HATODIK NOVELLA

Mikor Neifile befejezte novelláját, mely igen tetszett a hölgyeknek; parancsolta a Királynő Pampineának, hogy mondja el a maga novelláját. Ki is tüstént felemelvén sugárzó arcát, ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, hatalmas a szerelem ereje, és nagy küzdelmekbe és roppant s nem is sejtett veszedelmekbe sodorja a szerelmeseket, miként ama számos példán megismerszik, melyeket ma és a többi napokon itten elbeszéltek. Magam is újabb bizonyságát akarom adni ennek novellámmal, mely egy szerelmes ifjúról szól.

Nem messze Nápolytól van Ischia szigete, melyen valaha élt egy szépséges és kedves leányzó, kinek neve volt Restibuta, valamely Marino Bolgaro nevezetű, ama szigetbéli nemes úrnak leánya, kit a tulajdon életénél is jobban szeretett bizonyos Gianni nevezetű ifjú, ki is az Ischia melletti Procida nevezetű kicsiny szigetről való volt, s viszont a leány is szerette őt. Ez pedig nem csupán nappal járogatott át Procidából Ischiába, hogy lássa a leányt, hanem hahogy nem lelt csónakot, éjjelente gyakorta átúszott Procidából Ischiába, látni, ha már egyebet nem, legalább házának falait.

És miközben ily forrón szerették egymást, történt, hogy a leány valamely nyári napon egy szál egymaga lement a tengerpartra, és szikláról sziklára szökellvén, késével kagylókat feszegetett le a kövekről, s közben eljutott egy sziklák közt rejtett öbölbe, hová az árnyék s az ott csörgedező jéghideg vizű forrás kedvéért hajójukkal behúzódtak bizonyos szicíliai ifjak, kik Nápolyból érkeztek. Mikor ezek látták, mely gyönyörű a leány, és hogy egyedül van, az pedig még nem vette észre őket, elhatározták, hogy elrabolják és magukkal viszik; és elhatározásukat tett követte. Megfogták tehát a leányt, s bár igen sikoltozott, hajójukra vitték, s elmentek vele; és Calabriába érkezvén, meghányták-vetették, kié legyen a leány, s egy szó, mint száz, mindegyik magának kívánta; miért is nem tudván megegyezni egymással, s attól tartván, hogy rossz vége lesz a dolognak, s a leány miatt még meggyűlik a bajuk, megegyeztek abban, hogy ajándékul adják Frigyes szicíliai királynak, ki akkoriban még ifjú ember volt, s nagy kedvét lelte csinos nőszemélyekben; és Palermóba érkezvén, akképpen cselekedtek.

A király, mikor látta, mely szép lány, megörült neki; mivel azonban a leányka betegeskedett, parancsolta, hogy mindaddig, mígnem erőre kap, vigyék valamely gyönyörű kastélyba az egyik kertjében, melynek neve Cuba volt, és ottan legyenek szolgálatjára; és azok ekképpen cselekedtek.

Ischiában nagy volt a felzúdulás a leány elrablása miatt, s leginkább bántotta őket, hogy nem tudták kideríteni, kik rabolták el. De Gianni, kinek több köze volt a leányhoz, mint bárki másnak, nem várt addig, míg Ischiában megtudja ezt, hanem ismervén az irányt, melyben amaz hajó távozott, maga is hajót szerzett, s amily gyorsan csak tudta, végigportyázta az egész tengerpartot a Minerva-foktól egészen a calabriai Scaleáig, s miközben mindenütt kutatta a leányt, Scaleában megtudta, hogy szicíliai hajósok Palermóba vitték.

Gianni tehát lóhalálában oda vitorlázott, és ottan hosszas nyomozás után megtudta, hogy a leányt a királynak ajándékozták, ki is azt a Cuba kertben őrizteti; ezen fölöttébb megháborodott, és szinte minden reménységét elvesztette, hogy életében még láthatja, vagy hogy éppen visszakaphatja. Mindazonáltal ott tartóztatta a szerelem; visszaküldötte hát a hajót, s látván, hogy senki nem ismeri, maga ott maradt, s gyakorta ott lebzselvén a Cuba táján, egy napon váratlanul megpillantotta egyik ablakban a leányt, s az is őt, miért mindketten igen boldogok voltak. Mikor pedig Gianni látta, hogy a hely elhagyatott, oly közel ment, amennyire csak lehetett, beszélt a leánnyal, s megtudta tőle, hogyan kell intéznie dolgát, ha nyugodtabban kíván beszélgetni vele, s akkor tövéről hegyére megvizsgálta amaz helynek minéműségét és távozott; és megvárta az éjszakát, s mikor annak java része elmúlott, visszament oda, átmászott a falon, melyen még egy harkály sem tudott volna felkapaszkodni, beugrott a kertbe, és lelt abban valamely póznát, azt odatámasztotta egy ablakhoz, melyet a leány megjelölt, s könnyűszerrel felmászott.

A leány meggondolván, hogy úgyis elveszíti tisztességét, melynek őrzése miatt a múltban némiképpen rideg volt az ifjúhoz, úgy vélte, hogy senkinek nem adhatná azt méltóbban, mint éppen neki, és abban a reményben, hogy ráveheti az ifjút: szöktesse meg innét, feltette magában, hogy minden vágyában kedvére leszen; éppen ezért nyitva hagyta ablakát, hogy az ifjú nyomban bejöhessen hozzá.

Mivel tehát Gianni nyitva lelte az ablakot, csöndesen beugrott rajta, s odafeküdt a leány mellé, ki még nem aludt. S minekelőtte még egyébre sor került volna, a leány apróra feltárta előtte szándokát, s esdve kérte, vigye el innét és szöktesse meg. Gianni pedig felelte erre, hogy neki is ez legforróbb kívánsága, és hahogy most eltávozik tőle, mindenképpen úgy intézi dolgait, hogy ha legközelebb eljön, megszöktesse. És ennek utána kimondhatatlan boldogsággal megölelték egymást, s élvezték ama gyönyörűséget, melynél nagyobbat nem adhat a szerelem; s minekutána több ízben megismételték, észre sem vették, s elaludtak egymásnak karjaiban.

A királynak első pillantásra fölöttébb megtetszett a leány, s mostan hát eszébe jutott; mivel pedig jókedvében volt, feltette magában, hogy elmegy hozzá kissé mulatni magát véle, ámbátor már hajnalodott; és némely szolgáival csöndben átment a Cuba kertbe. S amint a kastélyba belépett, halkan megnyittatta ama szobát, melyben tudomása szerint a leány aludt, és hatalmas karos gyertyatartóval világítván belépett abba; s amint az ágyra pillantott, látta, hogy abban a leány és Gianni meztelenül összeölelkezvén alusznak. Ennek miatta tüstént szörnyű mód megháborodott, s oly igen nagy haragra gerjedt, hogy szót sem szólt, hanem kevés híján leszúrta mind a kettőt az oldalán csüngő tőrrel. De meggondolván, miképpen hitványság volna bármely embertől, hát még a királytól, meztelen embereket álmukban meggyilkolni, fékezte indulatját, s elhatározta, hogy az egész nép szeme láttára máglyán égetteti meg őket; odafordult tehát egyetlen kísérőjéhez, és szólott ekképpen:

- Miképpen vélekedel ím ez hűtlen némber felől, kiben oly szép reménységemet vetettem?

Annak utána pedig megkérdezte, ha ismeri-e ím ez ifjút, kinek oly nagy volt vakmerősége, hogy behatolt házába, és ekkora gyalázatot és bosszúságot okozott neki. Az pedig felelte a kérdésre, hogy emlékezete szerint soha életében nem látta. A király tehát nagy mérgében távozott a szobából, és parancsolta, hogy a két szerelmest azon meztelenül megfogják és összekötözzék, és virradatkor Palermóba vigyék, hol is a piarcon háttal egymásnak oszlophoz kötözzék, és ottan hagyják őket álló napon által mind az egész nép szeme láttára, annak utána pedig érdemök szerint máglyára vessék; és ekképpen szólván visszatért Palermóba maga szobájába nagy dühös indulattal. Amint a király távozott, nyomban nagy sereg csatlós rohanta meg a két szerelmest, s nem csupán felébresztették őket, hanem irgalom nélkül megfogták és megkötözték.

Napnál világosabb nyilván, mely igen búslakodott e pillanatban a két fiatal teremtés, mennyire reszketett életéért, mennyire siránkozott és jajgatott. A király parancsára tehát Palermóba vitték, s a piarcon oszlophoz kötözték őket, és szemök láttára előkészítették a rőzsét meg a tüzet, hogy megégessék őket a királytól megszabott órában. És hamarosan mind a palermói férfiak és nők összecsődültek ottan a két szerelmes látására; a férfiak mind azért, hogy megbámulják a leányt, s miként ők magasztalták a leánynak gyönyörű termetét és szépségét, akképpen a nők, kik azért sereglettek oda, hogy az ifjút megbámulják, egy értelemmel ennek szépségét és termetét fölöttébb magasztalták. De a két szerencsétlen szerelmes igen-igen szégyellte magát, s lehorgasztott fejjel álltak ottan és siránkoztak balsorsukon, s minden pillanatban várták a kegyetlen tűzhalált.

S miközben ekképpen ott állottak a pellengéren a megszabott óráig, mindenfelé híre ment, mely bűnt követtek el, és eljutott a hír valamely Ruggieri dell'Oria nevezetű páratlanul vitéz férfiúnak fülébe, ki akkor a királynak tengernagya volt, s annak okáért ő maga is elment amaz helyre, hol ezek pellengérre voltak állítva, hogy megnézze őket; és odaérkezvén, előbb megnézte a leányt, és fölöttébb megcsodálta annak szépségét; annak utána az ifjúhoz lépett, hogy megnézze, és közelebb lépvén hozzá, tüstént megismerte s megkérdezte, vajon Gianni di Procida-e a neve. Gianni feltekintett s megismervén a tengernagyot, felelt ekképpen:

- Uram, bizony hogy az voltam, kinek te mondasz, de már nem sokáig leszek az.

Megkérdezte akkor a tengernagy, mi dolog juttatta ily végre. Felelte erre Gianni:

- A szerelem s a királynak haragja.

Akkor a tengernagy apróra elmondatta magának az esetet, s minekutána mindent meghallott tőle úgy, amint történt, és már távozni készült, Gianni visszahívta, és szólott hozzá ekképpen:

- Ugyan uram, ha módodban vagyon, eszközölj ki nékem bizonyos kegyet annál, ki itten állat engemet.

Ruggieri megkérdezte, mi légyen az? Felelte erre Gianni:

- Látom, hogy immár hamarosan meg kell halnom; kívánom tehát ama kegyelmet, hogy valamint mostan háttal vagyunk fordítva egymásnak én meg ím ez leány, kit életemnél is jobban szeretek, ő pedig hasonlatosképpen engemet, fordítsanak bennünket arccal egymásnak, hogy halálomban is az ő arcát szemlélvén, boldogan távozhassam az árnyékvilágból.

Ruggieri elkacagta magát és felelte:

- Szívesen; majd én gondoskodom róla, hogy annyit láthassad, amíg csak meg nem csömörlesz tőle.

És távozván parancsolta azoknak, kiknek kötelességök volt az ítélet végrehajtása, hogy a királynak újabb parancsa nélkül semmi egyebet ne cselekedjenek, mint ami eddig történt; és semmit nem késlekedvén a király elébe járult. És ámbár látta, hogy az igen dúl-fúl mérgében, mégsem hallgatta el vélekedését, hanem szólott hozzá ekképpen:

- Király, miben bántott meg téged amaz két fiatal teremtés, kik felől parancsot adtál, hogy a piarcon megégettessenek?

A király megmondta neki. Akkor Ruggieri folytatta:

- Elkövetett bűnük miatt megérdemlik ugyan, de bizony tőled nem; és valamiképpen a bűnök bűnhődést érdemelnek, akképpen a jótettek jutalmat érdemelnek, nem is szólván arról, hogy kegyelem és könyörületesség is vagyon a világon. Tudod-e, kik azok, kiket meg akarsz égettetni?

A király felelte, hogy nem tudja. Mondotta akkor Ruggieri:

- Én pedig akarom, hogy megismerd őket, hadd lássad, mely oktalanság volt tőled elragadtatnod magadat bősz indulatodban. Az ifjú fia ama Landolfo di Procidának, ki édestestvére Gian di Procida úrnak, kinek műve, hogy te királya és ura vagy e szigetnek. A leányzó leánya Marino Bolgarónak, kinek hatalmán múlik, hogy ma sem szűnt meg uralmad Ischiában. Azonfelül pedig ezek fiatalok, kik hosszú időn által szerették egymást, és a szerelem vitte rá őket ím ez bűn elkövetésére (ha ugyan bűnnek lehet nevezni azt, mit a fiatalok szerelemből cselekszenek), nem pedig ama szándok, hogy Felségedet megbántsák. Hát miért akarod halálra adni, holott gyönyörűségekkel és pompás ajándékokkal kellene elhalmoznod őket?

A király ennek hallatára meggyőződött róla, hogy Ruggieri igazat mond, és nem csupán letett kegyetlen szándokáról, hanem megbánta azt is, mit eddig művelt; miért is tüstént hírvivőt küldött, hogy a két fiatal teremtést oldják le az oszlopról, és vezessék színe elé; és ekképpen történt; s minekutána apróra megismerte mindennémű körülményeiket, feltette magában, hogy tisztességgel és ajándékokkal jóváteszi a rajtok esett méltatlanságot; és parancsot adott, hogy ékes ruhákba öltöztessék őket, s mivel tudta, hogy mindkettőnek egy a kívánsága, feleségül adta Giannihoz a leányt, elhalmozta őket pompás ajándékokkal, és boldog emberek gyanánt visszaküldötte hazájokba, hol is nagy ujjongással fogadtatván, annak utána még nagy időn által éltek egymással örömben és boldogságban.

HETEDIK NOVELLA

A hölgyek feszült várakozással, remegve lesték, vajon máglyára jut-e a két szerelmes, s mikor hallották, hogy megmenekültek, dicsérték Istent, s mind felvidultak; a Királynő pedig, hogy a novella végét hallotta, Laurettára rótta a feladatot, hogy a következő novellát mondja, ki is vidáman ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim, az időben, mikor a jóságos Vilmos király uralkodott Szicíliában, élt amaz szigeten bizonyos Amerigo Abate da Trapani nevezetű nemes úr, kit egyéb földi javak mellett gyermekkel is bőven megáldott az ég. Mivel pedig szüksége volt szolgákra, s éppen akkor genovai kalózgályák érkeztek a Levantéból, hol is Örményország partjain portyázván, sok kisgyermeket elraboltak, azok közül megvásárolt néhányat, törököknek vélvén őket; ezek között, kik valamennyien pásztorok gyermekeinek látszottak, volt egy, ki feltűnt úri viselkedésével és szemrevaló külsejével, bizonyos Teodoro nevezetű. Ez tehát növekedvén, ámbár szolgasorban tartották, mégis együtt nevelkedett a házban Amerigo gyermekeivel; és inkább természeténél, mint véletlen helyzeténél fogva oly illendő viselkedést és jó erkölcsöket kezdett tanúsítani, hogy Amerigo úrnak nagy öröme tellett benne és felszabadította; és abban a hiszemben, hogy török, megkereszteltette és a Pietro nevet adta neki, s mivel fölöttébb megbízott benne, felügyelővé tette gazdaságában.

Valamint Amerigo úr egyéb gyermekei növekedtek, akképpen növekedett ugyancsak Violante nevezetű leánykája, szép és kedves teremtés; ki is, mivel apja halogatta férjhez adását, beleszeretett Pietróba; és bár szerette és fölöttébb becsülte őt jelleméért s minden ő dolgáért, mégis szégyellette megmondani neki. De Ámor megmentette e fáradságtól, mivelhogy Pietro, ki loppal gyakorta rávetette szemét, ugyancsak beleszeretett, olyannyira, hogy csak akkor érezte jól magát, ha láthatta; de igen félt, hogy valaki netalán észreveszi szerelmét, melyet tilosnak vélt. De a leány, ki szívesen rajta felejtette szemét, mégiscsak észrevette, s hogy bátorságot öntsön belé, igen boldognak mutatta magát ennek miatta, aminthogy valóban az volt. És nagy ideig ebben maradtak, és nem mert egyik sem szólani a másiknak, holott mindketten fölöttébb kívánták.

De miközben egyenlőképpen égtek felgyulladván a szerelem lángjaiban, a Szerencse, mintha csak szántszándékkal tette volna, megmutatta nékik a módját, hogyan vetkezzék le gyáva félelmüket, mely útjokat szegte. Amerigo úrnak Trapanitól talán egy mérföldnyire nagyon szép nyaralója volt, hová felesége a leányával s más hölgyekkel és asszonyokkal gyakorta kijárogatott szórakozásnak okából; mikor valamely forró nyári napon ugyancsak kimentek oda, s magokkal vitték Pietrót is, és ottan mulattak, történt, mint nyáron gyakran történni látjuk, hogy az égboltot hirtelen sötét fellegek borították be; miért is hogy a vihar ott ne kapja őket, a hölgy társaságával egyetemben fölkerekedett, hogy visszatérjenek Trapaniba, és szaporán lépkedtek, ahogy csak a lábok bírta. De Pietro, ki fiatal volt, s hasonlatosképpen a leány, jóval gyorsabban járt, mint a leánynak anyja és mind a többi hölgyek, miközben talán nem is annyira a vihartól való rettegés, mint inkább a szerelem sarkantyúzta őket: s mikor már annyira megelőzték a hölgyet és a többieket, hogy nem is látták őket, történt, hogy szakadatlan mennydörgés után hirtelen hatalmas jégeső szakadt reájok, mely elől a hölgy, társaságával egyetemben, valamely parasztházba menekült. Pietro és a leány, mivel egyéb menedék nem volt a közelben, bement egy omladozó ódon házba, melyben senki nem lakott, s ebben a tetőnek kevéske maradványa alatt meghúzták magokat mindketten, s mivel keskeny volt a fedél, a szükség kényszerítette őket, hogy egymáshoz simuljanak. E simulás pedig némiképpen felbátorította szívöket, hogy megvallják egymásnak szerelmes sóvárgásukat; és elsőnek Pietro szólalt meg mondván:

- Adná Isten, hogy soha el ne állana ím ez jégeső, s így maradhatnék, ahogy vagyok.

A leány pedig felelt:

- Bizony, én is szeretném.

És e szavak után odáig merészkedtek, hogy megfogták és szorongatták egymásnak kezét, ebből pedig következett az ölelés, majd a csókolódzás, miközben szüntelenül zuhogott a jégeső. De hogy ne részletezzem apróra az esetet: a vihar csak akkor nyugodott el, mikor ők, megismervén a szerelem fő-fő gyönyörűségeit, megegyeztek egymással, hogyan tölthetik kedvöket ennek utána is nagy titokban. Az orkán elült, s ők a közeli városkapunál megvárták a hölgyet, s vele együtt hazatértek. Ottan pedig nagy titokban és óvatosan néha-néha találkoztak egymással, mindkettejök nagy gyönyörűségére; s a dolognak vége az lett, hogy a leány teherbe esett, ez pedig mindkettejöknek fölöttébb kellemetlen volt; miért is a leány mindennémű mesterkedést megpróbált, hogy a természet rendje ellenére megszabaduljon magzatától, de mindhiába. Mivel tehát Pietro féltette maga életét, elhatározta, hogy megszökik, s ezt megmondta a leánynak. Az pedig ennek hallatára szólott:

- Ha te elmégy, én bizony megölöm magam.

Pietro, ki igen szerette őt, mondotta erre:

- Hogyan kívánhatod, úrnőm, hogy itt maradjak? Terhességed felfedi bűnünket; te könnyűszerrel bocsánatot nyersz, de nékem szegény fejemnek bűnhődnöm kell mindkettőnk bűnéért.

Felelte erre a leány:

- Pietro, az én bűnöm bizony kiderül; de bizonyosra vedd, hogy a tiedet soha meg nem tudják, ha ugyan magad el nem árulod.

Mondotta akkor Pietro:

- Ha már így megígérted nekem, itt maradok, de ne feledd megtartani ígéretedet.

A leány, amennyire csak tudta, titkolta terhességét, de mivelhogy egyre gömbölyödött, látta, hogy tovább nem tudja titkolni, miért is egy napon sűrű könnyhullajtás közben megvallotta anyjának, s könyörgött, mentse meg. A hölgy módfelett felháborodott, kegyetlenül szidalmazta a leányt, s mindenképpen tudni kívánta, hogyan esett a dolog. A leány, hogy Pietrót bajba ne keverje, kitalált valami mesét, elferdítvén az igazságot. A hölgy elhitte neki, s hogy eltitkolja leánya szégyenét, elküldötte őt egyik birtokukra. Ottan pedig, mikor a szülés órája elérkezett, a leány asszonymódra sikoltozott, s akkor történt, hogy Amerigo úr a solymászatból megtérvén, elhaladt ama szoba előtt, melyben leánya sikoltozott; anyja pedig nem is gondolt ilyesmire, mivel férje úgyszólván soha nem szokott arra járni; az tehát elcsodálkozott, tüstént belépett, és kérdezte, mi történik itten. A hölgy látván, hogy férje meglepte, nagy bánatosan felkelt, s elmondotta, mi történt leányával. De a férfi, mivel nem volt oly könnyen hivő, mint a felesége, azt felelte rá: nem lehet igaz, hogy a leány ne tudná, kitől esett teherbe, tehát mindenáron meg akarta tudni, mondván, hogy ennek fejében számíthat kegyelmére; különben eszébe vegye, hogy irgalmatlanul megöli. A hölgy tőle telhetőleg igyekezett megnyugtatni férjét azzal, mit leánya elmondott; de bizony ez mit sem használt. Férje éktelen dühre gerjedt, s kivont kardjával kezében a leányra rohant - ki is, miközben atyja róla beszélt, fiúgyermeket szült - s rákiáltott:

- Vagy megmondod, ki fia ez a kölyök, vagy halál fia vagy.

A leány halálos félelmében megszegte Pietrónak tett ígéretét, s felfedte, mi történt kettejök között. A lovag ennek hallatára szinte őrjöngött dühében, s alig tudta megállani, hogy meg ne ölje a leányt; s minekutána leányának szemébe vágta, mit a harag sugallott neki, újból lóra szállt, bement Trapaniba, s bizonyos Currado úrnak, ki a királynak kapitánya volt, elmondotta, mely becstelenséget ejtett rajta Pietro; ezt tehát, ki semmi rossztól nem tartott, a kapitány nyomban elfogatta, és kínpadra vonatta, hol is mindent rendre bevallott. Kevés napok múltán a kapitány arra ítélte, hogy a városon keresztül végigvesszőzzék, annak utána pedig felakasszák; hogy pedig egyazon órában pusztuljon el a két szerelmes és gyermekök, Amerigo úr, kinek dühét éppenséggel nem csillapította az, hogy Pietrót halálra juttatta, mérget vegyített egy serleg borba, s ezt egy meztelen tőrrel együtt odaadta egyik szolgájának mondván:

- Menj eme két dologgal Violantéhoz, s mondd meg néki nevemben, hogy tüstént válasszon, melyik halált kívánja e kettő közül, a mérget-e vagy a vasat; különben mind a város egész népének szeme láttára máglyára vettetem, melyre rászolgált; ennek utána pedig fogd a kölykét, kit kevés napokkal ennek előtte szült, loccsantsd szét fejét a falon, s vesd a kutyáknak eledelül.

Minekutána a kegyetlen apa ezt a könyörtelen ítéletet mondotta leányára és unokájára, a szolga, ki éppenséggel nem volt jószívű, hanem inkább gonosz lelkű, útnak indult. A halálra ítélt Pietro, kit a poroszlók szüntelen korbácsolás közben a vesztőhelyre vittek, a csapat vezetőinek irányítása szerint haladt egy fogadó előtt, melyben szállást vett három örményországi nemes úr, kiket Örményország királya küldött Rómába követek gyanánt, hogy nagy komoly tárgyalásokat folytassanak a pápával valamely tervezett keresztes hadjárat ügyében; itten pedig szállást vettek, hogy néhány napon által felüdüljenek, s kipihenjék magokat, és Trapani nemes urai, különösképpen Amerigo úr, nagy tisztességgel volt irányokban. Mikor tehát ezek hallották, hogy erre megy a csapat, mely Pietrót viszi, az ablakhoz léptek, hogy megnézzék, Pietro derekától felfelé egészen meztelen volt, kezei pedig hátra voltak kötözve; s mikor az egyik követ, ki koros és nagy méltóságos úr volt, Fineo nevezetű, szemügyre vette őt, meglátott a mellén valamely nagy vörös foltot, melyet nem úgy festettek bőrére, hanem már azzal született, affélét, mit az asszonyok anyajegynek mondanak. Ennek láttán nyomban eszébe jutott egyik fiacskája, kit tizenöt esztendőkkel ennek előtte kalózok elraboltak tőle a Laiazzo melletti tengerparton, s kinek azóta sem hallotta hírét; és felbecsülvén ennek a halálra hajszolt szerencsétlen embernek korát, úgy vélte, hogy ha fia élne, éppen annyi idős volna, amennyinek ez látszik; és amaz anyajegy miatt sejtelem támadt benne, hogy ez az ő fia; s úgy gondolta, ha valóban az, akkor még bizonyosan nem feledte el maga és atyja nevét és az örmény nyelvet. Miért is amint az közelebb ért, rákiáltott:

- Teodoro.

Pietro eme név hallatára hirtelen felkapta fejét. Akkor Fineo örményre fordítván a szót, kérdezte:

- Honnét való vagy? Ki fia vagy?

A poroszlók, kik vezették, tiszteletből a nemes úr iránt, megállították, Pietro pedig felelte:

- Örményországból való vagyok, bizonyos Fineo nevezetű úrnak fia, kitől nem tudom már, miféle emberek kisgyermek koromban elraboltak.

Fineo ennek hallatán kétségtelenül megismerte, hogy ez az ő elveszett fia; miért is társaival együtt sírva lement, s a poroszlók között odasietett hozzá, hogy megölelje; és drága szövetből való köpenyét reája borítván, kérte azt, ki a vesztőhelyre vitte az ifjút, hogy ne terheltessék itten várakoznia, mígnem parancsot kap, hogy visszavezesse. Az pedig felelte, hogy szívesen várakozik. Fineo akkor már tudta, mely okból viszik az ifjút kivégezni, mert mindenfelé elterjedt a híre; miért is társaival és csatlósaikkal nyomban Currado úrhoz sietett, és szólott hozzá ekképpen:

- Uram, az, kit szolga gyanánt kivégeztetni akarsz, szabad ember, s az én fiam, és hajlandó feleségül venni amaz leányt, kinek hír szerint elvette szüzességét; annak okáért kegyeskedjél elhalasztani a kivégzést mindaddig, míg megtudakoljuk, elfogadja-e őt a leány férjeül; nehogy ha valóban elfogadja, a törvény ellenére cselekedjél.

Currado úr, mikor meghallotta, hogy az ifjú Fineo fia, elálmélkodott; és szégyenkezve a végzet gonosz játéka miatt, megismerte, hogy csakugyan igaz, mit Fineo mond, miért is nyomban parancsot adott, hogy az ifjút hazabocsássák, s elküldött Amerigóért, s mindezt elmondotta neki. Amerigo, ki abban a hiszemben volt, hogy leánya s unokája már halott, kimondhatatlanul megbánta, amit cselekedett, mert most látta, hogy ha leánya élne, még mindent jóvá lehetne tenni; mégis kengyelfutót küldött leányához, hogy ha még parancsát nem hajtották végre, most már ne is tegyék. A kengyelfutó épp akkor ért oda, mikor a szolga a leány elébe tette a tőrt és a mérget, s mivel az nem választott eléggé gyorsan, gorombáskodott vele, s kényszeríteni akarta, hogy válassza már valamelyiket. De ura parancsának hallatán otthagyta a leányt, s visszatért gazdájához, és megjelentette néki a dolgok állását. Megörült ennek Amerigo úr s elment Fineóhoz, és könnyes szemmel tőle telhetőleg mentegetődzött a történtek miatt, és bocsánatot kért tőle, s kijelentette, hogy ha Teodoro feleségül kívánja a leányát, nagy örömmel hozzáadja. Fineo jóságos indulattal meghallgatta a mentegetődzést, s ekképpen felelt:

- Azt akarom, hogy fiam feleségül vegye leányodat, ha pedig nem akarná, szabad folyást engedek az ellene mondott ítéletnek.

Minekutána tehát Fineo és Amerigo megegyeztek, elmentek Teodoróhoz, ki még kétségbeesetten reszketett a haláltól, s egyúttal örvendezett, hogy atyját fellelte, és hát megkérdezték: mi a szándoka emez dologban. Teodorón, mikor meghallotta, hogy Violante, ha ő úgy akarja, a felesége lesz, oly igen eláradt a boldogság, hogy úgy érezte, mintha a Pokolból a Paradicsomba röppent volna s felelte: ez lenne számára a legnagyobb boldogság, ha mindkettejöknek ez volna akaratjok. Elküldöttek tehát a leányhoz, hogy megtudakolják szándokát; ki is hallván, mi történt és mi készül Teodoróval, holott a világ legboldogtalanabb asszonya gyanánt már a halált várta, nagy sokára hitelt adott ím ez szavaknak, némiképpen felvidult, és felelte, hogy ha eme dologban szíve vágyára hallgat, nem tud nagyobb boldogságot elképzelni, mint hogy Teodorónak felesége legyen; egyébiránt pedig úgy fog cselekedni, miként atyja parancsolja.

Minekutána tehát ekképpen megegyeztek a leány férjhez adása felől, mind a polgárok nagy örömére pompás ünnepséget csaptak. A leányasszony meggyógyult, s miközben csecsemőjét szoptatta, nem sok idő múltán szebb lett, mint valaha is volt; s a gyermekágyból felkelvén Fineo elé járult, mikor az visszatért Rómából, s atyja gyanánt illő tisztelettel üdvözölte; az pedig nagyon megörült ily gyönyörű szép menyének, s nagy pompával és vigassággal megülte lakodalmukat, a menyecskét pedig leányának fogadta, és később is leányaként tartotta. És kevés napok múltán fiával és menyével és kicsiny unokájával gályára szállott, s magával vitte őket Laiazzóba, hol a két szerelmes nyugalomban és békességben élt mind holta napjáig.

NYOLCADIK NOVELLA

Amint Lauretta elhallgatott, a Királynő parancsára Filoména ekképpen fogott szóba:

- Szeretetre méltó hölgyeim, valamint dicsérik bennünk a jószívűséget, akként az isteni igazságosság keményen megbünteti szívtelenségünket; hogy ezt megbizonyítsam nektek, és módot adjak elhessegetni magatoktól mindenestül a komor hangulatot, el akarok mondani egy megindító s egyben mulatságos történetet.

Ravennában, Romagna ősrégi városában valaha számos nemes és előkelő úr élt, közöttük bizonyos Nastagio degli Onesti nevezetű ifjú, kire atyja s egyik nagybátyja halála után rengeteg vagyon maradt örökül. Ki is, mivel legényember volt, ifjak szokása szerint beleszeretett Paulo Traversari úr leányába, ki nála sokkalta előkelőbb családból származott, s kinek szerelmét az ifjú dicséretes tetteivel megnyerni reménylette; de bármely nagyszerű, jeles és dicséretes cselekedeteket vitt is végbe, mindezek nemcsak hogy nem voltak javára, sőt mintha ártalmára lettek volna, oly ridegnek, keménynek és kegyetlennek mutatta magát irányában az imádott leány; ki talán páratlan szépsége vagy fő nemessége miatt oly igen büszke és rátarti volt, hogy sem az ifjú, sem valamely dolog, miben ez kedvét lelte, nem tetszett neki. Ezt pedig Nastagiónak oly nehéz volt elviselnie, hogy bánatnak esett miatta és bánatában már nemegyszer meg akarta ölni magát. De aztán mégiscsak türtőztette indulatját s többször is feltette magában, hogy egészen lemond a leányról, vagy ha lehet, éppen úgy gyűlölni fogja, mint a leány őt. De hiába tett fel ilyesmiket magában, mivel megmutatkozott, hogy minél inkább csökkent reménysége, szerelme annál inkább megnövekedett.

Mivel pedig az ifjú megátalkodott a szerelemben meg a mértéktelen tékozlásban, némely barátai és rokonai úgy vélték, hogy önmagát és vagyonát egyenlőképpen elemészti; miért is több ízben kérték és tanácsolták neki, hogy távozzék Ravennából, s bizonyos időre vegyen máshol szállást, mivel ekképpen cselekedvén, csökkenti szerelmét és tékozlását. Nastagio gúnyt űzött emez tanácsból, de hogy csak ösztökélték, nem tudott már ellentmondani nekik, s végezetül beleegyezett, s minekutána nagy készülődést rendelt, mintha csak Franciaországba vagy Spanyolországba, vagy más messzi tartományba utaznék, lóra szállott, és számos barátai kíséretében távozott Ravennából, és elment Ravennától talán három mérföldnyire bizonyos Chiassi nevezetű helységbe, és ottan (minekutána odahozatta sátrait és tábori barakkjait) mondotta azoknak, kik elkísérték, hogy ő itten marad, magok pedig térjenek vissza Ravennába.

Nastagio tehát felütvén sátorfáját, megkezdette gyöngyéletét: soha nem látott dáridókat tartván és szüntelen más-más vendégeket hívogatván vacsorára és ebédre, eddigi szokása szerint. Nos tehát történt, hogy körülbelül május elején gyönyörű időben megint csak kegyetlen hölgyére tévedt gondolatja, s parancsolta mind egész cselédségének: hagyják magára, hogy kedvére elgondolkodhasson szerelmén. Megindult tehát előre, mígnem a fenyvesbe ért. És midőn elmúlt a délidő, és ő már jó mérföldnyire benn járt a fenyvesben, miközben az evésről s minden egyéb dolgáról megfeledkezett, hirtelen úgy rémlett neki, hogy hangos sikoltozás és keserves asszonyi jajgatás üti meg fülét; miért is felriadt édes merengéséből, s feltekintett, hogy megnézze, mi az, s akkor meglepetten látta, hogy a fenyvesbe jutott; ennek utána előre kémlelődvén látta, hogy a cserjék és tüskebokrok sűrűjéből gyönyörű meztelen leány rohan felé, kinek haja kibomlott, testét pedig a gallyak és tüskék megtépték és felhasogatták, miközben hangos sírással kegyelemért sikoltozott; ezenfelül látott oldala mellett két hatalmas és dühös szelindeket, melyek lankadatlanul nyomában futottak, s ha néha-néha elérték, irgalmatlanul belemartak; mögötte pedig látott fekete paripán sötét lovagot rohanni, dühre torzult arccal, kezében pallossal, ki is borzalmas és gyalázkodó szavakkal fenyegette a leányt, hogy megöli. Ím ez ámulattal és rémülettel töltötte el szívét, végezetül pedig szánakozással a szerencsétlen nő iránt, s nyomban feltámadt benne a kívánság, hogy ha teheti, megszabadítsa azt e szörnyű szorongattatástól és haláltól. De mivel fegyvertelenül volt, fütykös gyanánt letört egy faágat, és elébük toppant a kutyáknak és a lovagnak. De a lovag ennek láttára messziről rákiáltott:

- Nastagio, ne avatkozzál bele, hadd műveljem e kutyákkal együtt azt, mit e gonosz nő megérdemelt.

És amint ezt kimondta, a kutyák ágyékánál fogva keményen megragadták a leányt, megállították, mire a lovag is odaért, és leszállott lováról. Nastagio pedig hozzálépvén mondá neki:

- Én nem tudom, ki vagy, ámbár te ismersz engem; de annyit mondhatok, hogy fegyveres lovag létedre nagy hitványság megölnöd egy meztelen nőt és kutyákat uszítanod reá, miként ha holmi erdei vadállat volna. Hát annyi szent, hogy én megvédelmezem, amennyire erőmtől telik.

Felelte akkor a lovag:

- Nastagio, én is a te szülővárosodból származom, s te még kisgyermek voltál akkor, midőn én, ki annak idején a Guido degli Anastagi nevet viseltem, sokkal forróbban megszerettem e leányt, mint te mostan ama Traversari leányt; de gőgjét és kegyetlenségét oly igen lelkemre vettem, hogy egy napon ím ez pallossal, melyet ím kezemben látsz, kétségbeesésemben megöltem magamat, s az örök kárhozatra jutottam. És nem sok időbe telt, hogy e leány, ki halálomon módfelett örvendezett, ugyancsak meghalt, és kegyetlenségének s ama kárörömnek bűne miatt, melyet gyötrelmeimen érzett, és mivel nem bánta meg bűnét, mert nem vette bűnül, hanem érdem gyanánt, ugyancsak a pokolbéli kárhozatra jutott, s most is ott vagyon. Mikor pedig oda leszállott, azt a büntetést mérték ottan reánk, hogy ő előlem meneküljön, én pedig, ki valaha oly forrón szerettem, halálos ellenségem gyanánt, nem pedig imádott kedvesem gyanánt üldözzem; és valahányszor utolérem, mindannyiszor megölöm őt ím ez pallossal, mellyel magamat megöltem, és felvágom a mellét, s ama kemény és hideg szívet, melyben sem a szerelem, sem a szánakozás soha gyökeret verni nem tudott, egyéb belső részeivel egyetemben kitépem testéből, s miként nyomban látni fogod, ím e kutyáknak vetem eledelül. És nem telik sok időbe, hogy a leány Istennek igazságossága és hatalma szerint feltámad, mintha csak meg sem halt volna, s újra kezdődik a fájdalmas száguldás, én pedig a kutyákkal együtt megint csak hajszolom; és úgy történik, hogy minden pénteken, ebben az órában itten utolérem, s akképpen büntetem, miként mindjárt meglátod. De ne hidd, hogy egyéb napokon nyugszunk, hanem akkor más helyeken érem utol, már ahol gondolataiban vagy cselekedeteiben kegyetlen volt hozzám; s mivel szerelmeséből ellenségévé lettem, amint látod, ekképpen kell őt hajszolnom annyi esztendőkig, ahány hónapokig ő kegyetlen volt hozzám. Engedd hát végrehajtanom Istennek ítéletét, s ne szállj szembe azzal, mit úgysem tudsz megakadályozni.

Nastagiót eme szavak hallatára elfogta a rémület, és szinte minden hajaszála égnek meredt; visszahúzódott tehát, és szemét a szerencsétlen leányra függesztvén remegve várta, mit művel a lovag. Ki is szavainak végeztével, kezében a pallossal, veszett kutya gyanánt rárohant a leányra, ki térdre hullott, s miközben a két szelindek keményen lefogta, kegyelemért sikoltozott. S akkor a lovag pallosát minden erejével a mellébe döfte, úgyhogy a hátán jött ki. Mikor a leány megkapta a döfést, sírva és sikoltozva arcára bukott, a lovag pedig előkapta tőrét, felhasította a leány oldalát, kitépte szívét, s egyéb belső részeit, és odavetette a két szelindeknek, melyek azt nyomban nagy mohón felfalták. De nem sok időbe telt, hogy a leány, mintha mi sem történt volna, hirtelen talpra állt, és eliramodott a tenger felé, a kutyák pedig utána, miközben szüntelenül mardosták. A lovag is lóra pattant, és felkapván pallosát, a leány után eredt, és néhány pillanat múltán oly messzire jutottak, hogy Nastagio elvesztette őket szeme elől.

Minekutána pedig az egészet végignézte, jó darab ideig hányta-vetette a szánakozás meg a rémület, és kisvártatva felötlött elméjében, hogy ezt bizonyára javára fordíthatná, mivelhogy minden pénteken megismétlődik. Miért is megjegyezte a helyet, visszatért csatlósaihoz, s annak utána, mikor az időt elérkezettnek vélte, elhívatta több rokonát és barátját és szólott hozzájok ekképpen:

- Nagy ideig ösztökéltetek, hogy tegyek le ím ez, irányomban oly ellenséges indulatú leányhoz való szerelmemről, s vessek véget tékozlásomnak; hát én ezt kész vagyok megcselekedni, ha megnyertek tőle részemre egy kegyet, mégpedig ezt: bírjátok rá Paolo Traversari urat és feleségét és leányát és valamennyi hölgyrokonunkat s más hölgyeket is, tetszésetek szerint, hogy pénteken idejöjjenek hozzám ebédre. Majd a maga idején meglátjátok, miért kívánom ezt.

Azok úgy vélték, hogy ezt ugyan könnyűszerrel elérhetik, és visszatérvén Ravennába, mikor ideje elérkezett, meghívták azokat, kiket Nastagio kívánt, és ámbár a leányt, kit Nastagio szeretett, kemény dolog volt rábírni, hogy oda elmenjen, mégiscsak elment a többi hölgyekkel egyetemben. Nastagio pompás lakomát készített, s az asztalokat a fenyvek alatt teríttette meg, ama hely körül, hol a kegyetlen hölgy bűnhődésének szemtanúja volt, és midőn a férfiakat és hölgyeket asztalhoz ültette, olyképpen intézte dolgát, hogy szíve hölgyét éppen szembeültette ama hellyel, hol a dolognak végbe kellett mennie.

Tehát amint az utolsó fogásnál tartottak, egyszerre csak valamennyiök fülét megütötte a hajszolt leánynak kétségbeesett sikoltozása. Ezen mind fölöttébb elálmélkodtak és kérdezgették, mi ez; de hogy senki nem tudta megmondani, mind felugráltak és nézelődtek, mi lehet; és akkor megpillantották a meggyötört leányt és a lovagot és a kutyákat, és nem sok időbe telt, és máris ott voltak mind közöttük. Akkor hangos lármával fogadták mind a kutyákat, mind a lovagot, és sokan odarohantak a leánynak segítségére. De a lovag elmondotta nékik is ugyanazt, mit Nastagiónak elmondott, és ezzel nem csupán azt érte el, hogy visszahúzódtak, hanem valamennyien megdermedtek az ámulattól és a rémülettől, s miközben végrehajtotta azt, mit az előbbi alkalommal végrehajtott, a hölgyek (mivel sokan közöttük rokonai voltak a szenvedő leánynak vagy lovagnak, és emlékeztek annak szerelmére és halálára) mind valamennyien oly keservesen sírva fakadtak, mintha csak velök esett volna ama dolog.

Minekutána pedig az egész lezajlott s a hölgy és a lovag eltűnt, a szemtanúk különb-különbféle vélekedések közben meghányták-vetették az esetet; de mindazok között leginkább megrémült Nastagio kegyetlen kedvese, ki mindent tisztán látott és hallott, és megismerte, hogy mindenki másnál leginkább reá vonatkozik emez dolog, mivel eszébe jutott Nastagio irányában szüntelenül tanúsított szívtelensége; miért is már-már úgy rémlett neki, hogy ő rohan ott a dühöngő lovag előtt, s az ő véknyát mardossák a szelindekek. És ennek miatta oly szörnyű rettegés fogta el, hogy gyűlölete szerelemmé enyhült, s mihelyt a legelső alkalom kínálkozott reá (mégpedig ugyanazon napnak estéjén), titokban elküldötte Nastagióhoz egyik meghitt komornáját, ki is az ő nevében megkérte azt, hogy ne terheltessék eljönni a leányhoz, mivel az hajlandó mindenben kedve szerint cselekedni. Erre Nastagio azt üzente vissza, hogy ennek igen örül, de ha a leány is úgy akarja, tisztességgel kívánja kedvét tölteni, mégpedig olyképpen, hogy elveszi feleségül. A leány, ki tudta: miképpen csak rajta múlott és senki máson, hogy máris nem volt Nastagio felesége, azt üzente vissza, hogy beleegyezik. Miért is most már maga ment követségbe atyjához és anyjához, s megjelentette nékik, hogy hajlandó feleségül menni Nastagióhoz, minek is azok igen megörültek; és a reá következő vasárnapon Nastagio feleségül vette a leányt, s minekutána nászát megtartotta, nagy sok ideig boldogan élt vele. És eme rémületből nem csupán ím ez egyetlen jó fakadt, hanem ezenfelül mind a ravennai hölgyek oly igen megijedtek, hogy azontúl sokkalta engedékenyebbek voltak a férfiak kívánsága iránt, mint voltak annak előtte.

KILENCEDIK NOVELLA

Filoména már elhallgatott, midőn a Királynő látván, hogy Dioneón kívül, annak kiváltsága miatt, már csak ő maga tartozik novellát mondani, vidám arccal szólott ekképpen:

- Rajtam van az elbeszélés sora: én tehát, drága hölgyeim, szívesen teljesítem kötelességemet egy novellával, mely némiképp hasonlatos az előbbihez; éspedig nem csupán azért, hogy megismerjétek, mely hatalma vagyon bájos magatoknak a nemes szíveken, hanem azért is, hogy megtanuljátok magatok jószántából osztogatni illendő alkalmakkor jutalmaitokat, nem engedvén, hogy mindig csak a vak szerencse vezéreljen benneteket. Mivelhogy a szerencse nem okos megfontolással, hanem találomra és legtöbbször szertelenül osztogatja ajándokait.

Tudnotok kell tehát, hogy Coppo di Borghese Domenichi, ki a mi városunkban élt s él talán ma is, tisztelendő és nagytekintetű férfiú, és inkább jelleméért és jelességéért, mint nemes származásáért fölöttébb kitűnő és méltó, hogy örökre fennmaradjon híre; ez tehát öreg napjaira abban lelte mulatságát, hogy szomszédainak és másoknak gyakorta mesélt régmúlt dolgokról; mesélni pedig mindenki másnál jobban, értelmesebben, hívebb emlékezettel és ékesebb szavakkal tudott. Egyéb tetszetős elbeszélései során azt is mesélni szokta, hogy élt valamikor Firenzében bizonyos Federigo Alberighi nevezetű ifjú, fegyverforgatásban és lovagi jelességekben oly nagyhírű, hogy nem volt hozzá fogható nemes úrfi egész Toscanában, ki is, miként a legtöbb nemes úrral megesik, beleszeretett bizonyos monna Giovanna nevezetű nemes hölgybe, kit maga idején a legszebb és legbájosabb firenzei hölgynek tartottak; s hogy annak szerelmét megnyerje, szüntelenül vitézi tornákra és lovagi játékokra járt, dáridókat csapott, ajándékokat osztogatott és két kézzel szórta-pazarolta vagyonát. De a hölgy, kinek tisztessége vetekedett szépségével, rá sem hederített mindarra, mit kedvéért mívelt, sem arra, aki mívelte. Miközben tehát Federigo mértéktelenül pazarolta vagyonát, és semmit nem szerzett, mint már könnyen történni szokott, gazdagsága elúszott, s ő oly igen elszegényedett, hogy semmi egyebe nem maradt egy kicsiny birtokon kívül, melynek jövedelméből szűkösen éldegélt; ezenfelül csupán egy sólyma, melyhez fogható talán nem is volt a világon. És ámbár szerelme nagyobb volt, mint valaha, mégis - mivel látta, hogy a városban nem élhet immár kedve szerint - elköltözködött Campiba, hol ama kicsiny birtoka volt. Ottan, ha tehette, madarászott, és senkitől segítséget nem kérvén, béketűréssel viselte szegénységét.

Történt tehát egy napon, mikor már Federigo ilyen ínségre jutott, hogy monna Giovanna férje megbetegedett, s mikor halálát közeledni érezte, végrendeletet tett; és roppant vagyonának örököséül egyetlen, immár nagyocska fiát megtette; annak utána pedig elrendelte, hogy ha fia törvényes örökös nélkül hal meg, monna Giovanna legyen örököse, mivelhogy fölöttébb szerette őt. És akkor meghalálozott. Monna Giovanna tehát özvegyen maradt, s miként már hölgyeinknek szokások, nyár idején kiment ama fent mondott fiával nyaralni egyik birtokára, mely Federigóénak szomszédságában volt. Ekképpen történt, hogy ama fiú barátságba keveredett Federigóval, és játszadozott madaraival és kutyáival, s minekutána többször látta röpülni Federigo sólymát, módfelett megtetszett neki, és igen szerette volna megkapni; de nem merte elkérni tőle, látván, hogy Federigo oly igen szereti. És ekképpen folytak a dolgok, midőn pedig történt, hogy a fiúcska megbetegedett; ezen pedig anyja nagyon megszomorodott, mivel nem volt több gyermeke, ezt pedig szíve mélyéből szerette; tehát álló napon által mellette volt, és szüntelenül vigasztalta, és gyakorta kérdezgette, kívánna-e valamit, s kérte, hogy csak mondja meg, mert ha megszerezheti, bizony a föld alól is előteremti neki. A fiú, hogy sokszor hallotta eme kínálkozást, szólott ekképpen:

- Anyám, ha megteszed, hogy megkapjam Federigo sólymát, bizonyosra veszem, hogy nyomban meggyógyulok.

A hölgy ennek hallatára némiképpen meghökkent, és fejét törte, mitévő legyen. Tudta, hogy Federigo nagy időn által szerette, de ő soha még csak egy pillantást is nem juttatott neki, miért is ekképpen szólott magában: "Hogyan küldjek vagy menjek el ama sólymot elkérni tőle, mely tudomásom szerint a világ legjobb sólyma, s ezenfelül gazdájának kenyérkeresője, és hogyan lehetnék oly kíméletlen, hogy elvegyem egy nemes úrtól egyetlen örömét, melynél egyebe a világon nem maradt?" És efféle gondolatok háborgatták, és ámbár bizonyosra vette, hogy megkapja, ha kéri, nem tudta, mit mondjon fiának; hát semmit nem felelt, hanem hallgatott. Végezetül erőt vett rajta az anyai szeretet, és feltette magában, hogy teljesíti kívánságát, s akármi történik is, nem küld érette, hanem maga megyen a férfihoz és elhozza fiának a madarat; szólott tehát:

- Fiam, szedd össze magadat, és iparkodjál meggyógyulni, mivel megígérem neked, hogy holnap első dolgom leszen elmenni hozzá, és elhozni néked amaz madarat.

Ennek a fiú igen megörült, és még ugyanaz napon némiképpen jobbra fordult állapotja. Másnap reggel a hölgy, egy másik hölgy társaságában, csak úgy séta örve alatt, elment Federigo kicsiny házához, és kihívatta őt. Az pedig, mivel az idő, mint egyáltalán ama napokban, nem volt alkalmas a madarászásra, éppen kertjében időzött, s némely apró munkákban foglalatoskodott. Mikor meghallotta, hogy monna Giovanna hívatja a kapuba, igen elcsodálkozott, és vidáman kisietett. A hölgy pedig, midőn jönni látta, úri hölgyhöz illendő kedvességgel elébe ment, s Federigo udvarias köszöntésére ekképpen felelt:

- Jó napot, Federigo. - Aztán folytatta: - Azért jöttem, hogy kárpótoljalak ama veszteségekért, melyek miattam értek, mivelhogy a kelleténél jobban szerettél engemet; a kárpótlás pedig az, hogy eme barátnőmmel egyetemben egészen családiasan véled akarok ma ebédelni.

Felelte erre Federigo alázatosan:

- Madonna, nem emlékszem, hogy valaha is bármi kárt szenvedtem volna miattad, viszont azonban jót oly bőven nyertem, hogy ha volt bennem valami jelesség, azt csak te jelességednek s irántad való szerelmemnek köszönhetem. És bizony mondom, eme nagylelkű látogatásod sokkalta drágább nekem, mintha visszanyerném vagyonomat, és megint úgy tékozolhatnám, mint annak idején; ámbár bizony szegény házigazdához tértél be.

És ekképpen szólván, szégyenkezve bevezette házába, onnan pedig kikísérte kertjébe, és mivel nem tudott mást melléje adni mulattatására, szólott ekképpen:

- Madonna, mivel senki más nincs itten, majd ez a jóasszony, eme jobbágyomnak felesége elmulattat addig, míg én az ebédről gondoskodom.

És ámbár fölöttébb nagy volt ínsége, eladdig még soha nem érezte, mily nagy nyomorúságra jutott vagyonának mértéktelen pazarlása miatt. De ma reggel bizony megérezte, mert semmit nem lelt, mivel megvendégelhette volna a hölgyet, kinek szerelméért már oly rengeteg embert megvendégelt; és kínos szorongásában átkozta magában balsorsát, s mint ki eszét vesztette, fel és alá rohant; mivel azonban sem pénzt nem lelt, sem zálogba való holmit, az idő pedig későre járt, és fölöttébb kívánkozott valamivel megvendégelni a nemes hölgyet, kérni pedig senkitől nem akart, legkevésbé tulajdon jobbágyától, szemébe ötlött derék sólyma, mely ott üldögélt rúdján a kis szobában. Mivel tehát egyebe nem volt, megfogta és kövérnek érezvén, úgy vélte, hogy méltó eledel lesz ilyen hölgy számára. Annak okáért tovább semmit nem tétovázott, hanem kitekerte nyakát, odaadta az egyik cselédlánynak, hogy megkopassza, megfűszerezze, nyársra húzza és gondosan megsüsse; és minekutána megterítette az asztalt hófehér terítőkkel, melyekből volt még néhány darabja, vidám arccal kiment kertjébe a hölgyhöz, és megjelentette neki, hogy készen van az ebéd, már amilyen szegénységétől tellett. Miért is a hölgy kísérőjével együtt fölkelt, és asztalhoz ült, és nem tudván, mit esznek, megették a derék sólymot Federigo társaságában, ki nagy udvariasan kiszolgálta őket. Asztalbontás után kicsinyég kellemetes beszélgetésben mulatták magukat, és akkor a hölgy elérkezettnek vélte az időt szóba hozni azt, amiért jött; miért is nyájasan így adta fel a szót Federigónak:

- Federigo, ha visszaemlékezel elmúlt életedre s az én tartózkodásomra, melyet talán keménységnek és szívtelenségnek vettél, bizonyosra veszem, hogy elámulsz vakmerőségemen, ha meghallod, mi volt fő-fő oka látogatásomnak; de ha volnának vagy lettek volna gyermekeid, és ekképpen ismernéd a szülői szeretetnek fölöttébb hatalmas erejét, szentül hiszem, hogy legalább részben megértenél engemet. De mivel néked nincsenek gyermekeid, nékem pedig van egy, nem vonhatom ki magamat az anyák közös törvénye alól; mivel pedig e törvények ereje kényszerít, akaratom és minden illendőség és minden tartózkodásom ellenére, ajándékul kell kérnem tőled valamit, mi tudomásom szerint a legdrágább neked (és pedig méltán, mivel keserves sorsod semmi más örömet, semmi más szórakozást, semmi más vigasztalást nem hagyott meg számodra). A sólymodat kérem ajándokul, melyre fiam oly igen ráóhajtott, hogy ha nem viszem el néki, attól tartok: majd oly súlyosra fordul nyavalyája, hogy elvesztem őt. Annak okáért kérlek, nem irántam való szerelmedre, mely téged semmire nem kötelez, hanem tulajdon nemességedre, mely annak idején lovagi foglalatosságban ritkította párját: ne terheltessél nékem ajándékozni azt, hogy elmondhassam: ím ez ajándok révén megmentetted fiam életét, őt pedig ezzel örökre hívedül elkötelezted.

