ÁLDOZATVIVŐK

Fordította: Devecseri Gábor

SZEMÉLYEK:

ORESZTÉSZ
PÜLADÉSZ
ÉLEKTRA
DAJKA
KLÜTAIMÉSZTRA
AIGISZTHOSZ
SZOLGA
ARGOSZI RABNŐK KARA

Szín: az orkhésztra mögött az Átreidák palotája,
három kapunyílással; egyik oldalkapu az asszonyi termeké.
Az orkhésztrában: Agamemnón sírhalma

ORESZTÉSZ
(Püladésszel jobbról jön)
Földmélyi Hermész, holt apámnak hírnöke,
légy megváltóm és harcitársam, halld imám:
e földre most érkeztem én, a számüzött -
apámat itt, e házban ölték meg, tudom,
s a sírja partján száll felé e szózatom,
hallgassa meg, hallgasson énrám: itt vagyok
s a holtnak íme hajfürtömmel áldozok.
(Egy hajfürtjét a sírra teszi)
Egy fürtöt adtam Ínakhosznak, mely nevelt,
a másikat mint gyász-ajándékot neked
adom, sírodra, hős apám, lásd, így teszem,
hiszen nem voltam itthon, hogy sirassalak,
mikor kivittek, s nem tártam feléd kezem,
fogadd e fürtöt most, mikor megérkezem.
De mit látok? Míly nő-csapat jön lengeteg
sötét leplekbe burkolózva, lassudan?
Miféle újabb sorscsapást kell sejtenem?
Tán otthonunkat éri újabb gyötrelem?
Vagy tán apám sírjára hoznak, higgyem azt,
a lentieknek mindig édes gyász-italt?
Nincs máskép, hisz még Élektrát is, úgy hiszem,
látom, hogy ott lép, oly búsan, mint senkisem,
nővéremet, Zeusz, add, hogy megbosszuljam itt
apám halálát, légy kegyelmes pártfogóm.
Püladész, csak álljunk félre, hogy világosan
megtudjam, mit jelent e női gyászmenet.
(Baloldalt elrejtőznek)

KAR
(Élektrával bevonul)
A házból küldtek engemet,
mint áldozat-kisérőt, keblem-verdesőt:
föltéptem arcom, véres is,
körmöm, ahogy az eke, hasogatott
- a szívem mindörök-
ké emészti jajkeserv -,
ruhám merő ronggyá repedt
a kebelemen, oly iszonytató
kínok marnak,
s mely megfoszt a derűtől,
sok csapás keserve tép.

A hajmeresztő jós nagyon
világosan szólt, álomból dühöt lehelt,
éjféli rémes harsanás
a palota zugaiból iszonyún
a nő-termekre mind
súlyosan zuhant alá:
s az álomfejtő mindahány
kiteregeti, amit isten ad:
ontják ott lent
föld mélyén a halottak
gyilkosaikra vádjukat.

Engem e hazug hódolatot hinteni küld ide
- jaj, ó, Föld-anyám! -, elűznöm átkait,
a szörnyű nő; de rettegek
ezt a szót kiejteni;
ha földre folyt a vér, van-é váltsága még?
Jaj, házi tűzhely, jajszavas,
jaj, összeomló ősi ház!
Sugártalan s iszonytató
homály borul rád: hisz urad
mind a sírba került már.

A nem-törő, nem-omlasztható, nem-romló tisztelet,
mely szívét, fülét a népnek teljesen
megtöltve élt, ma már kimúlt;
s van, kitől csak rettegünk:
bár isten így s még több az emberek között;
s Dikének oly gyors mérlege,
ha fényben éri még a bűnt;
s ha ez homályban rejtezik,
csak késve csap rá az iszony;
éj borítja be mégis.
A tápláló talaj hol egyszer vért ivott,
a bosszuhívó vérfolt már szét nem folyik:
a bűnhődés, a keserü kín
az egyszer vétkezőre új s új kórt fakaszt.

Ki már erővel szűzi lányszobába tört,
tettére orvosság sosincs - s ha összefut
a sok folyó mind s rohan együtt,
ölő kezének mocskát ez se mossa le.
Nekem - hiszen városom már oda,
s az istenek kényszerrel kihoztak
belőle, s szolgasor, ami a részem -
igazt s igazságtalant kell
magasztalnom, ha úgy
kívánja, aki úr itt, s szivem keservein
erőt kell vennem: s mégis lepleim mögött,
királyunk balvégzetén
sírok, s a titkolt gyásztól lelkem dermedez.

ÉLEKTRA
(a sír mellé lép)
Rabnők, e ház igaz jó gondozói, ti,
ha gyászmenetben vagytok hű kiséretem,
hát adjatok most jótanácsot is nekem:
mit mondjak, a sírra öntve ezt a gyászitalt,
mi illőt? És apámhoz mint esengjek én?
Mondjam talán: a kedves és hű férjnek ezt
a kedves és hű asszony küldi most - anyám?
Bizony nincs merszem erre, és nem is tudom,
mit mondhatok, midőn a sírra öntözöm.
Vagy szóljak úgy, amint halandók közt szokás,
a küldőknek hogy jót adjon cserébe ő,
igaz viszonzást - mit gaztettük érdemel?
Vagy tisztelő szó nélkül - mert hisz így veszett
apám is - öntsem, a föld fölissza, s távozom,
mint az, ki ezt csak tisztitásul áldozom,
s a korsót, hátra nem tekintve, eldobom?
Tanácsot ebben adjatok, ti kedvesek:
hisz egyként sújt e házban minket gyűlölet;
ne rejtsen titkot szívetekbe rettegés:
mert éppenúgy vár itt a szabadra végzete,
mint arra, kit szolgául tart a más keze;
ezért, ha jobb tanácsot adhatsz, hát beszélj.

KARVEZETŐ
Apád sírhalmát, mint az oltárt, tisztelem,
s ezért, ahogy kivánod, szívből szólalok.

ÉLEKTRA
Beszélj tehát, miként e halmot tiszteled.

KARVEZETŐ
Míg öntöd ezt imáddal áldd meg híveit.

ÉLEKTRA
S övéi sorából annak kit nevezhetek?

KARVEZETŐ
Előbb magad - s ki még Aigiszthoszt gyűlöli.

ÉLEKTRA
Az áldást hát magamra mondjam és terád?

KARVEZETŐ
Csak gondold végig - s máris eltalálhatod.

ÉLEKTRA
Közénk sorolni mégis kit lehetne még?

KARVEZETŐ
Oresztészedre gondolj, bárha messze van.

ÉLEKTRA
Jól mondtad ezt, nem megvetendő intelem.

KARVEZETŐ
Emlékezz, s kívánd, hogy kapják a gyilkosok...

ÉLEKTRA
Mit is? taníts, hiszen még járatlan vagyok.

KARVEZETŐ
...hogy egy istenség, vagy halandó jöjjön el...

ÉLEKTRA
Mit mondasz? Mint bíró jöjjön, vagy mint bosszuló?

KARVEZETŐ
Csak mondd ki nyíltan: gyilkolásért gyilkoló.

ÉLEKTRA
S az istenektől istenes lesz kérnem ezt?

KARVEZETŐ
Miért ne? Rosszért rosszal megfizetni jó.

ÉLEKTRA
(átveszi az edényt, és áldozatot önt a sírra)
Te fönt is és alant is legfőbb hirdető,
Földmélyi Hermész, halld a szómat, s vidd a hírt
a lenti isteneknek, hogy figyeljenek
ők is reám, apám vérének őrei,
s a föld maga is, ki mindent szülve fölnevel,
s a felnövőktől újra megtermékenyül:
az elveszetteknek míg öntök gyász-italt,
apámhoz esdek: "Szánj meg engem és a jó
Oresztészt, hogy már birtokoljuk otthonunk:
mert mint kit eladtak, mindkettőnk úgy bolyong,
anyánk adott el, vett magához új urat:
Aigiszthosz az, legyilkolásod cinkosa;
én szolgaleányként tengek itt, fiad pedig
örökségéből számkivetve él, s azok
szerzett javadban dúslakodnak dölyfösen.
Hogy jöjjön már Oresztész, jósors hozza meg,
apám, hozzád esengek, halld meg hő szavam;
add meg nekem, hogy bölcsebb, józanabb legyek
anyámnál, és tisztább lehessen jobbkezem.
Magunknak ezt, s az ellenségeinknek azt
könyörgöm, hogy tűnjék fel bosszulód, apám,
s a gyilkolókat jog szerint gyilkolja le.
Kimondom ezt: a jókivánságok között
az ő fejükre ezt a szörnyü átkomat;
nekünk azonban küldd a mélyből mind, mi jó,
te és a Föld s Diké, a győzelemhozó."
Én gyász-italt csak íly imákkal önthetek;
ti meg virágozzátok föl jajokkal, és
mint kell, a holtnak paiánt énekeljetek.

KAR
Ontsátok könnyeteket,
a tovatünőt, a tovatűnt úr felett,
hol e halom öröm és bú gátja,
hogy a gonosz-italu áldozás
iszonyatát elűzze! Te dicső király,
te hallgass meg, oly keserves szivem.
Jajajajajajajaj.
Jaj, ki lesz a dárda-hős férfiú,
aki e ház igaz szabaditójaként
a harcba a szkütha nyilat rázva ront,
és vért, markolat-közel vágva, ont?

ÉLEKTRA
Apámé már a föld-beitta gyász ital;
de most ez új szavamban részesüljetek.

KARVEZETŐ
Szólj, föl-le szökken rettegésemben szivem.

ÉLEKTRA
A síron egy levágott fürtre lát szemem.

KARVEZETŐ
S míly férfiú vagy mélyövű leány haja?

ÉLEKTRA
Oly könnyü eltalálni, bárki sejtheti.

KARVEZETŐ
Az ifjabbtól én, agg mikép tanulhatok?

ÉLEKTRA
Más nem vághatta volna még le kívülem?

KARVEZETŐ
Kiktől ez illő volna - ellenségei.

ÉLEKTRA
Valóban úgy leng, hogy nagyon hasonlatos...

KARVEZETŐ
Kinek hajához? Ezt megtudni óhajom.

ÉLEKTRA
Az én saját hajfürtjeimhez, s oly nagyon.

KARVEZETŐ
Titokban véle tán Oresztész áldozott?

ÉLEKTRA
Az ő hajára emlékeztet legkivált.

KARVEZETŐ
Argoszba jönni, mondd, mikép merészkedett?

ÉLEKTRA
Nyesett ajándékát apjának küldte tán.

KARVEZETŐ
Azon, mit mondasz, nem kevésbé könnyezem,
ha földünket nem éri lába már sosem.

ÉLEKTRA
Epének árja szállt szivemre nékem is,
s miként a nyíl, hasítja át a mellemet:
s viharzó áradatnak szomjú cseppjei
omolnak két szememből, hogyha nézem ezt
a fürtöt; mert hogy is hihetném, hogy talán
polgáraink közt más gazdája is lehet?
A gyilkos asszony éppen nem nyírhatta le,
az én anyám, ki jogtalan hord íly nevet,
hisz mindenegy szülöttét rútul gyűlöli;
de hogy kimondjam nyílt örömmel, biztosan:
e díszt az emberek között legkedvesebb
Oresztész adta - már reménytől reszketek.
Jaj!
Bár tudna szólni híradóként édesen:
nem hánykolódnám kettőstervüként sosem,
tudnám, hogy ezt a fürtöt elhajítsam-é,
ha ellenséges főről nyesték, hogyha meg
testvér velem, megoszthatná a gyászomat,
s apám halmán lehetne díszes áldozat.
Az istenekhez esdek, ők tudják, milyen
vihar keringet minket mint hajósokat;
de hogyha jutnunk sors szerint még üdvre kell,
magasba csöppnyi magból szép sudár szökell.
(A fürtöt a magáéval együtt a sírra teszi)
De íme, második bizonyság: lábnyomok;
a lábaméhoz oly hasonlatos nyomok;
sőt két embernek lába hagyta itt nyomát,
övé ez itt, a másik egy társé lehet;
sarkát s az izmok körvonalát is mérhetem;
az én lábam nyomába illik teljesen.
Jaj, kín szorongat, elmém ájulásba hull.

ORESZTÉSZ
(megjelenik, Püladész kissé hátrább marad)
A teljesítő istenektől kérd tehát,
hogy adják meg tovább is szíved óhaját.

ÉLEKTRA
Az istenektől most mi jót is kaptam én?

ORESZTÉSZ
Azt látod itt, kiért már régen esdekelsz.

ÉLEKTRA
Mit tudsz, milyen halandót hívott hő imám?

ORESZTÉSZ
Oresztészt mindig vágyva vártad, jól tudom.

ÉLEKTRA
S hogyan jutott sikerre esdő óhajom?

ORESZTÉSZ
Ím, én vagyok az; hívebb barát után ne nézz.

ÉLEKTRA
Cselt szősz, te vándor, ellenemre, gondolom.

ORESZTÉSZ
Akkor tehát magamnak ellenére is.

ÉLEKTRA
Nevetni kívánsz tán az én rossz sorsomon?

ORESZTÉSZ
Ha a tiéden, éppúgy az enyémen is.

ÉLEKTRA
Elhiggyem-é, hogy mint Oresztész mondod ezt?

ORESZTÉSZ
Nem ismersz hát föl, bárha szemtől szembe látsz,
s mikor lenyírt hajam megláttad, búm jelét,
már szárnyra kaptál s látni véltél engemet,
s mikor lábam nyomát vizsgáltad, akkor is.
No, nézd helyét, és illeszd hozzá fürtömet,
a testvér-főhöz, mely hozzád hasonlatos.
S tekintsd e leplet, mit nem más szőtt - tenkezed:
a vadűzés rajzát, mit beszőttél, felleled.

Élektra a karjába omlik, s fölsikoltana

Vigyázz, az öröm eszedet ne űzze el:
a legdrágábbak gyűlölnek minket, tudom.

ÉLEKTRA
Apánk lakának legdrágábbik gondja,
te, megváltó sarjért támadt megsiratott remény,
erődben bízz, s tiéd lesz ősi otthonod.
Te drága szem, te nékem négyszeres gyönyör:
hisz mint apámhoz kell tehozzád szólanom,
s anyám mi illetné, a gyöngéd érzelem,
az is terád száll - mert őt méltán gyűlölöm -
s vadul föláldozott nővérem része is;
s mint hű fivérem, meghozod becsűletem.
Csak álljon oldalomra most az Erő s a Jog,
és harmadikként Zeusz, a leghatalmasabb.

