TARTALOMJEGYZÉK

KÖNYV:   I    II   •  
FEJEZET:   1   2   3   4   •   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19  

 


III. KÖNYV     5. FEJEZET

Újra átgondoltam az egész ügyet, Elizabeth - mondta a nagybátyja, amint kihajtattak a városból -, és komoly megfontolás után most már én is inkább úgy ítélem meg, mint a nővéred. Nagyon valószínűtlennek látszik, hogy egy fiatalember ilyen tervet forraljon egy leány ellen, aki számíthat barátai védelmére, s aki éppen ezredesének vendége volt - ezért bízom benne, hogy minden jóra fordul. Wickham nem hihette, hogy Lydia rokonsága nem lép közbe; nem hihette, hogy újból az ezred szeme elé kerülhet, miután így megsértette Forster ezredest. Ez a kaland nem éri meg neki a kockázatot.

- Igazán így látja? - kiáltott Elizabeth, s egy pillanatra felderült az arca.

- Szavamra - mondta Mrs. Gardiner -, én is igazat kezdek adni nagybátyádnak. Ennyire lábbal tiporni minden illemet, becsületet, érdeket: miért vállalkozna erre? Nem tudom elhinni, hogy Wickham ilyen elvetemült. Mondd, Lizzy, hát te annyira csalódtál benne, hogy képesnek tartod ilyesmire?

- Arra talán nem, hogy saját érdekeivel ne törődjön, de arra igen, hogy ne törődjön semmi egyébbel. Bárcsak igazuk volna! De nem merem remélni. Ha így áll a dolog, miért nem utaztak Skóciába?

- Először is - felelte Mr. Gardiner - nincs semmi bizonyíték, hogy nem mentek Skóciába.

- De miért szálltak akkor át a postakocsiról bérkocsiba? És hogyan van az, hogy a Barnet felé vezető úton már nyomuk veszett?

- Jó, tegyük hát fel, hogy Londonban vannak. Ez könnyen meglehet, bár inkább azért, hogy ott elbújhassanak, nem valami alantas szándékból. Nem valószínű, hogy egyikük is úszna a pénzben, s talán az jutott eszükbe, hogy ha nem is olyan gyorsan, de mindenesetre olcsóbban esküdhetnek meg Londonban, mint Skóciában.

- De mire való ez a nagy titkolózás? Miért félnek attól, hogy rájuk találnak? És miért kell titokban megesküdniük? Ó, nem, nem, ez nem valószínű. Hiszen Jane leveléből látják, s legjobb barátja is meg van győződve arról, hogy esze ágában sincs elvenni Lydiát. Wickham sohasem fog olyan nőt feleségül venni, akinek nincs pénze - ezt nem is teheti meg. És mit nyújthat neki Lydia, milyen varázsa van a fiatalságán, üdeségén és jókedvén kívül, ami arra bírhatná Wickhamet, hogy lemondjon egy előnyös házasság minden kilátásáról? Ami azt illeti, hogy Wickham óvakodik egy becstelen szöktetéstől, mert ezzel meggyalázná magát a tisztikar előtt - erre nézve nem mondhatok ítéletet, mert nem tudom, milyen következményekkel szokott járni egy ilyen lépés. De a másik ellenvetésnek, attól tartok, alig van alapja. Lydiának nincs bátyja, aki közbeléphetne; apám közömbös viselkedése pedig, az, hogy soha cseppet sem törődött azzal, mi történik a családjában, azt a hitet keltheti Wickhamben, hogy ebben az ügyben éppoly keveset fog tenni, éppoly kevéssé fog törődni vele, mint a legtöbb apa.

- De te valóban azt hiszed, hogy Lydia a szerelmén kívül megfeledkezett mindenről, és házasság nélkül is hajlandó együtt élni vele?

- Botrányosnak látszik, és az is - felelte Elizabeth könnyes szemmel -, hogy ilyen kérdésben kétségbe lehessen vonni húgom erényét és tisztességét. De igazán nem tudom, mit mondjak. Talán igazságtalan vagyok Lydia iránt. De ő még nagyon fiatal; soha nem tanították arra, hogy komoly dolgokkal foglalkozzon, s az utolsó fél évben - nem, már egy álló esztendeje - egyébre sem gondolt, mint a szórakozásra és a páváskodásra. Hagyták, hogy tétlenül és léhán fecsérelje el az idejét, hogy teletömje a fejét mindennel, ami éppen az útjába került. Amióta Merytonba szállásolták az ezredet, csak a szerelem, az udvarlás, a tisztek jártak az eszében. Folyton erre gondolt, erről beszélt, és mindent elkövetett - hogyan is mondjam? -, hogy még fogékonyabbá tegye amúgy is élénk képzeletét. Azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy Wickham személyében és modorában oly nagy a varázs, hogy könnyen elszédíthet egy nőt.