Federigo, mikor a hölgynek kérését végighallgatta, és észbe vette, hogy nem teljesítheti kívánságát, mivelhogy a sólymot feltálalta neki ebédre, ott a hölgy előtt sírva fakadt, s egyetlen szóval nem tudott felelni. A hölgy előbb azt hitte, hogy fájdalmában sír, mert meg kell válnia derék sólymától, és már-már visszavonta kérését, de megállta és várt, míg Federigo kisírja magát és felel; ki is tehát szólott ekképpen:

- Madonna, mióta Istennek úgy tetszett, hogy benned vetettem szerelmemet, számos dolgaimban éreztem a sorsnak kajánságát, és keseregtem miatta; de mindez semmiség volt ahhoz képest, mit mostan velem művel, miért is soha meg nem békélhetek vele, ha meggondolom, hogy eljöttél szegény házamba, melyet, míg gazdag voltam, nem méltattál látogatásodra, és csekélyke ajándékot kérsz tőlem, és a sors úgy intézte, hogy még ezt sem adhatom meg néked; hogy pedig miért nem adhatom, rövidesen megmondom. Midőn meghallottam, hogy te kegyelmesen velem óhajtasz ebédelni, meggondolván előkelőségedet és nemességedet, úgy véltem, hogy méltó és illendő téged erőmből telhetőleg drágább eledellel vendégelnem, mint aminőkkel rend szerint más embereket szokás; miért is eszembe jutott a sólyom, melyet tőlem kértél és annak jelessége; s ezt hozzád méltó eledelnek véltem; ma délben tehát ez volt a pecsenye tányérodon. És úgy hittem, hogy ekképpen a legjobban használom fel e madarat; de mivel most látom, hogy másképpen kívántad, úgy fáj, hogy nem tudok szolgálatodra lenni, miképpen azt hiszem, soha meg nem vigasztalódom miatta.

És ekképpen szólván, bizonyságul előhozatta a sólyomnak tollait s karmait és csőrét. Mikor a hölgy ezeket meglátta és a lovagnak szavait végighallgatta, elsőben is megfeddte, hogy ily kiváló sólymot levágott, hogy egy hölgynek feltálalja; de annak utána fölöttébb magasztalta magában a férfiúnak nemes lelkét, melyen a szegénység sem előbb, sem most nem tudott csorbát ejteni. Mivel tehát szétfoszlott reménysége, hogy a sólymot megkaphatja, aggódni kezdett fiának egészsége miatt, hát csüggedten távozott, és visszatért fiához. Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életből. Öt pedig, minekutána egy darab ideig sírt és kesergett, bátyjai ismételten nógatták, hogy menjen újra férjhez, mivel dúsgazdag és még fiatal. Mikor tehát látta, hogy bármennyire ellenkezik is, szüntelenül erre sarkallják, eszébe jutott Federigo deréksége és utolsó nagylelkűsége, mikor az ő vendégelésére megölte kitűnő sólymát; bátyjainak tehát ekképpen felelt:

- Ha beleegyeznétek, én szívesen özvegyen maradnék, ám ha úgy kívánjátok, hogy férjhez menjek, bizony soha mást nem veszek férjemül, ha nem Federigo degli Alberighit.

Bátyjai ennek miatta csúfolkodtak véle és mondották:

- Ostoba, mit beszélsz? Miért akarod éppen ezt, ki szegény, mint a templom egere?

Felelte nékik az asszony: - Testvéreim, jól tudom, hogy úgy van, miként mondjátok, de én inkább akarok férfit vagyon nélkül, mint vagyont férfi nélkül.

Ebből aztán bátyjai megértették gondolatját, s mivel Federigót, bármily szegény volt, igen derék embernek ismerték, hozzáadták az asszonyt minden vagyonával egyetemben. Federigo pedig látván, hogy felesége lett a hölgy, kit oly forrón szeretett, maga pedig ezen felül dús vagyont is lelt, most már okosabban bánt gazdagságával, s boldogan élt az asszonnyal mind élete fogytáig.

TIZEDIK NOVELLA

A Királynő elbeszélése véget ért, s valamennyien dicsérték az Istent, hogy méltóképpen megjutalmazta Federigót, midőn Dioneo, ki soha nem várt parancsra, ekképpen fogott szóba:

- Nem tudom, vajon a természet ojtotta-e belénk, vagy csak utóbb az emberi erkölcsök romlottsága révén ragadt ránk ama hiba, hogy szívesebben nevetünk a rosszaságokon, mint a jó cselekedeteken, különösképpen, ha semmi közünk hozzájok. S mivel ama fáradságnak, melyet a napokban magamra vettem s most is elvállalni akarok, semmi egyéb célja nincsen, mint hogy elűzze szomorúságtokat és kacagásra s jókedvre derítsen benneteket, szerelmetes hölgyeim, elmondom nektek most következő novellámat; s ámbár a tárgya nem is egészen illendő, mégis mulatságtokra leszen, s ha végighallgattátok, cselekedjetek olyképpen, mint akkor szoktatok, mikor valamely kertbe beléptek, hol kinyújtván finom kacsóitokat, csak a rózsát szeditek, a tövist pedig otthagyjátok; ha ekképpen cselekedtek, az ördögre bízzátok az aljas embert a fajtalanságával egyetemben, és vidáman kacagtok majd feleségének házasságtörésén, közben-közben, ahol helyénvaló, szánakozván másoknak balszerencséjökön.

Nem nagy ideje még élt Perugiában bizonyos Pietro di Vinciolo nevezetű gazdag ember, ki talán inkább azért, hogy port hintsen az emberek szemébe és elhallgattassa a Perugia-béliek között felőle szállongó híreket, nem pedig azért, mintha vágyakozott volna reá, megházasodott; és a szerencse úgy megcsúfolta fajtalan hajlandóságát, hogy az asszony, kit feleségül vett, tagbaszakadt, vörös hajú és tüzes teremtés volt, ki inkább két férjet kívánt volna, mint egyet, holott éppen olyant kapott, kinek egészen máson járt az esze, mint a menyecskén. Ki is hogy idők múltán urának fajtalanságát megismerte, csinos és friss és forróvérű és tűzrőlpattant menyecskének érezvén magát, eleintén igen felháborodott, s nemegyszer csúnyán összeveszett férjével, és szinte szakadatlanul kutya-macska barátságban élt vele. De mikor látta, hogy ezzel csak magát emészti, férje elvetemedettségének pedig nem tud gátat vetni, ekképpen szólott magában: "Ez a bitang elhanyagol engem, hogy fajtalankodván fapapucsban járjon a szárazon, de én majd teszek róla, hogy csónakomban másvalakit vigyek át a csatakon. Én feleségül mentem hozzá, s neki adtam kiadós és szép hozományomat abban a hiszemben, hogy férfi, és arra kívánkozik, mire a férfiak kívánkoznak s kell is kívánkozniok; ha tudtam volna, hogy nem férfi, bizony nem mentem volna hozzá. Ő pedig tudta, hogy nő vagyok, hát minek vett feleségül, ha irtózik a nőktől? Ebbe nem tudok beletörődni. Ha le akartam volna mondani a világról, apácának álltam volna; de ha e mostani állapotomban akarok maradni, aminthogy akarok és vagyok is, a hívságos várakozásban akár meg is vénülhetek, hahogy ettől az embertől várok élvezetet, avagy gyönyörűséget; ha majd megvénültem s észbe kapok, hiába panaszkodom, hogy elvesztegettem ifjúságomat; pedig éppen ő a legjobb tanítómestere, miképpen kell élvezni azt, hiszen megmutatja, hogy abban kell keresnem gyönyörűségemet, miben ő a magáét leli; ez a gyönyörűség pedig, hahogy én veszem magamnak, dicséretemre válik, néki azonban fölöttébb nagy gyalázatára. Én csupán a törvények ellen vétkezem, holott ő vétkezik mind a törvények, mind a természet ellen." Minekutána tehát a derék menyecske, talán nem is egyszer, ekképpen évődött, hogy szándokát titokban végrehajtsa, megbarátkozott valamely vénasszonnyal, ki valósággal kígyókat etető Szent Verdiana volt; rózsafüzérrel kezében sorra járt minden búcsút, és soha egyébről nem beszélt, mint a szent atyák életéről, avagy Szent Ferenc sebhelyeiről, és szinte mindenki szentnek tartotta; mikor tehát a menyecske elérkezettnek látta az időt, ennek apróra feltárta szándokát. Mondotta erre a vénasszony:

- Leányom, a mindenható Isten a tanúm, hogy nagyon okosan teszed; s ha semmi másért meg nem teszed, már csak azért is meg kellene tenned, neked is meg minden fiatal menyecskének, hogy ne vesztegesd el fiatalságodat, mivelhogy értelmes ember számára nincsen ahhoz fogható fájdalom, mint az, ha elvesztegette idejét. És hát mi az ördögnek vagyunk itt mi, akik kivénültünk, ha nem azért, hogy vigyázzunk a tűzhely parazsára? Ha valaki tudja ezt, és bizonyságot tehet róla, hát akkor én vagyok az; most hogy megvénültem, kimondhatatlan és keserves lelkiismeretfurdalást érzek, sajnos hiába, hogy elpocsékoltam időmet; és ámbátor nem vesztegettem el egészen (mivel nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a fejem lágyára estem), mégsem tettem annyit, amennyit tehettem volna; ha erre visszagondolok, s látom, hogy mivé lettem - ide nézz! -, s hogy nem akad már senki, aki szikrát ütne taplómon, tudjisten, nagyon elszorul a szívem. Férfiakkal nem esik meg ilyesmi: azok nem egyféle, hanem ezerféle dologra születnek, és java részük többet élt öregen, mint fiatalon; de a nők egyébre sem születnek, csak erre, meg arra, hogy gyerekeket hozzanak a világra, és csakis azért van némi becsök. És ha semmi máson nem veszed észre ezt, észreveheted abból, hogy erre mindig készen állunk; a férfiaknál pedig nem így van; ezenfelül egy nő kifáraszthat sok férfit, holott sok férfi sem tudna kifárasztani egy nőt; mivel tehát erre születtünk, újból mondom neked: fölöttébb okosan teszed, ha férjednek mindent kamatostul megfizetsz, hogy vénségedre semmit fel ne hánytorgathasson lelked a testednek. E világból kinek-kinek annyi jut, amennyit elvesz magának, különösképpen pedig a nőknek, kiknek jobban ki kell használniok idejöket, míg alkalmuk vagyon reá, mint a férfiaknak, mivel láthatod, hogy ha megvénülünk, sem férjünknek, sem másnak nem fűlik foga hozzánk, sőt kizavarnak a konyhára, hogy a macskával társalkodjunk, és számon tartsuk a lábasokat meg a tálakat; s ami még rosszabb, csúfondáros dalokat szerkesztenek rólunk, kornyikálván: "Fiatalnak minden jót, vénasszonynak koporsót." S más efféle csúfságot mondanak ránk. De hogy ne szaporítsam a szót, végezetül mondom neked: senki előtt nagyobb hasznodra nem tárhatod fel lelkedet, mint éppen előttem; mivelhogy nincs a világon olyan ficsúr, kinek én nem merném megmondani, amit kell, sem olyan rátarti avagy faragatlan ember, kit meg ne puhítanék, s rá ne vennék arra, amit akarok. Csak mondd meg, mit akarsz, a többit pedig bízd reám; de egyre figyelmeztetlek, leányom, légy hozzám jó szívvel, mivelhogy földhözragadt szegény vagyok, s mostantól fogva azt akarom, hogy részed legyen valamennyi bűnbocsánatomban és Miatyánkomban, amit elmondok, hogy Isten olybá vegye ezeket, mint mécseseket és gyertyákat halottaidnak lelkiüdvösségökért.

És ezzel elhallgatott. A menyecske tehát olyképpen egyezett meg a vénasszonnyal, hogy ha találkozik bizonyos ifjúval, ki sűrűn cselleng amaz utcában, s kit tetőtől talpig lefestett előtte, tudja már, mit kell cselekednie; annak utána jó darab füstölt húst adott neki, és Isten hírével elküldötte. A vénasszony kevés napok múltán nagy titokban elküldte hozzá amaz ifjút, kiről neki szólott, s nem sok idő múltán egy másikat; aszerint, hogy a menyecskének melyikre szottyant kedve. És bár igen félt a férjétől, mégsem szalasztott el egyetlen efféle alkalmat sem, mely csak kínálkozott. Történt pedig, hogy midőn valamely este a férje vacsorára ment egyik barátjához, kinek neve volt Ercolano, a menyecske meghagyta a vénasszonynak, hogy küldjön föl hozzá bizonyos ifjút, ki a legszebb és legkedvesebb ifjú volt Perugiában; az pedig nyomban megcselekedte. De alig ült vacsorához a menyecske a fiúval, egyszerre csak Pietro elkiáltotta magát a kapuban, hogy nyissák ki. A menyecske ennek hallatára azt hitte, hogy menten szörnyethal; de mindenáron el akarta rejteni az ifjút, azonban a nagy hirtelenségben nemhogy elküldötte, vagy máshová dugta volna el, hanem bebújtatta egy tyúkkas alá, mely a szobának előcsarnokában volt, ahol vacsoráztak, s rádobott egy éppen aznap kiürített szalmazsákot és ennek végeztével gyorsan kaput nyitott férjének. Hogy pedig az belépett a házba, szólott hozzá ekképpen:

- Ugyan kutyafuttában lenyeltétek a vacsorát.

Felelte Pietro:

- Bele se kóstoltunk.

- Hát ez hogy történt? - kérdezte az asszony.

Akkor mondotta Pietro:

- Elmondom: mikor az asztalnál ültünk, Ercolano és felesége meg én, egyszerre csak tüsszentést hallottunk a hátunk mögött, melyre először és másodszor rá se hederítettünk; de az, ki tüsszentett, harmadszor is és negyedszer is és ötödször is és még sokszor eltüsszentette magát, s akkor aztán mind a hárman nagyot néztünk; Ercolano, ki amúgy is haragudott feleségére, mert jól megvárakoztatta, minek előtte kaput nyitott neki, nagy dühösen elordította magát:

- Micsoda dolog ez? Ki tüsszög itt ilyen vadul?

És fölkelt az asztaltól, odament a lépcsőhöz, mely mindjárt mellettünk volt, aljában pedig egy deszkával elkerített kuckó, aminőt a ház berendezésekor rendszerint csináltatnak, hogy oda alkalomadtán egyet-mást félre tegyenek. S mivel úgy rémlett neki, hogy onnét hangzik a tüsszögés, kinyitotta a kuckónak kis ajtaját, s alighogy kinyitotta, azon nyomban orrfacsaró kénbűz csapott ki belőle; ezt ugyan már előbb is lehetett érezni, de mikor panaszkodtunk miatta, az asszony azt mondta:

- Ez onnét van, hogy kénnel fehérítettem a fátylaimat, s aztán a serpenyőt, melybe a ként hintettem, hogy füstölögjön, odadugtam a lépcső alá. Onnan jön most a bűz.

S minekutána Ercolano kinyitotta a kuckó ajtaját, s a füst némiképpen szertefoszlott, bekukkantott oda, s akkor meglátta azt, ki az előbb tüsszentett, s még mindig tüsszögött, mivel a kénnek gőze ingerelte; és ámbár még folyton tüsszögött, a kén már úgy fojtogatta tüdejét, hogy kevés híján nemcsak a tüsszögés, hanem a szusz is benne rekedt volna. Amint Ercolano megpillantotta, felkiáltott:

- Aha, asszony, hát most már tudom, miért kellett annyit várakoznom a kapunyitásra, mikor hazaértem! De Isten engem úgy segéljen, megfizetek érte.

Mikor az asszony ezt hallotta, s látta, hogy bűne kiderült, egyetlen szóval sem mentegette magát, hanem elszaladt az asztaltól, s tudjisten, hová ment. Ercolano nem vette észre, hogy felesége megszökött, s többször is beszólt annak, ki tüsszögött, hogy bújjon már ki; de az, mivel már nem tudott mozdulni, akármennyit is szólongatta Ercolano, bizony meg sem moccant. Miért is Ercolano az egyik lábánál fogva kihúzta, és késért rohant, hogy megölje; de én bizony féltem, hogy még magam is bíróság elé kerülök, hát felugrottam, s nem engedtem, hogy megölje vagy bántalmazza, s mi több, védelmére keltem és ordítoztam, s ennek hallatára betódultak a szomszédok, és az ájult ifjút kivitték a házból, nem is tudom, hová. Ez aztán beadott a vacsoránknak, melyet is én nem hogy meg nem ettem, hanem még csak meg sem ízleltem, mint már mondottam.

A menyecske ím ez esetnek hallatára megismerte, hogy más asszonynak is volt annyi esze, mint neki, ha néhanapján utol is éri némelyiket a balszerencse; és szívesen szót emelt volna Ercolano feleségének védelmére, de meggondolván, hogy ha az idegennek bűnét becsmérli, maga bűnének szabad utat egyenget, ekképpen fogott szóba:

- Hát ez aztán gyönyörű dolog! Ez aztán a tisztességes jámbor asszony! Hát ilyen a hűséges, becsületes asszony, kinek akár meg is gyóntam volna, oly szentnek tette magát; s méghozzá nem is mai csirke már, s ilyen jó példával jár a fiatalok előtt! Átkozott legyen az óra, melyben világra jött, meg ő maga is; hogy az ily becstelen gonosz asszony, a város minden asszonyának szégyene és gyalázata, nem tud elpusztulni! Sárba taposta tisztességét és urának fogadott hűségét s annak evilági becsületét, és nem sül ki a szeme ilyen embert, ily tisztes polgárt, ki jól bánt vele, s egyúttal önmagát is, gyalázattal beszennyezni! Isten engem úgy segéljen, effajta nőkkel irgalmatlanul el kellene bánni: agyon kellene verni őket, elevenen tűzre vetni s hamuvá égetni valamennyit!

Ám aztán eszébe jutott maga szeretője, ki ott volt nem messzire tőle a tyúkkas alatt, hát noszogatni kezdte Pietrót, hogy menjen már aludni, mivelhogy későre jár. Pietro, ki inkább éhes volt, mint álmos, megkérdezte, van-e még valami vacsora. Felelte erre a menyecske:

- Még hogy van-e vacsora! Hát szoktunk vacsorát főzni, ha nem vagy itthon! Hát talán Ercolano felesége vagyok én? Ugyan miért nem mégy már? Feküdj le csak, ennél okosabbat nem tehetsz.

Történt pedig, hogy este Pietrónak némely jobbágyai bizonyos holmikkal megjöttek a tanyáról, a szamarakat pedig meg sem itatták, hanem bekötötték a kicsiny istállóba, mely a pitvar mellett volt; nos, az egyik szamár, melyet leginkább gyötört a szomjúság, kihúzta fejét a kötőfékből, kisétált az istállóból, s mindenfelé szaglászott, ha nem lelne-e vizet; s ekképpen botorkálván odaért a kashoz, mely alatt az ifjú lapult. Annak pedig, mivel négykézláb kellett kuporognia, egyik kezének ujja kívül jutott a kason; s oly nagy volt szerencséje, akarom mondani szerencsétlensége, hogy a szamár rálépett erre az ujjára; miért is az ifjú rettenetes fájdalmában hangosan elsikoltotta magát; Pietro ennek hallatára nagyot bámult, s mindjárt tudta, hogy a sikoltás benn a házban hangzott el. Miért is kiment a szobából, s mivel hallotta, hogy az illető még mindig nyög - minthogy a szamár nem vette le lábát az ujjáról, hanem továbbra is durván ránehezedett -, elkiáltotta magát:

- Ki van itt?

És odasietett a kashoz, fölemelte s akkor meglátta az ifjút, ki - nem is szólván arról, mennyire fájt az ujja, melyet a szamár patája összelapított - főképpen félelmében reszketett, hogy Pietro valami kárt teszen benne. Pietro pedig nyomban megismerte, mivelhogy fajtalanságában már nagy ideje settenkedett utána; kérdezte tehát:

- Mit keresel te itten?

Az pedig nem is felelt erre, hanem Istennek szerelmére kérte, ne bántsa. Mondotta néki Pietro:

- Kelj fel, ne félj, nem bántalak, de mondd meg, hogyan kerültél ide és miért?

Az ifjú mindent rendre elmondott neki. Pietro, ki éppen annyira örült, hogy megcsípte a fiút, mint amennyire a felesége szomorkodott miatta, kézen fogta, s magával vitte a szobába, hol a menyecske kimondhatatlan szorongásban várakozott reá. Pietro pedig leült vele szemben és szólott:

- Nos, épp az imént szidalmaztad Ercolano feleségét, s azt mondottad, meg kell égetni, mivel valamennyietekre szégyent hozott; miért nem beszéltél mindjárt magadról is? Vagy ha már magadról nem akartál szólani, hogyan merészkedtél róla így beszélni, tudván, hogy magad is elkövetted azt, mit ő elkövetett? Bizonyára semmi egyéb nem vitt reá, mint az, hogy valamennyien egy húron pendültök, s mind abban mesterkedtek, hogy magatok bűnét másik hibájával takargassátok; hogy a mennydörgős istennyila csapjon belétek és égessen meg benneteket, ti pokolnak fajzatjai!

A menyecske látván, hogy a szidalmakon kívül egyelőre semmi baj nem érte, észrevette, hogy urának már egész teste szinte reszket a gerjedelemtől, hogy ily szép fiút megkaparintott; megemberelte hát magát és szólott:

- Nagyon is jól tudom, mennyire szeretnéd, ha lecsapna a mennykő, s valamennyiünket megégetne, mivelhogy te is csak úgy kívánod a nőket, mint a kutya a korbácsot; Krisztusnak keresztjére, ezt ugyan lesheted; de szeretnék egy kicsit számolni veled, hogy tulajdonképpen mi is a panaszod; és bizonyára jól járnék, ha Ercolano feleségével összemérnél engemet, mivelhogy az szenteskedő, képmutató vénasszony, és ami kell neki, megkapja férjétől, ki is úgy kedvében jár, ahogy feleségnek kedvében járni illendő; nékem pedig ebben nincs részem. Bár nem tagadom, hogy ruhával és cipővel bőven gondoskodol rólam, de tudod, hogy egyebekben mily szűken vagyok, s mióta nem feküdtél már velem; én pedig inkább járnék rongyokban és mezítláb, hahogy az ágyban jobban gondoskodnál rólam, mint ilyen bőségben, holott egyébként oly gyalázatos-fukarul bánsz velem. Hát értsd meg józanul, Pietro, hogy éppolyan nő vagyok, mint a többiek, s arra vágyom én is, mire a többiek; azért pedig semmi szemrehányás nem érhet, hogy máshol igyekszem betölteni vágyamat, ha már tőled semmit nem kapok; legalább annyira vigyázok a becsületedre, hogy nem szűröm össze a levet kocsisokkal meg koszosokkal.

Pietro már látta, hogy ez a szóáradat így fog ömleni egész éjszaka; tehát mivel amúgy sem sokat törődött az asszonnyal, szólott ekképpen:

- Asszony, most aztán elég! Ebben én majd megelégítlek, de nagy szívességet cselekednél velünk, ha adnál valamit vacsorára, mivel úgy látom, hogy akárcsak jómagam, ez a fiú sem vacsorázott még.

- Nem hát - felelte az asszony -, bizony nem vacsorázott, mivel téged épp akkor hozott haza az ördög, mikor vacsorához ültünk.

- Menj hát - szólott Pietro -, adj nekünk vacsorát, annak utána pedig majd elrendezem a dolgot olyképpen, hogy nem lesz panaszra okod.

Mikor az asszony látta, hogy férje megbékélt, fölkelt, nyomban újra megterítette az asztalt, behozatta a vacsorát, melyet készített, s gyalázatos férjével s a fiúval egyetemben jókedvben megvacsorázott. Hogy aztán Pietro vacsora után hogyan elégítette meg mindhármukat, azt bizony elfelejtettem. Csak annyit tudok, hogy mikor másnap reggel a fiú lent járt már a piarcon, éppenséggel nem tudta volna bizonyosan megmondani, melyik mulatta vele magát többet az éjszaka, a feleség-e vagy a férj.

Miért is mondom nektek, drága hölgyeim, szemet szemért, fogat fogért; ha pedig ebben nincs módotok, tartsátok eszetekben addig is, mígnem módotok leszen benne, hogy amilyen volt az adjonisten, olyan legyen a fogadjisten is.

Minekutána tehát Dioneo bevégezte novelláját, a hölgyek csak tartózkodón nevettek, nem mintha nem mulattak volna rajta pompásan, hanem inkább szégyenkezésből; a Királynő pedig tudván, hogy uralkodása véget ért, felállott és levette fejéről babérkoszorúját, s kedvesen föltette Elisa fejére, mondván:

- Madonna, rajtad az uralkodás sora.

Minekutána Elisa átvette a méltóságot, éppen úgy cselekedett, miként előtte a többiek, vagyis mindenekelőtt parancsot adott az udvarmesternek mindabban, mi uralkodásának idejére szükséges volt, s annak utána a társaság helyeslése közben ekképpen szólott:

- Sokszor hallottuk már, hogy tréfás mondásokkal, csattanós felelettel, vagy gyors elhatározással miképpen értették már sokan a módját, hogy illendő csípéssel viszonozzák másoknak harapását, vagy elűzzenek valamely fenyegető veszedelmet; mivel pedig e tárgy szép és hasznos is lehet, rendelem, hogy holnap Istennek segedelmével ebben a körben mozogjanak elbeszéléseink, vagyis olyanokról legyen szó, kik valamely csípést szellemes mondással visszavertek, vagy talpraesett válasszal, vagy gyors elhatározással megszabadultak valamely veszteségtől, veszedelemtől, vagy szégyenkezéstől.

Ezt mindnyájan egy értelemmel javallották: miért is a Királynő felállott, s valamennyiöket elbocsátotta mind a vacsora idejéig. Midőn a tisztes társaság látta, hogy a Királynő felkelt, ők is mind felállottak, s a szokott módon ki-ki azzal mulatta magát, mi leginkább kedvére volt. De mikor a tücskök cirpelése elült, összehívták a társaságot, s akkor vacsorához telepedtek; amint pedig a vacsora jó hangulatban bevégződött, a társaság dallal és tánccal szórakozott.

S minekutána Emilia a Királynő kívánságára megkezdette a táncot, Dioneo parancsot kapott, hogy dalt énekeljen. Ki is nyomban rákezdte: Monna Aldruda, fogd fel pendelyed, jó hírt hozok neked. Ezen mind a hölgyek hahotára fakadtak, különösképpen pedig a Királynő, ki parancsolta, hogy hagyja abba ezt a dalt, és énekeljen másikat. Szólott akkor Dioneo:

- Madonna, ha cimbalmom volna, akkor ilyent énekelnék: Monna Lapa, kapd fel a szoknyád; vagy: Olajfa alatt a pázsit; vagy ha tetszik, énekelhetem ezt: A tengerhullám vesztemre hull rám; mivel azonban nincsen cimbalmom, válasszatok emezek közül: Jöjj ki velem a mezőre, hadd döntselek le, mint a lóherét.

Szólott a Királynő:

- Nem, énekelj mást.

Felelte Dioneo:

- Hát akkor talán ezt: Monna Simona máris kótyagos, pedig október ugyan messze van.

A Királynő elmosolyodott és szólott:

- Ejnye, ördög szánkázza a hátad, énekelj valami szépet, ha akarsz, mert ezt mi nem akarjuk.

Felelte Dioneo:

- Nem, Madonna, ne haragudjál: hát milyen tetszik neked jobban? Tudok én ezernél is többet. Talán ez: Édes-kedves kagylócskám, hej, nem koptatlak jócskán; vagy: Lassan a testtel, férjecském; vagy Kakast vettem, megér száz lírát.

Akkor a Királynő kissé megbosszankodott, s ámbár a többi hölgyek mind kacagtak, szólott:

- Dioneo, elég a tréfából, énekelj valami szépet; különben majd meglátod, mennyire megharagszom.

Dioneo ennek hallatára abbahagyta a bolondozást, s nyomban más dalba kezdett, amint következik:

Minekutána Dioneo elhallgatott, s ezzel mutatta, hogy dala bevégződött, a Királynő még a többiekkel is énekeltetett, ámbár Dioneo dalát fölöttébb megdicsérte. De mikor már az éjszakának egy része elmúlott, s a Királynő érezte, hogy a nappali forróságot elverte az éjszaka hűvössége, parancsolta, hogy másnapig ki-ki kedve szerint térjen nyugovóra.

VÉGZŐDIK A DEKAMERON ÖTÖDIK NAPJA, KEZDŐDIK A HATODIK,
MELYEN ELISA URALKODÁSA ALATT OLY EMBEREKRŐL FOLYIK
A SZÓ, KIK VALAMELY TALPRAESETT VÁLASSZAL VAGY GYORS
ELHATÁROZÁSSAL MEGSZABADULTAK VALAMELY VESZTESÉGTŐL,
VESZEDELEMTŐL VAGY MEGSZÉGYENÜLÉSTŐL

A mennybolt delelőjén járt a hold, és sugarai már elhalványodtak, s a feltámadó hajnal megvilágosította földünk minden zugát, midőn a Királynő felkelt, szólította társaságát, s lassú léptekkel sétálgatván a harmatos fűben, egyre távolodott velük a szép domboldalról; és különb-különbféle dolgokról beszélgettek és vitáztak, melyik volt szebb az előadott novellák közül, s újból sokat nevettek az elmondott eseteken, mindaddig, mígnem már a nap egyre feljebb hágott, s kezdett forrón tüzelni; mikor is egy értelemmel jónak látták, hogy hazatérjenek; megfordultak tehát, s visszamentek a kastélyba. Mivel pedig ottan az asztalok már meg voltak terítve, és telis-tele voltak szórva szagos füvekkel és szép virágokkal, a Királynő parancsára asztalhoz ültek, minekelőtte még fokozódnék a forróság. Minekutána pedig jó hangulatban ettek, mielőtt még egyébhez fogtak volna, elénekeltek néhány kedves és vidám dalt, s azután ki szundítani tért, ki sakkozni, ki ostáblázni. Dioneo pedig Laurettával dalba kezdett Troilusról és Cressidáról. S midőn eljött a gyülekezés órája, a Királynő egybehívatta valamennyit, s akkor szokásuk szerint letelepedtek a szökőkút mellett.

S amint a Királynő éppen parancsot akart adni az első novellára, olyasmi történt, mi eleddig meg nem esett, vagyis a Királynőnek s a többieknek fülét nagy lárma ütötte meg, melyet a szolgák és a cselédek csaptak a konyhában. Miért is hívatta az udvarmestert s megkérdezte, ki ordítozik, és mi az oka e nagy zajnak; az pedig felelte, hogy Licisca és Tindaro csap ekkora lármát, de az okát maga sem tudja, mivel éppen akkor hívatta a Királynő, mikor odaért, hogy csendet teremtsen. Parancsolta erre a Királynő, hogy nyomban hívja elébe Liciscát és Tindarót; s ahogy azok odajöttek, kérdezte a Királynő, mi volt oka hangos pörlekedésöknek. Tindaro már éppen felelni akart, midőn Licisca, ki már nem volt éppen mai csirke, s ugyancsak fel volt vágva a nyelve, meg különben is felhevült az ordítozásban, mérges tekintettel feléje fordult és szólott:

- Ejnye, adta szamara, még olyan orcátlan, hogy előbb akar szólani, holott én itt vagyok! Csend, most én beszélek!

És a Királynőhöz fordulván folytatta:

- Madonna, még ez akarja magyarázgatni nekem, hogy milyen asszony Sicofante felesége, s mintha nem barátkoztam volna vele eleget, mindenáron el akarja hitetni velem, hogy Sicofante nászéjszakáján Bunkó úrfi erőszakkal és vérontás árán hatolt be Feketevárba; én pedig mondom, hogy ez nem igaz, hanem bizony békésen és a vár úrnőjének nagy gyönyörűségére vonult be oda. Ez meg, vén szamár létére szentül hiszi, miképpen a leányok olyan ostobák, hogy elvesztegetik idejöket, s addig várnak, míg atyjoknak vagy bátyjoknak tetszik, kik hét eset közül hatszor három-négy esztendeig is halogatják férjhez adásokat. Szépen volnánk, atyafi, ha ennyi ideig henyélnénk. Krisztus hitére mondom (mivel csak tudom, mit beszélek, ha már esküt teszek rá), nem tudnék hamarjában olyan leányt mondani, ki szűzen ment férjhez, s azt is jól tudom, hogy a férjes asszonyok közül hányan és hányszor megcsalják férjöket; s még ez a barom akar tanítani engemet arra, hogy milyenek az asszonyok, mintha bizony ma született csecsemő volnék.

Miközben Licisca ekképpen nyelvelt, a hölgyek oly jóízűen hahotáztak, hogy valamennyi foguk kivillogott. A Királynő pedig legalábbis hatszor csendre intette őket; de ez mit sem használt: az bizony nem fogta a száját, hanem mindent elmondott, mi a szívét nyomta. Minekutána pedig mégiscsak elhallgatott, a Királynő mosolyogván Dioneóhoz fordult és szólott:

- Dioneo, ez neked való kérdés; annak okáért készülődjél, hogy döntő vélekedést mondj benne, ha majd bevégeztük elbeszéléseinket.

Felelte erre nyomban Dioneo:

- Madonna, meg sem hallgatom a másik félt, és máris kimondom vélekedésemet; kijelentem, hogy Liciscának igaza van, és azt hiszem, úgy van a dolog, miként ő mondja; Tindaro pedig szamár.

Licisca ennek hallatára elnevette magát, és Tindaro felé fordulván, szólott:

- Hát nem megmondtam? Menj Isten hírével; azt hiszed, okosabb vagy nálam, holott még be sem nőtt a fejed lágya? Hálistennek, én bizony nem éltem hiába, nem én.

És ha a Királynő nem intette volna csendre szigorú arccal, s nem parancsolt volna rá, hogy fogja be a száját, és ne lármázzon, ha nem akarja, hogy megvesszőzzék, s ha nem küldötte volna el Tindaróval együtt, bizony amaz egész napon által egyvégtében csak őt hallgathattuk volna. De mikor eltávoztak, parancsolta a Királynő Filoménának, hogy kezdje meg a novellák sorát. Ki is vidám arccal ekképpen fogott szóba.

ELSŐ NOVELLA

Ifjú hölgyeim, valamint derűs éjszakákon a csillagok ékességei az égboltozatnak, és tavaszidőn a virágok a zöldellő réteknek s a lombosodó fák a domboknak, akképpen ékességei a dicséretes erkölcsöknek s az értelmes beszélgetéseknek a talpraesett mondások, melyek, mivelhogy rövidek, jobban illenek a nőkhöz, mint a férfiakhoz, valaminthogy a szószátyárkodás inkább a férfiakhoz, mint a nőkhöz illendő. Annyi igaz, hogy akármi is az oka, akár szellemünk romlottsága, akár ama furcsa ellenséges indulat, mellyel az ég e mi mostani korszakunk irányában viseltetik, manapság már igen kevés hölgy van, vagy talán egy sincs, ki alkalmas pillanatban oda tudna vágni valami talpraesett mondást, vagy helyesen tudná érteni, ha más mond ilyent: nagy szégyenünk ez valamennyiünknek. De mivelhogy emez tárgyban Pampinea az imént már eleget mondott, többet efelől magam sem kívánok szólani. Ám hogy megmutassam nektek, milyen tetszetős a maga helyén az efféle mondás, elbeszélem, miképpen hallgattatott el udvariasan egy nemes hölgy valamely lovagot.

Nem nagy ideje még élt városunkban valamely nemes és jó erkölcsű és szép szavú hölgy, kit látásból vagy hallomásból bizonyára többen ismertetek; méltatlanság volna, ha elhallgatnám nevét ily jeles hölgynek; tehát a neve volt madonna Oretta s felesége Geri Spina úrnak. Midőn egyszer éppen vidéken tartózkodott, mint mi mostan, és szórakozás okáért sétálgatott más hölgyekkel és lovagokkal, kiket az napon vendégül látott házában ebédre, s mivel talán kissé hosszú volt az út odáig, hová gyalogszerrel eljutni szándékoztak, mondá az egyik lovag, ki a társaságban volt:

- Madonna Oretta, ha akarod, én majd egy gyönyörű szép novellával úgy elszórakoztatlak ama hosszú úton, melyet meg kell tennünk, hogy azt hiszed majd: lóháton mentél.

Felelte erre a hölgy:

- Uram, magam is nagyon kérlek erre, és igazán örülni fogok neki.

Lovag uram tehát, kinek talán a kard is úgy illett az oldalára, mint a szó a nyelvére, ennek hallatára belekezdett egy novellába, mely magában véve csakugyan szép volt; csakhogy háromszor, négyszer és hatszor ismételte ugyanazt a szót, majd pedig újra kezdte az egészet, és gyakorta mondogatta:

- Azaz hogy nem, hanem izé...

Gyakorta elhibázta a neveket, összetévesztette egyiket a másikkal, és bizony tönkretette az egész novellát, nem is szólván arról, hogy előadása cseppet sem illett a benne szereplő személyek és események minéműségéhez. Madonna Orettát ennek hallatára kiverte a verejték, a szíve összeszorult, mintha beteg volna, és már a végét járná. Mikor már nem bírta tovább, és látta, hogy a lovag egészen belebonyolódott, és sehogyan sem tud kievickélni belőle, kedvesen megszólalt:

- Uram, a lovad bizony nagyon rázós; kérlek hát, engedj leszállanom róla.

A lovag, ki véletlenül könnyebben tudott felfogni, mint elbeszélni valamit, megértette a tréfás mondást, és vidáman és örömmel fogadta; más novellába fogott s befejezetlenül abbahagyta azt, melyet elkezdett, melybe azonban belesült.

MÁSODIK NOVELLA

A hölgyek és ifjak egy értelemmel fölöttébb dicsérték madonna Oretta mondását, s akkor parancsolta a Királynő Pampineának, hogy folytassa a novellák sorát; miért is ez ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim, én a magam feje szerint nem tudnám eldönteni, melyik a nagyobb bűnös: a Természet-e, mikor valamely nemes lelket hitvány testbe öltöztet, vagy a Sors-e, midőn valamely nemes lélekkel megáldott embert hitvány mesterségre kárhoztat; s miként már sok emberben, akképpen megláthattuk ezt Cisti nevezetű földinkben is; ezt a Cistit, bár fennkölt lelkű férfiú volt, a sors pékmesterségre kárhoztatta. És bizonyára elátkoznám a természetet s hasonlatosképpen a sorsot is, ha nem tudnám, hogy a természet végtelenül bölcs, a sorsnak pedig ezer szeme van, ámbár az ostobák vak szemmel ábrázolják. Úgy veszem észre, hogy ezek fölöttébb nagy óvatosságukban azt cselekszik, mit a halandók gyakorta cselekszenek, kik is jövendőjükön aggódván kényelmességből legbecsesebb holmijukat házuknak legnyomorúságosabb s éppen ezért legkevésbé gyanús zugaiban dugják el, s onnét csak a legnagyobb szükségben veszik elő, mivel ama nyomorúságos helyen sokkalta biztosabb őrizetben vannak, mint akármely szép szobában. S ekképpen a világnak két úrnője gyakorta a leghitványabbaknak vélt mesterségek árnyéka alá rejti legdrágább kincseit, hogy annál ragyogóbb legyen fényességök, ha néha kényszerűségből előveszik onnét. A madonna Orettáról - Geri Spina úr feleségéről - mondott novella eszembe juttatta, miképpen bizonyította meg ezt Cisti pék, valamely csekély dologban, megvilágosítván Geri Spina úr elméjét; tehát el akarom mondani nektek ezt a kis történetet.

Elmondom tehát, hogy midőn Bonifác pápa, kinél Geri Spina úr nagy becsületben állott, Firenzébe küldötte némely előkelő követeit bizonyos fontos ügyeiben, azok megszállottak Geri uram házában, s miközben ő velök egyetemben a pápa dolgaiban fáradozott, történt, hogy Geri úr, már nem tudom, mely okból, a pápának emez követeivel minden áldott nap elment csak úgy gyalogszerrel a Santa Maria Ughi előtt, hol Cisti péknek műhelye volt, s hol ő maga személyében folytatta mesterségét. És bár a sors meglehetősen alacsony mesterséget juttatott neki, annyiban mégis kegyes volt hozzá, hogy nagyon meggazdagodott, és semmi áron nem akarta mesterségét mással felcserélni, hanem nagy jómódban élt; s mindenféle egyéb finom dolgokon kívül neki voltak mindig a legjobb fehér és vörös borai, melyekhez fogható nem akadt Firenzében vagy a környéken. Mikor tehát látta minden reggel elhaladni ajtaja előtt Geri uramat és a pápa követeit, s mivel igen nagy volt a forróság, arra gondolt, hogy illendő udvariasság volna, ha megkínálná őket egy ital jó fehér borral; de összemérvén Geri s maga rangját, úgy vélte, hogy illetlen tolakodás volna meghívni őket; mégis törte a fejét, miképpen ejthetné módját, hogy Geri maga kínálkozzék vendégéül. Tehát hófehér zekét öltött, frissen mosott kötényt kötött, úgyhogy inkább molnárnak, mint péknek látszott, s minden reggel amaz órában, mikor tudta, hogy Geri uram a követekkel arra megy, kihozatott az ajtajába friss vízzel teli vadonatúj ónvedret, s egy ugyancsak vadonatúj kis bolognai korsóval a finom fehér borából, továbbá két serleget, melyek oly fényesen csillogtak, mint az ezüst; és leült, s mikor azok arra mentek, ő maga egyet-kettőt krákogott, s nagy csettintgetés közben kezdte hörpintgetni a bort úgy, hogy még a halott is megkívánta volna. Mikor már Geri egy-két reggelen szemtanúja volt ennek, a harmadikon szólott:

- No, milyen, Cisti? Jó?

Cisti nyomban felkelt ültéből és szólott:

- Igenis, uram, de hogy mily jó, azt nem tudom megértetni veled, ha meg nem kóstolod.

Geri uram, ki akár a forróság, akár a szokatlan fáradalom miatt, akár talán Cisti ínycsiklandozó iddogálásának láttán megszomjazott, odafordult a követekhez, s mosolyogván mondotta nekik:

- Uraim, javallanám, kóstoljuk meg a derék ember borát; meglehet, olyan jó, hogy nem bánjuk meg.

És velök egyetemben odament Cistihez. Az pedig nyomban szép lócát hozatott ki műhelyéből, s hellyel kínálta őket; szolgáiknak pedig, kik már hozzáfogtak a serlegek öblögetéséhez, odaszólt:

- Barátaim, csak menjetek, és engedjétek magamnak végeznem e szolgálatot, mivelhogy én éppolyan jól tudok betölteni, mint bevetni; azt pedig leshetitek, hogy csak egy cseppet is nyeltek ebből.

És ekképpen szólván, ő maga kimosott négy szép és vadonatúj serleget, s felhozatott egy kis korsóval a jobbik borából, és sürögvén-forogván, töltött Gerinek és társainak. Azok pedig már régen nem ittak oly jó bort, mint ez volt; miért is fölöttébb dicsérgették, s mindaddig, míg a követek még ottan időztek, Geri szinte minden reggel elment velök oda iddogálni. Mikor pedig dolguk végeztével az elutazásra készülődtek, Geri pompás lakomát rendezett, melyre sok előkelő polgárt meghívott, közöttük Cistit is, ki azonban semmiképpen nem akart elmenni. Parancsolta tehát Geri egyik szolgájának, hogy hozzon egy üveg bort Cistitől, és abból az első fogásnál fél pohárral öntsön mindenkinek. A szolga talán mérgében, hogy soha nem kapott emez borból innia, jó nagy üveget vitt magával; melyet is midőn Cisti megpillantott, mondá:

- Fiacskám, Geri uram nem énhozzám küldött téged.

A szolga pedig váltig erősködött, de hogy mindig csak ezt a feleletet kapta, visszament Gerihez, és megjelentette néki a dolgot. Mondotta akkor neki Geri uram:

- Menj vissza és mondd meg neki, hogy igenis hozzá küldöttelek; s ha megint így felel, kérdezd meg, hogy hát akkor kihez küldtelek.

A szolga tehát visszatérvén szólott:

- Cisti, de bizony, hogy Geri uram csak hozzád küldött.

Felelte erre Cisti:

- Márpedig bizonyos, fiacskám, hogy ezt ő nem cselekedte.

- Hát akkor kihez küldött? - kérdezte a szolga.

- Az Arnóhoz.

Ezt a szolga megjelentette Gerinek, kinek is nyomban megvilágosodott elméje, és mondá szolgájának:

- Mutasd csak, miféle üveget vittél oda. S mikor meglátta az üveget, szólott:

- Cistinek igaza van.

Összeszidta hát a szolgát, és illendő üveggel újra elküldötte. Cisti pedig ennek láttára szólott:

- Most aztán tudom, hogy igazán hozzám küldött.

És nagy szívesen megtöltötte az üveget. S még ugyanez napon megtöltött egy kis hordót ugyanilyen borral, és nagy vigyázatosan elvitte Geri uram házába, nyomában pedig maga is elment, és ott lelvén őt, szólott hozzá ekképpen:

- Uram, nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy megijedtem ma reggel a nagy üvegtől; de úgy vélem, elfeledted, mit akartam példázni emez napokban a kicsiny korsókkal, hogy tudniillik ez nem holmiféle kocsisbor, s ma reggel is erre kívántalak emlékeztetni. Mivel azonban nem akarom továbbra is őrizni azt, ami a tiéd, ma reggel mind elküldöttem ide neked; most már tégy vele kedved szerint.

Geri uram igen megbecsülte Cisti ajándokát, és illendőképpen megköszönte neki; annak utána pedig fölöttébb tisztelte, és barátjának tartotta őt.

HARMADIK NOVELLA

Midőn Pampinea bevégezte novelláját, és az egész társaság fölöttébb magasztalta Cisti visszavágását és bőkezűségét, parancsolta a Királynő, hogy utána Lauretta beszéljen, ki is vidáman ekképpen fogott szóba:

- Kedves hölgyeim, előbb Pampinea, az imént pedig Filoména igen helyesen mutattak reá, mily szép a tréfás mondás, és mily csekély ebben a mi tehetségünk; mivel pedig erről nem szükséges többet beszélnem, az elmondottakon kívül csak arra kívánlak benneteket emlékeztetni, hogy a tréfás mondásoknak az a tulajdonságok, miképpen úgy kell megharapniok a hallgatót, mint ahogy a bárány harap, nem pedig miként a kutya: mivelhogy ha a tréfás mondás kutya módra harapna, nem volna tréfa, hanem bántalom. Madonna Oretta mondása és Cisti felelete pompásan eltalálta ezt a módot. Az is igaz, hogy ha az ember visszavág valamire, és a visszavágás úgy harap, mint a kutya, abban nincs semmi kivetnivaló, ha előbb őt érte a kutyaharapás, míg ellenben elítélendő volna az ilyen visszavágás, ha az illetőt nem bántották; éppen ezért vigyázni kell, hogy hogyan, mikor, kivel és hol tréfálkozik ember. Mivel pedig emez dolgokra kevés ügyet vetett egyik főpapunk, a harapását éppoly kemény harapással viszonozták; ezt akarom megbizonyítani nektek egy kis novellában.

Midőn Antonio d'Orso uram volt Firenze városának püspöke, érdemes és bölcs főpap, érkezett Firenzébe valamely Dego della Ratta nevezetű nemes katalán úr, Róbert királynak marsallja. Mivel pedig daliás férfiú és nagy szoknyavadász volt, történt, hogy valamennyi firenzei szép hölgyek között különösképpen megtetszett neki ama szép asszony, ki a fent mondott püspök bátyjának unokája volt. Mivel pedig megtudta, hogy ennek férje, bár előkelő családból származott, zsugori és aljas ember, megegyezett vele, hogy ad néki ötszáz aranyforintot, s annak fejében az megengedi, hogy egy éjszakát feleségével töltsön; minekutána pedig az asszonnyal töltötte az éjszakát, ámbár annak akaratja ellenére, kifizette annak férjét akkoriban használatos ezüstgarasokkal, melyeket megaranyozott. Mikor pedig ennek széltében híre ment, az aljas férj a károsodáson felül csúfságra is jutott; azonban a püspök okos ember lévén úgy tette magát, mintha minderről mit sem tudna. Mivel pedig a püspök és a marsall sokat volt egymás társaságában, történt, hogy Szent János napján, midőn együtt lovagoltak s a hölgyeket nézegették az úton, hol a versenyfutás folyt, a püspök megpillantott valamely ifjú hölgyet (ki a mostani döghalálban elpusztult), kinek neve volt monna Nonna de'Pulci, Alessio Rinucci uram unokahúga, kit bizonyára mind ismertetek; ezt, ki akkoriban üde és csinos leány volt, s helyén volt a nyelve és szíve, és csak nem sokkal annak előtte ment férjhez a Porta San Piero táján, a püspök megmutatta a marsallnak; mikor később melléje értek, vállára tette kezét a marsallnak és mondá a hölgynek:

- Nonna, hogy tetszik neked ez az úr? Mit gondolsz, kibírnád?

Nonna úgy érezte, hogy eme szavak némiképpen sértik a tisztességét, és bemocskolják őt azok előtt, kik e kérdést hallották, pedig sokan voltak. Mivel azonban egyáltalán nem volt szándokában védekezni eme beszennyezés ellen, hanem inkább kedvére volt a talpraesett visszavágás, nyomban így felelt:

- Uram, meglehet, hogy ő nem bírna ki engem, de én mindenesetre csak jó pénzt fogadnék el.

A püspök meg a marsall, ahogy ezt a mondást hallották, érezték, hogy mindkettejöknek elevenébe vág; egyiknek, mivel becstelenséget követett el a püspök bátyjának unokáján, másiknak, mivel eltűrte azt a gyalázatot, mely bátyja unokájának személyében érte; nem is mertek hát egymásnak szemébe nézni, hanem elszégyellették magukat, és szótlanul eloldalogtak, és az napon nem is szólottak véle többet. Ekképpen tehát az ifjú hölgy nem követett el illetlenséget azzal, hogy csattanós válaszával jól megcsípte amazokat, mivel őt is megcsipkedték.

NEGYEDIK NOVELLA

Lauretta már elhallgatott, és valamennyien fölöttébb magasztalták Nonnát, midőn a Királynő parancsolta Neifilének, hogy folytassa a sort; ki is ekképpen fogott szóba:

- Ámbár gyakorta a gyors elme adja a hasznos és szép szavakat a körülmények szerint annak ajkára, ki beszél, mégis nemegyszer a szerencse is megsegíti a bátortalanokat, és hirtelen oly szavakat ad ajkokra, melyeket soha meg nem leltek volna, hahogy nyugodt lelkiállapotban beszélnek; szándokom tehát nektek novellámban ezt megbizonyítanom.

Currado Gianfigliazzi, mint hallomásból és tapasztalásból valamennyien tudhatjátok, mindenkor bőkezű és pompakedvelő nemes úr volt városunkban, lovagi életet élt, szüntelenül kutyákkal és sólymokkal szórakozott, nem is szólván mostan egyéb érdemesebb cselekedeteiről. Egyszer a sólymával Peretola mellett zsákmányul ejtett egy darumadarat; mikor pedig látta, hogy a madár gyenge húsú és kövér, elküldötte azt kitűnő szakácsának, kinek neve volt Chichibio, és Velence városából származott, és megüzente néki, hogy vacsorára süsse meg, és ízesen készítse el. Chichibio, kinek már a képéről is lerítt, mily nagy kópé, megfűszerezte a madarat, odatette a tűzre, és nagy gondosan sütni kezdette. Mikor pedig már majdnem pirosra sült, és pompás pecsenyeszag szállongott belőle, történt, hogy bejött a konyhába egy Brunetta nevezetű szomszédbeli kis fruska, kibe is Chichibio fülig szerelmes volt; mikor meglátta a madarat, és megorrontotta a pecsenyeszagot, mézesmázos szavakkal kérte Chichibiót, adná neki annak egyik combját. Felelte Chichibio, kornyikálván:

- Orrod tőle fokhagymás, monna Brunetta, orrod tőle fokhagymás.

Donna Brunetta megbosszankodott ezen és felelte:

- Ha nem adod a combot, bizisten, soha többé kedvedet nem töltöm ama dologban, mely oly nagyon ínyedre vagyon.

És többről többre, szóról szóra, összeperlekedtek. Végezetül is Chichibio, nehogy magára haragítsa kedvesét, leszedte a darunak egyik combját, s odaadta neki. Mikor aztán feltálalta a féllábú darut Curradónak és vendégeinek, Currado elcsodálkozott rajta, hívatta Chichibiót, és megkérdezte, hová lett a darunak másik combja. A hazug velencei nyomban megfelelt:

- Uram, a darvaknak csak egy combjok s egy lábok vagyon.

Mondotta akkor Currado mérgesen:

- Már hogy az ördögbe volna egy combjok meg egy lábok? Hát talán nem láttam ezen kívül elég darvat életemben?

Chichibio tovább erősködött:

- De bizony úgy van, uram, amint én mondom, és ha akarod, eleven darvakon is megmutathatom neked.

Currado a vendégei előtt nem akarta tovább szaporítani a szót, hanem mondotta:

- Mivel azt mondod, hogy megmutatod az eleveneken, holott ilyesmit még soha nem láttam, de nem is hallottam, hát holnap látni akarom, s akkor megnyugszom; de esküszöm a Krisztus testére, hogy ha nem így vagyon, úgy elagyabugyáltatlak, hogy holtod napjáig megemlegetsz.

Az este tehát nem esett több szó erről; másnap reggel, alighogy virradt, Currado, kinek az éjszakai nyugovás nem verte el haragját, még mindig nagy dühösen fölkelt, s parancsolta, hogy a lovakat elővezessék; és Chichibiót is lóra ültette, s magával vitte ama kis folyó felé, melynek partján reggelente rendszerint látni szokta a darvakat és szólott:

- Majd mindjárt meglátjuk, ki hazudott tegnap este, te vagy én.

Chichibio látta, hogy Currado haragja még mindig nem csillapodott, s hogy mostan meg kell bizonyítani hazugságát, de még nem is sejtette, hogyan vágja ki magát; hát kimondhatatlan rettegésben poroszkált Currado mögött, holott, ha lehetett volna, legszívesebben megszökött volna; de nem lehetett, s akár előre, akár hátra, akár oldalvást pislogott, úgy rémlett neki, hogy minden-minden, amit lát, csupa két lábon álló darumadár. De már közel értek a folyóhoz, midőn megpillantott annak partján vagy tizenkét darut, melyek mind fél lábon álldogáltak, már ahogyan alvás közben szoktak. S minek előtte még Currado észrevette volna azokat, ő megmutatta neki és szólott:

- Most nyilván láthatod, uram, mely igazat szólottam tegnap este, hogy a darvaknak csak egy combjok s egy lábok vagyon; nézd csak, ott álldogálnak ni.

Currado odanézett és szólott:

- Várj csak, majd megmutatom neked, hogy két lábok vagyon.

Közelebb ment hát, és rájuk kiáltott a darvakra.

- Huss, huss!

Erre a kiáltásra a darvak leeresztették másik lábokat, néhány lépést futottak és elrepültek.

Currado tehát Chichibióhoz fordulván, szólott:

- Hát most beszélj, pákosztos! Elhiszed-e, hogy két lábok vagyon?

Chichibio szinte kővé dermedt, s maga sem tudta, mi sugallotta néki, de ekképpen felelt:

- Igen, uram, de tegnap este nem kiáltottál ám reá, hogy: Huss, huss! Mivelhogy ha rákiáltottál volna, az is éppen úgy kidugta volna a másik combját meg a másik lábát, mint ezek.

