Azt mondja a galamb:
- Van borunk! Van borunk!
Rámondja a kácsa:
- Üsd csapra! Üsd csapra!
A gúnár már türelmetlen:
- Igyunk hááát!
A gerlének nagyon ízlik:
- Ó, ó, ó! Ó be jó!
Nyolc lúd aratás után összebeszélt, hogy kimennek búzakalászt szedni a tarlóra, s egy közös kamrába elteszik, hogy egész télen át legyen mit egyenek. Útközben váltig mondogatták egymásnak (lassan ejtve a szót):
- Nyolcan gyűjtsünk egy zsákkal! Nyolcan gyűjtsünk egy zsákkal!
De mikor odaértek, mindenik elkezdett gyűjtögetni a maga begyébe, mialatt egyre hajtják libahangon (sebesen ejtve a szót):
- Ki-ki magának! Ki-ki magának!
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szép legény. Elvett feleségül egy szép leányt, de olyan szegények voltak mind a ketten, hogy egyiknek sem volt semmije, csak annyi ruhája, amennyit felvettek magukra. A leánynak volt egy nénje, s az adott nekik ajándékba egy tyúkot. A többi szomszéd meg rokon vitt tojást, lisztet, úgy, mint szokás a lakodalomba.
Mikor elmúlt a lakodalom, hallja a fiatalember, hogy a tyúk rá kezdi:
- Koty-koty-koty...
Azt mondja a fiatalasszonynak:
- Te, tudod, mit gondoltam?
- Mit?
- Ültessük meg ezt a tyúkot - azt mondja -, van tojás elég, tegyünk alá tizenkilenc tojást, s mikor kikölti, akkor vele együtt húsz lesz. Felneveljük, s mikor nagyok lesznek, akkor eladjuk a húsz tyúkot, s az árán veszünk egy malacot. Azt is felneveljük, s az malacozik kilencet. A tíz disznót eladjuk, s akkor tudunk venni egy lovat, egy hámot s egy szekeret. Ülünk fel ketten, s megyünk kereskedni. Beleegyezel?
- Bele.
Kerítettek egy kosarat, s tettek belé egy kicsi gizgazt, raktak belé tizenkilenc tojást, s a tyúkot ügyesen rátették, s betették az ágy alá. Leültek az ágyra, s kezdtek ott beszélgetni s örvendezni, hogy hát mi lesz, s hogy lesz. Elővesz az ember papírt, ceruzát, s kezdi számolni, hogy egy lovat annyival s annyival lehet venni, egy hámot annyival s egy szekeret annyival; tíz disznót annyival lehet eladni. De hát nem futott a számadás. Azt mondja az asszonynak:
- Te asszony, baj van!
- Miféle?
- Hát - azt mondja -, szekeret s hámot tudunk venni, de lóra csak egy gyengére futja, mert nicsak, mennyi pénzt kapunk a disznókért.
Azt mondja az asszony:
- Hát ez nem baj, majd megerősül.
- Hát megerősülni megerősül, ha jól adunk enni, de eleinte csak ott tudunk felülni a szekérre, ahol egyenes lesz az út, ahol hegyre kell menni, ott le kell szálljunk, mert a ló nem tud kimenni, ha gyenge lesz.
Azt mondja az asszony az embernek:
- Te leszállsz, de én nem!
Azt mondja az ember:
- Dehogynem, leszállsz te is!
- Én nem szállok le!
- Leszállsz!
- Nem szállok le! Úgy összevesztek, hogy az ember kijött a béketűréséből, felugrott, s azt kérdi az asszonytól:
- Leszállsz, vagy nem szállsz le?
- Nem szállok le!
Akkor az ember mérgében megfogta az asszonyt, s akkorát lökött rajta, hogy - zsupsz! - nekidőlt az ágynak. Széttörött az ágy, s széttörtek a tojások is mind egy szálig, a kotlós meg menekült, ahogy tudott.
Kárvallották a kotlót s a tojásokat, s élnek máig is, ahogy tudnak, ha meg nem haltak.
Egyszer volt egy gazdaember s annak egy nagy kamasz fia.
Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték.
Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban.
Látja a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, sóhajt keservesen:
- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi ember dolgozott, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje.
A gazda a cselédeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes.
Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Eléjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg felkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya. S megint csak kenyérhéjat dobtak neki.
De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya.
Bezzeg ezután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
Egyszer volt egy gazdag leány, aki sohasem dolgozott, mert az anyja kényesen nevelte. Sokan kérték feleségül, de az anyja a kérőket mind lebeszélte. Azt mondta:
- Hagyd el, ne kérd, mert dologtalan, s nem élsz meg vele.
Megint megkéri egy legény, s az anyja azt is le akarja beszélni, de ez azt felelte:
- Hát kigyelmed olyan anya, hogy a leányának nem akarja boldogságát? Jössz-e hozzám, húgom?
- Igen biz én jó szívvel! - feleli a leány.
A legény azt mondja:
- Gyere, menjünk s esküdjünk meg!
A legény a leányt elveszi az anyja ellenére is, elmennek, meg esküsznek.
A leány csak ahhoz tartotta magát, ahogy az anyjánál szokva volt, ott üldögélt egy helyben, szép kényesen, pirimókoson, nem dolgozott semmit álló napestig, csak a lábát lóbázta. Neki az is mindegy volt, ha az ura szidta is érte.
Gondolta az ura: "Hagyd csak el, ifiasszony, mert majd megtanítalak én téged dolgozni, ha az anyád meg nem tanított is!" Mert amikor hazajött a mezőről, az anyja is örökké panaszolta, hogy a menyasszony semmit sem dolgozik. Azt mondta:
- Evvel, édes fiam, soha meg nem élsz, mert semmi dologhoz nem nyúl. Úgy ül örökké, mint egy nagy grófné! Jobb lesz, ha elválsz tőle.
- Elválni nem válhatok el, anyámasszony, mert tudva úgy vettem el, mint dologtalant. Hanem bízza rám kigyelmed, majd megtanítom én őt dolgozni.
Másnap reggel az ifjú gazda elment ki a mezőre, s mikor hazajött, azt kérdezte:
- Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
Az anyja azt felelte:
- Ketten, édes fiam!
- Na, hát ketten is együnk! - mondotta a fiú.
Ettek ketten, s az ifiasszony étlen maradt még este is s reggel is.
Reggel, mikor az ura elment, sírt egy jó nótát, azután sóhajtozni s gondolkozni kezdett. Egyszer azt kérdi az anyósától:
- Anyámasszony, ha a tüzet megszítom, dolog-e?
- Dolog, édes lányom, dolog!
Megszította hát a tüzet. Azután azt kérdezte:
- Hát ha a tűzre fát hozok be, dolog-e?
- Dolog az is, édes lányom - felelte az öreg.
Fát is hozott. Azután megint megkérdezte:
- Hát ha vizet hozok, dolog-e?
- Dolog, édes lányom, dolog!
- Hát ha kiseprem a házat?
- Az is dolog!
Vizet hozott, házat sepert, s az öreg megörvendett, hogy jól kezdi majd viselni magát, s elmagyarázta neki, hogy miféle dolgok vannak a ház körül, s azokba beindította, segítette, tanította.
A gazda hazajött, s mikor asztalhoz kellett ülni, kérdi az anyját:
- Ma hányan dolgoztunk, anyámasszony?
- Hárman, édes fiam - mondta nagy örömmel az öreg.
- Na, hát akkor hárman is együnk! - mondta a gazda is örömmel.
Asztalhoz ültek hát, az ifiasszony még nagyobb örömmel, mert másfél nap alatt éppen eléggé megehült.
Aznaptól fogva mindig hárman dolgoztak, s hárman is ettek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna. Már ugyancsak ott volt az idejük, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve.
Egyszer egy idegen legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük.
Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz; a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány:
- Put a té, put a té!
A közbülső meg mindjárt rámondja:
- Ne fólj te, nem fabad befélni!
De a legkisebbik se hagyja:
- De drága a té, péndér addák!
A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott.
Volt egy szegény embernek egy kis malackája. Olyan kövér volt, hogy már repedt ki a kövérségtől. Levágták, s feltették a füstölőre a kis malackát. Tavaszra minden elfogyott belőle, csak a kis gömbec maradt meg.
Egyszer a házigazda elment kapálni a szőlőbe, otthon maradt a három leánya meg a felesége, hogy vacsorát főzzenek. Azt mondta az asszony a nagyobbik leánynak:
- Eredj, lányom, a padlásra, hozd le a kis gömbecet, főzzük meg apádnak.
Mikor a leány felment a padlásra, hozzá akart nyúlni a kis gömbechez, hogy levegye, nagyot kiáltott a kis gömbec:
- Mit akarsz te? Engem megenni? Inkább megeszlek én téged!
Hamm, bekapta a leányt. Az anyja nem tudta elképzelni, hogy miért nem jön a leány a padlásról a gömbeccel. Felküldte a közbelső leányt, hogy hozza le az. Az is úgy járt, azt is bekapta. Küldte a legkisebbik leányt is az anyja, hogy hozza le a gömbecet, az is éppen úgy járt, mint a másik kettő, azt is bekapta a kis gömbec. Közben az asszony mind csodálkozott, hogy hova lettek a lányok, hogy nem jön le egy sem. Felment a padlásra, hogy hozza le ő a gömbecet. Mikor meglátta, hogy milyen nagy, még megörült neki. Mikor le akarta akasztani, rákiáltott a kis gömbec:
- Mit akarsz te? Engem levinni? Inkább megeszlek! - S azt is hamm, bekapta.
A szegény embernek nem volt aki vacsorát főzzön. Közben hazajött a mezőről, nem volt senki sehol a házban, vacsora se volt a tűznél, még tűz se volt. A gazda kezdett kiabálni, a szomszédba átszaladt, mindenfelé kereste a feleségét s a leányait. Gondolta:
"Hát én bizony megéheztem, inkább vacsora után nézek."
Tudta, hogy egyéb vacsora nem lesz, hát gondolta, hogy a kis gömbecet lehozza s megeszi. Felment a padlásra, le akarta hozni a kis gömbecet, de amint hozzányúlt, rákiáltott a kis gömbec, mint a többiekre:
- Engem akarsz te megenni? Inkább megeszlek én téged! - S hamm, bekapta a gazdát is.
De most már olyan nagy lett, hogy nem bírta tartani a madzagja, leszakadt s lehengeredett, le a padlásról, le a tornácra. Dombon volt a ház, lehengeredett az utcára, s hengeredett végig az utcán. Jöttek haza este a mezőről a kapások, s a kis gömbec mind bekapdosta őket. A faluvégen találkozott a disznócsordával, s azt is mind bekapdosta a kis gömbec. Leghátul jött a kanászgyerek, a bicska ki volt nyitva a kezében, s ette a szalonnát. A kis gömbec azt is bekapta, de hogy a bicska ki volt nyitva, a kis gömbecet kihasította, s így szépen mind kisorakoztak belőle.
Ha a kis gömbec ki nem hasadt volna, az én mesém is tovább tartott volna.
A pulyka nem is szól, hanem pityereg. A jérce fázékonyan, kicsinyeit vezetgetve azt pityergi:
- Csak így élünk, csak-csak-csak!
Erre a fiak felelik:
- Még egy ki-csit-csitt-csitt-csitt!