- De látod, hogy Jane sem tartja gonosznak, és nem hiszi, hogy képes ilyen aljasságra - mondta a néni.

- Hát van ember, akit Jane gonosznak tart? Van-e ember, akármilyen is, akiről feltételezi, hogy képes az ilyen aljasságra, amíg rá nem bizonyítják? Pedig Jane éppolyan jól tudja, mint én, hogy Wickham milyen ember. Mindketten tudjuk róla, hogy erkölcstelen jellem, a szó legteljesebb értelmében, hogy nincs benne tisztesség és becsület, hogy éppolyan hamis és álnok, amilyen behízelgő modorú.

- És mindezt bizonyosan tudod? - kiáltott fel Mrs. Gardiner, aki égett a kíváncsiságtól, honnan szerezhette unokahúga az értesüléseit.

- Igen, tudom - felelte Elizabeth elpirulva. - Múltkor már elmondtam, milyen gyalázatosan viselkedett Mr. Darcyval szemben; Longbournban pedig legutóbb saját fülével hallotta a néni, hogyan nyilatkozott arról az emberről, aki csupa elnézés és bőkezűség volt iránta. És vannak egyéb körülmények is, amelyekről nem szabad, jobban mondva nem érdemes beszélnem; de elképesztő, mit hazudott összevissza az egész pemberleyi családról. Az ő szavai után szentül meg voltam róla győződve, hogy Miss Darcy gőgös, zárkózott, kellemetlen leány. Pedig tudta jól, hogy ennek az ellenkezője igaz. Tudnia kell, hogy kedves és szerény teremtés, amilyennek mi is láttuk.

- És Lydia nem tud erről semmit? Ha te meg Jane olyan pontosan vagytok értesülve, miért nem avattátok őt is be?

- Igen, ez a legszomorúbb az egészben. Mielőtt Kentben jártam, és több ízben találkoztam Mr. Darcyval és rokonával, Fitzwilliam ezredessel, magam sem tudtam az igazságot. Mikor pedig hazamentem, úgy volt, hogy az ezred egy-két hét múlva elvonul Merytonból. Mivel ez volt a helyzet, sem Jane, akinek mindent elmondtam, sem én nem tartottuk szükségesnek, hogy nyilvánosságra hozzuk, amit róla tudunk; mit használunk azzal, gondoltuk, ha leromboljuk a jó véleményt, amelyet a környéken mindenki táplált iránta? Sőt, amikor már megbeszélték, hogy Lydia Brightonba megy az ezredesékkel, nekem eszembe sem jutott, hogy felvilágosítsam Wickham jelleméről. Nem számítottam egy pillanatig sem arra, hogy Lydia áldozatul eshet Wickham álnokságának. Hogy ilyen következménye lehet a dolognak, higgyék el, erre álmomban sem gondoltam.

- Ezek szerint semmi okod nem volt azt hinni, hogy ők tetszettek egymásnak, amikor az egész társaság Brightonba ment?

- Semmi a világon. Egyikükön sem láttam a szerelem legcsekélyebb tünetét, pedig ha ilyesmit lehetett volna rajtuk észrevenni, a mi családunk bezzeg nem olyan, hogy szóba ne hozná. Amikor Wickham belépett az ezredbe, Lydiának persze mindjárt megtetszett - de így voltunk vele valamennyien. Két hónapon át minden lány érte bolondult Merytonban meg a környékén; de ő sohasem tüntette ki Lydiát különösebb érdeklődésével, s így a túlzott és féktelen rajongás rövid időszaka után Lydia vonzalma ellanyhult, s megint más tisztek lettek a kedvencei, akik figyelmesebben foglalkoztak vele.

Az érdekes kérdés meg-megújuló vitája során új aggályok, remények és feltevések nemigen merültek fel, mégis természetes, hogy az egész úton egyébről alig tudtak beszélni. Elizabeth szüntelenül erre gondolt. A leggyötrőbb fájdalom, az önvád fájdalma égett szívében, s pillanatokra sem talált nyugalmat vagy feledést.

