|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II •
Mr. Wickham oly tökéletesen meg volt elégedve ezzel a beszélgetéssel, hogy soha többé nem tért vissza a tárgyra - maga sem akart kínos helyzetbe kerülni, és kedves sógornőjét sem kívánta megharagítani. Elizabeth viszont örült, hogy azok után, amiket Wickhamnek mondott, a fiatalember nem háborgatta többé. Wickham és Lydia elutazásának napja hamarosan elérkezett, és Mrs. Bennet kénytelen volt beletörődni a válásba, noha tudta, hogy egy évnél előbb aligha látják viszont egymást, mert férje hallani sem akart arról, hogy mindnyájan ellátogassanak Newcastle-ba. - Ó, drága Lydiám! - kiáltotta Mrs. Bennet. - Mikor látlak újra? - Tudja a jó ég, mama. Talán csak két-három év múlva. - Írjál minél gyakrabban, szívem. - Majd igyekszem. De a mama is tudja; a férjes asszonynak nincs sok ideje a levélírásra. Inkább a nővéreim írjanak nekem, hiszen úgy sincs egyéb dolguk. Mr. Wickham sokkal melegebben búcsúzott, mint a felesége. Kicsípte magát, mosolygott, szépeket mondott mindenkinek. - Olyan szép fiú, hogy párját ritkítja - mondta Mrs. Bennet, mihelyt a fiatalok elmentek. - Csupa mosoly, csupa kényeskedés, mindnyájunknak udvarol. Roppant büszke vagyok rá. Nála különb vőt még Sir William Lucas sem tud felmutatni. Lydia elutazása napokig lehangolta Mrs. Bennetet. - Gyakran gondolok arra - mondta -, hogy nincs szomorúbb dolog a világon, mint ha el kell válnunk szeretteinktől. Az ember olyan elveszettnek érzi magát. - Látja, mama, így jár az, aki férjhez adja a lányát - mondta Elizabeth. - Annál jobban örülhet, hogy mi négyen még a nyakán ülünk. - Ne beszélj bolondokat! Lydia nem azért hagyott itt, mert férjhez ment, hanem csak azért, mert olyan messze van a férje ezrede. Ha közelebb volna az ezred, nem ment volna el ilyen hamar. De a csüggedt hangulat, amelybe ez az esemény sodorta, csakhamar megenyhült, s lelkét új remény hozta izgalomba a hírek nyomán, melyek a környéken elterjedtek. A netherfieldi kulcsárnő utasítást kapott, hogy hozzon mindent rendbe, mert a gazda egy-két nap múlva megérkezik, és néhány hétig vadászni fog a birtokán. Mrs. Bennetet ideges nyugtalanság fogta el. Jane-re nézett, felváltva mosolygott, és csóválgatta a fejét. - Hát így vagyunk, Mr. Bingley mégis lejön a birtokára, kedves néném! - (Mert Mrs. Philips hozta elsőnek a hírt.) - Nos, annál jobb. Nem mintha sokat törődnék az egésszel. Tudod, Mr. Bingley már nem létezik számunkra... én magam nem is akarom többé látni. De nem baj, hadd jöjjön Netherfieldbe, ha kedve tartja. És ki tudja, mi történhetik? De minket ez nem érdekel. Tudod, mi már régen megegyeztünk, hogy egy szót sem szólunk róla. De mondd csak, egészen bizonyos, hogy jön? - Arra mérget vehetsz - mondta a nénje -, mert Mrs. Nicholls Merytonban volt tegnap este. Láttam az ablakból, és rögtön utánamentem, mert meg akartam tudni, mi igaz az egészből: tőle hallottam, hogy szóról szóra igaz. Legkésőbb csütörtökön érkezik, de valószínűleg már szerdán. Mrs. Nicholls éppen a mészároshoz ment, húst akart rendelni szerdára, három pár kacsát is vett, szép, sütni való kacsákat. Mikor Jane meghallotta a hírt, nem tudott uralkodni magán, és