Ekkor berzengésre fogja a pulykakakas, kereket vág a farkával, s odalublubol a jércének:
- Kudulással is eltartalak.
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a tarka malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Volt annak egy Riska tehene. A tehén megellett egy bikaborjút.
A bikaborjú nőttön-nőtt, valamennyi széna, szalma volt Magyarországon, mind megette, de nagyon nagyra nőtt.
Volt ennek a szegény embernek három fia is. Elővették a bikát, el akarták hajtani a Tiszára inni, mert a kútból egy hörpintésre kiitta a vizet. De gyalog nem bírtak vele: telefont szereltek a hátára, úgy hajtották. Egyik ült a nyakán, a másik a derekán, a harmadik meg a farán. Aztán úgy hajtották, hogy beleszóltak a telefonba:
- Üssed már a farát!
- Üssed már a derekát!
- Üssed már a fejét!
Olyan nagy volt.
Mikor odaértek a Tiszához, megkínálták vízzel. Mikor ivott, megkötötték egy fűzfabokorhoz. Ők aztán leültek szalonnát sütni.
Ahogy ott sütik a szalonnát, hát arra repült egy nagy sas. Lecsapott, körme közé kapta a bikát, és elragadta.
Útközben, ahogy a sas vitte a bikát, leejtette az egyik hátulsó sódarát. Egy gulyás éppen arra legeltette a gulyát, beleesett a sódar a gulyás szemébe. Három hétig keresték nagyítóval a gulyás szemében a bika sódarát, míg megtalálták.
Bevitték a városba, mert éppen ott volt közel. A város három hónapig nem bírta felemészteni, annyi hús lett belőle. A csontját meg eldobták.
Olyan homokos vidék volt az, a szél mindig fújta a homokot. De az a nagy csont megtartotta a homokot, olyan homokhegy lett, hogy egy várost építettek rá.
A huncut rókák meg bejártak a városszélre tyúkot lopni. Az egyik róka bevájta magát a város alá, meglelte a csontot. Belerágott a végébe, s a fogával kezdte húzni. Addig húzta, húzta, míg kirántotta. Összedőlt a város.
Még most is láthatod, ha arra jársz. Ha nem hiszed, kérdezd meg éntőlem. Olyan igaz, mint az öklöm, bizonyítja a könyököm.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejű ember. Ezek hárman nagy erős barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek.
Amint egyszer mennek, mendegélnek a rengeteg erdőn keresztül, megszólal a süket ember:
- Hallgassatok csak, én valamit hallok!
Megszólal a vak is:
- Az ám, nézzétek, én valamit látok!
Nagyot kiált erre a kopasz ember:
- Uccu bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!
Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy nagyon sovány ember. Ez a sovány ember nem volt több, mint három mázsa.
Ennek a sovány embernek volt egy nagyon kövér malaca. Ez a malac többet nyomott valamivel, mint három kiló, pedig még csak hároméves volt.
A sovány ember nagyon szerette volna, hogy a malaca jól meghízzék, s ezért minden három hétben egyszer adott neki moslékot, de méghozzá rengeteget, egy egész literrel. Akár akarta a gazdája, akár nem, a malac mégis állandóan hízott: egy-egy evéskor három dekával is nehezebb lett. A sovány ember ezt nagyon kevesellte, s annyira bánkódott, hogy még az ételt is sajnálta magától: csak három kilót hízott minden étkezéskor.
Ennek a sovány embernek volt egy még soványabb felesége, aki körülbelül négy mázsa lehetett. Ez az asszony alig evett. Olyan zsugori volt, hogy reggelire csak három liter tejeskávét tudott meginni, s kenyeret is nagyon keveset evett hozzá. Ritkaság, hogy három kilóval beérte volna, no meg három hosszú szál kolbász melléje - igazán nagyon kevés: hát csak ennyit evett. Délebédje még a reggelinél is gyatrább volt: kilenc darab háromkilós tyúk harminc tojással megsütve. Levest alig evett hozzá. Három harmincliteres üstben főzte, de még ezt is alig bírta megenni, ezért még három harmincliteres fokhagymamártást és harminc kiflit evett hozzá étvágygerjesztőnek. Ilyen szörnyű keveset evett. Az ura nagyon haragudott reá ezért, ő pedig csak napról napra tengette sovány életét. Egyszer a sovány ember úgy felbosszankodott azért, amiért a felesége olyan keveset eszik, hogy így szólt:
- Minek hízlalom én ezt a kövér malacot? Úgysem eszel rendesen, hát én nem kínlódom vele többet! - Ezzel úgy földhöz vágta, hogy száz darabra ment.
Meg kell mondani: a kövér malac már olyan kövér volt, hogy alig győzték lesni, miként tudott akkorára meghízni. Már volt vagy három kiló meg három deka.
Most már mi lesz, ha a malac száz darabra ment? Hetedhét országon is túlra közhírré tették, hogy abból a ménkű nagy malacból óriási nagy, fényes disznótort csapnak.
Jöttek is csőstől a népek, hetedhét országon túlról is érkeztek a vendégek. Volt ott szegény, gazdag, kicsi, nagy, mindenféle rendű meg rangú ember. Én is köztük voltam, egy háromkilós csontot kaptam. Úgy megörültem neki, hogy három napig, amíg a disznótor tartott, mind azt nézegettem.
Ahogy a malacot behozták, a sovány asszony egyből befalta, s három pillanat alatt le is nyelte. Hát a nagy vendégsereg? Három napig csodálta, hogy a sovány asszony milyen keveset eszik, s csak akkor hagyták abba a lábatlankodást, mikor már a szemük is kopogott az éhségtől.
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csodálkozik: valami fényeskét látott a földön.
- Ugyan mi lehet az a fényeske? - kérdezi magában.
Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:
- Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte:
- Csak van, akinek van, csak van, akinek van!
Bezzeg hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek?
No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szemben egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: "Ugyan minek a prücsöknek a pénz?"
No, ebben szent igaza volt az obsitosnak!
Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Hej, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában-bánatában visszafordult, s meg sem állott hazáig.
S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte:
- Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!
Így bizony!
Vajon hol van az a kecske, Vajon hol van az a farkas, Vajon hol van az a puskás, Vajon hol van az a nagy víz, Vajon hol van az a tehén, Vajon hol van a mészáros, Vajon hol van az a halál, |
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szegény ember. Az a szegény ember fiatalkorától fogva örökkétig minden nyáron a marhákat őrizte a legelőn. Volt annak az embernek egy felesége meg egy fiacskája is, s azt az asszony mindig kivitte magával, mikor az embernek vitt ki ebédet, mert nem volt akire hagyja.
Egyszer, mikor kiérkeztek, hát a csorda egy erdő mellett volt. Lerakodott az asszony, vitt tejet, puliszkát, tálakat s kanalakat. Kitölti a tejet a tálba, s nekifognak hárman enni. Hát amint ott esznek, látja a pásztor, hogy a marhák jobb felől kezdenek bemenni az erdőbe. Azt mondja a feleségének:
- Eredj, fiam, térítsd félre a marhákat, mert ha beszűrődnek, bajosan lehet őket kihajtani az erdőből.
Az asszony elszaladt, s az ember ott maradt a gyermekkel, hogy egyék. Hát amikor bal felé néz, látja, hogy ott is szűrődnek befele a marhák az erdőbe. Hamar töltött még tejet a gyereknek, s azt mondta neki:
- Egyél, fiam, futok én is, hogy kihajtsam a marhát az erdőből.
Hát ahogy ott eszi a tejet, az erdőből kijött egy anyafarkas, s nekifogott az is a tálból enni a tejet s a puliszkát, ami még ott volt. Mikor elfogyott az étel, a gyereknek megfogta a derekát, s elvitte be az erdőbe. De a fakanalat a gyerek a kezéből nem eresztette el.
Addig vitte a farkas a gyereket, amíg oda nem érkezett vele az erdő kellős közepébe, ahol volt neki négy kis farkasa. A gyermeket odatette közéjük, s azután elment dolgára. Hát a kicsi farkasok elkezdték a gyereket böködni. Mikor az egyik megbökte, akkor a gyerek azt mondta:
- Eredj, mert mindjárt kapsz egyet! - S akkor ütött a fakanállal egyet.
Erre a farkas félrehúzódott, s akkor rákezdte a másik.
- Eredj, mert mindjárt kapsz egyet!
Akkor az is félrehúzódott. De hát a kicsi farkasok négyen voltak, s a kisfiú csak egyedül, kezdett belefáradni a nagy hadakozásba. Szerencsére egy ember járt arra az erdőben, valami görbe fát keresett ekeszarvnak. Ahogy ott válogatja a fákat, hallja, hogy egy gyermek azt mondja:
- Eredj, mert mindjárt kapsz egyet! - de már nagyon sírósan mondta.
Gondolta az ember, hogy itt valami baj lehet, odafutott, s látta, hogy négy kicsi farkas csipdes egy kicsi gyermeket. Gyorsan levágott egy hosszú rudat, közévágott a kicsi farkasoknak, felkapta a gyermeket, s elfutott, sietve ki az erdőből, nehogy előjöjjön az anyafarkas, mert avval már ő sem bírt volna.
Mikor kiérkezett az erdőből, látja, hogy a falu marhái elszéledtek az egész határon, s az ember s az asszony futottak összevissza, keresték a gyermeket.
Az ember a kicsi gyermeket bevitte a faluba, s ott megismerték, hogy a pásztornak a gyermeke. Szaladtak ki a mezőre az emberek, s kürtöltek a pásztornak, hogy jöjjön elő. A kürtszóra előjött a pásztor s a felesége, hazafutottak, s megkapták a gyermeket. A marhákat összegyűjtötték, s az emberek a kárért megbocsátottak. Örvendtek, hogy a pásztornak megkerült a gyermeke.
A pásztor s a felesége nevelték tovább a kicsi fiút, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt egy közös gazdaság. Abban a gazdaságban volt többek között egy olyan ember is, akinek voltak idegen falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá. Azok, hogy ne jöjjenek üres kézzel, hát hoztak neki két nyolcliteres uborkásüvegben mézet. Nagyon jól fogyott akkor az a méz, csak térültek-fordultak, vették elő a jó puha kenyeret, s vágták, mártották és ették.
Közben, amint ott eddegéltek, arról beszélgettek, hogy micsoda érdekes dolog a méhészet, hogy milyen kevés gond van a méhekkel, s a gazdaságnak micsoda nagy hasznot hajtanak.
Alig várta a mi emberünk, hogy legyen a közös gazdaságban gyűlés, és ő indítványozza, hogy a gazdaság vegyen méheket, és gazdálkodjanak azzal is.
Hát meg is lett a gyűlés, s az ember elő is hozta az indítványát, s olyan jól találta elmondani, hogy a vezetők meg is fogadták a szavát. Megkérdezték nyomban, még ott a gyűlésen, hogy van-e olyan ember a tagok közül, aki a méhekkel tudjon bíbelődni.
Akkor felállott egy ember, s azt mondta, hogy ő gyerekkorától fogva a méhekkel gazdálkodott, ért is jól hozzájuk. Ha szükséges, be is tudja szerezni őket. Tudja, hogy honnan kell venni a méheket, adjanak neki pénzt, ő elmegy, megveszi, haza is hozza, s a gondjukat is viseli, ameddig él.
Nagy volt az öröm a közös gazdaságban. Kiszámolták, hogy mennyi pénz kell, s az embernek oda is adták, s az ember elment, hogy megvásárolja a méheket.