Curradónak megtetszett ez a visszavágás; minden haragja vidámságra és kacagásra enyhült, és szólott:

- Chichibio, igazad van, bizony rá kellett volna kiáltanom.

Ekképpen tehát Chichibio gyors és mulatságos visszavágásával megszabadult a büntetéstől, és megengesztelte gazdáját.

ÖTÖDIK NOVELLA

Neifile elhallgatott, és Chichibio válaszán a hölgyek igen jót mulattak, midőn Pamfilo a Királynő parancsára ekképpen fogott szóba:

- Drága hölgyeim, gyakorta megesik, hogy valamint a sors valamely hitvány mesterség leple alatt a jelesség pompás kincseit rejtegeti, mint az imént Pampinea megmutatta, akképpen torz emberi testekbe a természet gyakorta a legcsodálatosabb szellemi kincseket helyezte. Mi is nyilván megtetszik két polgártársunk esetén, melyet röviden el akarok mondani nektek. Ezek közül az egyik, kinek neve Forese da Rabatta, kicsiny és torz emberke volt, ábrázata belapított, orra pedig oly tömpe, hogy még a legrútabb Baroncit is eléktelenítette volna, de oly igen bölcs volt a törvénytudományban, hogy számos jeles férfiú a törvénytudomány kincsesládájának nevezte őt. A másikban pedig, kinek neve volt Giotto, oly fenséges szellem lakozott, hogy mindama dolgok között, melyeket a mennybolt szüntelen forgása közben mindeneknek anyja és végrehajtója, a Természet alkot, semmi nem volt, mit ő rajzónjával, tollával vagy ecsetjével nem ábrázolt volna oly hűséges hasonlatossággal, hogy már nem is a tárgyak képének, hanem magának a tárgynak látszottak; olyannyira, hogy alkotásainak láttán az emberek látó érzéke gyakorta megcsalatkozott, s a festményt valóságnak vette. S mivel napfényre hozta ama művészetet, mely hosszú századokon által bizonyos embereknek tökéletlensége alatt lappangott, kik inkább azért festettek, hogy a tudatlanok szemét gyönyörködtessék, mint hogy a bölcsek szellemét megelégítsék, méltán nevezhetjük őt a firenzei dicsőség egyik szövétnekének, éspedig annál inkább, mivel páratlan alázatossággal szerezte meg emez dicsőséget, s holott mindenki másnak mestere volt, sohasem engedte, hogy mesternek nevezzék. E nevezetnek visszautasítása pedig annál nagyobb dicsőséget sugárzott reá, minél mohóbb vágyakozással bitorolták tanítványai, vagy azok, kik jóval kevesebbet tudtak nála. De bármily felséges nagy volt művészete, sem alakja, sem arca cseppet sem volt szebb, mint Forese uramé. De rátérek a novellára, amint következik.

Forese uramnak és Giottónak Mugellóban volt birtoka, és midőn egyszer Forese uram kiment, hogy körülnézzen birtokán, nyár idején, mikor törvényszünet vagyon, s véletlenül valamely keshedt igavonó gebén hazafelé lovagolt, találkozott Giottóval, a festővel, ki ugyancsak körülnézett birtokán, s most hazafelé tartott Firenzébe. Mivel pedig egyiknek sem volt különb a lova avagy a felszerelése a másikénál, csatlakoztak egymáshoz, és öregesen, lépésben baktattak. Történt, miként nyáron gyakorta történni látjuk, hogy hirtelen zápor lepte meg őket; ennek előle, amily gyorsan csak tudtak, bemenekültek egy barátságos parasztnak házába, kit mindketten ismertek. De kevés idő múltán, hogy a zuhogás semmiképpen nem szűnt, ők pedig még napszállat előtt Firenzébe akartak jutni, kölcsönvettek a paraszttól két durva posztóból való ócska köpönyeget, két ütött-kopott öreg kalapot, mivelhogy jobb nem akadt annak házában, s újból útnak indultak. Minekutána egy darabig mendegéltek, érezték, hogy bőrig áztak, s észrevették, hogy tetőtől talpig telefröcskölte őket a sár, melyet a lovak vertek fel (az ilyesmi pedig nemigen szokta növelni az ember külsejének előkelőségét); midőn aztán az idő némiképpen kiderült, ők, holott nagy ideig szótlanul ügettek, beszédbe ereszkedtek. És Forese uram, lovagolván és hallgatván Giottót, ki pompásan értette a szót, kezdte szemügyre venni őt oldalvást és tetőtől talpig, s mikor látta, hogy merő csúfság és éktelenség, mivel önmagára nem tekintett, nagyot kacagott és szólott:

- Giotto, ha mostan szembejönne velünk valamely idegen, ki soha téged nem látott, mit gondolsz, elhinné-e, hogy te vagy a világ legkülönb festője, holott valóban az vagy?

Felelt erre nyomban Giotto:

- Uram, azt hiszem, hogy elhinné, ha reád nézvén elhinné rólad, hogy ismered az ábécét.

Forese uram ennek hallatára megismerte baklövését, s látta, hogy olyan törülközőt kapott, amilyen a mosdó volt.

HATODIK NOVELLA

A hölgyek még kacagtak Giotto talpraesett visszavágásán, midőn a Királynő parancsolta Fiammettának, hogy folytassa a sort, ki is ekképpen fogott szóba:

- Ifjú hölgyeim, mivel Pamfilo a Baronciakat emlegette, kiket talán nem ismertek úgy, mint ő, erről eszembe jutott egy novella, melyről megtetszik, milyen nagy azoknak nemessége; egyébként pedig e novella nem tér el tárgyunktól, miért is el akarom mondani.

Nem nagy ideje még élt városunkban bizonyos Michele Scalza nevezetű ifjú, ki a világ legkedvesebb és legmulatságosabb embere volt, s folyton a legfurcsább ötletekkel dobálódzott; miért is a firenzei ifjak fölöttébb örültek, valahányszor társaságban egybegyülekeztek, ha ő is eljött közéjök. Történt tehát egy napon, midőn többedmagával együtt volt a Monte Ughin, hogy felvetődött közöttök emez kérdés: melyik a legrégibb és legnemesebb firenzei nemzetség. Némelyek azt mondották, hogy az Uberti, mások, hogy a Lamberti, némelyek ezt, mások amazt mondották, ki hogyan magyarázta. Scalza ennek hallatára vigyorogni kezdett és szólott:

- Ugyan-ugyan, fajankók, azt sem tudjátok, mit beszéltek; nemcsak Firenzének, hanem az egész világnak és a tengernek legősibb és legnemesebb emberei a Baronciak, és ebben megegyeznek mind a filozófusok és minden ember, ki úgy ismeri őket, mint én; és félre ne értsetek: azokról a Baronciakról beszélek, kik ott lakoznak a Santa Maria Maggiore tőszomszédságában, mellettetek.

Midőn az ifjak, kik más névre voltak elkészülve, ezt meghallották, valamennyien csúfolkodni kezdtek rajta és szóltak:

- Te csak ugratsz bennünket, mintha bizony nem ismernők a Baronciakat éppen úgy, mint te.

Felelte Scalza:

- A szent evangéliumra, nem ugratlak benneteket, sőt az igazat mondom, s ha van itt valaki, aki fogadni mer velem egy vacsorába olyképpen, hogy vacsorával vendégeli a nyertest és annak tetszése szerint választott hat pajtását, én szívesen állom a fogadást; sőt tovább megyek: belenyugszom akármelyitek ítéletébe, kit erre kijelöltök.

Akkor az egyik, kinek neve volt Neri Mannini, szót emelt mondván:

- Én hajlandó vagyok fogadni ama vacsorában.

S minekutána megegyeztek bíró gyanánt Piero di Fiorentino személyében, kinek vendégei voltak, azok ketten s nyomukban a többiek odaléptek hozzá, hogy tanúi legyenek Scalza felsülésének és megbosszantsák; és mindent elmondottak neki. Piero, ki okos ifjú volt, előbb meghallgatta Neri előadását, annak utána pedig Scalzához fordulván, szólott:

- És hát hogyan tudod megbizonyítani állításodat?

Felelte Scalza:

- Hogyan? Oly megdönthetetlen okokkal, hogy nemcsak te, hanem mindenki, aki most tagad, el fogja ismerni igazamat. Tudjátok, hogy minél ősibb valamely nemzetség, annál nemesebb, s az imént itt is ez volt az egyértelmű vélekedés; a Baronciak pedig ősibbek minden más embernél, ennélfogva nemesebbek is; ha tehát bebizonyítom, hogy ők a legősibbek, akkor tagadhatatlanul megnyertem a fogadást. Tudnotok kell, hogy a Baronciakat az Úristen amaz időben alkotta, mikor még csak tanulgatni kezdte a festést; a többi embereket pedig akkor alkotta az Úristen, mikor már tudott festeni. Hogy pedig igazat mondok, vegyétek csak szemügyre a Baronciakat és a többi embereket; egyfelől azt látjátok, hogy a többi emberek arca rendes és kellőképpen arányos, megfigyelhetitek, hogy a Baronciak némelyikének hosszú és keskeny az arca, másikáé éktelenül széles, az egyiknek nagyon hosszú az orra, másiké nagyon rövid, némelyiknek pedig előreugrik és felfelé görbül az álla, s az állkapcsa szakasztott mint a szamáré; és van olyan, kinek egyik szeme nagyobb a másiknál, sőt olyan is, kinek egyik szeme mélyebben ül a másiknál, szóval olyanféle arcok ezek, minőket a kisgyermekek eleintén firkálnak, mikor rajzolni tanulnak. Ebből pedig, miként mondottam, nyilván megtetszik, hogy az Úristen akkor alkotta őket, midőn festeni tanult, tehát sokkal ősibbek, és ennélfogva nemesebbek is.

Mivel pedig mind emez dolgokat tudta Piero is, ki a bíró volt, és Neri, ki a vacsorában fogadott, s mind a többiek is, minekutána meghallgatták Scalza mulatságos bizonyítását, valamennyien hahotára fakadtak, és erősködtek, hogy bizony ő nyerte meg a vacsorát, és hogy a Baronciak kétség nélkül a legnemesebb és legősibb nemzetség nem csupán Firenzében, hanem az egész világon és a tengeren. És annak okáért méltán mondotta Pamfilo, mikor Forese uram arcának rútságát jellemezni akarta, hogy az még egy Baroncit is eléktelenítene.

HETEDIK NOVELLA

Fiammetta már elhallgatott, és még mindenki kacagott az újfajta okoskodáson, mellyel Scalza a Baronciak mindenkiénél előkelőbb nemesi voltát bizonygatta, midőn a Királynő parancsolta Filostratónak, hogy mondja el novelláját; az pedig ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, szép dolog mindenképpen, ha valaki ügyes a beszédben, de legszebbnek vélem, ha ottan van helyén a nyelve valakinek, ahol leginkább szükség vagyon reá. Ennek módját pompásan értette egy hölgy, kiről beszélni kívánok előttetek; mivel nem csupán felvidámította és megnevettette hallgatóit, hanem ki is menekült a gyalázatos halálnak torkából, miként mindjárt meghalljátok.

Prato városában volt valamikor némely törvény, őszintén szólván éppoly szégyelletes, mint kegyetlen, mely semmi különbséget nem tett, hanem rendelte, hogy éppen úgy meg kell égetni amaz asszonyt, kit férje a kedvesével házasságtörésen kapott, mint az olyant, ki pénzért akármely férfinak odaadja magát. Midőn tehát e törvény fennállott, történt, hogy valamely nemes, szép és fölöttébb szerelmes természetű hölgyet, kinek neve volt madonna Filippa, a férje, Rinaldo de Pugliesi ottan kapta a szobájában, bizonyos odavalósi csinos nemes ifjúnak karjaiban, kinek neve volt Lazzarino de Guazzagliotri, kit az asszony a világon mindenkinél jobban szeretett. Rinaldo ennek láttán rettentő haragra gerjedt, s kevésbe múlt, hogy rájok nem rontott s meg nem ölte őket, és ha nem féltette volna maga életét, szörnyű haragjában meg is cselekedte volna. És ámbár ebben fékezte indulatját, azt nem tudta megállani, hogy ne kívánja a pratói törvénytől azt, mit néki magának nem volt szabad megtennie, tudniillik felesége kivégzését. És mivel az asszony bűnének bizonyítására kellő tanúbizonysága volt, alighogy felvirradt, senkitől tanácsot nem kért, hanem bevádolta feleségét, és törvénybe idéztette.

Az asszony, kinek helyén volt szíve, mint általában a fülig szerelmes nőknek, elhatározta, hogy mindenáron megjelenik a törvény előtt - bár számos barátja és rokona igyekezett eltéríteni ettől -, és megvallván az igazságot, inkább bátor lélekkel meghal, mintsem hogy gyáván megszökjék, és önkéntes számkivetésben éljen, és ekképpen méltatlannak bizonyuljon oly derék szerelmeshez, kinek karjaiban az elmúlt éjszakát töltötte. És nagy sereg asszonynak és férfinak kíséretében, kik arra biztatták, hogy tagadjon, megjelent a bíró előtt, s elszánt arccal és nyugodt hangon megkérdezte, mit kíván tőle. A bíró, amint ránézett, látta, mely gyönyörű s mely dicséretes módon viselkedik, és szavainak bizonysága szerint mely bátor lelkű asszony; megszánta tehát és félt, hogy olyan vallomást tesz, melynek miatta néki halálra kell ítélnie, hahogy maga becsületén nem akar csorbát ejteni.

Mivel azonban nem mulaszthatta el megkérdezni őt afelől, amivel vádolták, szólott hozzá ekképpen:

- Madonna, mint látod, itt áll Rinaldo, a férjed, és ellened panaszt emel, mondván, hogy idegen férfi karjaiban házasságtörésen kapott; annak okáért kívánja, hogy én a törvénynek rendelkezése szerint ezért halállal büntesselek; én azonban ezt nem tehetem meg, ha magad be nem vallod bűnödet; annak okáért jól vigyázz, mit felelsz, és mondd meg nekem, vajon igaz-e az, amivel a férjed vádol?

Az asszony cseppet sem ijedt meg, hanem nyájas hangon ekképpen felelt:

- Uram, igaz, hogy férjem, Rinaldo, tegnap éjjel Lazzarino karjaiban kapott, melyekben számtalanszor nyugodtam már iránta való édes és tökéletes szerelmemben; ezt soha nem fogom letagadni, de bizonyosra veszem, s te is tudod, hogy a törvényeknek mindenkit magokba kell foglalniuk, s mindazoknak egyetértésével kell megalkottatniok, kikre vonatkoznak. Eme törvénnyel pedig nem így vagyunk, mivelhogy ez csupán a szegény szerencsétlen nőket kötelezi, kik sokakat ki tudnának elégíteni, sokkalta különbül, mint a férfiak; ezenfelül pedig, mikor megalkották, egyetlen asszony sem adta beleegyezését, de még csak meg sem kérdeztek egyet is; miért is e törvényt méltán mondhatjuk igazságtalannak. Ha azonban az én testemnek és magad lelkének veszedelmére végrehajtani akarod, csak rajtad múlik; de minek előtte akármiképpen meghoznád az ítéletet, kérlek, tégy meg nekem némi csekély szívességet: vagyis kérdezd meg férjemet, vajon odaadtam-e magamat neki, mindannyiszor és minden ellenkezés nélkül, ahányszor csak megkívánt, avagy sem?

Rinaldo meg sem várta a bírónak kérdését, hanem tüstént felelte, hogy az asszony tagadhatatlanul kedvére volt neki, valahányszor csak kívánta.

- Nos tehát - folytatta azon nyomban az asszony -, kérdezem én, bíró uram, hogy ha mindig megkapta tőlem azt, mire szüksége volt, mit csináltam volna, vagy mit csináljak azzal, mit ő meghagyott? A kutyáknak vessem talán? Nem sokkalta jobb-e odaajándékoznom a mondott nemes úrnak, ki a világon mindennél jobban szeret, mint engedni, hogy veszendőbe menjen avagy elpusztuljon?

Emez előkelő és jóhírű hölgynek kihallgatására mind összesereglettek Prato lakosai; eme mulatságos kérdés hallatára mind jóízűt kacagtak, s annak utána egy értelemmel kiáltották, hogy a hölgynek igaza van, és jól beszélt; s minek előtte széjjelmentek volna, megváltoztatták a kegyetlen törvényt, mire a bíró maga biztatta őket, s olyképpen korlátozták, hogy csupán ama nőkre vonatkozzék, kik pénzért csalják meg férjöket. Rinaldo tehát ostoba igyekezetében megszégyenült, s ekképpen távozott a törvényszékről, az asszony pedig, mintha csak feltámadott volna a máglya tüzéből, vidáman és szabadon, nagy diadallal hazatért.

NYOLCADIK NOVELLA

A novella, melyet Filostrato elbeszélt, némi szégyenkezést támasztott a raja figyelmező hölgyek szívében, melynek jele volt az arcukba szökkent tisztes pirulás; és az egyik a másikra pillantgatott, s alig tudták visszafojtani kacagásukat, és kuncogva figyeltek reá. De minekutána a novella bevégződött, a Királynő Emiliához fordult, és parancsolta, hogy folytassa a sort. Ki is, mintha csak álomból ébredt volna, sóhajtván ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, mivel hosszas révedezésem messzire elragadott közületek, a Királynőtől reám rótt kötelességemnek sokkalta rövidebb novellával teszek eleget, mint különben tenném, hahogy lelkem nem kalandozott volna másfelé; elmesélem nektek egy leány ostoba eltévelyedését, melyet nagybátyja valamely kedves tréfaszóval helyrehozott volna, ha a leány felérte volna ésszel.

Bizonyos Fresco da Celatico nevezetű úrnak volt egy unokahúga, és becéző nevén Ferikének nevezték, kinek ugyan gyönyörű volt termete és arca (de nem volt az az angyali szépség, minőt régebbi időben bőven láttunk), mindazonáltal oly gőgös és rátarti volt, hogy szokásába vette fitymálni férfiakat és nőket s mindent, amit látott, holott inkább a maga háza előtt söpört volna, mivel nem volt hozzá fogható kiállhatatlan, begyeskedő, lobbanékony nő; és akármit tettek, semmi sem volt a szája íze szerint; és ezenfelül oly fennhéjázó volt, hogy ez még akkor is sok lett volna, ha a francia királyok lettek volna az ősei. És hahogy az utcán járt, csak úgy bűzlött a pöffeszkedéstől, hogy egyebet sem tett, mint orrát fintorgatta, mintha csak bűz áradna mindenkiből, akit látott, vagy akivel találkozott. Nem szólván tehát sok egyéb utálatos és kiállhatatlan szokásairól, történt egy napon, hogy midőn hazatért Frescóhoz, és azt sem tudta, hová legyen a kényeskedéstől, leült melléje, és egyre-másra nyögdécselt; miért is Fresco megkérdezte:

- Ferike, mit jelent az, hogy ma, holott ünnepnap vagyon, ilyen hamar hazajöttél?

A leány pedig majd megpukkadt pöffeszkedésében, és ekképpen felelt:

- Az már igaz, hogy hamar hazajöttem, mivel nem hiszem, hogy valaha is élt volna ebben a városban annyi utálatos és kiállhatatlan férfi és nő, mint ahány ma él; és ha csak egy is az utamba kerül, úgy utálom, mint a bűnömet, és nem hiszem, hogy volna még nő a világon, kit jobban gyötörne az utálatos emberek látása, mint engem; s éppen azért jöttem ily hamar haza, hogy ne lássam őket.

Erre pedig Fresco, ki szívből utálta unokahúga undok viselkedését, szólott ekképpen:

- Leányom, ha annyira utálod az utálatosokat, mint mondod, akkor ne nézz többé a tükörbe, hahogy nyugodtan akarsz élni.

De ez a lány üresebb volt, mint a nádszál, s holott bölcs Salamonnak képzelte magát, csak annyit értett meg Fresco mondásának velejéből, mint valamely birka; s mi több, azt mondotta, hogy ő bizony nézegetni akarja magát a tükörben, a többi nők módjára. S ekképpen megmaradt s mind a mai napig megátalkodott maga pöffeszkedésében.

KILENCEDIK NOVELLA

Midőn a Királynő észrevette, hogy Emilia befejezte novelláját, s rajta kívül már csak annak kell novellát mondania, kinek kiváltsága volt utoljára beszélnie, ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, ámbár ma már legalább két olyan novellát kivettek a számból, melyet én szándékoztam elmondani, mégis maradt egy, melyet elmondhatok, s melynek végén oly csattanó vagyon, hogy talán még senki eleddig nem mondott hozzája hasonlót.

Tudnotok kell tehát, hogy a régi időkben igen szép és dicséretes szokások voltak városunkban, melyekből mai napig úgyszólván semmi meg nem maradt; ez pedig a kapzsiságnak köszönhető, mely a gazdagodással egyetemben elharapódzott, s mind valamennyit kiirtotta. Ama dicséretes szokások között volt egy, mely szerint Firenzének különb-különbféle helyein egybegyülekeztek a környék nemes urai, és megszabott számban társaságokat alkottak, ügyelvén, hogy csak olyanokat vegyenek be, kik kellő mértékben tudják viselni a költségeket; és ma az egyik, holnap a másik, s ekképpen sorra, ki-ki a számára megszabott napon vendégül látta asztalánál az egész társaságot; és ilyenkor gyakorta megvendégeltek idegen nemes urakat is, ha egy-egy éppen ott időzött, és városbélieket is; és ezek évente legalább egyszer valamennyien egyforma ruhákba öltözködtek, és a nevezetesebb ünnepeken általlovagoltak a városon, és olykor lovagi tornát rendeztek és kiváltképpen a nagy ünnepeken, vagy ha valamely győzedelemnek avagy más egyébnek örvendetes híre érkezett a városba.

Egyebek között tehát volt ilyen társasága Betto Brunelleschi úrnak is, és Betto úr pajtásai minden követ megmozgattak, hogy belevonják abba Guido Cavalcanti urat is, éspedig nem ok nélkül: mivelhogy nem is szólván arról, hogy egyike volt a világ legkitűnőbb logikusainak és természettudósainak (ilyesmikkel ugyan ama társaság édeskeveset törődött), hanem különösképpen vidám, kedves és jószavú ember volt, s a világon mindenkinél jobban végre tudta hajtani azt, mit magában feltett, s mi nemes ember dolga volt; ezenfelül dúsgazdag ember lévén, kimondhatatlanul meg tudta tisztelni azt, ki véleménye szerint megérdemelte.

Azonban Betto úrnak nem sikerült soha megnyernie őt, s ennek oka gyanánt cimboráival egyetemben azt vélte, hogy Guido túlságosan belemerült a bölcselkedésbe, és elidegenedett az emberektől. S mivel néha az epikureisták véleményét hangoztatta, az a híre kelt a műveletlen emberek közt, hogy mindeme bölcselkedésével csupán arra akar bizonyságot találni, hogy nincs Isten.

Nos, történt egy napon, hogy Guido elindulván az Orto San Michelétől, végigment a Corso degli Adimarin, egészen a San Giovanniig - ezt az utat pedig gyakorta megtette -, hol roppant márvány és egyéb síremlékek sorakoztak a San Giovanni-templom körül (melyek mostan a Santa Reparatában vannak), s mikor ő éppen ott járt a porfíroszlopok között és eme síremlékek és a San Giovanni bezárt ajtaja között, Betto uram lóháton éppen arra ment társaságával a Santa Reparata piarcán keresztül; mikor tehát meglátták Guidót ama sírok között, szólottak ekképpen:

- Menjünk oda és bosszantsuk meg.

És sarkantyúba kapván lovaikat, hirtelen szinte megrohanták, minek előtte még észbe kaphatott volna, és nagy jókedvben ekképpen kezdték csipkedni:

- Guido, te nem akarsz beállani társaságunkba; de ha egyszer megbizonyosodol, hogy nincs Isten, ugyan mi hasznod leszen belőle?

Guido pedig látván, hogy közrefogták, nyomban ekképpen felelt:

- Urak, ti azt mondhattok nekem, amit akartok, mivelhogy itthon vagytok.

És rátámaszkodott kezével az egyik roppant síremlékre, könnyedén nekilendült, s átvetette magát a másik oldalra, és kijutván közülök, útjára ment. Azok ottan maradtak, és csak bámultak egymásra, és hogy szavuk megjött, azt mondták, hogy oktalan ember, és semmi értelme nincsen annak, mit nékik mondott, mivel ama helyhez, ahol voltak, éppen annyi közök volt, mint bármely más polgárnak, s Guidónak is csak éppen annyi, mint akármelyiköknek. Akkor tehát Betto uram feléjök fordulván szólott ekképpen:

- Magatok vagytok oktalanok, ha nem értettétek meg: ő bizony udvariasan és kevés szóval ugyan, de az elképzelhető legnagyobb gorombaságot mondotta nekünk; mivel, ha jól meggondoljátok, eme sírok a halottak házai, mivelhogy ezekben nyugosznak és lakoznak a halottak, s mikor ő azt mondja, hogy ez a mi otthonunk, azt akarja mondani, hogy mi és a többiek buták és tanulatlanok vagyunk hozzá képest és a többi tudós emberekhez képest; és rosszabbak vagyunk a halottaknál, és ennélfogva, ha itt vagyunk, otthon vagyunk.

Akkor mindenki megértette, mit akart mondani Guido, és elszégyellték magokat, és soha többé nem csipkedték, Betto urat pedig éles elméjű és okos lovagnak tartották.

TIZEDIK NOVELLA

Minekutána a társaság minden egyes tagja elmondotta novelláját, Dioneo tudta, hogy most rajta van az elbeszélés sora. Miért is nem várt holmi ünnepélyes parancsra, hanem csendet kért azoktól, kik még Guidónak imént hallott mondását dicsérgették, és ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, ámbár nékem kiváltságom, hogy arról beszélhetek, mi leginkább kedvemre vagyon, ma nem kívánok eltérni ama tárgytól, melyről valamennyien oly ügyesen beszéltetek; hanem nyomotokon indulván, példázni kívánom nektek, hogy gyors védekezéssel mily ravaszul menekült Szent Antal egyik szerzetese a megcsúfoltatástól, melyet két ifjú készített számára. És bizonyára nem leszen terhetekre, ha kissé hosszadalmasan szólok, hogy apróra elmeséljem novellámat, mivel látjátok, hogy a nap még amúgy is magasan jár fent a mennybolt közepén.

Certaldo vára, mint bizonyára hallottátok, a mi határunkban vagyon a Val d'Elsában; s bármilyen kicsiny is, nemes és jómódú emberek a lakosai. Tehát Szent Antalnak egyik szerzetese, bizonyos Cipolla barát nevezetű, jó darab ideig minden esztendőben egyszer eljárogatott ide, mivel itt bőségesen aratott, hogy összeszedje az adományokat, melyeket az együgyű emberektől kapott. És ottan szívesen látták, talán nem csupán jámborsága, hanem neve miatt is, mivelhogy egész Toscanában ottan terem a leghíresebb hagyma, vagyis cipolla. Tehát eme Cipolla barát alacsony, vörös hajú, mosolygós ábrázatú ember volt, s a világ legnagyobb huncutja; s ezenfelül, ámbár híján volt minden tudománynak, oly talpraesetten és ügyesen beszélt, hogy aki nem ismerte, nem csupán nagy szónoknak ítélte volna, hanem azt mondhatta rá, hogy maga a megtestesült Tullius avagy talán Quintilianus; és ama vidéken úgyszólván minden embernek komája vagy barátja vagy bennfentese volt. Ez tehát szokása szerint augusztus hónapban megint odaérkezett, s valamely vasárnap reggelen, mikor a környékbeli falvak jámbor férfiai és asszonyai mind misére jöttek a templomba, alkalmatos pillanatban elébök lépett és szólott:

- Emberek, asszonyok, amint tudjátok, minden esztendőben szokásotokban vagyon adni valamit búzátokból és rozsotokból méltóságos urunk Szent Antal szegényeinek, ki többet, ki kevesebbet, ki-ki jámborsága és tehetsége szerint, hogy ama boldog Szent Antal vigyázzon ökreitekre és szamaraitokra és disznóitokra és birkáitokra, és ezenfelül meg szoktátok fizetni ama csekély adót, melyet évente egyszer fizettek, kiváltképpen azok, kik szerzetünkbe beírva vannak. Mindezeknek összegyűjtésére pedig engemet küldött felsőbbségem, vagyis az apátúr; annak okáért Istennek áldásával délután három óra után, mikor a csengettyűszót halljátok, gyülekezzetek egybe itten a templom előtt, hol is én a szokott módon prédikációt mondok nektek, és csókra nyújtom a keresztet; és ezenfelül (mivel tudom, mely fölöttébb jámbor tisztelői vagytok méltóságos Szent Antal úrnak) különös kegyelemből megmutatok nektek valamely szentséges és gyönyörű ereklyét, melyet is tulajdon magam hoztam valamikor tengeren túlról, a Szentföldről; ez pedig Gábriel arkangyalnak egyik szárnyatolla, melyet Szűz Máriának kamarájában elveszített, mikor Názáretben megvitte néki a mennybéli híradást.

És ekképpen szólván elhallgatott és bement a misére. Midőn Cipolla barát ekképpen beszélt, volt ott a nagy sokaságban a templomban két fölöttébb agyafúrt ifjú, nevök szerint az egyik Giovanni del Bragoniera, a másik Biagio Pizzini. Minekutána ezek jót nevettek Cipolla barát ereklyéjén, ámbár jó barátai és bennfentesei voltak, feltették magokban, hogy csúfot űznek belőle eme toll miatt. És megtudván, hogy Cipolla testvér aznap egyik barátjánál ebédel a várban, mikor értesültek, hogy éppen asztalnál ül, nyomban lesiettek az utcára, és elmentek a fogadóba, hol a barát megszállott, ama szándokkal, hogy Biagio majd szóval tartja Cipolla testvér szolgáját, Giovanni pedig a barátnak holmijából kikeresi ama tollat, akármiféle is az, és elcseni, hogy lássák, mit mond majd azután a népnek. Volt pedig Cipolla testvérnek egy szolgája, kit is némelyek Cethal Guccio, mások Mocskos Guccio, ismét mások Disznó Guccio néven neveztek; ez pedig olyan förtelmes egy ember volt, hogy bizony isten ilyent még Lippo Toppo sem festett soha. Ő pedig gyakorta tréfálkozott fölötte társaságban, mondván:

- Az én szolgámnak kilenc olyan tulajdonsága vagyon, hogy ha ezek közül csak egy is meglett volna Salamonban, vagy Arisztotelészben vagy Senecában, elegendő lett volna arra, hogy minden jelességöket, bölcsességöket, szentségöket semmivé tegye. Gondolhatjátok tehát, miféle ember lehet ez, kiben nincs sem jelesség, sem bölcsesség, sem szentség szemernyi sem, de megvan mind a kilenc rossz tulajdonság.

És midőn egyszer megkérdezték, melyik hát ama kilenc tulajdonság, ő valamennyit versekbe szedvén felelt:

- Megmondom nektek: Lusta-totyakos, mindene mocskos, hazugságban főkolompos; hanyag-gondatlan, szófogadatlan, emberszólásban páratlan; szutykos-otromba, tökfejű-bamba, viselkedésében pimasz-goromba; nem is szólván arról, hogy van még néhány apró-cseprő hibácskája, melyeket jobb nem is emlegetnem. A legnevetségesebb tulajdonsága pedig az, hogy minden faluban meg akar házasodni, és szállást akar bérelni; és ámbátor hosszú szakálla fekete és mocskos, mégis oly gyönyörűnek és csábítónak képzeli magát, hogy szentül hiszi: valahány fehércseléd csak meglátja, mind nyomban belészeret; s hahogy magára hagynám, minden szoknyának utána vetné magát, míg csak szusszal bírná. De szentigaz, hogy nagy segítségemre vagyon, mivel senki nem szólhat velem titokban négyszemközt, hogy ő abból ki ne hallgatná a maga részét; s ha megesik, hogy valamit kérdeznek tőlem, annyira fél, hogy netalán nem tudok majd megfelelni, hogy nyomban ő felel igennel vagy nemmel, már amint célirányosnak véli.

Ezt az embert tehát Cipolla barát a fogadóban hagyta, s lelkére kötötte: jól vigyázzon, hogy senki a holmijához hozzá ne nyúljon, különösképpen pedig az iszákjához; mivelhogy abban vannak a szent ereklyék. De Mocskos Guccio szívesebben lebzselt a konyhában, mint a fülemüle a zöld ágakon, kiváltképpen ha megszimatolt ottan valamely szolgálót; és csakugyan volt ottan a gazdának egy tagbaszakadt, pufók, zömök, idétlen cselédje, a két melle mint két szemetes kosár, és ábrázatja mint a Baronciaké, izzadt, mocskos, füstös; a szolga tehát faképnél hagyta Cipolla barát szobáját és minden holmiját, s mint ahogy a keselyű lecsap a dögre, nyakra-főre a konyhába sietett, és ámbár augusztus volt, a tűz mellé telepedett, és szóba elegyedett a leánnyal, kinek neve volt Nuta; ennek aztán telebeszélte a fejét, hogy ő bizony hétszilvafás nemes úr, és több a pénze ezerkilencven forintnál, nem számítva az adósságát, mely inkább több mint kevesebb ennél, és hogy szóban és tettben annyi mindenhez ért, hogy liromlárom punktum; és felejtvén csuklyáját, melyen annyi volt a zsír, hogy elegendő lett volna megízesíteni az Altopascio nagy bográcsát, és felejtvén rongyos-foltos csuháját, mely a nyaka körül és a hóna alatt mocskos volt a zsírtól, és több volt rajta a tarkabarka folt, mint akármelyik tatár vagy indiai kendőn, és felejtvén ringyes-rongyos saruit és lyukas harisnyáit, mintha csak Castiglione méltóságos úr lett volna, azt mondta neki, hogy felruházza új ruhákkal és kicsinosítja és kiragadja innét, hogy ne legyen idegenek rabszolgája, s bár mostan nincsen semmije, jobb jövendőnek reménységét ébreszti benne; és összehordott hetet-havat, de akármilyen kedvesen beszélt, mindez falra hányt borsó volt, mint ahogy általában minden, amibe csak belevágott, balul ütött ki.

Amint tehát a két ifjú odaért, Disznó Guccio éppen Nuta körül legyeskedett; minek is fölöttébb megörültek, s mivel így már csak fele munkájokba került a dolog, hiszen senki nem állta útjokat, bementek Cipolla testvér szobájába, melynek ajtaja nyitva volt, s az első, ami kutatás közben kezök ügyébe került, amaz iszák volt, melyben a szárnytoll rejlett; ahogy tehát az iszákot kibontották, leltek abban selyembe bugyolált kis dobozt, melyet is kinyitván, papagáj farkának tollát találták benne, és úgy vélték, hogy bizonyára ez az, mit a barát ígérete szerint Certaldo népének megmutatni kíván. És az időben bizony könnyűszerrel el tudott hitetni ilyesmit az emberekkel, mivelhogy Egyiptom gyönyörűségeiből akkor még csak kevés jutott el Toscanába, holott később már rengeteg eljutott, mind egész Itáliának romlására; és ámbár néhol már ismerték ezeket valamelyest, e vidéken még a lakosok semmit nem tudtak róluk; mivel itten még a régiek nyers egyszerűsége élt, nemcsak hogy nem láttak még papagájt, hanem java részök még soha hírét nem hallotta. Megörült tehát a két ifjú, hogy meglelték a tollat, s mindjárt el is csenték, de hogy ne hagyják a dobozt üresen, megtöltötték néhány darab szénnel, mit ott leltek a szobának egyik sarkában; annak utána bezárták a dobozt, mindent a régi rendben visszaraktak, és észrevétlenül, nagy jókedvben elsompolyogtak a tollal, és lesték, vajon mit mond majd Cipolla barát, mikor a tollnak helyében szenet talál. Amaz egyszerű emberek és asszonyok pedig, kik a templom előtt hallották, hogy délután három órakor majd meglátják Gábriel arkangyal szárnyatollát, mise után hazatértek; és az egyik szomszéd elmondotta a másiknak, az egyik komaasszony a másik komaasszonynak, és ebéd után valamennyien, férfiak meg asszonyok, ahányan csak voltak, egybesereglettek a várban, hol is alig fértek el, és sóvárogva várták, hogy megláthassák ama bizonyos tollat.

Cipolla testvér, minekutána jól megebédelt és szundított is egyet, kevéssel három óra után felkelt, és látván, hogy a parasztok mekkora sokasága gyülekezett egybe a tollnak látására, üzente Mocskos Gucciónak, hogy jöjjön fel a csengettyűkkel, és hozza magával az iszákot. Ki is minekutána nagy nehezen megvált a konyhától és Nutától, a kívánt holmikkal felment; mikor pedig fölérkezett, nagy lihegve, mivelhogy a sok vízivástól pocakosra dagadt a teste, Cipolla testvér parancsára odament a templomajtóba, és nagy erősen rázta a csengettyűt. Mikor aztán az egész nép oda gyülekezett, Cipolla barát meg sem nézte, vajon helyén van-e minden holmija, hanem belefogott prédikációjába, és a maga módja szerint tücsköt, bogarat összebeszélt; s mikor arra került a sor, hogy megmutassa Gábriel arkangyal tollat, előbb nagy ünnepélyességgel elmondotta a Hiszekegyet, aztán meggyújtott két fáklyát, s minekutána levette csuklyáját, gyengéden kibontogatta a selyemburkolatot, és kivette belőle a dobozt. S minekutána előbb néhány szót mondott Gábriel arkangyalnak és ereklyéinek dicséretére és magasztalására, a dobozt kinyitotta. Mikor pedig látta, hogy teli van szénnel, nem is támadt benne gyanú, hogy ezt talán Cethal Guccio művelte, mivelhogy ilyesmit fel sem tett róla, nem is szidalmazta, mert nem vigyázott, hogy valaki ilyesmit el ne kövessen, hanem csendben önmagát átkozta, hogy erre bízta holmijának őrizését, holott tudta, mily hanyag-gondatlan, szófogadatlan, szutykos-otromba, tökfejű-bamba. De azért arcának egyetlen izma nem rándult, hanem égnek emelte szemét s kezeit, és szólott oly hangosan, hogy mindenki meghallhatta:

- Isten, áldott legyen a te hatalmad mindörökké. Annak utána becsukta a dobozt, és a nép felé fordulván szólott:

- Emberek, asszonyok, tudnotok kell, hogy sihederbarát koromban feljebbvalóm elküldött Napkelet országaiba, és külön paranccsal meghagyta nekem, hogy mindaddig kutassak, mígnem meglelem a Porcelán titkát, mely másoknak több hasznot hajt, mint nekünk, ámbár égetése ugyan nem kerül semmibe. Miért is fölkerekedtem, és Velencéből elindulván általmentem Görgömbörgömön, és onnan Garaboncia királyságán és Bagódadogón által lovagolván megérkeztem Paródiába, honnét nagy szomjúhozás közben kevés idő múltán eljutottam Kakadúniába. De minek meséljem nektek sorra, hány országot bekóboroltam? Minekutána tehát általmentem az Óperencia kanyarulatán, eljutottam Furfangóciába és Bolondóciába, melyekben rengeteg nagyerejű népek lakoznak; és innét elérkeztem Hazudóciába, hol is számos magam szerzetbéli és egyéb barátokra bukkantam, kik valamennyien kerülték a kényelmetlenséget Istennek szerelméért, és ugyan rá sem hederítettek mások szenvedéseire, ha ekképpen magok hasznát szolgálták, s emez országokban semmi egyéb pénzt ki nem adtak, csak veretlent; és innét általmentem Habruca-országba, hol a férfiak és asszonyok facipőben járnak a hegyeken, s a disznókat a tulajdon beleikbe töltik; és kevéssel odább oly népekre akadtam, melyek rúdon viszik a kenyeret, s bort pedig zsákban; ezektől eljutottam a Kukac-hegyekbe, hol is minden víz lefelé folyik. És hamarosan oly messzire előrejutottam az országnak belsejében, hogy végezetül elérkeztem az indiai Paszternákiába, és esküszöm arra az öltözetre, melyet testemen viselek, hogy én ottan láttam repülni a madarakat, amit talán el sem hisz az, ki még nem látta. És ebben nem hazudtol meg engemet Maso del Saggio sem, a gazdag kereskedő, kivel ottan találkoztam, mikor éppen diót tört, s annak héját egyenként eladogatta. De mivel nem találtam meg azt, minek keresésére odamentem, és mivel tovább vízen kell utazni onnan, visszafordultam és megérkeztem a Szentföldre, hol nyár idején négy dénárba kerül a hideg kenyér, a meleg pedig ingyért van. És ottan meglátogattam Nebántsatok Kérlekalássan főtisztelendő atyát, Jeruzsálem méltóságos pátriárkáját. Ki is tiszteletből a méltóságos Szent Antal úrnak köntöse iránt, melyet mindig viseltem, megmutatta nekem valamennyi szent ereklyét, amilyen csak volt; ebből pedig annyi volt neki, hogy ha mind fel akarnám sorolni, jó néhány mérföldnyire sem érném a végét. De hogy el ne vegyem a kedveteket, mégiscsak megnevezek egyet-kettőt. Hát mindenekelőtt megmutatta nékem a Szentlélek egyik ujját, teljes-tökéletes épségben, aztán ama szeráfnak hajtincsét, ki megjelent Szent Ferencnek; aztán a keruboknak egyik körmét; aztán a szőröstül-bőröstül testté lett Igének egyik oldalbordáját tartotta az orrom alá; aztán a szent katolikus hitnek némely ruhadarabját; aztán néhány sugarát ama csillagnak, mely Keleten feltűnt a három mágusnak; aztán kis üvegnyit ama verejtékből, mely Szent Mihályból szakadt az ördöggel való viaskodásában, aztán Szent Lázár halálának állkapcsát és sok más egyebet; s mivel én szívesen általadtam néki olasz nyelven Morello-hegyének lejtőit és a Caprezzio némely fejezeteit, melyeket már rég idő óta keresett, hát ő részt adott nékem szent ereklyéiből, és nekem ajándékozta a szent keresztnek egyik fogát és kicsiny üvegben valamicskét Salamon templomának harangzúgásából és Gábriel arkangyalnak szárnyatollát, melyről már fentebb szólottam és a villamagnai Szent Gellért egyik facipőjét, melyet nem nagy ideje még Firenzében odaajándékoztam Bonsi Gellért uramnak, ki is fölöttébb nagy ájtatossággal tiszteli azt; és adott nekem ama szénből, melyen a boldogságos Szent Lőrinc vértanút megsütötték. Mind eme holmikat pedig nagy ájtatosan magammal hoztam, s még mind megvan. Az is igaz, hogy feljebbvalóm csak akkor engedte megmutatnom ezeket, mikor megbizonyosodott felőle, hogy valódiak. Mivel azonban most már ez ereklyék révén esett csodák és a pátriárka levele meggyőzték őt, engedelmet adott nekem, hogy megmutassam; de én nem merem senkire rábízni ezeket, hát mindig magammal hordom valamely dobozban Gábriel arkangyal szárnyatollát, nehogy tönkremenjen, és másik dobozban ama széndarabokat, melyeken Szent Lőrincet megsütötték; ez a két doboz úgy hasonlít egymásra, hogy gyakorta magam is összetévesztem őket, és mostan is megesett ez velem; s mikor azt hittem, hogy ama dobozt hoztam magammal, melyben a toll vagyon, azt hoztam el, melyben a széndarabok vannak. De nem gondolnám, hogy ez véletlenség, sőt bizonyosra veszem, hogy Istennek akaratja, és ő adta kezembe ezt a dobozt, melyben a szén vagyon, mivel épp az imént jutott eszembe, hogy hiszen holnapután Szent Lőrinc napja vagyon. Annak okáért Isten azt akarta, hogy megmutassam nektek a szenet, melyen megsütötték, és felgyújtsam lelketekben a köteles áhítatot iránta, s ezért úgy intézte, hogy nem a tollat vettem, holott azt akartam, hanem az áldott széndarabokat, melyeknek tüzét az ő szentséges testének vére oltotta ki. Annak okáért, édes gyermekeim, vegyétek le sapkátokat, és jöjjetek ide áhítatosan és lássátok. De előbb tudjátok meg, hogy kire eme szénnel keresztet vetnek, mind az egész esztendőben nem égetheti meg magát, úgy hogy meg ne erezné.

Minekutána ekképpen szólott, dicséretet énekelt Szent Lőrincnek, és kinyitotta a dobozt, és megmutatta a széndarabokat. S minekutána az együgyű sokaság nagy ideig ámulattal és tisztelettel szemlélte azokat, nagy tülekedés közben mind odafurakodtak Cipolla baráthoz, s bőségesebb adományokkal halmozták el, mint rendesen, és sorra rimánkodtak, hogy érintse őket a szénnel. Miért is Cipolla barát sorra kezébe vette a széndarabokat, s fehér ingökre és zekéjökre és az asszonyok fátylaira akkora kereszteket mázolt, amekkorák csak rájok fértek, erősködvén, hogy bármennyire megkopnak is a széndarabok eme keresztjel írásában, a dobozban ismét megnövekednek, mit is ő már több ízben tapasztalt. S minekutána ekképpen a maga busás hasznára Certaldo népét mind megkeresztezte, ekképpen elméjének gyors járásával megcsúfolta ama két ifjút, kik a tollnak elcsenésével őt akarták megcsúfolni. Ezek pedig ott álltak a prédikáció alatt, s mikor hallották, hogyan vágta ki magát a barát, s mekkora feneket kerített a dolognak, úgy nevettek, hogy majd megpukkadtak belé. Minekutána pedig a sokaság szétoszlott, odaléptek hozzája, és leírhatatlan hahotázás közben bevallották neki csínyjöket, és akkor visszaadták a tollat, mely is a következő évben éppolyan busás hasznot hajtott a barátnak, mint e mai napon a széndarabok.

Ez a novella egyenlőképpen kimondhatatlan szórakozást és élvezetet szerzett az egész társaságnak, és valamennyien sokat nevettek Cipolla baráton, különösképpen pedig a zarándoklatán, meg az ereklyéken, melyeket ottan látott és magával hozott. Mikor pedig a Királynő észrevette, hogy a novellának s egyúttal az ő uralkodásának is vége, felkelt, levette fejéről a koszorút, és mosolyogván Dioneo fejére tette és szólott:

- Itt az ideje, Dioneo, hogy magad is megpróbáld, mely nehéz feladat asszonyokat kormányozni és vezetni; te légy hát a Király, és olyképpen uralkodjál, hogy ha uralkodásod véget ér, megdicsérhessünk érette.

Dioneo átvette a koszorút, és mosolyogván ekképpen felelt:

- Már gyakorta láthattatok sokkalta értékesebb királyokat nálamnál, értem a sakk-királyokat; és bizony mondom, hahogy úgy engedelmeskedtek nekem, miként valódi királynak engedelmeskednetek illendő, én oly élvezetben részesítlek benneteket, mely nélkül semmiféle ünnepnek vidámsága nem tökéletes. De ne firtassuk ezt: úgy fogok uralkodni, ahogy tudok.

És bevett szokás szerint hívatta az udvarmestert, s meghagyta, hogy mindent rendezzen el uralkodásának idejére, annak utána pedig szólott:

- Tiszteletre méltó hölgyeim! Annyi különböző szempontból beszéltünk már az emberek iparkodásáról és sorsuk különb-különb fordulásairól, hogyha kevéssel ennek előtte Licisca asszony nem jött volna ide, ki nyelvelésével anyagot adott holnapi elbeszéléseinknek, bizonyosra veszem, hogy jó darabig kellett volna törnöm fejemet, hogy alkalmatos tárgyat találjak elbeszéléseink számára. Miként hallottátok, ő azt mondta: nem ismer olyan leányt, ki szűzen ment volna férjhez és hozzátette, hogy nagyon jól tudja, hányszor és hogyan csalják meg az asszonyok férjöket. De mellőzzük mostan a dolognak első felét, hiszen az gyerekes beszéd; a másodikról azonban, úgy vélem, mulatságos volna elbeszéléseket mondani; annak okáért rendelem, hogy ha már Licisca asszony megadta a tárgyat, holnap oly asszonyokról legyen szó, kik akár szerelemből, akár azért, hogy a csávából kimenekedjenek, megcsalták férjöket, akár rájött az, akár nem.

Némely hölgyek úgy vélték, hogy nemigen lesz hozzájok illendő ily tárgyban elbeszélést mondaniok, s annak okáért kérték a Királyt, változtassa meg most kijelentett szándokát. Felelte erre a Király:

- Hölgyeim, én is éppoly jól tudom, mint ti, hogy mit rendeltem; és azzal, amit mondottatok, nem tudtok eltéríteni szándokomtól, mivel vélekedésem szerint mostanában olyan idők járnak, hogy mindenről szabad beszélniök férfiaknak és nőknek egyaránt, hahogy a tisztességtelen cselekedetektől óvakodnak. Hát nem tudjátok, hogy e mostani felfordult időben a bírák odahagyták ítélőszékeiket, mind az isteni, mind az emberi törvények elnémultak, s kinek-kinek korlátlan szabadsága vagyon, hogy úgy mentse életét, ahogyan tudja? Annak okáért ha némiképpen szabadjára engeditek szemérmetességteket az elbeszélésben, nem azért, hogy annak nyomában valamely tisztességtelen cselekedet következzék, hanem csak azért, hogy magatoknak és a többieknek mulatságot szerezzetek vele, én semmi elfogadható okot nem látok arra, hogy valaki nektek ennek miatta később szemrehányást tehessen. Ezenfelül pedig a ti társaságotok az első naptól fogva mind mostanáig oly gondosan óvta szemérmetességét, bármiről lett légyen is szó, hogy vélekedésem szerint semmiképpen foltot azon nem ejtett, s Istennek segedelmével nem is fog ejteni. Továbbá van-e, ki nem ismerné tisztességteket? Én hiszem, hogy nem csupán e mulatságos elbeszélések, hanem még a halálnak borzalmai sem ingathatnának meg benneteket abban. És őszintén szólván, ha valaki megtudná, hogy ti nem akartatok néha-néha ím ez huncutságokról beszélgetni, talán gyanú támadna benne, hogy magatok is ludasok vagytok efféle dolgokban, s ezért nem akartok beszélni rólok. Ezenfelül pedig ugyan szépen megtisztelnétek engem, ha ellenszegülnétek parancsomnak, holott én mindegyiteknek engedelmeskedtem, és most Királyotok vagyok, és kezembe adtátok a törvényt. Vessétek hát félre emez aggodalmatokat, mely inkább illendő kicsinyes lelkekhez, mint hozzátok, s ki-ki gondolkozzék jószerencsével, hogy szép novellát mondjon.

Ennek hallatán a hölgyek kijelentették, hogy legyen úgy, ahogy ő kívánja; miért is a Király mind vacsora idejéig szabadságot adott nekik, hogy ki-ki kedvére mulasson. A nap még magasan járt, mivel a novellák rövid ideig tartottak; miért is, midőn Dioneo a többi ifjakkal együtt leült ostáblázni, Elisa félrehívta a többi hölgyeket és szólott:

- Mióta itt vagyunk, mindig kívánlak elvezetni benneteket egy helyre, mely innét nem messzire vagyon, s hol még aligha volt egyitek is, melynek neve Asszonyok Völgye; mindeddig azonban nem volt rá alkalom, hogy oda elvezesselek, hanem ma, mikor még a nap magasan jár; miért is, ha kedvetek van velem jönnötök, bizonyosra veszem: ha egyszer ott lesztek, nem fogjátok megbánni, hogy eljöttetek.

A hölgyek felelték, hogy szívesen elmennek; szólították tehát egyik szolgálóleányokat, az ifjaknak pedig semmit sem szóltak, és útnak eredtek. És alig mentek valamivel többet egy mérföldnél, midőn máris megérkeztek az Asszonyok Völgyébe, hová igen szűk úton jutottak be, melynek oldalában kristályos vizű patak futott; és oly szépnek és gyönyörűségesnek látták a völgyet, különösképpen a nagy forróságnak ez órájában, hogy szóval mondani sem tudták volna. S miként nékem egyikök később elmondotta: a völgy feneke oly kerek volt, mintha cirkalommal mérték volna ki, holott nyilván a természetnek, nem pedig emberi kéznek mesteri műve volt; e síkságot pedig, melynek kerülete valamivel nagyobb fél mérföldnél, hat alacsony dombocska fogta körül, s mindegyiknek a csúcsán szép kastély formájában épített palota tűnt szemökbe. E dombok oldalai szelíden lejtettek a síkság felé olyképpen, mint a színházban látjuk, hol az ülések lépcsők módjára lefelé egyre szűkülő körökben vannak elhelyezve.

Emez domboknak dél felé néző oldalai pedig telis-tele voltak szőlővel, olajfával, mandolafával, cseresznyefával, fügefával s mindenféle egyéb gyümölcsfával, és tenyérnyi üres hely nem volt rajtok. A dombok északi oldalait véges-végig tölgyfa, kőrisfa és egyéb zöldellő sudárfák erdeje borította. A völgyfenék pedig, melynek az volt egyetlen nyílása, hol a hölgyek bejöttek, teli volt erdei fenyőkkel, ciprusokkal, babérfákkal, s állott még ottan néhány lucfenyő, oly szépen elrendezett csoportokban, mintha csak a legkiválóbb kertművelő mester ültette volna el őket; és ámbár a nap magasan járt, mégis csak alig bírt egy-egy sugara behatolni a lombok között a földig, melyet véges-végig finom pázsitnak szőnyege borított, s egészen ellepett a sok bíborszínű s egyéb virág. Ezenfelül mindezeknél nem kisebb gyönyörűséget szerzett nekik amaz kis patak, mely két domb között a völgyből sziklalépcsőkön rohant alá, és rohanásában kellemetes csobogással simogatta füleiket; hogy pedig vize szétporlott, messziről olvasztott ezüstnek látszott, melyet valahonnét nagy nyomással cseppenkint kifröcskölnek, és mikor leért a síkságra, ottan szép mederben egybegyülemlett, és rohanvást sietett a síkság közepe felé, hol is kicsiny tóvá szélesedett, aminőt néha halastó gyanánt csináltatnak kertjeikben a városbéliek, ha módjok van benne. Ez a tavacska pedig csak olyan mély volt, hogy az embernek melléig érhetett a vize; és cseppet sem volt zavaros, hanem kristálytiszta, úgyhogy a fenekén látszott a finom kavics, és ha valaki ráért volna, kedvére megolvashatta volna a kavicsokat. S ha az ember a vízbe nézett, nem csupán annak fenekét látta, hanem az ide-oda cikázó halak oly nagy sokaságát, hogy nemcsak gyönyörű, hanem szinte csoda egy látvány volt. A tavacskának pedig nem volt egyéb partja, csupán a sík mező, mely üdébb volt körülötte, minthogy éppen ott kapta a legtöbb nedvességet. Az a víz, melyet a tó már nem bírt befogadni, lecsorgott egy másik mederbe, és ebben távozott a kicsiny völgyből, és lefolyt valamely mélyebb területre.

