza se jöttek.

Reggel a macska megköszönte a szállást az öregasszonynak, a négy egeret befogta a vörösrépa szekérbe, aztán mind felkerekedtek, mentek tovább.

Hanem amint egy hídra értek, halljátok csak, mi történt. Az egerek mitől, mitől nem, megijedtek, a szekeret belerántották a vízbe.

Hej, istenem, lett nagy ijedelem. A pacsirták és a fecskék, huss felrebbentek és elrepültek. A macska is nagy üggyel-bajjal kiúszott, de a szegény rák az ott maradott a vízben, no meg a gombostűk is.

Hogyha ezek a vízben nem maradtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy szerencsepróbálni.

Sírt a szegény asszony, hogy most kifogy az egyetlen fiából, de azt sem mondhatta: maradj veszteg, édes szép fiam, tejbe-vajba fürösztgetlek, hasábfával kenegetlek, mert nemhogy tej, vaj lett volna, de még hasábfa sem volt.

Közmént legyen mondva, a fiút Palkónak hívták, s olyan szép legényecske volt, hogy nem akadt párja hét puszta határban.

Mondom, hogy sírt az asszony keservesen, de mégiscsak feltarisznyálta Palkót hamuba sült pogácsával, s isten hírével útnak eresztette.

Ment, mendegélt szép Palkó hegyeken, völgyeken keresztül, s estére kelve sűrű rengetegbe ért. Ahogy ment a rengetegben, messze, messze meglát valami gyenge világot, de az olyan kicsinek tetszett, mint a gyertya világa.

Ment egyenesen abban az irányban, s hát a gyertyavilág erősödik, nagyobbodik, s amikor egy hajításnyira lehetett attól, akkora tűz volt, mintha egy nagy-nagy ház égett volna.

"Jaj - gondolja magában Palkó -, bizonyosan óriások lakhatnak ott."

Na, azt eltalálta, mert csakugyan ott hemmedezett a tűz körül egy éktelen nagy óriás s mellette a fiai. Éppen szalonnát pirítottak.

- Egy életem, egy halálom! - mondta Palkó, s nagy bátran odament a tűzhöz. Levette a kalapját, s köszönt illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, apámuram!

Megfordul az óriás, s mordul egyet, de nagyot:

- Ne te, ne, miféle emberizink jár itt?

Felelt Palkó:

- Én vagyok, apámuram.

- Hát ki s mi vagy te?

- Szegény legény vagyok, szolgálatot keresek, apámuram.

- No, köszönd, hogy apámuramnak szólítottál - mondta az óriás -, mert megpirítottalak volna a tűz lángján! Telepedj le, édes fiam!

Palkó leült az óriás fiai mellé, azok jóltartották pirított szalonnával, aztán lefeküdt, s aludott, mint a bunda.

Reggel, amikor fölkelnek, kérdi az öreg óriás:

- Hát, Palkó fiam, hová mégy szolgálatba?

- Én bizony, édes apámuram, a királyhoz szeretnék menni, mert hallottam, hogy ott három nap egy esztendő, s becsületesen megfizetik a szegény legény bérét.

- Hej, fiam, messze lakik a király! A talpad elvásik, amíg odaérsz. Hanem ne búsulj, ülj a nyakamba, fogózkodj jól az üstökömbe, s én elviszlek a király városába.

Felült Palkó az óriás nyakába, de azt mondja neki az óriás:

- Palkó fiam, hunyd be a szemedet, mert különben leszédülsz, s ízzé-porrá törik minden porcikád.

Palkó behunyta a szemét, s az óriás csak megemelintette a lábát, s egyik hegyről átlépett a másik hegy tetejére. Második emelintésre egy tengert lépett átal, harmadik emelintésre egy olyan magas hegyre lépett, hogy a feje az eget verte. Ekkor megállott, egyet nagyot szusszant, s azt mondta Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam, mit látsz?

- Látok - mondta Palkó - messze, messze valami gyenge fehérséget. Vajon mi lehet az, apámuram?

- Az a király fellegvárának a karéja, Palkó fiam. De csak hunyd be a szemedet ismét.

Amikor az óriás hármat lépett, mondja Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, édes fiam, mit látsz?

- Ha jól szemlélem, házat látok, apámuram.

- Az a király fellegvára, Palkó fiam. Most még csak egy házacskának látod, de majd megnövekszik, csak hunyd be a szemedet.

Behunyta Palkó a szemét, s belefogózott az óriás üstökébe magyarosan. No, ezt ugyan jól tette, mert olyan forgószél kerekedett, hogyha kezével, lábával belé nem csimpeszkedik, lekapja az a cudar szél. Hanem az óriástól surroghatott, burroghatott a szél. Csak emelintgette hosszú langaléta lábát, hegyről hegyre, erdőkön, mezőkön átal, s egyszerre csak azt mondja Palkónak:

- Nyisd ki a szemedet, Palkó fiam! Nézz körül, mit látsz?

- Látok, édes apámuram, egy olyan szép palotát, amilyent még életemben nem láttam. Itt vagyunk éppen a kapuja előtt.

- No ha itt vagyunk, szállj le rólam, Palkó fiam, s menj a király elé. Én istennek ajánllak, s megyek vissza a fiaimhoz.

Lemászott Palkó az óriásról, illendően megköszönte a jóságát, tiszteltette az óriás fiúkat, s azzal bement a palota udvarába. Ment egyenesen a király elé, s mondta, hogy mi járatban van.

- Jól van, Palkó fiam - mondta a király -, éppen most csaptam el a pulykapásztoromat, megteszlek pulykapásztornak.

Na, telt-múlt az idő, Palkó jól viselte magát, s a király úgy megszerette, hogy megtette belső inasnak. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt a királynak három szép leánya. Különösen a legkisebb olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Jártak is utána bezzeg a hercegek s királyfiak, de a kicsi királykisasszony, attól fogva, hogy Palkót meglátta, szóba sem állott velük. Palkó nemigen válthatott szót a kicsi királykisasszonnyal, mert a királyné mindig szemmel tartotta, és tudott, amit tudott, s az neki elég volt. Észrevette, hogy Palkó s a kicsi királykisasszony értik egymást, ha nem is beszélnek. Mondta is a királynak:

- Hallja-e, tudom már, hogy mért nem kell a legkisebb leánynak sem herceg, sem királyfi. Palkót szereti a beste lélek lánya!

- Ugyan úgy-e? - mondja a király. - Hiszen majd előveszem én Palkót. Tudom istenem, hogy többet nem veti szemét királykisasszonyra.

Mindjárt hívatta Palkót, s mondja neki:

- Hallod-e, Palkó, látom, hogy te ügyes legény vagy, hát hallgass ide. A palotámmal szembe azt a nagy erdőt ma éjjel mind egy szálig vágd ki, hordd bé az udvarra, reggelre rakd kazalba, mert különben karóba húzatom a fejedet!

Megijed Palkó erre a beszédre, s mondja:

- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert én azt száz esztendőre sem tudom elvégezni, amit parancsoltál.

- De ördögadta kölyke, tömlöcbe vettetlek mostan, s mégis karóba húzatom a fejedet, ha reggelre az az erdő nem lesz az udvaron.

Behívatott két istrázsát, s megparancsolta, hogy Palkót egyszeribe tömlöcbe vessék, kezét-lábát vasra verjék.

Leült Palkó nagy szomorúan a tömlöc földjére, és sírt keservesen, hogy mért is tudta elhagyni az édesanyját. Inkább éhezett, sanyargott volna, míg a világ s még két nap, semhogy ilyen szomorú vége legyen fiatal életének.

Hát, amint sírdogál magában, csak megnyílik a tömlöc falán egy titkos lappancs*, azon béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odament Palkóhoz, megölelte, megcsókolta, cirókálta, marókálta, s édes szókkal vigasztalta.

- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz - mondta a kicsi királykisasszony -, nesze, adok neked egy rézcsapójú ostort, ezen a titkos lappancson menj ki, az erdő alatt állj meg, s rittyents hármat, de nagyot, hadd zengjen belé az erdő. A harmadik rittyentésre, ami ördög van a világon, mind előszalad, s te csak parancsolj nekik, reggelre behordják az egész erdőt.

Megörült Palkó, hogy hétszerte szebb lett, mint annak előtte, vette az ostort, s kibújt a titkos lappancson, a kicsi királykisasszony pedig helyette ott maradt a tömlöcben, amíg visszakerül. Ment az erdő alá, s ott hármat nagyot rittyentett a rézcsapós ostorral. Megzendült az erdő, zúgott, zengett, mintha istennyila szaladgált volna a fák közt, s hát csak omlik elő mindenfelől a tenger sok ördög. A legöregebbik megy Palkónak, s kérdi:

- Mit parancsolsz, szép Palkó?

- Azt parancsolom - mondta Palkó -, hogy azt az erdőt mind egy szálig levágjátok, a király udvarába béhordjátok, s ott kazalba rakjátok.