ORESZTÉSZ
Zeusz, Zeusz, ügyünkre nézz le már kegyelmesen:
tekintsd az árva sasfiókokat: halott
az apjuk, elhullt megtekert csomói közt
a szörny kigyónak; s most az árvákat gonosz
éhség szorítja: mert nincs bennük még erő,
fészkükbe apjuk zsákmányát hogy fölvigyék;
így látsz ma engem s Élektrát is így velem,
az apjuktól megfosztott árva sarjakat,
az otthonukból egyaránt kimartakat.
Az áldozó, a néked hódoló apa
fiókáit ha így emészted el, vajon
találsz-e más, íly dúsan áldozó kezet?
A sas faját ha szerterontod, nincs kivel
az embereknek tiszta jósjelt küldened,
s ez ősi törzs ha majd kiszárad teljesen,
oltárod sem lesz dús az áldó ünnepen.
Hát gonddal őrizz, és kicsinyből tedd megint
naggyá e házat, mely már szinte elbukott.

KARVEZETŐ
Jaj, ősi tűzhely megváltói, gyermekek,
hallgassatok, nehogy még más is hallja ezt,
s csak mert beszélni óhajt, megjelenti mind
a gazdáknak, kiket bárcsak már én magam
láthatnék holtan, máglya szurkos lángjain.

ORESZTÉSZ
Nem csal meg Loxiász erős nagy jóslata,
mert az vezérelt vállra vennem íly veszélyt;
fennen kiáltva, sokszor szólt, és álnokul
viharzó kínnal rémítette májamat,
ha üldözőbe apám ölőit nem veszem,
s iker-halállal őket meg nem büntetem
azért, amit meg nem válthatni kincseken.
Kimondta: máskép ennen édes életem
veszítem el, sok jajkeserves kín után.
A föld alól neheztelőknek bosszuja,
azt mondta, bennünk szörnyü kórokat fakaszt,
melyek husunkra hágnak, és dühös foguk
fekélyessé harapja minden izmaink,
s a sebhelyen fehérlő szőrzetet fakaszt;
az üldöző Erínüszekről is beszélt:
megölt apánk véréből kél ki mindegyik...
...............................................................
szemét mozgatja jól a vaksötétben is.
A lentieknek éjsötét nyílvesszeje,
a bosszuért esengő holtak fegyvere,
az őrület s az éji balga félelem,
kavar, zavar, s a városból kikergeti
érc-ostorával mind e kórral-verteket.
S kit ez gyötör meg, már italban nem vehet
s italáldozat javában többé részt soha,
oltártól apja láthatatlan bosszuja
űzi, s be nem fogadja senki, nyugta nincs:
nem tisztelik, nem kedvelik, s így pusztul el,
gonosz csúf kórban elsorvadva teljesen.
Íly jóslatoknak hinnünk tán nem kellene?
S ha nem hinnék is - meg kell tennem dolgomat:
mert oly sokféle vágy kerűl így együvé:
az isten rendelése, apám gyász-sorsa, és
szorongató inségem egyként sürgeti,
hogy polgártársaim, a legdicsőbbeket
az emberek közt, Trója-dúló hősöket,
ne hagyjam két asszonynak így szolgálniok:
mert asszony az is: s ha nem, kitűnik majd hamar.

Mind a sír felé fordulnak

KARVEZETŐ
Moirák, ti nagyok, Zeusszal ma aként
érjetek itt célt,
   mint ahogyan jár az igazság:
"Gyűlölet oszt szót: éppoly szózat
légyen a válasz" - így várja is el
   Diké az adót rivalogva.
"Véres ölésért csak a véres ölés
adhasson adót: hulljon le, ki öl" -
   háromszoros-agg ez a szózat.

ORESZTÉSZ
Jaj, apa, gyász-apa, én apám!
mi a szavam s a tettem,
mely immár ideidézni tud
sírbeli fekhelyedről?
Homályhoz a fény nem ér:
ám a magasztaló jaj
kedves az ősi ház előtt
álló Átreidáknak.

KAR
Fiam, a holtnak elméjét le nem veri
síri tűz harapó foga,
fölkél még a haragja:
kesereg fölötte gyász-szó,
de belép a bosszuálló:
az apát ha végzet éri,
a jogos panasz kiséri
s mindent beborít, elér, megindít.

ÉLEKTRA
Halld nekem is szavam, ó, apám,
zokog a gyász e szóban:
sírodnál, ime, két nyögő
gyermeked ontja gyászát;
s e sír csak aként fogad,
mint menekült könyörgőt;
ugyan hol nem igáz keserv?
Győzhet e jó az átkon?

KARVEZETŐ
S így is egy isten, ha csak óhajtja,
szebbhangzatuvá teszi gyászdalaink:
és a kesergő sirató-dal után
az ős palotán csendül a paián,
   keverőbe kerül be az új bor.

ORESZTÉSZ
Ílon ostromán vesztél volna egy ottani
gerelytől, harcban átdöfetve:
e házra szállt volna büszke híred,
s örökké becsülnék
sarjaidnak útját;
sírhalmod amott magasulna
az égre, a tengeren túl,
s nem keseregne házad.

KAR
Bajtársak közt, bajtárs, feküdnél, köztük, a
széphalálu dicsők között,
tisztelt hősi királyként,
az alant-uralkodóknak
követője bölcs-nagyoknak;
hisz e földön is király volt,
örökölt jogarral ékes,
vezérelte a bölcs tanácsot.

ÉLEKTRA
Trója bástyás tövén, nem,
te ott se feküdj, apám,
a sok más lándzsa-ölte hős közt,
kiknek Szkamandrosz partján a sírja:
de inkább ölőid
terülnének ott el,
s bár jönne a hír, hogy a sorsuk
halálukat adta végre,
s kíntalan élne szívünk.

KARVEZETŐ
Azt akarod hát, lányom, aranynál
ami több, s a mesékbeli Északi Föld
   kincseinél is: teheted, jó.
Kétszeres ostor durva csapása
mégis e szó, mert megsegitőtök
fekszik a földben, s kik ma királyok,
a kezük csupa szenny - keserű sors ez,
   sarjainak még keserűbb is.

ORESZTÉSZ
Át fülemen, valamint nyíl suhogott a szavad:
Zeusz, Zeusz! te küldöd fel lentről
kései bosszu-átkod
a bősz gaz-kezü földiekre -
álld te a bosszut az én apámért.

KAR
Bár zenghetném rivallva már az
áldozva-vidám kiáltást,
mert ama férfi hull és
vele a nő! Miért is
rejtsem el azt, mi szállna
szívemből? Hisz orcám előtt száll
szívbeli csípős haragom,
mélyen-élő gyűlölet.

ÉLEKTRA
Hát a kezét az erős
Zeusz mikor is veti már
reájuk? Jaj, fejük sújtsa
szerte, e föld javára;
igazság, te a gazt igázd le:
Föld, s ti Alanti Hatalmak, esdek.

KARVEZETŐ
Tudd: az a törvény, hogy a földre alá-
csepegő vér megint vért követel csak,
újat: a vész elhívja Erinüszt,
ama kezdeti áldozatok nyomain
   követőül az átkot, az újat.

ORESZTÉSZ
Nézzétek, jaj, ti lent-uralkodók,
s ti is, a holtak erős nagy Átkai, ti is:
az Átreidáknak utódait, milyen
tanácstalan két szegény
otthontalan. Zeusz! mit is tehetne?

KAR
Remeg kedves szívem megint, mikor
hallom e bús kesergést;
s már odavan reményem,
elfeketűl a bensőm,
hogyha a szód megértem;
de aztán, ha ismét erős vagy,
visszakerül mind a remény,
gondom ismét eltünik.

ÉLEKTRA
S míly szóra lelhet ajkunk? Mondjam el,
mi az, amit anyánk reánk zudit, a kín?
Tán hízelegjünk? Nem, nem szelídülünk:
dühét a nyershúsfaló
farkasnak - ezt kaptuk épp anyánktól.

KAR
Vertem már mellemet, miként ázsiai nő,
süvöltött síró gyászdalom,
és láthattátok kezem, a vér mint lepte el,
amint ide csapkodott, meg oda a két kezem,
lesújtva le-lecsapott, s dübörgött is belé
megütlegelt bús, átkozott szegény fejem.

ÉLEKTRA
Jaj, kegyetlen, bősz anyánk
mindent-merő te, mint temettél bőszen el
város-gyász nélkül királyt,
a gyászos ének nélkül a
férjed mikép is merted temetni!

ORESZTÉSZ
Gyalázatunkat beszélted el, jaj:
gyalázatért, mit apámra ontott,
bűnhődik ő: istenek,
s az én kezem büntetik;
öljem meg őt, és úgy vesszek én is.

KAR
Megcsonkította, hogy tudd meg ezt is,
és csonka testtel vetette földbe,
nem-tűrhető vészt hozott
terád is így, míg csak élsz:
most hát tudod, mint gyalázta őt meg.

ÉLEKTRA
Apám felől szólsz; de becsüléstelen
és félrevetve értem én:
zugolyba zártak, ahogy a kártevő kutyát;
mosolyra sohase vontam ajakam, elvonul-
va könnyü nekem a könny kiontása volt.
Csak halld meg ezt, és írd az emlékedbe jól.

KAR
Füledbe fúrd ezt a szót,
s az elméd csöndes mélye légyen otthona:
mivelhogy épp így esett,
a többit magad kutasd,
s a tettre, illik, haraggal indulj.

Oresztész és Élektra a földre hajol, és kezével
a földet megkopogtatja

ORESZTÉSZ
Apám, tehozzád eseng szavam: segíts!

ÉLEKTRA
Zokogva én is veled fohászkodom.

KAR
S mi íme mind újrazengjük ezt a szót:
hallgass meg, jőjj a fényre föl,
ellenük itt velünk szállj.

ORESZTÉSZ
Árész, Árészt hív ki most, Diké Dikét.

ÉLEKTRA
Ti istenek! jog szerint itéljetek!

KAR
Fohászotok hallva, reszketés fog el:
a végzet lomhán elmaradt,
tán ez imára megjön.

Kínja e törzsnek, ó,
jaj, keserű nagy átok
vérbevegyült csapása!
Nyögő, el se viselhető gond!
Verő, el nem emésztő kín!
Máshol ezekre nincs
ír sehol, csak e házban,
máshol vérbevegyült viszályban.
A lenti isteneké e himnusz.

Boldogok ott lenn, az imám fületek
érje el, és már küldjetek üdvöt,
   győzelmet a sarjaitoknak.

ORESZTÉSZ
Ki nem királyi módon haltál, én apám!
házad hatalmát, kérlek ím, ruházd reám.

ÉLEKTRA
Apám, esengve kérem tőled én is: add,
hogy Aigiszthoszt lesújtsam, s úgy legyek szabad.

ORESZTÉSZ
Így, mint az emberek szokása, részesülsz
sok áldozatban; míg amúgy, ha füstölög
sok áldozat, te léssz csupán, ki nem becsült.

ÉLEKTRA
Örökségemből én is öntök áldozást
neked, ha búcsuzom majd, nászom ünnepén:
sírhalmodat becsülve mindenekfölött.

ORESZTÉSZ
Te Föld, ereszd apám föl, óvja harcomat.

ÉLEKTRA
Ó, Perszephóné, te, győzelemre adj erőt.

ORESZTÉSZ
Gondolj a fürdővízre, én megölt apám.

ÉLEKTRA
Gondolj rá, mint vágtak le, hálót dobva rád.

ORESZTÉSZ
Nem érc vadászbilincsbe vertek ők, apám.

ÉLEKTRA
De csapdájuk cseles leplébe, csúfosan.

ORESZTÉSZ
Ébredsz-e már e gazságokra, szólj, apám.

ÉLEKTRA
Veted-e föl már drága fejed a föld alól?

ORESZTÉSZ
Vagy küldd Dikét, hogy ő segítse híveid,
vagy add, hogy azok is éppoly cselbe hulljanak,
ha, kit legyőztek, végre győzni vágysz magad.

ÉLEKTRA
E végső nagy fohászra hallgass még, apám:
itt látod ülni sírod mellett sarjaid,
szánd hát meg női magzatod s a férfit is,
s Pelopsz magvát kiveszni végkép így ne hagyd:
hallgass miránk, s még holtodban se léssz halott.

ORESZTÉSZ
Holt férfinak fönntartják hírét sarjai,
mint fakorong a halászhálót a víz szinén,
a len szálát a víz mélyéből mentve föl.
Hallgasd meg, ez volt érted jajjal-telt szavunk,
s magad mented, ha szózatunkat tiszteled.

KARVEZETŐ
Nem gáncsolom, hogy hosszu volt beszédetek,
e síron úgyse sírt sokáig senkisem;
de most, hogy elméd már a tettre készen áll,
az isten mint segít meg, tégy kisérletet.

ORESZTÉSZ
Meglesz; de nem kitérő mégsem kérdeni:
e gyászitalt ő mért kivánta küldeni,
kiűzhetetlen kínra késő kérlelést;
az érzéketlen holtnak hitvány hódolat,
mit ő küld; és hogy mit jelent e küldemény,
nem sejthetem; tudom, vétkével föl nem ér:
ki vért ontott ki, ontsa bár a kincseit,
magán - azt mondják - minden kinccsel sem segít;
ha tudsz felelni, vágyva várom válaszod.

KARVEZETŐ
Tudok, fiam, hisz ottbenn voltam: álmai
s éjben-bolyongó szörnyü látomása miatt
küldötte az álnok asszony ezt a gyászitalt.

ORESZTÉSZ
S ez álmot, hogy jól elbeszélhesd, ismered?

KARVEZETŐ
Ugy tűnt, hogy sárkánykígyót szült, ő mondta el.

ORESZTÉSZ
S e történetnek vége hol van, célja hol?

KARVEZETŐ
Pólyákba göngyölgette, mint a csecsszopót.

ORESZTÉSZ
És enni mit kivánt a rémes újszülött?