elpirult. Hónapok óta ki sem ejtette Bingley nevét Elizabeth előtt, de most ezt mondta, mikor magukra maradtak: - Láttam, hogy rám nézel, Lizzy, amikor nagynénénk elújságolta a dolgot; azt is tudom, hogy zavarban voltam. De ne gondold, hogy ennek mélyebb oka van. Csak egy pillanatra jöttem zavarba, mert tudtam, hogy mindenki engem fog nézni. Hidd el, hogy a hír nem okoz nekem sem örömet, sem fájdalmat. Annak az egynek örülök, hogy egyedül jön, mert így ritkábban látjuk. Nem mintha magam miatt félnék, csak attól rettegek, milyen megjegyzéseket tesznek mások. Elizabeth nem tudta, mire vélje a dolgot. Ha nem találkozik Bingleyvel Derbyshire-ben, talán ő is elhitte volna róla, hogy csak a vadászat kedvéért jön a birtokára; így azonban az volt az érzése, hogy a fiatalember még mindig szerelmes Jane-be, s csak azt nem tudta eldönteni, vajon Bingley a barátja engedélyével jön-e Netherfieldbe, vagy pedig megemberelte magát, és nem kérte ki Darcy beleegyezését. "Mégiscsak keserves dolog - gondolta néha -, hogy ez a szegény ember ne is költözhessen a házába, amelyet pedig jog szerint kibérelt, anélkül, hogy ne adna okot mindenféle találgatásra! Én bizony békében hagyom!" Jane kijelentette ugyan, és őszintén hitte is, hogy Bingley jövetele nem érinti érzelmeit, Elizabeth mégis azt tapasztalta, hogy a kedélye megváltozott. Idegesebb volt és nyugtalanabb, mint amilyennek általában ismerte. A kérdés, amelyről szüleik oly hevesen vitatkoztak körülbelül egy évvel előbb, most újból napirendre került. - Nem is kell mondanom, drágám - kezdte Mrs. Bennet -, hogy azonnal fel kell keresnie Mr. Bingleyt, mihelyt megérkezik. - Szó sincs róla. Tavaly kényszerített engem, hogy menjek el hozzá látogatóba, s ennek fejében megígérte, hogy Bingley feleségül veszi egyik lányomat. De nem lett semmi az egészből, s most nem fogja velem megint a bolondját járatni. Mrs. Bennet próbálta megmagyarázni, hogy ez a figyelem minden szomszédra kötelező, ha Mr. Bingley visszatér Netherfieldbe. - Utálom az ilyen formaságokat - mondta Mr. Bennet. - Ha kedveli a társaságunkat, jöjjön el hozzánk, hiszen tudja, hol lakunk. Én bizony nem fecsérlem arra az időmet, hogy a szomszédaim után szaladgáljak, valahányszor elmennek meg visszajönnek. - No, annyit mondhatok, borzalmas sértés, ha nem keresi fel. De tegyen, amit akar, én már elhatároztam, hogy meghívom ebédre. Mrs. Longnak és Gouldingéknak úgyis tartozunk meghívással. Velük együtt tizenhárman lennénk, így hát éppen van még egy hely az ő számára az asztalnál. Mrs. Bennet vigaszt merített elhatározásából, s már nem is bánta annyira férje udvariatlanságát, noha bosszantotta az a gondolat, hogy a szomszédok emiatt hamarabb láthatják Bingleyt, mint ők. Mikor már közeledett az érkezés napja, Jane így szólt Elizához: - Kezdem sajnálni, hogy egyáltalán visszajön. Nem izgatna a dolog, teljes közömbösséggel tudnám viszontlátni, de azt már nem bírom, hogy mindenki folyton csak erről beszél. A mama jót akar, de ő nem tudja - senki sem tudhatja -, mennyi fájdalmat okoz szavaival. Boldog leszek, ha már véget ér ez a netherfieldi látogatás! - Szeretnék valami vigasztalót mondani - felelte Elizabeth -, de nem vagyok