Midőn tehát a hölgyek ideérkeztek, és mindent megszemléltek, s a helyet fölöttébb dicsérték, a meleg pedig igen nagy volt, s ott látták magok előtt amaz kicsiny tavat, elhatározták, hogy megfürödnek, mivel nem féltek, hogy valaki meglátja őket. És parancsolták a szolgálónak, hogy álljon ki a völgy felé vezető útra, és vigyázzon, ha jön-e valaki, és figyelmeztesse őket; és akkor mind a heten levetkőztek, és bementek a vízbe, mely csak annyira rejtette el hófehér testöket, mint valamely vékony üveg a piros rózsát. Mivel pedig a víz akkor sem zavarodott meg, mikor benne voltak, kezdtek keresztül-kasul szaladgálni a halak után - melyek nem tudtak sehová elbújni -, s igyekeztek puszta kézzel megfogni őket. S minekutána jó darab ideig ekképpen mulatván, néhányat megfogtak, kijöttek a vízből és felöltözködtek, s mivel már nem tudták jobban magasztalni e helyet, mint ahogyan eddig magasztalták, és amúgy is elérkezettnek látták az időt, hogy hazatérjenek, lassú léptekkel útnak indultak, közben szüntelenül a gyönyörű helyről beszélgetvén. És még jó korán a palotához érkeztek, s ottan lelték az ifjakat játékban, amint őket hagyták. Akkor Pampinea mosolyogván ekképpen szólott hozzájok:

- Ma mégiscsak megcsaltunk benneteket.

- Hogyhogy? - kérdezte Dioneo. - Hát máris cselekedetre váltjátok azt, amiről még nem is beszéltetek?

Felelte Pampinea:

- Urunk Királyunk, igen.

És apróra elmesélte nekik, honnan jöttek, s milyen ama hely, és mennyire van innét, és mit műveltek ottan. A Király tehát hallván, mily szép ez a hely, igen kívánta meglátni; tehát nyomban feltálaltatta a vacsorát; s minekutána valamennyien nagy élvezettel megvacsoráztak, a három ifjú elbúcsúzott a hölgyektől, és szolgáikkal egyetemben kimentek amaz völgybe, s minekutána mindent végignéztek, mivel egyikök sem volt még ottan soha, ím ez helyet a világ egyik gyönyörűsége gyanánt magasztalták. S minekutána megfürdöttek, és megint felöltöztek, mivel már nagyon későre járt az idő, hazatértek; a hölgyeket pedig abban lelték, hogy Fiammetta dalára táncot lejtettek; a tánc végeztével beszélgetésbe elegyedtek velök az Asszonyok Völgye felől, és sok szépet és dicséretest mondottak arról. Miért is a Király hívatta az udvarmestert, és parancsolta néki, hogy másnap ottan teríttessen, és vitessen oda néhány ágyat is, ha netán délben valaki aludni vagy heverni kívánna ottan. Ennek utána gyertyákat és csemegét és bort hozatott, s hogy némiképpen felfrissültek, parancsolta, hogy mindenki menjen táncba. És mikor parancsa szerint Pamfilo megkezdte a táncot, a Király Elisa felé fordulván, mondotta neki nyájasan:

- Szép hölgyem, te ma megtiszteltél a koszorúval, én pedig ma este azzal kívánlak megtisztelni, hogy véled énekeltetem a mai dalt; énekelj tehát oly dalt, mely néked a legjobban kedved szerint vagyon.

Felelte erre Elisa mosolyogva, hogy szívesen, és kellemes hangján elkezdette, amint következik:

Mikor Elisa fájdalmas sóhajtással bevégezte dalát, valamennyien elcsodálkoztak annak szavain, de senki nem tudta kitalálni, mi indította őt éppen ilyen dalra. De a Király, ki jó hangulatban volt, szólította Tindarót, s parancsolta neki, hogy hozza ide bőrdudáját, melynek hangjai mellett még sokáig táncoltatta a társaságot. De mivel már jól benne jártak az éjszakában, rendelte, hogy ki-ki nyugovóra térjen.

VÉGZŐDIK A DEKAMERON HATODIK NAPJA, KEZDŐDIK A HETEDIK,
MELYEN DIONEO URALKODÁSA ALATT OLY ASSZONYOKRÓL
FOLYIK A SZÓ, KIK AKÁR SZERELEMBŐL, AKÁR AZÉRT,
HOGY VALAMI BAJBÓL MENEKEDJENEK, MEGCSALJÁK FÉRJÖKET,
AKÁR RÁJÖTT AZ, AKÁR NEM

Keleten már minden csillag leáldozott, csak még a Lucifer, azaz a Hajnalcsillag egymaga ragyogott a sápadt hajnali szürkületben, midőn az udvarmester felkelt, s a rengeteg málhával megindult az Asszonyok Völgye felé, hogy ottan mindent elrendezzen urának parancsa és rendelkezése szerint. Minekutána pedig eltávozott, nem sok időbe telt, hogy a Király is felkelt, mivel felébresztette a málhacipelő emberek és az igavonó állatok lármája; tehát felkelvén, felkeltette a hölgyeket s hasonlatosképpen mind az ifjakat. És még nem tűztek forrón a nap sugarai, midőn valamennyien útnak indultak; és úgy érezték, hogy a fülemülék és a többi madarak még soha oly vidáman nem daloltak, mint ezen a reggelen; madárdal-kísérettel mentek mind az Asszonyok Völgyéig, hol még több dalos madár fogadta őket, melyek mintha csak jövetelükön örvendeztek volna. Ottan körülsétáltak, és újra mindent apróra megnéztek, s még szebbnek látták a helyet, mint tegnap, mivelhogy a reggeli idő jobban illett annak szépségéhez. Minekutána borral és csemegével elverték éhségöket, nehogy a madarak túl tegyenek rajtok a dalolásban, dalba kezdtek; és velök dalolt a völgy, szüntelenül visszhangozván dalaikat; a madarak pedig nem akarván alulmaradni a versengésben, újabb és újabb édes dalokkal beléje zengettek. De midőn elérkezett az ebéd ideje, megterítették az asztalokat a zöldellő babérfák és egyéb gyönyörű fák alatt, a tavacska partján, és a Király parancsára ottan letelepedtek, és ebéd közben elnézegették, amint a halak sűrű rajokban úszkáltak a tó vizében. Ez pedig nemcsak a szemlélődésre, hanem imitt-amott a beszélgetésre is alkalmat adott nekik. De mikor az ebéd véget ért, s az ételeket és az asztalokat elvitték onnét, még az előbbinél is vidámabb hangulatban dalba kezdettek. Ezalatt a kis völgyben itt is, ott is felállították az ágyakat, és a figyelmes udvarmester valamennyit elfüggönyözte francia rásaszövettel, és megrakatta párnákkal; és akkor a Királynak engedelmével ki-ki kedve szerint szundítani térhetett; aki pedig nem akart szundítani, élvezhette az egyéb rendes szórakozásokat, amint kedve tartotta. De midőn mind felkeltek, s ideje volt, hogy egybegyülekezzenek a novellamondásra, a Király parancsára, nem messzire ama helytől, hol ebédeltek; akkor rendelte a Király, hogy Emilia kezdje meg a novellák sorát. Ki is mosolyogván vidám arccal ekképpen fogott szóba.

ELSŐ NOVELLA

Uram Királyom, fölöttébb örvendeztem volna, ha netán kegyesen úgy rendeled, hogy más mondja az első novellát e szép tárgyban, melyet elénk kitűztél; de mivel neked is úgy tetszik, hogy én öntsek bátorságot a többi hölgyekbe, szívesen megteszem. És igyekezni fogok, drága hölgyeim, olyasvalamit elbeszélni, mi hasznotokra lehet a jövendőben, mivelhogy valamint minden nő oly igen fél különösképpen a kísértettől - melyről én, Isten látja lelkemet, azt sem tudom, mi fán terem, de még nem is leltem olyan emberre, aki tudta volna, ámbátor mi nők mind egyenlőképpen félünk tőle -, hát akkor, ha novellámat jól megjegyzitek, megtanulhattok egy szent és ajánlatos és ebben fölöttébb hatásos ráolvasást, mellyel a kísértetet elűzhetitek, hahogy meglátogat benneteket.

Élt valaha Firenzében a San Brancazio utcában egy gyapjúkereskedő, bizonyos Gianni Lotteringhi nevezetű, ki mesterségében fölöttébb ügyes ember volt, ámbátor egyéb dolgokban némiképpen korlátolt; emez együgyűségéért több ízben is megtették őt a Santa Maria Novella zsoltár-éneklő testvérületének elöljárójául, és tiszte volt vezetni azoknak oktatását, és gyakorta viselt más egyéb efféle apró-cseprő hivatalt, miért is fölöttébb büszkélkedett, és mindebben azért volt része, mivel jómódú ember lévén gyakorta jól megvendégelte a barátokat. Kik is hol nadrágot, hol csuklyát, hol skapulárét kunyorálván tőle, azoknak fejében megtanították szép imádságokra, és odaadták neki a Miatyánkot és Szent Elek Énekét és Szent Bernát Siralmát és Matild Asszony Dicséretét s egyéb ilyen fityfirittyet, melyeket ő fölöttébb megbecsült, és valamennyit gondosan megőrizte lelkének üdvösségére. Ennek pedig felesége volt bizonyos Mannuccio da la Cuculiának leánya, Tessa nevezetű, szemrevaló, kackiás, okos és huncut egy asszony.

Mivel ismerte férjének együgyűségét, és szerelmes volt Federigo di Neri Pegalottiba, viszont a csinos és daliás ifjú is szerette őt, egyik cselédjével megüzente emez Federigónak, hogy jöjjön ki meglátogatni őt Gianninak Camerata melletti szép nyaralójába, hol egész nyáron által időzött, s hová Gianni néhanapján kijött vacsorázni és aludni, reggel pedig visszament műhelyébe s nyilván a testvérületébe is. Federigo, ki fölöttébb kívánkozott e látogatásra, a néki mondott napon estefelé elment hát a nyaralóba, s mivel az estén Gianni nem jött ki, kényelmesen és nagy gyönyörűséggel vacsorázott és hált az asszonnyal, s karjaiban tartván őt, amaz éjszakán hatot elzengett rajta a férjeura zsolozsmái közül.

De mivel sem ő, sem Federigo nem úgy gondolta, hogy ez első éjszaka legyen az utolsó is, hogy ne kelljen minden alkalommal a szolgálóval üzennie érte, megegyeztek a következőképpen: minden nap, hahogy hozzá megyen vagy távozik a nyaralójából, mely valamivel magasabban volt, nézzen le abba a szőlőbe, mely az asszonynak háza mellett volt, hol is szőlőkaróra tűzött szamárfejet fog látni; ha ez a szamárfej pofáját Firenze felé fordítja, azon éjszakán bízvást és nyugodtan jöjjön be az asszonyhoz este a sötétben, és ha a kapu nem volna nyitva, kopogtasson halkan háromszor, mire az asszony majd kinyitja; ha pedig látja, hogy a szamárnak pofája Fiesole felé fordul, ne jöjjön be, mivel akkor ott van Gianni. És ekképpen cselekedvén, gyakorta együtt mulattak.

Történt azonban egyik este, hogy mikor Federigónak monna Tessánál kellett vacsoráznia, és az asszony éppen két kövér kappant süttetett, Gianni késő este váratlanul kijött; az asszonynak sehogy sem volt ínyére ez, és a férjével együtt kevéske füstölt húst vacsorázott, melyet külön főzetett, a szolgálóleánynak pedig meghagyta, hogy takarja fehér asztalkendőbe a két sült kappant, hozzá egy csomó friss tojást meg egy üveg jó bort, és vigye a kertbe, hová be lehetett jutni úgy is, ha az ember nem ment a házon keresztül, és ahol néha-néha vacsorázgatott már Federigóval; és meghagyta a szolgálónak, hogy tegye az egészet a kis füves térség szélén a barackfa tövébe. Rossz kedve pedig oly nagy volt, miképpen elfeledte megmondani a szolgálónak, hogy várja meg ottan Federigót, és mondja meg neki, hogy Gianni megjött, és vigye haza emez holmit a kertből. Maga pedig Giannival együtt lefeküdt, hasonlatosképpen a szolgáló is, és nem sok időbe telt, hogy Federigo megérkezett, és halkan egyet koppantott a kapun, amely tőszomszédságában volt amaz szobának, úgyhogy Gianni tüstént meghallotta s ugyancsak a felesége is; de hogy Gianniban gyanú ne támadjon ellene, az asszony úgy tett, mintha aludnék. Federigo várt kicsinyég, aztán másodszor is kopogott; Gianni elcsodálkozván ezen, meglökte kissé feleségét és szólott:

- Tessa, hallod ezt? Úgy rémlik nekem, hogy kopogtatnak a kapunkon.

Az asszony, ki jobban hallotta, mint a férje, úgy tett, mintha most ébredeznék és szólott:

- Micsoda, mit mondasz?

- Azt mondom - felelte Gianni -, hogy úgy rémlik, mintha kopogtatnának a kapunkon.

- Kopogtatnak? Jajjaj, Giannim, hát nem tudod, mi ez? Ez a kísértet, mely engem már napok óta halálra rémítget éjszakánkint; mindeddig, mikor meghallottam, nyomban fülig betakarództam, s nem mertem előbb kidugni a fejemet, csak akkor, mikor már kivilágosodott.

Felelte erre Gianni:

- Ugyan, asszony, ha csak ennyi az egész, ne félj, hiszen az imént, mikor lefeküdtünk, elmondtam a Te lucis-t meg az Intemeratá-t és sok egyéb szép imádságot; meg is áldottam az ágynak minden sarkát az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében; hát bizony nem kell félni, mivelhogy minden ő hatalmával sem lehet ártalmunkra.

Az asszony azonban, hogy Federigo gyanút ne fogjon ellene, és netalán szakítson vele, elhatározta: mindenáron felkel, és értésére adja, hogy Gianni itt van; szólott tehát férjének:

- Jó, jó, csak mondogasd az imádságaidat, de én bizony nem érzem magam nyugodtan és biztonságosan, mígnem megbabonázzuk azt, ameddig te is itt vagy.

Kérdezte Gianni:

- Hát hogyan kell megbabonázni?

Felelte az asszony:

- Én nagyon jól értem a megbabonázás módját, mivel tegnapelőtt, mikor Fiesoléban jártam a búcsún, egy vezeklő asszony, ki Isten a tanúm, mely szent életű, látván, mennyire félek, megtanított egy szent és szép ráolvasásra, és azt mondotta, hogy minek előtte vezeklőnek állott, többször is próbát tett vele, és mindig foganatja volt. De Isten tudja, sohasem mertem próbát tenni vele egymagamban; de most, hogy itt vagy te is, menjünk együtt megbabonázni a kísértetet.

Gianni azt felelte, hogy szívesen, és felkelvén, lábujjhegyen mind a ketten a kapuhoz mentek, mely mögött még mindig ott várakozott Federigo, most már ugyan némiképpen gyanakodván. És mikor odaérkeztek, mondotta a hölgy Gianninak:

- Mikor szólok, köpj egyet.

- Jól van - felelte Gianni.

És az asszony belekezdett a ráolvasásba, és szólott ekképpen:

- Kísértet, ki éjjel kísért szerteszéjjel, húzd be farkad s oldalogj, ahogy jöttél, takarodj; kinn a kertnek füvében, vén barackfa tövében lelsz majd zsíros kappanpecsenyét, tyúkom-búkom száz pöttyenetét, idd meg rá a bort, irhádat elhordd, és ne bánts se engemet, se Giannim, édes férjemet.

És ekképpen szólván, odaszólt férjének:

- Köpj egyet, Gianni.

És Gianni köpött. Federigónak, ki odakint álldogált, és az egészet hallotta, eloszlott a féltékenykedése, és bár igen dühös volt, mégis oly nagy nevethetnékje támadt, hogy majd megpukkadt bele, és midőn Gianni köpött, halkan ezt mormogta:

- Bár a fogadat is kiköpnéd.

Minekutána az asszony ily módon háromszor ráigézett a kísértetre, férjével együtt visszatért az ágyba. Federigo, ki még nem vacsorázott, mivel abban volt, hogy az asszonnyal vacsorázik, s mivel jól megértette a ráolvasás szavait, kiment a kertbe, s minekutána a vén barackfa tövében meglelte a két kappant meg a bort, meg a tojásokat, hazavitte az egészet, és farkasétvággyal megvacsorázott. Annak utána pedig több ízben is, ha az asszonnyal találkozott, sokat kacagott vele együtt emez varázslaton. Igaz, hogy némelyek szerint az asszony csakugyan Fiesole felé fordította a szamárfejet, de egy paraszt, ki a szőlőn általment, rávágott a botjával, mire az egyet-kettőt forgott, s végül is úgy állt meg, hogy Firenze felé nézett, miért is Federigo azt hitte, hogy hívják és eljött; és akkor az asszony állítólag így mondta a ráolvasást:

- Kísértet, kísértet, menj, Isten veled, más forgatta, nem én a szamárfejet, miért is verje meg két kézzel az Isten, mivelhogy a férjem, Gianni vagyon itten.

Annak okáért Federigo eloldalgott, és szállás és vacsora nélkül maradt. De az egyik szomszédasszonyom, ki nagyon öreg asszony már, meséli, hogy amint kisleány korában hallotta, mind a kettő igaz, de az utóbbi eset nem Gianni Lotteringhivel történt, hanem bizonyos Gianni di Nello nevezetűvel, ki a Porta San Pierónál lakott, és éppen olyan tökkelütött bamba volt, mint Gianni Lotteringhi. Annak okáért, kedves hölgyeim, tetszésetek szerint választhatjátok a kettő közül akármelyiket, vagy akár mind a kettőt is. Az efféle ráolvasásoknak fölöttébb nagy erejök vagyon ily dolgokban, miként most hallottátok; jegyezzétek meg magatoknak, talán még hasznát vehetitek.

MÁSODIK NOVELLA

Harsogó kacagással hallgatták végig Emilia novelláját, és valamennyien magasztalták a szép és szent ráolvasást; mikor pedig a novella bevégződött, parancsolta a Király Filostratónak, hogy folytassa. Ki is ekképpen fogott szóba:

- Drága hölgyeim, a férfiak, különösképpen a férjek, annyiszor megcsalnak benneteket, hogy ha hébe-hóba megesik, hogy egy-egy asszony is megcsalja a férjét, nemcsak örvendeznetek kell rajta, hogy ez megesett, vagy hogy ilyesmiről hallottatok, vagy értesültetek valakitől, hanem szerte járván magatoknak is terjesztenetek kellene az ilyesminek hírét, hogy a férfiak észbe vegyék: ha ők értik a módját, értik ám az asszonyok is! Ez pedig nektek csak hasznos lehet; mivel ha valaki tudja, hogy a másik is érti a módját, nem adja fejét oly egykönnyen csalásra. Tehát bizonyos, ha a férfiak megtudják mindazt, mit ebben a tárgyban mi itten beszélünk, fölöttébb nyomós ok leszen számukra tartózkodniok attól, hogy benneteket megcsaljanak, tudván, hogy ti is hasonlatosképpen megcsalhatjátok őket, csak akarnotok kell. Tehát elmondani kívánom nektek, miképpen csúfolta meg férjét hirtelen ötlettel egy közrendű fiatal menyecske, hogy a csávából menekedjék.

Nem rég ideje még, történt Nápolyban, hogy valamely szegény ember feleségül vett egy Peronella nevezetű csinos és kackiás leányzót; a férfinak kőművesség volt a mestersége, a menyecske pedig fonogatott, és ekképpen szűkös keresményükből úgy-ahogy eltengették életöket.

Történt, hogy valamely léha ifjú megpillantotta egy napon emez Peronellát, és mivel fölöttébb megtetszett neki, beleszeretett, és addig-addig legyeskedett körülötte különb-különbféle módokon, mígnem a menyecske megbarátkozott vele. És hogy találkozhassanak, a következőképpen egyeztek meg: mivel a menyecske férje mindig reggel idejében felkelt, hogy munkába menjen vagy munkát keressen, az ifjú ott leselkedik majd, hogy lássa őt elmenni hazulról; s mivel amaz utca, melyben laknak, s melynek neve Avorio, igen elhagyatott, amint a férj távozik, az ifjú nyomban besurran az asszonyhoz. És valóban gyakorta ekképpen cselekedtek.

Történt azonban idővel egy reggelen, hogy mikor a derék atyafi elment hazulról, és Giannello Strignano, mivelhogy ez volt az ifjúnak neve, besurrant a házba, és együtt mulatott Peronellával, kevés idő múltán hazatért a férj, holott máskor egész napon által nem szokott hazajönni, és hogy az ajtót zárva lelte, kopogtatott s kopogtatás után ekképpen szólott magában: "Istenem, mindörökre áldott légy; mivelhogy ámbár szegény sorba helyeztél, vigasztalásomra legalább e derék és tisztes asszonykát adtad feleségemül. Látod, most is tüstént bezárta az ajtót, amint távoztam, nehogy valaki bemehessen hozzá és bosszúságot okozzon neki."

Peronella észrevette, hogy a férje jön, mivel megismerte a kopogtatásáról; szólott tehát:

- Jajjaj, Giannellóm, végem van, itt a férjem, hogy az Isten akárhová tegye; most hazajött, és nem tudom, mit jelent ez, hiszen soha máskor nem szokott hazajönni ebben az órában; talán meglátott, mikor besurrantál. De az Isten szerelmére, akárhogy van is a dolog, bújj be ide ebbe a hordóba, én meg megyek ajtót nyitni, s majd meglátjuk, mi az oka, hogy ma ilyen hamar hazajött.

Giannello tehát tüstént bebújt a hordóba, Peronella pedig kiment ajtót nyitni férjének, és nagyon mérgesen mondotta neki:

- Hát ez meg már miféle új módi, hogy ilyen korán hazajöttél ma? Ha jól veszem észre, mintha ma nem akarnál dolgozni, mivel látom, hogy szerszámaidat is hazahoztad; hát aztán miből fogunk megélni, ha te ekképpen cselekszel? Miből veszünk kenyeret? Azt hiszed, megengedem, hogy zálogba csapd a szoknyámat és egyéb ringyem-rongyomat? Hiszen én már éjjel-nappal egyebet sem teszek, csak fonok, meg fonok, és már a hús is leválik a körmömről, hogy legalább annyi olajunk legyen, hogy a mécsesünket meggyújthassuk. Férjemuram, nincs olyan szomszédasszony, ki ne csodálkoznék rajtam, és ne csúfolna, hogy ennyit töröm magamat, és ily kemény munkában ennyit fáradozom; te meg csak úgy hazajössz, és lógatod a karodat, holott bizony munkában kellene lenned.

És ekképpen szólván, sírva fakadt, és megint rákezdte:

- Jajjaj, ó, én szerencsétlen, ó, én boldogtalan, mely rossz órában születtem, mely nyomorult sorsra jutottam! Micsoda derék ifjút kaphattam volna férjemül, s én nem akartam, hanem inkább ehhez mentem, ez pedig nem gondolja meg, micsoda lányt kapott feleségül. Más asszonyok bezzeg élik világukat a szeretőikkel, s egy sincs közöttök, kinek ne volna kettő-három, és élveznek és férjök előtt a csillagot is letagadják az égről; nekem pedig szegény fejemnek, mivelhogy jó vagyok, s nem fűlik fogam efféle dolgokhoz, búbánatnál és boldogtalanságnál ugyan nincs egyebem; nem is tudom, miért nem szerzek én is szeretőt a többiek módjára. Értsd meg józan ésszel, férjemuram, hogy ha rossz akarnék lenni, bizony könnyűszerrel találnék szeretőt, mivelhogy van éppen elég csinos ifjú, aki szeret engem, és utánam settenkedik és üzenget nekem, és ígérget tenger pénzt, vagy ruhát meg ékszert, ha inkább kedvemre vagyon; de biz én ilyesmit soha nem vettem lelkemre, mert már az anyám sem volt ilyenfajta asszony; te meg csak úgy hazajössz, holott dolgoznod kellene.

Felelte a férje:

- Ejnye, feleség, az Isten szerelméért, ne mérgelődj; elhiheted nekem, hogy tudom, ki vagy, s éppen ma reggel is meggyőződtem róla; de a dolog úgy van, hogy én dolgozni mentem, csakhogy nyilván nem tudod, aminthogy magam se tudtam, hogy ma San Galeone napja vagyon, s ennélfogva munkaszünet; ezért jöttem hát haza ebben az órában; de azért gondoskodtam róla, s módját leltem, hogy több mint egy hónapra legyen kenyerünk, mivelhogy eladtam ennek az embernek, ki, mint látod, velem jött, azt a hordót, amely, tudod, már régóta utunkban volt itt a házban; öt tallért ad érte.

Mondotta akkor Peronella:

- Hát épp ez az én bajom: te férfi vagy, és kint csavarogsz, és bizony ismerhetnéd a dörgést, és itt van ni: eladsz egy hordót öt talléron, holott én, ki asszony létemre szinte soha ki nem mozdulok a házból, tudván, mely alkalmatlanságot okoz nekünk idebent, hét talléron adtam el ennek az atyafinak, aki éppen mielőtt beléptél volna, belebújt, hogy megnézze, nincs-e valami baja.

A férj ennek hallatán módfelett megörvendezett, s odaszólt annak, ki a hordóért jött:

- Atyafi, menj Isten hírével; hiszen hallod, hogy a feleségem hét talléron adta el, holott te csak ötöt kínáltál érte.

Felelte rá az atyafi:

- Isten neki fakereszt.

És elment. Peronella pedig mondotta férjének:

- Menj oda hát, ha már itt vagy, és üsd nyélbe a vásárt.

Giannello, ki füleit hegyezvén, figyelt, vajon nem fenyegeti-e valamely veszedelem, nem kell-e résen lennie, Peronella szavainak hallatán nyomban kibújt a hordóból, és mintha nem is hallotta volna, hogy a férj hazatért, megszólalt:

- Hol vagy, asszonyság?

Mondotta erre a férj, ki éppen odaért:

- Itt vagyok, mit akarsz?

Felelte Giannello:

- Ki vagy te? Én az asszonyságot keresem, kivel e hordóra megalkudtam.

Felelte férjuram:

- Beszélj csak bízvást velem, mivelhogy én vagyok a férje.

Mondotta akkor Giannello:

- Úgy látom, a hordónak nincs semmi baja, de azt hiszem, seprőt tartottál benne, mivelhogy belülről valami száraz kéreg van rajta, melyet sehogy sem tudok a körmeimmel lekaparni; tehát csak akkor veszem meg, ha előbb kitisztogatod.

Peronella a szavába vágott:

- Nem, ezen ugyan nem megy füstbe a vásár; majd az uram kitisztogatja.

Szólott a férje is:

- Bizony, hogy kitisztogatom.

Lerakta hát szerszámait, ingujjra vetkőzött, gyertyát gyújtott, kaparót kért, bemászott a hordóba, és kezdte kaparni. Peronella pedig, mintha nézni akarná munkáját, a fejét meg egyik karját, meg a vállát bedugta a hordó száján, mely nem volt nagyon bő, és ekképpen fogott szóba:

- Itten kapard, amott, emitt is; nézd csak, ott még rajta maradt egy kevés.

S miközben ilyen helyzetben útbaigazította és figyelmeztette a férjét, Giannello, ki még aznap nem csillapította teljesen gerjedelmét, mikor a férj máris megjött, látván, hogy nem tehette meg úgy, ahogy akarta, elszánta magát, hogy úgy csillapítja, ahogy tudja; odalépett tehát az asszonyhoz, ki testével egészen eltakarta a hordó száját, és csillapította véle ifjonti gerjedelmét olyképpen, mint ahogy a végtelen pusztaságokon a szilaj és felgerjedt mének meghágják Parthia kancáit, és épp abban a pillanatban teljesedett be gyönyörűsége, amikor férj uram készen lett a kaparással; akkor tehát visszahúzódott, Peronella kivonta fejét a hordóból, férj uram pedig kibújt.

Miért is Peronella odaszólt Giannellónak:

- Fogd ezt a gyertyát, atyafi, és nézd meg, eléggé tiszta-e már.

Giannello belenézett a hordóba, és azt mondta, hogy most már nincs ellene kifogása, és meg van elégedve; hát kifizette a hét tallért, és férjurammal házába cipeltette a hordót.

HARMADIK NOVELLA

Bármily burkoltan szólott is Filostrato Parthia kancáiról, a szemfüles hölgyek mégis jót kacagtak rajta, bár úgy tettek, mintha máson kacagnának. De minekutána a Király látta, hogy a novellának vége, parancsolta Elisának: mondja el novelláját. Ki is készséges engedelmességgel ekképpen fogott szóba:

- Kedves hölgyeim, Emiliának kísértetidézése eszembe juttat egy novellát egy másik ráolvasásról; s ámbár a novella nem oly szép, mint amaz volt, mégis el akarom mondani nektek, mivelhogy a felvetett tárgyban e pillanatban más nem jut eszembe.

Tudnotok kell tehát, hogy élt valamikor Sienában egy előkelő családból való csinos ifjú, kinek neve volt Rinaldo; ez pedig fülig szerelmes volt szép szomszédasszonyába, valamely gazdag úrnak feleségébe, és abban reménykedett, hogy ha tanúk nélkül négyszemközt beszélhet vele, bizonyosan megnyeri tőle mindazt, mit csak kíván; mivel tehát a hölgy áldott állapotban volt, az a gondolata támadt, hogy komaságba keveredik vele; megbarátkozott hát a férjével, s oly módon, melyet legtisztesebbnek vélt, közölte vele eme szándokát; s ebben meg is egyeztek. Minekutána tehát Rinaldo komájává lett madonna Agnesának, és ekképpen némi elfogadható ürügye volt, hogy beszélgethessen vele, megemberelte magát, és szavakkal is értésére adta az asszonynak ama szándokát, melyet az asszony már jóval előbb a szemében is olvasott; de bár az asszony nem éppen kelletlenül hallgatta, bizony ez nem sokat lendített dolgán.

Nem sok idő múltán történt, hogy Rinaldo, ki tudja, mi okból, barátnak állott, és akármilyen volt is ottan az abrak, ő bizony megmaradt a szerzetben. És ámbátor, mikor barátnak állott, darab ideig sutba dobta komaasszonya iránt való szerelmét és egyéb hívságos dolgait, mindazonáltal idők múltán, bár a csuhát ugyan le nem vetette, újból fölvette előbbi szokásait, és kezdte örömét lelni abban, hogy finom ruházatban cifrálkodhat, s minden egyéb dolgában is csinosítgatta és piperézte magát, és dalokat és szonetteket és táncra való énekeket írogatott és énekelt, és csupán efféle dolgokon jártatta elméjét.

De miért beszélek én éppen a fent mondott Rinaldo barátról? Hát van-e barát, ki nem ekképpen cselekszik? Piha, szégyene-gyalázata ez a romlott világnak! Nem sül ki a szemök, hogy pocakosán járnak, arcuk pirospozsgás, ruházatukban és minden egyéb dolgaikban elpuhultak; és nem galambok, hanem fölmeredő tarajukkal pöffeszkedő kakasok módjára peckesen járnak (és ne is beszéljünk arról, hogy celláik tele vannak mustárvajjal, meg kenőcsökkel színig töltött tégelyekkel, mindennemű csemegéktől dagadozó dobozokkal, szagos vizekkel és olajokkal teli üvegekkel meg palackokkal, malváziai meg görög és egyéb finom borokkal csordultig töltött kancsókkal, olyannyira, hogy aki látja, nem is barátcellának, hanem fűszerszám vagy kenőcsárus boltjának gondolná), s ami még ennél is rosszabb, nem szégyellik, ha mások is megtudják, hogy köszvényesek, s azt hiszik: nem tudják az emberek nagyon is jól, hogy a folytonos böjt, az egyszerű és szűkös étel és a józan élet soványabbá, vékonyabbá és egészségesebbé teszi az embereket; és ha netán mégis betegségbe esnek, semmiképpen nem köszvény a nyavalyájok, melynek gyógyítására a szüzességet s minden egyéb dolgokban is a szerény szerzeteshez illendő életmódot szokták orvosságul javallani. És azt hiszik, hogy más nem tudja, miképpen a szűkös életmód mellett a hosszas virrasztások, imádságok és önsanyargatások megsápasztják és elgyötrik az embernek testét; és hogy sem Szent Domonkosnak, sem Szent Ferencnek nem volt négy csuhája egy helyett, és nem jártak selyemfinom és egyéb nemű drága szövetekben, hanem durva gyapjúból való, természetes színű posztóban, és nem cifrálkodás okáért öltözködtek, hanem hogy testöket a hidegtől védelmezzék.

Bár adná meg Isten e dolgokban ama segedelmet, melyre szükségök vagyon a jámbor lelkeknek, kik e barátokat eltartják!

Minekutána tehát ekként Rinaldo testvérben újra feléledtek a régi sóvárgások, kezdette fölöttébb sűrűn látogatni komaasszonyát; és hogy hetykesége egyre növekedett, most már sokkalta nagyobb konoksággal kezdte csábítgatni az asszonyt arra, mit tőle kívánt. A derék hölgy, ki érezte a heves ostromot - s kinek Rinaldo barát most talán jobban tetszett, mint annak előtte -, mikor egy napon a barát sehogy sem hagyott neki békét, ahhoz folyamodott, mihez minden asszony folyamodik, mikor már hajlandó megadni azt, mit kérnek tőle, és szólott ekképpen:

- Hogyan, Rinaldo testvér, hát szabad az ilyesmi a barátoknak?

Felelte erre Rinaldo barát:

- Madonna, ha egyszer levetettem ím ez csuhát, pedig ugyan könnyűszerrel kibújok belőle, majd meglátod, hogy éppen olyan férfi vagyok, mint más, és nem vagyok barát.

Az asszony mosolygásra vonta száját és szólott:

- Jaj szegény fejemnek, hiszen a komám vagy, hát hogyan volna szabad ilyesmit elkövetnem? Nagy bűn volna ez, s én már sokszor hallottam, hogy halálos bűn; ha nem volna az, igazán megtenném, amit kívánsz.

Felelte erre Rinaldo barát:

- Ostoba vagy, ha csak ezért nem teszed meg. Nem mondom, hogy nem bűn, de nagyobbat is megbocsát az Isten annak, ki megbánja. De mondd csak, ki a közelebbi rokona fiadnak: vajon én-e, ki a keresztvízre tartottam, avagy a férjed, ki nemzette őt?

Felelte az asszony:

- Közelebbi rokona a férjem.

- Igazad van - mondta a barát -, és hát a férjed vajon nem szerelmeskedik veled?

- Dehogynem - felelte az asszony.

- Akkor hát - mondotta a barát - én, ki távolabbi rokona vagyok fiadnak, mint férjed, legalábbis éppen úgy szerelmeskedhetem veled, mint a férjed.

Az asszony, ki nem értett a logikához, s kit könnyű volt levenni lábáról, elhitte, vagy legalábbis úgy tett, mintha elhinné, hogy a barátnak igaza van és felelte:

- Ki tudna vitára kelni te bölcs szavaiddal?

És annak utána, komaság ide, komaság oda, kényre-kegyre megadta magát neki. És nem ez volt az első és utolsó alkalom, hanem a komaság leple alatt, mivel így nemigen támadhatott gyanú ellene, sokkalta kényelmesebben és még számtalanszor együtt mulattak.

De idők múltán egyszer történt, hogy mikor Rinaldo barát az asszonynak házába ment, s látta, hogy csak az asszony s egyik szolgálója van otthon, csinos és szemrevaló teremtés, elküldötte ezt a galambdúcba szerzetestársával, hogy addig is tanítgassa a leányzót a Miatyánkra, maga pedig az asszonnyal, ki kézen vezette kisded gyermekét, a szobába ment; be is zárkóztak, ledőltek valamely heverőre, mely a szobában volt, s játszadozni kezdettek egymással. S ekképpen mulatták magokat, midőn történt, hogy a koma hazatért, és miközben senki nem vette észre, egyszerre csak ott volt a szobának ajtajában és kopogtatott, és szólította feleségét. Madonna Agnesa ennek hallatára szólott:

- Végem van, itt a férjem; most aztán bizonyosan kitalálja, miért is vagyunk mi oly nagy barátságban.

Rinaldo barát levetette a csuháját meg a skapuláréját és csak ingujjban volt; ennek hallatára pedig szólott:

- Igazad van, ha ruhámban volnék, még csak segíthetnénk magunkon, de ha kinyitod az ajtót, és ő itten kap engemet, akkor nincs mentség.

Az asszony hirtelen ötlet sugallatára szólott ekképpen:

- Hát csak öltözz fel, és ha felöltözködtél, vedd karodra keresztfiadat, és jól figyelj arra, mit mondok majd férjemnek, hogy aztán szavaidat szavaimhoz igazítsad; a többit pedig bízd reám.

Férjemuram egyre csak kopogtatott, mire a felesége kiszólt:

- Megyek már.

És fölkelvén derűs arccal a szoba ajtajához ment, megnyitotta és szólott:

- Nézd csak, uracskám, Rinaldo barát, a kománk éppen meglátogatott, s az Isten küldötte őt; mivel ha nem jött volna, ma bizony elvesztettük volna fiacskánkat.

Tökkelütött uram ennek hallatára egészen megháborodott és szólott:

- Hogyhogy?

- Ó, uracskám - felelte az asszony -, épp az imént úgy elájult a gyerek, hogy azt hittem, már meghal, és elvesztettem a fejem, és azt sem tudtam, mihez fogjak; ebben a pillanatban lépett be Rinaldo barát, a kománk, karjára vette a gyermeket és szólott: "Komámasszony, ennek giliszták vannak a testében, melyek a szívéig másznak és bizony hamarosan megölhetik; de ne félj, mert én rájuk olvasok, és mind valamennyit elpusztítom, s minek előtte még innen távoznám, oly egészségben látod újra fiadat, mint soha annak előtte." Mivel pedig szükség lett volna rád, hogy elmondj bizonyos imádságokat, a szolgáló pedig nem tudott rád akadni, Rinaldo házunknak legmagasabb helyén elmondatta azokat szerzetes testvérével, ő maga pedig velem ide jött a szobába. S mivelhogy eme szertartásnál a gyermek anyján kívül másnak nem szabad jelen lennie, bezárkóztunk itten, hogy senki meg ne zavarjon, s ő még most is karjaiban tartja a gyermeket, s azt hiszem, csak arra vár, hogy társa bevégezze ama imádságokat; s bizonyára be is végezte már, mivelhogy a gyermek egészen magához tért.

Fajankó uramat oly igen elvakította az apai szeretet, hogy mindent elhitt, s nem is gondolt arra, hogy a felsége megcsalja. Tehát nagyot sóhajtván szólott ekképpen:

- Bemegyek és megnézem.

Mondotta az asszony:

- Ne gyere, elrontanád a dolgot; várj csak, majd én megnézem, hogy bejöhetsz-e, és annak utána szólok.

Rinaldo barát, ki mindent hallott, kényelmesen felöltözködött, a gyermeket pedig karjára vette, s mikor mindennel készen volt, kiszólt:

- Komaasszony, nem a komámuram hangját hallottam odakint?

Felelte Tökfilkó uram:

- De igen, uram.

- Hát akkor gyere be - mondotta Rinaldo barát.

Tökfilkó uram bement, Rinaldo barát pedig szólott hozzá ekképpen:

- Itt a fiad, Isten kegyelméből épségben, holott az imént azt hittem, hogy estére holtan fogod viszontlátni; és állíttass viaszképet a gyermek nagyságában Istennek dicsőségére Szent Ambrus urunk képe elé, kinek érdeméért Isten e kegyelmet adta.

A gyermek, atyjának láttára odafutott hozzá, és kisgyermek módjára ujjongott jöttén; akkor az apa karjába vette, mintha csak a sírból kapta volna vissza, könnyezvén csókolgatni kezdte, és hálálkodott komájának, hogy meggyógyította. Rinaldo barát társa, ki nem egy, hanem legalábbis négy Miatyánkra tanította meg ama leányzót, és fehér cérnából való erszényt ajándékozott neki, melyet valamely apácától kapott, s ezzel a leányt egészen lekenyerezte - mikor meghallotta, hogy Tökfilkó uram ott kiabál feleségének szobája előtt, lábujjhegyen olyan helyre ment, honnét mindent láthatott és hallhatott, ami végbemegy; látván pedig, hogy a dolog jól ütött ki, lejött és a szobába lépvén szólott ekképpen:

- Rinaldo testvér, mind elmondtam ama négy imádságot, melyeket reám bíztál.

Felelte erre Rinaldo barát:

- Testvérem, jól bírod szusszal, és helyesen cselekedtél. Én magam, mígnem a komám megérkezett, csak kettőt mondtam el, de az Úristen a te fáradalmad s az én fáradalmam fejében megadta nekünk ama kegyelmet, hogy a gyermek meggyógyult.

Tökkelütött uram finom borokat és csemegéket hozatott, és megvendégelte komáját és annak társát, mire ezeknek csakugyan mindennél nagyobb szükségök volt. Aztán kikísérte őket a házból, és Istennek ajánlotta; és késedelem nélkül elkészíttette a viaszképmást, és felállította a többiek mellé Szent Ambrusnak, de nem a milánóinak, képmása előtt.

NEGYEDIK NOVELLA

Mikor a Király hallotta, hogy Elisa novellája véget ért, késedelem nélkül Lauretta felé fordult, s értésére adta akaratját, hogy mondja el novelláját; ki is azon nyomban ekképpen fogott szóba:

- Ó, Ámor, mely nagy a te hatalmad! Mennyi a tanácsod, mennyi az ötleted! Melyik filozófus, melyik művész tanúsított, vagy tanúsíthat annyi szemfülességet, annyi leleményességet, annyi ötletességet, amennyit te juttatsz a kellő pillanatban annak, ki nyomodban jár! Valóban mindenki másnak oktatása lomha a tiédhez képest, miként nyilván megtetszik az eleddig elmondott példázatokból. Melyeket is én most megtoldok eggyel; ez pedig valamely együgyű kis menyecskéről szól, kinek bizony, vélekedésem szerint, senki más ezt elméjébe nem adhatta, ha nem Ámor.

Élt tehát Arezzóban bizonyos Tofano nevezetű gazdag ember, ki gyönyörű asszonyt kapott feleségül, kinek neve volt monna Ghita, kire is hamarosan féltékenykedni kezdett, maga sem tudta, miért. Amint az asszony ezt észrevette, felháborodott és többször is megkérdezte, mi az oka féltékenységének, de mivel a férj mindig csak holmi bizonytalan és semmitmondó okokat tudott felhozni, az asszony elvégezte magában, hogy hát haljon bele az ura abba a nyavalyába, melytől ok nélkül rettegett. És mikor észrevette, hogy egy, vélekedése szerint fölöttébb derék ifjú igen ráóhajtozott, nagy óvatosan kezdette véle összeszűrni a levet. Mikor már annyira megegyeztek egymással, hogy nem volt hátra egyéb, mint tettekkel valóra váltani szavaikat, az asszony gondolkodott, hogy hasonlatosképpen ennek is módját ejtse. És mivel tudta, hogy férjének egyebek közt megvan az a rossz tulajdonsága, hogy szereti az itókát, nem csupán dicsérni kezdte eme szokását, hanem nagy ravaszul maga ösztökélte erre. És ez már oly megrögzött szokása lett, hogy valahányszor szüksége volt rá, addig itatta, mígnem az egészen lerészegedett. És mikor első ízben tökrészegen látta, lefektette az ágyába, maga pedig találkozott szerelmesével, s annak utána még sokszor nagy biztonságban találkozott vele. És férjének részegségében oly igen elbizakodott, hogy nem csupán a maga házába merte bebocsátani kedvesét, hanem gyakorta az éjszaka java részét annak házában töltötte, mely is nem volt messzire az övétől. És míg az asszony szüntelenül folytatta e mesterkedését, történt, hogy nyomorult férjének szöget ütött fejébe, miképpen az asszony, holott ő biztatja az ivásra, maga soha nem iszik; ennek miatta gyanú támadt benne, hogy hátha úgy van a dolog, amint csakugyan volt, hogy tudniillik az asszony csak azért részegíti őt le, hogy míg alszik, annál kényelmesebben tölthesse maga élvezetét. És bizonyságot akarván szerezni, hogy csakugyan így van-e, egy napon semmit nem ivott, este pedig tökrészegnek tettette magát, s olyanokat beszélt és művelt, mint még soha. Az asszony elhitte neki, és abban a hiszemben, hogy fölösleges tovább itatnia, nyomban lefektette. Ennek végeztével pedig, miként már jó néhányszor megcselekedte, elment hazulról, besurrant kedvesének házába, és éjfélig ottan mulatott. Mikor Tofano észrevette, hogy az asszony nincs mellette, nyomban felkelt, lement a kapuhoz, bezárta és odaállt az ablakhoz, hogy lássa, mikor az asszony hazatér, és tudtára adja, hogy rájött a turpisságra, és ottan várakozott, mígnem az asszony hazatért. Ki is midőn hazatért és látta, hogy kizárták, igen megrökönyödött, és próbálgatni kezdte, vajon erőszakkal kinyithatná-e a kaput. Tofano egy darabig csak nézte, nézte, annak utána pedig megszólalt:

- Asszony, hiába erőlködöl, mivelhogy e kapun ugyan nem jössz be. Menj csak, menj vissza oda, hol mostanáig voltál, és jegyezd meg, hogy ide ugyan be nem jössz, mígnem rokonaid és szomszédaid szeme láttára eme dolog miatt meg nem adom neked ama tisztességet, melyet megérdemeltél.

Az asszony előbb Isten szerelmére kérlelni kezdte, hogy lágyuljon meg szíve, és nyissa ki a kaput, mivel ő nem onnét jön, ahonnét férje gondolja, hanem együtt virrasztott egyik szomszédasszonyával, mivelhogy az éjszakák nagyon hosszúk, ő pedig nem tud oly sokat aludni, sem pedig otthon egyedül virrasztani. De rimánkodása mit sem használt, mivel ez a szamár elszánta magát, hogy Arezzo valamennyi lakosa megtudja kettejük szégyenét, holott mostan még senki nem tudta. Az asszony látván, hogy a könyörgés mit sem használ, fenyegetődzéshez folyamodott és szólott:

- Ha nem nyitod ki, úgy csúffá teszlek, hogy arról koldulsz!

Felelte erre Tofano:

- Ugyan mit tehetnél ellenem?

Az asszony, kinek elméjét már megélesítette Ámor a maga tanácsaival, ekképpen felelt:

- Minek előtte megérem azt a szégyent, melyet igaztalanul fejemre akarsz hozni, belevetem magamat ebbe a közeli kútba, s ha majd holtan lelnek ebben, mindenki szentül azt fogja hinni, hogy te dobtál bele részegségedben; s ekképpen vagy menekülnöd kell, s minden vagyonodat itt hagynod, és földönfutóvá lenned, vagy pedig fejedet veszik, mint gyilkosomnak, minthogy valóban az leszel.

Eme szavak cseppet sem indították meg Tofano ostoba konokságát. Miért is az asszony folytatta:

- Hát jó, nem bírom elviselni e bosszantásodat; bocsásson meg néked az Isten; a rokkámat itt hagyom, vitesd be.

És ekképpen szólván, mivel az éjszaka olyan sötét volt, hogy két ember egymást nem láthatta meg az utcán, az asszony odament a kúthoz, felvett egy hatalmas követ, mely a kút kávájánál hevert, elsikoltotta magát, hogy: "Istenem, bocsáss meg nekem", és beledobta a követ a kútba. A víz nagyot loccsant, amint a kő beleesett; Tofano ennek hallatára szentül hitte, hogy az asszony a kútba vetette magát; felkapta hát a vödröt meg a kötelet, tüstént kirohant a házból, és hogy kimentse, odaszaladt a kúthoz. Az asszony, ki megbújt a háznak kapuja mellett, amint férjét a kút mellé rohanni látta, nyomban besurrant a házba, belülről bezárta a kaput, aztán az ablakhoz állott és rákezdte:

- A bort akkor kell megvizezni, mikor issza az ember, nem később, éjszaka idején.

Tofano az asszony hangjának hallatára észrevette, hogy lóvá tették, visszatért hát a kapuhoz, de mivel nem tudott bemenni, kérlelni kezdte az asszonyt, hogy eressze be. Az asszony pedig eleddig csöndes beszédjét hangosra váltván és szinte rikoltozván, rákezdte:

- Részeges disznó, Krisztusnak keresztjére mondom, ugyan nem jössz be ma éjszaka; én bizony nem bírom tovább elviselni ezt a szokásodat; meg kell mutatnom az egész világnak, micsoda ember vagy, s mikor mászkálsz haza éjjelente.

Tofano viszont dühében ugyancsak ordítozni kezdett, és szidalmazta az asszonyt; a szomszédok pedig a lárma hallatára felkeltek, s a férfiak és nők kinéztek az ablakokon, és kérdezgették, mi történt. Az asszony pedig sírván szólott:

- Ez a gyalázatos ember vagy részegen jön haza este, vagy a csapszékben hál, és aztán éjnek éjszakáján botorkál haza; eleget tűrtem már, s mégsem használ, de tovább nem bírom, s azért szégyenítettem meg ekképpen, hogy kizártam a házból, hadd lássam, ha megjavul-e.

A szamár Tofano meg kitálalta az esetet úgy, amint történt, és dühösen fenyegette az asszonyt. Mondotta akkor az asszony a szomszédoknak:

- Hát látjátok, micsoda ember ez! Mit mondanátok, ha én volnék künn az utcán, mint most ő, és ő volna benn a házban, mint most én? Istenemre, bizonyosra veszem, elhinnétek neki, hogy igazat mond. Ebből nyilván megismerhetitek az esze járását. Azt mondja, hogy én tettem azt, amit bizonyosan ő maga. Azt hitte, hogy megijeszt, ha tudom is én, mit beledob a kútba; de bár adta volna Isten, hogy ő maga ugrott volna bele, és ott fulladt volna, így legalább kellőképpen megvizezte volna a bort, melyből ugyan jócskán felöntött.

A szomszédok, férfiak és nők egyaránt, valamennyien szidalmazni kezdték Tofanót, s őt hibáztatták, és le is pocskondiázták azért, mit felesége ellen szólott; és a lárma addig-addig szállott szomszédtól szomszédig, mígnem elért az asszonynak rokonaihoz. Kik is odajöttek, és hallván az esetet az egyik szomszédtól meg a másiktól, megragadták Tofanót, és úgy elagyabugyálták, hogy szinte csontja törött. Annak utána bementek a házba, összeszedték az asszonynak holmiját, s véle együtt visszatértek magok házába, megfenyegetvén Tofanót, hogy még rosszabbul járhat. Tofano pedig látván, hogy pórul járt, és féltékenysége bajba sodorta, mivel az asszonyt nagyon szerette, elküldötte közbenjáró néhány barátját, és nem nyugodott, mígnem az asszony megbékélt véle, és visszatért a házába, minekutána ígéretét vette, hogy többé nem féltékenykedik; ezenfelül pedig megengedte az asszonynak, hogy mindenben kedvét töltse, ám oly óvatosan, hogy ő semmit ne vegyen észre. S mint bolond paraszt, ki kárán tanul, most már mindent tűrt szótlanul. És éljen a szerelem, és pusztuljon a gond és minden pereputtya.

ÖTÖDIK NOVELLA

Lauretta már befejezte elbeszélését, és akkor mindenki magasztalta az asszonyt, hogy helyesen cselekedett, úgy, ahogy hitvány férje megérdemelte. Akkor a Király, hogy ne vesztegessék az időt, Fiammetta felé fordult, és nyájasan reá rótta az elbeszélés feladatát; ki is ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, az előbbi novella arra indít, hogy magam is egy féltékeny férjről mondjak novellát, mivel úgy vélem, hogy minden csíny helyes, mit feleségeik művelnek velök, különösképpen, ha ok nélkül féltékenykednek. És ha a törvényalkotók mindenre ügyeltek volna, úgy vélem, emiatt nem szabtak volna más büntetést az asszonyokra, mint aminőt arra szabnak, ki önmaga védelmében megsért valakit; mivelhogy a féltékeny emberek tulajdonképpen a fiatal asszonyok élete ellen törnek, s minden igyekezetökkel a halálba kergetik őket. Az asszonyok egész héten által otthon raboskodnak, a házi és családi szükségletekről gondoskodnak, de annak utána, mint mindenki más, arra kívánkoznak, hogy ünnepnapokon némi üdülésben, némi pihenésben, némi szórakozásban legyen részök, miben részök vagyon a mezei munkásoknak, a városi kézműveseknek és az udvari nagy uraknak: miként Isten is tette, ki a hetedik napon minden munkája után megpihent, s miként az egyházi és polgári törvények parancsolják, melyek Istennek tiszteletén és mindnyájunk közös javán őrködvén, a munka napjait megkülönböztették a pihenés napjaitól. A féltékeny emberek azonban fittyet hánynak mindennek, s mi több, épp ama napokat, melyek más asszonyok számára a legvidámabbak, feleségök számára a legjobban megkeserítik és megszomorítják, mivelhogy akkor még szorosabb őrizetben tartják őket; hogy pedig ez a bánásmód mely igen emészti szegénykéket, azt csak az az asszony tudja, ki már maga bőrén tapasztalta. Ebből tehát következik, hogy az asszonyt nem kárhoztatni, hanem inkább dicsérni kellene azért, mit féltékeny férjének rovására elkövet.

Élt tehát Riminiben valamely dúsgazdag és nagybirtokos kereskedő, ki gyönyörű szép feleségére módfelett féltékenykedett; ám erre semmi oka nem volt, ha nem az, hogy nagyon szerette és fölöttébb szépnek tartotta, és bár látta, hogy az asszony minden buzgóságával igyekszik csak néki tetszeni, mégis azt gondolta, hogy minden ember szerelmes belé, és mindenki szépnek tartja, s maga az asszony is iparkodik minden férfinak éppúgy tetszeni, mint neki (bizony gonosz és rövideszű emberek okoskodása ez). És eme féltékenységében oly szorosan őrizte és szigorúan tartotta, hogy bizonyára sok halálra ítélt rabot nem őriztek ily keményen a porkolábok. Nem is szólván arról, hogy az asszonynak nem volt szabad menyegzőre vagy ünnepre, vagy templomba mennie, sem egyáltalán lábát kitennie a házból, még csak az ablakhoz sem mert lépni, vagy kitekinteni az utcára, hogy valamit megnézzen; miért is fölöttébb keserves volt az élete, és annál türelmetlenebbül viselte ezt a gyötrelmet, mivel minden ízében ártatlannak érezte magát. Látván tehát, hogy férje igaztalanul bánik vele ily megalázó módon, föltette magában, hogy segít magán, és hahogy teheti, módját ejti, hogy férjének okot adjon eme bánásmódra. Mivel pedig az ablakhoz nem léphetett, és ekképpen nem volt módjában értésére adnia valamely férfinak, ki esetleg ott lebzselt az utcájában őt lesvén, hogy szívesen veszi szerelmét, de tudta, hogy a szomszéd házban csinos és kedves ifjú lakik, úgy gondolta, hogy ha van valamely hasadék a falon, mely házát a szomszéd háztól elválasztja, majd addig-addig kukucskál rajta, mígnem megpillantja az ifjút olyankor, mikor beszélhet vele, és felajánlja néki szerelmét, ha ugyan hajlandó elfogadni; és ha módját ejtheti, találkozik vele egyszer-másszor, és ekképpen segít boldogtalan sorsán mindaddig, mígnem férjének testéből az ördöngös nyavalya kimegyen. És mikor férje nem volt otthon, itt is, ott is vizsgálgatta a háznak falát, és egyszer csak észrevette, hogy a háznak valamely rejtett zugában meglehetősen nagy hasadék tátong a falon. Miért is bekukucskált azon, s bár csak homályosan látott át a másik házba, mégis észrevette, hogy a hasadék szobára nyílik és mondotta magában: "Ha ez Filippónak (mert így hívták a szomszéd ifjút) a szobája, akkor félig megnyertem a dolgomat." És egyik szolgálóját, ki megsajnálta őt, óvatosan lesbe állította, és akkor kiderült, hogy ama szobában csakugyan az ifjú szokott aludni, mégpedig egészen egyedül. Miért is gyakorta ellátogatott a hasadékhoz, s mikor hallotta, hogy az ifjú bent van, kövecskéket és holmi fadarabkákat hajigált át, s ezt mindaddig művelte, mígnem végül az ifjú odament a hasadékhoz megnézni, mi az; és akkor az asszony halkan szólította. Az ifjú pedig megismerte az asszonynak hangját s felelt; az asszony pedig most, hogy alkalom nyílott reá, kevés szóval egész lelkét feltárta előtte. Ennek az ifjú fölöttébb megörvendezett, maga szobája felől kiszélesítette a nyílást, de olyképpen, hogy senki észre ne vehesse; és ottan gyakorta beszélgettek egymással, és fogták egymás kezét, de a féltékeny férj szigorú őrizete miatt többre nem mehettek. Nos tehát, mikor karácsony ünnepe közeledett, az asszony szólott férjének, hogy ha nincs ellenére, karácsony reggelén elmenne a templomba meggyónni és megáldozni, a többi keresztények módjára. Mondotta erre a féltékeny férj:

- Ugyan, micsoda bűneid vannak neked, hogy gyónni akarsz?