KARVEZETŐ
Álmában emlőt nyujtott néki ő maga.

ORESZTÉSZ
S a szörnyetegtől melle sértetlen maradt?

KARVEZETŐ
Nem, mert a tejjel együtt az sok vért kiszítt.

ORESZTÉSZ
Az íly álomkép hasztalan nem érkezik!

KARVEZETŐ
Ő fölriadva álmából, sikoltozott:
s melyek szemét lezárta már az éjhomály,
az úrnőért a sok szövétnek mind kigyúlt;
s ő nyomban áldozó-italt küldött velem,
remélve, hogy bajára biztos ír leszen.

ORESZTÉSZ
E földhöz és apám sírjához száll imám,
hogy ezt az álmot tudjam teljesíteni;
mert úgy itélem, tudd meg, minden egybevág;
ha éppen onnan jött elő, ahonnan én,
a kígyó, s pólya fedte, mint a gyermeket
s az engem emtető emlőre tátogott,
s az édes tejjel együtt vért is szítt sokat,
s a nő zavart kínjában úgy sikoltozott,
hát kell, hogy ő, ki táplálta e szörny csodát,
erőszakos halállal haljon, s én legyek
ölő sárkánya, mint az álom hirdeti.

KARVEZETŐ
Az álom fejtőjéül megválasztalak,
így is legyen. De szólj: barátaid közül
társul kit óhajtsz, és ki várjon tétlenül?

ORESZTÉSZ
Ez egyszerű: Élektra menjen a házba most,
s ti tartsátok titokban, kérlek, tervemet,
hogy kik megöltek csellel egy hős férfiút,
hasonlatos csel hálójába hulljanak,
és vesszenek, mint Loxiász kimondta már,
az úr Apollón, nemhazug jövendölő.
Mert máshonosként, vándor-öltönyben jövök,
a házkapun kint így kopogtatok magam,
s Püladész - a régi jó barát és harcitárs;
és Parnasszosz-vidéki nyelven szólalunk,
mert Phókisz-béli szó-ejtést utánozunk.
Őr egy se lesz, ki nyájas orcával fogad,
hiszen nyomasztó szellemekkel telt a ház;
várunk tehát, míg arra jár a ház előtt
olyan, ki minket észrevéve kérdezi:
"Miért is zár a kérlelő előtt kaput
Aigiszthosz, hogyha róla tudva, bent pihen?"
S ha már az udvar-ajtótól beljebb jutok,
és Aigiszthoszt tán épp apám trónján lelem,
vagy éppen szemtől szembe lépdel énvelem,
és rámtekint magasról, tudd meg jól, előbb
semmint csak ennyit szólna: "Vándor, honnan is?"
teszem tetemmé fürge fegyveremmel én;
s Erínüszünk ölésben nem szűkölködik,
s mint harmadik bosszúpohárt, színvért iszik.
Te most tehát ott bent a házban jól ügyelj,
hogy, mint kivánjuk, minden essék terv szerint;
ti meg, tanácslom, fékezzétek nyelvetek,
ahol kell, csöndet! és ahol kell, szóljatok;
a többit őrá bízom, s kérem, hogy nekem
kerüljön tőle kardkivívta győzelem.

Oresztész és Püladész balra távozik

KAR
Ó be sok rémeset,
szörny csodát táplál a föld,
és a tengerben is hány nyüzsög,
embert támadó vad;
szökkennek ég s a föld között
szikraszétvető tüzek;
szárnyasok és a mezőn szaladók a szeleknek
vad dühéről szólanak.

S hát az ember milyen
vakmerő, erről ki szól?
És a bősz asszonyok míly merész
vágyódásra gyúlnak,
mely földiekre vészt borít?
Egybefűzött régi nászt
nőben-erős zabolátlan Erósz letipor, s győz
emberen meg állaton.

Mint tudják meg, kiknek lelke nem
állhatatlan, hogy
mit mívelt a bús
Thesztiosz leány: fiát ölte meg,
mert a tűzbe dobta be
azt az üszköt, vörös lángba dobta,
mely fiának az életét
mérte már születéskor,
első hangot-adásakor,
s végnapig vala társa.
Gyűlölséggel szól a monda még
Szkülla tettéről:
kedves férfit ölt
ő az ellenség miatt, krétai
színarany nyaklánc aján-
dékkal ezt érte el nála Mínosz:
Níszosznak örökéletü
hajszálát lerabolta,
eblelkű, mialatt aludt:
s Hermész messzeragadta.

S ha már e sok rút csapásról szólalok,
miért ne mondjam, mi ezt a házat így
elcsúfítja, a csúnya nászt,
s a nő-kitervelte csalfaságokat
a bajnok ellen, kit az
ellenség is tisztel, ugyan talán
a tűzhelyünk hunyt tüzét tekintsem-é,
s a gyávának e nőuralmát?

A legnagyobb rossz a Lémnosz-béli volt,
beszélik: ezt mind a nép lenézi, és
jó megsejtő volt, aki
a szörnyüséget mind így hívta: "lémnoszi";
az istenektől-gyűlölt,
az emberektől is megvetett, kihal:
nem tisztelik, mert az isten gyűlöli.
Vajon nem joggal mondom ezt mind?

A mellen át beront a kard,
a kétélü, megsebezni éles:
Diké parancsa küldi az ellen,
aki eltiporja mind,
mit Zeusz akar,
és jogtalan, mind mi szent, lenézi.

Diké üllője áll s szilárd,
és kardot ver rajta kardkovács sors:
a házba új szülöttet is hoz,
régi vérbűn gyermekét,
hogy mossa le
a mocskot, a bosszuló Erínüsz.

ORESZTÉSZ
(Püladésszel balról jön a palotakapuhoz;
két szolga követi őket)
Fiú, fiú, halld meg, hogy zörgök a kapun;
fiú, fiú, ki van bent, újra kérdelek.
Harmadszor is kiáltok íme, jer ki már,
ha Aigiszthosznak vendéglátó háza ez.

SZOLGA
(kaput nyit)
Jó, hallom már; hát honnan jössz, vándor,  s ki vagy?

ORESZTÉSZ
Jelentsd a ház parancsoló gazdáinak,
akikhez én most új hírekkel érkezem -
de gyorsan, mert vágtatva jő az éj sötét
fogatja, és a vándornak már vetnie
vendéglátók lakába kéne horgonyát -,
hogy jőjjön már elénk, kinek van bent szava,
a ház úrnője, vagy még jobb, ha férje jön:
mivel beszédünk, hogyha tartózkodni kell,
nem oly világos; férfiú a férfival
bátran beszélhet s mindent jól nevén nevez.

KLÜTAIMÉSZTRA
(kilép a palotából)
Csak mondjátok meg, vándorok, mi kell; hiszen
van minden, mit házunknak illik adnia,
meleg fürdő, s mitől a fáradtság kiszáll,
jó ágy, s baráti jó szemek tekintete;
de hogyha szükség tán komoly beszédre van,
az férfiaknak dolga, megmondjuk nekik.

ORESZTÉSZ
Phókiszból jöttem, Dauliszból való vagyok;
batyum hordozva Argoszt vettem célomul,
s midőn a lábam erre forditottam épp,
egy ember jött - egymásnak ismeretlenek
voltunk -, beszélt útjáról s engem kérdezett,
Sztrophiosz, Phókiszból (mert azt mondta, ez neve)
és így szólt: "Vándor, hogyha már Argoszba mégy,
szülőivel csak emlékezz rá, hogy közöld:
meghalt Oresztész, emlitetlenül ne hagyd;
s övéi mit kivánnak inkább: elviszik,
vagy végkép vendéggé vált vándornak, legyen
nálunk a sírja - hozz majd erről hírt nekünk;
mert most egy érc-korsónak öble rejti el
az illő-könny-kisérte férfi hamvait."
Amit hallottam, hírül adtam; s hogy szavam
szülőinek - kiket megillet - mondom-e,
azt nem tudom, de nékik illik tudniok.

KLÜTAIMÉSZTRA
Ó jaj nekem, szavad sorsom mint dönti le;
ó jaj, lakunk legyűrhetetlen átka, te,
míly messze látsz, s azt is, ki messze rejtezik,
biztos nyilakkal célbavéve átlövöd,
s enyéimtől kopárrá téssz engem, szegényt.
Oresztésznek most - bármi bölcsen tette volt,
hogy e vészterhes mocsártól messze vándorolt -,
most néki is, ki víg ünnep reménye volt,
s hogy orvosolja házunk, eltörlöd nevét.

ORESZTÉSZ
Én bíz ilyen dús és nemes gazdák előtt
szerettem volna kedves újsággal magam
megismertetni s vendégükké válni, mert
mi jobb, mint vendég s gazda közt a jóviszony?
Dehát nagyon terhelte volna lelkemet,
ha most a barátnak nem váltom be azt, amit
megígértem, midőn e ház íly jól fogad.

KLÜTAIMÉSZTRA
Kevésbé méltón nem fogadlak így sem én,
s kevésbé kedvelt otthonunkban így se léssz:
hisz ezt a hírt éppígy meghozta volna más.
De úgy való már, hogy ki egésznap vándorolt,
nagy út után a vendég fölfrissüljön itt.
Vendéglő férfi-termeinkbe vidd tehát,
s akik követték, útitársait vele;
legyen lakunkban részük minden kényelem;
úgy tedd a dolgod, hogy felőle számot adsz.

Oresztészt és Püladészt egy szolga a palotába vezeti

Mi meg közöljük ezt a ház gazdáival,
s mert jóbarátban éppen nem szűkölködünk,
tanácskozunk e hír fölött, hogy mit tegyünk.
(Visszamegy a palotába)

KARVEZETŐ
Rabnői e háznak, ti derék nők,
a mi szánk ereje
   ád-e Oresztésznek erőt már?
Ó, Föld, nagy úrnő, és Domb, nagy úrnő,
ki a hajók nagy fejedelmének
eltakarod testét, a királynak,
most a figyelmed, s add segedelmed:
itt az idő, hogy a cseles Hitetés
szálljon alá, s Lent-lakozó Hermész,
meg az Éji és útjukra vezesse
   a csatázó karddal-ölőket.

A dajka kilép a palotából

Úgy sejtem én, e vándor férfi bajt hozott:
Oresztészünk dajkája, látom, sírva jön.
Hová, Kilissza? Mért sietsz a ház elé?
Bért nem kapó bánat kisér mint útitárs.

DAJKA
Aigiszthoszt - mondta úrnőm - itt a vándorok
hívják, sietve jöjjön, hogy világosan,
az új hírt - férfi férfiútól - hallja meg,
mihelyt megjön. Lám, míly keserves képe volt
szolgák előtt, de biz befelé nevet szeme
azon, titokban, ami oly jól esett neki,
de otthonunkra szörnyü bánatot hozott:
a biztos hír, mit elbeszéltek a vándorok.
Úgy ám, az is be örvend majd, ha ezt a hírt
meghallja, rögtön. Jaj nekem, jaj, én szegény:
míly áradattal omlott rám a régi kín
Átreusz lakában eddig is már, és miképp
szaggatta szörnyen keblem mélyén szívemet;
de íly keservet nem hordoztam még soha.
A többi bajt türelmesen viseltem el:
de hogy Oresztész, lelkem drága gondja, kit
anyjától kapva én neveltem, én magam -
és éji síró, éles hangja verte föl
nyugalmam újra és újra, mennyit s hasztalan
bajlódtam: mert úgy kell táplálni oktalan
kicsit, mint kis kutyust, elmésen, hogyne, úgy:
pólyába göngyölt kisgyerek nem mondja meg,
hogy éhes, vagy hogy szomjas, vagy pipilnie
kell tán: úgy tesz, mint vágy, a gyermek csöpp hasa:
látnoknak kellett ám lennem, sokszor pedig
tévedtem, aztán pólyát moshattam, bizony,
dajkának és mosóasszonynak dolga egy;
s végeztem én e kétszeres szolgálatot,
mert apjának neveltem így a gyermeket;
s most én szegény! hogy meghalt, azt kell hallanom.
Megyek hát házunk dúlójához már, aki
örömmel fogja ezt az új hírt hallani.

KARVEZETŐ
És mit parancsolt: fölszerelve hívd-e ki?

DAJKA
Hogyan? Nem értem; pontosan fejtsd újra ki.

KARVEZETŐ
Dárdás csapattal jöjjön, vagy csak egymaga?

DAJKA
Dzsidás kisérőkkel siessen, így üzent.

KARVEZETŐ
Utált uradnak most ilyet ne is jelents:
jöjjön magában, hogy ne félve szóljanak;
tedd: vígszivűen jöjjön és minél előbb;
a titkos terv jó hírnök által teljesül.

DAJKA
De mondd, reményed még e hír után lehet?

KARVEZETŐ
A sok csapást Zeusz jóra tudja váltani.

DAJKA
S miképp? Oresztész, jóreményünk elveszett.

KARVEZETŐ
Még nem; be rossz jós lenne az, ki ezt hiszi.

DAJKA
Mit mondsz? E hírtől tudsz talán különbözőt?

KARVEZETŐ
Indulj s jelentsd, amit rádbíztak, vidd a hírt:
kiről kell, gondoskodnak majd az istenek.

DAJKA
Megyek, s amint te megkivántad, úgy teszek:
sorsunk bár jóra váltanák az istenek.
(Jobbra bemegy a palotába)

KAR
Most segíts meg, könyörgök, magas
égieknek apja, Zeusz,
add, hogy jószerencsém legyen,
vágyom reá, hogy lássam a jót, s a jog
szerint mondottam szózatom;
a jónak útját, nagy Zeusz, te őrizd.
   A rosszakarókon
   neki adj bent diadalt, Zeusz,
   s miután nagyra emelted,
   kétszer- és háromszorosan
   kél kegyedért fizetség.

Nézd, a jó férfiú kiscsikó-
ját befogták a bajok
szekerébe: te adj már határt
ebben a futásban neki;
ennek a rohanásnak
legyen már jóhoz-érő vége.
   [A rosszakarókon
   neki adj bent diadalt, Zeusz,
   s miután nagyra emelted,
   kétszer- és háromszorosan
   kél kegyedért fizetség.]