- Meglesz, szép Palkó, eredj csak vissza s aludjál.

Palkó visszament a tömlöcbe, de nem aludott: reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Hej, azalatt az ördögök mit csináltak! Vágták az erdőt előre-hátra, keresztül-kasul, reccsent, roppant, döndült a temérdek fa, fogták, vitték tövinél, hegyinél, ahogy hamarább kaphatták, le a hegyen, bé az udvarba, ott felvágták, fűrészelték, kazalba rakták, s azzal eltakarodtak, mintha a föld nyelte volna el őket.

Fölkel a király jókor reggel, kiáll a tornácra, de úgy hanyatég vágódott csudálkozásában, hogy három itatós cseber vizét mind ráöntötték, s mégis alig tudott feleszénkedni. Hívatja Palkót egyszeribe, s mondja neki:

- No Palkó, ezt jól elvégezted, de csak nyisd ki jól a füledet. Most azt parancsolom, hogy ma éjjel szántsd föl az erdő helyét, vesd bé haricskával, az a haricska még az éjen keljen ki, nőjön meg, érjen is meg, arasd le, csépeld ki, őröld meg, s reggelre főzd meg puliszkának, különben karóba húzatom a fejedet.

Megszomorodott Palkó a szíve gyökeréből, s mondja a királynak:

- Felséges királyom, húzasd karóba a fejemet, mert a földet fel is szánthatom, haricskával bé is vethetem, de egy éjen hogy tudjon az kibújni, megnőni, meg is érni!

- Szót se többet! - rikkantott a király mérgesen - vissza a tömlöcbe! Holnap reggel is karóba tudom én húzatni a fejedet, ördögadta kölyke.

Visszament Palkó a tömlöcbe, s nagy búnak ereszkedik szegény feje. Sírt, kesergett, hogy miért is tudta elhagyni szegény édesanyját.

Hát amint sírdogál, kesereg, felpattan a titkos lappancs, s béereszkedik a kicsi királykisasszony. Odamegy Palkóhoz, megöleli, megcsókolja, cirókálja, marókálja, s azt mondja neki:

- Ne sírj, Palkó, ne könnyezz, nem is olyan nagy baj ez! Nesze adok most egy aranycsapós ostort, bújj ki a lappancson, s ott, ahol tegnap éjjel, rittyents hármat, de nagyot, hogy ég, föld megzendüljön, s ami ördög van a földön s föld alatt, mind előszalad. Csak szólj nekik, egyébre gondod ne legyen.

Palkó úgy tett, amint a kicsi királykisasszony mondta, s hát a harmadik rittyentésre annyi ördög szalad elő, hogy a földet bélepték, s még a csillagos ég is megfeketedett.

Kérdi a legöregebb ördög:

- Mit parancsolsz, szép Palkó?

Mondja Palkó, mi nagy bajban van.

- Azon egyet se búsulj - mondta az ördög -, eridj haza s aludjál.

Palkó szépen visszament a tömlöcbe, s reggelig diskurált a kicsi királykisasszonnyal.

Aközben az ördögök nekiestek a földnek, egy micre felszántották, bévetették. Még el sem boronálták, kikelt a haricska; ki sem kelt, már megnőtt; meg sem nőtt, már megért; meg sem érett, learatták; le sem aratták, kicsépelték; ki sem csépelték, már megőrölték - hipp, hopp, megvolt a haricskaliszt, elő hamar egy nagy kondért a pokol fenekéből! Hoztak egyet, nagyobbat a templomnál. A kazal fát meggyújtották, a kondért tűzre tették; főtt, rotyogott a puliszka, meg is főtt már; elévesz Plutóné egy puliszkaverőt, akkorát, mint egy szarufa, keveri körbe, kavarintja, egy nagy fakanállal lapogatja; ismét kondért a tűzre, süllent a kondér feneke, elválik a puliszka, fordítják a kondért, kiborul a földre a puliszka, nagyobb, mint a Hargita.

Kakaskukorékolásra készen voltak, indultak, mentek, s úgy elszelepeltek, mint a sebes szélvész.

Bezzeg, hogy korán kelt a király, s ment ki a tornácra, hadd lám, csinált-e valamit az az ördöngös legény. Nézi a rettentő nagy puliszkát, s úgy elájult, hogy hat itatós cseber vizét öntötték rá, s mégis alig tudott feleszénkedni.

Ahogy feleszénkedett, megparancsolta, hogy dobolják össze a város népét, s takarítsák el az udvarról a puliszkát. Na hiszen, nem kellett erősen összedobolni, szaladt a sok szegény nép, s ki amennyi puliszkát bírt, vitte, szaladt, s hazáig meg sem állott. Amikor aztán a puliszkát úgy eltakarították, hogy még a földet is felkaparták utána, hívatja a király Palkót, s mondja neki:

- No, te legény, megcsúfoltál, de még ne örvendezz. Tudom, hogy magadtól ennyi ki nem telt, hanem jól van, most nyisd ki csak igazán a füledet. Holnap reggel menj ki az istállóba, ott van egy fekete ménló, egy fekete kanca, azután két sárga kancacsikó s egy szürke kancacsikó. Ezeket rendre addig járasd, amíg habot nem ver a testük. Ha nem, karóba húzatom a fejedet.

Hej, örült Palkó, hiszen ha csak lovakat kell járatni, az már könnyű dolog. Nem is mondta egy szóval sem a királynak, hogy csak húzassa karóba a fejét, mert úgysem tudja megtenni - szaladt le nagy vígan a tömlöcbe. De jött utána egyszeribe a titkos lappancsajtón a kicsi királykisasszony is, s mondja neki:

- Látom, hogy jókedved van, Palkó, pedig még csak most kellene igazán búsulnod. Eddig az ördögök mindent elvégeztek helyetted, de fényes nappal nem jöhetnek elő, hogy segítsenek.

Azt mondja Palkó:

- Hát te mit gondolsz, lelkem édes királykisasszony? Tudok én lovat jártatni az ördögök nélkül is.

- Jaj, lelkem Palkóm, édes Palkóm - mondja a kicsi királykisasszony -, tudod-e, hogy az a fekete ménló az apám, az a fekete kanca az anyám, a két sárga kancacsikó a két testvérem, s a szürke én magam leszek? Amikor te bé akarsz lépni a küszöbön, úgy rúgunk feléd, hogy a szemed is szikrázik belé. Hanem hallgass ide. Van az ajtón belül egy vasrúd, ezt, akárhogy rúgnak feléd, kapd fel bátran, ne féltsd a kezedet, üsd addig a lovakat, amíg meg nem adják magukat. Csak engem ne üss, édes Palkóm, mert én nem rúglak meg, csak úgy teszek, mintha én is rúgnálak téged. Nesze, adok egy rézkantárt is, azt aztán rendre húzd a fejünkre, a többi a te gondod.

Azzal a királykisasszony elbúcsúzott Palkótól, s meghagyta, aludjék, hogy holnap aztán nyitva legyen ám mind a két szeme.

Palkó megfogadta a tanácsot, lefeküdt, s aludt hajnalig, mint a bunda. Pitymallatkor fölkelt, s ment hátra az istállóba. Már messziről hallotta hogy ott vannak a paripák, úgy nyerítettek, táncoltak, dobrokoltak. No, Palkó, most meleged lesz, azt mondom. Amikor az ajtót kinyitotta, az öt paripa úgy rúgott feléje, hogy karikát hányt a szeme. De Palkó sem volt olyan tedd el s elő se vedd legény, felkapta nagy hirtelen a vasrudat, s neki a fekete ménlónak - sirítsd! -, üti, vágja, dögönyözi, hogy egyszerre csak elterült a hídláson, s a jászolt is harapta nagy kínjában. Hamar a fejébe a rézkantárt, rápattan a hátára, s azzal aló neki, vesd el magad! - repült a fekete ménló, mint a sebes szélvész. Amikor aztán a hab csak úgy szakadt le róla, visszafordult vele az istállóba.

Azonmódúlag jártatta meg a fekete kancát s a két sárga kancacsikót is, de amikor a szürke kancacsikóra került a sor, azt már nem verte, csak színleg ütötte, s nagyokat rikkantott. No, ez hamar megadta magát.

- Látod-e - mondta most a fekete kanca -, ugye, mondtam, hogy ez az istentelen szürke csikó elárult. Miatta vert meg ez a kötélrántó, de hiszen megfizetek ezért a sok szenvedésért!

Hallja ezt Palkó, s a fülébe suttintja a szürke csikónak:

- Hallottad-e, mit beszélt anyád?

- Hallottam, csak ülj a hátamra, s menjünk, mint a sebes szél, mert itt nincs maradásunk ez órától fogvást!