Felelte az asszony:

- Micsoda, hát azt hiszed, hogy szent vagyok, azért, mert bezárva tartasz? Jól tudod, hogy nekem is vannak bűneim, mint más asszonyoknak, kik e világon élnek; de néked semmiképpen nem mondom el ezeket, mivelhogy nem vagy pap.

A féltékeny férj e szavak hallatára gyanút fogott, és az a gondolata támadt, hogy megtudja, miféle bűnei lehetnek a feleségének; és kieszelt valami módot, hogy csakugyan végére járjon a dolognak; és azt felelte, hogy beleegyezik, de nem akarja, hogy más templomba menjen, mint a maguk kápolnájába, oda pedig menjen el korán reggel, és gyónjon meg vagy a káplánjuknak, vagy valamely papnak, kit a káplán mond neki, de senki másnak, és utána nyomban térjen haza. Az asszonynak úgy rémlett, mintha félig-meddig kitalálta volna férje szándokát, de semmit nem szólt felőle, csak annyit felelt, hogy ekképpen fog cselekedni. Midőn tehát karácsony reggele elérkezett, az asszony már hajnalban fölkelt és felöltözködött, és elment a templomba, melyet férje mondott. A féltékeny férj ugyancsak fölkelt, és elment ugyanazon templomba, és hamarább odaért, mint az asszony; s mivel ama templomnak papjával megegyezett abban, mit művelni szándékozott, nagy sebbel-lobbal magára öltötte a papnak egyik csuháját, melyen oly bő csuklya volt, hogy arcát is eltakarta, minőt most is látunk a papokon, s ezt a csuklyát még arcába is húzta, és leült a kórusban. Amint az asszony a templomba érkezett, hívatta a papot. Jött is a pap, s mikor meghallotta, hogy a hölgy gyónni kíván, azt mondta, hogy nem hallgathatja meg, de majd kiküldi egyik társát; és elment s kiküldötte a féltékeny férjet, egyenest annak vesztébe. Ez tehát nagy méltóságosan közeledett, és ámbátor még nem volt világos nappal, ő pedig a csuklyát egészen lehúzta szemére, mégsem tudta úgy elrejteni arcát, hogy felesége nyomban rá ne ismert volna. Az asszony tehát ekképpen látván őt, mondotta magában: "Hála légyen az Istennek, hogy ez féltékeny férjből pappá vedlett; de megállj, majd én megadom neked, amit keresel." Tehát úgy tett, mintha nem ismerné meg, s leült a lábaihoz. Féltékeny férjuram néhány kavicsot vett a szájába, hogy megnehezítse nyelve járását, és ekképpen felesége ne ismerjen rá, abban a hiszemben, hogy egyébként úgy elváltoztatta magát, hogy az asszony semmiképpen nem tudja megismerni. Amint tehát a gyónásra került a sor, az asszony mindenekelőtt elmondta, hogy férjnél van, s aztán egyéb bűnei között megvallotta neki, hogy szerelmes valamely papba, ki minden éjjel eljár hozzá, és szerelmeskedik vele. A féltékeny férj ennek hallatára úgy érezte, mintha szíven szúrták volna. De fékezte indulatját, és kérdezte az asszonyt:

- Hogyhogy? Hát a férjed nem hál veled?

Felelte az asszony:

- De igen, uram.

- Akkor hát - mondta a féltékeny -, hogy feküdhet ottan a pap is?

- Uram - felelte az asszony -, én nem tudom, micsoda ördöge van ennek a papnak, de nincs a házban olyan zárt ajtó, mely meg ne nyílnék, amint hozzáér; és azt mondja, hogy ha szobám ajtajához jön, minek előtte még kinyitná, bizonyos szavakat mond, melyektől a férjem nyomban álomba merül, és mikor látja, hogy alszik, kinyitja az ajtót, bejön és vélem mulat, és ez mindig sikerül neki.

Mondotta akkor a féltékeny:

- Madonna, nagy bűn ez, és bizony le kell tenned róla.

Felelte erre az asszony:

- Uram, nem hiszem, hogy megtehetném, mivel túlságosan szeretem őt.

- Akkor pedig nem oldozhatlak fel - mondta rá férjuram.

Felelte erre az asszony:

- Bizony sajnálom: de nem azért jöttem ide, hogy hazudjam neked; ha bíznám benne, hogy meg tudom tenni, megmondanám neked.

Szólott akkor a féltékeny:

- Madonna, őszintén szólván sajnállak, mivel látom, hogy ekképpen elveszíted lelkedet; de én a kedvedért magamra vállalom, hogy nevedben különös imádságokkal fordulok Istenhez, melyek talán segítenek rajtad, és egyszer-másszor elküldöm majd hozzád egyik kispapomat, kinek mondd el, vajon segítettek-e rajtad ím ez imádságok, avagy nem; és ha segítettek, akkor ekképpen cselekszünk tovább.

Mondotta erre az asszony:

- Uram, ne tégy olyasmit, hogy bárkit is házamba küldesz, mivel férjem olyan féltékeny, hogy ha megtudja, senki ugyan ki nem veri fejéből, hogy gonosz szándékkal jár hozzám, s akkor én egész esztendőben megsínyleném.

Felelte erre a féltékeny férjuram:

- Madonna, ettől ne tarts, mivel én majd úgy intézem, hogy férjed egy szót sem szól ennek miatta.

Szólott akkor az asszony:

- Ha van bátorságod belevágni, én nem bánom.

És minekutána meggyónt, és megkapta a penitenciát, fölkelt és elment meghallgatni a misét. Féltékeny férj uram fújt veszett dühében, kiment, levetette a papnak ruháit és hazatért, és szerette volna kieszelni, hogyan csípje együtt a papot feleségével, hogy mind a kettőnek alaposan ellássa a baját.

Az asszony is hazatért a templomból, és férje arcán látta, hogy annak ugyan elrontotta karácsonyát; de férjuram, amennyire tőle tellett, igyekezett eltitkolni, amit művelt, és amit hiedelme szerint megtudott. És feltette magában, hogy a következő éjjelen lesbe áll a kapuban, megvárja a papnak jöttét; szólott tehát feleségéhez ekképpen:

- Ma este máshol kell vacsoráznom és aludnom, miért is zárd be jól az utcai kaput és a lépcsőajtót és a szobád ajtaját, és ha látod, hogy ideje vagyon, feküdj le.

Felelte az asszony:

- Úgy lesz.

És amint alkalma nyílott, odament a hasadékhoz, és megadta a szokott jelet. Filippo pedig ennek hallatára nyomban ott termett. Akkor az asszony elmesélte neki ma reggeli csínyjét és azt is, mit a férje utána mondott, s annak utána szólott:

- Bizonyosra veszem, hogy ki nem teszi lábát a házból, hanem lesben áll a kapuban; annak okáért ejtsd módját, hogy ma éjjel a háztetőn által bejöjj hozzám, hogy együtt mulathassunk.

Az ifjú nagyon megörült ennek és felelte:

- Madonna, bízd csak rám.

Ahogy az éjszaka leszállt, a féltékeny férj fegyveresen nagy csöndben elrejtőzött az egyik földszinti szobában; az asszony pedig minden ajtót bezárt, kiváltképpen azt, mely a lépcsőfordulónál volt, hogy féltékeny férje ne jöhessen fel; amint pedig az időt elérkezettnek látta, az ifjú nagy óvatosan átmászott maga házából, és lefeküdtek, és kedvökre élvezték szerelmöket; és mikor felvirradt, az ifjú nyomban visszatért házába. A féltékeny férj mérgesen, étlen-szomjan majdnem egész éjjel ott várakozott fegyveres kézzel a kapu közelében, ha jön-e a pap, és majd megvette az Isten hidege, és mikor virradni kezdett, nem győzte tovább a virrasztást, hanem a földszinti szobában lefeküdt aludni. Kilenc óra tájban aztán felkelt, s mivel a háznak kapuja már nyitva volt, úgy tett, mintha máshonnét jönne, és bement házába és megreggelizett. És kevéssel utóbb elküldött feleségéhez valamely fiút, mintha az volna a kispapja annak a papnak, ki meggyóntatta; és megkérdeztette tőle, ha vajon az a bizonyos ember járt-e nála az éjszaka. Az asszony, ki nagyon is jól megismerte a követet, azt felelte, hogy amaz éjszakán nem jött el, és ha ekképpen cselekszik, talán ki is veri a fejéből, ámbár egyáltalán nem szeretné kiverni a fejéből. Mit szaporítsam a szót? A féltékeny férj még számos éjjelen át lesben állott, hogy megcsípje a papot, mikor belép, az asszony pedig mind egész idő alatt pompásan mulatott kedvesével. Végezetül a féltékeny tovább nem bírta ki, s nagy dühösen kérdezte feleségétől, mit gyónt meg ama reggelen a papnak. Az asszony azt felelte, hogy nem hajlandó megmondani, mivel ez nem tisztességes és nem illendő dolog. Mondotta erre a féltékeny:

- Gonosz asszony, csak azért is tudom, mit mondottál neki; és mindenáron meg kell tudnom, kicsoda az a pap, kibe oly igen szerelmes vagy, s ki a varázsigéi révén minden éjjel véled hált, vagy különben elvágom a nyakadat.

Az asszony azt mondotta erre: nem igaz, hogy valamely papba szerelmes.

- Micsoda - kiáltott fel a féltékeny -, hát nem magad mondottad el tövéről hegyére a papnak, ki gyóntatott?

Felelte az asszony:

- Hiszen oly pontosan elmondotta neked, hogy akkor sem tudhatnád jobban, ha ottan lettél volna. Hát igen, elmondottam.

- Akkor hát - szólott a féltékeny -, mondd meg, kicsoda ez a pap, de rögtön.

Az asszony elmosolyodott, és szólott ekképpen:

- Nagy mulatságomra vagyon, hogy együgyű asszony úgy az orránál fogva vezet egy okos embert, mint ahogy a birkákat vezetik szarvuknál fogva a vágóhídra; ámbátor te nem vagy okos ember, nem is voltál az, ama pillanattól fogva, hogy utat engedtél szívedbe a féltékenység gonosz szellemének, magad sem tudod, miért; és minél ostobább és nagyobb szamár vagy, annál jobban megfogyatkozik az én becsületem. Hát azt hiszed, férjemuram, hogy vak vagyok testi szemeimre, miként te vak vagy lelki szemeidre? Nem bizony; én tehát kinyitottam a szememet, és megismertem, ki az a pap, ki engem gyóntatott, és tudom, hogy te voltál; de feltettem magamban, hogy megadom neked azt, amit kerestél, és meg is adtam. De ha oly okos ember lettél volna, amilyennek képzeled magad, nem igyekeztél volna ily módon kitudni derék feleségednek titkait, és hiábavaló gyanakodás helyett beláttad volna, hogy amit neked meggyónt, csakugyan igaz, holott ő semmiképpen nem bűnös benne. Én azt mondottam, hogy szeretek egy papot; hát te, kit mégiscsak szeretek, ha nem is érdemled meg, nem voltál-e akkor pap? Azt mondtam néked, hogy házamban egyetlen ajtó sem marad zárva előtte, hahogy vélem akar hálni; hát melyik ajtó volt valaha zárva előtted házadban, ha be akartál jönni hozzám? Azt mondottam, hogy a pap minden éjjel mellettem fekszik; hát volt-e éjszaka, mikor nem feküdtél mellettem? És ahányszor csak elküldted hozzám a kispapodat, mindig azt üzentem néked, hogy a pap nem volt nálam, vagyis tehát olyankor te nem voltál vélem. Hát van-e oly rövid eszű ember rajtad kívül, ki engedted, hogy féltékenységed elvakítson, ki mindezt nem értette volna meg? És te ottan maradtál, és éjjel őrt állottál a kapuban, velem meg el akartad hitetni, hogy máshová mentél vacsorára és éjjeli szállásra. Hát végre szedd össze az eszedet, és légy megint olyan férfi, amilyen voltál, nehogy csúfja légy mindenkinek, ki ismeri eme rossz tulajdonságodat úgy, mint én, és hagyd abba ezt a mostani szigorú őrködésedet; mivel esküszöm az Istenre, hogy ha kedvem kerekedne, hogy megcsaljalak, még ha száz szemed volna is, mint ahogy csak kettő van, én bizony szerét ejteném, hogy kielégítsem gerjedelmemet, s méghozzá úgy, hogy nem is sejtenéd.

A szerencsétlen féltékeny, ki azt hitte, hogy nagy ravaszul kicsalta felesége titkát, ennek hallatára észbe kapott, hogy lóvá tették, és semmit nem felelt, de magában gondolta, hogy felesége derék és okos asszony; és éppen most, mikor oka lett volna a féltékenységre, mindenestül letett róla, éppúgy, mint ahogy belelovalta magát akkor, mikor nem volt oka rá. Miért is az okos hölgy ezzel úgyszólván szabadságot nyert élvezeteire, s most már nem a háztetőn által engedte magához kedvesét, holmi macska módjára, hanem a kapun; és óvatosan intézvén dolgát még gyakorta szerelmeskedett vele, és élte világát.

HATODIK NOVELLA

Fiammetta novellája kimondhatatlanul tetszett az egész társaságnak, és valamennyien erősködtek, hogy a hölgy igen helyesen cselekedett, és úgy kellett annak a szamár embernek; de mikor a novella bevégződött, parancsolta a Király Pampineának, hogy folytassa a sort. Ki is ekképpen fogott szóba:

- Sokan vannak, kik ostoba fejjel azt mondják, hogy a szerelem elveszi az embernek eszét, és a szerelmeseket úgyszólván meggabalyítja. Nékem úgy tetszik: ostoba emez vélekedés, miként az elmondott példázatok is már nyilván megbizonyították, s miként magamnak is szándékom megbizonyítani.

Városunkban, mely minden javakban dúskálkodik, élt valaha egy szépséges és nemes ifjú hölgy, bizonyos derék és jómódú lovagnak felesége, és miként gyakran megtörténik, hogy az ember nem bírja folytonosan ugyanazt az eledelt enni, hanem néha-néha változatosságot kíván: akképpen ez a hölgy, kit férje nemigen tudott megelégíteni, beleszeretett bizonyos Leonetto nevezetű szemrevaló és kedves, ámbár nem valami előkelő családbéli ifjúba, és viszont az is megszerette az asszonyt; mivel pedig, miként tudjátok, ritkán marad kielégítetlenül az, mit a férfi és a nő egyenlőképpen kíván, nem sok időbe telt, hogy vágyaikat be is töltötték.

Történt pedig, hogy e hölgyet szépsége és kedvessége miatt fölöttébb megszerette bizonyos Lambertuccio nevezetű lovag, kit is a hölgy oly utálatosnak és nyeglének tartott, hogy szerelmét semmiképpen nem tudta viszonozni. De ez folytonosan üzenetekkel zaklatta, és hogy semmire nem ment, hatalmas ember létére megfenyegette: szégyenbe keveri, ha nem teszen kedvére. Annak okáért a hölgy, ki ismerte, milyen ember, és rettegett tőle, rászánta magát, hogy kedvét tölti. És midőn a hölgy, kinek neve volt madonna Isabella, a nálunk dívó szokás szerint nyáron kiköltözött falura egyik szép nyaralójába, történt, hogy egy napon férje ellovagolt valahová, hol három napig szándékozott maradni, és akkor az asszony üzent Leonettónak, hogy jöjjön el hozzá, ki is nagy örömmel tüstént odament. Mikor Lambertuccio úr megtudta, hogy a hölgynek férje elutazott, egymagában lóra szállt, elment a hölgyhöz, és kopogtatott kapuján. Amint a hölgynek szolgálója megpillantotta őt, nyomban asszonyához sietett, ki szobájában volt Leonettóval, kihívta őt, és mondotta neki:

- Madonna, Lambertuccio úr idelent van egyedül.

Az asszony ennek hallatára kimondhatatlanul megrökönyödött, de félelmében könyörgött Leonettónak, ne vegye zokon, s bújjék el kicsinyég az ágynak függönye mögé, mígnem Lambertuccio úr eltávozik. Leonetto, ki éppen úgy megrémült, mint az asszony, elbújt; akkor a hölgy parancsolta szolgálójának, hogy menjen és nyisson kaput Lambertucciónak; az pedig kinyitotta, s a lovag az udvarban leszállt paripájáról, melyet odakötött egy vaskampóhoz, maga pedig felment a házba. A hölgy jókedvet erőltetett arcára, és elébe ment a lépcső legfelső fokáig, s tőle telhetőleg nyájas szavakkal fogadta és megkérdezte, mi járatban van errefelé. A lovag megölelte és megcsókolta a hölgyet és szólott:

- Édes lelkem, úgy hallottam, hogy férjed nincs itthon, hát eljöttem kicsinyég mulatni magam véled.

S ekképpen szólván a hölggyel együtt bement a szobába, hol is bezárkóztak, s akkor Lambertuccio úr kezdette gyönyörűségét tölteni az asszonnyal. És ekképpen mulatott vele, midőn a hölgy legnagyobb megrökönyödésére történt, hogy hazaérkezett a férje; kit is midőn a szolgáló a palotához közeledni látott, nyomban odaszaladt asszonyához és szólott:

- Madonna, itt az úr; azt hiszem, már bent van az udvarban.

Az asszony, mikor ezt hallotta, s észbe vette, hogy két férfi van a házában, és tudta, hogy a lovagot nem rejtheti el, mivel paripája ott áll az udvarban, azt hitte, hogy menten szörnyethal. Mindazonáltal nyomban kiugrott az ágyból, és hirtelen elhatározással mondotta Lambertucciónak:

- Uram, ha egy kicsit szeretsz, és meg akarsz menteni a haláltól, tedd azt, amit mondok. Fogd a kezedbe meztelen tőrödet, s dühös s felháborodott arccal rohanj le a lépcsőn, és közben ezt ordítsad: "Istenemre esküszöm, fülön fogom én még valahol!" És ha férjem fel akarna tartóztatni vagy valamit kérdezne tőled, ne szólj egyebet, csak azt, amit néked mondottam, és pattanj lóra, és szóba ne állj vele.

Lambertuccio uram azt felelte, hogy szívesen; és kivonta tőrét, és részben a kiállott fáradalom, részben pedig a lovag hazatértén érzett haragja miatt bíborvörös arccal a hölgynek meghagyása szerint cselekedett. A hölgynek férje, ki az udvarban már leszállott lováról, álmélkodva látta ottan a paripát, s mikor éppen fel akart menni, látta Lambertuccio uramat lefelé rohanni; elcsodálkozott hát s meghökkent a szavaitól és arcától, és szólott:

- Mi az, uram?

Lambertuccio felhágott a kengyelbe, nyeregbe ült, és csak ennyit mondott:

- Krisztusnak szent testére, fülön fogom én még ezt valahol.

És elvágtatott.

A nemes úr felment, s ott lelte feleségét a lépcső fokán riadtan és rémülten, és kérdezte tőle:

- Mi dolog ez? Kit fenyeget Lambertuccio uram ilyen dühösen?

Az asszony a szoba felé hátrált, hogy Leonetto meghallja szavait és felelte:

- Uram, így még életemben nem ijedtem meg. Bemenekült ide egy ifjú, kit nem ismerek, s kit Lambertuccio úr tőrrel a kezében üldözött; és véletlenül nyitva lelte ím ez szobát, és egész testében reszketvén szólott: "Madonna, az Istenért, segíts rajtam, hogy meg ne öljenek, holott oltalmadba menekültem." Én felkeltem és éppen meg akartam kérdezni, hogy kicsoda, és mi történt, és íme Lambertuccio máris jön fölfelé ordítozván: "Hol vagy, bitang?!" Én odaálltam a szoba ajtajába, s mikor ő be akart lépni, feltartóztattam; ő pedig lovagias ember lévén, látta, hogy nincs ínyemre látogatása, s nagy átkozódás közben lerohant, miként látod.

Mondotta akkor a férje:

- Asszony, helyesen cselekedtél: nagy szégyen lett volna, ha valakit meggyilkolnak házunkban: és nagy hitványság volt Lambertucciótól üldöznie valakit, ki ide menekült.

Annak utána megkérdezte, hol vagyon az ifjú. Felelte az asszony:

- Uram, én nem tudom, hová rejtezkedett.

Szólott akkor a lovag:

- Hol vagy? Gyere csak ki bátran.

Leonetto, ki mindent hallott, nagy remegve kibújt onnan, hol elrejtőzködött, mivelhogy valóban nagy rémületet állt ki. Kérdezte akkor a lovag:

- Mi bajod van neked Lambertuccióval?

Felelte az ifjú:

- Uram, nincs nekem semmi a világon: miért is szentül hiszem, hogy elment a józan esze vagy összetévesztett valakivel; mivelhogy mikor nem messzire eme palotától meglátott engem az utcán, nyomban tőréhez kapott, és elkiáltotta magát: "Most meghalsz, gazember!" Én nem sokat kérdezgettem, hogy ugyan miért, hanem ahogy csak a lábaim bírták, futásnak eredtem, és ide menekültem, hol Istennek és e nemes hölgynek jóvoltából megmenekedtem.

Szólott ekkor a lovag:

- No hát, ne félj, én épségben és egészségben hazakísérlek, te meg kutasd ki, mi baja van veled.

Annak utána tehát megvacsoráztak, ő pedig lóra ültette az ifjút, elkísérte Firenzébe, és csak a házánál hagyta magára. Ki is a hölgynek útbaigazítása szerint még aznap este nagy titokban beszélt Lambertuccióval, és megegyezett vele olyképpen, hogy akármennyit beszéltek is később a dologról, a férj sohasem tudta meg, mely igen csúffá tette őt a felesége.

HETEDIK NOVELLA

A társaságnak minden tagja pompásnak ítélte madonna Isabella csínyét, melyet Pampinea elbeszélt. Filoména pedig, kinek a Király parancsolta, hogy a következő novellát mondja, szólott ekképpen:

- Szerelmes hölgyeim, ha nem csalódom, azt hiszem, hogy most mindjárt magam is épp ilyen ügyes csínyt fogok elbeszélni.

Tudnotok kell, hogy Párizsban élt valaha bizonyos firenzei nemes úr, ki szegénységében kereskedésre adta fejét, a kereskedésben pedig oly igen kedvezett neki a szerencse, hogy fölöttébb meggazdagodott; feleségétől pedig egyetlen fia volt, kit Lodovico névre kereszteltetett. Hogy pedig a fiúnak semmi hajlandósága nem volt a kereskedésre, hanem inkább kiütközött benne atyjának nemessége, az apa nem akarta holmi boltba beadni, hanem elküldötte őt egyéb nemes ifjakkal egyetemben Franciaország királyának szolgálatába, hol is mindennémű jó erkölcsöket és egyéb dicséretes dolgokat megtanult. És ottan időzvén, történt, hogy bizonyos lovagok, kik a Szent Sírtól hazatértek, részt vettek amaz ifjak valamely társalgásában, kik között ott volt Lodovico is, és mikor hallották, hogy azok Franciaországnak, Angolországnak és a világ más országainak szép asszonyairól beszélgetnek, egyikök megkockáztatta, hogy bizony akármennyit kóborolt is a világban, akármennyi asszonyt látott életében, soha olyan szépet nem látott még, ki a bolognai Egano de'Galluzzinak feleségéhez, madonna Beatricéhez fogható volna: ezt pedig mind bajtársai is megerősítették, kik hasonlatosképpen látták az asszonyt Bolognában.

Mikor Lodovico, ki még soha nem volt szerelmes, ezt hallotta, oly vágyakozásra gyulladt az asszonynak látása iránt, hogy semmi másra gondolni nem tudott; elhatározta tehát: mindenáron elmegy Bolognába, hogy megláthassa, és ott is marad, ha a hölgy megtetszik neki; miért is mondotta atyjának, hogy szándokában vagyon a Szent Sírhoz menni: s nagy nehezen meg is kapta az engedelmet. Minekutána tehát felvette az Anichino nevet, Bolognába ment, és a sorsnak jóvoltából mindjárt másnapon meglátta a hölgyet valamely ünnepen, és úgy vette észre, hogy sokkalta szebb, mint gondolta volna; miért is forrón beleszeretett, és feltette magában, hogy mindaddig nem távozik Bolognából, mígnem megnyeri szerelmét. És fontolgatván magában, milyen utat-módot válasszon ebben, minekutána minden egyéb tervet elvetett, úgy gondolta, hogy ha sikerül csatlós képében beállnia férjének szolgalatjába, ki nagy szolgasereget tartott, talán elérheti azt, ami után sóvárog. Eladta tehát paripáit, cselédségét pedig illendő módon elszállásolta, és parancsolta nekik, hogy úgy tegyenek, mintha nem ismernék őt, annak utána szóba elegyedett a fogadóssal, és mondotta neki, hogy szívesen beállna csatlósnak valamely előkelő úrhoz, ha ilyen akadna. Felelte a fogadós:

- Téged az Isten is arra teremtett, hogy szívesen szolgálatába fogadjon bizonyos városunkbéli nemes úr, Egano nevezetű, ki sok csatlóst tart, és csupa olyan szemrevaló ifjút kíván, mint te vagy: majd szólok neki felőled.

És úgy cselekedett, miképpen mondotta; s még emez látogatása alatt sikerült elhelyeznie nála Anichiót; ez pedig úgy megörült neki, hogy csoda. Miközben tehát az ifjú Egano házában tartózkodott, gyakorta módjában volt látnia hölgyét, s oly pompásan és Eganónak oly megelégedésére végezte szolgálatját, hogy az fölöttébb megkedvelte őt, s nélküle semmit nem tudott cselekedni; és nemcsak önmagát, hanem minden dolgait is az ifjúnak gondjaira bízta. Történt pedig egy napon, hogy midőn Egano madarászni ment, Anichino pedig ottan maradt, madonna Beatrice, ki még nem vette észre az ifjúnak szerelmét, ámbár fölöttébb tetszett neki, és gyakorta látván őt magát és viselkedését, igen dicsérgette magában, leült vele sakkozni; Anichino pedig, ki a hölgynek tetszését megnyerni kívánta, nagy ügyesen úgy játszott, hogy a hölgy nyert, ki is ennek módfelett megörült. Mivel pedig az udvari hölgyek látták, hogy asszonyuk játszik, mind eltávoztak, s egyedül hagyták a két játékost. Anichino pedig ekkor nagyot sóhajtott. A hölgy rápillantott és kérdezte: - Mi bajod, Anichino? Ennyire fáj neked, hogy megvertelek?

- Madonna - felelte Anichino -, bizony ennél sokkal nagyobb dolog miatt sóhajtottam.

Szólott akkor a hölgy:

- Ugyan mondd meg hát, ha szeretsz.

Mikor Anichino hallotta, hogy az, kit mindennél jobban szeretett, emez szavakkal kérlelte őt: "Ha szeretsz", még nagyobbat sóhajtott, mint előbb; miért is a hölgy újból kérte, hogy ne terheltessék hát megmondania, mi az oka sóhajtozásának. Szólott erre Anichino:

- Madonna, attól tartok, hogy megharagszol, ha megmondom: ezenfelül pedig félek, hogy másnak is elmondod.

Mondotta erre a hölgy:

- Bizony nem fogok megharagudni érte, és bizonyosra vedd, hogy akármit mondasz, soha el nem mondom senkinek, ha magad nem akarod.

Mondotta akkor Anichino:

- Mivel tehát ilyen ígéretet tettél nekem, megmondom.

És szinte könnyes szemmel elmondotta neki, hogy kicsoda, mit hallott a hölgy felől, hol és hogyan szeretett belé, és miért állott férjének szolgálatjába; annak utána pedig alázatosan kérte, hogy ha teheti, könyörüljön rajta, és csillapítsa ím ez titkos és forró vágyakozását; ha pedig nem tehetné meg, akkor engedje meg, hogy megmaradjon ama állapotban, melyben most vagyon, és továbbra is szerethesse őt.

Ó, bolognai vérnek páratlan kegyessége! Mely dicséretesen viselkedtél mindig efféle esetekben! Soha nem kívánkoztál könnyekre, sóhajokra, s mindig meglágyultál a buzgó könyörgésekre és a szerelmes sóvárgásokra! Ha volnának méltó dicséreteim, magasztalásoddal sohasem tudna eltelni ajakam.

Miközben Anichino beszélt, a nemes hölgy ráfüggesztette szemét, és minden szavát elhitte, és annak könyörgései révén oly ellenállhatatlanul áradott szívébe az iránta való szerelem, hogy maga is sóhajtozni kezdett, s néhány sóhaj után ekképpen felelt:

- Anichino, édesem, bizakodjál; sem nemes embernek, sem főúrnak, sem senki másnak ajándékai avagy ígéretei, avagy udvarlása soha nem indította meg szívemet annyira, hogy valamelyiket is megszeressem (pedig bizony sokan környékeztek és környékeznek ma is); te pedig annyi idő alatt, ameddig szavaid tartottak, elérted, hogy máris inkább a tiéd vagyok, mint a magamé. Úgy vélem, hogy bőségesen megérdemelted szerelmemet, annak okáért néked ajándékozom azt, és megígérem, hogy boldogítalak vele, minek előtte még ím ez éjszaka elmúlik. És hogy valóban így legyen, úgy intézzed, hogy éjfélkor szobámba jöjj; az ajtót nyitva hagyom, tudod, melyik felében alszom az ágynak; jöjj oda, és ha alszom, érints meg, hogy felébredjek, és én megvigasztallak hosszú-hosszú vágyakozásodért, hogy pedig higgy nekem, csókot adok néked zálogul.

És nyaka köré fonván karjait, szerelmesen megcsókolta, Anichino pedig viszonozta csókját. Emez beszélgetés után Anichino távozott a hölgytől, elment kötelességét végezni, s kimondhatatlan gyönyörűséggel várta az éjszaka jöttét. Egano hazatért a madarászásból, s minekutána megvacsorázott, fáradt lévén, lefeküdt, s véle a felesége, ki is ígérete szerint nyitva hagyta a szobának ajtaját. A megszabott órában tehát Anichino odajött, és halkan belépvén a szobába, belülről bezárta az ajtót, s odament az ágynak amaz oldalához, hol a hölgy feküdt, kezét mellére helyezte, s észrevette, hogy nem alszik; mikor a hölgy megérezte, hogy Anichino ott van, mindkét kezével megragadta annak kezét, és erősen tartotta, s addig-addig hánykolódott ágyában, mígnem az alvó Eganót felébresztette, és szólott hozzá ekképpen:

- Tegnap este nem akartam néked szólni, mivel láttam, hogy fáradt vagy; de mondd meg igaz lelkedre, mit gondolsz, melyik a legderekabb és leghűségesebb csatlósod, s melyik szeret téged legjobban valamennyi közül, kiket házadban tartasz?

Felelte Egano:

- Asszony, miért kérdezel tőlem ilyes dolgot? Hát nem tudod? Nincs nekem s nem is volt oly csatlósom, kiben annyira megbíznám, s kit annyira szeretnék, mint amennyire szeretem Anichinót és megbízom benne; de miért kérdezed ezt?

Mikor Anichino hallotta, hogy Egano ébren van, és róla folyik a szó, többször is megpróbálta kivonni kezét, hogy eloldalogjon, mivel attól tartott, hogy a hölgy tőrbe akarja csalni; de az olyan erősen megfogta és tartotta, hogy nem bírt szabadulni. A hölgy pedig felelte Eganónak, mondván:

- Megmondom néked: én is úgy gondoltam, hogy olyképpen vagyon a dolog, mint mondod, és ő csakugyan hűségesebb hozzád minden más csatlósodnál; de én ugyan csalatkoztam benne, mivelhogy mikor ma elmentél madarászni, ő itt maradt s megvárta az alkalmas pillanatot, és nem átallotta azt kívánni tőlem, hogy kedvét töltsem; én pedig, hogy ne kellessék emez dolgot sokféle bizonyságokkal igazolnom előtted, hanem hogy tulajdon szemeddel meggyőződést szerezhess felőle, azt feleltem, hogy beleegyezem, és hogy ma éjjel éjfél után lemegyek a kertünkbe, s megvárom őt a fenyőfa alatt. De hát eszem ágában sincs odamennem; azonban ha meg akarod ismerni csatlósodnak hűségét, hát könnyűszerrel megteheted. Csak vedd magadra köpönyegemet, fejedre pedig fátylamat, és menj le, s várd meg, ha oda megyen-e, mivel bizonyosra veszem, hogy oda megyen.

Szólott Egano ennek hallatára:

- Ezt bizony meg kell néznem.

És felkelt, s már ahogy a sötétben tudta, magára vette feleségének köpönyegét, fejére fátylát s lement a kertbe, és a fenyőfa alatt kezdette várni Anichinót. Mikor az asszony látta, hogy férje felkelt, és kiment a szobából, maga is nyomban felkelt, és bezárta belülről az ajtót. Anichino, ki soha életében még ilyen rémületet nem élt meg, s minden erejével igyekezett kiszabadulni az asszonynak kezéből, százezerszer elátkozta az asszonyt és a maga szerelmét és bizakodását; de mikor észrevette, hová lyukad ki a dolog, kimondhatatlanul boldog volt; mikor pedig az asszony visszatért az ágyba, annak kívánságára levetkőzött, s jó darab ideig nagy gyönyörűségekben mulatták magokat. Annak utána, mikor az asszony úgy vélte, hogy Anichinónak nem szabad tovább maradnia, mondotta neki, hogy keljen fel és öltözködjék.

És szólott hozzá ekképpen:

- Édes gyönyörűségem, fogj egy fütyköst, és menj le a kertbe; tégy úgy, mintha engem próbára akartál volna vetni, s mintha valóban én volnék ottan, szidd össze Eganót, és jól náspángold el a fütykössel, mivelhogy ebből még kimondhatatlan élvezet és gyönyörűség fakad számunkra.

Anichino tehát felkelt, és jókora fűzfa-fütykössel kezében lement a kertbe; mikor közel ért a fenyőhöz, s Egano közeledni látta, felkelt és elébe ment, mintha kitörő örömmel üdvözölni akarná. Szólott akkor Anichino ekképpen:

- Á, gonosz asszony, hát ide jöttél, és azt hiszed, hogy én elkövetnék valaha is ilyen árulást uram ellen? Ezt ugyan holtod napjáig megemlegeted!

És felemelvén fütykösét, döngetni kezdette a férjet. Egano e szavak hallatára s a fütykös láttára szó nélkül futásnak eredt, Anichino pedig nyomában, ekképpen ordítozván:

- Takarodj, hitvány asszony, hogy az Isten pusztítson el! De annyi szent, hogy holnap mindent elmondok Eganónak!

Egano, kit már jó néhány kemény csapás ért, futott, ahogy csak a lábai bírták, vissza a szobába; felesége pedig megkérdezte tőle, vajon Anichino ott volt-e a kertben. Felelte Egano:

- Bár ne lett volna ottan, mivel abban a hiszemben, hogy te vagy az, valami fütykössel borzalmasan eldöngetett, és kegyetlenül lepiszkolt, mint még rossz asszonyt soha le nem piszkoltak, és igaz, ami igaz, fölöttébb csodálkoztam volna, ha ama szándokkal mondotta volna neked azokat a szavakat, hogy ellenem valami gyalázatot elkövessen; de próbára akart vetni téged, mivel látta, hogy mindig oly vidám és pajkos vagy.

Mondotta akkor az asszony:

- Hála légyen az Istennek, hogy engem szavakkal, téged pedig cselekedetekkel tett próbára; és hiszem: elmondhatja, hogy nagyobb béketűréssel viseltem a szavakat, mint te a cselekedeteket. De ha már ilyen hűséges hozzád, megérdemli, hogy szeressük és megbecsüljük.

Felelte Egano:

- Magától értetődik, helyesen szólottál.

És ím ez esetnek tanulságát levonván, megerősödött amaz hitében, hogy oly derék felesége és oly hűséges szolgája, mint neki van, nem volt még soha nemes úrnak. És ámbár ennek utána még gyakorta kacagtak Anichino meg ő meg a felesége emez eseten, Anichino és a hölgy mindaddig, míg Anichinónak kedve tartotta Bolognában időznie Egano házában, éppen emez eset révén sokkalta kényelmesebben művelhette azt, mi élvezetet és gyönyörűséget szerzett neki, mintha ím ez eset nem esett volna.

NYOLCADIK NOVELLA

Madonna Beatrice az egész társaság vélekedése szerint különösképpen gonoszul megcsúfolta férjét, s mind hangoztatták, hogy Anichino rettegése szörnyű lehetett, midőn az asszony erősen fogta, ő pedig hallotta, amint az asszony azt mondotta, hogy szerelmével ostromolja őt. De minekutána a Király észrevette, hogy Filoména elhallgatott, odafordult Neifiléhez, mondván:

- Mondd el novelládat.

Ki is szelíden elmosolyodván, ekképpen fogott szóba:

- Szép hölgyeim, nehéz feladatra vállalkozom, ha olyan szép novellával akarlak gyönyörködtetni benneteket, amilyenekkel gyönyörködtettek azok, kik előttem szólottak; de reménylem, hogy Istennek segedelmével sikerül jól végeznem feladatomat.

Tudnotok kell tehát, hogy élt valaha városunkban egy Arriguccio Berlinghieri nevezetű dúsgazdag kereskedő, ki miként a kereskedők mai napig is teszik, ostoba fejjel arra vágyakozott, hogy felesége révén nemességet szerez, miért is feleségül vett egy nemes hölgyet, kinek neve volt monna Sismonda, s ki cseppet sem volt neki való. Ez pedig, mivel a férje kereskedők szokása szerint sokat utazott, és kevés időt töltött véle, beleszeretett bizonyos Ruberto nevezetű ifjúba, ki már nagy ideje legyeskedett körülötte. Minekutána pedig megbarátkozott vele, és talán nem intézte dolgát eléggé óvatosan, mivel nagy gyönyörűségét lelte e barátkozásban, történt, hogy Arriguccio megorrontott valamit, vagy valamely más okból, de kimondhatatlanul erőt vett rajta a féltékenység, és abbahagyta az utazgatást, és minden egyéb dolgát, s minden gondja-gondolatja csak az asszonynak őrzése volt, és nem is tudott volna aludni, ha előbb nem látta, hogy az asszony lefeküdt; miért is az asszony fölöttébb nagy fájdalmat érzett, mivel ekképpen semmi módon nem lehetett együtt Rubertójával. Mégis, minekutána sokat törte fejét, hogy valamely módot kitaláljon, hogy együtt lehessen véle, s az ifjú is szüntelenül zaklatta emiatt, végezetül kieszelte, hogy ekképpen fog cselekedni: mivel szobája az utca felé esett, s ő már sokszor megfigyelte, hogy Arriguccio ugyan nehezen alszik el, de annak utána úgy alszik, mint a bunda, úgy gondolta, hogy megmondja Rubertónak: jöjjön éjfélkor kapujához, ő pedig majd ajtót nyit neki, s miközben férje mélyen alszik, kicsinyég együtt mulat véle. Hogy pedig nyomban megtudja, mikor érkezik, s hogy senki ne vegye észre, kieszelte, hogy madzagot ereszt le szobája ablakán, melynek egyik vége leér a földig, másikat pedig a padlón szobájába húzza egészen az ágyáig, ottan a takaró alá dugja, s mikor ágyba fekszik, lábának nagyujjához kötözi. Annak utána megüzente Rubertónak eme dolgot, s meghagyta neki, hogy mikor jön, rántsa meg a madzagot, s ha a férje alszik, ő majd faképnél hagyja, és kimegy ajtót nyitni; ha pedig nem alszik, akkor majd erősen fogja a madzagot, és maga felé húzza, hogy az ifjú ne várakozzék odalent hiába. Rubertónak kedvére volt e dolog, és gyakorta eljárogatván a házhoz, néha sikerült együtt lennie az asszonnyal, máskor pedig nem.

Sokáig folytatták e mesterkedést, midőn végezetül valamely éjszakán történt, hogy miközben az asszony aludt, Arriguccio az ágy végéig nyújtóztatta lábát, mely is beleakadt a madzagba; odanyúlt hát, s látván, hogy az rá van kötözve felesége lábujjára, mondotta magában: "Ebben bizonyosan valami huncutság vagyon." Mikor pedig észrevette, hogy a madzag kifelé vezet az ablakon, gyanúja megerősödött: miért is nagy vigyázatosan levágta azt az asszonynak ujjáról, maga ujjára kötözte és leste-várta, mi következik. És nem sok időbe tellett, hogy Ruberto jött, és szokása szerint meghúzta a madzagot; Arriguccio megérezte, de mivel nem kötözte meg jól a madzagot, Ruberto pedig erősen húzta, úgyhogy az a kezében maradt, ebből azt értette, hogy várnia kell, tehát várakozott. Arriguccio tüstént felkelt, fegyvert fogott, leszaladt a kapuhoz, hogy megnézze, ki az és ellássa a baját. Nos, Arriguccio kereskedő létére durva és faragatlan ember volt; midőn tehát leért a kapuba, s azt nem oly halkan nyitotta meg, mint felesége szokta, Ruberto, ki hallotta jöttét, kitalálta, mi történt, vagyis hogy Arriguccio az, ki a kaput nyitja; miért is tüstént futásra vette a dolgot, Arriguccio pedig nyomába eredt. Végezetül, minekutána Ruberto jó darabon szaladt, emez pedig szüntelenül a nyomában, Ruberto, mivelhogy nála is volt fegyver, kardot rántott és megfordult, és akkor viaskodni kezdtek: az egyik támadott, a másik védekezett. A hölgy, mikor Arriguccio kinyitotta a szoba ajtaját, felébredt; s mikor észrevette, hogy a madzagot levágták ujjáról, nyomban kitalálta, hogy a csalafintaságát fölfedezték, s mikor hallotta, hogy Arriguccio üldözőbe vette Rubertót, nyomban felkelt, s jól tudván, milyen vége lehet a dolognak, szólította szolgálóját, ki mindent tudott, és addig beszélt a lelkére, mígnem az helyette beléfeküdt az ágyába; aztán megkérte, hogy ne fedje fel magát, hanem viselje béketűréssel a verést, melyet majd Arrigucciótól kap, mivel ezért oly bőségesen meg fogja jutalmazni, hogy nem bánja meg. Annak utána eloltotta a mécsest, mely a szobában égett, és kiosont és elbújt a háznak más részében, és várta a következendőket. Mikor a szomszédok meghallották Arriguccio és Ruberto viaskodásának zaját, fölkeltek és szidalmazni kezdték őket; Arriguccio tehát félt, hogy megismerik, és dühösen és nagy indulatban, hogy nem tudhatta meg, kicsoda az ifjú, s nem is tudta megsebesíteni, otthagyta és hazament, és a szobába érkezvén nagy dühében ekképpen fogott szóba:

- Hol vagy, becstelen asszony? Eloltottad a mécsest, hogy ne leljelek meg! Csakhogy tévedsz!

És odament az ágyhoz, és abban a hiszemben, hogy feleségét ragadja meg, megfogta a szolgálót és ahogy csak keze-lába bírta, úgy verte és rugdosta, hogy csupa kék folt lett a teste; végezetül levágta a haját, miközben szüntelenül oly gyalázatosán piszkolta, ahogy még hűtlen asszonyt soha le nem piszkoltak. A szolgáló bőgött, hiszen volt is miért, és ámbár néha felnyögött, hogy "Jajjaj, irgalom, az Istenért ne bánts!" - a zokogás annyira elfojtotta hangját, Arriguccio pedig oly igen elvakult eme dühében, miképpen nem vette észre, hogy más nőnek hangja ez, nem pedig feleségéé. Minekutána tehát istenesen elpáholta, s mint fentebb mondatott, haját levágta, szólott ekképpen:

- Becstelen asszony, többé hozzád sem akarok nyúlni, hanem elmegyek a bátyáidhoz, elmondom nekik gyönyörűséges viselkedésedet, s megkérem őket: jöjjenek érted, és bánjanak el véled becsületükhöz illendőn, s elvigyenek innét; mivel annyi szent: ebben a házban nincs többé helyed.

S ekképpen szólván kiment a szobából, kívülről rázárta az ajtót, s egymagában útjára ment. Mikor monna Sismonda, ki mindent hallott, észrevette, hogy férje eltávozott, nyomban kinyitotta a szobát, újra meggyújtotta a mécsest, és szolgálóját összeverve és keserves sírásban lelte ottan; kit is tőle telhetőleg megvigasztalt, majd pedig visszaküldötte szobájába, hol titokban ápoltatta és gondoztatta, utóbb pedig Arriguccio pénzéből annyit adott neki, hogy a leány fölöttébb meg volt elégedve. És minekutána a szolgálót visszaküldte szobájába, nyomban megigazította és elsimította és rendbehozta maga ágyát, mikéntha még azon az éjszakán senki nem feküdt volna benne, meggyújtotta a mécsest, maga is rendbehozta magát és felöltözködött, mintha még le sem feküdt volna; annak utána lámpát gyújtott, fogta kézimunkáját, és leült a lépcső fokánál, s kezdett varrni, és várakozott, vajon mi lesz a dolognak vége.

Arriguccio, amint házából távozott, ahogy csak a lábai bírták, felesége bátyjainak házába sietett, s ottan addig kopogtatott, mígnem meghallották, és ajtót nyitottak neki. Mikor az asszonynak három bátyja meg az anyja meghallotta, hogy Arriguccio van itt, mind fölkeltek, gyertyát gyújtottak, elébe mentek és kérdezték, mit keres itten egyedül ebben az órában. Akkor Arriguccio mindent elmesélt nekik a madzagtól kezdve, hogy mi mindennek jutott nyomára, és mit cselekedett; és hogy cselekedetének kétségbevonhatatlan bizonyságát adja, kezökbe adta a hajat, melyet hiedelme szerint feleségének fejéről vágott le, s hozzátette, hogy jöjjenek el érte, és cselekedjenek véle olyképpen, miként vélekedésök szerint becsületök megkívánja, mivelhogy ő semmi áron tovább nem tűri meg az asszonyt házában. Az asszonynak bátyjai fölöttébb felháborodtak azon, mit hallottak, s mivel szentül elhitték, felbőszültek az asszony ellen; fáklyákat gyújtottak tehát, Arriguccióval együtt útnak indultak, s annak házába mentek ama szándokkal, hogy az asszonynak istenigazában ellátják a baját. Anyjok ennek láttára sírván nyomukba szegődött, s hol az egyiket, hol a másikat kérte, hogy ne higgyék el csak úgy szíre-szóra, mígnem végére járnak és megbizonyosodnak felőle; mivel meglehet, hogy férje más ok miatt haragszik reá, és valamivel megbántotta, s mostan az asszonyra tol mindent, hogy magát mentegesse; azt is mondotta: fölöttébb csodálkozik, hogyan történhetett ilyesmi, hiszen ő jól ismeri leányát, kit csecsemő korától fogva nevelt; s még sok effélét összekarattyolt. Tehát ahogy Arriguccio házához érkeztek és beléptek, megindultak felfelé a lépcsőn. Mikor monna Sismonda lépteiket meghallotta, leszólt:

- Ki az?

Felelte erre egyik bátyja:

- Majd mindjárt megtudod, hogy ki az, te becstelen asszony.

Mondotta akkor monna Sismonda:

- Hát ez meg már micsoda? Uram, ne hagyj el!

És felkelvén szólott:

- Testvéreim, Isten hozott benneteket; mit kerestek itt mindhárman ebben az órában?

Mikor azok látták, hogy ott ül és varr, és nyoma sincs rajta semminémű verésnek, holott Arriguccio azt mondta, hogy ronggyá verte, első pillanatban kicsinyég meghökkentek, és féket vetettek fölgerjedt haragjukra, és megkérdezték tőle, hogyan is történt az, amit Arriguccio felőle panaszolt, keményen megfenyegetvén, hahogy mindent elmond nekik. Szólott akkor az asszony:

- Én bizony nem tudom, mit kellene elmondanom, sem hogy Arriguccio miért emelt panaszt ellenem nálatok.

Ahogy Arriguccio meglátta az asszonyt, csak nézte, nézte, mintha elment volna az esze; hiszen emlékezett rá, hogy talán ezerszer is belevágott öklével az arcába és megtépázta és irgalmatlanul helybenhagyta, s most úgy állt előtte, mintha mi sem történt volna. Akkor bátyjai röviden értésére adták, mit Arriguccio nékik mondott, megemlítvén a madzagot és a verést s minden egyebet. Az asszony pedig Arriguccióhoz fordulván szólott ekképpen:

- Jaj, férjemuram, mit hallok? Miért mondasz engem magad nagy szégyenére becstelen asszonynak, holott nem vagyok az, te magadat pedig gonosz és kegyetlen embernek, holott nem vagy az? És hát mikor voltál itthon ma éjjel, és méghozzá velem? És mikor vertél meg? Én ugyan nem emlékszem reá.

Arriguccio rákezdte:

- Micsoda? Becstelen asszony, hát nem együtt feküdtünk le? Hát nem jöttem vissza ide, minekutána szeretődet megkergettem? Hát nem döngettelek el, nem vágtam le hajadat?

Felelte az asszony:

- Ebben a házban ugyan nem feküdtél le tegnap este. De ne beszéljünk erről, mivelhogy igazmondásomnál egyéb bizonyságot adni nem tudok, hanem térjünk arra, hogy állítólag megvertél és levágtad a hajamat. Engem ugyan soha meg nem vertél, s valahányan vagytok, s te magad is vizsgáljatok meg, ha van-é egész testemen akármi nyoma verésnek; de nem is tanácsoltam volna néked azt a vakmerőséget, hogy kezet emelj rám, mivel Krisztus keresztjére mondom, kikapartam volna a szemedet. Egyébként pedig hajamat sem vágtad le, hiszen észrevettem volna, avagy láttam volna; de talán úgy vágtad le, hogy nem vettem észre; nézzük csak, vajon hát levágtad-e, avagy sem?

S levette fejéről fátyolát, s megmutatta, hogy haja nincs levágva, hanem épségben megvagyon. Mikor testvérei és anyja mindezt látták és hallották, Arriguccio ellen fordultak szólván:

- Hát mit akarsz, Arriguccio? Hiszen nem igaz, hogy elkövetted azt, mit nekünk mondottál; és valóban nem tudjuk, hogyan bizonyíthatnád be a többit.

Arriguccio úgy állt ott, mintha álomban volna, mégis szólni akart; de látván, hogy az, miről bizonyságot akart tenni, nem úgy van: meg sem mert mukkanni. Az asszony pedig bátyjaihoz fordulván szólott ekképpen:

- Testvéreim, én látom: ez abban mesterkedett, hogy megtegyem azt, mit soha megtenni nem akartam, vagyis hogy elmondjam nektek gyalázatosságait és aljasságait. Hát jó, megteszem; én szentül hiszem, hogy az, mit elmesélt nektek, valóban megtörtént, és ő csakugyan akképpen cselekedett. Mégpedig halljátok, miképpen. Ez a derék ember, kihez szerencsétlenségemre feleségül adtatok, s ki kereskedőnek mondja magát, és azt akarja, hogy becsületes embernek tartsák, és mértékletesebbnek szeretne látszani a szerzetesnél és tisztességesebbnek a hajadonnál, ez bizony ritka eset, hogy le ne részegednek a korcsmákban, és ne adná össze magát hol egyik, hol másik cifralánnyal; engem pedig itten várakoztatott éjfélig, s néha egészen reggelig, olyképpen, amint láttátok. Bizonyosra veszem, hogy részegségében együtt hált valamely mocskos szeretőjével, s mikor felébredt és madzagot lelt annak lábán, valóban elkövette ama hősi tetteit, melyekről beszél, s végezetül visszatért ama némberhez, eldöngette és levágta haját; mivel pedig nem tért egészen magához, azt hitte, s bizonyosra veszem, még most is azt hiszi, hogy mindezt vélem cselekedte; hisz ha jól a szemébe néztek, láthatjátok, miképpen félig még most is részeg. De mindegy, akármit mondott rólam, vegyétek csak úgy, mint részeg ember szavát; és ha én megbocsátok néki, bocsássatok meg ti is hasonlóképpen.

Az asszonynak anyja eme szavak hallatára elkezdett lármázni és szólott:

- Krisztus keresztjére, leányom, kár volna ily szárazon elvinnie; agyon kellene verni ezt az undok és háládatlan kutyát, mivel nem méltó reá, hogy olyan leányt kapott feleségül, mint te vagy. Nem addig van az, atyafi! Nem is szólnék semmit, hahogy a sárból szedett volna fel! De bizony ebül volnánk, ha benne kellene ragadnom az ilyen szamártrágya-szatócs szavainak a mocskában; ilyen sehonnai jöttment, piszokfészek, kinek cafat a ruhája, lityegős a nadrágja, tollas a feneke, s mihelyt három garasa van, mindjárt nemes ember leányát, finom hölgyet akar feleségül, címert csináltat, és ekképpen henceg: "Én ilyen meg olyan családból származom, s az őseim ezt meg ezt művelték." Bárcsak fiaim megfogadták volna szavamat, mivelhogy nagy tisztességgel férjhez adhattak volna valamelyik Guidi grófhoz akár egy szál ingben is, de ők mindenáron ehhez a gyönyörűséges mákvirághoz akartak adni téged, kit is, holott Firenze legkülönb, legtisztességesebb asszonya vagy, nem sült ki a szeme éjnek éjszakáján ringyónak elmondani, mintha bizony nem ismernénk téged; de Isten engem úgy segéljen, ha rám hallgatnátok, úgy elagyabugyálnátok, hogy arról koldulna.