rá képes. Ezt neked is érezned kell. Még az az örömöm sincs, hogy türelmet prédikálhatnék egy szenvedőnek, hiszen te maga vagy a türelem. Mr. Bingley megérkezett. Mrs. Bennet a cselédek révén legkorábban értesült az eseményekről, de ez csak arra volt jó, hogy tovább izgult és idegeskedett, mint bárki más. Számlálgatta a napokat, mikor illik elküldeni a meghívót, mert nem volt semmi remény, hogy addig a színét is lássa. De megérkezése után harmadnap reggel egyszerre csak megpillantotta Bingleyt öltözőszobája ablakából, amint lóháton befordul a kapun, és egyenesen a ház felé tart. Mrs. Bennet rögtön az ablakhoz hívta leányait, hogy ők is osztozzanak örömében. Jane konokul ülve maradt az asztalnál, de Elizabeth, anyja kedvéért, odament az ablakhoz; kinézett, és látta, hogy Darcy is vele van, mire visszaült a nővére mellé. - Mama, egy másik férfi is jön vele - szólalt meg Kitty. - Kíváncsi vagyok, ki lehet? - Biztosan valami ismerőse, szívem... én bizony nem tudom. - Nini! - mondta Kitty - Hogy hasonlít ahhoz az emberhez, aki azelőtt is mindig vele volt... Mr. Hogyishívják... az a magas, kevély férfi. - Te jó isten! Csak nem Mr. Darcy!... Bizony ő az. Nos, Mr. Bingley barátait mindig szívesen látjuk, de azért meg kell mondanom, úgy utálom ezt az embert, hogy rá se tudok nézni. Jane meglepetve és aggódva pillantott Elizára. Alig hallott tőle valamit derbyshire-i találkozásukról, s csak azt érezte, milyen kínos helyzetben lehet a húga, aki a kimagyarázkodó levél óta most szinte először találkozik Darcyval. De mind a két nővér meglehetősen zavarban volt. Mindegyikük átérezte a másik helyzetét, s persze a magáét is; közben anyjuk beszélt, mint a vízfolyás, hogy ő utálja Darcyt, hogy csak azért lesz hozzá udvarias, mert Bingleynek a barátja - a két leány oda sem figyelt. De Elizának olyan okai is voltak a nyugtalanságra, amelyeket Jane nem is sejtett - Elizabeth még nem merte megmutatni neki Mrs. Gardiner levelét, nem mert neki beszámolni saját megváltozott érzéseiről. Jane szemében Darcy egyszerűen az a kérő volt, akit húga kikosarazott, mert jó tulajdonságait lebecsülte; Elizabeth viszont jobban értesült, és tudta, hogy Darcynak az egész család lekötelezettje jóságáért, s maga is éppoly érdeklődéssel várja, ha nem is oly gyöngéden, de legalább olyan ésszerű és jogos vonzalommal, mint Jane Bingleyt. Hogy Darcy eljött - eljött Netherfieldbe, Longbournba, megint önszántából keresi őt -, Elizabeth ezen majdnem annyira meglepődött, mint amikor először tapasztalta Derbyshire-ben, mennyire megváltozott a fiatalember viselkedése. Hol elsápadt, hol elpirult, s szeme megcsillant az örömtől, mikor arra gondolt, hogy Darcy érzelmeit és vágyait nem rendítette meg az idő. De még nem érezte biztosnak magát. "Lássuk előbb, hogyan fog viselkedni - mondta magában -, az majd elárulja, mit várhatok." Belemerült a kézimunkába, igyekezett megőrizni nyugalmát, s a szemét sem merte fölemelni, amíg végre győzött benne az aggódó kíváncsiság: nővére arcára pillantott, mikor már hallotta az inas közeledő lépteit. Jane kissé sápadtabb volt a megszokottnál, de nyugodtabb is, mint Elizabeth várta. Amikor a két férfi megjelent, Jane elpirult