Messze kellett menjen, vonattal ment, s szerencsésen meg is vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be tudott pakolni egy vasúti kocsiba. Kifizette, kihordatta a kaptárokat az állomásra, berakatta őket a vonatba, s akkor behúzatta az egész kocsit tiszta pirosba, s magának is csináltatott egy egész rend ruhát, még a sapkáját is tiszta pirosból.
Akkor megismertette magát a méhekkel, s kezdett velük beszélgetni, ki-kinyitotta az ajtót, a méhek jöttek-mentek, jól érezték magukat. Mikor eljöttek úgy feleútig, hát egyszer csak a vonatot egy negyedik vágányra félrevitték, s a mozdony elment, otthagyta a vonatot. Ezt látta a méhész. Bement az állomásfőnökségre, s megkérdezte a főnöktől:
- Főnök elvtárs, miért ment el a mozdony?
- Mert - azt mondja a főnök - olyan parancsot kapott.
- Hát meddig lesz itt a vonat ezen az állomáson?
- Hát én azt honnan tudjam?
- Velem ne tessék olyan félvállról beszélni, főnök elvtárs, mert én egy vagon méhet viszek, s ha tudom, hogy itt lesz ma egész nap a vonat, akkor kieresztem a méheimet, hogy levegőzzenek s egyenek.
- Itt lesz az még három nap múlva is!
Erre a beszédre kiment a méhész, s ügyesen kinyitotta a kaptár ajtókat.
- Na, gyerekek, kifele, kifele, levegőzni! Keressetek élelmet magatoknak! S este naphaladat előtt egy darab idővel jöjjetek ide vissza!
A méhek zim-zum, zim-zum, zim-zum, szépen kifolytak a kaptárakból mind, s elmentek ki a mezőkre. Alig mentek el a méhek, egyszer csak kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a vonatot. Látja a méhész a vonat tetejéről, hogy jön a mozdony, összeakasztják a kocsikkal, s várják, hogy a főnök adjon jelt az indulásra. Odaszalad a méhész, s felpanaszolja:
- Hát ez meg mi? Hiszen nem ezt mondta az előbb a főnök elvtárs!
- Parancsot kaptam, hogy indítsam a vonatot.
- De hisz azt nem lehet, az én méheim még kint vannak a mezőn!
- Mi közöm van nekem a maga méheihez - feleli amaz -, én állomásfőnök vagyok, nem méhész!
- De hát nem lehet itt hagyni a méheket, az egy egész vagyon - mondja a méhész.
- Nekem ahhoz semmi közöm!
- Hát ha már el kell küldje a vonatot, legalább a méhek kocsiját hagyja itt ezen az állomáson, s holnap egy másik vonathoz oda csatolják.
- Nem lehet, kérem - mondja a főnök. Azzal jelt adott az indulásra, s elment a vonat, vitte a méhek kocsiját is. Ment vele a méhész is a piros ruhában.
A méhek közben megjárták magukat, gyűjtöttek egy kicsi mézet, nyalakodtak ott a mezőn, s akkor egy csoport visszajött az állomásra, hogy megnézze, nincs-e valami baj a vonattal, az ő kaptárjaikkal. Hát látják, hogy a vonat nincs ott!
Visszamentek a mezőre, s jelentették a többi méhnek is, hogy baj van, a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a többi méh is a mezőről, mind, amennyi volt. Mikor odaérkeztek az állomásra, lefele repültek, felfele repültek, de a vörös kocsit sehol sem látták.
A váróteremnél ott állt egy csomó ember, várták a személyvonatot, hogy elutazzanak vele. Hát a méhek azt gondolták, hogy azok az emberek lopták el a kocsit. Megrohanták őket, csípték-marták, ahol érték. Segítségért kiáltottak az emberek. Meghallja a főnök a nagy kiáltozást, kifut az irodájából, akkor reá is egy csoport méh, kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért kiáltozni. Meghallja a felesége fenn az emeleten, kinyitja az ablakot, hogy lássa, mi történik. Verik a férjét, vagy mi van vele? Mikor kinyitotta az ablakot, akkor a méhek mind reá. Visított az asszony is, ahogy a torkán kifért. A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn, hogy lássa, mi van a feleségével, miért sikoltozik az ott fent.
Hát látja, hogy a szoba is tele van méhekkel. Be kellett bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg valahogy, de feldagadt mind a kettőnek az arca, keze, úgy összemardosták őket a méhek.
Azok a szegény emberek, akik a vonatra vártak az állomáson, elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk. Amikor az emberek meghallották a nagy kiáltozást, kifutottak az utcára, hogy lássák, mi történt. Hát ahogy kifutottak, azokra is rászálltak a méhek, azok is kezdtek segítségért kiáltozni. Felfutottak a toronyba, s félreverték a harangokat.
- Segítség, vége az egész falunak!
Nagy sokára észbe kapott a főnök, s utána telefonált a piros kocsinak, hogy azonnal küldjék vissza. Utána akasztották egy személyvonat után, s gyorsan visszahozták. S akkor a piros ember, a méhész, fölállott a kocsi tetejére, s elkezdett fütyörészni, szólogatta a méheket:
- Gyertek, gyertek, gyerekek, itt van a kocsitok, itt van a kaptárotok!
A méhek, mikor meghallották a gazdájuk hangját, odagyülekeztek, odamentek, megnyugodtak, mert beszélgetett velük a méhész. Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még életben voltak, mert belőlük is sok odapusztult a nagy háborúban.
Mikor mind benn voltak a kaptárakban, akkor a méhész bezárta a kaptárajtókat, s bement az állomásfőnökhöz. Hát nem ismert a főnökre, ekkora volt az arca (mutatja) neki is meg a feleségének is.
Azt mondja a méhész:
- Megérdemelte, ami történt, s még ennél rosszabbul is járhatott volna! Ugye, hogy kértem szépen, hagyja itt a méhek kocsiját, de maga nagy büszkén csak foghegyről beszélt velem. Hát nem tudja, főnök elvtárs, hogy ilyen nagy vagyonra hogy kell vigyázni?
Odakerekedett a dolog, hogy a végén a főnök kért bocsánatot a méhésztől. Elbúcsúztak egymástól, s hazament a méhekkel. Mikor hazaérkezett, otthon elmondta nagy kacagva, hogy ebben és ebben a faluban a főnök hogy megjárta a méhekkel. Kacagtak mind, s akkor a méhész a kaptárakat leszedte, rendet csinált, s kieresztette a méheket a mezőre.
Kezdett velük gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek annak a közös gazdaságnak, mint az összes többi állat együttvéve. S aztán éldegéltek lassan, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szegény fiú. Annak a fiúnak kicsi korában elhalt apja is, anyja is, csak ő maradt egyedül. Szegény volt, nem volt senkije-semmije, s ő szegény feje beállott pásztornak a juhokhoz.
Örökké ott pásztorkodott, amíg el nem jött az idő, hogy el kellett menjen katonának. Onnan a juhpásztorságból ment el katonának. Kitöltötte a három évet, s mikor hazajött, hát azt se tudta szegény, hogy merre nézzen; olyan szegény volt. Semmije sem volt, jóformán még ruhája sem.
Volt egy úriember, annak volt harminc fejős kecskéje. Kihirdette, hogy neki kell egy pásztor, aki nappal őrzi a kecskéket a mezőn, este, reggel, délben megfeji, az ólakat rendben tartja.
A fiú éppen arra való volt, beállott hát szolgálni, s kezdett a kecskékkel járni a mezőre. No de a fiú szemes volt, ügyes volt, a katonaságnál rangja volt, felvitte szakaszvezetőségig, kezdett a kecskékkel is katonásan beszélgetni kinn a mezőn. Addig térítgette a kecskéket, s addig beszélgetett nekik, hogy a kecskék kezdték megérteni a beszédjét. Ácsorgatta ide őket, ácsorgatta oda, meg így, meg úgy, úgyhogy kevés idő múlva a kecskék megszokták a vezényszavakat.
Egyszer látja, hogy az úton jön egy négylovas hintó s abban egy nagy uraság. Odahajtotta a kecskéket, intett a kezével, s az úr megállíttatta a kocsissal a lovakat. Azt mondja a fiú:
- Azért állítottam meg, uram, hogy tessék egy kicsit megnézni, hogy ezek a kecskék mit tudnak, amióta én lettem a gazdájuk.
Az úr szívesen hallgatta, s a fiú odakiáltott a kecskéknek:
- Sorakozó!
S akkor a kecskék kezdtek összefutamodni.
- Hármas sorokba szakadozz!
S akkor a kecskék ügyesen, mint a katonák, hármasával sorakoztak, mind a harminc kecske.
Akkor elkiáltotta magát a fiú:
- Vigyázz!
S két lábra állottak a kecskék.
Akkor azt kiáltotta a kecskéknek:
- Tisztelegj!
S akkor szalutáltak a mellső lábukkal.
Akkor azt kiáltotta:
- Pihenj!
S akkor:
- Oszolj!
S akkor szerteoszlottak.
Az úrnak a hintóban nagyon tetszett. Kérdi:
- Kié ez a kecskeosztag?
- Ezé s ezé az uraságé.
- Hol lakik az az uraság, hogy menjek és vegyem meg őket? - kérdezte az az úr.
Annyira megtetszett neki a dolog, hogy megvette a kecskéket, de úgy vette meg, hogy a szolga menjen vele, s egy hónapig lakjék nála. A fiú ment szívesen, mert ő is örvendett neki, hogy masíroznak a kecskék.
Nagy örömben volt az úr is, s mikor hazaérkezett, összehívatta az összes barátait még idegen országokból is, és bemutatta, hogy mire tanította a fiú a kecskéket.
Hát jöttek is a gazdag uraságok mindenfelől, mert azt üzente nekik:
- Gyertek, mert valami csodát akarok mutatni nektek, olyasmit, amit ti még nem láttatok.
Mikor összegyűltek a vendégek, akkor ügyesen ellátta őket étellel-itallal. S mikor a házigazda látta, hogy a vendégek jókedvükben vannak, akkor kiment, s megmondta a kecskepásztornak, hogy amikor kijönnek, kommandérozza úgy a kecskéit, mint amikor ő látta.
Kigyűltek a vendégek, s a fiú szólott a kecskéknek:
- Sorakozó!
Akkor összefutottak a kecskék. Akkor szólott:
- Hármas sorokba szakadozz!
Akkor a kecskék ügyesen felálltak. Akkor kiáltotta nekik:
- Tisztelegj!
Akkor tisztelegtek. Akkor szólott nekik:
- Pihenj, oszolj!
Akkor a kecskék szertefutottak.
Egy idegen országbeli úr annyira megszerette, hogy kérte, adják neki. S az úr odaadta. De előbb az idegen országbeli megkérdezte, hogy mennyit kér érte. Az úr meg ráfeleli:
- Hatvanezer forintot.
S az idegen országbeli úr belenyúlt a zsebébe, és kifizette, amit kért, a házigazda pedig az egész pénzt odaadta a szolgának. Abból a pénzből a szolga egy szép, ügyes kicsi birtokot vásárolt, egy házat csinált, vett ruhákat, és éldegélt tisztességesen, mint a többi ember. Máig is él, ha meg nem halt.
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őrizte is a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s istrázsálták éjjel nappal.
Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
- Majd holnapután, vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludt, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még meg is dobta egy kővel. Azután lefeküdt, elaludt, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, kikergette őket az apjuk a házból. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni!
Mondotta a legkisebb legény:
- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, én megőrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön a béka, kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy.
- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétet helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt.
Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy is lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
- Ne bánts minket - mondották a paripák -, ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s mi nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.
Na, telt-múlt az idő, egyszer a király mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején volt, rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a két testvére hazakerült - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:
- Jobban láttam én azt, mint ti.
- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is sokan próbáltak szerencsét, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején, a rostélya leeresztve, hogy az arcát ne láthassák. Egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!
- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy milyen csudát láttak.
- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát és az arany selyemkendőt.
Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak volt az országban. Azok közt sem volt a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
Na, csakhogy eljött. Örült a király; de még jobban a királykisasszony.
Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott.
A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen.
No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik - az egy kicsit bolondos volt - hitvány nyírfavesszőből font egyet.
Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott.
A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak.
A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra.
Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér.
"Hm - gondolja magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát."
Odakiált a fűzfának:
- Mit adsz érte, hé?
De a fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott.
"Ehe - gondolja a legény -, ennek, látom, úgy kell, ha mind a két szarvát leütöm." - Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra.
Hanem a fűzfa csak nyikorgott.
- Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten.
Azzal megköti a bikát a fűzfához, ő meg elindul hazafelé.
Kérdik otthon a bátyjai:
- No, te bolond, eladtad-e a bikát?
- Meghiszem azt - felelte a bolondos legény.
- Kinek adtad el, te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak - kötekedik vele a legnagyobb testvér.
- De hiszen jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.
- Hát a pénz hol van?
- Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.
Kacagni kezd a két legény.
- No, te világ bolondja! Azt ugyan jól eladtad, majd megkapod az árát borjúnyúzó nagypénteken.
A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira.
Elmegy egy hét múlva a fűzfához, kéri tőle a pénzt, de az még csak azt sem mondta, hogy Mihály bá!
- Úgy-e! - mondja a legény. - Hát ez a becsület?
Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára, s az gyökerestül kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta!
Azt mondja a fűzfának a legény:
- No, hallod-e, ebből már elviszem a tartozásodat, a többit meg elviszem kamatnak. Úgy, amint volt, kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára, s hazáig meg sem állott.
Amikor megérkezik, meglátja a két másik legény a tenger pénzt, összesúgnak-búgnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.
Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra.
Ennek a királynak olyan lánya volt, hogy soha emberi lélek meg nem tudta kacagtatni, úgy búnak ereszkedett.
Mikor a bolondos legény elmondotta a panaszát, olyan hegyesen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.
Azt mondja erre a király:
- No, te legény! Én megfogadtam, hogy aki a lányomat meg tudja kacagtatni, annak adom, és nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a lányomat s fele királyságomat, a testvéreidet pedig elkergetem az országból.
- Fölséges királyom! Ne kergesd el szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.
- Jól van, teljék kedved - mondta a király.
Csaptak aztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott.
Azután a szerelmes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, s ha kiszállnak, legyenek a vendégeitek!
Volt egyszer egy szegény asszony s annak egyetlen fia: Jancsi volt a neve.
Azt mondja Jancsi egyszer az anyjának:
- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán csak szerzek valamit, s kendnek is jobb lesz az élete.
A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s amint egy rengeteg erdőn menne keresztül, megszólítja valaki.
Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, az szólott hozzá.
Azt mondotta Jancsinak a kígyó:
- Te legény, végy le a fáról, s vígy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg.
Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit.
Akkor leereszkedett Jancsi a fáról, továbbindult, s kérdezte a kígyótól:
- Hát hol lakik a te édesapád?
Mondotta a kígyó:
- Látod-e amott azt a nagy tüzet? Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában.
Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött.
Tovább mennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel.
Azt mondja Jancsinak a disznó:
- Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt.
Mondotta Jancsi:
- Nem bánom én, akárminek varázsol; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Amint egypár lépéssel továbbmentek, mondja a kígyó:
- Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de megvarázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza édesapámhoz.
Még egy kőhajításnyira sem értek, eléjük toppan egy ló, s az is mondja Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem.
- Nem bánom én, ha meg is varázsol - mondotta Jancsi -, megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Mikor egy kicsit továbbhaladtak, mondotta a kígyó Jancsinak:
- Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz.
Tovább mennek, mendegélnek, s hát jő velük szembe éktelen nagy bömböléssel egy bika.
Mondja ez is Jancsinak:
- Tedd le azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem.
Mondotta Jancsi:
- Hadd varázsoljon, én nem bánom; megígértem, hogy hazaviszem: szavamnak állok.
Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, mondja a kígyó:
- Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat.
Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja: a kígyók királya.
A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy szalutáltak.
Felmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak:
- Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogadj el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve.
Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel Jancsit, s mondja lelkes szóval:
- Kívánj akármit, te legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen lányomat.
Mondotta Jancsi:
- Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve!
- Jól van, fiam - mondja a kígyókirály -, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a lányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrzöd, ételre-italra nem lesz gondod az életben.
Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a lapja is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály:
- Egyél-igyál, fiam!
Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem - nem egyéb a nagy semminél -, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály lánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép lány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól.
Megszólal a lány:
- Csudálkozol, ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit hazahoztál.
- Nem bánom én - mondta Jancsi -, ha az vagy, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged.
Mondja a kígyókirály:
- Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a lányt is, s adok mellé tenger kincset, élhettek vígan, míg a világ s még két nap.
De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyó-királykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét álló nap s hét éjjel táncoltak.
Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek; hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalogkatona, úgy indultak a Jancsi hazájába.
De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémántot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyó királyé.
Beleköltöztették Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt, mint egy királyné.
Itt a vége, fuss el véle!
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt egyszer egy király s annak két fia.
Az idősebbik fiú, ahogy egy kicsit fölcseperedett, s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb királykisasszonyt meg nem találja.
- No, azt keresheted - mondotta a bátyja -, mert a legszebb királykisasszonyt én vettem feleségül.
- Hiszen szép a feleséged - mondotta a királyfi -, de nem hiszem, hogy még szebb ne volna ezen a világon.
Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiú fölnevelő dajkája.
Mikor az idősebbik királyfi továbbment, azt mondja a kicsi királyfinak:
- Bizony jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád feleségének a húga.
- No bizony, ha az, megyek is utána.
- Megállj csak, fiam - mondja az öregasszony -, nem találod azt meg az apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetében vagyon három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardot felakaszthatod rája. Aztán ha odatalálsz is, egy vén boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két szeme világára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a három nádszálat le nem vágja.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb, Fölnyergelte a legjobbik lovát, s indult még aznap, hogy fölkeresse a Világszép Nádszál kisasszonyt. Ment hetedhét ország ellen, estére kelve beért egy rengeteg nagy erdőbe, rengeteg nagy erdőben betért egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy öregasszony.
Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben, s kérdi:
- Ugyan hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
- Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony hallotta-e a hírét?
- Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, a kerek erdő aljában lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Mici, hopp elé a sutból! - szólott a macskájának. - Igazítsd útba ezt a legényt!
Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi utána ment.
Mire pitymallott, megtalálta a másik öregasszonyt is. Elmondja, hogy mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja:
- Hej, fiam, nem érsz te oda soha világon való életedben, ha olyan paripát nem szerzesz, amelyik sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyszál, ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan a táltos paripa.
Kihúzza az öregasszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat, odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni szépen a királyfi, s meg sem állott, míg annak a magas hegynek a tetejére nem ért.
Ott megcsapja a kilincsmadzaggal a három arany hajszálat, s ím, halljatok csudát: ég-föld megzendül, száll levegőégből nagy erős vágtatással egy aranyszőrű ménes; aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két orralikán, s nyerít hármat egymás után, hogy meg-megcsendült bele az egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak.
- Itt vagyok, kicsi gazdám!
De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
- No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat.
Mondotta a királyfi:
- Mint a gondolat, édes lovam!
- Jól van, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem járjuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.
Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó szempillantás nem telt bele, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám, csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták, hogy addig nem eresztik be a kapun a királyfit, míg két font húst nem ad a lovából.
Gondolja a királyfi: "Bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból." Kivette a zsebéből a csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak.
- Most már mehettek - mondták a farkasok.
Repült a táltos, s ím, jóformán be sem hunyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:
- Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes pitvarában.
Leszáll a királyfi, s hát, ott a Nap pitvarában van egy aranykád, aranykádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémántszegen aranytörülköző, abban megtörülközött; ezüstpolcon aranyfésű, azzal megfésülködött; s volt ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát.
De halljátok csak, mi történt!
Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk. Akkor meg leestek egy olyan sötét lyukba, hogy sem eget, sem földet nem láttak.
Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s még két nap, meg nem látja az áldott fényes Napot, nemhogy annak egy sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva-mászva tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek; s mikor vagy hét nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor egy nagy vaskapuhoz értek. No, ide ugyan elcsúszhattak-mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun!
Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím, egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt az, hanem furulya. Nagy bújában-bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben.
S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdt a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót.
De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen besétált.
Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép lány, aki nem volt más, mint maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb lánya. Hogy történt, mint történt, én bizony nem tudom, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, és vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, döntögették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.
Ennek az aranyerdőnek a közepén volt Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén Hajnal gyémántpalotája; s ahogy megérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ott kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s azt mondta:
- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod Világszép Nádszál kisasszonyt.
S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott termett a királyfi táltos paripája, fölpattant rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos, s mondja:
- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek.
Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nékik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.
Hét nap, hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan setét volt, hogy a királyfi fölakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nád szálat.
S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s azt mondta a lovának:
- No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.
Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan lány van-e bennük. Hátha csak hiába bolondították ide a Fekete-tengernek hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép lány: Világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:
- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
De csak most ijedt meg igazán a királyfi. Adott volna vizet, de nem volt sehol. Egy szempillantás sem telt belé, meghalt a lány, a két nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény lányt siratták bizonyosan.
Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a lányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a lányt.
Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s Világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni Világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban.
Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.
- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De előbb meríts vizet a süvegedbe.
Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a Világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges lány, amilyent még emberi szem nem látott.
Ott mindjárt egymás nyakába borultak.
- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is, a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha látják. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király; s mit csináljon a fia meg a menye - örültek azok is.
Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények és lányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.
Itt a vége, fuss el véle!
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy hetvenhét éves nyárfa. Annak a hetvenhét éves nyárfának a hetvenhetedik ágán volt egy hetvenhét éves szoknya. A hetvenhét éves szoknyának a hetvenhetedik ráncában volt egy hetvenhét éves kis könyv. A hetvenhét éves kis könyvnek a hetvenhetedik oldalán, a hetvenhetedik cikkén volt ez a kis mese, amit el akarok mondani.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király. A királynak volt három lánya. Minden reggel kiment az erdőbe sétálni velük. Egyszer feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:
- Te király, add nekem a legnagyobbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a napot.
Azt mondja a király:
- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!
Elment a felleg, elvitte a napot.
Másik reggel megint kimentek sétálni. Megint feljön egy nagy fekete felleg. Azt mondja:
- Te király, add nekem a középső lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a holdat.
A király nem adta, elvitte a holdat.