Aj, repült is a csikó, hogy a lába nem ért földet, repült a madárnál is sebesebben, a szélnél is sebesebben, de még a gondolatnál is sebesebben, hegyen át, völgyön át, erdőn, mezőn keresztül, folyóvizeken, tavakon, tengereken is keresztül, s hét nap s hét éjjel meg sem szusszant. Akkor csak megszólal a csikó, s mondja Palkónak:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

- Látok egy sasmadarat, hétrőfnyire szakad a láng a szájából, s egyenesen utánunk repül.

- No, ha látsz, tudd meg, hogy az az én apám, s mindjárt utolér. Hanem én most keresztülbucskázom a fejemen, s kölesvetés lesz belőlem, te is bucskázz átal a fejeden, s kölespásztor lesz belőled. Ha az apám kérdi, hogy nem láttál-e erre egy csikót meg egy legényt, mondjad neki, de bizony láttál, amikor ezt a kölest elvetették.

Úgy is lett, ahogy a csikó mondta. Jön a sas, s kérdi Palkótól:

- Hé, földi, nem látott-e kend egy csikót s rajta egy szép legényt?

- De bizony láttam, amikor ezt a kölest idevetették. Lehet annak már vagy négy hete, ha nem több.

- Nem azok voltak, akiket én keresek - mondta a sas, s azzal visszafordult, s meg sem állott hazáig.

Mondja otthon a feleségének, hogy s mint járt.

- Ó, te boldogtalan, te - mérgelődött a királyné -, hiszen az a kölesvetés a te leányod volt, a pásztora pedig Palkó. Hogy tudtak így elbolondítani! Tüstént eredj utánuk!

Meg sem szusszant a király, repült vissza sas képében.

Ezalatt Palkóék is vágtattak hegyen, völgyön átal, de a csikó most már kezdett lankadni, s a sas csak egy puskalövésre volt utánuk. Mondja a csikó:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

- Látom, hogy repül utánunk egy sas, s a szájából tizennégy rőfnyire szakad a láng.

- No, ha látod, az az én apám. Bucskázzunk átal a fejünkön, én bárány leszek, te pedig pásztor, s ha kérdi, hogy láttál-e egy csikót s azon egy szép legényt, mondjad neki: láttál, amikor ezt a bárányt fiadzották.

Úgy is lett. Másodszor is bolonddá tették a sast, s az visszafordult mérgesen, repült haza egyenesen. Mondja, hogy nem látott egyebet, csak egy bárányt meg a pásztorát.

De még csak most lett igazán mérges a királyné.

- Ó, te bolond, te, hiszen az a bárány a te lányod volt, a pásztor pedig Palkó. Visszafordulj tüstént, s többet el ne bolondítsanak.

Repült a király sas képében, nagyokat csapott a szárnyával, hogy az ég is meg-megnyiladozott. Vágtatott a csikó is Palkóval, de most még bágyadtabb volt. Hátraszólt Palkónak:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz? Mintha láng perzselné a szőrömet.

- Látom, hogy ismét repül utánunk a sas, de most úgy szakad a láng a szájából, hogy nem látom az eget a füstjétől.

- No, ha látod, mindjárt vége az életünknek, ha hirtelen a fejünkön keresztül nem bucskázunk. Hát most egy kápolna lesz belőlem, Palkó, tebelőled a kápolnában remete. Ha kérdi az apám, hogy nem láttál-e ilyen s ilyen csikót s ilyen legényt, mondjad, de bizony láttál, amikor ezt a kápolnát építették.

Mire keresztülbucskáztak a fejükön, s kápolnává meg remetévé változtak, lecsapott a sas is, hogy a föld mind megperzselődött körülötte, s kérdi a remetét:

- Ugyan bizony, nem láttál-e errefelé elvágtatni egy szép legényt szürke csikóval?

- Hát biz én, ha jól emlékszem, láttam ezelőtt egy esztendővel, amikor ezt a kápolnát építették.

- No, ha akkor láttál, az nem is az, akit én keresek - mondta a sas, s visszarepült a királyi palotába.

A királyné már kint állott a tornácon, s verte össze a tenyerét nagy csúfondárosan.

- Megint elbolondítottak, ugye? No, az sem fele kár, amit te megeszel!

Eleget bizonykodott a király, de így s de úgy, őneki azt mondta a remete, hogy most esztendeje látott egy szürke csikót; a királyné majd megpukkadt a méregtől s bosszúságtól.

- Ó, te bolond, te, hiszen az a remete Palkó volt, s a kápolna a te leányod. No, most én megyek utánuk, engem, tudom, el nem bolondítanak!

Abban a minutában sólyommadárrá változott, s repült Palkóék után, a gondolatnál is sebesebben. Haladtak Palkóék is, ahogy lehetett, de inkább lassan, mint sebesen, s többet hátra, mint előre. Egyszer csak hátraszól a csikó:

- Nézz vissza, Palkó, mit látsz?

- Látok egy sólyommadarat, de ennek aztán hetvenhét rőfnyire szakad a láng a szájából.

- No, bizony, ha látsz, tudd meg, hogy ez az én anyám, s most ugyancsak jól vigyázzunk az életünkre, mert az anyámat nem lehet elbolondítani. Hát én most tóvá változom, te pedig aranyrécévé, s vigyázz, hogy meg ne foghasson a sólyommadár.

Hiszen azt jól eltalálta a csikó, hogy a sólyommadarat nem lehet elbolondítani, mert az, ahogy tóvá meg récévé változtak, egyenest lecsapott a récére. De amikor lecsapott, a réce alábukott a tóba, s hiába kerülgette, olyan ügyesen alábukott mindig, hogy nem tudta megfogni. Fogja magát a sólyommadár, visszaváltozik királynénak, felkap egy nagy követ a tó partjáról, a récét megirányozza. De a réce most is hirtelen lebukott a tóba, s a kő nem találta el. Ami kő volt a tó partján, mind a récére dobálta, de csak nem tudta eltalálni.

Amikor aztán egy kő nem sok, annyi sem volt, akkor a két kezét fölemelte, s megátkozta őket, de olyan erősen, hogy ég s föld elsötétedett. Azt kiáltotta feléjük, ahogy a torkából kifért:

- Kifogtatok rajtam is, istentelenek! Két szép leányomból kifogytam, úgy megverted a vasrúddal, te gyilkos Palkó. Most kiforgatsz a harmadik leányomból is. De megátkozlak, hogy elfelejtsétek, mintha soha nem is ismertétek volna egymást.

Többet nem szólt, de ez éppen elég volt. Hirtelen keresztülbucskázott a fején, ismét sólyommadárrá változott, s repült haza szörnyű lángolással.

Ahogy elrepült, a tó is összecsapódott, királykisasszony lett belőle, a récéből pedig Palkó, még hétszerte szebb, mint annak előtte. Most már nem tarthattak senkitől, semmitől, elindultak szép csendesen, mentek, amerre a szemük látott. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város szélére nem értek. Ott leültek, egy kicsit eldiskuráltak, hogy lesz, mint lesz ezután. Egyszerre csak elnyomta őket az álom, s elaludtak.

Reggel, amikor fölébrednek, néznek egymásra, de úgy, mint két idegen. Kérdezi Palkó:

- Ki vagy, te szép leány?

A leány is kérdezi:

- Hát te ki vagy, te szép legény?

Mondja ez is, mondja az is a nevét, de nem ismertek egymásra. Nem tudták elgondolni, hogy kerülhettek össze. Hanem azért szépen bementek együtt a városba, s ott elváltak: az egyik ment jobbra, a másik balra. Palkó beállott egy urasághoz inasnak, a királykisasszony is egy másikhoz belső leánynak.

Telt-múlt az idő, s Palkó mindennap megfordult annál a háznál, ahol a királykisasszony lakott; járt oda hol levéllel, hol üzenettel, látta mindennap a királykisasszonyt, beszélgettek is együtt, de egymást nem ismerték.

Amikor éppen egy álló esztendeje volt, hogy a királyné megátkozta őket, Palkó azt látja álmában, hogy a fekete ménló elpusztult. Küldik reggel abba a házba, hol a királykisasszony lakott, s mondja neki, hogy milyen csudálatos álmot látott.

- No, az igazán csudálatos álom - mondja a leány. - Én meg azt láttam ma éjjel, hogy a fekete kanca pusztult el.

Néznek, néznek egymásra, eszénkedni kezdenek, s hát egyszerre csak eszükbe jut, hogy ők ismerték egymást valamikor. Még jobban nyiladozni kezdett az eszük, s haj, se szó, se beszéd, csak egymás nyakába borulnak, ölelkeznek, csókolóznak.

Mindjárt megfejtették az álmot, hogy az nem is lehet másként: meghalt a király s a királyné. Egyszeribe indultak, s meg sem állottak, amíg haza nem értek.