Olyan gyorsan utaztak, amint csak lehetett, útközben csak egy éjszakára szálltak meg, s másnap délfelé már meg is érkeztek Longbournba. Elizának jólesett az a tudat, hogy nővérének nem kellett hosszas várakozástól szenvednie.

A Gardiner gyerekek felfigyeltek a postakocsira, s a ház lépcsőjéről lesték, mint fordul be a kertbe; s amikor a kocsi a kapu elé ért, boldog meglepetés sugárzott arcukról és egész lényükön: ujjongtak, ugrándoztak örömükben, s ez volt a szíves fogadtatás első, jóleső jele.

Elizabeth kiugrott a kocsiból, sietve megcsókolta mindegyik gyereket, s rohant a hallba; itt rögtön Jane-nel találkozott, aki futva jött le anyja szobájából.

A két testvér könnyes szemmel, melegen megölelte egymást, s Elizabeth tüstént megkérdezte, van-e hír a szökevényekről.

- Még nincs - felelte Jane. - De most, hogy drága nagybácsink itt van, remélem, minden rendbe jön.

- A papa Londonban van?

- Igen, kedden utazott, ezt meg is írtam neked.

- És gyakran kaptatok tőle hírt?

- Csak egyszer. Szerdán írt néhány sort, közölte, hogy szerencsésen megérkezett, és utasításokat adott nekem, amire én külön megkértem őt. Még csak annyit tett hozzá, hogy addig nem ír, amíg nincs valami fontos híre.

- És a mama? Hogyan van? Hogy vagytok mindnyájan?

- A mama, azt hiszem, elég jól van, bár lelkileg nagyon megviselte a dolog. Fent van a szobájában, nem mozdul ki, de nagyon fog örülni mindnyájatoknak. Mary és Kitty, hála istennek, egészen jól érzik magukat.

- De te... hogy vagy te? - kiáltotta Elizabeth. - Olyan sápadt vagy... Mennyi mindenen mehettél keresztül!

De Jane megnyugtatta húgát, hogy teljesen jól van. Beszélgetésüknek most vége szakadt, mert bejöttek Gardinerék is, akik eddig a gyerekekkel foglalkoztak. Jane odaszaladt nagybátyjához és nénjéhez, s hol mosolyogva, hol könnyek között hálálkodott nekik jövetelükért.

Amikor mindnyájan leültek a szalonban, a többiek is újra elkérdezték ugyanazt, amit Elizabeth már kérdezett, s hamarosan látták, hogy Jane semmi újat nem tud mondani. De vérmes reményei, melyeket jó szíve sugallt, még nem hagyták el; még mindig arra számított, hogy jóra fordul minden, hogy bármely reggel levél érkezhet Lydiától vagy édesapjuktól, mely beszámol arról, mit végeztek, s talán hírt ad az esküvőről is.

Néhány percnyi beszélgetés után valamennyien felmentek Mrs. Bennet szobájába, aki pontosan úgy fogadta őket, ahogy azt tőle várni lehetett: sírt és jajveszékelt, átkozta Wickhamet aljas viselkedéséért, elpanaszolta, hogy ő mit szenved, és milyen kegyetlenül bántak vele; szidott mindenkit, kivéve azt az egy személyt, aki rövidlátó majomszeretetével legfőbb oka volt Lydia minden ballépésének.

- Ha úgy van, ahogy én akarom - mondta -, és az egész család lemegy Brightonba, akkor ez sohasem történik meg; de nem volt senki, aki az én szegény, drága Lydiámra vigyázzon. Miért hagyták Forsterék felügyelet nélkül? Nagy hanyagság, mert nem olyan lány ő, hogy ilyesmit tegyen, ha törődnek vele. Mindig gondoltam, hogy ők nem azok az emberek, akikre rá lehet bízni Lydiát; de most is letorkoltak, mint mindig. Szegény, drága kislányom! És most Bennet is elment, és tudom, meg fog verekedni Wickhammel, bárhol akad is rá, az pedig megöli őt, és akkor mi lesz velünk? Még ki sem hűlt a sírban; Collinsék máris kikergetnek minket a házból, és ha te nem leszel jó hozzánk, bátyám, nem tudom, mi lesz belőlünk!