Harmadik reggel, mikor kimegyen a király újra sétálni, megint feljön a fekete felleg. Azt mondja:
- Te király, add nekem a legkisebbik lányodat, mert ha nekem nem adod, elviszem a csillagokat.
Azt mondja neki a király:
- Ha jó lélek vagy, gyere le, ha rossz lélek vagy, távozz!
Elment a felleg, elvitte a csillagokat.
Na, hát ott nagy sötétség lett, s nagy sötétségben jártak...
Egyszer Király kis Miklós megyen az öccsével a királyudvarra vízért. Azt mondja az öccsének Király kis Miklós:
- Öcsém, én eléhoznám a napot, holdat, csillagokat, hogyha a király nekem adná fele királyságát meg a legkisebbik lányát.
Ezt meg a király meghallotta. Odahívatta.
- Na, fiam - azt mondja -, ha elő nem hozod, amit mondtál, a fejedet levétetem.
- Hát, felséges király atyám, tessék adni egy lovat, mind a kettőnknek kardot, útnak indulunk.
Megindultak, mentek hetedhét országon. Egyszer elértek egy ezüsterdőt. Az erdő szélén megkötötték a lovat, a kisebbik fiú ott maradt. Ügyelt a lóra, hogy valami állatok meg ne egyék.
Király kis Miklós elment az ezüsthídra, rávágott, egy szál deszka leszakadt. Arra megy a hétfejű sárkány, megbotlik a lova. Azt mondja a hétfejű sárkány:
- Kutyák, ebek igyák a véredet, hét esztendeje, hogy ezen a hídon járok, sose botlottál meg, mi oka ennek?
Azt mondja a ló neki:
- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!
Leszállott a lóról a hétfejű sárkány, s azt mondja:
- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!
Kimegy Király kis Miklós, azt kérdi tőle a hétfejű sárkány:
- Hogy menjünk? Ölre vagy kardra vagy botra?
Azt mondja rá Király kis Miklós:
- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!
Kardra mentek.
Addig birkóztak, addig vágták egymást, hogy a vitéz levágott hat fejet. Azt mondja neki a hétfejű sárkány:
- Király kis Miklós, hagyd meg ezt az egy fejemet, odaadom a csillagokat!
- Na - mondja Király kis Miklós -, hol vannak?
- Ott a nyeregpokróc alatt, vedd ki!
Kivette Király kis Miklós a csillagokat, levágta a sárkánynak a hetedik fejét is. Elment az öccséhez, elkötötte a lovat, mentek tovább.
Elérték az aranyerdőt, ott megint megkötötték a lovat a fához,
Király kis Miklós elment az aranyhídhoz. Rávágott a kardjával, leszakadt két szál deszka. Elbújt a híd alá.
Jön a tizennégy fejű sárkány, menne keresztül rajta, megbotlik a lova. Az is azt mondja megint:
- Mi oka annak, hogy tizennégy éve erre járok, sose bírtál megbotlani, s most megbotlottál?
Az a ló is azt mondja:
- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!
Leszállott a sárkány, s azt mondja:
- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!
Kiment. Kérdi tőle a sárkány:
- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?
- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!
Azzal kardra mentek. Addig-addig verekedtek, vagdalkoztak, hogy Király kis Miklós annak a sárkánynak is levágta tizenhárom fejét. Mikor levágta a tizenhárom fejet, azt mondja a sárkány:
- Király kis Miklós, hagyd meg azt az egy fejemet, odaadom a holdat.
- Hol van? - kérdi a legény.
- Ott van a nyeregpokróc alatt, vedd ki!
Kivette Király kis Miklós a nyeregpokróc alól a holdat, eltette a csillagokhoz, akkor levágta a sárkány tizennegyedik fejét is. Elment az öccséhez, de nem mondotta, hogy már a hold is megvan.
Mennek, mendegélnek, úgyannyira, hogy elérték a gyémánterdőt.
A lovat újra megkötötték egy fához, Király kis Miklós elment a gyémánthídhoz.
Mikor odaért, rávágott a kardjával a hídra, ott már három szál deszka szakadt le. Elbújt.
Megyen a huszonnégy fejű sárkány, menne a hídon keresztülfele, hát megbotlott a lova annak is. Azt mondja:
- Mi oka ennek? Huszonnégy éve rajtad járok, sose botlottál meg!
Azt mondja a ló:
- Nékem tűz, néked víz, mind a kettőnknek el kell pusztulni!
Akkor leszállott.
- Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!
Kiment. Kérdi a sárkány:
- Na, hogy megyünk? Ölre vagy kardra vagy botra?
- Kutya szokott ölre, kondás pedig botra, vitéz pedig kardra!
Addig verekedett a legény a sárkánnyal, hogy annak is levágta huszonhárom fejét. Mikor levágta a huszonhárom fejét, azt mondja a sárkány:
- Király kis Miklós, hagyd meg a huszonnegyedik fejemet, odaadom a napot.
Mikor megkérdezte tőle Király kis Miklós, hol van a nap, azt felelte a sárkány:
- Ott van a nyeregpokróc alatt!
Ennek a sárkánynak háromlábú lova volt, de az a három lábon is sebesebben tudott menni, mint más, akinek négy lába van. Király kis Miklós nem kivette a napot, hanem odatette a csillagokat meg a holdat a naphoz a háromlábú lónak a nyeregpokróca alá. A sárkány huszonnegyedik fejét levágta, felült a háromlábú lóra, s elment az öccséhez.
- Na, öcsém, most már megvan a nap, a hold meg a csillagok, mehetünk! - mondta.
Ahogy kifele értek az erdőből, leszólt egy kis ember egy fa tetejéről:
- Király kis Miklós, azt hiszed, a tied a nap és a hold meg a csillag?
- Hát kié?
- Az enyém!
Na, hát Király kis Miklós fogja magát, felmászik a fára, leveri a kis embert. Az meg, mire ő félig ért, ráugrott a háromlábú lóra, elment vele.
Király kis Miklós elküldte haza az öccsét, mondja meg a királynak, hogy s mint járt, ő meg folytatta egymaga az útját.
Megy, mendegél szegény fiú hetedhét országon keresztül. Egyszer talált egy embert. Sírt. Kérdi tőle:
- Hát te miért sírsz, te ember?
- Hogyne sírnék - mondja az ember -, ha kinyitom a szememet, keresztüllátom a világot, és nem látok tovább!
- Na, gyere velem, majd lesz módodban a nézés!
Mennek tovább ketten. Megint találnak egy másik embert, az is sír.
- Hát te miért sírsz, te ember?
- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor egyet lépek, keresztüllépem a világot, és nincsen tovább hova menni!
- Na, gyere velem, majd lesz módodban a lépés!
Na, ahogy mennek, mendegélnek hárman, megint találnak egy embert, az is sír.
- Hát te miért sírsz?
- Hogyne sírnék - mondja az ember -, mikor hét öl fa ég mellettem, hét nagy ujjas van rajtam meg hét bunda, mégis majd meg fagyok!
- Na, gyere velünk, majd lesz módodban a melegedés!
Mennek, mendegélnek tovább. Egyszer csak elérték a házat, ahol a kis csepp ember lakott. Bementek. Az öregasszony, a felesége már tudta, hogy az ő urát keresik. Adott nekik szállást, de egy szobát befűtött, mint a katlant, hogy égjenek meg benne mindahányan. De hát a fagyos ember szerette, annak nem volt melege, hanem a többiek, azok meg akartak sülni. Azt mondja Király kis Miklós:
- Hallod, te fagyos ember, ne hagyj bennünket megégni, csinálj velünk valamit.
Hát az csak egyet sóhajtott, egyszeribe olyan langyosság lett a szobában, hogy nem sültek meg.
Reggel, mikor kiengedte őket a vénasszony, azt mondja Király kis Miklós Messzinézőnek:
- Nézzél csak széjjel, nem látod valamerre ezt a bakarasznyi csepp embert a méternyi szakállával?
- Dehogynem - mondja Messzinéző -, a tenger közepén ül egy fűzfának a tetején.
- Na, lépjél csak érte - mondja Messzilépőnek Király kis Miklós.
Messzilépő tüstént odalépett, a kezére tekerte a csepp ember szakállát, odavitte Király kis Miklós elé. Az elvette tőle a napot, holdat meg a csillagokat, s azonnal fel is engedte a csillagokat az égre, hadd ragyogjanak.
Megköszönte a három embernek a segítséget, s megindult hazafelé. Feleúton felengedte a holdat is, s mikor már gondolta, hogy nem olyan messzire van, felengedte a napot is, hogy napvilágon érjen haza.
Mikor hazaért, a király nekiadta fele királyságát, a lányát is nekiadta, csaptak egy nagy lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy zöld szakállú király. Az a zöld szakállú király egyszer fogta magát, elindult vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, biztosan megjárta már száz tű hosszát, csak azon vette észre magát, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, amióta ő hazulról eljött. A sok járás-kelésbe nagyon kifáradt, megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig, hogy majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogta a szakállát. Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Bekiált a vízbe:
- Hallod-e, te nemtudomki, ereszd el a szakállamat, amíg szépen vagy!
De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd megfulladt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:
- Ha ideadod nekem, amit az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.
- Ugyan mit nem tudnék én az országomban? A legutolsó tűt is tudom! - mondta a zöld szakállú király.
- De csak ígérd meg, hogy amit az országodban nem tudsz, az enyém lesz! - mondta a vízben az ördögök királya, mert az volt.
- Hát jól van, legyen a tied! Úgysem sütsz te abból kenyeret, amit én az országomban nem tudok! - mondta a zöld szakállú király.
De már akkor nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés, mikor feleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indult hazafelé azon gondolkodva, hogy mi is lehet az, amit ő otthon, az országában nem tud.
Mikor hazaér, eleibe szalad egy szép nagy suhanc legény, a nyakába ugrik, összevissza csókolja.
- Jaj, kedves apám, de sokáig itthagytál bennünket, de jó, hogy végre itthon vagy!
A király csak nézett. Majd eltaszította magától a gyereket.
- Kinek vagyok én az apja? Te meg kinek vagy a fia? Én nem ismerlek!
De odabenn a felesége megmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! Már éppen annyi idős, mint amióta ő elment hazulról.
Csak akkor kapott észbe a zöld szakállú király. Emlékezett, hogy az ördögök királyának ígért ő valamit, amit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt az, akiről ő nem tudott. Majd megette magát. Még arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya jön el érte.
Magához hívatta a fiát. Elmondott neki mindent, ahogy van. A legény meg nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonygatta, hogy jó lesz, ő elmegy. Másnap felkészült, és el is ment.
Megy, megy, mendegél hetedhét ország ellen, ahhoz a patakhoz ér, ahol az apja szakállát megfogták. A vízben gyönyörű szép hét arany vadkacsa úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, felveszi az inget, már a tarisznyába akarta gyömöszölni, hát a hét aranykacsa közül az egyik tündöklő szép lánnyá változik, s azt mondja a királyfinak:
- Szép királyfi, tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz! Te a zöld szakállú király fia vagy, s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól. Add ide az ingemet, jótett helyébe jót várj!
A királyfi odaadta. A lány felöltözött, lehúzott az ujjáról egy aranygyűrűt, odaadta a királyfinak.
- No, ezt tedd el! Tizenkét várkapun tudsz bemenni anélkül, hogy valaki észrevenné. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha angyal vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolc óra tájban dongó képében ott dongok az ablakodnál, te eressz be, aztán ne félj semmit!