Csakugyan úgy volt, ahogy álmodták. A királykisasszonyt kikiáltották királynak, s szabadjára hagyták, hogy válasszon férjet magának. Bezzeg, hogy szép Palkót választotta. Csaptak olyan lakodalmat, hogy Hencidától Boncidáig foly a bor s a pálinka s a mindenféle lé. Azután a fiatal pár dióhéjba kerekedett, az Olton leereszkedett, s meg sem állottak, amíg a Palkó anyját meg nem találták. A szegény asszonyt maguk közé ültették a dióhéjba, s vitték magukkal a királyi palotába.

Ma is élnek, ha meg nem haltak.

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.

Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, és istrázsálták éjjel-nappal.

Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:

- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.

- Majd holnapután vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.

A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében.

Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta kővel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.

Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény:

- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.

Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő egy béka, kenyeret kér tőle is.

- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.

Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.

- Egyél, szegény béka, nesze.

- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben.

Úgy lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.

- Ne bánts minket - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk.

Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt, sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.

No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.

Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején rézsisak volt, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Hát bezzeg a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvérei hazakerültek - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak. Mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:

- Jobban láttam én azt, mint ti.

- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.

- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.

A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.

Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!

- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.

- Ugyan honnét láttad?

- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.

A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét.

Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.

Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.

- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.

- Ugyan honnét láttad?

- Honnét? A ház tetejéről.

Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.

Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, aki valamirevaló legény csak van az országban. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.

No, csakhogy megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezőre, s amint ott mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fűben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi, de mire hazaért, a kicsi gyöngyszemből akkora lett, mint egy tojás.

Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriumba, s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngyből egy gyönyörűséges szép kisleányka. Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, s úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetből tette azt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.

Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli.

Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de Gyöngyikének is a vadászlegény.

Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike kezét.

- Hej, fiam - mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted isten hírével.

Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének nem volt egy font aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a kezére röppen egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:

- Hej, istenem, istenem, még ennek a hitvány bogárnak is aranyos a teste!

Megszólal a bogár:

- Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, ugye, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Megállj, majd hozok én neked.

Majd megszakadt a legény szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdő.

- Jól van, jól - mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.

A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat, minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték, s a patakba belehengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát.

Szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem, amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudat a patakban, fogja magát, s hétféle fű levét a patakba csöppenti, attól tíz aranyrúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.

Fölébredt reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:

- Hogy mertétek az én aranyamat ellopni?

Megszólal a hal:

- Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.

Mit volt, mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tőlük vissza a sok aranyat; visszament hát nagy búsan a boszorkányhoz, s azt mondta:

- Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.

A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:

- Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s ide hozod, neked adom Gyöngyikét.

Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.

- Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette - mondotta a halkirályfi -, akkor ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.

Egyszeribe szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt befelé. Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn; hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:

- Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet.

Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredt, híre-pora sem volt a gyöngynek; kivette kebeléből a boszorkány.

Hej, uram, teremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon.

Megy, mendegél az erdőn, hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki előbb a jó tanácsot adta.

- Búsulsz, ugye, vadászlegény?

- Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.

- Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne búsulj a gyöngy miatt, hanem fuss, ahogy a lábad bírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem az édesanyja, és éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s vérével magukat megfiatalítsák.

Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át! Hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi házába, feleségül vette, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, hogy nem is tudta összeszámlálni. Valahányszor a számlálásba kezdett, mindig belézavarodott, mert ahogy elkezdte: egy, kettő, három, négy, összegomolyodtak, s kezdhette a számolást újra.

Hej, de sokat búsult a szegény ember, mert szegényebb volt a templom egerénél, s még száraz kenyér sem volt mindig az asztalfiában. Azt gondolta egyszer magában, hogy ő bizony legalább tizenkét gyermeket elküld szolgálatba, a többit majd valahogy eltartja. Fájt a szíve, mikor erre gondolt, de mit csináljon? Csak nem nézheti, hogy szeme láttára éhen haljanak. Egy nap aztán sorba állította a gyermekeket az udvaron, s hát mind a két sorba éppen tizenkét-tizenkét gyermek jutott.

- No, édes fiaim - mondta nekik -, eddig ahogy lehetett, eltartottalak benneteket, de tovább nem győzöm. Tizenkettő itt marad velem, tizenkettőnek pedig szolgálatba kell menni.

Hanem melyik tizenkettő menjen? Mert a szegény embernek egyforma kedves volt valamennyi gyermeke. Gondolt egyet, volt a lajbizsebében egy krajcárja, azt kivette s mondta:

- Édes fiaim, ezt a krajcárt feldobom, s ha az írásos fele fekszik felül, akkor a jobb felől állók mennek szolgálatba, ha a koronás fele esik felül, a bal felől állók.

- Jól van, édesapám! - kiáltottak a gyerekek - akármelyik részre esik, mi jó szívvel megyünk.

Feldobja a szegény ember a krajcárt, s hát az írásos fele esik felül.

Hej, istenem, a könny is kicsordult a szegény ember szeméből, mert a jobb felől állók közt volt a legkisebb fia, Gyurika, aki még kicsi, gyenge fiúcska volt. Mondta is:

- Ó, Gyurikám, Gyurikám, maradj te itthon, akármelyik jó szívvel elmegy helyetted, kicsike vagy te még a szolgálatra.

De Gyurika azt mondta:

- Ne sírjon, édesapám, azért, hogy a legkisebb vagyok, nem félek én a szolgálattól.

Elbúcsúzik a tizenkét fiú az édesapjától s az otthon maradt tizenkét testvértől, s keserves könnyhullatások közt elindulnak világgá. Hanem amikor a kapun kimennének, a szegény ember azt az egy krajcárt is odaadta Gyurikának.

- Tedd el, fiacskám - mondta -, hátha még szerencsédre lesz ez a krajcár.

Gyurika eltette a krajcárt, s azzal elindultak le az utcán. Amerre haladtak, a nép kigyűlt a kapujuk elejébe, s nem volt ember, aki meg ne siratta volna a kis vándorokat, nem volt ember, aki jót ne kívánt volna nekik. Mikor a falu kapuján kiléptek a határra, még egyszer visszanéztek a fiúk, a kalapjukat megemelintették, s nehéz szívvel továbbmentek. Csak a kis Gyurika volt igazán vidám. Ő biztatta, bátorította a bátyjait.

Mentek, mendegéltek a fiúk, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, s reggeltől estig meg sem állottak. Nappal mentek, s éjjel pihentek. Így telt el hat nap s hat éjjel. A hatodik éjjel Gyurika azt álmodta, hogy másnap egy oly várhoz érnek, amely éjjel-nappal forog, de hogy bejutottak-e, nem-e, arra nem emlékezett, mikor felébredt.

Reggel elmondta az álmot a testvéreinek, s aztán továbbindultak, mentek, mendegéltek, s hát amint egy erdőn keresztülértek, annak a széléről megpillantottak a messzeségben valami nagy feketeséget, mely úgy forgott, olyan sebesen forgott, hogy a szemük is káprázott a nézésében.

- Ez az a forgó vár lesz! - kiáltották a fiúk. - Siessünk oda, nézzük meg közelebbről.

A fiúk most már inkább futottak, mint mentek, s mire a nap az ég közepén ragyogott, ott állottak a forgó vár előtt. Szemük-szájuk elállott a csudálkozástól.

- Hej, de jó volna ide bejutni - sóhajtott Gyurika.

- Ugyan mit gondolsz - mondták a többiek -, nem áll ez meg a mi kedvünkért.

Aztán elkezdték számolni, hány kapuja s hány ablaka lehet ennek a nagy fekete várnak. Össze is számoltak vagy ötszáz ablakot s vagy ötven kaput, de több volt. Az ám, hétszáz ablaka s hetvenhét kapuja volt annak a várnak. S ugyan bizony mit gondoltok, min forgott a vár? Kakas lábán. Igen, kakas lábán forgott. Észrevette ezt Gyurika, s mit gondolt, mit nem, kivette lajbija zsebéből a krajcárkáját, megcélozta a kakas lábát, s mire a többiek észrevették volna, már repült is a krajcár.

Hej, halljatok csudát! nagyot csendült valami, bizonyosan nem tudom mi, talán a kakas lába, talán egyéb, elég az, hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában.

Ahány kapuja volt a várnak, mind egyszerre kinyílott, s minden kapuban tizenkét katona jelent meg. Ott állottak kivont karddal, s várták, hogy vajon mi történik mostan. Lenéztek a völgybe, keresték a szemükkel, hogy vajon ki állhat odalent, ki követhette el azt a nagy csudát, hogy a vár megállott. Egyszerre csak észrevették a tizenkét fiút.

- Hé, gyerekek! - kiáltottak az első kapu katonái - ti állítottátok meg várat?

- Mi! - felelt bátran Gyurika.

A katonák többet nem is szóltak, leszaladtak a garádicson, közrefogták a fiúkat, s felkísérték a várba. Vitték egyenest a király elé. Mert abban a várban a fekete király lakott. A király ott ült a tornácban, s hosszú szárú pipájából bodor füstöket eregetett. Hanem egyszerre csak kivette szájából a hosszú szárú pipát, s lekiáltott a fiúkhoz:

- Gyertek csak, gyertek!