S kincsnek-örvendező
háza-mélyét kik őrzitek, ti is
halljátok kegyes istenek;
tegyétek...
már a régi vétkeket
oldjátok föl, bosszu mossa le:
s az ősi bűn már ne szüljön újra bűnt.
   S te, ki a föld ajaka közt gyönyörűen
   lakozol, add, hogy ez a ház, a deréké,
   lássa igaz szemével
   már a szabad nap sugarát
   és ne borítsa az éji fátyol.

És segítsen meg a
Maia-sarj: senki sincs, ki jobban ad
kedvező kegyes szelet:
sok minden rejtettet jósol ő:
és szavát elrejti jól,
éjhomályt borít szemünkre így,
s ha már a nap kél, se lesz világosabb.
   [S te, ki a föld ajaka közt gyönyörűen
   lakozol, add, hogy ez a ház, a deréké,
   lássa igaz szemével
   már a szabad nap sugarát
   és ne borítsa az éji fátyol.]

Akkor végre dús és
bú-föloldó énekünk
zengi ajkunk: mind a nők
köszöntik a kedvező szelet,
a bú dalának vége lesz:
hisz a javam nő, ha barátaim-
tól a bánat búcsuzik.
   S te merész légy, ha a tettnek sora eljön;
   s az apád hangja feleljen,
   hogyha "Fiam!" kiáltja,
   s célba vezéreld a keserves átkot.

Hordd a Perszeusz kemény
szívét kebled rejtekén;
és a sok holt kedvesért,
és kik itt fönn élnek, értük
bent a házban azt a bősz
átkos bűnt boszuld meg, és
öld meg a tettesét.
   [S te merész légy, ha a tettnek sora eljön;
   s az apád hangja feleljen,
   hogyha "Fiam!" kiáltja,
   s célba vezéreld a keserves átkot.]

AIGISZTHOSZ
(jobbról jön)
Nem szólitatlan - hírnökszóra érkezem:
azt hallom, új hírt hoztak erre, messziről
jött emberek, mely semmiképen nem derűs,
Oresztész vesztét: elviselni ezt nehéz,
és félelmes teher e háznak, melyet a
régebben ontott vér amúgyis mar s gyötör;
de hogy higgyem valónak és igaznak ezt?
Vagy félelem szülötte pusztán, női szó,
mely égre szökken, s elhal aztán hasztalan?
Mit tudsz, hogy elmém megvilágítsd, mondani?

KARVEZETŐ
Hallottuk ezt, de menj be és kérdd meg magad
a vándoroktól: gyönge ott a híradó,
hol szemtől szembe férfi kérdhet férfiút.

AIGISZTHOSZ
Kivánom is, hogy lássam, s kérdjem a híradót:
vajon, mikor meghalt Oresztész, véle volt,
vagy mástól hallott csak homályos kósza szót;
de jószemű elmémet el nem csenheti.
(Bemegy a palotába)

KARVEZETŐ
Zeusz, Zeusz, mi legyen szavam? Esdésem
mi legyen legelőbb isteneinkhez,
s amikép érzek
mint mondjam illőn az imámat?
Mert most mocskolja a vér élét
az emberölő penge vasának
s most vagy a vészbe veri végleg a vész
már Agamemnón palotáját,
vagy tűzfénnyel szabadítani jön
hősünk, és vissza az ősi lakot
..................................................
így szerzi, ősei kincsét.
Kettővel ilyen küzdést egyedül
vív isteni hős bajnok Oresztész:
győzelmes légyen a harca.

AIGISZTHOSZ
(a palotából)
Ó jaj, jajajajaj!

KAR
Figyelj, figyeld nagyon,
mint esett, s most a ház sorsa mi.

KARVEZETŐ
Vonuljunk félre, mert a tett már célhoz ért;
lássák, e rosszban hogy mi itt ártatlanok
vagyunk: a harcnak teljességgel vége már.

A kar visszahúzódik. Egy szolga rohan ki a középső
kapun a női termek bejárata felé

SZOLGA
Jaj, jaj, lesújtották a gazdát, jaj nekem,
jaj nékem újra, jaj, harmadszor is megint:
Aigiszthosz nincs már. Nyissatok kaput hamar,
s a női termek ajtaján lazítsatok
reteszt doronggal! Ifjú jó erőt ide! -
Nem, hogy segítsen rajta; ő már nincs; minek?
Hahó, hahó!
Süket füleknek, szunditóknak s hasztalan
kiáltok, hol van Klütaimésztra? mit csinál?
Úgy sejtem én, a kard élére most neki
kerül már torka: ő fog - joggal - hullani.

KLÜTAIMÉSZTRA
(kilép a palotából)
Mi baj? Házunkat mért vered föl, mit kiáltsz?

SZOLGA
Azt állitom, hogy holtak élőt ölnek itt.

KLÜTAIMÉSZTRA
Ó jaj, megértem rejtvényből is ezt a szót:
cseltől veszünk el, mint mi öltünk egykoron;
de férfisújtó bárdot adjatok hamar:
lássuk, mi győzünk, vagy mirajtunk győznek ők;
a vész során idáig értünk végülis.

A szolga elfut. A palota kapuja hirtelen föltárul;
Aigiszthosz holtteste látszik. Oresztész kivont karddal kilép, Püladész követi.

ORESZTÉSZ
Téged kereslek; ez megkapta már, mi kell.

KLÜTAIMÉSZTRA
Ó jaj, halott vagy, én erős Aigiszthoszom!

ORESZTÉSZ
E férfit; látom, kedveled. Feküdj tehát
sírjába: és holtában el nem árulod.
(Magasba emeli kardját)

KLÜTAIMÉSZTRA
(térdre hull, kitárja mellét)
Állj meg, fiam, tiszteld ez emlőt, gyermekem,
amelyen annyit szunnyadoztál édesen,
s szívtál belőle lágy ajakkal jó tejet.

ORESZTÉSZ
(leereszti kardját)
Püladész, anyámat megkíméljem? Mit tegyek?

PÜLADÉSZ
Hát Loxiásznak jóslatát így elveted,
a püthóit, s hű esküszód is? Ellened
mindenki légyen inkább, mint az istenek.

ORESZTÉSZ
Győzött tanácsod; intelmed, tudom, helyes.
(Klütaimésztrához)
Kövess, mellette vágylak földresújtani:
apámnál őt te többnek vélted élve is:
aludj mellette holtan is, hisz kedveled,
s akit szeretned kellett volna, gyűlölöd.

KLÜTAIMÉSZTRA
Tápláltalak; melletted éljem vénkorom.

ORESZTÉSZ
Apám megölted, s együtt laknál énvelem?

KLÜTAIMÉSZTRA
A Végzet tette mindezt akkor, gyermekem.

ORESZTÉSZ
A Végzet adja most tehát halálodat.

KLÜTAIMÉSZTRA
Anyád átokszavától nem félsz, gyermekem?

ORESZTÉSZ
Attól, ki szült, majd átoksorsba ellökött?

KLÜTAIMÉSZTRA
Fegyverbaráti házba s el nem löktelek.

ORESZTÉSZ
Eladtál kétszer, szabad férfi gyermekét.

KLÜTAIMÉSZTRA
Mit kaptam érted, mondd meg, hol van hát a bér.

ORESZTÉSZ
Nyíltan szemedre vetni én ezt szégyelem.

KLÜTAIMÉSZTRA
Mondd csak, de aztán szólj apád vétkéről is.

ORESZTÉSZ
Tűzhely mellett ülő, ne vádolj hadvezért.

KLÜTAIMÉSZTRA
A nő szenved, ha férje messze van, fiam.

ORESZTÉSZ
A férfi küzd, s táplálja azt, ki otthon ül.

KLÜTAIMÉSZTRA
Megölnéd hát szülőanyádat, gyermekem?

ORESZTÉSZ
Nem én, magad vagy tenmagadnak gyilkosa.

KLÜTAIMÉSZTRA
Anyád dühös kutyáit elkerüld, vigyázz.

ORESZTÉSZ
Apáméitól hogy futok, ha nem teszem?

KLÜTAIMÉSZTRA
Így hát még élve sírhoz esdek hasztalan.

ORESZTÉSZ
Apám balsorsa küldi rád a pusztulást.

KLÜTAIMÉSZTRA
Jaj, ezt a kígyót szültem, ezt neveltem én.

ORESZTÉSZ
Igaz jós volt az álomadta félelem:
kit nem szabad, megölted - tűrd, mit nem lehet.
(Bevezeti Klütaimésztrát a palotába)

KARVEZETŐ
Hull bár a könnyem kettős sorscsapásukon,
de annyi vérontásnak ért ormára most
a balsorsú Oresztész, hogy csak rettegek:
e ház szemfényét is ne sújtsa pusztulás.

KAR
A Piramosz fiakra lecsapott a vész,
iszonyu megtorlás:
s e palotába is bizony elért a vad
oroszlánpár, kettős Arész;
s ide a számüzött,
pűthói jós-szó nyomán,
mivel az isteni tanács hozta jól.
   Nosza, rivalljatok, mert e királyi ház
   szabad: a vész letűnt; s kincseit elnyelő
   nyomoru két gonosz
   a csúf-utú sorshoz ért.

Idekerült, kinek gondja sötét csaták
csele s a megtorlás:
bizony, a jobb kezét a viadal során
Zeusz lánya (kit mi, földiek,
így nevezünk: Diké,
igaz nevén) fogta, ő,
ki a gazokra vészt haraggal lehellt.
   [Nosza, rivalljatok, mert e királyi ház
   szabad: a vész letűnt; s kincseit elnyelő
   nyomoru két gonosz
   a csúf-utú sorshoz ért.]

Ahogy Loxiász a Parnasszoszon,
zuga nagy öblein
szavai nemcsalárd cseleit osztva szólt:
az oly régi vétekre a bosszu csap:
mit isten parancsol, soha nem lehet
gonosztett a tett;
az ég nagy hatalma tisztelt legyen.
   Ragyog a fény megint:
   lerázta már e ház nehéz igáját;
   palota, kelj tehát: be nagyon is soká
   voltál alantfekvő, ledőlt.

Jön az idő, a végbe-vezető, belép
hamar e házkapun,
mikor a tűzhelyen szenny nyoma nem marad
az átkot kiűző cselekedet során;
s a nyájas szerencse mindent megmutat,
s kiálthatjuk is:
"A jött zsarnokok lehullnak megint."
   [Ragyog a fény megint:
   lerázta már e ház nehéz igáját;
   palota, kelj tehát: be nagyon is soká
   voltál alantfekvő, ledőlt.]

A kapu föltárul. Oresztész Aigiszthosz
és Klütaimésztra holtteste mellett áll

ORESZTÉSZ
Nézzétek itt e földnek kettős zsarnokát,
apám megölték, feldúlták a házamat;
olyan fennkölten ültek együtt trónjukon,
és most is egyek, mint sorsukból sejthető,
az esküjéhez mind a kettő hű maradt:
megesküdtek, hogy elvesztik szegény apám
s hogy együtt halnak - és igaz lett esküjük.
(A körülállókhoz)
S nézzétek ezt, kik hallottátok vétküket,
e szőttest, mely szegény apám kötözte meg,
bilincsbe fűzve mindkét lábát és kezét.
Terítsétek ki, álljátok csak itt körül
a férfiú leplét, az apa hadd lássa meg,
nem az enyém, de az, ki mindent lát, a Nap,
anyám szentségtelen gaztettét lássa meg,
s legyen tanum törvény előtt majd egykoron,
hogy jog szerint jöttem meg és hoztam halált
anyámra: Aigiszthoszt még meg sem emlitem
e hitveságy-gyalázó mint kell, úgy lakolt;
de ő, ki íly bűnt férje ellen tervezett,
kitől testében hordozott több gyermeket,
rég édeset, de most, mint látszik, rémeset,
ő, mit hiszel, mi? Tengeri szörny, vagy vipera,
mely hogyha még csak hozzád ér, nem is harap,
már vakmerő gonosz dühével szétrohaszt?
.....................................................................
És ezt minek nevezzem, bárha nyájasan?
vadászhálónak, holttetem láb-elfedő
koporsó-kendőjének? Mert háló bizony,
azt mondanád, lábát keményen nyűgöző;
az útonálló készíthetne tán ilyen
holmit, ki vendéget csal és rablásból él,
ilyen csalárd szőttessel az bizony sokat
ölhetne meg, s örömtől gyúlva föl szive.
Semhogy lakomban íly lakótársnő legyen,
az ég veszítsen inkább el gyerektelen!

KARVEZETŐ
Ó jaj, ó jaj! Iszonyú dolgok:
   iszonyú a halál, mibe hulltál;
ó jaj, ó jaj!
   csak késik a kín, s kivirágzik.

ORESZTÉSZ
Megtette, vagy nem? Itt tanúskodik nekem
ez Aigiszthosz kardjától megfestett lepel,
a vérfolt szennye és az illanó idő
együtt fakították ki tarka színeit;
magam dicsérem egyszer, s másszor jajgatok,
apám kivégző-leplével beszélgetek,
s a kínt, a vétket, s teljes nemzetségemet
siratva, látom szörnyü győzelmemet.

KARVEZETŐ
Nincs ember, olyan, ki az életen át
   sohasem keserű, sose szenved;
ó jaj! ó jaj!
   van kín, ami ér, s ami eljő.

ORESZTÉSZ
Tudjátok meg - mi lesz a vége, nem tudom:
mint pályán kívül méneket ha hajtanék
száguldozásra, győz fölöttem s elragad
fék nélkül elmém: ám szivemben félelem
kész zengedezni, s szivem erre táncra kél -
s még ép az elmém, hirdetem, ti kedvesek,
hogy nem jog nélkül öltem meg szülőanyám,
apám ölője, isteneknek átka volt;
s e vakmerő tettemre legfőbb buzditóm
Pűthóban-jósló Loxiász volt, mert nekem
kizengte: vétkes nem leszek, ha megteszem,
s ha nem - nem is mondom ki azt a büntetést:
mert nyíl sem érhetné utól a kínjait.
S most nézzetek rám, útrakészen állok itt,
az olajfa-gallyal s gyapjufüzérrel már a föld-
köldökhöz, jósló székhelyéhez indulok,
s a tűzhöz, melyről mondják, mindig fennlobog,
futván e rokoni vér miatt, mert Loxiász
nem hagyta, hogy más tűzhelyéhez térjek én.
A teljes Argosz népét kérem, hogy legyen
tanum, mért tettem ezt a szörnyüséget itt,
ha Meneláosz majd e földre érkezik.
És most e földről számkiűzött bujdosó
................................................................
éltemben és holtomban erről hírhedem.

