|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II •
Elizabeth hamarosan visszanyerte játékos kedélyét, s megkérte Darcyt, mondja el, miért szeretett belé. - Hogyan kezdődött az egész? - kérdezte. - Azt értem, hogy minden simán ment, mihelyt egyszer elkezdte; de mi indíthatta el a dolgot? - Nem tudnám megnevezni az órát, a helyet, a pillantást, a szót, ami az egészet okozta. Olyan régen történt, és mire észrevettem, már benne voltam nyakig. - Emlékszem, a szépségemnek eleinte sikeresen ellenállt, ami pedig a modoromat illeti - önnel legalábbis mindig szinte udvariatlanul viselkedtem, s ha szóltam is, legtöbbször azért tettem, hogy megbántsam. Legyen most őszinte, a szemtelenségemért szeretett meg? - Nem, az élénk kedélyéért. - Nyugodtan nevezheti szemtelenségnek, nagyon keveset különbözött attól. A tény az, hogy ön megunta az udvariaskodást, a hódolatot, a tüntető figyelmet. Megcsömörlött az olyan nőktől, akiknek minden szavát, gondolatát és pillantását csak az diktálta, hogy önnek tessenek. Én felráztam önt, és érdekelni kezdtem, mert annyira más voltam, mint a többiek. Ha nem lenne valójában szeretetre méltó természete, akkor meggyűlölt volna modoromért; de bármennyire igyekezett is álcázni magát, érzésben mindig nemes volt és igazságos, s lelke mélyén megvetette azokat, akik olyan állhatatosan igyekeztek kedvében járni. Látja, ön helyett én adtam magyarázatot, és mindent tekintetbe véve, nem is látszik ez ésszerűtlennek. Hiszen annyi bizonyos, hogy nem tudott semmilyen jó tulajdonságomról - de erre senki sem gondol, amikor beleszeret valakibe. - Hát nem volt az jóság, hogy annyi szeretettel ápolta Jane-t, amikor betegen feküdt Netherfieldben? - Drága Jane! Ennél kevesebbet senki sem tehetett volna érte. De írja hát ezt is a javamra. Az én jó tulajdonságaim mind az ön védelme alatt állnak, túlozza őket úgy, ahogy jólesik; cserében megígérem, minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy vitatkozzam és civakodjam önnel. Mindjárt meg is kérdezem, miért határozta el magát oly nehezen, hogy végre nyilatkozzék? Miért volt annyira tartózkodó, amikor először eljött, és később is, mikor nálunk ebédelt? Miért viselkedett úgy, különösen az első látogatásnál, mintha egyáltalán nem törődne velem? - Mert maga komoly volt és hallgatag, s nem volt hozzám egyetlen bátorító szava. - Olyan zavarban voltam! - Én is. - Legalább akkor beszélt volna többet velem, mikor eljött ebédre. - Az beszél többet, aki kevesebbet érez. - Milyen baj, hogy önnél mindig készen áll az ésszerű válasz, s hogy én is hajlandó vagyok az ésszerűséget belátni! De kíváncsi vagyok, meddig halogatta volna, ha csak magán múlik. Mikor szólalt volna meg végre, ha én nem kérdezem? Elhatároztam, hogy megköszönöm, amit Lydiáért tett, s ez hatott - attól félek, túlságosan is; mert mi lesz az erkölcsi tanulsággal, ha boldogságunk a megszegett ígéretből fakad, hiszen nekem nem lett volna szabad szóba hoznom a kérdést. Nem jól van ez így! - Emiatt ne aggódjon, nincs semmi baj az erkölcsi tanulsággal. Lady Catherine indokolatlanul közbelépett, hogy elválasszon bennünket egymástól, s ezzel eloszlatta utolsó kételyeimet is. Mostani boldogságomat nem annak köszönhetem, hogy maga mindenáron hálálkodni akar nekem. Nem voltam már akkor olyan hangulatban, hogy további biztatásra várjak. Nagynéném szavai felkeltették bennem a reményt, s én elhatároztam, hogy azonnal tisztázok mindent. - Lady Catherine-nek ezek szerint végtelenül sokat köszönhetünk, s ennek ő bizonyára örülni fog, hiszen szeret hasznára lenni az embereknek. De mondja, miért jött Netherfieldbe? Csak azért, hogy átlovagoljon Longbournba, és itt kellemetlenül érezze magát? Vagy volt valami komolyabb szándéka is? - A valódi célom az volt, hogy magát lássam, és ha lehet, megtudjam, van-e remény, hogy valaha is elnyerjem szerelmét. Bevallott szándékom, vagy amit magamnak bevallottam, az volt, hogy meggyőződjem, szereti-e még a nővére Bingleyt, s ha igen, akkor mindent elmondjak barátomnak, ami azóta meg is történt. - Kíváncsi vagyok, lesz-e bátorsága közölni Lady Catherine-nel, hogy mi vár őreá. - Nem annyira a bátorság hiányzik, Elizabeth, inkább az idő. De ennek is meg kell lenni, s ha ad nekem egy lap papírt, rögtön megírom. - És ha nem kellene nekem is levelet írnom, maga mellé ülnék, és csodálnám, milyen szép egyenletesen ír, ahogy ezt egyszer egy másik fiatal hölgytől láttam. De nekem is van egy nagynéném, akit nem szabad tovább váratnom. Elizabeth eddig nem válaszolt Mrs. Gardiner hosszú levelére, mert