És fiaihoz fordulván, folytatta:

- Fiaim, ugye megmondottam, hogy ez lehetetlenség. Hallottátok, hogyan bánik eme drága sógor húgotokkal. Ebadta toprongyos szatócsa! Ha én volnék helyetekben, s ő azt mondotta volna feleségére, amit mondott, s úgy bánna véle, amint bánik, addig ugyan nem volna nyugtom-békességem, míg ki nem pusztítanám a föld színéről; s ha férfi volnék, aminthogy asszony vagyok, nem tűrném, hogy más rajtam kívül eme dologba avatkozzék. Hogy az Isten verje meg! Gyalázatos korhely, hogy nem sül ki a szeme!

Az ifjak eme dolgok láttára és hallatára Arriguccióhoz fordultak, és irgalmatlanul lepiszkolták, ahogy még hitvány embert soha le nem piszkoltak, s végezetül mondották neki:

- Ezt még megbocsátjuk neked, mivelhogy részeg voltál; de ha kedves az életed, vigyázz, nehogy mostantól fogva ilyesmit halljunk felőled, mert bizisten, ha még egyszer ilyesmi fülünkbe jut, ezért is, meg azért is egy füst alatt megfizetünk.

És ekképpen szólván, eltávoztak. Arriguccio úgy állt ottan, mint ki eszét vesztette, s maga sem tudta már, vajon igaz volt-e az, amit cselekedett, vagy pedig csak álmodta; többé tehát mit sem szólt, hanem békességben hagyta feleségét. Ki is éles elméje révén nem csupán a fenyegető veszedelemtől szabadult meg, hanem utat is egyengetett magának, hogy a jövendőben kénye-kedve szerint tölthesse gyönyörűségét, mivelhogy férjétől többé mit sem kellett félnie.

KILENCEDIK NOVELLA

Neifile novellája igen-igen tetszett, és a hölgyek nem állhatták meg, hogy ne kacagjanak rajta és ne beszéljenek róla, ámbár a Király több ízben is csendre intette őket, és parancsolta Pamfilónak, hogy mondja el novelláját. Mikor végre elhallgattak, Pamfilo ekképpen fogott szóba:

- Tiszteletre méltó hölgyeim, nem hiszem, hogy volna bármily nehéz vagy kétséges dolog, melynek véghezvitelére ne vállalkoznék az, ki forrón szeret. És ámbátor ez immár több novellából megtetszett, mindazonáltal azt hiszem, hogy én még világosabban megbizonyítom ama novellával, melyet elmondandó vagyok, s melyben hallani fogtok egy hölgyről, kinek minden ő dolgában nem annyira éles elméje, mint inkább a szerencse kedvezett; miért is senkinek nem tanácsolnám, hogy vakmerőn annak nyomaiba lépjen, kiről beszélni szándékozom, mivel a szerencse nem mindig kegyes, s a férfiak sem mind egyenlőképpen ily vaksiak.

Achaja ősrégi városában, Argosban, mely nem annyira nagyságával, mint inkább régi királyaival szerezte nagy hírét, élt valaha egy nemes úr, kinek neve volt Nicostrato, kinek is férfikora alkonyatán a sors bizonyos Lidia nevezetű előkelő, bátor és szépséges hölgyet adott feleségül. Nicostrato nemes és gazdag úr lévén, nagy cselédséget tartott és kutyákat és sólymokat, és fölöttébb nagy gyönyörűségét lelte a vadászatban; volt pedig egyéb szolgái sorában valamely csinos és kedves és deli ifjú, Pirro nevezetű; és bármihez fogott, mindenben fölöttébb ügyes; ezt pedig Nicostrato mindenki másnál jobban szerette, s leginkább megbízott benne. Emez ifjúba Lidia halálosan beleszeretett olyannyira, hogy szüntelenül, nappal és éjjel csak rajta járt gondolatja; Pirro pedig vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni szerelmét, s úgy tett, mintha rá se hederítene, miért is a hölgy kimondhatatlan fájdalmat érzett szívében; feltette hát magában, hogy mindenképpen értésére adja szerelmét, s szólította Lusca nevezetű szolgálóját, kiben fölöttébb megbízott, és szólott hozzá ekképpen:

- Lusca, a tőlem nyert jótétemények fejében engedelmességgel és hűséggel tartozol nekem; annak okáért vigyázz, hogy amit most mondok néked, soha meg ne tudja senki más, csak az, kit néked mondok. Amint látod, Lusca, fiatal és tüzes asszony vagyok, és bőségesen megvagyon mindenem, mit csak asszony kívánhat; és egy szó, mint száz, nincs okom panaszra, ha nem egy dologban; ez pedig az, hogy férjem esztendőinek száma az enyéimhez képest fölöttébb nagy, miért is igen szűken vagyok abban, miben fiatal menyecskéknek leginkább kedvök telik; mivel pedig éppúgy kívánom ezt, mint a többiek, nagy ideje már feltettem magamban, miképpen ha a sors oly kaján volt irányomban, hogy öreg embert adott férjemül, legalább én nem leszek enmagamnak ellensége, és módját ejtem, hogy gyönyörűséget és boldogságot szerezzek magamnak; hogy pedig ím ez sóvárgásom éppúgy beteljesedjék, mint a többi, elvégeztem magamban, hogy Pirro pótolja férjemet öleléseivel, mint aki mindenki másnál méltóbb erre; és oly forrón megszerettem őt, hogy csak akkor érzem boldognak magamat, ha őt látom, vagy rája gondolok; és ha késedelem nélkül nem találkozhatom vele, azt hiszem, belehalok. Ha tehát kedves néked az életem, add értésére szerelmemet oly módon, amint legjobbnak véled, és kérd meg őt nevemben, hogy jöjjön el hozzám, mikor majd elmégy érette.

A szolgáló felelte, hogy szívesen; és alkalmas helyen és időben félrevonta Pirrót, s tőle telhető ügyességgel átadta neki asszonya üzenetét. Ennek hallatára Pirro mód felett elcsodálkozott, mivel soha nem is sejtett ilyesmit, és gyanút fogott, ha vajon nem azért teszi-e a hölgy ezt, hogy próbára vesse őt; miért is azon nyomban ridegen ekképpen felelt:

- Lusca, nem tudom elhinni, hogy ím ez szavak asszonyomtól származnak, miért is vigyázz nyelvedre; s ha mégis tőle származnak, nem hiszem, hogy szívből üzeni ezt véled; ha pedig mégis szívből üzenné, az én uram érdememen felül megbecsül engemet, tehát ily gyalázatot a világért sem ejtenék rajta; azért hát vigyázz, efféle dolgokról többé ne szólj előttem.

Lusca nem ijedt meg a kemény beszédtől, hanem felelte:

- Pirro, mind ebben, mind más dologban, mit asszonyom reám bíz, annyiszor fogok szólani előtted, ahányszor ő parancsolja, akár örömet, akár bosszúságot szerzek vele néked; hanem mondhatom, szamár vagy.

És némiképpen ingerülten Pirro szavai miatt, visszatért asszonyához, ki is a válasz hallatára a halált kívánta; és kevés napok múltán újból szólott szolgálójának, mondván:

- Lusca, tudod, hogy a tölgy sem dől le az első csapásra; miért is úgy vélem, hogy újból menj vissza ahhoz, ki az én káromra fura módon kíván hűséges maradni, és alkalmas pillanatban fedjed föl előtte lángolásomat, és mindenképpen igyekezzél nyélbe ütni a dolgot; mivel ha mostan tágítok, én bizony belehalok, ő pedig azt hiszi, hogy csak gúnyt űztem vele; és holott szerelmét keresem, gyűlöletét nyerem.

A szolgáló vigasztalta asszonyát és felkereste Pirrót, kit is jókedvben és vidám hangulatban lelt, és szólott hozzá ekképpen:

- Pirro, kevés napokkal ennek előtte értésedre adtam, mely nagy tűzzel ég asszonyunk irántad való szerelmében, most pedig újból mondom neked; bizonyosra vedd, hahogy megmaradsz amaz keménységedben, melyet a múltkor mutattál, bizony nem éli túl; miért is kérlek, csillapítsd sóvárgását; de ha továbbra is megmaradsz makacsságodban, ostobának foglak tartani, holott eleddig fölöttébb bölcs ifjúnak tartottalak. Mekkora tisztesség számodra, hogy ilyen hölgy, ilyen szép, ilyen nemes, mindenekfelett téged szeret! Ezenfelül mely nagy háládatossággal tartozol a sorsnak, ha meggondolod, hogy ilyen ajándokot készített számodra, mely illendő ifjúi vágyaidhoz, s egyúttal menedéked lehet minden szükségedben! Van-e oly pajtásod, ki ím ez élvezetek dolgában szerencsésebb volna nálad, hahogy okosan viselkedel? Vajon hány olyan akad, kinek annyi fegyvere, annyi lova, annyi ruhája, annyi pénze volna, amennyi neked lehet, hahogy e hölgyet szerelmeddel megajándékozod? Nyisd meg tehát szívedet szavaim előtt, és térj eszedre: gondold meg, hogy a szerencse csak egyszer jő eléd mosolygós arccal s tárt ölével és soha többé; aki pedig nem eléggé okos, hogy magához fogadja, később, ha szegénységben és koldussorban látja magát, csak magára vessen, nem pedig a sorsra. Ezenfelül pedig nem lehet szó urak és szolgák között oly hűségről, mint barátok és rokonok között; sőt inkább a szolgáknak, amennyire módjokban vagyon, úgy kell bánniok gazdáikkal, miként azok bánnak velök. Hát azt hiszed, hogy ha szép feleséged vagy anyád, vagy leányod, vagy húgod volna, ki megtetszenék Nicostratónak, talán ő törődnék azzal a hűséggel, melyet te az ő kedvéért felesége irányában megőrizni kívánsz? Bolond vagy, ha ezt hiszed; bizonyosra vedd, hogy ha hízelkedések és kérések nem lennének elegendők, erőszakot alkalmazna, ha a fejed tetejére állnál is. Bánjunk tehát velök s övéikkel olyképpen, miként ők bánnak velünk s a miéinkkel. Ragadd meg a szerencse ajándokát, ne taszítsd el magadtól, menj elébe és fogadd el, mivel ha nem teszed, nem is szólván arról, hogy asszonyod bizonyosan belehal, magad is oly keservesen meg fogod bánni, hogy inkább a halált kívánod majd magadnak.

Pirro, ki már sokat gondolkodott ama szavakon, melyeket Lusca annak előtte mondott neki, elhatározta, hogy ha visszatér, más feleletet ad, s mindenképpen beleegyezik a hölgy kívánságába, ha ugyan bizonyosságot szerezhet, hogy ez nem csupán kísértés; annak okáért ekképpen felelt:

- Nézd csak, Lusca, elismerem, hogy mind igaz, amit mondasz; de másfelől uramat fölöttébb bölcs és óvatos embernek ismerem, s mivel minden dolgát reám bízta, nagyon félek, miképpen Lidia az ő tanácsára és kívánságára cselekszi ezt, hogy engem próbára vessen; miért is, ha megtesz három dolgot, mit én kívánok tőle, hogy ebben bizonyosságot adjon nekem, akkor fogadom, semmit nem kívánhat tőlem, mit nyomban meg ne tennék. Ama három dolog pedig, mit tőle kívánok, ez: elsőnek Nicostrato szeme láttára ölje meg annak kitűnő sólymát; annak utána küldjön nékem egy tincset Nicostrato szakállából; végezetül pedig küldje el ennek egyik fogát, melyet ő maga legjobbnak vél.

Emez három feltételt Lusca keménynek vélte, a hölgy pedig még keményebbnek; de Ámor, ki jó vigasztaló és nagy mestere a tanácsoknak, azt sugallotta a hölgynek, hogy mind a hármat teljesítse, miért is a hölgy a szolgálóval megüzente Pirrónak, hogy híven meg fogja cselekedni mindazt, mit tőle kíván, mégpedig hamarosan; ezenfelül pedig mivel az ifjú oly igen bölcsnek tartotta Nicostratót, megüzente néki azt is, hogy férjének jelenlétében fog szeretkezni Pirróval, Nicostratóval pedig elhiteti, hogy nem is volt igaz. Pirro tehát leste-várta, vajon mit művel a nemes hölgy; midőn tehát kevés napok múltán Nicostrato nagy ebédet adott bizonyos nemes uraknak, miként gyakorta szokása volt cselekednie, a hölgy asztalbontás után zöld selyemruhában és nagy sok ékszerekkel elhagyta szobáját, s belépett abba a terembe, melyben a férfiak voltak, s Pirrónak és mind a többieknek szemök láttára odament a rúdhoz, melyen a Nicostratónak oly kedves sólyom üldögélt, és eloldván azt, mintha csak kezére akarta volna venni, megfogta a lábaira kötött bőrszíjnál fogva, s a falhoz vágta és megölte.

Nicostrato rákiáltott:

- Jaj, asszony, mit cselekedtél?

- Semmit - felelte a hölgy.

Odafordulván pedig a nemes urakhoz, kik férjének vendégei voltak ebédre, szólott hozzájok:

- Urak, ugyan hitványul tudnék bosszút venni egy királyon, hahogy megbántana, ha még egy sólymon sem merném bosszúmat tölteni. Tudnotok kell, hogy ez a madár már régóta elrabolta tőlem mind amaz időt, melyet különben a férfiak rendszerint feleségök mulattatásával töltenek, tudniillik mihelyt a hajnal dereng, Nicostrato fölkel, lóra pattan, karjára veszi a sólymot, s lemegy a sík mezőkre, hogy repülni lássa; én pedig, amint itten láttok, egyedül és zúgolódva mindig ott maradok az ágyban; miért is már többször feltámadt bennem a vágyakozás, hogy megcselekedjem azt, mit mostan megcselekedtem, s eddig is csupán amaz ok tartott vissza tőle, hogy meg akartam várni, míg oly férfiak színe előtt cselekedhetem meg, kik igazságos bírái lesznek panaszomnak, amint hiszem, hogy ti azok lesztek.

A nemes urak, kik ezt hallották, abban a hiszemben, hogy Nicostrato iránt való érzelmeiről szíve bőségéből szólott a szája, valamennyien elnevették magokat, és Nicostratóhoz fordulván, ki mérgeskedett, ekképpen szólottak: - Ejnye, valóban helyesen cselekedett a feleséged, hogy a sólyom halálával állott bosszút elhanyagoltatása miatt!

És minekutána a hölgy visszatért szobájába, különb-különb tréfás beszélgetéseket folytatván az eset felől, Nicostrato mérgét kacagásra fordították. Pirro pedig ennek láttán szólott magában: Pompás kezdetet adott a hölgy boldog szerelmemnek; adja Isten, hogy kitartson benne. Minekutána tehát Lidia megölte a sólymot, nem sok napok múltán, midőn egyszer együtt volt szobájában Nicostratóval, kedveskedni kezdett vele, majd ingerkedni, s mikor az tréfából kevéssé meghúzta haját, az asszonynak alkalmat adott arra, hogy végrehajtsa a második feltételt, melyet Pirro néki szabott; és azon nyomban megfogta férje szakállának egy kicsiny tincsecskéjét, és kacagván oly erősen megrántotta, hogy tövestül kiszakította állából. Mikor pedig Nicostrato mérgelődött miatta, szólott a hölgy ekképpen:

- Hát mi bajod, hogy ilyen képet vágsz? Talán azért, mert kirántottam vagy hat szál szakálladat? Neked nem fájt úgy, mint nekem, mikor épp az imént meghúztad a hajamat.

És ekképpen mulatoztak szavaikat egymásba öltvén, de a hölgy nagy gondosan vigyázott a tincsre, melyet férjének szakállából kitépett s még az napon elküldötte drága kedvesének.

A harmadik feltétel miatt már sokkalta inkább gondolkodóba esett a hölgy; mivel azonban elméje fölöttébb éles volt, s Ámor még jobban megélesítette, hamarosan kitalálta a módját, hogyan hajtsa végre ezt. Volt Nicostratónál két apród, kiket apjok bízott reá, mivel nemes emberek voltak, hogy annak házában illendő viselkedést tanuljanak; közülük pedig az egyik étekfogója volt Nicostratónak, a másik pedig pohárnoka; a hölgy tehát magához hívatta mind a kettőt, s elhitette velök, hogy szájokból rossz szag jő, és oktatta őket, hogy midőn Nicostratónak az asztalnál szolgálnak, fejöket hátra vonják, amennyire csak lehet, de soha erről senkinek ne szóljanak. A fiúk elhitték neki, és oly módon szolgáltak ettől fogva az asztalnál, miként a hölgy oktatta őket. Miért is a hölgy egyszer megkérdezte Nicostratót:

- Vajon észrevetted-e, hogyan viselkednek e fiúk, midőn néked szolgálnak?

Felelte Nicostrato:

- Hogyne, s mi több, már éppen kérdezni akartam, miért cselekszenek így.

Felelte erre az asszony:

- Sose kérdezd, mivelhogy én is meg tudom mondani, és mind ez ideig is csupán azért hallgattam felőle, hogy meg ne bosszantsalak; most azonban látom, hogy már mások is kezdik észrevenni, s annak okáért nem szabad tovább titkolnom előtted. Ez azért történik veled, mert a szád elviselhetetlenül rossz szagú, s én nem tudom, mi lehet az oka; mivelhogy különben még nem tapasztaltam nálad; ez pedig fölöttébb undorító, mivel nemes urakkal kell érintkezned; annak okáért módját kellene ejteni, hogy meggyógyítsuk.

Szólott akkor Nicostrato:

- Mi lehet az oka? Csak nincs valami odvas fog a számban?

- Talán csakugyan ez az oka - felelte erre Lidia.

És odavezetvén az egyik ablakhoz, kinyittatta a száját, s minekutána jobb felől és bal felől belenézett, szólott ekképpen:

- Ó, Nicostrato, hogyan bírtad ki idáig? Van egy fogad ezen az oldalon, mely amennyire látom, nem csupán romlott, hanem már egészen rothadt; ha még sokáig a szádban marad, megrontja a mellette levő fogaidat is; miért is tanácsolnám néked, hogy húzasd ki, minek előtte a baj még tovább fajul.

Mondotta akkor Nicostrato:

- Ha te úgy gondolod, én belenyugszom: hívasd hát haladéktalanul a mestert, hogy kihúzza.

Felelte erre az asszony:

- Isten ments, hogy valamiféle mester jöjjön ide; amint látom, fogad annyira van, hogy nincs szükség mesterre, magam is könnyűszerrel kihúzom. Meg aztán ezek a mesterek igen gorombák az efféle műveletekben, és hát semmiképpen nem venném lelkemre, hogy efféle embernek a kezében lássalak vagy tudjalak; annak okáért az egészet magam akarom végezni; legalább ha nagyon fáj, nyomban abbahagyom, holott pedig a mester ezt meg nem cselekedné.

Elhozatta tehát az erre alkalmatos szerszámokat, s mindenkit kiküldött a szobából, csupán Luscát tartotta maga mellett; és bezárkózván lefektette Nicostratót egy padra, szájába nyúlt a fogóval s megragadván egyik fogát, ámbár fájdalmában hangosan ordítozott, miközben a szolgáló erősen lefogta, ő maga hatalmas rántással kihúzta a fogat, és nyomban el is dugta, s elővett egy másik, csúnyán megrothadt fogat, melyet Lidia előkészített; ezt pedig megmutatták a férfinak, ki elgyötörtén és szinte félholtan feküdt ottan, és mondotta néki:

- Látod, ez az, mit oly nagy ideje szádban hordoztál.

Nicostrato elhitte neki, és ámbátor gyötrelmes kínt szenvedett, és keservesen jajgatott, mégis mostan, mivel túl volt rajta, úgy érezte, hogy meggyógyult; minekutána pedig különb-különbféle szerekkel gyógyították, fájdalma csillapodott, s távozott a szobából. A hölgy vette a fogat, s azon nyomban elküldötte szerelmesének; az pedig most már megbizonyosodott szerelméről, s kijelentette, hogy hajlandó kívánságát teljesíteni.

Ám a hölgy kívánkozott még jobban megnyugtatni őt, s ámbár végtelenségnek tetszett néki minden óra, míg együtt lehet vele, mégis meg akarta tartani azt, mit ráadásul megígért: betegnek tette hát magát, s mikor egyik napon ebéd után Nicostrato meglátogatta, ő pedig látta, hogy Pirrón kívül nincs más vele, kérte őket, kísérnék le a kertbe, hogy fájdalmai némiképpen enyhüljenek. Miért is Nicostrato egyfelől, Pirro pedig másfelől megfogta, levitték a kertbe, s valamely gyönyörű körtefa tövében letették a pázsitra; minekutána pedig kicsinyég ottan üldögéltek, az asszony, ki már eleve kioktatta Pirrót teendője felől, szólott ekképpen:

- Pirro, igen megkívántam emez körtét, annak okáért mássz fel, és dobj le néhányat azokból.

Pirro nyomban felmászott, és egymás után hajigálta le a körtét; és miközben a körtét dobálta, egyszerre csak megszólalt:

- Ejnye, uram, mit művelsz? Hát te, madonna, nem szégyelled magad megengedni ilyesmit szemem láttára? Azt hiszitek, vak vagyok? Hisz nemrégiben még oly nehéz nyavalyában voltál; hogyan gyógyultál meg egyszerre annyira, hogy ilyesmit művelsz? Ha ilyesmit akartok cselekedni, vagyon elegendő szép szobátok, miért nem mentek azok közül valamelyikbe csintalankodni, mi sokkalta tisztesb volna, mint a szemem láttára effélét cselekednetek.

A hölgy, férjéhez fordulván, szólott:

- Mit mond Pirro? Félrebeszél?

Szólott akkor Pirro: - Nem beszélek én félre, madonna; azt hiszed, nem látok?

Nicostrato fölöttébb elcsodálkozott és szólott:

- Pirro, én csakugyan azt hiszem, hogy álmodol.

Felelte Pirro:

- Uram, cseppet sem álmodom, de bizony te sem álmodol, s mi több, oly elevenen fickándozol, hogy ha e körtefa úgy hányná-vetné magát, egy szem körte nem maradna rajta.

Szólott akkor a hölgy:

- Hát ez mi lehet? Lehetséges-e, hogy csakugyan látja azt, amit mond? Isten engem úgy segéljen, ha oly egészséges volnék, mint annak előtte, nyomban felmásznék, hadd lássam, miféle csodák azok, miket ez, úgy mondja, lát.

Pirrónak a körtefán szüntelenül járt a szája, és egyre csak ezeket a bolondságokat hajtogatta. Végezetül Nicostrato szólott:

- Gyere le.

Az pedig lejött, s akkor kérdezte tőle Nicostrato:

- Mit beszélsz, mit láttál?

Felelte Pirro:

- Azt hiszem, bolondnak vagy alvajárónak néztek engem; én bizony láttam, ha már meg kell mondanom, hogy feleségeden feküdtél; mikor pedig lefelé jöttem, láttam, hogy visszaülsz a helyedre, oda, ahol most vagy.

- Hát annyi szent - mondotta Nicostrato -, hogy megbolondultál, mivel azóta, hogy a körtefára felmásztál, el sem mozdultunk helyünkről, azóta is így vagyunk.

Felelte erre Pirro:

- Mit vitatkozunk rajta? Én bizony láttalak rajta; és ha láttalak, a magadéban láttalak.

Nicostrato egyre jobban álmélkodott, végezetül pedig szólott:

- Igazán szeretném látni, vajon meg vagyon-e babonázva e körtefa, s vajon valóban csodát lát-e az, ki fenn vagyon rajta.

És felmászott a fára. Alighogy fenn volt, a hölgy nyomban szeretkezni kezdett Pirróval; mikor Nicostrato meglátta őket, nyomban elordította magát:

- Ó, gonosz asszony, mit művelsz? Meg te, Pirro, kiben a világon leginkább bizakodtam?

És ekképpen szólván kezdett lefelé mászni a körtefáról. A hölgy és Pirro pedig szólottak:

- Itt üldögélünk.

Mikor látták, hogy lefelé mászik, visszaültek helyökre, olyképpen, amint Nicostrato otthagyta őket. Mikor Nicostrato leért, és látta, hogy ott vannak, hol őket hagyta, keményen rájok förmedt. Szólott erre Pirro:

- Nicostrato, most igazán megvallom, hogy miként te mondottad az imént, én bizony rosszul láttam, midőn fenn voltam a körtefán; s ezt megismerem abból az egyből, hogy látom és tudom, miképpen te is rosszul láttál. S hogy igazat beszélek, azt mutatja néked egymagában az is, ha meggondolod és eszedbe veszed, hogy feleséged, ki minden asszonynál okosabb és tisztességesebb, még ha e dologban szégyent is akarna hozni rád, vajon ráadná-e fejét, hogy szemed láttára elkövesse? Magamról nem is kívánok szólani, mivelhogy én inkább felnégyeltetném magam, mintsem hogy ilyesmire gondoljak, nemhogy ilyesmit elkövessek szemed láttára. Miért is ennek a megbabonázott látomásnak bizonyára a körtefától kell származnia; mert senki a világon nem tudta volna kiverni fejemből, hogy te itten test szerint érintkeztél feleségeddel, hahogy nem hallottam volna tőled, hogy te meg olyasmit láttál, mintha én megcselekedtem volna azt, amire, esküszöm, még csak nem is gondoltam, nemhogy valaha is megcselekedném.

Ennek utána az asszony, ki fölöttébb haragosnak tette magát, felállott és szólott:

- Ördög szánkázza meg a hátad, mert oly rövid eszűnek tartasz engemet, hogy ha már egyáltalán ilyesmin járna az eszem, majd ide jönnék a szemed elé végrehajtani efféle gyalázatosságot, amit, úgy mondod, magad is láttál; bizonyosra vedd, hogy ha kedvem kerekednék reá, nem jönnék ide, hanem el tudnám végezni valamely szobánkban, s azt hiszem, oly fortélyosan-ügyesen érteném a módját, hogy ember lennél a talpadon, ha valaha csak meg is sejtenéd.

Nicostrato, ki úgy vélte, hogy mind a kettőnek igaza van, s hogy ezek sohasem mertek volna szeme láttára ilyesmire vetemedni, abbahagyta a vitatkozást és a szemrehányásokat e tárgyban, s kezdett az esetnek furcsaságáról beszélni s ama csodáról, hogy annak, ki a fára felmászik, nyomban megváltozik a látása. De a hölgy úgy tett, mintha felháborodott volna azon, hogy Nicostrato nyilván oly kicsinylő véleménnyel volt felőle, szólott:

- Valóban, amennyiben rajtam áll, ez a körtefa nem hoz többé soha ekkora szégyent sem reám, sem más asszonyra. Annak okáért, Pirro, szaladj csak, és hozz szekercét, s végy bosszút magadért s egyúttal érettem, és vágd ki ezt a fát, ámbár jobb volna fejbe vágni ama szekercével Nicostratót, ki hebehurgya módon ily hirtelen kioltotta elméjének világosságát; mert ámbár testi szemeddel úgy láttad, miként mondod, elmédnek semmiképpen sem lett volna szabad olyaténképpen értenie és elfogadnia, hogy a dolog valóban így is vagyon.

Pirro tüstént elsietett a szekercéért, és kivágta a körtefát, melyet is midőn a hölgy ledőlni látott, mondotta Nicostratónak:

- Minekutána látom, hogy tisztességemnek ellensége ledőlt, haragom is elszállott.

És kegyesen megbocsátott Nicostratónak, ki bocsánatát kérte, de lelkére beszélt, hogy efféle gyalázatosságot soha többé ne merjen feltételezni róla, ki életénél is jobban szereti őt. Ekképpen a szegény csúffá tett férj feleségével s annak kedvesével együtt visszatért a palotába, hol is annak utána Pirro és Lidia még gyakorta nyertek egymásban zavartalan gyönyörűséget és élvezetet. Mit Isten adjon meg nekünk is.

TIZEDIK NOVELLA

Már csak a Királynak kellett novelláját elmondani, ki is minekutána látta, hogy a hölgyek, kik sajnálkoztak a körtefán, amely mit sem vétett, megnyugodtak, ekképpen fogott szóba:

- Nyilvánvaló, hogy minden igazságos király maga tartozik elsősorban megtartani ama törvényeket, melyeket alkotott, ha pedig másképpen cselekszik, büntetésre méltó szolgának, nem pedig királynak kell őt ítélni; ebbe a hibába, melyért szemrehányást érdemlek, szinte kénytelenségből magam is beleestem, holott Királyotok vagyok. A dolog úgy van, hogy mikor tegnap törvényt szabtam mai elbeszéléseinknek, még eszem ágában sem volt élni emez kiváltságommal, hanem veletek együtt alá akartam vetni magamat e törvénynek, s ama tárgyban akartam magam is novellát mondani, melyről ti valamennyien mondottatok; de nem csupán, hogy mindazt elmondták, mit magam elmondani szándékoztam, hanem ezenfelül annyi és oly sok minden szép dolgot elmondottak, hogy akármennyire keresgélek is emlékezetemben, semmi sem jut eszembe, és semmit nem találok, mi e tárgyhoz úgy illenék, s az eddig elmondott novellák sorába oly méltóképpen illeszkednék, hogy elmondhatnám; miért is ha már meg kell szegnem a magam alkotta törvényt, és méltó vagyok a büntetésre, most már kijelentem hajlandóságomat mindennémű vezeklésre, melyet reám szabtok, és ezért élek kiváltságommal. És elmondom, hogy ama novella, melyet Elisa mondott a komáról és komaasszonyról, továbbá a Siena-béliek ostobaságáról, arra indít, drága hölgyeim, hogy mellőzvén az ostoba férjek megcsúfoltatását okos feleségök által, elmesélek nektek egy kis történetet azokról; és ámbár sok mindenféle hihetetlen dolog van e történetben, némi részben mégis bizonyosan mulatságos leszen végighallgatnotok.

Élt tehát Sienában két közrendű ifjú, kik közül egyiknek neve volt Tingoccio Mini, másiknak pedig Meuccio di Tura, kik is a Porta Salaja mellett laktak, és szinte soha nem érintkeztek mással, csupán egymással, és nyilván igen szerették egymást; és más emberek módjára eljárogattak a templomokba és prédikációkra, hol is többször hallottak beszélni ama dicsőségről és gyötrelemről, mely az elköltözötteknek a másvilágon érdemeik szerint osztályrészül jut. Mivel pedig eme dolgokról biztosabb tudomást kívántak szerezni, de ennek módját nem tudták, megígérték egymásnak, hogy amelyikök előbb hal meg, hahogy teheti, visszatér, és annak, ki életben maradott, hírt hoz ama dologban, amire kíváncsi; és emez ígéretöket esküvel pecsételték.

Minekutána tehát ím ez ígéretet tették egymásnak, és továbbra is jó barátságban éltek, mint fentebb mondatott, történt, hogy Tingoccio komaságba jutott bizonyos Ambruogio Anselminivel, ki Campo Reggin lakott, s kinek Mita nevezetű feleségétől fiacskája született. Tingoccio tehát Meuccióval egyetemben néhanapján meglátogatta komaasszonyát, ki igen szemrevaló és helyre menyecske volt, s komaság ide, komaság oda, belészeretett; de hasonlatosképpen Meuccio is belészeretett, mivel fölöttébb tetszett néki, és sokat hallotta magasztalni Tingocciótól. Eme szerelmét pedig mindegyik titkolta a másik előtt, de mindegyik más okból. Tingoccio óvakodott felfedni Meuccio előtt, mivel komaasszonya iránt való szerelmét tilosnak vélte, és szégyellette volna magát, ha valaki megtudja; Meuccio nem azért titkolta, hanem mert észrevette, hogy a menyecske tetszik Tingocciónak. Miért is szólott magában ekképpen: "Ha felfedem előtte szerelmemet, féltékeny lesz reám; s mivel komája lévén tetszése szerint beszélhet vele, gyűlöletet kelthet benne irántam, s ekképpen soha meg nem nyerhetem a menyecskétől azt, mire vágyakozom." Miközben tehát a két ifjú szerelme ebben volt, miképpen mondatott, történt, hogy Tingoccio, kinek könnyebb volt felfednie a menyecske előtt minden vágyakozását, szóval és cselekedettel addig-addig mesterkedett, mígnem megnyerte a menyecskétől, amit kívánt; ezt pedig Meuccio nyilván észrevette, és ámbár cseppet sem volt ínyére, mégis abban a reménységben, hogy egyszer mégiscsak elérheti vágyait, nehogy Tingocciónak alkalma vagy oka legyen elrontani dolgát, vagy akadályt vetni útjába, úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. Ekképpen állott a két cimbora szerelme; az egyiké boldog volt, a másiké pedig boldogtalan, midőn történt, hogy mivel Tingoccio a komaasszony kertecskéjében jó talajra bukkant, annyit ásott és dolgozott abban, hogy nyavalya lepte meg, mely kevés napok múltán oly súlyosra fordult, hogy nem tudott megbirkózni vele, s elköltözött ez árnyékvilágból. És halála után harmadnapra (mivel előbb talán nem volt módjában), ígéretéhez híven éjszaka idején megjelent Meuccio szobájában, s miközben az mélyen aludt, szólította őt. Meuccio felriadván kérdezte:

- Ki vagy?

Az pedig felelte:

- Tingoccio vagyok, ki is néked tett ígéretemhez híven eljöttem hozzád, hogy hírt hozzak a másvilágról.

Meuccio ugyan némiképpen megrémült, mikor meglátta, de megemberelvén magát szólott:

- Isten hozott, testvér.

Annak utána pedig megkérdezte, vajon vesztébe jutott-e?

Tingoccio pedig felelte:

- Vesztökre jutnak ama dolgok, melyek nem kerülnek többé elő; hát hogyan volnék itt különben, ha vesztemre kerültem volna?

- Ej - szólott Meuccio -, nem így értem; azt kérdezem, vajon az elkárhozott lelkek között vagy-e, a pokolnak gyötrelmes tüzében?

Felelte Tingoccio:

- Ott éppen nem, de bizony elkövetett bűneim miatt keserves kínokat és szörnyű gyötrelmeket szenvedek.

Akkor Meuccio apróra kikérdezte Tingocciót, miféle büntetéseket kap az ember odaát ama bűnökért, melyeket idelent elkövetett; Tingoccio pedig mindent rendre elmondott neki. Annak utána megkérdezte Meuccio, vajon tehetne-e valamit érette itt a földön. Mire Tingoccio felelte, hogy igen; mégpedig mondasson érette miséket és imádságokat és adjon alamizsnát, mivelhogy az effélék fölöttébb javokra válnak az elköltözötteknek. Mondotta erre Meuccio, hogy szívesen megteszi; mikor pedig Tingoccio már távozófélben volt, Meucciónak eszébe jutott a komaasszony, és kissé fölemelvén fejét, szólott:

- Igaz is, Tingoccio: miféle büntetést kaptál odaát a komaasszonyod miatt, kivel életedben szerelmeskedtél?

Felelte erre Tingoccio:

- Testvér, mikor a másvilágra érkeztem, volt ott valaki, aki úgy látszik, minden bűnömet könyv nélkül tudta, és parancsolta nekem, hogy menjek a nékem megszabott helyre, hol is keserves gyötrődésben sirassam bűneimet; és találtam ottan sok társamat, kik ugyanolyan büntetésre voltak kárhoztatva, mint magam; s ahogy közöttük voltam, és eszembe jutott az, mit komaasszonyommal életemben műveltem, s ezért még jóval nagyobb büntetést vártam annál, mi reám ki volt szabva, ámbátor máris forró és fennen lobogó tűzben voltam; egész testem megvacogott a rémülettől. Mikor az egyik, ki mellettem állott, ezt észrevette, odaszólt: "Mennyivel nagyobb a te szenvedésed, mint a többieké, kik itten vannak, hogy vacogsz, holott tűzben vagy?" "Jaj, cimbora - feleltem én -, szörnyen félek az ítélettől, melyet valamely odalent elkövetett nagy bűnöm miatt várok." Kérdezte akkor, miféle bűn volna az. Én pedig feleltem: "Az a bűnöm, hogy szerelmeskedtem a komaasszonyommal, és méghozzá annyira szerelmeskedtem véle, hogy beléje gebedtem." Az pedig akkor kinevetett ennek miatta és mondá: "Ugyan ne félj, te tökfilkó; itt ugyan nem tartják számon a komaságot." Ennek hallatára egészen megnyugodtam.

Minekutána ezt elmondotta, mivel már nappalodott, szólott ekképpen:

- Meuccio, Isten áldjon, tovább nem maradhatok nálad.

És azon nyomban eltűnt. Meuccio, mikor hallotta, hogy odaát nem tartják számon a komaságot, szemrehányásokat tett magának ostobasága miatt, hogy már nem egy komaasszonyáról lemondott; kiverte hát fejéből addigi butaságát, s innentúl okosabban cselekedett. Ha pedig mindeme dolgokat Rinaldo barát tudta volna, nem kellett volna nyakatekert okoskodásokhoz folyamodnia, mikor komaasszonyát maga kedvére kívánta hajlítani.

A nap nyugovóra hajolt, és könnyű szellő kerekedett, midőn a Király befejezte novelláját, s mivel mindenki elmondta már a magáét, levette fejéről a koszorút, és Lauretta fejére helyezte mondván:

- Madonna, én téged temagaddal, azzal laurusszal, a mi társaságunk Királynőjévé koronázlak; parancsold tehát mint úrnőnk azt, mi vélekedésed szerint gyönyörűségére és vidámságára leszen valamennyiünknek.

És leült. Lauretta a királynői méltóságra emelkedvén, hívatta az udvarmestert, kinek parancsolta, intézze úgy dolgát, hogy amaz gyönyörűséges völgyben a szokott óránál korábban terítsék meg az asztalokat, hogy még kényelmesen visszatérhessenek a palotába; ezenfelül rendre feladta neki, mit kell cselekednie, míg az ő uralkodása tart. Annak utána pedig a társasághoz fordulván szólott ekképpen:

- Dioneo tegnap úgy rendelte, hogy ma oly asszonyokról legyen szó, kik túljártak férjök eszén; és ha nem irtóznám még a látszatától is annak, hogy olyan vagyok, mint valami dühös kis kutya, mely nyomban meg akarja bosszulni magát, azt mondanám, hogy holnap olyan férfiakról legyen szó, kik csúfot űztek feleségökből. De hagyjuk ezt békén; én inkább azt mondom: ki-ki törje fejét oly novellán, hogy miképpen jár túl minden áldott napon a nő a férfinak, vagy a férfi a nőnek, vagy egyik ember a másiknak eszén; és azt hiszem, hogy éppoly kellemetes lesz e tárgyban novellát mondani, mint a mai volt.

És ekképpen szólván felállott, s mind a vacsora idejéig elbocsátotta a társaságot. Felkeltek tehát a hölgyek, s hasonlatosképpen az ifjak is, és közülük némelyek mezítláb tapicskoltak a kristályos vízben, mások pedig a gyönyörű sudár fák között sétálgattak a zöld pázsiton. Dioneo és Fiammetta hosszú dalt énekeltek Archytasról és Palaemonról; és ekképpen különb-különb szórakozások közben pompás mulatozásokban töltötték az időt mind vacsoráig. Mikor pedig a vacsora ideje elérkezett, és a kis tó partján asztalhoz telepedtek, ottan ezernyi madárka hangja mellett nyugodtan és vidám hangulatban vacsoráztak, miközben szüntelenül frissítette őket a langyos szellő, mely a környező hegyekben támadt, és mind elverte a szúnyogokat. Asztalbontás után pedig előbb kicsinyég kószáltak a gyönyörű völgyben, annak utána pedig, mikor esteledni kezdett, bár a nap még fenn járt, a Királynő parancsára lassú léptekkel megindultak hazafelé, s miközben ezerféle dolgon tréfálkoztak és nevetgéltek, mind olyanokon, mikről napközben szó esett, mind egyebeken, sötét este megérkeztek a gyönyörű palotához. Hol is, minekutána jéghideg borral és csemegével elverték a rövid út fáradalmát, a szép szökőkút körül nyomban táncba mentek, melyhez egyszer Tindaro bőrdudája, másszor egyéb hangszer adta a muzsikát. De végezetül a Királynő parancsolta Filoménának, hogy dalt énekeljen, ki is hozzáfogott, amint következik:

Ebből a dalból az egész társaság kitalálta, hogy Filoména új és édes szerelem bilincseibe esett; és mivel annak szavaiból úgy vélték, hogy a leány nem csupán a szemnek gyönyörűségeit élvezte, fölöttébb boldognak tartották őt, és a társaságnak nem egy tagja megirigyelte dolgát. De minekutána a dal véget ért, a Királynőnek eszébe jutott, hogy másnap péntek vagyon, miért is szólott a társasághoz nyájasan:

- Nemes hölgyeim és ti ifjak, tudjátok, hogy a holnapi nap a mi Urunk szenvedésének vagyon szentelve, melyet is, ha emlékezetem nem csal, áhítatosan megünnepeltünk Neifile uralkodása alatt, és kellemetes elbeszéléseinket elhalasztottuk és hasonlatosképpen cselekedtünk a rája következő szombaton is. Miért is követni akarván Neifile jó példáját, úgy vélem, illendő leszen, ha holnap is és holnapután is, miként a múlt héten cselekedtünk, tartózkodni fogunk a mulatságos novellamondástól, és emlékezetünkbe idézzük azt, mi emez napokban lelkünk üdvösségére történt.

Mindenki javallotta a Királynő jámbor beszédét; ki is elbocsátotta őket, s mivel már jócskán benne jártak az éjszakában, ki-ki nyugovóra tért.

VÉGZŐDIK A DEKAMERON HETEDIK NAPJA; KEZDŐDIK A NYOLCADIK,
MELYEN LAURETTA URALKODÁSA ALATT ARRÓL VAN SZÓ,
MIKÉPPEN JÁR TÚL MINDEN ÁLDOTT NAP NŐ A FÉRFINAK,
VAGY FÉRFI A NŐNEK, VAGY EGYIK EMBER A MÁSIKNAK ESZÉN

Vasárnap reggel a legmagasabb hegyek csúcsain feltűntek már a kelő nap sugarai, és minden árnyék eloszlott, és a tárgyak kibontakoztak a sötétségből, midőn a Királynő társaságával együtt felkelt, s akkor elsőben a harmatos pázsiton sétálgattak, annak utána pedig kilenc óra tájban ellátogattak valamely közeli kápolnába, hol is szentmisét hallgattak; és hazatérvén vidáman és jó hangulatban megebédeltek, kicsinyég énekeltek és táncoltak, s végezetül, hogy a Királynő elbocsátotta őket, kinek kedve tartotta, szundítani térhetett. De mikor a nap már általhaladt a delelőn, a Királynő akaratja szerint letelepedtek a szép szökőkút mellett a szokott novellamondásra, és akkor a Királynő parancsára Neifile ekképpen fogott szóba.

ELSŐ NOVELLA

Ha már Isten úgy rendelte, hogy e mai napon én legyek az első, ki novellát mond, belenyugszom. És mivel, szerelmetes hölgyeim, sok szó esett már arról, miképpen űztek csúfot az asszonyok a férfiakból, én elmesélni kívánok egy novellát, melyben férfi űzött csúfot asszonyból, ugyan nem azért, mintha a férfinak cselekedetét kárhoztatni szándékoznám vagy azt mondani, hogy az asszonnyal méltánytalanság esett, hanem inkább, hogy megdicsérjem a férfit, és kárhoztassam az asszonyt, és megmutassam, hogy a férfiak is meg tudják csúfolni azokat, kik beugranak nekik, mint ahogy belőlök is csúfot űznek azok, kiknek ők beugranak; igazság szerint, hogy inkább ide illendő szóval éljek, ama történetet, melyet elbeszélni akarok, nem is annyira megcsúfoltatásnak, mint inkább a kölcsön visszafizetésének kellene neveznem, mivel bizonyos, hogy az asszonynak fölöttébb tisztességesnek kell lennie, és tisztaságára úgy kell vigyáznia, mint szeme fényére, és semmiképpen nem szabad arra vetemednie, hogy beszennyezze; ezt pedig gyengeségünk miatt nem tudjuk oly teljes tökéletességgel megtartani, mint kellene, én mégis azt mondom, hogy méltó a tűzhalálra amaz asszony, ki pénzért vetemedik ilyesmire: holott ama nő, ki megismervén a szerelem nagy hatalmát, ennek miatta adja fejét ilyesmire, az emberséges bírótól bocsánatot érdemel, mint madonna Filippával történt Pratóban, miként Filostrato kevés napokkal ennek előtte megbizonyította.

Élt tehát valaha Milánóban egy német, ki szolgálatban állott, bizonyos Gulfardo nevezetű; derék és hűséges annak irányában, kinek szolgálatába szegődött, mi pedig ritka dolog a németeknél; mivel pedig mindig hűségesen megadta amaz pénzt, melyet néki kölcsönadtak, számos kereskedő akadt volna, ki csekély kamatra szívesen kölcsönzött volna neki akármely nagy summa pénzt. Ez tehát Milánóban lakozván, beleszeretett bizonyos madonna Ambruogia nevezetű szépséges hölgybe, ki felesége volt Guasparruolo Cagastraccio nevezetű gazdag kereskedőnek, ki jó ismerőse és barátja volt; és szerelmében oly tartózkodón viselkedett, hogy sem a férj, sem más semmit nem vett észre; üzent tehát egy napon a hölgynek, s kérte, hogy kegyesen hajoljon szerelmére, ő pedig viszontag készségesen hajlandó mindent megcselekedni, mit csak tőle kíván.

A hölgy sok huzavona után arra az elhatározásra jutott, hogy megteszi azt, mit Gulfardo kíván, hahogy az két feltételt teljesít: egyik, hogy emez dolgot soha nem szabad senki előtt felfednie; másik, hogy mivel néki bizonyos okokból szüksége vagyon kétszáz aranyforintra, azt kívánja, hogy gazdag ember lévén, adja meg ezt néki, s annak utána mindenben kedvére leszen. Gulfardo, mikor ekképpen értesült az asszonynak kapzsiságáról, felháborodott hitványságán, holott eleddig becsületes asszonynak gondolta, és akkor forró szerelme szinte gyűlöletre vált, és feltette magában, hogy megcsúfolja őt; üzent tehát neki, hogy nagyon szívesen megteszi ezt s minden egyebet, mi hatalmában vagyon, s mit a hölgy kíván; miért is üzenje meg néki, mikor kívánja, hogy meglátogassa őt, mert akkor elviszi a pénzt is, és bizony emez dolog felől senki meg nem tud semmit, legfeljebb egyik pajtása, kiben fölöttébb megbízik, s ki minden ügyes-bajos dolgában mindig el szokta kísérni.

A hölgy, vagyis inkább ez a ringyó, ennek hallatára megörvendezett, és visszaüzente néki, hogy férje, Guasparruolo, kevés napok múltán üzleti ügyeiben Genovába utazik, és ezt ő majd idejében értésére adja és üzen érette. Gulfardo pedig alkalmas időben elment Guasparruolóhoz, és szólott hozzá ekképpen:

- Valamely üzletet szeretnék nyélbe ütni, melyhez kétszáz aranyforintra volna szükségem; kérlek kölcsönözd nékem ím ez pénzt oly kamatra, miként máskor is szoktál kölcsönt adni.

Guasparruolo felelte, hogy szívesen, és azon nyomban markába olvasta a pénzt. Kevés napok múltán Guasparruolo elutazott Genovába, miként felesége megmondotta, miért is az asszony üzent Gulfardóért, hogy jöjjön hozzá, és hozza magával a kétszáz aranyforintot. Gulfardo maga mellé vette pajtását, és elment a hölgynek házába, kit is ott lelt, amint reá várakozott; és mindjárt első dolga volt, hogy pajtásának szeme láttára markába olvasta a kétszáz aranyforintot, és szólott hozzá ekképpen:

- Madonna, fogd ezt a pénzt, s add oda férjednek, ha majd hazatér.

A hölgy elvette a pénzt, és nem értette, miért beszél Gulfardo ekképpen; azonban azt hitte: azért beszél így, hogy pajtása ne gondolja, miképpen netalán fizetség fejében adta néki. Miért is szólott ekképpen: - Szívesen megteszem, de meg akarom olvasni, hogy mennyi.

És kiöntötte a pénzt az asztalra, s mikor látta, hogy megvan mind a kétszáz, fölöttébb megörvendezett magában, eltette a pénzt, és visszatért Gulfardóhoz, kit is ágyasházába vezetett, s nem csupán amaz éjjel, hanem még sok éjszakán által részesítette őt testének gyönyörűségeiben, mígnem férje megtért Genovából.

Mikor tehát Guasparruolo Genovából megtért, Gulfardo meglesvén, mikor van együtt feleségével, nyomban hozzája ment, s az asszony előtt szólott hozzá, ekképpen: - Guasparruolo, a pénzre, vagyis a kétszáz aranyforintra, melyet a minap nékem kölcsönadtál, nem volt szükségem, mivelhogy nem tudtam nyélbe ütni amaz üzletet, melyre kértem; annak okáért nyomban visszahoztam feleségednek, s általadtam néki: töröld ki tehát számadásomból.

Guasparruolo feleségéhez fordulván megkérdezte, vajon megkapta-e a pénzt. Az asszony, ki ott látta a tanút, nem tagadhatta le a dolgot, hanem szólott:

- Bizony hogy megkaptam, csak még eddig elfeledtem megmondani neked.

Mondotta akkor Guasparruolo:

- Gulfardo, rendben vagyon; Isten áldjon, én majd elrendezem a számadásodat.

Gulfardo eltávozott, az asszony pedig hoppon maradt, és odaadta férjének becstelensége szennyes bérét; és ekképpen a furfangos szerelmes ingyért élvezte kapzsi hölgyét.

MÁSODIK NOVELLA

Az ifjak és a hölgyek egyenlőképpen javallottak ama módot, ahogyan Gulfardo elbánt a kapzsi milánói hölggyel, midőn a Királynő Pamfilóhoz fordulván, mosolyogva parancsolta néki, hogy folytassa a sort; miért is Pamfilo ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim, eszembe jut egy kis novella azok ellen, kik szüntelenül sértegetnek bennünket, holott nekünk nincs módunkban viszonozni a sértéseket; értem a papokat, kik valóságos keresztes hadjáratot vezetnek feleségeink ellen, és ha egyet-egyet sikerül levenniök a lábáról, azt hiszik, éppúgy bűnbocsánatot és búcsút nyertek, mintha legalábbis elhozták volna Alexandriából a szultánt megkötözve Avignonba. Szegény világi emberek nem tehetik meg ezt, ámbátor anyjukon, nővérükön, szeretőiken és leányaikon éppoly tüzesen töltik haragjokat, mint ahogy a papok az ő feleségeiket megrohanják. Miért is szándékom elmesélni nektek egy falusi szerelmi történetet, mely nem hosszú lélegzetű, de a végén mulatságos, és melyből azt a tanulságot nyerhetitek, hogy nem mindig és mindenben lehet hinni a papoknak.

Elmondom tehát, hogy Varlungóban, ebben a hozzánk közel eső faluban, mint valamennyien tudjátok vagy hallhattátok, élt egy derék pap, izmos és fáradhatatlan legény a szerelmi szolgálatban, ki is, ámbátor nemigen értett a betűhöz, vasárnaponkint mégis talpraesett és jámbor szavakkal szólott a szilfák alatt híveinek épülésére; s ha a férfiak elmentek hazulról, sűrűbben látogatta feleségeiket, mint bármely más plébános, ki előtte ottan volt; vitt nékik képecskéket és szenteltvizet, egy-egy gyertyacsonkot, s áldását adta reájok. Történt pedig, hogy egyéb hivő asszonyok között, kik annak előtte néki megtetszettek, fölöttébb megtetszett bizonyos monna Belcolore nevezetű, Bentivegna del Mazzo nevezetű napszámosnak felesége, ki valóban szemrevaló és tűzrőlpattant asszonyszemély volt, barna és zömök és minden más asszonynál alkalmatosabb a köpülésre. Ezenfelül pedig senki nála jobban nem tudta verni a csörgődobot és énekelni: "Zápor fut le már az árkon", és senki nála jobban nem tudta a táncot vezetni, s ha sor került reá, a körtáncot is, szép finom keszkenővel kezében, akármely asszony volt is a szomszédja; miért is plébános uram oly bolondul beleszeretett, hogy szinte eszét vesztette, és egész napon által arrafelé csavargott, csak hogy láthassa. És ha vasárnap reggel meglátta a templomban, elénekelte a Kyrié-t és a Sanctus-t, s iparkodott nagy mesternek mutatkozni az éneklésben, holott úgy szólt a hangja, mint a szamárordítás; mikor pedig az asszonyt nem látta ottan, könnyűszerrel túlesett az éneken. De úgy tudta intézni dolgát, hogy sem Bentivegna del Mazzo, sem valamely szomszédja semmit nem vett észre. És hogy minél bizalmasabb viszonyba jusson monna Belcoloréval, hébe-hóba ajándékokkal kedveskedett néki, s néha egy-egy csomó friss fokhagymát küldött néki, mert az egész környéken a legszebb az ő kertjében termett, melyet is a maga kezével művelt; máskor kis kosár borsót, néha meg egy-egy csomó csípős vöröshagymát vagy mogyoróhagymát; és ha alkalma nyílott rá, hát reákacsintott és szerelmetesen csalogatta-csábítgatta; de a rátarti menyecske úgy tett, mintha észre sem venné, félvállról vette őkegyelmét; miért is a plébános uram sehogyan sem tudta nyélbe ütni a dolgot. Történt pedig egy napon, hogy midőn a plébános délidőben ide-oda csavargott az utcán, találkozott Bentivegna del Mazzóval, ki teherrel megrakott szamarát hajtotta, megszólította hát, s megkérdezte, hová megyen. Kinek is Bentivegna felelt ekképpen:

- Hát, tisztelendő uram, hogy ne kerülgessem a dolgot, én bizony a városba megyek, valami dolgom van, és eme holmit Bonaccorri da Ginestreto úrnak viszem, hogy megsegítsen tudomisén miféle dologban, melyben a törvénybíró tárgyalásra idéztetett engemet a poroszlójával.

Mondotta erre a plébános vidáman:

- Jól teszed, fiacskám; csak menj, áldásom reád, és térj meg hamar; és ha találkozol Lapuccióval vagy Naldinóval, ne feledd megmondani nekik, hogy hozzák el ama bizonyos szíjakat a cséphadarómra.

Bentivegna azt felelte, hogy meglesz; és mikor tovább indult Firenze felé, a plébános gondolta magában: most itt az alkalom elmennie Belcolore asszonysághoz, és szerencsét próbálnia; és lépéseit szaporázván meg sem állott, mígnem annak házához érkezett, és belépvén szólott ekképpen:

- Adjon Isten minden jót, ki van itthon?

Belcolore asszony, ki éppen a padláson volt, ennek hallatára szólott:

- Ó, tisztelendő atyám, Isten hozott. Mit tekeregsz kint ebben a hőségben?

Felelte a plébános:

- Isten segedelmével azért jöttem, hogy kicsinyég véled mulassak, mivelhogy találkoztam férjeduraddal, ki a városba ment.

Belcolore asszony lejött a padlásról, leült, és elkezdte a kelmagot szemezni, melyet ura kevéssel annak előtte kicsépelt.

Akkor a plébános ekképpen adta fel a szót:

- Belcolore, hát csakugyan azt akarod, hogy így pusztuljak el?

Belcolore asszony elnevette magát és szólott:

- Jaj, hát mit tettem véled?