Mindnyájan tiltakoztak az ilyen szörnyű gondolatok ellen, s Mr. Gardiner, miután biztosította húgát és az egész családot szeretetéről, kijelentette, hogy már másnap Londonba akar utazni, és teljes erejével segítségére lesz Mr. Bennetnek, hogy felkutassák Lydiát.

- Ne gyötörd magad hiába - tette hozzá -, mert helyes ugyan, ha az ember elkészül a legrosszabbra, de bizonyosra mégsem szabad venni. Még egy hete sincs, hogy elutaztak Brightonból. Néhány nap múlva valószínűleg többet tudunk róluk, s amíg nem bizonyos, hogy nem esküdtek meg, és nincs is szándékukban megesküdni, ne tekintsük a dolgot reménytelennek. Mihelyt Londonba érek, felkeresem a sógoromat, elviszem hozzánk a Gracechurch Streetre, s ott megbeszéljük, mi a teendő.

- Ó, drága bátyám - felelte Mrs. Bennet -, én is éppen erre szerettelek volna megkérni. És most ígérd meg, hogy ha Londonba érsz, felkutatod őket, akárhol bujkálnak, és ha még nem esküdtek meg, ráveszed őket a házasságra. Ami a kelengyét illeti, arra ne várjanak, mondd meg Lydiának, annyi pénzt kap, amennyit akar, majd megveheti az esküvő után. És ami a legfőbb, ne engedd Mr. Bennetet párbajozni. Mondd el neki, milyen szörnyű állapotban vagyok - hogy halálra rémültem a nagy ijedségtől -, olyan remegéseim vannak, olyan szédüléseim, olyan oldalnyilallásom, fejfájásom meg szívdobogásom, hogy le se hunyom a szemem se éjjel, se nappal. És mondd meg az én drága Lydiámnak, hogy ne rendeljen magának ruhát, amíg velem nem beszélt, mert ő nem tudja, hol vannak a legjobb üzletek. Ó, kedves bátyám, milyen jó vagy hozzánk! Tudom, hogy mindent rendbe fogsz hozni!

Mr. Gardiner újból megígérte, hogy a legnagyobb buzgalommal fog eljárni az ügyben, de azért azt tanácsolta húgának, tanúsítson mérsékletet reményeiben éppúgy, mint félelmében. Addig beszélt a lelkére, amíg be nem hozták az ebédet; ekkor mindnyájan lementek, magára hagyva Mrs. Bennetet - most a házvezetőnőnek öntötte ki érzelmeit, aki a leányok távollétében gondozta.

Mrs. Bennet bátyja és sógornője meg voltak ugyan győződve, hogy semmi komoly ok nincsen a családtól való ilyen elzárkózásra, mégsem próbálták lebeszélni, mert tudták, hogy nem elég óvatos, és nem fog lakatot tenni a szájára a cselédek előtt, amikor felszolgálnak; jobbnak tartották hát, hogy a cselédségnek csak egy tagja értesüljön összes félelmeiről és aggályairól, mégpedig az, akiben legjobban megbízhattak.

Csakhamar Mary és Kitty is lejött az ebédlőbe - annyira el voltak foglalva, ki-ki a maga szobájában, hogy eddig nem is mutatkoztak. Egyik a könyveit hagyta ott, másik a pipereasztalt. Mindkettőjüknek elég nyugodt volt az arca; változás egyiken sem látszott, legfeljebb az, hogy Kitty a szokottnál kissé ingerlékenyebben beszélt, talán azért, mert elvesztette kedvenc testvérét, vagy mert cinkosságával magára haragította a családot. Mary viszont eléggé uralkodott magán, s miután asztalhoz ültek, kisvártatva komoly, elgondolkozó képpel súgta oda Elizának:

- Ez valóban szerencsétlen ügy, és valószínűleg még sok szóbeszédre ad alkalmat. A mi feladatunk, hogy gátat vessünk a rosszindulat árjának, és egymás szívébe csepegtessük a testvéri vigasz balzsamát.

Mikor látta nővérén, hogy nincs kedve válaszolni, még hozzátette:

- Bármilyen súlyos csapás ez Lydiára, mi azt a hasznos tanulságot meríthetjük belőle, hogy a női erény elvesztése végzetes - hogy egyetlen ballépés vég nélküli romlásba dönt - hogy a jó hír, amilyen ragyogó, olyan törékeny - s hogy a nő nem lehet eléggé óvatos a férfinem méltatlan képviselőivel szemben.