A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsúzott, s ment az ördögök királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrűt megfordította, mind kinyílt magától. Utoljára a palota ajtaja nyílt meg, s ekkor előtte állott az ördögök királya.
- Felséges király, grácia fejemnek, itt vagyok előtted!
- Hát ha itt vagy, jól van! - mondta a király. - De nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez jöttél?
- Tudom én - mondta a királyfi -, te sem vagy különb, mint az én apám, az is király, te is király vagy, aztán megvan!
A király nagyon mérges lett.
- No várj csak, három feladatot kell teljesítened; ha azoknak ura tudsz lenni, jó, ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! Most majd becsuklak egy szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatsz!
Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót mind a három oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne unja magát. Mikor magára maradt, bizony nagyon szomorú lett őkigyelme!
- Hej, hogy az anyád sirasson meg, ördögök királya - mondogatta magában -, olyat adtál fel, hogy míg a világ, sohasem tudom meg csinálni.
Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép leány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:
Eressz be, galambom, |
Nyitotta is az ablakot mindjárt. A dongó berepült, gyönyörű szép lány lett belőle.
- No, édes szívem, szép szerelmem, mondd meg, miben lehetek segítségedre?
Elmondja János, hogy hogy meg van ő ijedve, mert káposztalevélből kell darutollas kalapot csinálni!
- Csak az a baj? - mondta a lány. - Akkor nincs baj! Hol az a káposztalevél?
- Itt van.
- No nézd csak! - S abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Ferenc Jóskának sincs a fején!
A legény majd kinézte a szemét, úgy nézett. Ő még ilyet életében nem látott! Akkor azt mondja a lány:
- Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma. Ha a dongásomat hallod, csak eressz be! Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot!
Abban a percben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle, s kirepült. A királyfi meg nyugodtan lefeküdt, tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja.
Másnap jókor reggel ment is a vén Drómó. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:
- No, hát ennek derekasan megfeleltél!
- Meg biz én! - mondta rá a legény nagy hetykén.
- Ühüm, hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy azt csakugyan nem bírod megtenni!
Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy bögre káposztalevet.
- No, ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!
A legény arra is csak a vállát rázta.
- Hát majd meglesz az is, ha a jóisten megsegít!
A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt. "Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No, ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van ennek a királynak, hogy ilyeneket kitalál!" - gondolkozott magában.
Megvárta az estét, a nyolc órát. Jött a kis dongó.
Eressz be, galambom, |
Beeresztette, s az megint az a szép leány lett, akit a patakparton látott. Elmondta neki, mit és mit parancsolt az édesapja. De annak ez annyi volt, mint a semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi! Meg is ölelte, meg is csókolta a lányt, ahogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle, s elrepült.
Másnap az ördögök királya majd hanyatt esett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De nem is nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszejteni. Hozott be egy kancsó tiszta szűrött vizet.
- No, ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentumodat!
A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánnyá változott, s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta: már azt ő se tudja megcsinálni!
- Tudod mit? - mondta a királyfinak. - Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora. Téged majd megütlek a pálcámmal, változol egy aranygyűrűvé, a szép kis pej lovam aranyalmává, én meg egy madár leszek, s megyünk.
Ahogy mondta, úgy is lett. A királyfiból aranygyűrű lett, a szép kis pej lóból aranyalma, a lány meg madár lett, a gyűrűt a szájába vette, az almát meg a lábába fogta, s ment, ment, mint a gondolat.
Másnap reggel az apja észrevette, hogy se lány, se királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:
- Eredj csak utánuk, hacsak tudod, hozd vissza őket!
Még olyan szaladást, amit az a szolga tett! Úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:
- Jaj, de sebes szél fúj a hátam megett! Jönnek utánunk! - Aminthogy igaza is volt.
Látott egy sűrű bokrot, beszállott éppen a közepébe.
A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett-kutatott, nem talált semmit. Megy haza, mondja a királynak:
- Felséges királyom, nem láttam én belőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje. Egyedül egy bokor volt a pusztán, annak a közepében meg egy kis madár.
- Az volt az, te szamár! - mondta a király. - Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt sem lehet bízni.
De még ha valaki látott sebes menést, látta volna az ördögök királyát! A kis madár is nyomta ám, de hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, meg is fogták volna. De így az ördögök királyának az ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.
A kis madár átváltozott szép lánnyá, a gyűrű királyfi, az aranyalma pedig szép pej ló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöld szakállú király országába.
Otthon megesküdtek, lagzit laktak, én is ott voltam a lakodalomban mint kisbőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbásszal, hogy még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Rózsakirálynak hadat üzent egyszer egy másik király. Összeszedte az összes katonáját, de mielőtt elindult, leltározta az összes vagyonát.
Amint ott töprenkedik, gondolkozik a katonái között, egyszer eleibe áll egy ősz öregember, s azt kérdi:
- Szeretnéd megnyerni, ugye, ezt a háborút? Tudod mit, én segítek rajtad, ha nekem adod, amiről te nem tudsz.
Elgondolkozik a király, hiszen ő mindent leltárba vett! Kicsi gondolkodás után azt mondja:
- Jól van, neked adom, csak nyerjem meg úgy ezt a háborút, hogy minél kevesebb katonám pusztuljon oda.
Jött az ellenség, annyi volt, mint a réten a fűszál, de Rózsakirály katonái legyőzték őket. Alig esett el közülük kettő-három. Hazamegy a király nagy boldogan, hát a királyi város kapujában azzal fogadják az őrök:
- Felséges királyunk, amíg oda volt, született egy fia.
Elszontyolodik erre Rózsakirály, de azután arra gondolt, hátha megfeledkezik róla az ősz öregember.
Három év múlva egyszer éppen nagy mulatság volt a királyi palotában. Egyszer csak megnyílik egy mellékajtó, bejön az ősz öregember, s azt mondja:
- Király, azért jöttem, amit ígértél! - És az összes miniszter szeme láttára felkapta a kisfiút, és eltűnt vele.
Búsult a király és a királyné, nem tudták, hova lett a kisfiuk, de mi nézzünk utána.
Látjuk, hogy az ősz öregember Tündérországba viszi, annak az országnak ő volt a királya, és ott a fiút elnevezték Rózsafiúnak. Az öreg királynak az első felesége meghalt, maradt egy kisleánya, Tulipánnak hívták. Az öreg tündérkirály úgy számított, hogy Rózsakirályfi és Tulipán királykisasszony ha megnőnek, férj és feleség lesznek. Igen ám, de a tündérkirálynak volt egy második felesége is, annak is volt egy leánya, s az azt akarta, hogy Rózsakirályfi az ő leányát vegye el.
Telt-múlt az idő, Rózsafiú betöltötte a tizennyolcadik évet. Azt mondja a tündérkirálynak a felesége, aki boszorkány volt:
- Tudd meg, nem engedem, hogy Rózsafiú a te leányodat vegye el! Vegye el az enyémet!
Azt mondja a király:
- De asszony, gondold meg, Rózsafiú az én leányomat szereti!
- Én nem bánom - mondja a királyné -, de nem engedem, hogy elvegye, csak akkor, ha három kívánságomat teljesíti.
- Mi legyen az első?
- Az első az, hogy menjen el a szülővárosába, és hozza el az édesanyja karikagyűrűjét. De ne te hozd el helyette!
Elgondolkozik a király. Kimegy az udvarra, szól a kürtös katonának, hogy fújjon riadót. Összegyűlnek a tündérkatonák. Elővesz a király egy darab kolbászt, és ahányat számolt, annyit harapott. Még egy kis darab kolbász volt, még mindig hiányzott egy! Ejnye, hol lehet az a Muki? Odakiált a trombitásnak:
- Fújj még egyszer!
A trombitaszóra csak előjön egy sánta katona. Rákiált a király:
- Hol voltál, Muki?!
- A hajnalcsillag jobbik sarkánál, a kedvesemnél.
- Jól van, Muki, tudod, miért hívtalak? Rózsakirályfi mellé adlak, kisegíted őt minden bajból.
- Parancsára, felséges királyom. Már azt is tudom, miről van szó!
Bemegy Muki Rózsakirályfihoz, s azt mondja:
- Rózsakirályfi, engem az öreg király küldött, hogy segítsek neked. Készülj, mert megyünk. Az édesanyád karikagyűrűjét kell elhozzuk.
Két táltos lovat nyergeltettek, mindegyiknek hat lába volt. Mikor mindennel készen voltak, mind a ketten nyeregbe ültek. A két táltos csak felreppen a levegőbe, úgy szelték a levegőt, akárcsak a puskagolyó. Mikor Rózsakirályfi szülővárosának a határába értek, meghúzza Muki a gyeplőket. Mind a két ló leereszkedik a földre. Mit látnak? Egy nagy mocsaras nádast. Azt mondja Muki:
- Na, Rózsakirályfi, a lovakat itt hagyjuk.
Elővesz egy zabostarisznyát, odatartja a ló szájához, az egyik lovat egészen belenyomja, hasonlóképpen a másik lovat is a másik zabostarisznyába. Akkor a két tarisznyát felakasztja egy faágra.
- Most már mehetünk.
Mennek. Egy kilométert lehaladnak, feltűnik előttük egy szép város. Mondja Muki:
- Látod, Rózsakirályfi, ez a te apád városa. Ide úgy kell bemenjünk, hogy fel ne ismerjenek bennünket. Én vetek egy kecskebukát, lesz belőlem egy szép macska. Akkor te megfogod a farkamat, és tebelőled is egy macska lesz. Aztán csak gyere utánam.
Úgy is történt. Pár perc múlva a város főutcáján két szép macska szaladt végig, megbámulták az emberek, a gyerekek. Mi történik? A két macska szalad a királyi palota felé. Az őrt álló katonák lába között befutnak az udvarra, ott elbújnak, várják a szürkületet.
Mikor beszürkül, mondja Muki Rózsafiúnak:
- El ne nyávogd magad! Gyere utánam! Menjünk fel az emeletre.
Eljött a kilenc óra. A két macskát ott látjuk egy szobaajtó előtt. Mondja Muki:
- Ez a te édesanyád hálószobája. Megvárjuk, amíg elalszik, s akkor bemegyünk.
Mikor bementek a szobába, a királyné le volt feküdve. Odasúgja Muki Rózsafiúnak:
- Nézzük meg, nem tette-e le a karikagyűrűjét az asztalra.
Nincsen ott. Hol lehet? Hol látták meg? A királyné ujján. Szerencsére a karja lecsüngött. Azt mondja Muki:
- Én húzom le. Félek, te meg találod csókolni az édesanyád kezét, felébred, s akkor vége az életünknek.
Odament Muki, szépen megfogta a gyűrűt az ujjon, és lehúzta. Azután kimentek vissza oda, ahol hagyták a zabostarisznyát. Mikor odaértek, Muki keresztülbucskázott a fején, visszaváltozott embernek. Megfogta a másik macska farkát, az visszaváltozott Rózsafiúnak. Leakasztotta a két zabostarisznyát, kirázta belőle a két lovat. Akkor mind a ketten lóra ültek, elmentek vissza Tündérországba. Átadták a gyűrűt az öreg tündérkirálynak, az átadta a feleségének.
- Na, asszony, elhozta Rózsafiú a gyűrűt.
- Igen, mert mellé adtad azt a gazember Mukit. Na, meglátom, hogy bírja ki a holnapi próbát.