nem akarta bevallani, mennyire túlbecsülik a bizalmas barátságot közte és Mr. Darcy között. De most olyan örvendetes hírt közölhetett velük, hogy szinte szégyellte, miért fosztotta meg nagybátyját és nénjét háromnapi boldogságtól. Rögtön tollat fogott, és ezt írta: Drága néném, már régen akartam írni, mert meg kellett volna köszönnöm hosszú, kedves levelét, amelyben kimerítő felvilágosítást adott mindenről; de az igazat megvallva, haragudtam egy kicsit, azért nem írtam. Többet képzeltek, mint amennyi akkor igaz volt. De most már gondolhat, amit akar - szárnyra bocsáthatja képzeletét, hadd csapongjon szabadon és merészen, amerre tetszik -, csak azt ne gondolja, hogy máris férjhez mentem, máskülönben sokat nem tévedhet. Kérem, írjon megint, minél hamarább, és dicsérje őt sokkal melegebben, mint előző levelében. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy nem vittek el a tóvidékre. Milyen ostoba voltam, hogy oda vágytam! És milyen pompás eszme, amit a pónilovakról ír! Minden áldott nap körül fogunk kocsikázni a parkban. Én vagyok a legboldogabb teremtés a világon. Talán mások is mondták ezt már előttem, de senki annyi joggal, mint én. Még Jane-nél is boldogabb vagyok - ő csak mosolyog, én nevetek. Mr. Darcy szíve egész melegével üdvözli a néniéket - már amennyit én neki meghagyok. Karácsonykor mindnyájukat várjuk Pemberleybe. Szerető húga stb. Darcy levele Lady Catherine-hez más hangnemben íródott, s mindkettőtől különbözött az, amelyet Mr. Bennet küldött Collinsnak, válaszul legutolsó levelére: Kedves Uram, kénytelen vagyok ismét szerencsekívánatait kérni. Elizabeth hamarosan feleségül megy Mr. Darcyhoz. Vigasztalja meg Lady Catherine-t, ahogy tudja. De az Ön helyében inkább az unokaöcs pár ját fognám. Ő többet adhat. Őszinte híve stb. Miss Bingley levele öccséhez, amelyben gratulált közelgő esküvőjéhez, csupa szeretet volt és csupa hamisság. Még Jane-nek is írt ez alkalomból, hogy kifejezze örömét, és elismételje összes régi baráti nyilatkozatait. Jane-t meghatotta ez a levél, de nem ámította el. Érezte ugyan, hogy Miss Bingleyben nem lehet bízni, mégis sokkal kedvesebb hangon válaszolt neki - s ezt jól tudta maga is -, mint ahogy jövendő sógornője megérdemelte volna. Miss Darcy levele viszont éppolyan őszinte örömet fejezett ki, mint az a levél, amelyben bátyja megírta neki, hogy feleségül veszi Elizát. Georgiana négy oldalon sem bírta kellőképpen elmondani, mennyire örül a házasságnak, és milyen komolyan óhajtja elnyerni sógornője szeretetét. Mielőtt Collins válaszolhatott volna Mr. Bennet levelére, és Charlotte gratulálhatott volna Elizának, arról értesült a longbourni család, hogy Collinsék személyesen megjelentek a Lucas-lakban. A hirtelen látogatás oka hamarosan kiderült. Lady Catherine-t annyira felbőszítette unokaöccse levele, hogy Charlotte, noha titokban örült a házasságnak, jobbnak látta menekülni, amíg a vihar elvonul. E pillanatban Elizabeth őszintén boldog volt, hogy viszontláthatja barátnőjét, bár a találkozások során néha arra kellett gondolnia, hogy drágán fizeti meg az élvezetet, amikor látta, hogy vőlegénye kénytelen elszenvedni Collins tüntető és hódolatteljes udvariaskodását. De Darcy ezt is bámulatos nyugalommal tűrte. Udvarias higgadtsággal hallgatta végig Sir William Lucast is, aki gratulált neki, hogy sikerült elrabolnia a vidék legértékesebb drágakövét, és azt a reményét fejezte ki, hogy gyakran fognak találkozni a királyi udvarban. S ha Darcy vállat is vont, ezt csak akkor tette, amikor Sir William már eltűnt a szeme elől. Mrs. Philips közönséges modora talán még inkább próbára tette a vőlegény türelmét. Bár Mrs. Philips, éppúgy, mint a húga, sokkal jobban félt Darcytól, semhogy olyan bizalmasan szóljon hozzá, mint Bingleyhez, akinek közvetlen természete bátorítólag hatott rá - de ha kinyitotta a száját, mindig valami közönséges megjegyzés jött ki rajta. A Darcy iránti tisztelet féket tett ugyan nyelvére, de nem művelhette ki természetét. Elizabeth minden lehetőt elkövetett, hogy a két asszony ne sokat alkalmatlankodjék vőlegényének; igyekezett lefoglalni őt magának, s csak azokat engedte a közelébe, akikkel Darcy minden bosszúság nélkül társaloghatott. S bár az ezzel járó kellemetlen érzés sokat elvett a mátkaság örömeiből, annál szebb reményeket tartogatott a jövő. Elizabeth gyönyörűséggel gondolt arra az időre, amikor megszabadulnak a számukra oly kevéssé kellemes társaságtól, és Pemberley kényelmes és előkelő családi körében telik majd az életük.
KÖNYV:
I
II • |
18. FEJEZET