kissé, de azért eléggé fesztelenül fogadta őket, s tökéletes modorán nem látszott sem neheztelés, sem túlzott nyájasság. Elizabeth csak annyit mondott mindkettőjüknek, amennyit az udvariasság megkívánt, aztán a szokásosnál sokkal nagyobb buzgalommal visszaült a kézimunkához. Mindössze egy pillantást vetett Darcyra, aki komoly volt, mint mindig, s inkább hertfordshire-i viselkedésére emlékeztette a leányt, mint amikor Pemberleyben találkoztak. De meglehet, hogy Mrs. Bennet jelenlétében nem volt olyan felszabadult, mint Gardinerék előtt. Ez a feltevés kínos volt, de nem valószínűtlen. Bingleyt is csak egy pillanatra látta, de ez a rövid idő is elárulta a fiatalember örömét és zavarát. Mrs. Bennet olyan túlzott előzékenységgel fogadta, hogy két leánya valósággal elszégyellte magát, kiváltképpen ha a hűvös, szertartásosan udvarias biccentésre és szavakra gondoltak, melyekkel Darcyt üdvözölte. Mivel Elizabeth tudta, hogy Mrs. Bennet legkedvesebb leányát Darcy mentette meg a helyrehozhatatlan szégyentől, kétszeresen bántotta és rendkívül fájdalmasan érintette őt ez a tapintatlan megkülönböztetés. Darcy megkérdezte tőle, hogy van Mr. és Mrs. Gardiner. Elizabeth meglehetős zavarban válaszolt a kérdésére; s a fiatalember ezután már alig nyitotta ki a száját. Nem Elizabeth mellett ült, s talán ezért hallgatott - milyen másképp volt minden Derbyshire-ben! Ott a rokonokkal beszélgetett, ha őhozzá nem tudott szólni. Most percek teltek el, s még a hangját sem lehetett hallani. S ha Elizabeth néha engedett kíváncsiságának és Darcyra emelte tekintetét, azt kellett látnia, hogy a fiatalember éppoly gyakran nézi Jane-t, mint őt magát, gyakran pedig csak a földre mered. Világosan látszott rajta, hogy gondolataiba mélyed, és kevésbé igyekszik kedvében járni, mint amikor utoljára találkoztak. Elizabeth csalódott volt, és haragudott magára, hogy így érez. "Nem is várhattam egyebet! - mondta magában. - De akkor miért jött ide?" Mással nem is volt kedve beszélgetni, csak Darcyval, ehhez viszont hiányzott a bátorsága. Érdeklődött Miss Darcy hogyléte felől, de több szó nem hagyta el ajkát. - Milyen hosszú ideje, Mr. Bingley, hogy innen elment - kezdte Mrs. Bennet. A fiatalember rögtön ráhagyta, hogy úgy van. - Már attól féltem, hogy vissza sem jön többé. Azt rebesgették itt, hogy Szent Mihály napjára felmondja a bérletet, de remélem, ebből egy szó sem igaz. Amióta elutazott, mi minden történt itt a környéken! Miss Lucas férjhez ment, most szép otthona van. Én is férjhez adtam az egyik lányomat - bizonyára hallott róla, persze, hiszen bent volt az újságban, a Times és a Courier is hozta a hírt, bár nem úgy, ahogy kellett volna. Az újságban csak ez állt: "George Wickham úr házasságot kötött Miss Lydia Bennettel" - egy árva szó sem volt Lydia apjáról, a birtokról, ahol lakunk... egyszóval semmiről! Gardiner bátyám fogalmazta meg a hírt, nem is értem, hogyan csinálhatta ilyen ügyetlenül. Látta az újságban? Bingley azt felelte, hogy igen, és gratulált Mrs. Bennetnek. Elizabeth föl sem mert nézni, s így nem is láthatta, milyen arcot vág Darcy a dologhoz. - Bizony, nagy öröm, ha az ember férjhez adja a lányát - folytatta Mrs. Bennet -, de higgye el, Mr. Bingley, megszakad a szívem, hogy Lydia ilyen messze került tőlem. Newcastle-ba mentek... azt mondják, az messze fönt van északon, és a jó ég tudja, meddig maradnak ott. A vőmnek ott van az ezrede, mert biztosan hallotta, hogy otthagyta a nemzetőrséget, és most tényleges tiszt. Hála istennek, van még néhány jó barátja, bár nem annyi, amennyit megérdemel. Elizabeth tudta, hogy ez Darcynak szól, s úgy elfogta a szégyen, hogy alig bírt a helyén maradni. De legalább véget vetett szótlanságának, amit eddig semmi sem tudott megtörni. Megkérdezte Bingleytől, hosszabb időt szándékozik-e tölteni a birtokán. - Néhány hetet - felelte a fiatalember. - Ha a saját foglyait és fürjeit már mind lelőtte, Mr. Bingley - szólt közbe a mama -, akkor kérem, jöjjön át ide, és folytassa a vadászatot Mr. Bennet birtokán, ameddig jólesik. A férjem borzasztó boldog lesz, ha rendelkezésére állhat - ígérem, önnek fogja tartogatni a legszebb foglyokat. Elizabeth gyötrelmét még jobban fokozta ez a felesleges, tolakodó figyelmesség. Ha ugyanaz a kedvező kilátás nyílna is meg újból előttük, amelyben egy évvel előbb reménykedtek, megint bosszantó kudarcba fulladna minden. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy évekig tartó boldogság sem kárpótolhatná Jane-t vagy őt az ilyen kínos, megalázó percekért. "Egyetlen vágyam - mondta magában -, hogy soha többé ne találkozzam egyikükkel sem. Társaságuk nem nyújt olyan örömet, ami felérne ezzel a kínlódással. Egyiket sem akarom többé látni, soha az életben!" De a szenvedés, amelyért évekig tartó boldogság sem nyújthatna kárpótlást, csakhamar lényegesen enyhült, amikor Elizabeth látta, hogy nővére szépsége megint lángra lobbantja az egykori udvarló szerelmét. Bingley eleinte alig beszélt Jane-nel, de szinte percről percre többet foglalkozott vele. Éppolyan szépnek találta, mint előző évben, éppoly kedvesnek és közvetlennek, bár a leány most nem volt olyan beszédes. Jane azon igyekezett, hogy semmi változás ne lássék rajta, s ő maga őszintén azt hitte, hogy most sem beszél kevesebbet, mint máskor. De gondolatai annyira lekötötték, hogy maga sem tudta mindig, mikor hallgat. Amikor a vendégek felkeltek búcsúzni, Mrs. Bennet nem feledkezett meg a tervezett meghívásról, s mindkettőjükkel megígértette, hogy néhány nap múlva eljönnek Longbournba ebédre. - Ön úgyis tartozik nekünk egy látogatással, Mr. Bingley - tette hozzá -, mert amikor múlt télen elutazott Londonba, megígérte nekem, hogy eljön hozzánk egy családi ebédre, mihelyt visszatér. Látja, én nem felejtettem el, és meg kell mondanom, nagy csalódás volt számomra, hogy nem jött el, és nem tartotta be az ígéretét. Bingley kissé bárgyú képet vágott a szemrehányáshoz, s valamit motyogott, hogy sajnálja, de nem engedte az elfoglaltsága. Ezek után a két férfi elköszönt. Mrs. Bennetnek nagy kedve lett volna mindjárt ott fogni őket ebédre; mert nála mindig nagyon jó volt a konyha. Mégis úgy vélte, hogy legalább két fogás megillet egy olyan fiatalembert, akivel messzemenő tervei vannak, s hogy kevesebb nem elégítené ki a másik férfi étvágyát és büszkeségét, akinek tízezer font az évi jövedelme.
KÖNYV:
I
II • |
11. FEJEZET