Hiszen akár akartak, akár nem, menniük kellett, mert a katonák ott mentek mögöttük, s hajtották maguk előtt őket.

Így értek fel a pitvarba a király elé. Elöl ment Gyurika, utána a testvérei. Levették a kalapjukat, s köszöntek tisztességtudással.

- Adjon isten jó napot, felséges király!

- Adj' isten! - fogadta a király. - Hát miféle járatban vagytok?

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, mi bizony szolgálatot keresünk, s úgy vetődtünk ide.

- Jól van, jól, de hát az én forgó váramat hogy mertétek megállítani? - riadt rájuk a király, s a szemöldökét haragosan összevonta.

- Felséges királyom, csak arra instálom - szólt Gyurika -, hogy testvéreimet ne bántsa, mert ők ártatlanok. Én dobtam meg egy krajcárral a kakaslábat, attól állott meg a vár.

- Miféle ördöngös krajcár lehet az? - kérdi a király.

- Az édesapám adta nekem, mikor eljöttünk hazulról. Ez volt az utolsó krajcárja, ezt is nekem adta.

Olyan szépen mondta ezt Gyurika, hogy a királynak kiesett a pipa a szájából, a szeméből kicsordult a könny.

- Hát csakugyan mind egy apának vagytok a gyermekei? - kérdezte a király.

- Felséges királyom - válaszolt Gyurika -, van még otthon tizenkét testvérünk!

- Tizenkettő! Tehát huszonnégyen vagytok! No lám, én király vagyok, s nekem csak egy unokám van, az is lány, fiam pedig egy sincs! Hm, hm! - megcsóválta fejét az öreg király, hogy reszketett bele a nagy fehér szakálla. - No, ne féljetek, fiúk, nem bántalak, hanem felfogadlak szolgálatba. De azt előre megmondom, hogy nálam igen nehéz ám a szolgálat. Van nekem egy ménesem, abban van ezerkétszáz aranyszőrű csikó. Ezeket kell megőriznetek, mert ha nem, karóba húzatom a fejeteket. Ám ha jól megőrzitek, urakká lesztek, királyi szavamra mondom.

Gyurika, bár a testvérei egy kicsit megszeppentek, egyszeribe azt mondta:

- Egy életünk, egy halálunk, felséges királyunk, elvállaljuk a ménest.

A király erre mind a tizenkét fiúval parolázott, aztán bort hozatott, s megitták az áldomást. Volt ott ennivaló is bőven, jól is laktak a fiúk, akár a duda.

- Hej - sóhajtoztak evés közben a fiúk -, ha édesapánknak s a testvéreinknek adhatnánk ezekből a jó falatokból!

Ebéd után a király hátravezette a fiúkat az istállóba. No, azt gondolhatjátok, hogy rengeteg nagy istálló volt ez. Hogyne, mikor ezerkétszáz paripa volt benne. Aranyszőrüktől csak úgy ragyogott az istálló belül, mintha ki lett volna világítva ezer meg ezer gyertyával. A jászoluk is színarany volt, s színarany a láncuk is, mellyel a jászolhoz kötötték. A fiúknak csak úgy káprázott a szemük a ragyogó fényességtől.

- No - mondta a király -, itt van az ezerkétszáz paripa. Mindenikre jut száz-száz. Most mindjárt kezdjétek is meg a szolgálatot, még ma éjjel künn kell hálnotok a réten.

A fiúk azonnal dologhoz láttak. Eloldozták a láncokat, s a paripákat kieresztették az udvarra százanként. Aztán elindultak a várból, ki a rétre. Elöl ment a legidősebb fiú a maga százával, utána a többi, leghátul Gyurika. Hanem, amikor éppen ki akart lépni a kapun, ennek a sarka mögött egy sovány, girbegörbe csikót pillantott meg. Visszafordult s megsimogatta.

- Hát te itthon maradsz? Úgy látszik, veled senki sem gondol.

- Úgy van, te jó fiú - szólt a csikó -, velem senki sem gondol.

Gyurika csodálkozva nézett a csikóra.

- Hát te tudsz beszélni? Miféle csikó vagy te?

- Táltos csikó, kis barátom. Köszönd, hogy megsimogattál, mert még sokszor veheted hasznomat. Az eddigi csikóslegények mind ütöttek-vertek, de úgy is vették hasznát.

- Ó, én nem verlek - mondta Gyurika -, mert én tudom, hogy az állatnak is fáj a verés. Gyere velem, szegény kis csikó, gyere a rétre, s ott majd játszom veled.

A csikó nem is kérette magát, hanem ment Gyurikával. Ez meg szépen átölelte a nyakát, s úgy mentek végig az utcán az aranyszőrű paripák után. Azazhogy mit mondok, alig léptek ki a kapun, megszólal a csikó:

- Te Gyurika, hol van a krajcár?

- Az én krajcárom? Hát te arról is tudsz?

- Hogyne tudnék! Hisz láttam, mikor megdobtad vele a kakaslábat. Eredj csak oda, és vedd fel, mert szükséged lehet még rá.

Gyurika odaszalad a kakaslábhoz, s hát éppen annak a sarkán volt a krajcárja. Amint elvette, egyszeribe megmozdult a vár, s elkezdett forogni szélsebesen.

- Hát aztán hogy jövünk majd be? - kérdezte Gyurika.

- Attól ne félj, majd megállítja a király, ha visszajövünk; ha pedig nem, akkor megállítod a krajcárral.

Eközben végighaladtak az utcán. Rengeteg nép tódult a kapuk elé, s úgy bámulták az ezerkétszáz aranyszőrű paripát, amint hangos csengetéssel, giling-galangolással végigmentek a városon. Sokan sajnálkozva kiáltottak a fiúk után:

- Szegény fiúk, ti sem sokáig éltek!

Jó délután volt, amikor kiértek a rétre. A paripák egyszerre nekiestek a jó kövér fűnek, mely térdig ért, s olyan jóízűen harapdáltak, mintha egy hete nem ettek volna; a fiúk meg letelepedtek egy forrás köré, s onnét vigyáztak a paripákra. Aztán alkonyodni kezdett, s nekiálltak, hogy majd nagy tüzet csinálnak a rét közepén. A közeli erdőből gallyakat hordottak össze, nagy halomba rakták, s alája gyújtottak. Mikor a tűz javában égett, a szikrák csak úgy pattogtak-kavarogtak az ég felé, azt mondja Gyurika a testvéreinek:

- No most, fiúk, kerüljük meg a ménest, nézzünk széjjel egy kicsit.

A fiúk el is indultak, de a táltos csikó visszarántotta Gyurikát.

- Te csak maradj itt!

- Mit akarsz, édes kis csikóm?

- Azt, édes kis gazdám, hogy te még nem is tudod, kiktől kell féltened a paripákat.

- Nem én.

- Hát tudd meg, a tündérektől.

- Hol laknak azok?

- Itt, a szomszéd erdőben.

- S mikor jönnek?

- Pontban éjfélkor, kicsi gazdám.

- No hiszen, csak jöjjenek, majd elbánunk velük.

- Csak lassan a testtel. Többet ésszel, mint erővel - mondotta a táltos csikó.

- Hát mit csináljunk?

- Mit? Először is kérdem: van-e pipátok?

- Nincs nekünk.

- No, ha nincs, akkor szaladjunk vissza a várba. Van a királynak ezer is. Kérj tőle.

Gyurika nem tudta megérteni, hogy mit akarhat a táltos csikó a pipával.

- Ülj fel a hátamra - biztatta a csikó.

- Hiszen nem bírsz el!

- Csak ülj rám!

Ráült, s a csikó egy szempillantásra ott termett a vár előtt. Az forgott, mint a szélvész, de a csikó oda se neki: átugrott a legelső kapun, éppen az udvar közepére.

A király ott ült a tornácon most is, eregette a füstöt hosszú szárú pipájából, s szeme-szája tátva maradt, mikor Gyurika elébe toppant.

- Mi baj, fiam, Gyurika, mi baj? - kérdezte a király. - Minek jöttél vissza?

- Felséges uram, pipáért jöttem, ha meg nem sérteném.

- Pipáért? Minek a pipa?

- Sok a szúnyog a réten - felelte ravaszul Gyurika -, nem lehet elkergetni másként, csak pipafüsttel. Instálom felségedet, adjon nekem s a testvéreimnek tizenkét pipát.

- Hiszen ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni. - Azzal hátrafordult a király, kiáltott az inasnak.

- Mit parancsol, felséges királyom?

- Hozz ki a pipatóriumból tizenkét hosszú szárú selmeci pipát.

Az inas eltávozott, s egy pillantás múlva visszajött tizenkét hosszú szárú selmeci pipával. Mindegyiknek hosszabb volt a szára Gyurikánál.