Elizabeth ámulva emelte rá tekintetét, de nyomott hangulatában nem tudta, mit feleljen. Mary viszont továbbra is azzal vigasztalódott, hogy effajta erkölcsi tanulságokat vont le a családot ért bajból.

Délután a két idősebb Bennet lány módot talált arra, hogy félórára egyedül lehessen, s Elizabeth rögtön felhasználta az alkalmat a kérdezősködésre, amelyre Jane hasonló készséggel felelt. Egy ideig együtt keseregtek az esemény rettenetes következményein - Elizabeth szinte biztosra vette ezeket, s Jane sem tartotta teljesen kizártnak -, majd tovább fűzve a beszélgetést, Elizabeth így folytatta:

- De most mondj el nekem mindent, amit még nem hallottam. Minden részletre kíváncsi vagyok. Mit mondott Forster ezredes? Nem sejtettek semmit a szökés pillanatáig? Hiszen bizonyára sülve-főve együtt látták őket!

- Forster ezredes megvallotta, hogy ő többször is gyanakodott szerelemre, különösen Lydia részéről, de semmi okot nem látott a nyugtalanságra. Szívből sajnálom őt, végtelenül figyelmes és jó volt hozzánk. Még nem is sejtette, hogy Lydiáék nem mentek Skóciába, máris ide készült, hogy rokonszenvéről biztosítson bennünket; mihelyt pedig felmerült ez a gyanú, késedelem nélkül hozzánk sietett.

- És Denny meg volt arról győződve, hogy Wickham nem akarja elvenni Lydiát? Tudta előre, hogy szökni készülnek? Forster ezredes beszélt Dennyvel?

- Igen, de az ezredes kérdéseire Denny azt felelte, hogy nem tudott semmit a tervükről, a saját véleményét pedig nem volt hajlandó megmondani. Nem ismételte meg azt a kijelentését, hogy megesküdni nem fognak - s ezért hajlandó vagyok azt remélni, hogy előbb talán félreértették szavait.

- És amíg Forster ezredes ide nem jött, persze egyiktek sem kételkedett abban, hogy valóban megesküdtek?

- Hogyan is juthatott volna ilyesmi az eszünkbe! Én magam kissé nyugtalankodtam, féltem, hogy Lydia nem lesz boldog ebben a házasságban, mert tudtam, hogy Wickham viselkedése nem mindig kifogástalan. A papa és a mama nem tudtak erről semmit, ők csak azt érezték milyen meggondolatlan ez a házasság. Kitty ekkor bevallotta - érthető diadallal, mert jobban volt értesülve mindnyájunknál -, hogy Lydia utolsó levelében előkészítette őt erre a lépésre. Úgy látszik, Kitty már hosszú hetek óta tudta, hogy szeretik egymást.

- De addig nem, amíg Brightonba nem utaztak?

- Azt hiszem, nem.

- És mit gondolsz, Forster ezredes is rossz véleménnyel van Wickhamről? Tudja róla, milyen ember?

- Be kell vallanom, nem nyilatkozott róla olyan kedvezően, mint azelőtt. Azt mondta, hogy meggondolatlan és tékozló. S amióta ez a szomorú esemény történt, úgy hírlik, hogy sok adósságot hagyott hátra Merytonban; de remélem, ez nem igaz.

- Ó, Jane, ha nem titkolózunk annyira, ha elmondjuk, amit tudunk róla, ez nem történt volna meg!

- Talán jobb lett volna - felelte Jane. - De kipellengérezni valakit régi hibái miatt, amikor nem tudjuk, hogyan érez és vélekedik mostan - ez nem látszott igazságosnak. Mi a legjobb szándékkal jártunk el.

- És mondd... Forster ezredes emlékezett a részletekre is, mit írt Lydia a feleségének?

