TARTALOMJEGYZÉK

KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   •   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19  

 


II. KÖNYV     4. FEJEZET

Ilyen apró-cseprő családi ügyekkel telt el a csatakos, néha hideg január és február, vajmi kevés változatossággal a merytoni sétákon kívül. Márciusban volt esedékes Elizabeth hunsfordi látogatása. Eleinte nemigen vette komolyan a meghívást, de csakhamar rájött, hogy Charlotte számít rá, s lassanként maga is nagyobb örömmel és bizonyossággal gondolt az utazásra. A távollét fokozta vágyódását Charlotte után, és tompította Collins iránt érzett utálatát. A terv újdonságot ígért, s mivel ilyen anyával és hozzá nem illő fiatalabb testvérekkel az otthoni légkör nem volt kifogástalan, egy kis változás magában véve is jót ígért. Amellett alkalma nyílik majd arra is, hogy elnézzen Jane-hez, egyszóval amint a kitűzött idő közeledett, Elizának csalódást okozott volna bárminő halogatás. De minden simán ment, s végül a látogatás Charlotte eredeti terve szerint rendeződött el. Megbeszélték, hogy Elizabeth elkíséri Hunsfordba Sir Williamet és második legidősebb lányát. Az útiterv idővel úgy módosult, hogy Londonban töltenek egy éjszakát, és ezzel tervük tökéletesebb nem is lehetett.

Egyedül azt sajnálta Eliza, hogy otthon kell hagynia apját, akinek bizonyára hiányozni fog. Mikor búcsúzásra került a sor, Mr. Bennet nem szívesen engedte el, megkérte, hogy írjon neki, sőt majdnem megígérte, hogy válaszol is a levelére.

A búcsúzás közte és Wickham között a szívélyes barátság jegyében folyt le, sőt Wickham modora melegebb volt a barátinál. Bár jelenleg hozományra vadászott, nem tudta elfeledni, hogy Elizabeth volt az első, aki felkeltette és kiérdemelte érdeklődését; az első, aki meghallgatta és megsajnálta; az első, akiért szíve lángolt; s ahogyan búcsút vett Elizától, minden jót kívánva, figyelmeztette őt, mit várhat Lady Catherine de Bourghtól, és azt a reményét fejezte ki, hogy a ladyről, mint bárki másról, mindig egyezni fog véleményük - mindebben volt valami szerető gondosság, meleg érdeklődés, ami Elizabeth érzése szerint örökre őszintén összekapcsolja őket. Abban a szent hitben vált el tőle, hogy akár megnősül Wickham, akár nem, az ő szemében mindig mintaképe lesz a kellemes, szeretetre méltó embernek.

Másnapi útitársai nem voltak alkalmasak arra, hogy ezt a kedvező véleményét megingassák. Sir William Lucas és a leánya, Maria - jó kedélyű teremtés, de éppolyan üresfejű, mint az apja -, semmi olyat nem mondtak, amire érdemes lett volna figyelni, s Elizabeth körülbelül annyi élvezettel hallgatta őket, mint a postakocsi dörgését. Az ostobaság mulattatta, de útitársait már túlságosan régóta ismerte. Sir William semmi új csodát nem tudott neki mesélni az udvarnál történt bemutatásáról és lovagi rangjáról, s udvariaskodása éppúgy elavult, mint értesülései.

Az út mindössze huszonnégy mérföld volt, s ők oly korán indultak el, hogy délben már megérkeztek a Gracechurch Streetre. Jane a szalon ablakából leste érkezésüket, amint a Gardiner ház elé hajtottak, s mikor beléptek az előszobába, ott üdvözölte őket. Elizabeth figyelmesen tekintett nővére arcára, és örömmel látta, hogy éppoly szép és egészséges, mint valaha. A lépcsőn egy sereg kisfiú és kislány nyüzsgött, akik repesve várták unokanővérük megjelenését, s ezért nem maradtak benn a szalonban; de mivel már egy éve nem látták, félénkségükben nem mertek lejjebb menni. Mindenki sugárzott az örömtől és a kedvességtől. A nap nagyon kellemesen telt el, ebéd előtt a bevásárlás izgalmaival, este pedig színházzal.