KARVEZETŐ
Tetted helyes volt; már ne fűzzed ajkadat
gonosz szavakhoz, és ne korhold tenmagad,
midőn egész Argosznak üdvét hoztad el,
levágva egy csapásra két sárkány fejét.

ORESZTÉSZ
(elindul, de visszahőköl)
Ó, ó!
Rabnők, nézzétek, mint a Gorgók itt ezek
az éj-ruhás nők, át s átfonva sűrüen
sárkánygyürűkkel - immár nem maradhatok.

KARVEZETŐ
Apának mindenek között legkedvesebb,
milyen rémkép zavar meg? Győztes vagy, ne félj.

ORESZTÉSZ
E szenvedések nem csak rémképek nekem:
anyám dühödt ebfalkáját fölismerem.

KARVEZETŐ
Mert, mit kezed kiontott, rajta friss a vér:
elmédbe most ezért zuhan csak íly zavar.

ORESZTÉSZ
Nagyúr, Apollón, egyre többen vannak itt,
szemükből átkos-undorító vér csepeg.

KARVEZETŐ
Csak egy gyógyír: Loxiászt érintve majd,
a gyötrelemtől ő szabaddá tesz hamar.

ORESZTÉSZ
Ti nem látjátok őket, csakhogy én igen:
tovább zavarnak, vissza nem tart semmi sem.
(Balra távozik)

KARVEZETŐ
Úgy hát szerencse óvjon, nézzen istened
kegyelmesen, s jobb sorsra őrizzen tovább.

Püladész követi Oresztészt

KAR
Ime itt a király háza ölében a vihar most már
   harmadszor is átzuhogott-fútt:
gyermekevés volt egykor az első,
   mely verte, gyötörte Thüesztészt;
másodikul már a vitézi király
hullt el a fürdőben leszuratva,
az akháji vezér;
s harmadszor elénk idejött - mentőnk
vagy veszedelmünk? Véghez jut-e már,
megpihen-é már,
   elaludni tud-é dühöd, Áté?

EUMENISZEK

Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre

Szín: Delphoi, Apollón temploma előtt, és Athén,
Akropolisz, Athéna temploma előtt

A PŰTHIA
(jobbról megjelenik, és a templom zárt kapuja
felé indul. De mielőtt belépne, megfordul)
Esdő szavammal minden istenek közül
Gaiát, az ős-jóst tisztelem meg; majd Themiszt,
ki, mint beszélik, másodikként ülte meg
az anyja jósló-székhelyét; s harmadsoron
erőszak nélkül, mint Themisz kivánta is,
a Földnek egy más títán-lánya nyerte el,
Phoibé: ki aztán, hogy Phoibosz világrajött,
neki adta át, s az isten tőle nyert nevet.
Phoibosz tehát Délosz tavát és szirtjeit
elhagyta, s átevezve Pallasz gálya-járt
partjára, eljött és a Parnasszoszra szállt.
Útján kisérték s hódoltak nagyon neki
Héphaisztosz ösvény-készitő magzatjai,
s szelíddé tették földünk vad vidékeit.
Megérkezett, fennen becsülte őt a nép
s Delphosz király, e föld kormányzó ura.
S az elméjét jósművészettel töltve meg,
negyedszer, jósul, őt ültette Zeusz ide,
s most apja, Zeusz, szóhirdetője Loxiász.
Ez istenekhez száll tehát első imám.
A Templomőrző Pallasz is legyen dicsért;
és mind a nimfát tisztelem, ki Kórükosz
isten- s madár-szerette barlangjában él:
Bromiosz az úr fölötte - nem felejtem el -,
mióta hadba-vitte bakkhánsnő-raját,
és Pentheusz végzetét mint nyúlét szőtte meg
Pleisztosz patakjait, Poszeidón erejét,
a Teljesítő Fönti nagy Zeuszt hívom én,
s elfoglalom, jósnő, jósnői székemet.
Adják meg, hogy beléptem minden eddigi
jöttömnél jobb legyen; s ha van hellén jelen,
sorsot kivetve sorra jöjjön, mint szokás:
mert jósolok, miként az isten rávezet.
(Belép a templomba, de visszahőköl,
s az oszlopnak dől)
Jaj, szörnyü szólni róla, szörnyü látni azt,
mi engem Loxiász lakából visszaűz,
hogy már erőm is elhagy, állni sem tudok,
s kezem segít előre fürge láb helyett:
agg nő ha fél, már semmi, nem több, mint gyerek.
Midőn a sok-füzérü zúgba lépek én,
egy istenektől-útált férfit látok ott
mint kérlelőt megülni földünk köldökén,
kezéről vér csöpög, friss sebből most-kivont
kardot fog és magasranőtt olajgalyat,
körültekerve gondosan dús gyapjuval,
fehér pehellyel; eddig érthető szavam.
De a férfiú előtt egy furcsa nő-sereg
a székeken körül megülve szendereg:
nem asszonyoknak, ám Gorgóknak mondanám,
de mégse Gorgó-félékhez hasonlitom:
láttam lefestve, kik rég Phíneusz ételét
ragadták messze; s bár ezek szárnyatlanok,
éppoly sötétek és egészen undokok:
távoltart tőlük hortyogó lehelletük,
szemükből borzadalmas cseppek hullanak;
s a fejdiszük sem istenszobroknak tövén,
sem embereknek otthonában nincs helyén;
e társaságnak törzsét nem láttam soha,
földet se, mely kérkedne, hogy íly fajzatot
átokveretlen fölnevelt, s nem bánta meg.
S mi most jön, annak gondját már viselje ő,
e ház gazdája, nagyhatalmu Loxiász:
jós-orvos ő, csodák megoldó látnoka,
s más otthonokról is minden szennyet lemos.
(Jobbra eltávozik)

A templom kapuja kitárul; Oresztész a Föld Köldökén ül;
Apollón mellette áll; Apollón oldalán Hermész;
az Erínüszek körben, a székeken alusznak

APOLLÓN
Nem árulód, örökkön őriződ leszek,
ha oldaladnál állok, és ha távol is,
az ellenségeidhez nem leszek kegyes.
A tombolókat itt lefogtam, láthatod:
álombahullt az undorító lánycsapat,
ős, agg leányok, kikkel nem közösködik
egyetlen isten, ember, állat sem soha;
gonosz dologra lettek ők, hiszen gonosz
homályban élnek, Tartaroszban, föld alatt,
mint emberek meg églakók utálata.
De fuss előlük így is ernyedetlenül:
mert űznek ők majd, mindenütt a szárazon,
bolyongó lépted bármi tájon át halad,
s ha tengeren, ha víz-ölelte városon;
vigyázz, e kínodat terelve túl korán
ne lankadj, ám elérve Pallasz városát,
ott ülj le, ősi szobrát karral fonva át:
mert lesznek ott nekünk bíráink s bűvölő
beszédeink, s majd arra is módot lelünk,
hogy mind e kíntól teljesen szabad lehess:
hisz én beszéltelek rá, hogy megöld anyád.

ORESZTÉSZ
Nagy úr, Apollón! tudsz jogot nem véteni;
tanuld meg azt is, hogy ne véts gondoskodást,
s kezeskedik hatalmad arról, hogy segítsz.

APOLLÓN
Csak emlékezz, s ne győzzön félsz a szíveden!
(Hermészhez)
Te, egy-apától vérszerinti jó öcsém,
Hermész, te őrizd! Légy nagyon, neved szerint,
Úton-kísérő: légy vezérlő pásztora
e kérlelőmnek: tiszted Zeusz is tiszteli,
mivel halandókat jó sorssal ez kisér.

Apollón eltűnik, Hermész és Oresztész
balra eltávoznak. Klütaimésztra árnya
megjelenik a templom közepén

KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Aludjatok csak! Jaj! Mit érek véletek?
Míg engem, kit ti tiszteletlen hagytatok
a többi holt között, mivelhogy öltem én,
az árnyak közt sosem hagy el gyalázatom,
csúfságra bolygok - és kimondom nektek azt,
hogy ők, amott lent, ontják rám a vádjukat;
de lám, szerettemtől szenvedtem szörnyüt én,
s haragra értem egy isten se gyúl, noha
a kéz, amely levágott, anyja gyilkosa.
No nézd, sziveddel nézd meg itt e sok sebet:
az elme szemmel tündököl ha álmodik,
s halandók sorsa nappal meg nem látható.
Az én javamból már be sokszor nyaltatok
italt bor nélkül, józan édességeket;
s áldoztam éjszentelte étket a tűzhelyen,
oly órán, melyben más istenség részt se kér;
s mindezt ma lábbal megtaposva láthatom:
s ez itt, kisiklott s mint az őz tünik tova,
hálóitokból így kiszökkent könnyedén,
s orrfintorítva néz reátok vissza már.
Hallgassatok rám, lelkemért beszéltem én,
ti földalatti istennők, figyeljetek:
Klütaimésztra, az álomkép, szólítalak.

A kar felnyög

KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Csak nyögjetek, s majd addig ő továbbszökik:
enyéimet megóvják, s engem senkisem.

A kar felnyög

KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Be mélyen alszol! meg nem indulsz kínomon:
s Oresztész elfut, az anyagyilkos, gyilkosom.

A kar feljajdul

KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Jajgatsz, de szunnyadsz; hát miért nem kelsz hamar?
Mi más a dolgod, mint hogy oszd a kínokat?

A kar feljajdul

KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Álom s fáradság, izmos összeesküvők,
kiszáritották, bősz sárkánynő, mérgedet.

KAR
(kétszeres erővel élesen nyög)
Fogd meg, fogd meg, fogd meg, fogd meg, figyelj!

KLÜTAIMÉSZTRA ÁRNYA
Álmodban űzöl gyors vadat, s csaholsz reá,
miként az eb, mely dolgát nem feledheti:
mit téssz? riadj föl! bágyadás ne nyomjon el,
s álom ha lágyit, úgy se nézd el kínomat:
jogos szidalmam tépje-marja májadat:
a józanok számára nincs jobb ösztöke:
fuvalld utána vérhabos lehelleted,
aszald meg őt, beledből fújj reá tüzet,
a második futáson űzd, emésszed el.
(Eltűnik)

Az Erínüszek sorban felriadnak,
és egyenként megszólalnak

KARVEZETŐ
No, föl! no verd föl ezt, miként én tégedet;
alszol? no szökkenj! messze rúgd el álmodat!
Lássuk csak, nem hiúság-é ez az intelem.

KAR
Jaj, kedvesek! lever a gyötrelem -
kínlódtam, és hiába, jaj, milyen sokat -
iszonyu kín gyötört, szomoru szenvedés,
nem is tűrhető: -
vadászhálómból elfutott-szökött a vad. -
Levert az álom, s a zsákmány oda!
Jaj, Zeusz fia! be csalafinta vagy! -
ifjan legázolsz ily öreg hatalmakat -
a kegyetlen és anya-ölő gonosz
fiút pártolod -
kiloptad őt - isten! -, ki anyját ölte meg: -
ki mondaná még, hogy így volt helyes?

Álmomban énhozzám gyalázat érkezett,
ütött, mint ahogy kocsis ragad
kezeibe ösztökét,
szivem alá, májam alá:
ím itt a korbácsoló,
kínozó, kínhozó,
az az iszonyu fagyos, az a nehéz.

Ilyet mívelnek hát az ifju istenek,
igazságtalan parancsolók:
csöpög a trón: csurog,
fölül-alul esik a vér,
ím itt, a Föld Köldökén
véresen, rémesen
feketedik a nyomoru iszonyat.

Itt ő a jós, itt önmagát mocskolta be,
a maga jós-zugát;
senki se - ő akarta;
ki rövidéletűt, noha tilos, kegyel,
s az ősi sorsokat nyűvi szét.

Rám kínt hozott, de ezt itt mégsem oldja föl;
noha a föld alá
fut, szabadulni nem fog,
mehet akárhová ez a gonosztevő,
fejére sújt az új bosszuló.

Apollón, felajzott íjjal, hirtelen megjelenik

APOLLÓN
Ki innen, házamból hamar, parancsolom,
hagyjátok el sietve jóshelyem zugát,
nehogy megérezzétek a szárnyrakélt fehér
kígyót, arany húromról mely rohamra száll,
mert éjszinű tajtékot hány majd kínotok,
vért, mit legyilkolt emberekből szíttatok.
E házhoz itt közel sem illik jönnötök:
hol főt levág a törvény, hol szemet kiváj
és torkokat hasít, hol magvat vesztenek,
fiúk heréjét rontják, hol csonkítanak
s köveznek, s hol karóbahúzottak jajuk
ontják, csak arra menjetek! Halljátok-e,
míly ünnepeknek kedvelése az, miért
az istenek megvetnek? Hisz mutatja már
külsőtök: íly rút fajzatoknak vérivó
oroszlán barlangjában kéne lakniok,
s nem jósdám szent helyére kenni szennyüket.
Pásztortalan csavargó csorda, fuss odébb!
Íly nyájra egy isten se vetne jó szemet.

KARVEZETŐ
Hallgass meg, úr Apollón, most enyém a szó:
a vétkekben te néki nem bűntársa vagy,
de mindenestül legfőbb vétkes vagy magad.

APOLLÓN
Mikép? Beszéded még idáig nyújthatod.

KARVEZETŐ
A jós-szavad küldötte anyját ölni meg.

APOLLÓN
A jós-szavam "Bosszuld apádat!" volt; igen.

KARVEZETŐ
S védője lettél, vétek-vért fogadva el.

APOLLÓN
És mondtam is, hogy házamat keresse fel.

KARVEZETŐ
S akik kisérjük, minket csak gyalázol-e?

APOLLÓN
Mivel lakomba nem való belépnetek.

KARVEZETŐ
De tisztünkül jutott mégis, hogy ezt tegyük.

APOLLÓN
Miféle tisztség? Szép lehet! Kérkedj vele.

KARVEZETŐ
Mi űzzük házról-házra anyja gyilkosát.