Felelte a plébános:

- Nem tettél semmit, de nem engeded megtennem azt, amit szeretnék, s mit Isten parancsolt.

Felelte Belcolore asszony:

- Ugyan menj, menj; vagy tán a papok is megtesznek ilyesmit?

Felelte a plébános:

- Meg bizony, mégpedig különbül, mint más férfiak; miért is ne? S mi több, mondom néked, hogy mi jóval különb munkát végzünk, és tudod-e, miért? Mivelhogy mi megduzzasztott vízzel hajtjuk a malmot; bizony mondom, nem bánod meg, ha meglapulsz nékem, s megengeded, hogy végezzem dolgomat.

Felelte erre Belcolore asszony:

- Hogyne bánnám meg, hiszen valamennyien oly zsugoriak vagytok, mint a görcsös nyavalya.

Mondotta akkor a plébános:

- Én nem vagyok az; kérj, amit akarsz: egy pár cipőt vagy inkább egy szalagot, vagy egy szép nagy posztókendőt, vagy amit akarsz.

Felelte Belcolore:

- Barátocskám, nem addig van az! Efféle holmim éppen elég vagyon; de ha már olyannyira szeretsz, tedd meg bizonyos dologban kedvemet, s akkor én is megteszem, mit tőlem kívánsz.

Mondotta akkor a plébános:

- Csak mondd, mit kívánsz, s én szíves örömest megteszem.

Akkor Belcolore asszony szólott ekképpen:

- Szombaton Firenzébe kell mennem s elvinnem a gyapjút, mit megfontam, és megjavíttatnom rokkámat; hahogy tehát adsz nekem öt lírát, mivel tudom, hogy van ennyid, kiváltanám az uzsorástól a zálogba tett meggypiros szoknyámat s az ünnepi csatos bőrövemet, melyet hozományul kaptam, mivel láthatod, hogy így, amint vagyok, sem a templomba, sem egyéb tisztes helyre nem mehetek ennek híján; annak utána pedig mindig megteszem, mit tőlem kívánsz.

Felelte a plébános:

- Isten engem úgy segéljen, nem hoztam magammal pénzt; de hidd el nékem, szombatig szíves örömest a kezedbe juttatom.

- Igen - felelte Belcolore asszony -, valamennyien fűt-fát ígértek, hanem aztán szép szó marad az egész; azt hiszed, engem is úgy lóvá tehetsz, miképpen lóvá tetted Biliuzzát, kinek egy nagy nesze-semmi-fogd-meg-jól volt a fizetsége? De bizisten, orrod tőle fokhagymás, hiszen ő éppen emiatt került a világ szájára; ha nincs nálad pénz, menj haza érte.

- Ugyan - szólott a plébános - ne kívánd, hogy most hazamenjek; hiszen nézd csak a gerjedelmem tótágast áll éppen, meg aztán senki sincs itt, s talán mire visszatérek, itt lesz valaki, s meghiúsítja a dolgunkat; pedig nem tudom, mikor lesz megint ilyen jó alkalom, mint a mostani.

Az asszony pedig szólott: - Nékem mindegy; ha el akarsz menni, menj, ha nem akarsz, maradj.

A plébános látván, hogy az asszony nem hajlandó kedvére tenni, legfeljebb a salvum me fac szerint, holott ő sine custodia szerette volna, szólott ekképpen:

- Ejnye, hát nem hiszed, hogy meghozom? Hogy tehát elhidd, itthagyom zálogban ezt az olasz köpönyegemet.

Belcolore asszony elfintorította orrát és szólott:

- Micsoda? Ezt a köpönyeget? Ugyan mit ér ez?

Felelte a plébános:

- Hogy mit ér? Tudd meg, hogy a szövetje kétesi, ha ugyan nem hármasi, sőt vannak a híveim közt, kik azt mondják, hogy négyesi: nincs még két hete, hogy Lottónak, a zsibárusnak kerek hét lírát fizettem érte, s bizony öt garassal olcsóbban vettem, legalábbis ezt mondja Buglietto, ki, mint tudod, fölöttébb jól ért az efféle atlasz szövetekhez.

- Csakugyan? - kérdezte Belcolore asszony. - Bizisten nem hittem volna; add ide csak előbb.

Plébános uram, kinek íja már feszült, levette a köpönyeget, s odaadta az asszonynak; az pedig, minekutána letette, szólott ekképpen:

- Tisztelendő atyám, menjünk abba a fészerbe, mivel ottan soha nem jár senki.

És ekképpen cselekedtek. Ottan pedig plébános uram előbb kimondhatatlan gyönyörűséggel összevissza csókolta az asszonyt, annak utána pedig sógorságba juttatta az Úristennel, s nagy jó ideig mulatta magát vele; aztán csak úgy a csuhájában távozott, mintha esketésről jönne, s visszament a templomához. Otthon meggondolván, hogy mindama gyertyácskák, melyeket egész esztendőn által adományul kapott, mindösszesen felét sem érik az öt lírának, észbe kapott, hogy bolondot cselekedett, s megbánta, hogy otthagyta a köpönyegét; miért is törte fejét, miképpen szerezhetné vissza fizetség nélkül. Mivel pedig lakozott benne néminemű huncutság, hamarosan kieszelte: mit kell tennie, hogy visszakapja; hát végre is hajtotta tervét. Tehát másnap, éppen ünnepnap lévén, elküldötte egyik szomszédjának gyerekét ama fent mondott monna Belcolore házába azzal a kéréssel, hogy ne terheltessék kölcsönadnia a kőmozsarát, mivelhogy aznap nála ebédel Biguccio dal Poggio és Nuto Buglietti, ő pedig mártást akar készíteni. Belcolore asszony tehát elküldötte neki a mozsarat. Amint pedig az ebéd ideje elérkezett, a plébános megleste, mikor Bentivegna del Mazzo és Belcolore asztalnál ült, és szólítván sekrestyését, mondotta neki:

- Fogd eme mozsarat, s vidd vissza Belcolore asszonynak, és mondd néki: "A tisztelendő úr azt üzeni, hogy köszöni szépen, és küldd vissza a köpönyeget, melyet a fiú zálogban itthagyott."

A sekrestyés a mozsárral elment Belcolore asszony házába, és ottan lelte Bentivegnával együtt, amint éppen asztalnál ültek és ebédeltek. Letette hát a mozsarat, és elmondta a plébános üzenetét. Mikor Belcolore asszony hallotta, hogy visszakéreti a köpönyeget, már éppen meg akart felelni néki, de Bentivegna mérgesen rászólt:

- Hát te zálogot veszel a plébános úrtól? Krisztus úgyse, kedvem volna, hogy pofon vágjalak: lódulj, add vissza azonnal a köpönyeget, hogy a ragya verjen ki; és jegyezd meg, hogy akármit kíván, nem bánom, ha akár a szamarunkat is akarja, egyébről nem is szólván, semmit sem szabad megtagadni tőle.

Belcolore asszony duzzogva felkelt, és odament az almáriomhoz, kivette belőle a köpönyeget, odaadta a sekrestyésnek és szólott:

- Vidd meg plébános uramnak ím ez üzenetemet: "Belcolore asszony üzeni: megfogadja Isten előtt, hogy többé soha nem fogsz mártást csinálni az ő mozsarában, mivelhogy mostan ily csúful szégyenben hagytad őt."

A sekrestyés hazament a köpönyeggel, s megvitte az üzenetet a plébánosnak, ki is nevetvén szólott ekképpen:

- Ha találkozol véle, mondd meg néki: ha ő nem adja kölcsön a mozsarát, én nem adom kölcsön a mozsártörőt, mivel a kettő egybetartozik.

Bentivegna abban a hiszemben volt, hogy felesége csak azért beszélt így, mert ő összeszidta, és többet nem törődött a dologgal. De Belcolore asszony megorrolt a papra, és szóba nem állott vele mind szüretig; annak utána azonban a plébános megfenyegette, hogy a pokol mélységes fenekére juttatja, s akkor ijedtében a must és a forró gesztenye közt megbékélt véle, s annak utána még sokszor mulattak egymással. És cserében az öt líráért plébános uram behúzatta az asszonynak csörgődobját, és csengettyűt csináltatott rá, az asszony pedig beérte véle.

HARMADIK NOVELLA

Minekutána Pamfilo novellája bevégződött, melyen a hölgyek annyit kacagtak, hogy talán még most is kacagnak, a Királynő parancsolta Elisának, hogy folytassa a sort, ki is még mindig kacagván ekképpen fogott szóba:

- Nem tudom, bájos hölgyeim, vajon novellámmal, mely éppoly igaz, mint amily illedelmes, sikerül-e megnevettetnem benneteket úgy, ahogy Pamfilo megnevettetett az övével, de mindenképpen igyekezni fogok.

Városunkban, hol is mindig bővében voltak a fura és különös emberek, nem nagy ideje még élt bizonyos Calandrino nevezetű festő, együgyű és fura egy ember, ki idejének java részét két más festővel töltötte, kiknek nevök volt egyiké Bruno, másiké Buffalmacco, fölöttébb mulatságos, egyébként pedig okos és éles elméjű emberek, kik Calandrinóval azért barátkoztak, mert furcsaságain és együgyűségén gyakorta pompásan mulattak. Hasonlatosképpen élt ugyanazon időben Firenzében bizonyos Maso del Saggio nevezetű huncut és szemrevaló ifjú, kinek minden dolga, bármibe fogott is, úgy ment, mint a karikacsapás; ki is, midőn egyet-mást hallott Calandrino együgyűsége felől, feltette magában, hogy tréfát űz annak ostobaságából úgy, hogy bolonddá teszi, vagy elhitet vele valamely furcsaságot. Midőn véletlenül egy napon találkozott vele a San Giovanni-templomban, s látta, amint ottan áll, és figyelmesen nézegeti a festményeket és a faragványokkal ékes szentségházat, melyet csak nem sok idővel ennek előtte helyeztek el ama templomnak oltárán, úgy vélte, hogy itt az idő és alkalom szándokának végrehajtására; és kioktatván egyik cimboráját afelől, mit cselekedni szándékozott, mind a ketten közelebb mentek oda, hol Calandrino egymagában üldögélt, s úgy tettek, mintha nem is látnák; s akkor beszélgetni kezdettek bizonyos köveknek erejéről, melyekről Maso oly határozottan beszélt, mintha fölöttébb hozzáértő fő-fő ismerője lett volna a köveknek. Calandrino odafülelt eme beszélgetésre, és kisvártatva felkelt, s mikor hallotta, hogy nem holmi bizalmas dologról folyik a szó, hozzájok csatlakozott, minek is Maso fölöttébb megörült; s mikor folytatta magyarázatait, Calandrino megkérdezte tőle, hol találhatók ama nagy erejű kövek. Maso felelte, hogy a legtöbb efféle kő Eldorádóban akad, a Haslagok országában, bizonyos Dínom-Dánom nevezetű vidéken, hol is a szőlőt kolbásszal kötözik, s egy libának egy garas az ára, és kis liba a ráadás; és van ott valamely hegy, csupádon-csupa reszelt pármezánsajtból, melynek tetején olyan emberek laknak, kik semmi egyebet nem tesznek, mint makarónit és húsos derelyét csinálnak, melyeket is kappanlevesben megfőznek; annak utána pedig mind lehajigálják, s ki-ki mennél többet vesz belőlök, annál több lesz neki; és a hegynek tövében van egy kis folyó, melyben édes bor folyik, olyan finom, hogy különbet még senki nem ivott, s nincs benne egy cseppnyi víz sem.

- Tyű - szólott Calandrino -, ez aztán a finom ország; de mondd csak, mit csinálnak a kappanokkal, miket megfőznek?

Felelte Maso:

- Mind megeszik a Haslagok.

Kérdezte akkor Calandrino:

- Voltál-e már ottan?

Felelte Maso:

- Azt kérdezed, voltam-e ottan? Úgy voltam bizony egyszer, akár ezerszer.

Szólott akkor Calandrino:

- És hány mérföldnyire van innét?

Felelte Maso:

- Innen messzebb, mint ezerven, Hetedhétország-közelben.

Szólott Calandrino:

- Hű, hisz akkor biz' isten túl van az Abruzzókon is!

- Hogyne - felelte Maso. - Hisz ez csak macskaugrás ahhoz képest.

Mikor az együgyű Calandrino látta, hogy Maso mindezt komoly ábrázattal mondta, és nem is mosolygott, úgy elhitte neki, mint a színtiszta, cseppentett igazságot, és az egészet szentigaznak vélte és szólott:

- Ez túlságosan messzire van nékem; de ha valamivel közelebb volna, bizony mondom néked: egyszer elmennék véled, hogy lássam, amint potyog ama bizonyos makaróni, és hozzak belőle egy teli hassal. De mondd csak, az Isten áldjon meg, nincs-e itten a mi környékünkön valami efféle nagy erejű kő?

Felelte neki Maso:

- Dehogy nincs, kétféle fölöttébb nagy erejű kő akad errefelé; az egyik: a settignanói és a montisci terméskövek, melyeknek oly nagy az erejök, hogy ha malomköveknek használják őket, megőrlik ám a gabonát; s éppen ezért mondják ama vidéken, hogy Istentől jönnek a kegyelmek és Montisciből a malomkövek; de ott rengeteg oly malomkő van, melyeknek, nálunk éppoly csekély az értéke, mint náluk a smaragdnak, mely is nagyobb hegyekben áll ottan, mint a Monte Morello, s éjfélkor világít, hogy az ördög vigye el. És tudd meg, hogy aki megcsiszoltatná és gyűrűbe foglaltatná ím ez malomköveket, minek előtte még kifúrják őket, és elvinné a szultánnak, mindent megkapna tőle, mit szeme-szája megkíván. A másik az a kő, melyet mi, kövekhez értő emberek Heliotrop-kőnek nevezünk; fölöttébb nagy erejű kő, mivelhogy azt, ki magánál hordja, mindaddig, míg nála van, senki sem látja ott, ahol nincs.

Szólott ekkor Calandrino:

- Hű, csuda nagy erő van ebben! De ez a Heliotrop hol található?

Maso megmondotta néki, hogy a Mugnonéban szoktak ilyeneket találni. Szólott ekkor Calandrino:

- Mekkora ez a kő? Milyen színű?

Felelte Maso:

- Van nagyobb, van kisebb, különb-különbféle nagyságú, de valamennyi feketés színű.

Calandrino mind eme dolgokat jól megjegyezte magának, s úgy tett, mintha másvalami dolga akadt volna, és elbúcsúzott Masótól, s feltette magában, hogy elindul ama kő keresésére; de elhatározta, hogy nem fog hozzá Bruno és Buffalmacco tudta nélkül, mivelhogy kiváltképpen szerette őket. Elindult hát keresésökre, hogy mindenki mást megelőzvén, haladék nélkül elmenjenek megkeresni a követ; s az napon dél múltáig mind keresésökben töltötte idejét. Végezetül hogy már három óra is elmúlt, eszébe jutott, hogy hiszen azok a faenzai apácák kolostorában dolgoznak, s ámbár a hőség szörnyű nagy volt, otthagyta minden dolgát, odaloholt, szólította őket, és mondotta nékik:

- Pajtások, ha hitelt adtok szavaimnak, Firenze leggazdagabb embereivé lehetünk, mivel szavahihető embertől hallottam, hogy a Mugnonéban van bizonyos fajta kő, mely láthatatlanná teszi azt, ki magánál hordja; miért is amondó volnék, hogy késedelem nélkül induljunk és keressük meg, minekelőtte még más érte megyen. Bizonyosan megtaláljuk, mivelhogy én ismerem; ha pedig megtaláltuk, nem lesz egyéb dolgunk, mint erszényünkbe rejtenünk, s elmennünk a pénzváltók asztalaihoz, melyek, mint tudjátok, csak úgy roskadoznak a garasoktól meg az aranyaktól, s aztán elcsenni onnét, amennyit akarunk. Senki sem fogja észrevenni; és ekként egy csapásra meggazdagodhatunk, s nem kell álló napon által a falakat mázolnunk, holmi csigák módjára.

Bruno és Buffalmacco ennek hallatára összenevetett; egymásra hunyorgatván úgy tettek, mintha rettentően csodálkoznának, és javallottak Calandrino tervét; de Buffalmacco megkérdezte, mi a neve ama kőnek. Calandrino nehézfejű ember lévén, már rég elfelejtette annak nevét, miért is felelt ekképpen:

- Mit törődünk a nevével, ha csak ismerjük az erejét? Én amondó vagyok, hogy nyomban induljunk a keresésére.

- Jó, jó - mondta rá Bruno -, de hát milyen ama kő?

Felelte Calandrino:

- Van belőle mindenféle fajta, de valamennyi feketés; miért is úgy vélem, hogy ahány feketét csak látunk, össze kell szednünk, mindaddig, mígnem rábukkanunk az igazira; azért hát ne vesztegessük az időt, hanem induljunk.

Felelte rá Bruno:

- Várj csak.

És Buffalmaccóhoz fordulván mondotta:

- Úgy vélem, Calandrinónak igaza van; de nem gondolnám, hogy ez az óra alkalmatos, mivelhogy a nap magasan jár, és éppen a Mugnonéra süt, és megszárította mind a köveket, miért is ahány csak ott van, mind fehérnek látszik, holott reggel, minek előtte még a nap megszárította volna őket, feketének látszanak; különben is ma, midőn munka napja vagyon, különb-különbféle okokból rengeteg ember van a Mugnonénál, kik is ha meglátnának bennünket, kitalálhatnák, hogy mit keresünk ottan, magok is ekképpen cselekednének, és akkor véletlenül ők kaparinthatnák meg, mi pedig hiába kutyagoltunk oda-vissza. Én amondó volnék, ha javalljátok, hogy ez olyan munka, mit reggel kell végeznünk, mikor jobban meg lehet különböztetni a fehéreket a feketéktől s méghozzá ünnepnapon, mikor egy teremtett lélek sem jár arra, ki megláthatna bennünket.

Buffalmacco javallotta Bruno tanácsát, s Calandrino is beleegyezett, és megállapodtak, hogy vasárnap reggelre kelvén mind a hárman együtt elmennek, és megkeresik a követ; de mindenekfelett kérte őket Calandrino, hogy eme dolgot a világon senkinek ne említsék, mivelhogy vele is titoktartás pecsétje alatt közölték. Minekutána tehát ezt megbeszélték, elmondotta nekik, hogy mit hallott Dínom-Dánom országról, s égre-földre esküdözött, hogy a dolog szentigaz. Midőn Calandrino elbúcsúzott tőlük, ezek ketten megbeszélték, miképpen fognak viselkedni eme dologban.

Calandrino epekedvén várta a vasárnap reggelt; mely is elérkezvén, alighogy pitymallott, szólította cimboráit, s kimentek a San Gallo kapun, és legyalogoltak a Mugnonéhoz, s annak folyása irányában haladván keresték a követ. Calandrino, mivel a legbuzgóbb volt, elöl ballagott, fürgén ide-oda ugrándozott, s ahol csak fekete követ látott, rávetette magát és fölszedte, és a kebelébe rejtette. Cimborái nyomában ballagtak, s néha-néha magok is felvettek egy-egy követ; de Calandrino még nem is jutott nagyon messzire, mikor a keble máris tele volt kővel; miért is fölemelvén meglehetősen terjedelmes palástjának szegélyét, és bő iszákot formálván abból, körös-körül jól összeszíjazta; és kevés idő múltán azt is megtöltötte, s nem sokkal utóbb köpönyegéből is tarisznyát formált, és azt is hasonlatosképpen teletömte kövekkel. Miért is Buffalmacco és Bruno látván, hogy Calandrino megrakodott, s már az ebéd ideje is közeledett, megegyezésükhöz híven mondotta Bruno Buffalmaccónak:

- Hol van Calandrino?

Buffalmacco ámbár látta, hogy ott van az orra előtt, jobbra-balra nézelődött, majd hátrafordult, és felelt ekképpen:

- Én bizony nem tudom, de az imént még itt volt előttünk.

Mondotta Bruno:

- Jó, jó az imént, de én bizonyosra veszem, hogy már otthon van s ebédel, minket meg itthagyott faképnél, hogy csak keresgéljünk fekete köveket a Mugnonéban.

- Ejha, ugyan ügyesen kimesterkedte - szólott akkor Buffalmacco -, hogy idecsalt bennünket, és itthagyott a faképnél; miért voltunk olyan bolondok, hogy hittünk néki! Ide hallgass: hát ki lett volna rajtunk kívül olyan ostoba, kivel elhitette volna, hogy a Mugnonéban ily nagy erejű követ lehet találni?

Calandrino eme szavak hallatára azt gondolta, hogy kezébe került ama bizonyos kő, s annak erejénél fogva nem látják őt amazok, holott itt vagyon az orrok előtt. Módfelett megörvendezett hát ekkora szerencséjének; nem is szólott nékik semmit, hanem elhatározta, hogy hazamegy; és visszafordulván útnak eredt. Ennek láttára Buffalmacco szólott Brunóhoz ekképpen:

- Mitévők legyünk? Miért nem megyünk mink is haza?

Felelte erre Bruno:

- Gyerünk; de Isten úgyse, esküszöm, hogy Calandrino többet így lóvá nem tesz; és ha most itt volna a kezem ügyében, mint ahogy egész délelőtt itt volt, úgy a sarkába vágnám ezt a követ, hogy egy hónapig is megemlegetné eme csínyt.

S ahogy ezt mondta, abban a pillanatban meglóbálta a követ, és belevágta Calandrino sarkába. Calandrino, amint a fájdalmat megérezte, felkapta lábát, s nyögött egyet, de nem szólt semmit, és továbbment. Buffalmacco fogott egy kövecskét azokból, melyeket szedett, és szólott Brunóhoz ekképpen:

- Ehol ni, nézd csak ezt a szép kis kövecskét; bárcsak belevágódnék Calandrino oldalába!

És elröpítette a követ, és alaposan oldalba találta vele Calandrinót. Ekképpen hajigálták kövekkel, hol ilyen, hol amolyan csípős mondás kíséretében, végig fel a Mugnone mentén, egészen a San Gallo kapuig. Ottan pedig eldobták a köveket, melyeket szedtek, s néhány szót váltottak a vámnak őrségével; kik is az oktatáshoz híven úgy tettek, mintha nem látnák Calandrinót, és harsogó hahotázás közben általengedték. Az pedig megállás nélkül házába ment, mely a Malom-köz tőszomszédságában volt, a szerencse pedig annyira kedvezett a tréfának, hogy miközben Calandrino a folyóparton, annak utána pedig a városban mendegélt, senki meg nem szólította, tudniillik kevés emberrel találkozott, mivelhogy úgyszólván mindenki ebédnél ült. Tehát Calandrino így megrakodva belépett házába. Felesése, kinek neve volt monna Tessa, csinos és derék asszony, éppen ott állt a lépcső legfelső fokán; mivel pedig némiképpen zokon vette férjének hosszú elmaradását, amint jönni látta, civakodni kezdett vele, szólván imigyen:

- No, barátocskám, hát hazahozott az ördög? Már mindenki megebédelt, s te most jössz haza ebédre.

Mikor Calandrino ezt meghallotta és észbe vette, hogy látják, igen megdühödött és megszomorodott, és ekképpen fogott szóba:

- Ejnye, ebadta hitvány asszonya, minek voltál itten? Most mindent elrontottál; de Isten engem úgy segéljen, megfizetek érte.

És bement az egyik kis szobába, s ottan kirakta a rengeteg követ, mit összeszedett, annak utána pedig nagy dühösen feleségéhez sietett, s megragadván hajánál fogva, lerántotta, a földre, s ottan míg csak kezét-lábát mozgatni tudta, összerugdosta s összevissza öklözte egész testét, és szinte minden szál haját kitépte, és minden csontját összetörte, és bizony hiába könyörgött a menyecske összetett kézzel kegyelemért. Buffalmacco és Bruno, minekutána a kapu őreivel kicsinyég nevetgéltek, szép lassacskán megindultak, és távolról követték Calandrinót, s mikor házának küszöbéhez értek, hallották, mely rettenetesen veri feleségét, s akkor úgy tettek, mintha csak éppen most érkeztek volna oda, és szólították őt. Calandrino verejtékezve, vörösen és kimerülten odament az ablakhoz, és kérte őket, hogy csak jöjjenek fel. Azok úgy tettek, mintha némiképpen neheztelnének rá, és hát fölmentek, és látták, hogy a szoba telis-tele van kövekkel, s az egyik sarokban ott van a megtépázott, ronggyá vert menyecske dagadt ábrázattal, teli kék foltokkal, és keservesen zokog; a másik sarokban pedig ott ül Calandrino nekigyürkőzve, és lihegve a kimerüléstől.

Minekutána darab ideig elnézelődtek, szólottak ekképpen:

- Mi dolog ez, Calandrino? Talán falat akarsz építeni, hogy ennyi kő hever itten?

Annak utána még hozzátették:

- Hát monna Tessának mi baja? Úgy látszik, megverted; miféle újmódi dolog ez?

Calandrino, ki belefáradt a kövek cipelésébe s a nagy haragba, mellyel feleségét elverte, és fájdalmában, hogy vélekedése szerint elvesztette szerencséjét, nem tudta annyira összeszedni magát, hogy kinyögjön valamely értelmes feleletet. Miközben ekképpen küszködött magában, Buffalmacco megszólalt:

- Calandrino, ha más valami miatt dühös voltál is, nem lett volna szabad így bolonddá tenned bennünket; mivelhogy előbb elvittél magaddal, hogy ama becses követ keressük, annak utána pedig annyit se mondtál, hogy befellegzett, s otthagytál bennünket a Mugnonénál, mint két birkát, magad meg hazajöttél, ezt pedig fölöttébb zokon vesszük tőled; de annyi szent, hogy ez volt az utolsó, többet soha be nem csapsz bennünket.

Calandrino megemberelte magát, s e szavakra felelt ekképpen:

- Pajtások, ne haragudjatok, másképpen vagyon a dolog, mint gondoljátok. Jaj, én szerencsétlen; megleltem ama követ; s tudni akarjátok, vajon igazat mondok-e? Mikor első ízben kérdeztétek egymástól, hol vagyok, ott voltam mellettetek, nem is egészen tíz könyöknyire; s mikor láttam, hogy felém jöttök, és nem láttok engemet, megindultam és szüntelenül valamivel előttetek járván, hazajöttem.

És elejétől kezdvén, töviről hegyire végig elmesélte nekik, hogy mit tettek és mit mondottak, megmutatta nekik hátát és sarkát, hogy hogyan összezúzták a kövek, s annak utána folytatta:

- És mondom, hogy mikor beléptem a város kapuján, mindezzel a rengeteg kővel ölemben, mit most itten láttok, senki nem szólt hozzám egy szót sem, holott tudjátok, mily izgágák és utálatosak szoktak lenni emez őrök, s mindent látni kívánnak; s ezenfelül az utcán több komámmal és barátommal találkoztam, kik rendszerint mindig megszólítanak s hívnak egy ital borra, de most még csak egy fél szóval sem szóltak hozzám, mivelhogy nem láttak engemet. Végezetül mikor hazaértem, ez az istenverte, átkozott asszony elém jött és meglátott, mivel, miként tudjátok, az asszonyok mindennek az erejét tönkreteszik, miért is én, ki eldicsekedhettem volna, hogy Firenzének legszerencsésebb embere vagyok, egyszerre a legszerencsétlenebb lettem; és hát ezért vertem el oly igen kegyetlenül, míg csak kezemet mozgatni tudtam, és nem is tudom, mi tart vissza attól, hogy el ne vágjam a nyakát; átkozott legyen az óra, melyben megláttam őt, s melyben a lábát a házamba betette!

És újból haragra gerjedvén, már-már felkelt, hogy elölről kezdje a verést. Buffalmacco és Bruno eme dolgok hallatára úgy tett, mintha szörnyen csodálkoznék; egyre-másra megerősítették azt, mit Calandrino elmondott, s közben oly nevethetnékjök támadt, hogy szinte megpukkadtak; de mikor látták, mely nagy dühösen állt fel, hogy újból eldöngesse feleségét, közbeléptek és visszatartották, mondván, hogy ebben az asszony nem hibás, hanem ő maga, mivel tudta, hogy az asszonyok tönkreteszik minden dolognak erejét, s mégsem mondotta meg néki, hogy aznap ne mutatkozzék a szeme előtt; ezt a bölcs előrelátást pedig Isten elvette tőle, vagy azért, mert nem néki szánta eme nagy szerencsét, vagy pedig azért, mert meg akarta csalni a cimboráit, kiknek szólnia kellett volna, mikor észrevette, hogy meglelte ama követ. És sok huzavona után, nagy üggyel-bajjal, megbékítették a kesergő asszonnyal, ők magok pedig eltávoztak, otthagyván őt nagy bánatával, kövekkel megtömött házában.

NEGYEDIK NOVELLA

Elisa már befejezte novelláját, melynek elbeszélésével az egész társaság tetszését megnyerte, midőn a Királynő Emiliához fordult, és jelezte néki akaratját, hogy Elisa után mondja el ő is novelláját; ki is nyomban ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, hogy a papok és barátok s mindennémű egyházi emberek mely igen kísértenek bennünket, már több eleddig elbeszélt novellából megbizonyosodott; mivel azonban e tárgyban nem lehet annyit mondani, hogy még mindig ne maradna elmondani való, tehát amaz novellákon felül én is el akarok mondani nektek egyet bizonyos prépostról, ki mindenáron azt akarta, hogy egy nemes hölgy kedvét töltse, akár ínyére vagyon annak, akár nincs; ez pedig okos hölgy lévén, úgy bánt el vele, miként megérdemelte.

Miként valamennyien tudjátok, Fiesole, melynek dombját Firenzéből is láthatjuk, ősrégi és valaha nagyhatalmú város volt, holott ma egészen tönkrejutott; de azért mindig volt püspöke s ma is van. Ottan a székesegyház tőszomszédságában volt valaha bizonyos monna Piccarda nevezetű nemes hölgynek birtoka, s nem éppen nagy háza; mivel pedig nem volt túlságosan vagyonos hölgy, az esztendőnek nagyobb részében ottan lakott két öccsével, kik derék és jól nevelt ifjak voltak. Történt pedig, hogy mivel eme hölgy rendszerint a székesegyházba járt, s még fiatal, szép és szemrevaló teremtés volt, a székesegyház prépostja oly bolondul beleszeretett, hogy szinte már helyét sem lelte miatta. És kevés idő múltán oly vakmerőségre kapott, hogy ő maga elárulta gerjedelmét az asszonynak, s kérte: vegye szívesen szerelmét és szeresse őt, miként ő szereti. Eme prépost pedig esztendeit tekintvén öreg volt már, de szívében fölöttébb ifjú, hetyke és magabizakodó, és azt hitte, hogy néki mindent szabad; viselkedése és jelleme pedig oly kényeskedő és utálatos volt, oly pöffeszkedő és kellemetlen, hogy senki nem szívelhette; és legkevésbé szívelte ama fent mondott hölgy, ki nemcsak hogy ki nem állhatta, hanem jobban utálta, mint a fejfájást. Miért is okos asszony lévén, felelt néki ekképpen:

- Uram, fölöttébb nagy tisztesség reám, hogy szeretsz engemet, illendő tehát, hogy én is szeresselek, s én szívesen szeretni is foglak; de a mi szerelmünkbe sohasem szabad tisztességtelen dolognak elegyednie. Te lelki atyám vagy s azonfelül pap, s bizony már gyorsan közeledel az aggkorhoz, miért is tisztességes és erkölcsös életet kell folytatnod; másfelől én sem vagyok már ifjú leány, kihez efféle szerelmeskedés illenék, hanem özvegyasszony vagyok; te pedig tudod, mely tisztes életmódot kívánnak özvegyasszonyoktól; annak okáért ne vedd zokon, ha sohasem foglak szeretni oly módon, miként kívánod, s azt akarom, hogy te se szeress ekképpen.

A prépost, bár ez alkalommal többet nem ért el, éppenséggel nem csüggedt, s nem adta meg magát az első csapásra, hanem léha találékonysággal sűrűn ostromolta az asszonyt mind levelekkel, mind üzenetekkel és személy szerint is, valahányszor látta belépni a templomba. Miért is a hölgy úgy vélte, hogy eme tolakodás túlságosan kellemetlen és bosszantó, és feltette magában, hogy olyképpen rázza le a nyakáról a papot, miként az megérdemli, mivelhogy másképpen nem tudta; de semmit nem akart cselekedni, minek előtte testvéreivel meg nem beszélte. S elmondotta nékik, hogyan viselkedik irányában a prépost, s azt is, hogy ő maga mily tervet főzött ki, s mivel azok teljességgel rája bízták a dolgot, a hölgy kevés napok múltán szokása szerint elment a templomba.

Amint a prépost megpillantotta, azon nyomban hozzá lépett, és szokása szerint bizalmaskodó módon szóba elegyedett véle. Midőn a hölgy maga felé jönni látta, vidám arccal tekintett reá, s minekutána félrevonultak, és a prépost a szokott módon telibeszélte fejét, a hölgy nagyot sóhajtván szólott ekképpen:

- Uram, gyakorta hallottam emlegetni, hogy nincsen olyan erős vár, melyet ha naponta ostromolnak, végezetül el ne foglalnának; s most nyilván látom, hogy vélem is ez történt. Addig-addig settenkedtél utánam, hol hízelkedő szavakkal, hol ilyen, hol amolyan kedveskedéssel, hogy rávittél megszegnem szándokomat, és íme hajlandó vagyok, ha csakugyan annyira tetszem, odaadni néked magamat.

Mondotta erre a prépost nagy vidáman:

- Madonna, szívesen köszönöm; őszintén szólván fölöttébb csodálkoztam, hogy oly nagy ideig tartogattad magadat, ha meggondolom, hogy ilyesmit még más asszonyoknál soha nem tapasztaltam; s mi több, gyakorta mondogattam magamban: "Ha az asszonyok ezüstből volnának, nem lehetne pénzt verni belőlök, mivelhogy nem állná meg egyikök is a tűzpróbát." De mostan ne firtassuk ezt; hol és mikor találkozhatunk?

Felelte erre a hölgy:

- Édes uram, a "mikor" lehet akármikor, midőn kedvünk tartja, mivelhogy nékem nincsen férjem, kinek számot kellene adnom éjszakáimról; csak azt nem tudom kitalálni, hogy "hol"?

Felelte a prépost:

- Hogyhogy nem tudod? Hát a házadban.

Felelte a hölgy:

- Uram, te tudod, hogy két öcsém van, kik éjjel és nappal cimboráikkal járnak haza, márpedig a házam nem valami nagy, s éppen ezért ott nem lehet, ha csak nem akarna az ember néma módjára viselkedni, meg sem mukkanni, és vakok módjára sötétben tapogatódzni; ha így akarod, lehet, mivelhogy ők feléje sem néznek a szobámnak; de az ő szobájok oly közel vagyon az enyémhez, hogy még a legcsöndesebb mukkanás is áthallatszik.

Mondotta akkor a prépost:

- Madonna, ennek miatta ugyan sem egy, sem két éjszakával el nem halasztjuk a dolgot; majd én közben kieszelem, hol lehetünk nagyobb nyugalomban.

Mondotta a hölgy:

- Uram, csak rajtad áll; de arra az egyre kérlek, hogy mindez titokban maradjon, és soha senki meg ne tudjon belőle valamit.

Akkor mondotta a prépost:

- Madonna, emiatt ne félj, s ha lehetséges, intézd úgy, hogy ma estére együtt lehessünk.

Felelte a hölgy:

- Kedvemre vagyon.

S kioktatván őt, hogyan és mikor kell jönnie, elbúcsúzott tőle s hazament. Volt pedig eme hölgynek valamely szolgálója, ki már nem volt éppen fiatal, de oly csúf és torz volt ábrázatja, hogy nem akadt volna egyhamar hozzája fogható; mivelhogy orra mélyen be volt lapítva, szája idétlen volt, ajkai duzzadtak, fogai pedig rendetlenek és nagyok; hozzá még kancsalított, szeme folyton csöpögött, arcának színe pedig zöld volt, meg sárga, mintha nem is Fiesoléban, hanem Sinigagliában töltötte volna a nyarat. És mindezeken felül sántított, és jobb oldala kissé béna volt; eme szolgálónak neve volt Leona; mivel pedig oly igen ocsmány volt az ábrázatja, mindenki csak Leokádiának nevezte. És ámbátor külseje torz volt, mégis volt benne néminemű huncutság. Ezt tehát a hölgy magához hívatta, s szólott hozzá ekképpen:

- Leokádia, ha megteszel nékem ma éjjel valamely szolgálatot, szép új inget adok néked ajándékul.

Leokádia, mikor az inget hallotta emlegetni, felelte:

- Madonna, ha inget ajándékozol nékem, egyébről nem is szólván, a tűzbe is belevetem magamat.

- Jól van - mondotta a hölgy -, tehát azt kívánom, hogy ma éjszaka valamely úrral hálj ágyamban, s légy hozzá kedves, és jól ügyelj, hogy meg se mukkanj, nehogy öcséim meghalljanak, mivel tudod, hogy a szomszéd szobában alszanak; annak utána pedig megkapod az inget.

Mondotta erre Leokádia:

- Hálok én akár hattal is, nemhogy eggyel, hahogy kelletik.

Amint tehát az este leszállt, a megegyezés szerint megérkezett prépost uram, az ifjak pedig, miként a hölggyel megbeszélték, ott voltak szobájukban, és nagy hangosan tettek-vettek odabent; miért is a prépost a sötétben halkan besurrant a hölgynek ágyasházába, s az asszonynak meghagyása szerint az ágyhoz ment, a másik oldalról pedig Leokádia ment az ágyba, kit is a hölgy pontosan kioktatott teendője felől. Prépost uram abban a hiszemben, hogy a hölgy fekszik mellette, karjaiba ölelte Leokádiát, s némán kezdte csókolgatni. Leokádia pedig őt, és a prépost kezdett mulatozni véle, és birtokába vette ama gyönyörűséget, melyre oly rég ideje sóvárgott. Mikor a hölgy úgy gondolta, hogy a dolog megtörtént, figyelmeztette testvéreit: végezzék most már azt, mi a megbeszélés szerint hátra vagyon. Azok tehát nesztelenül kiosontak szobájukból, lementek a piarcra, s dolgokban, mit végrehajtani kívántak, jobban kedvezett nékik a szerencse, mintsem ők maguk kívánhatták volna; mivelhogy a meleg nagy volt, a püspök éppen kérdezősködött eme két ifjú felől, hogy meglátogassa őket szórakozás és iddogálás okából. De mikor látta, hogy jönnek, nyomban értésökre adta kívánságát, s akkor meg is indult vélök, s beléptek a hűvös kis udvarba, hol sok lámpa égett; s ott nagy élvezettel iddogált velök azoknak finom borából. És iddogálás közben szólottak az ifjak:

- Uram, mivel oly kegyes voltál hozzánk, hogy méltóztattál meglátogatni szerény házunkban, melybe éppen meg akartunk hívni, arra kérnénk, kegyeskedjél megtekinteni valamely érdekes dolgot, mit néked megmutatni kívánunk.

Felelte a püspök, hogy szívesen megteszi; miért is az egyik ifjú égő fáklyát fogott kezébe, s megindult előre, nyomában pedig a püspök és a többiek mind, és egyenesen ama szobába vezette őket, melyben prépost uram feküdt Leokádiával. Ki is, hogy hamarább célhoz érjen, vágtában lovagolt, s mire ezek odaérkeztek, már több mint három mérföldet megtett; miért is bágyadtán pihent, magához ölelvén Leokádiát, ámbár igen nagy volt a hőség. Minekutána tehát az ifjú, kezében a fáklyával belépett a szobába, nyomában pedig a püspök s mind a többiek, megmutatták néki a prépost uramat, ki karjaiban tartotta Leokádiát. Ezenközben a prépost uram felébredt, s mikor látta a világosságot, s körös-körül eme gyülekezetet, szörnyű szégyenkezésében és félelmében a takaró alá dugta fejét. Akkor a püspök keményen lepocskondiázta s parancsolta néki, hogy bújjon ki a takaró alól, s nézze meg, kivel hált. Midőn a prépost megismerte, hogy a hölgy lóvá tette, mind emiatt, mind pedig a reája háramló gyalázat miatt hirtelenében a világ legboldogtalanabb emberének érezte magát; s minekutána a püspök parancsára felöltözködött, szigorú őrizettel hazakísérték, hogy bűnéért kemény bűnbánatot tartson. Annak utána a püspök tudni kívánta, hogyan esett a dolog, hogy a prépost Leokádiával a hölgynek szobájában feküdt ágyba, az ifjak pedig mindent rendre elmondottak néki. A püspök ennek hallatára fölöttébb megdicsérte a hölgyet, s ugyancsak az ifjakat, mivel úgy bántak el véle, amint megérdemelte, anélkül hogy papnak vérével szennyezték volna kezöket. A püspök parancsára a prépost negyven napig siratta eme bűnét, de a szerelem és a bosszúság miatt még több mint negyvenkilenc napig vezekelt miatta, nem is szólván arról, hogy még nagy sok ideig ennek utána nem mehetett ki az utcára, hogy a gyerekek ujjal ne mutogattak volna reá, ekképpen szólván:

- Nézd csak, ez az, aki Leokádiával hált.

Ez pedig annyira bántotta, hogy szinte belébolondult. És hát ekképpen rázta le nyakáról a derék hölgy a kiállhatatlan prépost tolakodását, Leokádia pedig ezen a réven inget nyert és élvezetes éjszakát.

ÖTÖDIK NOVELLA

Minekutána Emilia elbeszélése véget ért, s az özvegyasszonyt mindenki dicsérte, a Királynő Filostratóra pillantván szólott ekképpen:

- Most rajtad az elbeszélés sora.

Miért is az nyomban felelte, hogy készen van, s ekképpen fogott szóba:

- Gyönyörűséges hölgyeim, amaz körülmény, hogy Elisa kevéssel ennek előtte említette ama bizonyos Maso del Saggio nevezetű ifjút, arra indít engemet, hogy elhallgassam azt a novellát, melyet elmondani szándékoztam, s ehelyett róla s némely cimboráiról mondjak novellát, mely ugyan nem tisztességtelen, de oly szavak fordulnak elő benne, melyeket ti szégyellenétek kimondani; de annyi benne a nevetnivaló, hogy mégiscsak elmondom.

Miként bizonyára valamennyien tudjátok, városunkba gyakorta kerülnek marchei hivatalnokok, kik mind valamennyien kicsinyes emberek, s oly szűkösen és nyomorúságosán élnek, hogy minden cselekedetökből kirí a piszkos zsugoriság; és eme velök született hitványságok és fukarságok miatt olyan bírákat és jegyzőket hoznak magukkal, kik szemlátomást inkább az eke szarva mellől vagy a vargaműhelyből kerültek elé, mint a törvénytudomány oskolájából. Nos tehát, midőn egyszer efféle ember jött hozzánk helytartónak, ama sok bíró között, kiket magával hozott, elhozott bizonyos Nicola da San Lepidio nevezetűt is, ki is leginkább hasonlatos volt néminemű lakatoslegényhez, s ezt is odaültették a többi bírák közé, hogy a peres ügyek tárgyalásában részt vegyen. S miként gyakorta megtörténik, hogy a polgárok, ámbátor semmi dolguk nincs a törvényházban, mégis odacsődülnek, akképpen történt, hogy Maso del Saggio egy reggelen valamely barátját keresvén, odatévedt: s mikor odaért, odapillantott, hol ama Nicola uram ült, s észrevette, mely csodabogár, és tetőtől talpig szemügyre vette őt. S mikor végignézte füstrágta prémes kucsmáját a fején, tolltartóját az övében, zekéjét, mely kilógott felsőkabátja alól, s minden egyéb furcsaságát, mit rendes és tisztességes emberen ugyan látni nem lehetett, egyebek közt látott rajta olyasvalamit, mi vélekedése szerint minden egyébnél furcsább volt: mégpedig a nadrágját. Tudniillik ahogy ült, szűk ruhája elöl szétnyílott, és akkor látta, hogy nadrágjának az ülepe egészen a térdéig lefityeg. Miért is nem sokáig bámészkodott, hanem semmit nem törődvén tovább azzal, kit keresett, más emberek keresésére indult, s meg is lelte két pajtását, kik közül egyiknek neve volt Ribi, másiké pedig Matteuzzo, mindegyik éppoly mulatságos fickó, mint maga Maso, és szólott hozzájok ekképpen:

- Ha rám hallgattok, gyertek velem a törvényszékre, mivel megmutatom nektek a legfurább csodabogarat, mit világéletetekben láttatok.

Tehát elment velök a törvényszékre, s megmutatta nékik ama bírót és annak nadrágját. Azok már messziről hahotára fakadtak eme furcsaságon, s mikor közelebb jutottak a dobogóhoz, melyen a bíró uram ült, látták, hogy könnyűszerrel be lehet bújni a dobogó alá, s ezenfelül látták, hogy a deszka, melyen bíró uram lába nyugodott, el van törve, úgyhogy kényelmesen bedughatta rajta az ember a kezét és a karját. És ekkor Maso mondotta cimboráinak:

- Amondó vagyok, hogy húzzuk le róla a nadrágját, mivelhogy oly igen könnyen megtehetjük.

Már mind a három cimbora kitalálta a dolognak módját; miért is meghányták-vetették, mit kell tenniök s mondaniok, és másnap visszatértek oda; mivel pedig a törvényszék zsúfolva volt emberekkel, Matteuzzo észrevétlenül bebújt a dobogó alá, s odamászott egészen addig a deszkáig, melyen a bíró a lábát nyugtatta. Akkor Maso egyik oldalról odalépett bíró uramhoz, s megfogta kabátjának egyik csücskét, Ribi pedig, a másik oldalról odalépvén hasonlatosképpen cselekedett; s akkor Maso ekképpen fogott szóba:

- Uram, ó, uram, az Istenre kérlek, rendeld, hogy a tolvaj, ki ott áll a másik oldaladon, minek előtte még elillan innen, adja vissza nékem ama pár csizmámat, mit ellopott tőlem; és ne merje tagadni, hisz nincs még egy hónapja, hogy láttam, mikor megtalpaltatta.

A másik oldalon Ribi kiabált nagy hangon:

- Uram, ne higgy neki, mivelhogy enyveskezű fickó ez; és mivel tudja, azért jöttem ide, hogy visszaköveteljem tőle egyik iszákomat, mit tőlem ellopott, ő is nyomban idejött, s mostan a csizmáról beszél, mely pedig tudjisten, mióta megvan már nékem; ha pedig nem hiszel szavamnak, idehozhatom tanúskodni Locsifecsi szomszédasszonyt és Dundi bélmosó asszonyt, meg azt, ki a szemetet összeszedi a Santa Maria Verzaiáig, aki látta őt, midőn bejött a városba.

A másik oldalon Maso nem engedte szóhoz jutni Ribit, hangosabban ordított, Ribi pedig még hangosabban. Miközben a bíró felállt, hogy közelebbről és jobban hallja őket, Matteuzzo felhasználta az alkalmat, benyúlt a törött deszka résén, megragadta a bíró nadrágjának ülepét, s nagyot rántott rajta. A nadrág nyomban lecsúszott, mivelhogy a bíró vékonydongájú, sovány emberke volt, ki is mikor a dolgot megérezte, s nem tudta mire vélni, össze akarta vonni elöl a ruháját s betakarni magát, és le akart ülni; de egyfelől Maso, másfelől Ribi fogta, s hangosan ordítoztak:

- Uram, méltatlanul bánsz vélem, hahogy nem teszel igazságot, s nem akarsz meghallgatni, s el akarsz menni innét; efféle csekély dologban, mint ez, erre mifelénk semminémű írásra nincsen szükség.

S efféle szájaskodás közben addig-addig fogták a kabátját, mígnem mindenki, ki csak a törvényszéken volt, észrevette, hogy lehúzták a nadrágját. Matteuzzo pedig, minekutána egy darabig fogta, végezetül eleresztette, kimászott s észrevétlenül eltávozott. Ribi, mikor már megelégelte a dolgot, szólott ekképpen:

- Esküszöm az Istenre, hogy megyek a főtörvényszékhez.

Maso a másik oldalról eleresztvén kabátját, szólott:

- Nem, én bizony mindaddig visszajövök ide, mígnem egyszer több lesz a ráérő időd, mint ma.

És elinaltak, egyik jobbra, másik balra, ahogy csak a lábok bírta őket. Bíró uram mindeneknek szeme láttára felhúzta nadrágját, s mintha csak álmából ébredt volna, megvilágosodott akkor elméjében az egész csíny, s kérdezte, hová lettek azok, kik a csizmán és iszákon összeperlekedtek; de hogy nem találta őket, megesküdött az Úristen beleire, hogy mindenképpen meg kell tudnia, vajon szokás-e Firenzében lehúzni a bírákról a nadrágot, mikor éppen törvényt ülnek. Másfelől a helytartó, mikor hírét vette a dolognak, nagy veszekedést csapott; akkor barátai megmagyarázták néki; ez csupán azért történt vele, hogy megmutassák néki, a firenzeiek tudják, hogy bírák helyett birkákat hozott közéjök, mert ily módon olcsóbban megússza a törvénykezést; miért is jobbnak vélte hallgatni, s ezúttal a dolognak nem lett semmi folytatása.

HATODIK NOVELLA

Alighogy véget ért Filostrato novellája, melyen sokat nevettek, a Királynő parancsolta Filoménának, hogy utána novellát mondjon; ki is ekképpen fogott szóba:

- Kedves hölgyeim, miként Filostratót Maso del Saggio neve indította arra, hogy elmondja amaz novellát, melyet most hallottatok, szakasztott úgy indít engem Calandrinónak és cimboráinak neve arra, hogy elmondjak róluk egy másik novellát, mely is, bizonyosra veszem, tetszeni fog néktek.

Nem is szükséges néktek magyarázgatnom, ki volt Calandrino, Bruno és Buffalmacco, mivelhogy már előbb eleget hallottatok róluk; annak okáért mindjárt tovább megyek, és elmondom, hogy Calandrinónak nem messzire Firenzétől volt egy kis birtoka, melyet felesége hozományul kapott; ebből egyéb jövedelmein kívül évente volt egy disznaja, és szokásában volt decemberben feleségével együtt kimenni a tanyára, hol is leölték a disznót és felfüstölték. Történt egyszer, hogy felesége éppen kissé rosszul érezte magát, miért is Calandrino egymagában ment ki disznóölésre; mikor Bruno és Buffalmacco ennek neszét vették, s megtudták, hogy a felesége nem megy ki, elmentek valamely paphoz, ki szívbéli barátjok volt, Calandrinónak pedig szomszédja, hogy néhány napot nála töltsenek.

Calandrino éppen ama reggelen ölte le a disznót, melyen ezek kiértek, s mikor meglátta pajtásait a pappal, behívta őket, s mondá nekik:

- Isten hozott benneteket. Szeretném, ha megnéznétek, mely kitűnő gazda vagyok.

S bevezetvén őket házába, megmutatta nékik ama disznót. Azok látták, hogy a disznó gyönyörű, s Calandrinótól hallották, hogy családja számára fel akarja füstöltetni. Szólott akkor Bruno:

- Ejnye, milyen ostoba vagy! Add el, s mulassuk el az árát; az asszonynak pedig mondd, hogy ellopták.

Felelte Calandrino:

- Dehogy adom, hisz nem hinné el, s kizavarna a házból; ne is fáradjatok, mivelhogy úgysem teszem meg.

Hiába beszéltek akármennyit, nem mentek semmire. Calandrino meghívta őket vacsorára, de oly savanyú ábrázattal, hogy azoknak nem volt kedvök véle vacsorázni, s elbúcsúztak tőle. Akkor Bruno mondta Buffalmaccónak:

- Ellopjuk mink magunk ma éjszaka eme disznót?

Felelte Buffalmacco:

- Ugyan, hát van rá mód?

Felelte Bruno:

- A módját én már látom, ha ugyan nem viszi el onnét, hol az imént volt.

- Hát akkor lopjuk el - mondotta Buffalmacco -, miért ne lopnánk el mink? Aztán majd a tisztelendő atyával együtt jót lakmározunk belőle.

A pap is mondotta, hogy fölöttébb javallja a dolgot. Akkor szólott Bruno:

- Csakhogy néminemű huncutsággal kell ám hozzálátnunk; te tudod, Buffalmacco, hogy Calandrino milyen zsugori s mily szívesen iszik, ha más fizet; menjünk hát s vigyük el a korcsmába, hol is a pap tegyen úgy, hogy megvendégel bennünket, s mindent ő fizet, és nem engedi meg, hogy Calandrino bármit is fizessen; ez pedig majd leszopja magát, s akkor a mi munkánk könnyű leszen, mivelhogy rajta kívül egy lélek sincs a tanyán.

S akképpen cselekedtek, ahogy Bruno mondotta. Calandrino látván, hogy a pap nem engedi fizetni, nekilátott az ivásnak, s bár nem sok kellett neki, rengeteget vedelt; s mikor már jól bent jártak az éjszakában, távozott a korcsmából, mivel vacsorázni sem akart már; bement házába, s abban a hiszemben, hogy bezárta a kaput, holott nyitva hagyta, lefeküdt aludni. Buffalmacco és Bruno elment vacsorázni a paphoz, s vacsora után magukhoz vettek bizonyos szerszámokat, hogy betörjenek Calandrino házába azon az oldalon, hol Bruno kitervelte; nesztelenül odalopódzkodtak hát, de hogy a kaput nyitva lelték, azon mentek be, s meglelvén a disznót, magukkal vitték a papnak házába, hol is elrejtették, s aludni tértek. Calandrino reggel, mikor a bornak gőze kiszállott fejéből, fölkelt, s ahogy lement, körülnézett: nem látta a disznaját, de látta, hogy a kapu nyitva van; miért is fűtől-fától megkérdezte, vajon nem tudják-e, ki lopta el a disznót; s mivel nem akadt nyomára, rettentő ordítozást csapott:

- Jajjaj szegény fejemnek, ellopták a disznómat!

Bruno és Buffalmacco, ahogy felkeltek, elindultak Calandrinóhoz, hogy hallják, mit beszél a disznóról. Ki is rájok pillantott és szinte zokogva hívta őket, mondván:

- Jaj, cimborák, ellopták a disznómat.

Bruno odalépett hozzája, s odasúgta neki:

- Csoda, hogy végre ez egyszer volt magadhoz való eszed.

- Jaj, jaj - mondta Calandrino -, bizony úgy igaz, ahogy mondom.

- Csak mondd így - szólott Bruno -, csak ordítsd torkod szakadtából, hadd higgyék, hogy csakugyan így esett a dolog.

Akkor Calandrino még hangosabban ordítozott mondván:

- De az istenfáját, színigazság, amit mondok, hogy ellopták.

Bruno pedig szólott ekképpen:

- Csak fújjad, csak fújjad, így kell beszélni, csak ordíts, hadd hallják, hadd higgyék, hogy így esett.

Felelte Calandrino:

- Te meg kárhozatba viszed a lelkemet. Te nem hiszed, amit mondok; pedig kössenek fel a nyakamnál fogva, ha nem lopták el.

Mondotta akkor Bruno:

- Ejnye, hát ez hogyan történhetett? Hiszen tegnap még itt láttam. Azt hiszed, elhiteted velem, hogy csak úgy lába kelt?

Felelte Calandrino:

- Pedig úgy van, amint mondtam!