Elizabeth úgy intézte, hogy nagynénje mellett üljön. Először Jane iránt érdeklődött, s aprólékos kérdezősködésére inkább szomorúan, mint meglepetve hallotta, hogy nővére igyekszik ugyan megőrizni jókedvét, de időnként erőt vesz rajta a csüggedés. Megvolt azonban a remény, hogy ez az időnkénti levertsége nem lesz tartós. Mrs. Gardiner beszámolt Miss Bingley látogatásáról is, elmondta, hogy több ízben beszélgetett erről unokahúgával, s úgy látja, Jane valóban megszakította vele az ismeretséget.

Mrs. Gardiner ezután tréfásan célzott Wickham elpártolására, és gratulált Elizának, hogy ilyen jó arcot vág hozzá.

- De mondd, Elizabeth - tette hozzá -, miféle lány az a Miss King? Nem szívesen hallanám, hogy barátunk anyagias és pénzsóvár.

- De kedves néni, mi a különbség az anyagiasság és a józan ész között a házassági ügyekben? Hol végződik a megfontolás, és hol kezdődik a kapzsiság? Karácsonykor még félt attól, hogy Wickham engem vesz el, s ezt meggondolatlanságnak nevezte; most pedig ki akarja sütni róla, hogy pénzsóvár, mert olyan lánynak udvarol, akinek tízezer fonton kívül egyebe sincs.

- Csak azt mondd meg, hogy Miss King milyen lány, s én már tudom, mit gondoljak.

- Az hiszem, nagyon rendes, derék lány. Semmi rosszat nem mondhatok róla.

- De Wickham rá se nézett, amíg nem örökölte ezt a vagyont nagyapjától.

- Nem. Miért is nézett volna rá? Ha az én kezemre nem pályázhatott, csak azért, mert nincs pénzem, miért udvarolt volna olyan lánynak, aki nem érdekelte, s aki éppen olyan szegény volt, mint én?

- De mégis a finom érzés hiányára vall, hogy a haláleset után rögtön ostromolni kezdte Miss Kinget.

- A szorult helyzetben levő embernek nincs ideje illemtudó formaságokra, amelyeket mások megtartanak. Ha Miss Kingnek nincs ez ellen kifogása, miért lenne nekünk?

- A lány beleegyezése nem menti a férfit. Ez csak azt mutatja, hogy a lánynál sincs valami rendben, az esze vagy a szíve körül.

- Hát jó - kiáltotta Elizabeth -, legyen a néninek igaza! Mondjuk, hogy Wickham hozományvadász, Miss King pedig ostoba liba.

- Nem, Lizzy, ezt nem akarom feltételezni. Tudod, nem szívesen gondolok rosszat egy fiatalemberről, aki oly sokáig élt Derbyshire-ben.

- Ó, ha csak erről van szó, én nem sokra tartom a derbyshire-i fiatalembereket, és azok a bizalmas barátaik sem sokkal különbek, akik Hertfordshire-ben laknak. Torkig vagyok valamennyiükkel. Hála az égnek, holnap olyan helyre utazom, ahol a ház urának egyetlen kellemes tulajdonsága sincs, sem jó modorral, sem okossággal nem dicsekedhetik. Végeredményben csak ostoba emberekkel érdemes barátkozni.

- Vigyázz, Lizzy, ezekből a szavakból nagyon kiérződik a csalódottság.

Elizát még a színdarab vége előtt váratlan öröm érte, mert nagynénje meghívta, kísérje el őt és férjét nyárra tervezett utazásukon.

- Még nem határoztuk el végleg, milyen messzire utazunk - mondta Mrs. Gardiner -, de talán eljutunk a tóvidékig.

Jobb útitervet nem is említhetett volna Elizának, aki készségesen és hálával fogadta el a meghívást.

- Kedves, jó nénim - kiáltott fel elragadtatva -, milyen öröm, milyen boldogság! Új erőt, új életet önt belém. Félre minden csalódás és búbánat! Mit búsuljak az embereken, ha ott vannak a sziklák, a hegyek! Ó, milyen gyönyörű órákat töltünk majd köztük! S ha visszatérünk, nem leszünk úgy, mint sok utazó, aki semmiről sem tud pontosan beszámolni. Mi majd tudjuk, hol voltunk, emlékezünk mindenre, amit láttunk. A tavak, hegyek és folyók nem zavarodnak össze képzeletünkben, s ha le akarunk írni valamely tájat, nem kezdünk bevezetőül azon civakodni, merre is fekszik. Kitörő lelkes dicséretünk nem lesz olyan kibírhatatlan, mint a legtöbb természetrajongóé.

 


KÖNYV:   I   •   III
FEJEZET:   1   2   3   •   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19