APOLLÓN
Hát azt a nőt, ki hitvesét gyilkolta le?

KARVEZETŐ
Nem vérrokonnak pusztult tőle élete.

APOLLÓN
Nagyon kevésre tartod így, vagy semmire
a Héra és Zeusz végbevitte szent frigyet;
szerinted Aphrodité senki, semmi se,
kinek leginkább örvendeznek az emberek;
a férfi és nő sorsjelölte fekhelye
az eskünél is több, mert jog védelmezi.
Ha hitvest gyilkolók iránt íly lanyha vagy,
s bosszus szemedből nem süt ellenük harag,
kimondom én: Oresztészt űzni sincs jogod.
Az ő bűnét lelkedre vetted módfelett,
a másikat, látom, lassabban bosszulod.
De törvénylátónk Pallasz istennő legyen.

KARVEZETŐ
De őt ugyan többé már el nem engedem.

APOLLÓN
Csak űzd, s növeld a munkád még tovább vele.

KARVEZETŐ
Ne szóld le szúró szókkal tisztes tisztemet.

APOLLÓN
Ajándékul se venném át e tisztedet.

KARVEZETŐ
Zeusz trónja mellett téged nagynak mondanak;
de én, mivelhogy engem anyja vére hív,
e férfiút büntetni, ebként hajszolom.

APOLLÓN
De én - mert hozzám esdekelt - oltalmazom:
a kérlelő haragja szörnyü az emberek
s az istenek közt, hogyha önként elhagyom.

A kar balra eltávozik. A templom bezárul

A szín változik: Athén, Akropolisz.
Az orkhésztrában egy templom előtt Athéna szobra

ORESZTÉSZ
(balról berohan, és a szobor lábához borul)
Úrnő Athéna, Loxiász parancsszava
küldött, fogadd a vétkest itt kegyelmesen.
Nem is vagyok már szennyes, tisztátlan-kezű:
megsápadott s le is törlődött már a szenny,
sokak lakában és sokakkal egy uton,
míg szárazon bolyongtam s tengert szeltem át,
hiven követve Loxiásznak jós-szavát,
s házadhoz érve, istennő, a szobrodat
vigyázva, várom végső tárgyalásomat.

A kar balról belép

KARVEZETŐ
No lám, hisz itt a férfiú biztos nyoma:
e néma följelentő intelmét kövesd:
mert mint ha sebzett szarvasborjat űz az eb,
követjük cseppről cseppre vére nyomdokát.
E fáradalmas férfiűzéstől zihál
bensőm: bebolygtam már a föld minden zugát,
s szárnyatlan szárnyalással át a tengeren
űztem, hajóknál nem lomhábban, szűntelen,
s most végre itt van, egy zugolyban itt lapul:
nevet felém az embervér friss illata.

KAR
Figyelj, figyelj nagyon! Mindenüvé tekints:
ne szökhessen el tőled az anya-ölő.
(Egy csoportjuk észreveszi Oresztészt)
Megint talált oltalmazót:
az örök istennő szobrát fogja át,
hogy az ítéletét eképp nyerje el.
De biz nem így lesz: anyja vére földre folyt,
nem éled ismét, iszony!
örök időkre már a homok itta föl.
De bosszuból élő testedből szürcsölöm
ki a vörösszínü vért, nekem adod, iszom én,
táplál belőled inni-rossz gyász-ital;
megaszallak élve, és leviszlek majd a föld
alá: anyádért fizess
kínokat, gyilkosa!
S majd sok halandót látsz, ki éppígy vétkezett,
sértve egy ég-lakót, vagy aki nála járt;
vagy szeretett szülőt,
s megkapja mind ott lent, amit megérdemel.
A nagy Hádész az emberek bírája ott
a föld mély ölén,
lát s figyelő szivébe mindent fölír.

Oresztész anélkül, hogy az Erínüszekhez fordulna,
tovább könyörög Athénához

ORESZTÉSZ
Én megtanultam szenvedéseim között
számos tisztító szertartást, s hogy szólani
s hallgatni hol kell: most azonban hangomat
emelni bölcs tanítómester sürgetett:
mert szunnyad és fakul kezemnek vérjegye,
szülőm vérének foltja el van mosva már;
mikor még új volt - Phoibosz isten tűzhelyén
a tisztitó sertésvér űzte messzire.
Ha fölsorolnám, hosszu lenne, míly sokan
érintkeztek már vélem eddig bajtalan:
a vélünk-vénülő idő mindent lemos.
S most tiszta szájjal, szent szavakkal szólitom
Athénaiát, e föld úrnőjét, jőjjön el
védelmezőmül! s dárda nélkül megnyeri
Oresztészt s véle Argosz földjét s népeit
örökre hű és hálás fegyvertársakul.
Most hát, akár ha Libüának térein,
szülőhelyén, ahol Tritónnak árja foly,
jár nyíltan ő, vagy ködfedetten óvja és
segíti híveit; s ha Phlegra sík terét
tekinti végig mint a bátor hadvezér,
jöjjön - hisz isten s messziről is hallja szóm -
legyen már szenvedéseimtől oldozóm.

KARVEZETŐ
Apollón és Athéna sem tud, bármilyen
erős, megóvni téged - eltűnsz védtelen,
és nem tanulhatod meg, hogy van szívöröm,
te vérveszett árny, démonok falatja te!
Nem is felelsz nekem, szavamra köpsz, te, kit
nekem neveltek és nekem szenteltek itt?
Nem is levágva - élve táplálsz engemet:
s most halld, mi megbilincsel, ezt az éneket.
(A kar közeledik Oresztészhez)

Nosza, körben föl a táncra, iszonyú
gyűlölt dalaink
   bemutatjuk, mert ez a vágyunk;
s elmondjuk: az emberi sorsot mint
   osztja ki mindig a mi rajunk.
Hisszük: igaz, mit dönt a mi szívünk:
ki tiszta kezet terjeszthet elénk,
azt haragunk meg nem közelíti
   sose sújtjuk, bútalan élhet;
de tőle, ki mint e férfiu itt,
   vértől csöpögő kezeket rejt,
mint a leöltek tanui, hívek,
követeljük a vér díja gyanánt, elé
   állván, örökös lakolását.

(Az Erínüszek kört formálnak Oresztész körül)

Éj-anyám, szülőm, te hallgass rám,
ki az immár kihunyt-szeműt s ki még
lát, sújtom: a Létó fia
engem itt meggyalázna:
elragadván vadam,
mely pedig már enyém,
anyja vére szennyezi.
   De kire így mi lecsapunk,
   ime, e dal veri agyát,
   e dühitő, esze-rontó,
   Bosszu-rémek éneke,
   ész bilincse, lanttalan,
   lelkeket kiszárító.

Részem ez, s a Moira így szőtte
- hajlani nem tudó - örökre már:
az embert, ki íly bűnbe hull
vakmerő balga fővel,
üldözöm szűntelen,
míg nem ér föld alá,
s még ha holt, se lesz szabad.
   De kire így mi lecsapunk,
   ime, e dal veri agyát,
   e dühitő, esze-rontó,
   Bosszu-rémek éneke,
   ész bilincse, lanttalan,
   lelkeket-kiszáritó.

Már születéskor e sors kerekült örökünkül:
isteneket sosem ér a kezünk, soha egy sem
lesz társunk lakománkon;
nincs sorsunk s részünk soha tiszta fehér  viseletben
..............................................................................
   Házakat verünk mi le,
   mikor Arész letelepül,
   s keze kiont rokoni vért:
   ilyen után szaladozunk,
   noha erős, leverjük őt,
   hol kiomolt a vér, a friss.

Fönt a nagy isteneket ne gyötörje az íly gond,
mentesitem sietősen e fáradozással
őket, távol a pertől:
csakhogy minket, e gyűlöletes, csupa-vér  sereget Zeusz
asztalához nem bocsát.
   [Házakat verünk mi le,
   mikor Arész letelepül,
   s keze kiont rokoni vért:
   ilyen után szaladozunk,
   noha erős, leverjük őt,
   hol kiomolt a vér, a friss.]

Érjen bár égig magas emberi nagy gőg:
olvad, igen, lekerül megalázva a földbe,
hogyha sötétköpenyű seregünk közeleg már,
s szörnyü táncra dobbanunk.
   Iszonyuan belekapok,
   iszonyu súly, nekiesem,
   belecsapok, letaposom,
   ki se kerül, noha szalad,
   elcsúszik gonosz útján.

Elhull s mitsem tud dühös őrületében
úgy gomolyog körülötte a bűne homálya;
és ködöt önt a lakára, sötétet a rémes
soknyögésü kósza hír.
   [Iszonyuan belekapok,
   iszonyu súly, nekiesem,
   belecsapok, letaposom,
   ki se kerül, noha szalad,
   elcsúszik gonosz útján.]

S ez így marad: jól tudunk
megállni bosszút, sosem
feledni, Tiszteltek
s Kérlelhetetlenek vagyunk;
miénk ez az iszonyu feladat,
az istenektől távoli,
a naptalan lápban,
úttalan és gonoszul-rögös, élő
s holt szemeknek egyaránt.
Van-é halandó, ki nem
remeg, ki nem tisztel így,
ha hallja törvényem,
a Moira-adta, istenek
szerint is örököset? Ez az én
ajándék-részem, ősi, és
a tisztelet tőlem
nem marad el, noha földnek alatta
van, vak éjben, otthonom.

Athéna megjelenik

ATHÉNA
Nagymessziről hallottam esdő szózatot,
Szkamandrosz mellől; épp a földet vettem át,
mit nékem ott az akháj vezérek és nagyok,
a lándzsa-megszerezte zsákmány részeként
szenteltenek volt, mindörökre, teljesen,
hogy birtokolják Thészeusz sarjadékai:
onnan-jövök, nemlankadó lábbal, hamar,
szárnyak helyett zúgatva öblös pajzsomat,
erős csikókat fogva e szekér elé.
S új társaságot látva itt, a földemen,
zavarba nem jövök, csupán csodálkozom.
Kik vagytok itt ti? Mindetektől kérdezem,
a szobrom alján itt ülő vándortól is,
s titőletek, ti másra nem hasonlitók,
ilyent az istennők között az istenek
nem látnak, és halandó ember sincs ilyen.
De ócsárolni azt, ki nem vétett nekünk,
igazság és a törvény meg nem engedi.

KARVEZETŐ
Zeusz lánya, kurtán megtudod, hogy kik vagyunk:
az Éjszakának rémes sarjadékai,
Átok-leányok: ez nevünk a föld alatt.

ATHÉNA
Nemed tudom már, s hogy miként szólítanak.

KARVEZETŐ
S hogy a tisztségem mi, azt is tüstént megtudod.

ATHÉNA
Meghallgatom, ha fölvilágosít szavad.

KARVEZETŐ
Ki embert öl, mi űzzük el hazulról azt.

ATHÉNA
S a gyilkoló futása végét hol leli?

KARVEZETŐ
Hol már örömnek semmiképpen nincs helye.

ATHÉNA
Ilyen futásra hajtod ezt a férfit is?

KARVEZETŐ
Igen, mert készakarva anyját ölte meg.

ATHÉNA
Tán kényszerűen s más haragját rettegőn.

KARVEZETŐ
Van oly sarkantyu, mely szülő-ölésre hajt?

ATHÉNA
Kettő perel, s csak egyik félnek volt szava.

KARVEZETŐ
Ő nem vesz esküvést, és adni sem kiván.

ATHÉNA
Jogosnak lenni nem kivánsz, csak hírleni.

KARVEZETŐ
Hogyan? Taníts meg: bölcsességed nem szegény.

ATHÉNA
Kimondom: esküvel se győz, ki jogtalan.

KARVEZETŐ
Kérdezd ki hát, s hozz jog szerint itéletet.

ATHÉNA
Ti rám bízzátok így a döntés végszavát?

KARVEZETŐ
Miért ne? Hisz, miként megillet, tisztelünk.

ATHÉNA
A sor terajtad; mit felelsz hát, idegen?
nevezd meg földed, nemzetséged és bajod,
s utána védd e vádbeszéd ellen magad.
Igazságodban hogyha bízol, s szobromat
vigyázva, tűzhelyemnél, úgy, mint Ixión,
szentelt könyörgő módra kérsz tőlem segélyt,
világos szókkal mindezekre válaszolj.

ORESZTÉSZ
Úrnőm, Athéna, én először elveszem
végső szavadba rejtett roppant gondodat:
tisztátalan már nem vagyok, s kezemre sem
tapad vér szennye, míg szobrodnál itt ülök.
Minderre nagy bizonyságot mondok neked:
véreskezűre törvény: hangtalan legyen,
amíg egy embertársa, kinek a tiszte ez,
szopósmalac vérével meg nem hinti őt.
E tisztulás rég részemül jutott nekem
a más lakában: vér s folyóvíz cseppjei;
vesd el tehát e gondot, arra kér szavam.
A nemzetségemet meg tüstént megtudod;
Argosz hazám, s nemzőapám jól ismered,
Agamemnón ő, a hős hajóhad-rendező
kivel romvárrá tetted Trója városát.
S ki csúfosan pusztult, mikor megérkezett
az otthonába: mert sötétszivű anyám
megölte, míg csalárd hálóval fedte el,
mi a fürdőben történt ölés tanúja volt.
És én megérkezvén, odáig számüzött,
megöltem azt, aki szült, tagadni nem fogom,
mert jó apám véréért ontottam ki vért.
De vélem együtt vétkes ebben Loxiász,
mert szívem űzve kínokat jósolt nekem,
ha ezt a gaztevőkkel én meg nem teszem.
S te most, jogos volt, vagy nem, ítéld meg magad:
jelölj akármíly sorsra, dícsérem szavad.