- No, Gyurika, itt a tizenkét pipa, de aztán jól vigyázzatok a lovakra, mert különben vége az életeteknek.

Gyurika felpattant a girhes-görhes táltos csikóra, szalutált a királynak katonásan, s azzal hopp! csak úgy kiröppent a vár udvarából.

A király bámulva nézett utána. Ő eddig észre sem vette ezt a girhes-görhes csikót, mely úgy repül, mint a madár, pedig szárnya sincs. Sokáig eltűnődött, vajon hol szerezhette ez a kisfiú azt a repülő csikót. De mire utána akart kiáltani, Gyurika már eltűnt a csikóval, kint volt újra a réten.

A nap éppen lenyugvóban volt, a pásztortüzek, miket a fiúk raktak, messzire elvilágítottak, s olyan fényesség támadt a réten, mintha csak világos nappal lett volna. Lobogtak a lángok, fel-felcsaptak toronymagasságra, pattogtak a szikrák. A városban azt hitték az emberek, hogy odakint a réten valami komédiás tűzijátékot csinált. A fiúk ott járkáltak a ménes körül, mikor Gyurika közibük toppant.

- No, fiúk - mondta -, hoztam nektek pipát.

- Hát az minek? - álmélkodtak a többiek.

- Rágyújtunk ma este, mert sok a szúnyog.

- Egy fia szúnyog sincs itt - mondták a többiek.

- Majd lesz, ha nincs. Egykettő, hamar fogjátok a szájatokba. - S meg sem várta a fiúk feleletét, ő maga dugta mindenkinek a szájába a pipát.

- De hisz ebben nincs is dohány - szóltak a fiúk.

- Az ám, nincs - hökkent meg Gyurika.

De a táltos csikó Gyurika mellé sompolygott, hozzátörleszkedett, s azt mondta neki:

- Nem is kell ebbe igazi dohány. Gyere velem, szedjünk bodzalevelet, annak a füstjétől félnek a tündérek.

Egy jó hajításnyira bodzafabokrok voltak, s Gyurika odaszaladt a csikóval.

Egy szempillantás múlva már vissza is jöttek egy csomó száraz bodzafalevéllel. Jól megtömték a pipájukat mind, a tűznél rágyújtottak, s elkezdtek pöfékelni. Leültek a tűz köré, s csöndes meseszó mellett füstöltek. De nem soká bírták, elszédültek mind a tizenketten.

- Tegyétek le a pipát - mondta a csikó -, majd megmondom én, mikor gyújtsatok rá ismét.

A fiúk letették a pipát, s elmeséltek éjfélig. Ekkor a táltos csikó nagyot nyerített. A fiúk mind talpra ugrottak.

- Gyújtsatok pipára, fiúk, s szaladjon mindenik a maga méneséhez. Ahogy tudtok, úgy füstöljetek.

- De miért, miért? - kérdezték a fiúk.

- Mert jönnek a gonosz tündérek. Amint egy felétek közelít, csak füstöljetek a szemébe.

Az ám, igaza volt a táltos csikónak, jöttek a gonosz tündérek. Ott laktak a szomszéd erdőben, innen jártak ki minden éjjel a király rétjére. Az eddigi csikósok akárhogyan erőlködtek, nem tudtak ébren maradni, mert valami csodálatos szellő meglegyintette az arcukat, s ha állottak, állóhelyükben elaludtak, s a tündérek tetszés szerint válogathatták ki a legszebb paripákat. Ez a csudálatos szellő a gonosz tündérek lehelete volt, s nem volt annak semmi más ellenszere a bodzalevél füstjénél. De azok a szegény csikósok ezt nem tudták. Ha észreveszik, ha szívesen bánnak a táltos csikóval, bizony megmondotta volna nekik is.

Hej, milyen surrogás-burrogás támadt a réten, amint a gonosz tündérek táncolva, nevetve, ijjongva-vijjongva, hipp-hopp a réten termettek! Tizenketten jöttek, minden száz lóra egy. Egy-egy tündér tíz-húsz lovat összefogott, s úgy vágtatott velük az erdő felé. Igen ám - azelőtt. De most szemük-szájuk tátva maradt, mikor látták, hogy mindenütt egy-egy fiú áll, mégpedig nyitott szemmel, bodor füstöt fújva a pipájából. Fújhatták ők a fiúkra azt a csodálatos, álmosító leheletet, a fiúk sem voltak restek, s visszafújták rájuk a bodzalevél füstjét.

No, lett erre trüsszögés, prüsszögés, tikácsolás.

- Pciha, pciha! - hallatszott erről is, arról is.

A táltos csikó pedig csak biztatta a fiúkat:

- Fújjátok, fújjátok, gyerekek, ne féljetek!

Hiszen fújták is azok, nemigen kellett biztatni őket. A gonosz tündérek dúltak-fújtak mérgükben, hosszú, hegyes körmükkel a fiúk arcát összevissza karmolták, de a fiúk sem voltak restek, botocskájukkal amúgy magyarosan rákoppintottak a tündérek körmére.

Egyszerre csak egy éles fütty sivított végig a réten. A tündérek ijjongva-vijjongva, keservesen jajgatva szaladtak össze a fütty irányában. A vezetőjük füttye volt ez. Hát ott feküdt nyögve-jajgatva Gyurika előtt, aki úgy fejbe találta felejteni a tündérek vezetőjét, hogy az menten elterült a földön. A tündérek hirtelen felkapták vezérüket, s nagy átkozódással, fenyegetéssel eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

- No, fiúk - mondta a táltos -, jól viseltétek magatokat, de még két éjjel erős próbátok lesz. Holnap kétszer annyi tündér jön elő, s akkor nem lesz elég a pipa. Hanem most már lefekhettek, alhattok békén, nem lesz bántódása a ménesnek.

A fiúk szépen leheveredtek a tűz köré, aztán aludtak reggelig. Vajon miről álmodtak? Arról a kis kunyhócskáról, ahol egy szegény ember lakik tizenkét fiával, s siratja őket éjjel-nappal. Jó reggel felkeltek, megmosakodtak, aztán összeterelték a ménest, s hazahajtották a forgó várba, hadd lássa a király, hogy egy híja sincs a ménesnek. A király már ott pipázott a tornácon, s messziről látta jönni a ménest. Csak egy pillantást vetett rá, s már tudta, hogy egy híja sincs annak.

- Hm - mondta magában -, ezek ördöngös gyerekek. Ilyet sem láttam még, pedig megöregedtem. - Nagy álmélkodásában a pipa is kiesett a szájából.

De nézzetek csak ide, mi nagy csuda történt még: a forgó vár is egyszeribe megállott, pedig Gyurika meg sem dobta szerencsekrajcárjával a kakaslábat. Bizonyosan csudálkozásában állott meg. Elöl jött Gyurika a girhes-görhes táltos csikón. Hej, hogy táncolt ez most virágos jókedvében! Hogy rúgta a földet! Mikor aztán a ménes egészen bekerült az udvarba, Gyurika a tornác elé ugratott, szalutált katonásan, s jelentette:

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy híja sincs a ménesnek.

- Láttam azt már én messziről, Gyuri fiam - mondta a király. - De ne bízd el magad. Majd meglátom, mi lesz ma éjjel.

Még világos nappal, ahogy megabrakolták az ezerkétszáz paripát, újra kihajtották a rétre. Az egész város népe kicsődült az utcára, de most már mind arról beszéltek, hogy ilyet még a világ nem látott: egy sem hiányzik a ménesből.

- Valami ördögfajzatok lehetnek ezek a fiúk - mondta egyik-másik ember.

Gyurika a kis táltos csikón ült most is, s nem nézett se jobbra, se balra, csak előre, mindig a ménes után; közbe diskurálgatott a csikóval.

- Hej, édes csikóm, ha ma éjjel is olyan szerencsések lennénk! - mondta Gyurika.

- Nálad van-e a szerencsekrajcár? - kérdezte a csikó.

- Nálam - felelt Gyurika, s megtapogatta a lajbija zsebét.

Csakugyan ott volt a krajcár.

- Hát csak jól vigyázz rá, mert még szükséged lehet rá.

- Nem félnek ettől a tündérek.

- Nem is a tündérek miatt van rá szükséged.

- Hát ki miatt?

- A király miatt.

- Ezt nem értem, kedves csikóm.

- Majd megérted holnapután reggel.

Eközben kiértek a rétre. A lovak nekiestek a jó kövér fűnek, a fiúk pedig fákat, gallyakat hordottak össze, hogy tüzet rakjanak.

- Nyihaha! - nyerített a táltos csikó. - Sok fa kell ma, több, mint tegnap. Minden fiú külön tüzet csináljon, mégpedig bodzafából.

- Sok tündér jön ma? - kérdezte Gyurika.

- Azt hiszem száz is. Tündér Erzsébet erősen mérgelődik, érzem a leheletét.