- Elhozta magával a levelet, hogy mi is elolvassuk. Jane kivette táskájából, és átadta Elizának. Így hangzott:

Drága Harriet,

nevetni fogsz, ha megtudod, hova mentem, s nekem is nevetnem kell, hogy milyen meglepetés lesz holnap reggel, mikor hiába kerestek. Gretna Greenbe utazom, s ha el nem találod, hogy kivel, buta liba vagy, mert csak egy embert szeretek a világon, és az angyal. Nála nélkül soha nem tudnék boldog lenni, s ezért nem bánt a lelkiismeret, hogy megszököm. Ha nem akarod, ne is értesítsd a longbourniakat távozásomról, mert annál nagyobb lesz a meglepetés, ha majd én írok nekik, és így írom alá a nevemet: Lydia Wickham. Milyen pompás tréfa lesz! Alig bírok írni, úgy kell nevetnem. Kérlek, ments ki Pratt előtt, hogy nem válthatom be az ígéretem, és nem táncolhatok vele ma este. Mondd meg neki, remélem, megbocsát, ha majd megtud mindent, és azt is mondd meg, hogy legközelebb szívesen táncolok vele, amikor megint találkozunk egy bálon. A ruháimért majd elküldök, ha visszaérek Longbournba; de hálás volnék, ha szólnál Sallynek, hogy a hímzett muszlinruhámon nagy hasadás van, hozza rendbe, mielőtt becsomagolná. Isten veled. Forster ezredest sokszor üdvözlöm. Remélem, isztok a mi szerencsés utazásunkra.

Szerető barátnőd
Lydia Bennet

- Ó, ez a könnyelmű, meggondolatlan Lydia! - kiáltott fel Elizabeth, miután elolvasta a levelet. - Hogy írhat valaki ilyen pillanatban ilyen levelet! De legalább látszik ebből, hogy ő komolyan vette az utazás célját. Ha Wickham később másra is beszélte rá, Lydia eredeti szándéka nem volt szégyenletes. Szegény édesapám, milyen érzésekkel olvashatta!

- Soha nem láttam embert annyira lesújtva. Teljes tíz percig egy szót sem tudott szólni. A mama rögtön rosszul lett, és micsoda felfordulás volt az egész házban!

- Ó, Jane! - kiáltotta Elizabeth. - Ugye egyetlen cseléd sem volt nálunk, aki estére ne tudott volna mindent?

- Nem tudom... remélem, hogy volt. De ilyenkor nehéz az embernek vigyázni a szavaira. A mama idegrohamot kapott, s bár igyekeztem mindenben segítségére lenni, úgy érzem, nem tettem annyit, amennyit kellett volna. De megrémültem a várható következményektől, s ez szinte megbénította minden erőmet.

- Ápoltad őt, s ez nagyon megviselt téged. Nem vagy jó színben. Ó, bár melletted lehettem volna! Így minden gond és aggodalom terád szakadt.

- Mary és Kitty nagyon szépen viselkedtek... tudom, szívesen megosztottak volna velem minden fáradságot... de én nem tartottam ezt helyesnek. Kitty olyan vézna és gyönge, Mary pedig annyit tanul, hogy nem lehet megfosztani a pihenőidejétől. Philips néni átjött hozzánk kedden, a papa elutazása után, és itt maradt egészen csütörtökig. Sokat segített, és kissé megvigasztalt minket. Lady Lucas is nagyon jó volt hozzánk; szerda reggel átjött, hogy kifejezze részvétét, és felajánlotta, hogy akár ő, akár valamelyik leánya szívesen segít, ha szolgálatunkra lehet.

- Maradt volna inkább otthon! - kiáltotta Elizabeth. - A szándéka talán jó volt, de ilyen bajban az ember nem kíváncsi a szomszédokra. Segíteni nem tudnak, a részvétükből meg nem kérünk. Üljenek csak diadalt otthon, és legyenek boldogok!

Aztán az iránt érdeklődött, milyen lépéseket szándékozik tenni édesapja Londonban, hogy megtalálja leányát.

- Úgy tudom, Epsomba készült - felelte Jane -, ahol utoljára váltottak lovakat; itt beszélni akart a postakocsisokkal, hátha megtud tőlük valamit. A bérkocsi számát szeretné elsősorban kinyomozni, amelyen továbbmentek Claphamből. A kocsi Londonból vitt oda egy utast; s mivel a papa úgy gondolja, hogy eléggé feltűnő, ha egy férfi és egy nő átszáll egyik kocsiból a másikba, Claphamben fog érdeklődni. Ha valamiképpen ki tudná deríteni, melyik háznál tette le a kocsis londoni utasát, akkor ott tudakozódna, remélve, hogy talán ki tudja nyomozni a kocsi számát, és hogy hol van az állomása. Egyéb terveiről nem tudok, mert olyan sietve ment el, és annyira fel volt dúlva, hogy még ezt is alig bírtam belőle kivenni.

 


KÖNYV:   I    II   •  
FEJEZET:   1   2   3   4   •   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19