ATHÉNA
E súlyos ügyben földi bíró nem tehet
ítéletet, hiszem; de én se dönthetek
az ádáz-bosszu-szülte gyilkolás felett;
mert megtisztulva, illőn s ártalmatlanul
jöttél lakomba s kérted itt oltalmamat,
ki sem gyalázhat, városomba veszlek én.
De itt az ő joguk se félrevethető.
S a győzelem ha nem nekik jut részükül,
a mérges tajték, mely elméjükből zuhog,
mezőnkre tűrhetetlen dögvészt hoz hamar.
Így áll az ügy: ha tűröm, hogy maradjanak,
s ha messzeküldöm őket, egyként bajt szerez.
De hogyha már idáig érkezett a vád,
a gyilkosságnak esküdt-bíráit fogom
kiválogatni, s mindörökre szóljon ez.
Ti meg bizonyságot-tevőket hívjatok,
tanúkat, kiknek esküjétől nő a jog.
Én városom legjobbjait szemelve ki,
velük jövök meg, hogy lehessen dönteni,
mert mind igaz lesz s esküjét meg nem szegi.
(Jobbra eltávozik)

KAR
Új a törvény, s összedől
mindenünk, hogyha most
anya gyilkosának itt
érve győz, vétke győz:
akkor ez minden embert fölruház
könnyű kedvvel ölni már;
sok gyereke-ütötte seb, s nagy
keserü kín, mi sok szülőt
vár ezentúl biztosan.

Már haragra nem gyulunk,
leskelő mainaszok,
látva íly vad tetteket:
rajta hát, öljenek;
míg panaszt mond ez, annak nagy baját
hallja meg, mit szenvedett,
s végre, szünete már a bajnak
sose leszen, s bizonytalan
írt hiába mond szegény.
Már ne zúgja senkise,
míg csapás teríti le,
jajgatón e szózatot:
"Ó, te Jog,
s trónoló Erínüszek!"
Így zokog nem egy apa
s friss-sebű szülőanya,
sírva sorsán, hogyha majd
összedől a Jog laka.

Van, hogy jó a félelem,
hogy ne légyen féktelen
az ember-elme, üljön ott:
csak haszon,
s józanít a fájdalom:
van, ki hogyha nem hatol
félelem szivébe, bár
földi férfiú, akár
város, hogy becsül Jogot?

Rendezetlen életet,
zsarnok-adta kínt se vedd
példaként:
isten erőt a középnek ad
mindig: a két szélsőt tovavonja.
Illik erre szózatom:
bűnnek a gyermeke, tudd, a dölyf,
így igaz ez, míg a szivek
tisztaságának fia
várt s kegyes-arcu áldás.

Ezt fogadd meg legkivált:
féld a Diké zsámolyát;
meg ne tedd,
hogy haszonért gonoszul tipord
lábbal: a bűnhődés követ akkor,
vár a vég, mit érdemelsz;
tiszteletet szüleidnek adj
mindig is, és azt, ki betér
otthonodba, megbecsüld,
tisztelet annak is jár.

Kit kénytelenség nem űz reá, s igaz,
nem szalaszt el áldást,
a pusztulás őt le nem tapossa;
a vakmerőről kimondom: ő, aki
visz jogtiporva összerablott holmikat,
idővel majd behúzza vásznát,
hogyha vitorlarúdjait
tördeli szörnyü szélvész.

Kiált, de hangját se hallja senki, míg
küzd a forgatagban;
a fölhevültet kacagja isten,
a kérkedőt, mert hiába küzd most,
felszínre nem kerül, befonja nagy baja:
a boldogsága addig ér csak,
szirtjein ott a Jognak ím
megsiratatlan elvész.

ATHÉNA
(jobbról visszatér. Mögötte hírnök vezeti be
a bírákat. Leülnek. A kar körébük csoportosul.
Oresztész elébük áll)
Zengj hírt, te hírnök, és a népet csöndesítsd.
Süvöltsön égig itt a türrhén trombita,
melyet feszít az emberek lehellete,
hogy átható zenéjét hallják mindenek.
Amíg e bíráknak tanács egybegyűl,
hallgatni kell s megtudni, mit rendeltem el,
hát városom ma mindörökre tudja meg,
mint kell az emberek pörében dönteni.

Apollón megjelenik

KARVEZETŐ
Nagyúr, Apollón, légy saját körödben úr;
de itt, e pörrel hogy mi dolgod, válaszolj.

APOLLÓN
Tanúnak jöttem - mert szentelt szokás szerint
ez a férfi itt az én lakomban kérte volt
oltalmamat, s megtisztítója én vagyok -
és vádlott-társnak is, mert én okoztam azt,
hogy ő megölte anyját. Kezdd a tárgyalást,
s mint bölcsességed adja, döntsed el ezt a pört.

ATHÉNA
(az Erínüszekhez fordulva)
A szó tiétek, ím a pört meginditom:
a vádoló legyen, ki kezdi és kifejt
mindent előlről, s híven fölvilágosít.

KARVEZETŐ
Sokan vagyunk bár, vádbeszédünk kurta lesz.
S te sorra, mindenegy szavunkra válaszolj.
Először is felelj: megölted-é anyád.

ORESZTÉSZ
Megöltem: így van, ezt tagadni nem fogom.

KARVEZETŐ
Hármas-birokban egyszer, ím, levertelek.

ORESZTÉSZ
Még földre sem terültem, és te kérkedel.

KARVEZETŐ
S mi módon ölted őt meg, el kell mondanod.

ORESZTÉSZ
Halld hát: nyakára sújtott kardvonó kezem.

KARVEZETŐ
S ki bíztatott, kinek tanácsa vett reá?

ORESZTÉSZ
Ez isten jós-szavára tettem; ő tanúm.

KARVEZETŐ
A jós beszélt rá, hogy megöld szülőanyád?

ORESZTÉSZ
S e sorsomért még máig sem panaszkodom.

KARVEZETŐ
Ha most a döntés megragad, másképp beszélsz.

ORESZTÉSZ
Apám a sírból, bízom benne, megsegít.

KARVEZETŐ
Csak bízz a holtakban, szülődnek gyilkosa.

ORESZTÉSZ
Mert kétszeres bűn szennyét hordta bélyegül.

KARVEZETŐ
Hogyan? Világosítsd föl itt bíráidat.

ORESZTÉSZ
Megölte férjét, és apámat ölte meg.

KARVEZETŐ
Te élsz, de ő legyilkoltatva tiszta lett.

ORESZTÉSZ
Futásra, míg élt, mért nem űzted őt is így?

KARVEZETŐ
A férfival, ki ölt, nem volt a vére egy.

ORESZTÉSZ
És én viszont anyámmal vérrokon vagyok?

KARVEZETŐ
Nem táplált-é, te gyilkos, ő az öve alatt?
Anyádnak drága vérét megtagadni vágysz?

ORESZTÉSZ
Tanúskodj már, Apollón; és te fejtsd ki most:
hogy őt megöljem volt-e énnekem jogom?
Mert nem fogom tagadni, hogy megtettem ezt:
de, hogy te mit tartsz, vajjon joggal öltem-e,
vagy jogtalan, döntsd el, hadd adjam tudtukul.

APOLLÓN
Nyíltan kimondom: Pallasz nagy tanácsa, halld,
hogy joggal ölt; jós lévén, nem vagyok hazug:
jós-székemen nem mondtam én olyat soha,
se férfiú, sem asszony, sem város felől,
mit nem parancsolt isteneknek apja, Zeusz.
Igazságomról tudjátok meg, míly erős,
kövessétek tehát apámnak óhaját,
mert esküszó nincs, mely Zeusznál hatalmasabb.

KARVEZETŐ
Zeusz adta hát, szerinted, ezt a jóslatot,
hogy küldd Oresztészt: álljon apjáért bosszút,
s szülőanyját ne is tisztelje semmiképp?

APOLLÓN
Igen, mert más, ha férfiú hal, oly nemes,
kit tiszteltté Zeusz-adta kormánypálca tesz,
s hozzá - asszony kezétől s nem is Amazón
gyors, messzeszálló vesszejétől hullva el...
Nem, halld meg ezt, Athéna, és ti itt-ülők,
kik majd szavaztok és ez ügyben döntötök.
A háborúból visszatérő hőst, aki
csaknem mindenbe győzött, jól fogadta ő
[minthogyha csak szeretné; fürdőt készitett],
s midőn a kádból épp kilépett férje, egy
köpenyt borított rá, mint sátrat, és a dús
redők közé befonva mészárolta le.
Most hallottátok, hogy veszett a férfiú,
a mindenütt-magasztalt gályahad-vezér;
s a nő milyen volt - elmondtam, hogy ellene
gyúljon haragra mind, ki itt itélkezik.

KARVEZETŐ
Az apja vesztét, mondod, többre tartja Zeusz;
de éltes apját ő kötözte meg, Kronoszt.
Nem szól ez ellen az, mit itt beszélsz nekünk?
(A bírákhoz)
Kérlek, hogy erre mint tanúk, figyeljetek.

APOLLÓN
Ti isten-útált szörnyek gyűlölt fajzata!
bilincseket föloldhat ő, van gyógyszere
elég reá és sok megoldó eszköze:
de férfi vérét hogyha issza már a por,
ki egyszer elhullt, föl nem támad semmikor;
nem is teremtett erre még varázsigét
apám, pedig különben más mindent emel
s ledönt s kiforgat nem-lihegve, oly erős.

KARVEZETŐ
Most csak vigyázz, hogy fölmentetni mint tudod:
ki anyjának rokon vérét ontotta ki,
Argosz terén szülői házát lakja majd?
Miképen áldoz ott a nép oltárain?
A törzsi kézmosó-víz mint fogadja őt?

APOLLÓN
Megmondom ezt is, csak figyelj, s lásd, hogy helyes:
akit szülöttnek hívnak, annak anyja nem
szülője, csak dajkálja ő az új magot:
az adja, ki nemzi, s barátnő barátnak, ő
a sarjat őrzi, hogyha isten engedi.
S tekintsd e szómnak itt tanúságtételét:
apává lenni még anya nélkül is lehet:
itt áll a példa, Pallasz, nagy Zeusz magzata,
kit női méh sötétje nem táplált-nevelt,
de íly szép sarjat istennő se szül soha.
És én, Athéna, úgy, miként tőlem telik,
a néped és a városod naggyá teszem,
s azért is küldöm házad tűzhelyéhez ezt,
hogy majd tehozzád mindörökre hű legyen,
s hogy őt magát nyerd, úrnő, harci-társadul,
s az ő utódait, s hogy híven tartsa meg
e szent kötést ő s minden késő sarja is.

ATHÉNA
(az Erínüszekhez fordulva)
Rendeljem immár el, hogy ezek szavazzanak
igaz szivükből, mert elég volt már a szó?

KARVEZETŐ
Mi ellőttük minden nyilunkat; és csupán
azt várjuk itt, a versenyünk mint döntik el.

ATHÉNA
(Apollón és Oresztész felé fordulva)
Mit is tegyek hát, hogy ti meg ne szidjatok?

APOLLÓN
Mi elhangzott, mind hallottátok, most tehát
az esküt félve, szavazzatok, barátaim.

ATHÉNA
Halld, Attikának népe, hogy mit rendelek,
midőn először ítélsz vérontás felett.
Ezentúl is legyen meg Aigeusz népe közt
az ítélő bírák tanácsa mindig is
ez Arész Dombon, hol az Amazón-sereg
tábort ütött, mikor Thészeuszra bosszusan
kiszállt s a várral szembe várat épített,
ez új magastornyút tornyozta szembe föl,
s Arésznak áldozott, s e sziklát épp ezért
Arész Dombjának hívják - itt a tisztelet
s a véle testvér félelem megóvja majd
a vétkezéstől éj s nap a polgárokat,
ha ők maguk nem másítják törvényeim;
ha rút vizekkel és iszappal szennyezed
a tiszta forrást, nem lelsz benne már italt.
Fejetlenség ne légyen és ne szolgaság
tisztelt népem szemében, én így rendelem,
s a félelmet se vessétek ki teljesen:
ki jámbor ember, hogyha semmitől se fél?
A törvényt félve tiszteljétek, jámborul,
s e város üdve és e föld bástyája lesz
a számotokra, mint amilyen nincs senkinek,
szküthák között sem, sem Pelopsz vidékein.
E meg nem vesztegethető tanácsot itt,
e hajthatatlan tiszteset, mely szunnyadók
fölött örökkön éber őr, fölállitom.
Idáig terjesztettem én intelmemet
polgáraimnak mindörökre: keljetek,
bírák, föl immár, mind kövecskét fogjatok,
s az esküt félve, döntsetek. Ennyi volt szavam.

A bírák fölemelkednek, s az urnához járulnak

KARVEZETŐ
Súlyos jelenlétünket itt a földeden
ne vesd meg semmiképen, ezt tanácsolom.

APOLLÓN
És én is intlek: jós-szavam, Zeusz óhaját,
tisztelve féld s vigyázz, hogy meddővé ne tedd.

KARVEZETŐ
Nem tiszted az, hogy tisztelj véres vétkeket,
bizony nem oszthatsz többé tiszta jóslatot.

APOLLÓN
Ezek szerint tehát apám is tévedett,
midőn az első gyilkost védte, Ixiónt?

KARVEZETŐ
Te mondod; én, igazságot ha nem kapok,
e földet látogatni súlyosan fogom.

APOLLÓN
De nincs az új s a régi istenek között
egyetlen tisztelőd se; győzni én fogok.

KARVEZETŐ
A Moirákat Pherésznél így vetted reá,
hogy múlókat nemhervadókká váltsanak.

APOLLÓN
Jót tenni tán a tisztelővel nem jogos,
kivált olyankor, hogyha éppen ránk szorul?

KARVEZETŐ
Te ott a régi rendre törtél pusztitón,
az ősi istennőket borral szedve rá.

APOLLÓN
Te meg, mivelhogy nem lesz részed győzelem,
epét okádsz, de senkinek sem ártsz vele.

KARVEZETŐ
Ifju lovasként tiprasz rajtunk, véneken,
s így várom én a döntést, majd mikép esik,
s e várost hogy gyűlöljem-é, még nem tudom.

ATHÉNA
Enyém a tisztség legvégsőként döntenem,
s Oresztészért teszem le én is sors-kövem:
mert engem asszony nem szült, nékem nincs  anyám;
férfit dicsérek - bárha férjhez nem megyek -
egész szivemmel, mert csak apámé vagyok.
S bizony nem gondom így oly asszony végzete,
ki férjét, háza gazdáját gyilkolta le.
(Szavazatát az urnába veti)
Oresztész győz, legyen bár egyenlő a kő.
Az urnákból a köveket döntsétek ki már
hamar, ti, birák, kikre íly tiszt gondja vár.