A fiúk erre csupa bodzafát vagdaltak ki fejszéjükkel, tizenkét máglyát raktak, s amint besötétedett, alája is gyújtottak. Akkora világosságot terjesztett ez a tizenkét máglya, hogy az egész város kiszaladt. Azt hitték, ég a tündérek erdeje. Éjfél felé a fiúk rágyújtottak a pipájukra, s úgy várta ki-ki a maga tüze mellett a tündéreket.

No, hiszen jöttek is ezek éjfélkor. Már messziről fújták azt az álmosító leheletet. A fiúk majdhogy le nem estek a lábukról. Gyurikának a táltos csikóba kellett fogóznia, hogy el ne essék.

- Csak ügyesen, kicsi gazdám, ne félj - biztatta Gyurikát a csikó.

S jöttek a tündérek rettentő ijjongással-vijjongással, vörös ruhájuk csak úgy repült utánuk a levegőben. Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a levegőben, le-lecsaptak, s hosszú körmös ujjaikkal meg-megcirógatták a fiúkat, hogy a vér is kiserkedett utána.

De a földre nem tudtak leszállani, mert szemükbe csapódott hol a máglyák, hol a pipa füstje, s ha kezüket rá is tették egy-egy lóra, mindjárt koppantottak is rá egy nagyot az ólmos botocskákkal. Fent a magasban maga Tündér Erzsébet lebegett egy gyémántos hintóban. Tizenkét aranyszőrű paripa vonta ezt a hintót, onnét biztatta, bátorította Tündér Erzsébet a tündéreit:

- Fogjátok! Vigyétek! Ne hagyd magad! - hallatszott mindegyre Tündér Erzsébet harsogó szava.

De bizony csak kárba ment a biztatása, kárba a bátorítása. Százan voltak, s csak egy lovat sem tudtak elvinni.

Másnap reggel a fiúk összevissza karmolva mentek haza a forgó várba, de mindegy: egy ló sem hiányzott. A király ott ült most is a pitvarban, s már messziről kiabálta:

- Derék fiúk vagytok! Látom már, hogy egy sem hiányzik a ménesemből.

Jól megtraktálta a fiúkat, s megígérte, hogy ha harmadik éjjel is úgy megőrzik a ménesét, Gyurikából király lesz, az apjából meg testvéreiből herceg.

A fiúk aztán megabrakolták a lovakat, s visszamentek harmadszor is a rétre.

- Nálad-e a szerencsekrajcár? - kérdezte Gyurikát a táltos csikó.

- Nálam - felelte Gyurika.

- No jó, mert holnap reggel nagy szükséged lesz rá.

- Ugyan mi?

- Majd meglátod, csak vigyázz rá. Nesze, én is találtam ma egy krajcárt az úton. Tedd el. Valaki ma éjjel olyan szépen kéri majd tőled a szerencsekrajcárodat, hogy te bizonyosan oda is adod. Add át neki azt, amit én adtam neked. Tedd a bal zsebedbe. De ne feledd, hogy a szerencsekrajcár a jobb zsebedben van!

Gyurika nem tudta elgondolni, hogy vajon ki lehet az, aki olyan szépen kéri majd tőle a szerencsekrajcárt. Meg is kérdezte a táltos csikót, ki legyen az.

- A kicsi királykisasszony - mondta a táltos csikó.

- Hát van a királynak leánya?

- Nem leánya, hanem unokája, annyi idős lehet éppen, mint te.

Eközben alkonyodni kezdett, s a fiúk a máglyarakáshoz láttak. Ami csak bodzafa s levél volt a réten, mind egy szálig összegyűjtötték az utolsó éjjelre. Ha ma is vissza tudják kergetni a tündéreket, többé nem próbálnak szerencsét.

Már éppen alája gyújtottak a máglyáknak, mikor egyszerre a táltos csikó nagyot nyerített.

- Nyihaha! Jön a király!

Az ám, igaza volt a táltos csikónak, jött a király hatlovas hintón. Mellette ült a kis unokája, egy aranyhajú leányka, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

A fiúk sorba állottak, s úgy szalutáltak a királynak.

- No, fiúk - mondta a király -, eljöttem én is, hogy saját szememmel lássam, mit csináltok, hogyan kergetitek el a tündéreket.

Aztán leszállott a hintóról, az inasok tizenkét párnát raktak le a földre az egyik máglya mellé, s a király az unokájával leült a párnákra. Azután pipára gyújtott, úgy diskurált a fiúkkal.

Gyurika ügyes mesemondó volt, s egész este mesét mondott a királykisasszonynak, hogy el ne álmosodjék. Ha egy mesét elmondott, olyan szépen kérte Gyurikát: mondj még egyet, Gyurika, olyan szép volt!

Így telt el az idő éjfélig. Ekkor aztán olyan dolog történt, amilyent a fiúk még álmukban sem láttak. Mikor bent a városban tizenkettőt kongatott a toronyóra, abban a pillanatban a tündérek ellepték a rétet. Voltak vagy ezeren, csak úgy nyüzsögtek a földön meg a levegőben. Kerengtek, táncoltak, ijjongtak-vijjongtak, kiabáltak mindenféle értelmetlen szavakat, de akik a levegőben kerengtek, csakhamar lefordultak a földre. Elszédítette a bodzafa füstje, leestek a földre, hogy csak úgy döngött a föld alattuk. A többiek meg úgy döjtörögtek, mint a részeg emberek. Azt nem is mondtam még, hogy ma estére mind a tizenkét fiú karikás ostort szerzett magának. Hej, volt rittyegtetés-pattogtatás, hogy csengett belé a rét, az erdő! A kicsi királykisasszony félrehúzódott a nagyapja mellé, de még az öreg királynak is kiesett a pipa a szájából. De még a párnák is egymás után estek ki alóla. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a földön ül.

- Ördöngös fiúk - dörmögött magában a király -, még engem is megijesztettek. Megöregedtem, de még nem láttam ilyen sokadalmat.

A fiúk ezalatt, ahány tündér volt, mind összefogdosták, s a karikás ostorokkal megkötözték a kezüket. Úgy vitték, vonszolták az elszédült tündéreket a király elé. Gyurika magát Tündér Erzsébetet vezette, aki a hintajáról pottyant le, s bizony erősen megütötte magát.

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom - kezdette a beszédet Gyurika -, itt vannak a tündérek mind, ezek nem bántják többé a ménest. Itt van maga a királyné is. Ha akarod, most ezek mind a te rabszolgáid.

- Jól van, fiam, Gyurika, meg vagyok veled elégedve. Még ma éjjel bekísértetem a váramba, s ott tartom fogságban. Ti meg reggel hazahajtjátok a ménest, s amit ígértem, akkor teljesítem.

Azzal elővett a király egy aranysípot, belefuvintott, s egy pillantás múlva száz katona előtte állott glédában.

- Kísérjétek be ezeket a tündéreket a várba, s zárjátok el. De ha egy is elszabadul, fejeteket vétetem.

A katonák elindultak a tündérekkel, a király pedig még egy kicsit ott maradt a fiúk közt. Tudta ő jól, hogy miért maradt ott. Betanította otthon az unokáját, hogy kérje el Gyurikától a szerencsekrajcárt. Ha aztán nála van, akkor Gyurika majd jöjjön be a várba, ha tud. Mert a király megbánta, hogy Gyurikának meg a testvéreinek olyan nagyot ígért.

A kicsi királykisasszony odasompolygott Gyurikához, s olyan édes, olyan szép hangon szólította meg:

- Édes, kedves Gyurika! Azt hallottam, hogy egy szép krajcárod van, add nekem azt.

Még meg is cirógatta Gyurika arcát.

Gyurika egy szóval sem kérette magát, belenyúlt a lajbija zsebébe, s odaadta a krajcárt. Az ám, csakhogy nem a szerencsekrajcárt.

- Ó, de jó, de kedves vagy - mondta a királykisasszonyka. - Holnap majd én adok neked valami szép ajándékot, meglásd.

S ezt csakugyan igaz szívből mondta a királykisasszony. Nem hitte, hogy Gyurika egy szóra neki adja a szerencsekrajcárját, s ez a jószívűség igen jólesett neki. Sejtette, hogy a nagyapja rosszat akar Gyurikával, s feltette magában, hogy ha csak lehet, segít rajta holnap. Majd kidobja ő Gyurikának a krajcárt, ha holnap reggel a vár alá érkezik, s nem tud anélkül bejönni.

Olyan szíves hangon búcsúzott el Gyurikától:

- Jó éjszakát, Gyurika! Az isten áldjon meg. Majd holnap látjuk egymást.

A király, mikor látta, hogy az unokájánál van a krajcár, hintóba ült és hazahajtatott.

Amint elmentek, a táltos csikó Gyurika mellett termett, s azt mondta neki:

- Tudod-e most, miért kell a krajcár a királynak?

- Hiszen nem neki kellett, hanem az unokájának.

- Mégiscsak neki kellett. Az a krajcár már ott van a király zsebében.