Reggel, ahogy megvirrad, bemegy Muki Rózsafiúhoz.
- Ide hallgass, Rózsakirályfi - mondja neki -, ma két lovat kell meglovagolnod. Az egyik egy öreg kanca lesz, a másik egy fiatal csikó. A csikóval szépen bánjál, de a másikat sarkantyúzd, vesszőzd, ahogy csak tudod.
Alig egy félóra elteltével hívják Rózsafiút. Ott egy kanca ló, de prüsszög, kapál, vágja a port a levegőbe. Mondja az öreg tündér király:
- Na, fiam, ezt a lovat meg kell lovagolnod.
Felül Rózsakirályfi a nyeregbe, elkezd a ló táncolni, kapálni, nyeríteni. Ágaskodott a két hátulsó lábára, hogy ledobja a lovasát, de Rózsafiúnak eszébe jutott, hogy nem kell kímélni. Kezdte sarkantyúzni, vesszőzni, rákényszerítette a vágtatásra. Addig hajtotta, hogy a hab csak úgy hullott le róla. Mikor leszállott róla, tiszta fehér lett a habtól, és a ló is csak úgy reszketett.
Hozták a másikat is. Arra is felült, de azt ám nem vesszőzte, nem sarkantyúzta. Szépen ráhajolt a nyakára, megveregette. Akkor a ló iramba indult. Rövid vágtatás után leszállott róla, és megkefélte.
Délután azt mondja a király a feleségének:
- Na, asszony, meglovagolta a fiú a lovakat.
- Meg, az igaz, hogy meg! Tönkrehajtott, vasazott, vesszőzött, de láttam, a lányodat csak megsimogatta. Tudom, hogy Muki tanította meg! Megállj, Muki, lesz még neked is nemulass! Tudd meg, ha holnap reggelre el nem hozza az édesanyja hálóingét, ami akkor volt rajta, amikor ő született, vége az életének!
A király, ahogy jön a folyosón végig, szemközt találja magát Mukival. Mondja neki Muki:
- Felséges királyom, a vén boszorkánynak megint kell valami. Tudom is, hogy micsoda.
- Micsoda?! - kérdi a király. - Hát azt te honnét tudod?
- Honnét tudom? Én még azt is tudom, hogy mit gondol. De ne búsuljon, felséges királyom, mindjárt indulunk Rózsakirályfival.
A két ló már felnyergelve várta őket. Nyeregbe ülnek. A két ló megint a levegőbe száll, és száll, száll Rózsakirályfi apjának a városa felé. A mocsár szélén Muki megint tarisznyába dugja a két lovat, és azt mondja Rózsakirályfinak:
- Most már nem mehetünk napvilágnál be a városba, mert tudják, hogy a gyűrűt a két macska lopta el.
Megvárták, amíg sötét lett, akkor megint macskává változtak, bementek a városba, be a királyi palotába, s ott elbújtak. Megvárták megint, amíg a lámpák elalusznak, akkor elmentek a királyné hálószobaajtajához. Megszólal Muki:
- Most már bajosabb lesz, mert az ing a szekrényben van, és a szekrény kulcsa a nyakába van kötve egy selyemszalagra.
- Jó - mondta Rózsafiú -, de azt már nem engedem, hogy a kulcsot te vedd le.
- Hát vedd le te, csak vigyázz, mert ha meg találod csókolni, akkor mi nem menekedhetünk.
Rózsafiú szépen felmászott az ágyra, és elkezdi a két macskalábbal bogozni a szalagot, hogy vegye le a kulcsot. De ebben a percben olyan érzés fogta el, legyen, ami lesz, ő megcsókolja az édesanyját, így gondolta magában. Ezt Muki észrevette. Hamar beharapta a Rózsafiú farkát, és elkezdte rágni. Az nagyot szisszent, hátrafordult, s akkor Muki elkapta a kulcsot, lehúzta Rózsafiút az ágyról. Hamar kinyitották a szekrényt, ott találták a hálóinget, becsomagolták, s futottak kifele.
Ahogy kilépnek az ajtón, látják, hogy két szuronyos katona jön feléjük a lépcsőn.
- Azt a két macskát láttam, aki a múltkor ellopta a gyűrűt. Biztosan megint valami rosszban sántikálnak. Hacsak lehet, elcsípjük őket.
Meghallotta ezt a beszédet Muki, megfogta Rózsafiút.
- Gyere, a csatornán fogunk felmenni. Kimegyünk a tetőre, ott ha el tudunk menekülni. Úgy is tettek. Felmásztak, a fedélen végigmennek, elérnek egy kéményhez. Rózsafiú menni akar tovább, de Muki megfogja.
- Állj meg, úgy érzem, hogy a vén boszorkány nem messze van, a királlyal együtt jönnek.
Alighogy kimondja ezt Muki, megérkezik a vén boszorkány. Olyan világosságot csinált, hogy a fillért fel lehetett volna venni a földről. Elkezd kiabálni a levegőből:
- Ott a két tolvaj a háztetőn! El kell fogni őket!
Szegény Muki húzódott a kémény árnyékába. Hát ott mit talál? Aznap járt ott a kéményseprő, ottfelejtett egy seprűt. Felkapja, megfordítja. A vén boszorkány elkezd jajgatni:
- Jaj, jaj, jaj a hátam, jaj a derekam! Segíts - mondja az urának -, ez a gazember Muki megöl! Fogd meg hamar a ruhám szélét!
A király megfogja.
- Húzzál magad után!
Odább húzta a király a vén boszorkányt, s megint sötétség lett.
- Így ni - mondja Muki -, látod, ha nincs ez a seprű, most megfogtak volna minket. Most gyere utánam.
Leszállottak a földre, el, ki a mocsárhoz, kirakta Muki a tarisznyából a két lovat, hátára pattantak, elvágtattak vissza Tündérországba. Muki a csomagot elvitte az öreg királyhoz.
- Felséges királyom, parancsát teljesítettük.
A király elvitte a feleségéhez.
- Mind a három kívánságod teljesült, engedd meg, hogy Rózsafiú elvegye Tulipánleányt.
- Tudd meg, inkább megölöm, de nem engedem meg!
Rózsakirályfi éppen benn volt Tulipánnál, egyszer csak hallják, hogy valaki az ablakon kopog:
- Készüljetek, el kell innen szökni!
Odamegy Rózsakirályfi az ablakhoz, látja, hogy Muki áll ott.
- Készüljetek, mert szökni kell!
Mondja Tulipán:
- Biztosan a vén boszorkány el akar bennünket pusztítani.
Muki elszaladt haza - volt egy öreg édesanyja -, mondja az édesanyjának:
- Édesanyám készüljön, mert én messze országba akarok menni, és magát is viszem.
Az öregasszony készülgetett. Muki visszament a két fiatalhoz.
Mondja Tulipánnak:
- Hát te nem tudsz semmit?
- Dehogynem - mondja a leány -, hiszen én is tündér vagyok.
Elővesz egy fakanalat, odateszi az asztalra.
- Mikor engem kérdeznek, akkor te felelj!
Akkor előveszi a laskanyújtót.
- Mikor kérdeznek, felelj!
Veszi a fésűjét, és az ajtónyílásba teszi.
- A tied lesz az első szó!
Muki kinyitja az ablakot.
- Na, gyertek utánam!
Mind a hárman kimennek az ablakon, el a Muki lakására. Muki a kis házat felemeli, alátesz négy kereket. Akkor kinéz az ablakon, ott egy szép kis virágoskert.
- Ezt csak nem hagyom itt!
Kimegy, megfogja a kis kertnek az egyik szélét, összetekeri, mint egy tekercs papírt, beleteszi a zsebébe - jó nagy zsebe volt! Megtaszítja a kis házat, az aztán elkezdett az úton szaladni, mintha csak a ló húzta volna. Mennek, menekülnek a kis házikóval. A vén boszorkány egyet prüsszent otthon.
- Ejnye, ezek a gazok vajon megszöktek?
Odamegy a Tulipán szobájának az ajtajáig, s beszól:
- Mit csinálsz?
Erre a fésű felelt:
- Most fésülködöm.
Akkor otthagyta a szoba ajtaját, és visszament a szobájába. Egy kis idő múlva megint visszament és kérdezte:
- Most mit csinálsz?
A laskanyújtó felelt:
- Nyújtom a tésztát!
Ebbe is belenyugodott a vén boszorkány, de azért csak kételkedett. Egy tíz perc múlva megint beszólt:
- Most mit csinálsz?
Felelt a fakanál:
- Kavarom a kását.
A vénasszony megint lecsendesedett egy kicsit, de csak nem volt nyugta. Megint csak kérdi:
- Most mit csinálsz?
Erre már nem felelt senki. Próbálja kinyitni az ajtót, de nem lehetett. Kiált egyet, szaladnak a lakatosok, az ajtót kinyitják. Nagy a csodálkozás, a szoba üres.
- Tudtam - kiabált a vén boszorkány -, tudtam, hogy meg szöknek!
Jön az öreg király, kérdi:
- Mi baj?
- Nézz ide, saját leányod, nevelt fiad megszöktek! De megyek én utánuk, ahol utolérem, ott ölöm meg!
Hamar előkap egy lapátot, ráül, felemelkedik a levegőbe. Látja ezt az öreg király, ő is azonnal lóra ül, mentek a fiatalok után.
Mukiék a kis házikóval már közeledtek a tündérhatárszélhez. Mondja Rózsakirályfinak:
- Még egy jó félóra, s megszűnik a vén boszorkány hatalma, mert akkor már túl leszünk a tündérhatáron.
Alighogy ezt kimondja, egy nagy sötét felhő kerekedik, elkezd dörögni, csattogni. Akkora jegek hullottak a kis kunyhóra, mint egy-egy tojás.
- Itt a vén boszorkány! - kiáltja Muki. - Még csak öt perc!
Elérik a határt, a két első kerék a határon túl, a két hátulsó a határon belül. A vén boszorkány pedig a kunyhó felett van.
- Itt lesz végetek! - kiabálja a levegőből.
Muki szegény éppen a kereket kezdte emelgetni át a határon. Akkor jut eszébe a seprű. Kiáltja az anyjának:
- Hamar a seprűt!
Odaadja Mukinak a seprűt, megforgatja a levegőben vagy kétszer. A vén boszorkány elkezd jajgatni:
- Jaj a derekam, jaj, jaj!
De Muki most nem kímélte. Felhajította a seprűt a vén boszorkánnyal szembe, és az úgy megijedt, a lapátról lecsúszott, leesett a földre, és szörnyethalt. Akkor érkezett oda az öreg tündérkirály.
- Ó, Muki, köszönöm neked, hogy megmentettél ettől a csúf boszorkánytól. Most már én is mehetek veletek.
El is mentek az öreg Rózsakirályhoz, elmondták a történteket.
Megörült az öreg Rózsakirály, papot hívattak, összeeskették a fiatalokat.
Meghívták az egész ország népét. Én éppen akkor jöttem haza szabadságról mint katona. Odakeveredtem a vendégek közé, pedig az utam sietős volt. Kértem egy lovat és egy kicsi ennivalót. Adtak is. Egy tarisznyába tettek levest, egy fakanalat és egy darab csontot. A lovamnak a dereka viasz, a lába acél, kender a farka, sárgatök a feje, palacsinta a füle. Jövök be itt a hegyoldalon, jön szembe a szomszéd. Kérdi:
- Honnan jössz, szomszéd?