ORESZTÉSZ
Fénylő Apollón! Merre dől el itt a harc?

KARVEZETŐ
Szülőanyám, sötét Éj! látod ezt a pert?

ORESZTÉSZ
Hurok szorít, vagy láthatom, Nap, fényedet?

KARVEZETŐ
Bukás a részünk, vagy tovább is tisztelet?

APOLLÓN
A sors köveit csak számláljátok pontosan,
s különhelyezve, csöpp hibát se ejtsetek:
ha egy hiányzik, szörnyü bajt szül, szörnyü kínt,
s ha megvan egy, az összedőlt ház áll megint.

A bírák átadják Athénának táblácskáikat

ATHÉNA
A férfiú a vér vétkétől mentesült:
a sors-kövecskék itt meg ott egy-számuak.

ORESZTÉSZ
Ó, Pallasz, úrnő, házam megmentője, te!
Hazám földjétől is meg voltam fosztva én,
s te visszavittél; s majd egy hellén hirdeti:
"E férfi újra argoszi lett, és apja dús
kincsei közt lakik, mert Pallasz s Loxiász
kegyelte őt" - s a teljesítő harmadik,
Megváltó Zeusz, ki szánta meggyilkolt apám,
s megvált, mert látja jól anyám ügyészeit.
És én e földnek és népednek, íme, most
minden korokra szóló esküvést teszek,
midőn az otthonomba visszaindulok:
hogy férfiú, ki kormányozza földemet,
egyszer se hozzon harci-lándzsát ellened:
különben én, ki akkor már sírban leszek,
rájuk, kik általhágják ezt az eskümet,
kivédhetetlen szörnyeteg csapást hozok,
s riadt utat s baljósjelű ösvényeket
adok nekik, hogy megbánják a tettüket.
De hogyha, eskütartva, Pallasz városát
szövetséges gerellyel egyre tisztelik,
irántuk akkor méginkább kegyes leszek.
Élj boldogul, Pallasz, s e város népe is,
teperje földre minden ellenségeit,
s dárdája nyerjen mindig üdvöt és sikert.

(Eltávozik. Apollón már előbb eltűnt)

KAR
Ó, jaj, ti ifju istenek,
az ős rendet így
tiprók, kezemből birtokom kitépitek:
de én szegény és megvetett, ma haragosan
cseppentem szívem
csupa, csupa mérgeit
itt e földre gyászomért;
mitől puszta lesz
ez a vidék - sömör
jő, lombletarló; gyereke sem lehet - Diké! -
mezeiteken ugyan
kinek sem, emberpusztitó métely tenyész.
Jaj, szégyen! mi légyen?
E város csak érezze szörnyen:
iszonyatosan gyötör e csapás,
ti búsak, ti Éj
lányai, megvetettek.

ATHÉNA
Hallgassatok rám, és tovább ne nyögjetek:
nem győztek itt le benneteket, de így igaz:
egyenlő-számu volt a szó, szégyen nem ért:
de Zeusztól tündöklő tanú-szó ért ide,
mert az, ki jós-tanácsot osztott, mondta ki,
hogy tettéért Oresztészt kár nem érheti.
S földemre hányjátok ti súlyos mérgetek?
Szánjátok, és ne szórja meddővé tevő
vad mérgetek cseppjét reá az indulat,
mely magvainkat marva szétrágná vadul.
Mert szentül ígérek tinektek székhelyet
s e föld ölében jogszerinti szent lakot,
s ti fényestrónu tűzhelyek mellett ülők
lesztek, s a város népe tisztel szerfölött.

KAR
Ó, jaj, ti ifju istenek,
az ős rendet így
tiprók, kezemből birtokom kitépitek:
de én szegény és megvetett, ma haragosan
cseppentem szivem
csupa, csupa mérgeit
itt e földre gyászomért;
mitől puszta lesz
ez a vidék - sömör
jő, lombletarló; gyereke sem lehet - Diké! -
mezeiteken ugyan
kinek sem, emberpusztitó métely tenyész.
Jaj, szégyen! mi légyen?
E város csak érezze szörnyen:
iszonyatosan gyötör e csapás,
ti búsak, ti Éj
lányai, megvetettek.

ATHÉNA
Nem vet meg senki - túl nagy dühvel az emberek
földjét, ti istennők, ne rontsátok meg így.
Én is bízom Zeuszban, mást kell-e mondanom?
s az istenek közül pusztán csak én tudom
kulcsát a háznak, melyben őrzi mennykövét.
De arra semmi szükség: hallgass rám, s badar
nyelv szózatát ne ejtsd ki, mely a földemen
csak oly gyümölcsöt hoz, mi bajra bajt fakaszt.
Altasd el éjhullámu vad keservedet,
mint tiszteletben-élő s vélem egy-lakú:
és mind a zsenge, tágterű vidékemen,
s a gyermekért s a nászért minden áldozat,
tiéd örökkön, s áldod immár szózatom.

KAR
Hogy e csapás, iszony ért!
hogy odalent legyen a lakom, ős-bölcsnek!
s ki se becsül; mocskot, ó!
de mérget lehel
szivem, s csupa dühöt;
jaj, jaj, szörnyű!
Míly keserü a kín, szívemben a harag
míly mély? Halld meg anyám, Éj:
tiszteletem, mely ősrégi, lásd, álnokul
dúlta ma szét az istenek csúf csele.

ATHÉNA
Idősebb vagy, hát megbocsátom mérgedet;
de bárha nálam sokkal bölcsebb is lehetsz,
Zeusz énnekem sem osztott satnya szellemet;
s ti hogyha innen más vidékre mentek el,
még visszavágytok erre, megjövendölöm.
Időnk folyása nagy dicsőséget szerez
polgáraimnak; és te szentelt székedet
Erekhtheusz háza mellett hogyha megkapod,
áldoz neked majd férfiak meg nők kara,
amíly sokat más néptől úgyse nyersz soha.
S az én szentelt vidékeimre csak ne vess
véres fenőkövet, mely ifjaink szivét
megrontva, őrülésre visz bor nélkül is,
és föl ne forrald, mint kakas-szivek dühét,
Arészt az én polgáraim lelkében is,
hogy törzs a törzset ölje s így legyen merész.
A háború, mely eljöhet, külső legyen,
és benne akkor nagy dicsőségvágy leszen.
Kakas-csatát az udvaromban tiltok én.
Ilyesmit kaphatsz tőlem, hogyha óhajod;
s jótettedért jót nyerve, tiszteletben élsz
ez istenek-szerette földön, földemen.

KAR
Hogy e csapás, iszony ért!
hogy odalent legyen a lakom, ős-bölcsnek!
s ki se becsül; mocskot, ó!
de mérget lehel
szivem, s csupa dühöt;
jaj, jaj, szörnyű!
Míly keserü a kín, szívemben a harag
míly mély? Halld meg anyám, Éj:
tiszteletem, mely ősrégi, lásd, álnokul
dúlta ma szét az istenek csúf csele.

ATHÉNA
Nem lankadok, ha néked jót javallhatok;
még azt se mondd, hogy én az ifjabb és az én
várbéli népem, ősi istent, nem becsült,
s e földről tiszteletlen űzött messzire.
De hogyha Peithó szép hatalma szent neked,
nyelvemnek édes bája és varázsszava,
akkor maradsz; de hogyha ez nem óhajod,
nem volna jogszerinti, hogy haragra gyúlj
a város ellen és a népre bajt zudíts;
hisz rajtad áll, hogy földem társ-úrnője légy
szent jog szerint és mindörökre tisztesen.

KARVEZETŐ
Úrnő, Athéna, székhelyül mit adsz nekem?

ATHÉNA
Ahol se kín, se baj nem ér; fogadd csak el.

KARVEZETŐ
S ha elfogadtam, mondd, mi lesz a tisztelet?

ATHÉNA
Hogy egyetlen ház sem virulhat nélküled.

KARVEZETŐ
Ilyen hatalmat adsz tehát önként nekem?

ATHÉNA
Ki téged tisztel, azt segítjük majd mi is.

KARVEZETŐ
S hogy mindörökre így leszen, kezeskedel?

ATHÉNA
Amit nem teljesítek, ígérnem se kell.

KARVEZETŐ
Varázsszavadra, érzem, csillapul dühöm.

ATHÉNA
E föld ölében élve, így nyersz híveket.

KARVEZETŐ
E földre míly áldást daloljak, mondd ki hát.

ATHÉNA
Mely mocskos győzelemre nem tekint soha,
s a földről minden és a tenger harmata
s az égbolt és a szél fuvalma jót tegyen
és enyhe napsugárral járja földemet;
a föld termése, barmok dús ellései
mind lankadatlan gazdagítsák népemet,
s az emberi magzatokra üdvöt hozzatok;
de űzd csak el, ki áhitatlan gonosz:
én, mint az ültető kertész, azt kedvelem,
ha itt igaz sarj gaztól sértetlen virul.
Ez lesz a tiszted. Én pedig, ha nagyszerű
csatákra jön sor, el nem tűröm, hogy ne ezt
a várost ékesítse mindig győzelem.

KAR
Átveszem, Pallasz oldalán, lakom;
nem vetem meg városát,
mely mindenható Zeusznak s Arésznak
szinte vára, lakhelye,
s védi minden isten
hellénföldi zsámolyát;
s én is érte esdem itt
jóslat-adva jámborul:
szerencse érje, jó haszon, s e földre már
sarjasszon dús áldást
fénysugárzó tiszta nap.

ATHÉNA
Kegyesen teszem én városomért ezt,
hogy most e hatalmas s haragos nagy
szellemeket jól telepítem ide:
mert hisz a részük, hogy az embernek
utait kijelölje rajuk. S ki nem
nyeri el jószándékuk, sohasem
tudhatja, csapás hogyan éri: mivel
mit az ősei vétettek, viszi őt
hozzájuk: a vész, néma dühével,
   a dicsekvőt porba alázza.

KAR
Fákat itt szél ne verjen, vészhozó;
ezt kivánom, ez kegyem;
hőség, mely rügyet s csirákat öl, ne
hágjon át határain,
és gyümölcstelen kór
gyászosan ne lepje meg;
és a föld a nyájakat
s csöpp iker-bárányokat
nevelje föl s időre: és a gazdagon
kincses föld a szellemek
víg kegyét becsülje meg.

ATHÉNA
Városom őrei, halljátok-e, míly
szépeket ád most? Dehiszen teheti
büszke Erínüsz, ki a földbelakók
s elnemenyészők közepett tisztelt;
bizony ők teszik azt, hogy az embernek
sorsa milyen lesz, hogy dalt kap-e, vagy
   csak a könnyektől vakon élhet.

KAR
Ifjakat pusztitó
sorsot messzeűz szavam;
s a gyönyörü leányokat
jőjjetek áldani násszal, erős hatalomban
uralgó Moirák,
mert az anyánk egy, ti
tiszta-itéletüek,
mind a lakok lakozói,
minden időben igaz s jó
társaságul eljövők,
fennkölt istenek ti mind fölött.

ATHÉNA
Örülök, mert íly jót s szépeket adsz
mezeimnek. Ezért Peithó szemeit
áldom, amért ő ajakam s nyelvem
jól segitette, s meggyőztem e vad
tagadókat is így; és diadalt nyert
Szózaton-őr Zeusz, s él sikerünk
   vetekedve ha jóra törekszünk.

KAR
És a jólnemlakó
csúnya vész, a pártviszály
itt ne zúgjon, esdem én;
itthoni vért, feketét, ne igyon föl a por, hogy
ne kérjen majdan
megtorolón polgár-
vért: s le ne dőljön a vár;
kapjanak, adjanak is jót
kölcsönösen szeretetben,
s egyet is gyűlöljenek:
mert ez annyi földi bajra ír.

ATHÉNA
Lám, ugye leltünk, mert jót akarunk,
szelid ösvényt itt? E rémületes
arculatokból igaz üdv kerül e
városi népnek; jóakaróitok
jóakarattal ha ti tisztelitek
mindig erősen, áll ez a város,
   és ez a föld, s jó s igaz is lesz.

KAR
Éljetek, éljetek
gazdagon és örömben,
üdv, athéni nép, neked,
Zeuszhoz íly közel ki élsz,
s szűzi lánya így szeret,
és időben bölcs lehetsz;
Pallasz szárnya kit megóv,
Pallasz apja tiszteli.

ATHÉNA
Nektek is üdv. Én legelől megyek és
- így kell - mutatom lakotok, nektek,
szép fáklyavilágnál, követők közt:
nosza jöjjetek és áldozatok szent
sokasága között, ide a földnek
mélyébe hatolva, a városomat
   áldjátok igaz diadallal;
s városvédők, ti vezessétek,
ti, ős Kranaosz sarjai, őket:
és jóakarók
   akaratja vezesse a várost.

KAR
Éljetek, éljetek,
újra meg újra mondom,
mind e város népei,
istenségek s emberek,
Pallasz városát lakók,
és az itt-lakásomat
tisztelők, ti: sorscsapás
már panaszra nem fakaszt.

ATHÉNA
Dícsérem ezt az áldást, mit szád énekel,
s most fáklyafénynél én magam kisérlek el
a földalatti mély üregbe, és velem
vonulnak szolgálóim is, kik szobromat
itt híven őrzik. Szemefénye az egész
thészeuszi földnek is jön, hírneves hada
fiúknak, és az ifju és agg nők raja
..........................................................
bíborbamártott szép ruhákban jőve hát,
s tisztelve őket, gyúljon már a fáklyafény,
hogy jót akarjon társaságuk mindig is,
bátor fiakkal boldogítsa ezt a hont.

KÍSÉRŐK KARA
Térjetek itt ez uton, ti nagyok, dics-
vágyók. Éjszaka sarjtalan
sarjai vélünk
s néma légyen a tisztelet -

mélyen a föld zugolyába alá, hogy
ott ősrégi nagy áldozat
dísze fogadjon:
s néma légyen a tisztelet.

Tiszteltek. Kegyesek, mi vidékünk
jóakarói, fáklyavilágnak
örvendően, előre tehát!
S rivalogjon a tánc meg az ének!

Nektek szent lakotokban örökké
áldoz a Pallasz népe; s a Látó
Zeusz meg a Moira is egyet akar.
S rivalogjon a tánc meg az ének!