- S mire kell az neki?

- Mire? Hát arra, hogy meg ne állíthasd a forgó várat, s be ne mehessetek. Mert a király megbánta már, hogy nektek ígérte a királyságot. Tegnap a vörös király fia ott volt nála, s megkérte a királykisasszonyka kezét. S a király odaígérte a királysággal együtt.

- De már abból semmi sem lesz! - erősködött Gyurika.

- Nem, ha nálad a szerencsekrajcár. Nézd csak meg.

A szerencsekrajcár csakugyan ott volt a Gyurika zsebében.

- Jól van. A várba bejutunk. De azután a vörös királyfival is lesz ám bajod.

- Állok elébe! - mondta Gyurika, s karikás ostorával akkorát rittyentett, hogy az egész város talpra ugrott ijedtében.

Reggelre a fiúk felkerekedtek, összeterelték a ménest, s víg énekszóval hajtották a forgó vár felé. A király kint ült most is a pitvarban, nagyokat pöfékelt hosszú szárú selmeci pipájából, s ravaszul hunyorgatott a szemével.

- Csak gyertek, gyertek - mondta magában -, ide ugyan nem jöttök be.

Arra nem is gondolt, hogy ha a fiúk be nem jönnek, akkor a ménes is künn marad, s hátha egyet gondolnak a fiúk, s elhajtják a ménest a hazájukba.

A királykisasszony egy ablakban ült, s onnan várta a fiúk érkezését. Mellette hajolt ki az ablakon a vörös királyfi is, de bizony a királykisasszony rá se nézett.

Ő is mondott magában valamit. Azt mondta:

- Csak gyertek, gyertek, majd ledobom a szerencsekrajcárt, hogy bejöhessetek.

Mert tudjátok meg, hogy este átadta a krajcárt a nagyapjának, de mikor az elaludt, kivette a zsebéből.

Gyurika most is a táltos csikón ült, mely széles jókedvében nagyokat táncolt alatta. Mikor aztán éppen a vár alá ért, a királykisasszony ledobta a krajcárt. A vörös királyfi, kinek az öreg király megmondta volt, milyen furfangos módon akarja lerázni a nyakáról Gyurikát és testvéreit, ijedten kapott a királykisasszony keze után, de már késő volt.

- Mit!? - toporzékolt mérgében. - Te visszadobod neki a szerencsekrajcárt!? Ez azt jelenti hát, hogy nem akarsz az én feleségem lenni!

- Gondolj, amit akarsz - mondta a királykisasszony -, de én nem engedem, hogy azokat a szegény fiúkat megcsalják.

- Én pedig megölöm mind a tizenkettőt! - dühöngött a vörös királyfi.

- Elég lesz egy is! - ingerkedett a királykisasszony.

A krajcár éppen Gyurika előtt esett le, s Gyurika, bár jól tudta, hogy semmi hasznát sem veszi annak, leugrott a táltos csikóról, felkapta a krajcárt.

- Ez jó jel! - mondta a táltos csikó.

- Azt hiszem én is - szólt Gyurika, s kalapjával felköszönt a királykisasszonyhoz, ki olyan kedvesen mosolygott le rá, hogy a vörös királyfi majd megpukkadt mérgében.

Gyurika hirtelen zsebre vágta a krajcárt, aztán felpattant a táltos csikóra, s kivette zsebéből az igazi szerencsekrajcárt. Jól megcélozta a kakaslábat, aztán csing-cseng, nagyot csendült, s hirtelen megállott a vár a forgásában, s ahány kapuja volt, egyszerre kinyílott. Az öreg királynak ijedtében kiesett a pipa a szájából.

- Ördögadta fattyai! - ordított a király. - Ezek mégis túljártak az én eszemen!

Odakapott a lajbija zsebéhez, s hát nincs ott a krajcár! Nem tudta elgondolni, hogy mi történhetett, ki lophatta vissza azt a csudakrajcárt.

- Mindjárt hívjátok az unokámat! - ordított az inasoknak.

Hozták a királykisasszonyt.

- Te vetted ki a zsebemből a szerencsekrajcárt?

- Én - felelte a leányka bátran.

- Le is dobta annak a fiúnak - árulkodott a vörös királyfi.

- Nem szükséges, hogy árulkodj - szólt a királykisasszony -, anélkül is megmondtam volna!

E pillanatban vágtatott a pitvar elé Gyurika a táltos csikón. De már nem volt az a girhes-görhes csikó, hanem gyönyörű szép aranyszőrű paripa. Gyurika katonásan szalutált s jelentette:

- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, a három napot leszolgáltuk, a ménesnek egy híja sincs: várjuk az ígéret beváltását.

- Az ám - mondta az öreg király -, de hát csak később jutott eszembe, hogy a vörös király fiának is odaígértem a királyságomat, de még az unokámat is. Mit csináljak mostan?

- Én nem engedem a jogomat - pattogott a vörös királyfi.

- Én meg nem leszek a te feleséged - mondta a királykisasszony.

- Hát kié leszel, te hitvány teremtés, te, aki elárultad a nagyapádat?

- Akárkié, de nem a vörös királyfié.

- Hiszen tudom én, hogy kié akar lenni - szólt közbe a vörös királyfi. - Ezen a parasztfiún akadt meg a szeme.

- Azon hát, ha tudni akarod!

Gyurika pedig nem szólt semmit ezalatt, csak várt, várt.

- Majd elválik, hogy melyiké lesz kettőnk közül! - erősködött a vörös királyfi.

Azzal beszaladt, kardot hozott ki, s kezébe nyomta Gyurikának. Aztán a maga kardját rántotta ki, elővezettette a paripáját, s felpattant rá.

- Kettőnk közül az egyik itt marad! - vitézkedett a vörös királyfi.

- Én is azt akarom - mondta Gyurika.

S ezzel megkezdődött a bajvívás.

Az udvar kellős közepére ugratott Gyurika, nemkülönben a vörös királyfi is. Egyszerre csaptak össze kardjukkal, s csak úgy pattogott a szikra az acélból.

Gyurikának most volt először kard a kezében, kisebb is volt a vörös királyfinál, de azért ügyesen felfogott minden vágást.

"Megállj - gondolta magában a vörös királyfi -, majd szúrok, s akkor vége az életednek."

S úgy tett, amint gondolta.

Egyszer, amint Gyurika erősen feléje suhintott, a vörös királyfi hirtelen félreugrott, s nekiszúrt a mellének.

Ha e pillanatban a táltos csikó félre nem ugrik, Gyurika bizonyosan a halál fia. De a táltos csikó félreugrott, a szúrás nem talált, a vörös királyfi meg nagyot lódult, s zsupsz - lefordult a földre, hogy csak úgy nyekkent belé.

Gyurika rászögezte a kardja hegyét a vörös királyfi mellére, s eképpen szólt:

- Kezemben az életed, vörös királyfi! Megölhetnélek, de nem öllek meg, pedig tudom, hogy te nem irgalmaztál volna nekem. Kelj fel, s takarodj vissza a hazádba!

A vörös királyfi keserves nyögések közt feltápászkodott a földről, nagy nehezen felkapaszkodott a lovára, s ügyet sem vetve a királyra, sem a királykisasszonyra, kioldalgott a várból.

Színét sem látták többet.

De már ekkor megszólalt az öreg király is:

- Ember vagy, fiam, Gyurka! Most már látom, hogy nemcsak csikósnak vagy ügyes, de vitéznek is vitéz vagy. Nyugodtan hagyom rád az országomat, nemkülönben az unokámat.

Gyurika ezalatt leszállott a táltos csikóról, szép gyöngén megsimogatta a nyakát, fejét, hátát, aztán felment a pitvarba, a király elébe. Ottan letérdelt a király előtt, s vele a királykisasszony is. Az öreg király pedig fejükre tette reszkető kezét, s megáldotta őket. Azt mondta végezetül: ásó-kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.

Na, lett aztán a forgó várban hetedhét országra szóló dínomdánom, hejehuja, lakodalom. A szegény embert s otthon maradt tizenkét fiát még aznap elhozták aranyos-bársonyos udvari hintókban. Az öreget, a fiait mind felöltöztették pompás ruhákba, amilyeneket csak hercegek szoktak viselni. Gyurikának pedig még koronát is tettek a fejére.

Hét egész hétig tartott a dínomdánom, ott volt az egész ország népe, s még a sánta koldusok is táncra kerekedtek. Mikor aztán a héthetes dínomdánomnak vége szakadt, Gyurika meg a felesége, hogy egy kicsit országot-világot lássanak, tojáshéjba kerekedtek, s a Küküllő vizén útnak eredtek.

Holnap legyenek a ti vendégetek.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, meg az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:

- Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam.

- Az ám, egy kulcs - mondja a szegény ember. - Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!

Na, ez annyiban maradt.

Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:

- Nézze, édesapám, megtaláltam a ládát is.

Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske.

Ha az egérnek hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.