- Lakodalomból! - kiáltom.
- Nem hozol valamit? - kiáltja.
- Hozok egy kis levest!
- Adj egy kicsit - azt mondja -, olyan éhes vagyok!
Merítek egy kanállal, nyújtom feléje. A fejére találtam önteni.
Mind lement a haja. Odahajítom a csontot. A lábát találtam. Azóta is sántít.
Hát csak lovam lába megbotlik, az acéllába tüzet vetett, kenderfarka meggyulladt, viaszdereka elolvadt, a tökfeje elgurult. A két palacsintafülét megfogtam, megettem, nektek, gyerekek, nem adhatok egy falást sem. Aki nem hiszi, nézze meg a szomszédot!
Tiszta kopasz a feje!
Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, még azon is túl, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt három fia. Mikor meghalt, a három fiúnak meg kellett osztozni a vagyonán. De nem volt más vagyona, csak egy nagy lapos vas. Azért, hogy el tudják osztani, el tudják vágni, beletették egy cseber vízbe, hogy lágyuljon meg.
Amikor a vas meg fog lágyulni, s a három fiú meg fog osztozni, én is a mesémet tovább fogom mondani.
Népmese- és gyermekjáték-gyűjteményeinkből válogattam össze a kötet anyagát, gyűjtői tapasztalatok alapján, óvodás korú gyermekek részére, pontosabban azok számára, akik három-hat éves gyermekeknek mesélnek: óvónőknek, szülőknek, nagyszülőknek, az olvasásban már jártas nagyobb testvéreknek. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy az olvasni tudás, a szövegek puszta reprodukálása teljes értékű meseélményt nyújt a kicsinyeknek.
A néprajzgyűjtők ismert élménye, hogy egy-egy mese a felolvasónak vagy élőszóval elmondónak, esetleg maguknak a hallgatóknak is alkalmat nyújt a fantáziát megmozgató színészkedésre, állatok hangjának az utánzására, emberek - királykisasszonyok, boszorkányok, kalandkereső szegény fiúk - beszédmodorának, viselkedésének az érzékeltetésére.
A kisgyerekek ezt különösen élvezik. Maguk is szeretnek színészkedni. Közismert az óvodás korú gyerek szó-hangutánzás szeretete, a beszédritmus szerepe a gyerek beszédalakulásában. Éppen ezért talál az olvasó kötetünkben annyi állathangutánzó mesét, párbeszédes mondókát, párbeszédet, dramatikus részt a tündérmesékben is; maga a mesék cselekménye is legtöbbször párbeszédek során és nem elbeszélés formájában bonyolódik le. Ortográfiával, a szavak írásmódjával, zárójelbe tett megjegyzésekkel gyakran utaltunk arra, hogy hol kívánatos a szavak elnyújtása, a gyors vagy lassú beszéd, a vastag vagy vékony hangú ejtés; de legtöbbször a mesemondó egyéni elképzelésére bíztuk, hogy hol mennyi színészi eszközt alkalmaz.
Leghelyesebb, ha - akárcsak a paraszti mesemondók - előre elolvassuk, végiggondoljuk mesénket, eldöntjük nemcsak azt, hogy hogyan fogjuk elmondani, hanem azt is, hogy a cselekmény segítségével mit akarunk bemutatni, mire akarunk nevelni. A szövegekben a gyermekek által ismert tárgyakra, színhelyekre történő utalás meg fogja könnyíteni abbeli törekvésünket, hogy a gyerekek minél jobban beleéljék magukat a mesébe, minél jobban magukévá tegyék a benne elmondottakat.
Az öreg Kokas papó Ketesden, Kalotaszegen így mesélt az unokáinak: "Egyszer volt, hol nem volt egy kisfiú, éppen olyan, mint a mi Ferink, annak volt egy tarisznyája, olyan ni, mint amilyen a szegen lóg...". A mesehős vándorútja során a faluból az erdő felé vezető úton haladt végig, a "Dillőnél" (a jószágok delelőhelyénél), a csordakútnál, kiért oda, ahol a gyerekek ősszel papóval rőzsét gyűjtöttek, ott szalonnát sütött, a forrásból friss vizet ivott rá, s így megerősítve magát indult tündérországbeli kalandokra.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a mesék elmondása élőszóval, a hallgatóság bevonása, ismert tárgyak, helyek említése, a mese szereplőire jellemző hang, beszédmodor, mimika, gesztikuláció olyan mesemondói fogások, amelyekről már a legkisebbeknek mesét mondó felnőttnek sem szabad lemondania, ha a kívánt hatást el akarja érni.
A szövegeket a gyerekek életkori sajátságainak megfelelően csoportosítottuk. A kiscsoportosok meséi közé soroltuk azokat az egyszerű cselekményű, a gyermekek személyes tapasztalataihoz kapcsolódó, a mesei realitás (például emberi hangon beszélő állatok) alapján álló szövegeket, melyek könnyen érthetők, memorizálhatók. Itt találjuk a legtöbb kötött, hangutánzó, versszerű szöveget, hisz itt a hangzás még legalább olyan fontos, mint a mondanivaló.
A középső csoportosok meséi között még szintén sok a hangutánzó, mondókaszerű mese, de ezek már terjedelmesebbek is, kis cselekményük is van. Soroltunk ide azonkívül állatmeséket, melyek az állatvilágban lejátszódó tréfás, mesés eseményeket mondanak el, nem egynek kis tanulsága is van (Két kecske találkozott a pallón, A róka és a kácsák), nagyon egyszerű, könnyen érthető, tréfás elemeket tartalmazó, színészkedésre is módot nyújtó tündérmeséket (A király nyulai, A Pipakupak gyerek stb.) s néhány reális vagy reális elemeket tartalmazó mesét is (A furulyavevés, A hinta meg a körtefa, A csizmadia disznója, A méhek a vonaton), melyek jó példák arra, hogy jó mesemondó a megszokott mesei eszközökkel hogyan formál kis meséket mulatságos, tanulságos hétköznapi eseményekből, apró kalandokból.
A legnagyobbak meseanyaga a leggazdagabb. Itt is találunk még állathangutánzó meséket, de ezek száma a többi műfajokéhoz viszonyítva sokkal kisebb, s már van egy kis tanulságuk is. Ezt azonban nem kell mindig nekünk magunknak levonni. Néha hasznosabb, ha a hallgatóság maga elgondolkozik az elmondás alkalmával, s csak jóval később, valamely egyéb aktualitás érdekében idézi fel a mese "értelmét". Az állatmesék között is több az ún. tanító mese (A büdösbanka fészke, Az agárkutya háza stb.), ezek azonban a tanulság mellett bőven tartalmaznak igen jó természetmegfigyeléseket is arról, hogyan alszik a kutya, vagy milyen a büdösbanka fészke stb. A tündérmesék száma is megnövekedett. Ezek még mindig egyetlen eseménysort mondanak ugyan el, de már lényegesen több szereplővel, pozitív és negatív hősökkel, tréfás és komoly eseményekkel.
Megtaláljuk ugyanakkor a válogatásban a tündérmesék paródiáját is (Az égig érő paszuly, A három kívánság stb.), amelyek a csodás eseményeket a tündérmesék megszokott eszközeivel a visszájukra fordítják, s ezáltal mesei ("hazugság") voltukra még inkább rámutatnak.
Találunk itt nagyobb számmal ún. reális meséket is, melyek egyes káros emberi vonásokra hívják fel a figyelmet (A fiatal pár és a kotlós - a légvárépítés káros és nevetséges volta), valamint különféle tréfás csalimeséket, mondókákat és meséket is.
A nagycsoportosok meséit azért válogattuk ilyen bőven, mert arra gondoltunk, hogy még az általános iskola alsó tagozatában is használhatók lesznek.
A kötet végén forrásmunkákat sorolunk fel, ezek a gyermekekkel foglalkozó pedagógusnak, felnőtt hozzátartozónak is kínálnak hasznos szövegeket. Közöljük továbbá ezeknek a meseköteteknek a címét, melyekben tallózgatva az óvónők maguk is találhatnak kedvükre való, a csoportok fejlettségének megfelelő más meséket is.
Kovács Ágnes
néprajzkutató
(A közölt mesék származási helyére a forrásjegyzékben felsorolt gyűjtemények nagy része már címében utal. Ahol ez kellő eligazítást nem ad, a tartalommutatóban is utalunk arra a városra, vidékre, ahonnan szövegünk származik. Kivételt képeznek azok a gyűjtések - ilyen az Arany Lászlóé is -, amelyekben a mesék feljegyzési helyére egyáltalán nem vagy csak bonyolult, közvetett formában történik utalás. Ilyenkor a származási helyet természetesen gyűjteményünk sem tünteti fel.)
Andrásfalvy Bertalan - Kovács Ágnes: Tyukodi népmesék (Szabolcs-Szatmár m.). Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában
Arany László Magyar népmesegyűjteménye. Budapest, 1901. Összes művei IV.
Arany László - Gyulai Pál: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből. Pest, 1872. Magyar Népköltési Gyűjtemény I.
Balla János (meséi): Fehér Virág és Fehér Virágszál. Magyardécsei népmesék. Gyűjtötte Balla Tamás. Szerkesztette és az utószót írta Faragó József Bukarest, 1970.
Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág I-V. Budapest, 1894-96.
Béres András: Rozsályi népmesék (Szabolcs-Szatmár m.). Budapest, 1967. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XII.
Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok I-III. Pécs, 1940.
Büszke Kocsis Miklós meséi. Marosszéki székely népmesék, gyűjtötte Kovács Ágnes. Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában
Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi. Budapest, 1962. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény X.
Erdélyi János: Népdalok és mondák. I-III. Pest, 1946-48. és Kézirat a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában
Faragó József: Farkas-barkas. Magyar népmesék. Negyedik, bővített kiadás, Bukarest, 1962.
Farkas Sándor: Állathangutánzók. Szentes, Csongrád m. Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában
Gönczi Ferenc: Göcsej népköltészete. Zalaegerszeg, 1948.
Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. Budapest, 1901, és Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában
Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény. Miskolc, 1963.
Jókai Mór: A magyar nép élce szép hegedűszóban. Budapest, 1904. Tizedik kiadás
Kálmány Lajos: Szeged népe I-III. Arad, Szeged, 1881-1891. és Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában
Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény. Budapest, 1891.
Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet. Marosvásárhely, 1957.
Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék I-II. Budapest, 1943. Új Magyar Népköltési gyűjtemény V-VI. és Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában
Kovács Ágnes: Moldvai székely népmesék. Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában
Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény I-II. Budapest, 1956, és Kézirat a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában
Kriza János - Orbán Balázs - Benedek Elek: Székelyföldi gyűjtés. Budapest, 1882. Magyar Népköltési Gyűjtemény III.
Lázár István: Alsófehér vármegye magyar népe. Nagyenyed, 1896.
Ortutay Gyula - Dégh Linda - Kovács Ágnes: Magyar népmesék I-III. Budapest, 1960.
Sándor László: Magyar népmesék. Uzsgorod, 1958.
Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés. Budapest, 1924. Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. és Kézirat a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adat tárában
Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés. Pest, 1872. Magyar Népköltési Gyűjtemény II.
Etnographia, Budapest, 1890-
Magyar Nyelvőr, Budapest, 1872-