- Ejnye, hát lehetséges? - mondotta Bruno.

- De bizisten - felelte Calandrino -, így van a dolog; most aztán benne vagyok a csávában, s azt sem tudom, hogyan menjek haza; a feleségem nem hiszi el, s ha el is hiszi, esztendeig nem lesz tőle békességem.

Szólott akkor Bruno:

- Isten engem úgy segéljen, ez bizony baj, ha igaz; de tudod, Calandrino: tegnap este én oktatgattalak, hogy ekképpen beszélj; nem szeretném, ha az asszonnyal együtt bennünket is lóvá akarnál tenni.

Akkor Calandrino ordítozni kezdett és mondotta:

- Ejnye, hát mi hasznotok van belőle, ha kétségbeesésemben káromlom az Istent meg a szenteket? Mondom, hogy ma éjszaka ellopták a disznómat.

Akkor megszólalt Buffalmacco:

- Ha így vagyon a dolog, akkor törni kell a fejünket, hogy módját ejtsük, miképpen szerezzük vissza.

- Hát miféle módját lehetne kieszelni? - kérdezte Calandrino.

Mondotta akkor Buffalmacco:

- Annyi szent, hogy nem Indiából jött ide valaki ellopni a disznódat: bizonyosan valamelyik szomszédod a ludas benne; és ha valamennyit összegyűjthetnéd itten, én bizony értem a kenyér- és sajtpróbát, s akkor majd nyomban megtetszik, ki lopta el.

- Hogyne - szólt közbe Bruno -, ugyan sokra mennél a kenyér- és sajtpróbával ezeknél a szedett-vedett uraknál, kik melletted laknak, mivel bizonyosra veszem, hogy közülök lopta el valamelyik. Hiszen ha megorrontják a próbát, nem fognak eljönni.

- Hát mitévők legyünk? - kérdezte Buffalmacco.

Felelte Bruno:

- Szelídgyömbér-pirulával meg finom édesborral meg lehetne csinálni; meg kell hívni őket egy kis italozásra. Gyanútlanul el fognak jönni; és a gyömbér-pirulát éppúgy meg lehet babonázni, mint a kenyeret meg sajtot.

Szólott Buffalmacco:

- Biz' isten igazad van: hát te, Calandrino, mit szólsz hozzá? Belevágjunk?

Felelte Calandrino:

- De mennyire! Kérlek is rá, az Isten szerelmére; mivel ha legalább megtudnám, hogy ki volt, azt hiszem, félig-meddig megvigasztalódnám.

- Hát jó - mondotta Bruno -, én szívesen bemegyek Firenzébe, hogy meghozzam eme dolgokat a kedvedért, ha pénzt adsz rá.

Volt Calandrinónak vagy negyven soldója, mit is odaadott neki. Bruno tehát bement Firenzébe egyik barátjához, ki fűszerszám-kereskedő volt, vásárolt egy font szelídgyömbér-pirulát, és csináltatott kettőt vadgyömbérből, melyeket beteg májra való keserű áloéval kevertetett; annak utána meghengergette mind a kettőt cukorban, valamint a többit, s nehogy összetévessze avagy felcserélje őket, bizonyos kis jelet tett reájok, melyről könnyűszerrel felismerte őket: s minekutána vásárolt még egy üveg finom édes bort, visszatért a tanyára Calandrinóhoz, s mondotta néki:

- Intézd úgy, hogy meghívjad holnapra magadhoz egy ital borra azokat, kikre gyanakodol; ünnepnap vagyon, mindenki szívesen eljön, én pedig ma éjszaka Buffalmaccóval egyetemben megbabonázom a pirulákat, holnap pedig idehozom házadba, s a kedvedért majd én magam osztom ki, s megteszem és elmondom mindazt, mit mondani és tenni kell.

Calandrino tehát ekképpen cselekedett. Másnap reggel nagy sereg firenzei ifjút gyűjtött egybe, kik ott nyaraltak, meg parasztokat, a templom előtt a szilfa alatt, s akkor odajött Bruno és Buffalmacco egy doboz pirulával s egy üveg borral, és minek utána azokat mind körbe állították, szólott Bruno:

- Urak, el kell mondanom az okát, melyért itt vagytok, hogyha olyasmi történik, mi nem lenne ínyetekre, meg ne haragudjatok reám. Az itt jelenlevő Calandrinótól ma éjszaka ellopták hízott disznaját, s nem tud nyomára jutni, ki lopta el; mivel pedig senki más nem lophatta el, csak valaki közülünk, kik itt vagyunk, mindegyiteknek le kell nyelnetek egy-egy ilyen pirulát meg egy ital bort. Tudjátok meg már most, hogy az, ki a disznót ellopta, nem bírja lenyelni a pirulát, sőt keserűbbnek fogja érezni a méregnél s kiköpi; éppen ezért, minek előtte ilyen szégyen esnék rajta ennyi ember szeme láttára, talán jobb volna, ha az, ki ellopta, meggyónná a tisztelendő úrnak s akkor én nem firtatom tovább a dolgot.

Valahányan csak ott voltak, mind azt mondották, hogy szívesen lenyelik a pirulát; miért is Bruno sorba állította őket, közéjök besorozta Calandrinót, s egyik végén elkezdvén, sorra mindegyiknek beadta a maga piruláját; mikor pedig Calandrinóra került sor, elővette az egyik vadgyömbér-pirulát, s a kezébe adta. Calandrino nyomban a szájába vette, s rágni kezdte; de alighogy megérezte az áloé ízét, nyomban kiköpte, mivel oly keserű volt, hogy nem bírta ki. Akkor az emberek egymásra néztek, ki-ki a másiknak arcát kémlelte, hogy lássák, ki fogja kiköpni; és Bruno még nem is végezte be az osztogatást, s miközben úgy tett, mintha rá se hederítene a dologra, hallotta, amint a háta mögött mondogatták: - Ejha, Calandrino, mit jelent ez?

Miért is nyomban hátrafordult, s látván, hogy Calandrino kiköpte a magáét, szólott:

- Megállj csak, talán más ok miatt köpted ki; fogd ezt a másikat.

S elővette a másikat, és szájába dugta Calandrinónak, és tovább osztogatta a pirulát azoknak, kik még nem kaptak. Calandrino, ki már az elsőt is keserűnek érezte, most úgy érezte, hogy ez még százszorta keserűbb; mindazonáltal szégyellette kiköpni, egy darabig a szájában tartotta, és szájában tartván oly kövér könnycseppek buggyantak szeméből, mint egy-egy mogyoró: végezetül azonban, mikor már tovább nem bírta, ezt is kiköpte, mint az elsőt. Buffalmacco és Bruno inni adott a társaságnak, kik is midőn a többiekkel együtt ezt látták, valamennyien mondották: egészen bizonyos, hogy maga Calandrino lopta el a disznót; és némelyek keményen megszidták miatta. De mikor eltávoztak, s Bruno és Buffalmacco hármasban maradt Calandrinóval, Buffalmacco ekképpen adta fel a szót:

- Én amúgy is bizonyosra vettem, hogy magad loptad el, s csak azért akartad velünk elhitetni, hogy más volt a tolvaj, hogy ne kellessék még egy ital bort sem adnod nekünk abból a pénzből, mit a disznóért kaptál.

Calandrino, ki még most sem köpködte ki egészen az áloé keserűségét, esküdözni kezdett, hogy ő bizony nem lopta el. Szólott akkor Buffalmacco:

- Hát mondd meg igaz lelkedre, cimbora, mennyit kaptál érte? Kaptál-e hatot?

Calandrino ennek hallatára szinte kétségbeesett. Mondotta akkor néki Bruno:

- Ide hallgass, Calandrino, volt valaki a társaságban, ki velünk evett a pirulából és ivott a borból, s azt mondotta nékem, hogy van nálad idefönt egy leányzó, kit szeretőd gyanánt tartasz, s néki adsz mindent, mit el tudsz dugdosni; ez tehát bizonyosra veszi, hogy a disznót is eme leányzónak küldötted; hiszen lerí rólad, mekkora huncut vagy. Egyszer elvittél bennünket a Mugnone mentén fekete köveket szedni, s mikor mi lépre mentünk, otthagytál a faképnél; annak utána el akartad hitetni velünk, hogy megtaláltad a követ; mostan pedig azt hiszed: esküdözéssel elhiteted vélünk, hogy ellopták tőled a disznót, holott pedig bizonyosan elajándékoztad avagy eladtad. De most már tapasztaltuk és ismerjük tréfáidat; bennünket többé ugyan lóvá nem teszel; mivel pedig őszintén szólván a babonázással sok fáradságunk volt, illendőnek véljük, hogy megajándékozzál bennünket két pár kappannal, mert különben mindent elmondunk monna Tessának.

Calandrino látván, hogy nem hisznek néki, úgy érezte, hogy elég volt már a bosszúságból, s nemigen áhítozott feleségének nyelvelésére; hát odaadta nekik a két pár kappant. Azok pedig, minek utána felfüstölték a disznót, bevitték Firenzébe. Calandrinót pedig kárával és csúfságával faképnél hagyták.

HETEDIK NOVELLA

Sokat nevettek a hölgyek a tökfejű Calandrinón, s még többet nevettek volna, ha nem sajnálták volna, hogy a kappant is kizsarolták tőle azok, kik a disznaját ellopták. De minekutána a novella véget ért, a Királynő parancsolta Pampineának, hogy mondja el novelláját; ki is készségesen ekképpen fogott szóba:

- Drága hölgyeim, gyakorta megesik, hogy becsapásért becsapás a fizetség, s éppen ezért rövid észre mutat, hahogy valaki mások elbolondításában leli kedvét. Már több novellában jól megnevettük a benne elkövetett becsapásokat, de egyszer sem hallottuk, hogy valamelyikért hasonlóval fizettek volna; én viszont szeretnék rokonérzést támasztani bennetek amaz igazságos bosszú irányában, mely egyik városunkbéli hölgyet érte, kinek is fejére szállt, és szinte halálát okozta a csúfság, mellyel csúfságáért megfizettek. És bizonyára tanulságos leszen ezt meghallgatnotok, mivel óvakodni fogtok másokból csúfot űzni, s fölöttébb megokosodtok eme dologban.

Nem sok esztendeje múlt még, hogy élt Firenzében valamely gyönyörű szép és büszke, ősi nemesi származású, földi javakkal bőven megáldott ifjú hölgy, Elena nevezetű, ki is midőn özvegyen maradt, többé nem kívánt férjhez menni, mivel szerelmes volt ama csinos és kedves ifjúba, kit maga választott; s mivel egyéb gondja nem volt, szolgálójának segedelmével, kiben fölöttébb bizakodott, gyakorta csodálatos gyönyörűségekben mulatta magát az ifjúval.

Történt pedig, hogy ezen időben bizonyos Rinieri nevezetű, városunkbéli nemes ifjú, ki nagy időn által Párizsban tanult, nem azért, hogy annak utána aprópénzre váltsa tudományát, miként sokan teszik, hanem hogy megismerje a dolgok értelmét és azoknak okait (mi nemes emberhez leginkább illendő), megtért Párizs városából Firenzébe; ottan pedig mind nemessége, mind tudománya miatt nagy tiszteletben élt a többi polgárok módjára. De miként gyakorta megtörtént, hogy a szerelem éppen azokat keríti leghamarabb hatalmába, kik legtisztábban látnak a mély értelmű dolgokban, hasonlatosképpen megesett eme Rinierivel is. Kinek is, midőn valamely napon szórakozás okából elment egy ünnepre, szemébe tűnt ama fent mondott Elena, ki fekete ruhát viselt, ahogy nálunk az özvegyasszonyok járnak, s az ifjúnak vélekedése szerint oly szépség és kedvesség áradott belőle, minőt még soha életében semmi nőben nem látott; és gondolta magában, hogy boldognak mondhatja magát amaz ember, kinek Isten megadja a kegyelmet, hogy e hölgyet meztelenül karjaiban tarthatja. És egyszer-másszor nagy vigyázatosan nézegette, s jól tudván, hogy nagy és becses dolgokat nem lehet fáradalom nélkül megszerezni, feltette magában: minden követ megmozgat, és minden erejét megfeszíti, megnyerni tetszését eme hölgynek, hogy ennek révén megnyerje szerelmét, s ekként birtokba vehesse őt. Az ifjú hölgy, ki ugyancsak nem tartotta földre sütve szemét, hanem mivel annyira s még többre tartotta magát, mint amennyit ért, nagy huncutul kacsingatott, s maga körül nézelődött, miért is nyomban észrevette, ha ki gyönyörűséggel szemlélte őt; s mikor Rinierit észrevette, mosolyogván szólott magában ekképpen: "Ma, úgy látszik, nem jöttem hiában, mivel ha nem tévedek, rigót fogtam csőrénél fogva." És innen túl, egyszer-másszor, amennyire tehette, rá-rápillantott a szeme szögletéből, s igyekezett úgy mutatni, mintha tetszenék neki; holott magában gondolta, hogy minél több férfit lépre csal és rabul ejt huncutságával, annál nagyobb értéket nyer szépsége, kiváltképpen annak szemében, kinek odaadta magát és szerelmét. Az okos deák sutba dobta minden bölcs gondolatját, s egész lelkével a hölgyön csüngött; s abban a hiszemben, hogy tetszik neki, megtudakolta házát, s kezdett arrafelé őgyelegni, különb-különbféle ürügyekkel leplezvén sétálgatását. A hölgy pedig, ki a már fent mondott okból nagy hívságosan büszkélkedett, úgy tett, mintha szívesen látná az ifjút; miért is a deák módját ejtette, hogy szót váltson annak szolgálójával; és felfedte előtte szerelmét, s kérte, eszközölné ki asszonyánál, hogy hajlandóságát feléje fordítsa. A szolgáló fűt-fát megígért, s elmesélte a dolgot asszonyának, ki hangos kacagás közben hallgatta végig és szólott:

- Hát látod, miben kívánja idehaza eltékozolni tudományát, melyet Párizsból hozott? Hát jó, kapja meg, amit keres. Mondd meg néki, ha legközelebb megszólít, hogy én még sokkalta jobban szeretem őt, mint ő engem; csakhogy nékem vigyáznom kell tisztességemre, hogy emelt fővel állhassak egy sorban a többi hölgyekkel, ezért pedig még jobban kell szeretnie engemet, ha oly bölcs, miként a híre tartja.

Ó, a szerencsétlen, a szerencsétlen! Bizony nem tudta, mit teszen az: deákkal tengelyt akasztani! A szolgáló, midőn az ifjúval találkozott, megmondta asszonyának üzenetét. A deák jó reménységgel még forróbb könyörgésre fogta a dolgot, leveleket írogatott, ajándékokat küldözgetett, miket is a hölgy mind elfogadott; csak éppen felelet nem jött semmi, hanem csak úgy általánosságban; és nagy jó ideig ekképpen hitegette-csalogatta. Végezetül, minekutána a hölgy mindeme dolgokat fölfedte kedvese előtt, ki is egyszer-másszor összeperlekedett vele, s némiképpen erőt vett rajta a féltékenység, hogy megbizonyítsa neki, mely igaztalanul fogta gyanúba őt ennek miatta: midőn a deák csak nem hagyta nyugton, elküldötte hozzá szolgálóját amaz üzenettel, hogy eleddig soha nem volt még alkalma betöltenie vágyakozását, azóta, hogy szerelme felől megbizonyosodott, de reményli, hogy a most közelgető karácsony ünnepén együtt lehet véle; miért is, ha kedve vagyon, ünnepnap estéjén későn, a sötétben jöjjön el udvarába, hová, mihelyt teheti, lemegyen érette. A deák kimondhatatlanul boldog volt, s a mondott időben elment a hölgynek házába, hol is, minekutána a szolgáló bebocsátotta az udvarba, és rázárta az ajtót, kezdette várni a hölgyet. A hölgy pedig azon este éppen magához hívta kedvesét, s minekutána jókedvben megvacsorázott véle, elmondotta néki a mai estére tervezett csínyjét s hozzátette:

- Ebből láthatod, mekkora s milyen ama szerelem, mellyel eddig is, most is viseltetem annak irányában, ki miatt bolond fejjel féltékenység támadt benned.

Eme szavakat kedvese szívbéli gyönyörűséggel hallgatta, s igen kívánkozott a valóságban látni azt, mit a hölgy szavakkal immár értésére adott. S véletlenül úgy esett, hogy előtte való nap erősen havazott, s mindent hó borított, miért is a deák, alig várakozott kicsiny ideig az udvarban, kegyetlenül fázni kezdett, mi sehogyan sem volt ínyére; de békességgel tűrte, abban a reménységben, hogy nemsokára úgyis fölmelegedhetik. Kisvártatva szólott a hölgy kedveséhez ekképpen:

- Menjünk csak a szobába, annak kicsiny ablakából nézzük meg, mit csinál az, kire te féltékenykedtél, s hallgassuk meg, mit felel a szolgálónak, kit leküldöttem, hogy beszéljen véle.

Tehát odamentek ama kicsiny ablakhoz, hol rejtekben voltak, és láttak mindent és hallották, amint a szolgáló a másik ablakból kiszólt a deáknak, mondván:

- Rinieri, asszonyom a világ legboldogtalanabb asszonya, mivelhogy ma este megérkezett egyik bátyja, és sokat beszélgetett vele, aztán véle kívánt vacsorázni, s még mostan sem távozott; de én hiszem, hogy hamarosan elmegyen; ez volt az oka, hogy asszonyom még nem jöhetett le hozzád, de most már hamarosan itt lesz; arra kéret, ne terheltessél várakozni reá.

A deák szentül elhitte ezt és felelte:

- Mondd meg hölgyemnek, hogy ne is törődjék vélem, mígnem kényelmesen lejöhet értem, de mihelyt csak teheti, jöjjön.

A szolgáló elment az ablaktól, s lefeküdt aludni. Akkor mondotta a hölgy kedvesének:

- No, mit szólsz hozzá? Azt hiszed, hogy ha úgy szeretném, amiképpen te képzeled, engedném, hogy odalent ácsorogjon és megfagyjon?

S ekképpen szólván, kedvesével, ki némiképpen már megnyugodott, ágyba feküdt, és nagy jó ideig szerelmeskedtek s mulatoztak, és nagyokat kacagtak a szegény deák rovására, és csúfolkodtak rajta. A deák fel s alá járkált az udvarban, s kezét-lábát mozgatta, hogy felmelegedjék, de sehol nem tudott leülni vagy fedél alá menekülni, s átkozódott, hogy a hölgynél oly sokáig időzik a bátyja; s ha bármi neszt hallott, azt hitte, már nyitja néki a hölgy az ajtót, de reménysége hiábavaló volt. A hölgy pedig, minekutána majdnem éjfélig mulatozott kedvesével, szólott hozzá ekképpen:

- Miképpen vélekedel a mi deákunk felől, lelkem? Mit gondolsz, okossága nagyobb-e, vagy irántam való szerelme? Vajon ez, hogy én őt fagyoskodni hagyom, kiveri-e fejedből azt, mi múltkori tréfálkozásom miatt belevette magát?

Felelte a kedvese:

- Édes szívem, igen jól megismerem, hogy miként te az én kincsem és nyugodalmam és gyönyörűségem és minden reménységem vagy, akképp én is a tiéd vagyok.

- Akkor hát - mondotta rá a hölgy - csókolj meg vagy ezerszer, hadd lássam, igazat szóltál-e?

Miért is kedvese szorosan átölelte, s nem ezerszer, de több mint százezerszer megcsókolta. S minekutána kicsinyég ilyképpen beszélgettek, szólott a hölgy:

- Ugyan keljünk fel, s nézzük meg, vajon kialudott-e már az a tűz, mely egész álló napon által emésztette ím ez újdon szerelmesemet, miként nékem írja. - És felkelvén, odamentek a fent mondott kicsiny ablakhoz, s letekintvén az udvarba látták, hogy a deáknak a szörnyű hidegtől vacognak fogai, s eme muzsikára ottan bokázik ám a hóban, oly frissen-ropogósan, hogy soha még ehhez foghatót nem láttak. Mondotta akkor a hölgy:

- Mit szólsz hozzá, édes reménységem, elhiszed-e, hogy meg tudom táncoltatni a férfiakat trombita és bőrduda muzsikája nélkül is?

Elnevette magát a kedvese és felelte:

- Hogyne hinném, fő-fő gyönyörűségem te.

Mondotta a hölgy:

- Menjünk le a kapuhoz; te majd ott állasz csöndben, én pedig beszélek vele, hadd halljuk, mit mond; hátha ez is olyan mulatságos leszen, mint amit mostan láttunk.

És halkan kinyitván az ajtót, lementek a kapuhoz, de nem nyitották ki, hanem annak valamely keskeny hasadékán által a hölgy suttogó hangon szólította az ifjút. A deák, hallván, hogy szólítják, hálát adott Istennek, abban a hiszemben, hogy most már igazán bemehet; és a kapuhoz lépvén szólott:

- Itt vagyok, madonna; nyisd ki az Istenért, mivelhogy megfagyok.

Felelte a hölgy:

- Hogyne, hiszen tudom, milyen fagyosszent vagy; s méghozzá szörnyű nagy a hideg, mivelhogy ez a csekély hó esett! Jól tudom én, hogy Párizsban sokkalta nagyobb havazások vannak. Még nem nyithatom ki, mivelhogy ez az istenverte bátyám, ki tegnap este vacsorára jött hozzám, még most sem ment el; de nemsokára megy már, s akkor nyomban lejövök ajtót nyitni. Most is csak nagy üggyel-bajjal tudtam elszökni mellőle, s idejönni vigasztalásodra, hogy meg ne bosszankodjál a várakozásban.

Felelte a deák:

- Jaj, madonna, az Istenre kérlek, nyisd ki, hogy legalább odabent álldogálhassak fedél alatt, mivelhogy az imént rengeteg hó hullott, s még szüntelenül havazik; ott aztán addig várok reád, amíg csak akarok.

Felelte a hölgy:

- Jaj, édes kincsem, nem tehetem, mivelhogy ez az ajtó éktelenül nyikorog, ha megnyitják, s ha kinyitnám, könnyen meghallaná a bátyám; de fölmegyek s megmondom neki: szedje a sátorfáját, hogy annak utána visszajöhessek, s ajtót nyithassak neked.

Felelte a deák:

- Csak siess; és kérlek, parancsold, rakják meg jól a tüzet, hogy ha majd bent leszek, megmelegedhessem, mivel csontig fagytam, és szinte már megdermedtem.

Felelte a hölgy:

- Aligha vagyon ez így, ha ugyan igaz, mit annyiszor írtál nekem, hogy egész tested ég az irántam való szerelemben; bizonyosra veszem, hogy csak tréfálsz. No most megyek; várj és bizakodjál.

A szeretője, ki mindent hallott és pompásan mulatott, vele együtt ágyba feküdt, és ama éjszakán édeskeveset aludtak, hanem inkább mind hajnalig gyönyörűségekben töltötték az időt és gúnyolódtak a deákon. A szegény deák (ki szinte gólyává lett, úgy kelepeltek a fogai), mikor észrevette, hogy lóvá tették, többször is próbálkozott, ha kinyithatná-e az ajtót, és nézelődött, ha másfelé kijuthatna-e; de hogy semmi módját nem látta, oroszlán gyanánt ide-oda forgolódott, s átkozta az ítéletidőt, a gonosz asszonyt és a hosszú éjszakát, egyúttal pedig maga ostobaságát is; és keményen fölgerjedvén a hölgy ellen, iránta való hosszú és forró szerelme kegyetlen és keserű gyűlöletre fordult, és különb-különbféle nagy terveket forgatott fejében, hogy módját találja a bosszúnak, melyet most sokkalta inkább kívánt, mint amennyire annak előtte epekedett, hogy a hölggyel együtt lehessen.

Nagy hosszú várakozás után az éjszaka nappalba fordult, s kezdett a hajnal feltünedezni. Miért is a szolgáló, kit a hölgy jól kioktatott, lement s kinyitotta az udvart, és szánakozást színlelvén az ifjú iránt, szólott ekképpen:

- Az ördög vigye el azt a tegnap esti vendéget! Nekünk egész éjszakán által nem hagyott nyugtot, te meg itten megfagytál miatta. De tudod mit? Viseld békességgel, mivelhogy ami ma éjszaka nem lehetett meg, meglesz máskor; jól tudom, hogy asszonyomat ennél nagyobb bosszúság nem érhette.

A deák dühöngött, de okos ember lévén meggondolta, hogy a fenyegetődzéssel csak annak ad fegyvert a kezébe, kit megfenyeget, tehát kebelébe zárta haragját, melyet féktelen indulatja szerint legszívesebben szabadjára eresztett volna, s fojtott hangon, mintha egyáltalán nem volna mérges, szólott ekképpen:

- Őszintén szólván, ily gyalázatos éjszakát még nem éltem meg, de jól tudom, hogy a hölgy nem tehet róla, hiszen megszánt engemet, s maga személyében lejött ide mentegetődzni s engem megvigasztalni; s miként te is mondod, az, mi ma éjszaka nem lehetett meg, meglesz máskor; köszöntsd hát őt nevemben, és Isten áldjon.

És szinte meggémberedetten, nagy kínos-keservesen hazavánszorgott; hol is holtfáradtan s az álmosságtól szinte ájultan ágyára vetette magát és elaludt; mikor pedig felébredt, karjait és lábait úgyszólván meg sem tudta mozdítani. Miért is orvosért küldött, és elmondván neki, micsoda fagyoskodást szenvedett végig, rábízta magát, hogy meggyógyítsa. Az orvosok nagy erejű és gyorsan ható orvosszerekkel gyógyították, de csak üggyel-bajjal, és jó idő múltán sikerült annyira vinniök, hogy inai meggyógyultak, s ismét rugalmasakká váltak; és ha nem lett volna fiatal, s nem állott volna be a meleg idő, még többet kellett volna szenvednie. De mikor épségét és egészségét visszanyerte, kebelébe zárta gyűlöletét, s oly szerelmet színlelt az özvegy iránt, mint soha annak előtte.

Bizonyos idő múltán pedig történt, hogy a sors meghozta a kedvező alkalmat a deáknak, hogy kielégíthesse bosszúvágyát, mivelhogy amaz ifjú, kit az özvegy szeretett (fittyet hányván a hölgynek iránta való szerelmére), beleszeretett valamely más hölgybe, s mivel semminémű szavában avagy cselekedetében sehogyan sem akart a hölgynek kedvére tenni, az könnyezésben és bánkódásban emésztette magát. De a szolgálónak, ki fölöttébb szánakozott asszonyán, s nem lelt rá módot, hogy megszabadítsa őt a szerelmese elpártolásán érzett bánkódástól, látván, hogy a deák a szokott módon őgyeleg az utcájukban, ostoba ötlete támadt, mégpedig az, hogy asszonyának kedvesét bizonyosan rá lehetne kényszeríteni valamely varázslattal, hogy éppen úgy szeresse őt, mint annak előtte; efféle varázslatnak pedig a deák bizonyára nagy mestere. Ezt meg is mondotta asszonyának. A rövid eszű asszony nem gondolván meg, hogy ha a deák értene a varázslathoz, bizonyára maga javára vetné latba, hajlott szolgálójának szavaira és nyomban felelte neki, hogy tudja meg a deáktól, vajon hajlandó-e megtenni, és szentül ígérje meg, hogy ennek fejében a hölgy megteszi azt, miben a deáknak kedve telnék. A szolgáló jól és hűségesen megvitte az üzenetet, melynek hallatára a deák fölöttébb örvendezett, és szólott magában ekképpen: "Istenem, dicsértessék a te neved; itt az idő, mikor segedelmeddel megbüntethetem a gonosz asszonyt ama méltatlanságért, melyet rajtam elkövetett, iránta való nagy szerelmem jutalmául." A szolgálónak pedig mondotta:

- Mondd meg hölgyemnek, hogy emiatt ugyan ne legyen gondja, mivelhogy én nyomban ide kényszerítem szerelmesét, még ha Indiában volna is, hogy bocsánatot kérjen azért, mit elkövetett; hogy pedig eme dologban mit kell végeznie, majd én megmondom néki, ahol és amikor leginkább kedvére leszen; ezt mondd meg néki, s vigasztald meg őt nevemben.

A szolgáló megvitte a választ, s megegyeztek, hogy a Santa Lucia del Pratóban találkoznak. Midőn tehát a hölgy és a deák odaért, s négyszemközt beszéltek egymással, a hölgy feledvén, hogy szinte halálra juttatta a deákot, őszintén elbeszélte neki minden dolgát és vágyakozását, és kérte, segítené meg ínségében. Kinek is a deák felelt ekképpen:

- Madonna, igaz, hogy Párizsban egyebek között a varázslatot is megtanultam, melyben mindent, mi csak lehetséges, hiba nélkül tudok; mivel azonban az ilyesmi Istennek fölöttébb kedve ellenére vagyon, megesküdtem, hogy soha, sem magamért, sem másért nem élek vele. De az is igaz: irántad való szerelmem oly nagy erejű, hogy nem tudom, miképpen tagadhatnék meg tőled valamit, amit cselekednem kívánsz; s éppen ezért hajlandó vagyok megcselekedni, minthogy te kívánod, még ha csupán ennek miatta kell is a poklok fenekére jutnom. De figyelmeztetlek, hogy nehezebb dolog, miként talán gondolod; kiváltképpen pedig akkor, midőn valamely hölgy vissza akar hódítani egy férfit, avagy férfiú hölgyet, mivelhogy ezt csak maga személyében művelheti az, kinek ügye-baja; és ennek véghezvitelében annak, ki végzi, erős lelkűnek kell lennie, mivelhogy a varázslatot éjjel kell végezni, elhagyott helyen és magányosan; nem tudom, mely mértékben vagy hajlandó efféle dolgokra.

A hölgy, ki inkább szerelmes volt, mint okos, felelt néki ekképpen:

- Ámor oly erősen ösztökél engemet, hogy nincs semmi, mit meg ne tennék, hahogy visszahódíthatom azt, ki méltatlanul elhagyott engemet; tehát kérlek, mindenképpen mondd meg, miben kell erős lelkűnek lennem.

A deák, ki agyafúrt egy ember volt, szólott ekképpen:

- Madonna, nekem képmást kell készítenem ónból, mely azt formázza, kit visszahódítani kívánsz; melyet is minekutána elküldöttem néked, a te dolgod az leszen, hogy új hold idején, az első álom órájában, egy szál egymagad meztelenül ama képmással együtt hétszer alámerülj valamely folyóvízben; annak utána pedig azon meztelenül menj fel valamely fára vagy valamely lakatlan ház tetejére; és kezedben ama képmással éjszak felé fordulván hétszer mondj el bizonyos igéket, melyeket majd írásban adok néked; minek utána pedig emez igéket elmondottad, megjelenik előtted két gyönyörű hajadon, minőket még életedben nem láttál, és köszönteni fognak, s nyájasan megkérdezik, mivel lehetnek szolgálatodra. Ezeknek tehát mondd el híven és apróra minden kívánságodat; és jól vigyázz, hogy más nevet ne mondj az ő neve helyett. Minekutána kívánságodat megmondottad, azok eltűnnek, te pedig lejöhetsz ama helyre, hol ruháidat hagytad, felöltözhetsz és hazatérhetsz. És bizony még itt sem lesz a másnap éjfél, midőn szerelmesed zokogván hozzád megyen, s bocsánatért és irgalomért esedezik; és tudd meg, hogy ím ez órától fogva soha nem hagy el más nő miatt.

Midőn a hölgy eme dolgokat hallotta, mindent szentül elhitt, és máris úgy képzelte, hogy újra karjaiban tartja kedvesét, s félig-meddig felvidulván szólott:

- Ne félj, mivel mindezt pontosan végrehajtom, és kiváltképpen módom is vagyon benne, mivel a felső Arno-völgyben van némely birtokom, közel a folyó partjához, s most éppen július vagyon, mikor is kellemetes lesz fürdeni. S most jut eszembe, hogy nem messzi a folyótól van valamely lakatlan tornyocska, melybe néhanapján legfeljebb a pásztorok másznak fel ama gesztenyefa lajtorján, mely ott van, a tornyocskának kikövezett pádimentomára, hogy onnan kémleljék elbitangolt jószágaikat (mivel egészen magányos és elhagyott eme környék); hát oda megyek fel én, s reménylem, hogy ottan kifogástalanul végrehajtom azt, amit rám bízol.

A deák, ki igen jól ismerte a hölgy birtokát és a kis tornyot, örömében, hogy az asszony elárulta néki szándékát, szólott ekképpen:

- Madonna, én még soha nem jártam ama vidéken, s éppen azért nem ismerem sem a birtokot, sem a tornyocskát; de ha úgy van, miként mondod, ennél alkalmatosabbat képzelni sem lehet. Miért is, mikor itt leszen az ideje, elküldöm néked a képmást meg a varázsigét; de nagyon kérlek, hahogy kívánságod teljesül, és megismered, hogy jó szolgálatot tettem néked, emlékezzél meg rólam, s tartsd meg ígéretedet.

A hölgy felelte, hogy ezt minden bizonnyal meg fogja cselekedni; s elbúcsúzván tőle, hazatért. A deák örvendezett, hogy terve sikerrel kecsegtette, készített valamely képmást mindennémű ákombákomokkal, s varázsige gyanánt firkantott néminemű zagyvalékot; s mikor elérkezettnek vélte az időt, elküldötte a hölgynek, s megüzente néki, hogy másnap éjjel késedelem nélkül végezze azt, mit néki mondott; annak utána pedig szolgájával nagy titokban kiment valamely barátjának házába, mely tőszomszédságában volt ama toronynak, hogy tervét végrehajtsa. Másfelől a hölgy is útnak eredt szolgálójával, s kiment birtokára; és midőn az éjszaka leszállt, úgy tett, mintha lefeküdnék, szolgálóját is aludni küldte, s az első álom órájában halkan kiosont a házból, és lement az Arno partjára a toronynak tövébe, hol is minek utána sokáig körös-körül kémlelődött, de senkit nem látott s nem hallott, levetkezett, ruháit valamely bokor alá rekkentette, s a képmással kezében hétszer a vízbe merült, annak utána pedig ugyancsak a képmással kezében meztelenül megindult a tornyocska felé.

A deák, ki alighogy az éjszaka leszállt, szolgájával egyetemben elbújt, s a füzek és egyéb fák között, a tornyocska közelében mindeme dolgokat látta, mikor a hölgy szinte egészen közel hozzá elment, azon meztelenül, s ő látta, hogy testének fehérsége megfényesíti az éjszaka sötétségét, annak utána pedig szemlélte keblét és testének egyéb részeit, e gyönyörűségek láttán gondolta magában, hogy hamar idő múltán mely csúfságra jut mindez, s akkor némiképpen megsajnálta a hölgyet; másfelől hirtelen lecsapott reá a test ösztökéje, s eladdig nyugvó gerjedelme felágaskodott, és sarkantyúzta, hogy kibújjék rejtőző helyéből, odamenjen, s megragadván a hölgyet, kedvét töltse véle; s kevésben múlott, hogy erőt nem vett rajta a sajnálkozás is, a gerjedelem is. De meggondolván elméjében, hogy kicsoda is ő, s miféle méltatlanság esett rajta, miért s kinek részéről, haragja újból lángra lobbant, s elvervén szánakozását és testi vágyakozását, szilárdan állotta elhatározását, s engedte tovább menni a hölgyet. A hölgy pedig felmászott a torony tetejére, s éjszaknak fordulván elkezdte mondani ama varázsigéket, melyeket a deáktól kapott, ki is kisvártatva odalopódzkodott a toronyhoz, nagy óvatosan elvette a létrát, mely a tetőre vezetett, hol a hölgy volt, s annak utána várakozott, vajon mit szól és mit cselekszik az.

A hölgy, minekutána hétszer elmondotta a varázsigéket, elkezdte várni a két hajadont, és addig-addig várt (nem is szólván a hidegről, mely olyannyira csípte, hogy semmiképpen nem volt ínyére), mígnem a hajnal pirkadása ottan érte; miért is bosszankodván, hogy nem úgy történt a dolog, miként a deák mondotta, szólott magában ekképpen: "Félek, hogy ez éppolyan éjszakát akar szerezni nekem, minőt én néki szereztem; de ha ezért cselekedte ezt velem, akkor bizony nem érti a bosszúállás módját, mivelhogy ez az éjszaka harmadát sem tette az övének, nem is szólván arról, hogy ez a hideg is egészen másnémű." S nehogy a nappal is ott kapja, készülődött leszállani a toronyból, de egyszerre csak észrevette, hogy a lajtorja nincsen ott. Akkor, mintha csak a föld megnyílt volna lábai alatt, inába szállott a bátorsága, s ájultán bukott a torony tetejének pádimentomára. S minekutána megint erőre kapott, elkezdett keservesen sírni és jajgatni; s nyilván megismervén, hogy ez bizonyosan a deáknak műve volt, kezdett jajveszékelni, hogy miért is bántotta meg azt, annak utána pedig, hogy miért bízott meg annyira benne, holott tudnia kellett volna, hogy ellensége; és nagy jó ideig ebben emésztette magát. Annak utána körülnézett, ha van-e valamely mód leszállani onnét, de mivel semmi módját nem látta, újból sírva fakadt, nagy elkeseredés vett rajta erőt, és szólott magában ekképpen: "Ó, te szerencsétlen, mit mondanak majd testvéreid, rokonaid, szomszédaid s általában mind a firenzeiek, ha megtudják, hogy meztelenül leltek itten?! Meg fogják ismerni, hogy hamis volt a tisztességed, melyet oly nagyra tartottak; ha pedig hazug mentségeket keresnél eme kalandodra, hát ilyesmi akadna ugyan, de az átkozott deák, ki minden dolgodat ismeri, bizony meghazudtolna. Jaj, te szerencsétlen, ki egyszerre vesztetted el tisztességedet s az ifjút, kit szerencsétlenségedre szerettél." Ennek utána oly nagy fájdalom fogta el, hogy már-már a mélységbe vetette magát a toronyból. De mivel már fölkelt a nap, ő pedig egyik oldalon odament a toronynak korlátjához, s körülkémlelődött, vajon nem jár-e ottan valamely pásztorfiú a nyájával, kit elküldhetne szolgálójáért, történt, hogy a deák, ki kevés ideig aludt egyik bokorban, fölkelt s meglátta a hölgyet, az pedig őt. Akkor a deák szólott hozzá ekképpen: - Jó napot, madonna; megjöttek-e már ama hajadonok?

A hölgy, mikor meglátta őt, és hallotta szavait, újfent keserves sírásra fakadt, s kérte, jöjjön a toronyhoz, mivel szólani kíván vele. A deák szívesen megtette. Akkor a hölgy hasmánt feküdt a pádimentumon, s csak a fejét dugta ki a korlát nyílásán, és zokogván szólott:

- Rinieri, annyi szentigaz, hogy ha én gonosz éjszakát szereztem néked, te bőségesen megállottad érte bosszúdat, mivelhogy ámbátor július vagyon, ma éjszaka, amint meztelenül itt állottam, azt hittem, megdermedek; nem is szólván arról, mennyire megsirattam a rajtad elkövetett csúfságot, meg azt, hogy ostobaságomban hittem szavaidnak; valóságos csoda, hogy szememet ki nem sírtam. Annak okáért kérlek, nem irántam való szerelmedre, hiszen nem szerethetsz, hanem magad szeretetére, mivel nemes úr vagy: elégedjél meg bosszú gyanánt ama méltatlanságért, melyet veled elkövettem - azzal, mit ez ideig műveltél velem. És adassad vissza ruháimat, hogy leszállhassak innét, és ne kívánd elvenni tőlem azt, mit annak utána nem tudnál visszaadni, még ha akarnád is, vagyis becsületemet; mivelhogy ha annak idején kisemmiztelek abból, hogy vélem töltsed amaz éjszakát, most, amikor csak kedved tartja, számos éjszakát adhatok néked amaz egynek fejében. Érjed be tehát ennyivel, s nemes ember lévén elégedjél meg azzal, hogy megbosszulhattad magadat, s ennek ím bizonyságát adtad előttem; ne kívánd asszonyon megmutatni erődet; nem dicsősége a sasnak, ha legyőzi a galambot; tehát Istennek szerelmére s magad tisztességére könyörülj rajtam.

A deák kemény szívvel emlékezetébe idézvén a rajta esett méltatlanságot, s látván a hölgyet zokogni és könyörögni, örömet s egyúttal bánatot érzett keblében; örömet a bosszú miatt, melyet mindennél inkább kívánt; és bánatot, mivelhogy embersége szánakozásra indult a szegény asszony iránt. De mivel embersége nem tudott fölébe kerekedni kegyetlen bosszúvágyának, felelt ekképpen:

- Madonna Elena, ha könyörgéseimmel (melyeket, igaz, nem tudtam könnyekben füröszteni, sem megédesíteni, mint te mostan a tiédet) el tudtam volna érni amaz éjszakán, midőn behavazott udvarodban majd megvett az Isten hidege, hogy legalább valami födél alá bebocsátottál volna, könnyű volna mostan meghallgatnom könyörgéseidet; de ha mostan jobban szíveden viseled becsületedet, mint a múltban, és nehezedre esik meztelenül álldogálnod odafent, intézzed könyörgéseidet ahhoz, kinek karjaiban nem röstelletted meztelenül eltölteni amaz éjszakát, melyre jól emlékezel, holott tudtad, hogy én ott járkálok az udvarodban, s taposom a havat, és vacognak a fogaim; hát segítsen rajtad ő, véle hozassad el ruháidat, támassza ide ő a lajtorját, hogy leszállj, próbálj őbenne gyöngéd érzést ébreszteni becsületed iránt, melyet most és ezerszer másszor nem haboztál kockára vetni érette. Miért nem szólítod, hogy siessen segítségedre? Kinek volna ez inkább kötelessége, mint néki? Az övé vagy; és hát mire vigyáz s kinek segít, ha rád nem vigyáz s rajtad nem segít? Szólítsad hát, te ostoba, és próbáld meg, ha vajon iránta való szerelmed s a te okosságod meg az övé, meg tud-e szabadítani az én ostobaságomtól, mely felől, mikor véle mulattál, megkérdezted, melyiket véli nagyobbnak: az én ostobaságomat-e, avagy iránta való szerelmedet. Ne légy most bőkezű irányomban olyasmivel, mit nem kívánok, s mit nem tagadhatnál meg tőlem, ha kívánnám; tartogasd csak kedvesed számára éjszakáidat, ha ugyan innét elevenen elkerülsz; legyenek csak tiétek amaz éjszakák, nékem az az egy is sok volt, s elég, hogy egyszer csúffá tettetek. S mostan is ravaszul fűzvén szavaidat, dicsérsz engemet, s ekképpen iparkodol megnyerni hajlandóságomat, s nemes és derék embernek mondasz, holott titokban azt szeretnéd, hogy nagylelkűen elengedjem a hitványságodért járó büntetést; de hízelkedéseid most már nem homályosítják el értelmem szemét, mint valamikor hitszegő ígéreteid elhomályosították; én ismerem magamat, de mindaz idő alatt, míg Párizs városában tartózkodtam, nem sikerült annyit okulnom magam erejéből, mint amennyire te amaz egyetlen éjszakán megtanítottál. De még ha nagylelkű volnék is, te nem vagy olyan fából faragva, hogy nálad a nagylelkűségnek foganatja volna; a büntetésnek s hasonlatosképpen a bosszúnak is a magadfajta vadállatoknál végső határa csak a halál lehet, holott emberek számára elegendő az, mit mondottál. Miért is, ámbár én nem vagyok sas, te pedig nem vagy galamb, hanem mérges kígyónak ismerlek, ősi ellenségem gyanánt minden gyűlöletemmel és minden erőmmel üldözni akarlak, nem is szólván arról, hogy mindazt, mit véled művelek, voltaképpen nem is bosszúnak, hanem inkább fenyítésnek kellene mondani, mivelhogy a bosszú rendszerint meghaladja a megbántást, az pedig, mit én művelek, el sem éri; mivelhogy ha megbosszulni akarnám magamat, tekintettel arra, mely igen meggyötörted lelkemet, nem volna elegendő elvennem az életedet, sem akár száz más magadfajta nőnek életét, mivelhogy akkor is csak egy hitvány és gonosz és bűnös nőszemélyt ölnék meg. És (ha nem vesszük számba eme parányi ábrázatodat, melyet néhány esztendő ráncba von és tönkre silányít) ugyan mi az ördöggel vagy különb akármely hitvány szolgálónál? Hiszen kutyába se vetted, hogy halálba kergetsz egy derék embert, minek az imént engemet mondottál, kinek az élete egyetlen napon hasznosabb lehet a világnak, mint százezer magadfajtáé, míg a világ világ; ezzel a gyötrelemmel tehát, melyet mostan szenvedsz, megtanítlak, mit jelent az: csúfot űzni értelmes emberekből, és mit jelent az: deákból csúfot űzni; és eszedre térítelek, hogy soha többé ilyen ostobaságra ne add fejedet, hahogy most elviszed szárazon. De ha oly igen kívánkozol leszállani, miért nem veted magad a mélységbe? Ha Isten segedelmével kitöröd nyakadat, megszabadulsz ama kínszenvedéstől, melyben, mint mondod, sínylődöl, egyúttal pedig engem a világ legboldogabb emberévé teszel. Több szavam nincsen hozzád; én kieszeltem a módját, s rávettelek, hogy oda felmásszál, te meg eszeld ki a módját, hogy leszállj onnét, mint ahogy értetted a módját, hogy csúfot űzzél belőlem.

Miközben a deák ekképpen szólott, a szerencsétlen hölgy szüntelenül zokogott, az idő pedig haladt, s a nap egyre feljebb hágott. De mikor a hölgy észrevette, hogy a deák elhallgatott, szólott ekképpen:

- Ej, kegyetlen ember, ha oly igen nehezedre esett amaz átkozott éjszaka, s bűnömet oly nagyra tartod, hogy nem bírnak könyörületre indítani sem ifjú szépségem, sem keserű könnyeim, sem alázatos könyörgéseim, legalább némiképpen indítson meg s enyhítse kemény szigorúságodat az az egyetlen cselekedetem, hogy mostan bizalommal voltam irányodban, s felfedtem előtted minden titkomat, s ezzel utat nyitottam ama kívánságodnak, hogy ráébresszél engemet bűnömnek megismerésére; mivelhogy ha nem bíztam volna benned, semmiképpen nem lett volna módod bosszút állnod rajtam, amit pedig, miként elárulod, nagy epekedéssel kívántál. Jaj, enyhítsd haragodat s immár bocsáss meg nekem; ha megbocsátasz s lesegítesz innét, én hajlandó vagyok ama hűtlen ifjút örökre elhagyni, s egyedül téged választani kedvesem és uram gyanánt, ámbátor ugyan fitymálod szépségemet, bizonygatván, mely keveset ér, s mely hamar elmúlik; de bármilyen is, a többi asszonyok szépségével egyetemben, azt az egyet tudom, hogy ha másért nem, hát azért érdemes megbecsülni, mivelhogy ez a férfiaknak ifjúságokban fő vágyakozások, mulatságok és gyönyörűségök; te pedig nem vagy öreg ember. És ámbátor kegyetlenül elbántál velem, mégsem tudom elhinni, miképpen az volna szándokod, hogy oly gyalázatos halállal láss engem elpusztulni, mint az volna, ha kétségbeesésemben levetném magam innét szemed láttára, mely oly nagy gyönyörűséget lelt bennem, mikor még nem voltál oly hazug, amilyenné lettél. Jaj, jaj, Isten és az irgalom nevében könyörülj meg rajtam; a nap már égetni kezd, s miként az elmúlt éjszakán a csípős hideg gyötört, akképp most szörnyen kezd kínozni a forróság.

A deák, ki örömét lelte benne, hogy ingerkedjék véle, felelt ekképpen:

- Madonna, te nem irántam való szerelemből ajándékoztál meg bizalmaddal, hanem azért, hogy visszahódítsad azt, kit elvesztettél, s ezért még nagyobb büntetést érdemelsz; ostobaság azt hinned, miképpen ez volt az egyetlen alkalmas mód, hogy óhajtott bosszúmat tölthessem. Volt ezer más módom, ezer tőrt vethettem lábaid elé, szerelmet hazudván néked, s ha ez nem történik, nem sok időbe telt volna, hogy valamelyikbe okvetlenül beleessél; s akármelyikbe estél volna, csak nagyobb gyötrelmedre és gyalázatodra lett volna, mint ez; ezt pedig nem azért választottam, hogy megkönnyítsem dolgodat, hanem azért, hogy minél előbb megszerezzem magamnak ím ez örömet. S ha mindegyik csütörtököt mondott volna is, itt volt még a tollam, mellyel annyi s olyfajta dolgokat írtam volna felőled, s olyképpen, hogy ha megtudtad volna (pedig megtudtad volna), napjában ezerszer is kívántad volna, hogy bár soha ne jöttél volna a világra. A tollnak ereje sokkalta nagyobb, mint azok gondolják, kik tapasztalásból még nem ismerik. Esküszöm az Istenre (ki is adja meg nékem, hogy e rajtad vett bosszúmban mindvégig oly örömöm legyen, miként most a kezdetén vagyon), hogy oly dolgokat írtam volna felőled, miképpen nemcsak más emberek, hanem tulajdon magad előtt való szégyelletedben kisült volna a szemed, csak hogy ne lássad magadat; annak okáért ne pirongasd a tengert, hogy a kicsiny patak megduzzasztotta. Miként már mondottam, fütyülök a szerelmedre, meg arra is, hogy az enyém légy; maradj csak, ha tudsz, azé, akié voltál, kit én, mint ahogy annak előtte gyűlöltem, mostan éppen úgy szeretek, annak okáért, mit ellened elkövetett. Néktek csak a szerelmen jár az eszetek, s ifjak szerelmére vágyakoztok, mivelhogy némiképpen frissebb a testök s feketébb a szakállok, s látjátok őket, hogy peckesen járnak és táncolnak és lándzsát törnek; eme dolgokat mind tudták azok is, kik némileg korosabbak, s tudnak olyasmiket is, mit amazoknak még meg kell tanulniok. S ezenfelül azt hiszitek, hogy különb lovaglók, s több mérföldet meg tudnak tenni napjában, mint a meglett férfiak. Megvallom, hogy az ifjak tüzesebben kefélik az irhátokat, viszont a korosabbak tapasztaltabbak is, és jobban tudják, hol rejtőzködik a bolha, és okosabb a keveset és az ízeset választani, mint a sokat és ízetlent; és a sebes ügetés még fiatalt is összetör és kifáraszt, holott a lassú ballagás, ha kicsinyég későbben is, de legalább kényelmes szállására juttatja az embert. Ti nem veszitek észre, oktalan teremtések, mennyi rossz rejtezik eme csekély külső szépség alatt. Az ifjak nem elégszenek meg eggyel, hanem ahányat csak látnak, mind megkívánják, és azt hiszik: valamennyihez joguk van; miért is szerelmök nem lehet állhatatos; s efelől épp most te magad teheted a legigazabb bizonyságot. És jusst tartanak reá, hogy a nők imádják és dédelgessék őket; és nincs nagyobb büszkeségök, mint eldicsekedni ama nőkkel, kik már az övéik voltak; s az ifjaknak e hibája már sok nőt vezérelt a barátok karjaiba, mivelhogy azok nem fecsegik ki a dolgot. Ámbátor azt mondod, hogy szerelmedről senki más nem tudott, csak szolgálód meg én, hát bizony ezt rosszul tudod, s tévedsz, ha ezt hiszed. A te utcádban is, az ő utcájában is egyébről sem beszélnek az emberek, mint erről; de többnyire éppen legutoljára jutnak az efféle dolgok annak fülébe, kit illetnek. Azonfelül az ifjak kifosztanak benneteket, holott a korosabbak elhalmoznak ajándékokkal. Ha tehát rosszul választottál, maradj azé, kinek adtad magadat, engem pedig, kit megcsúfoltál, hagyj másnak, mivelhogy nálad sokkalta különb asszonyra akadtam, ki jobban megismert engemet, mint te. És hogy szememnek kívánsága felől nagyobb bizonyságot vihess a másvilágra, mint aminőt, úgy látszik, szavaimból merítesz e tárgyban, vesd le magad onnét, s szentül hiszem, hogy lelked, melyet az ördög nyomban karjaiba vészen, megláthatja, vajon a szemem elhomályosodik-e avagy nem, mikor látja fejjel lefelé zuhanásodat. De mivel azt hiszem, hogy eme nagy örömet nem fogod megszerezni nékem, csak annyit mondok, hogy ha a nap égetni kezd, jusson eszedbe a hideg, melyet miattad szenvedtem, s ha azt egybevegyíted e mostani forrósággal, bizonyosan langyosnak fogod érezni a nap tüzét.

A kétségbeesett hölgy látván, hogy a deák szavai kegyetlen végre céloztak, újfent sírva fakadt, és szólott ekképpen:

- Nos tehát, ha gyötrelmem nem indít szánakozásra, indítson meg szerelmed ama hölgy iránt, kit, miként mondottad, okosabbnak tartasz nálam, s ki, mint ugyancsak mondottad, szeret téged; hát annak szerelméért bocsáss meg nékem, s hozd ide ruháimat, hogy felöltözhessem, és engedj leszállanom innét.

Akkor a deák elkacagta magát, s látván, hogy már jóval elmúlt reggeli kilenc óra, felelt ekképpen:

- Lásd, mivel erre a hölgyre kértél engemet, most már nem tudom megtagadni kérésedet; mondd meg tehát, hol a ruhád, elmegyek érte, s annak utána leszállítalak onnét.

A hölgy elhitte szavát, némiképpen megnyugodott, s megmutatta néki a helyet, hová ruháit tette. A deák eltávozott a toronytól, s parancsolta szolgájának, hogy ne mozduljon onnét, hanem maradjon a közelben, s minden erejével vigyázzon, hogy senki oda ne menjen, mígnem ő visszatér; ekképpen szólván bement barátjának házába, ottan nagy kényelmesen megebédelt, s mikor idejét elérkezettnek látta, lefeküdt szundítani. A hölgy, ki ott maradt a torony tetején, módfelett kesergett, ámbátor balga reménykedése némiképpen felbátorította, fölkelt fektéből, hogy leüljön, s odament a falnak ama részéhez, hol kevéske árnyék volt, és miközben megülték nagy keserű gondok, várakozni kezdett; s néha úgy gondolta, néha remélte, néha már le is mondott róla, hogy a deák visszajön a ruháival, s gondolatai egymást kergették; mivel pedig a fájdalom elgyötörte, s az elmúlt éjszakán semmit nem aludt, elnyomta az álom. A nap forrón sütött, s már delelőre hágott, és szabadon s merő egyenesen tűzött a hölgy gyenge és finom testére s fedetlen fejére, mégpedig oly erővel, hogy nem csupán megpörkölte húsát, ahol érte, hanem apró darabkákra repesztette; s oly kegyetlenül égette, hogy felriasztotta mély álmából. S ahogy a tűz belényilallott, úgy érezte, amint kissé megmozdult, hogy mozgás közben egész megégett bőre megreped és lehámlik, mint ahogy a megperzselődött pergamenten látjuk, ha húzunk rajta egyet; ezenfelül pedig oly igen fájt a feje, hogy úgy érezte, mintha meghasadna, ami nem is volt csoda. A torony tetejének pádimentoma pedig oly izzó volt, hogy sem állva, sem másképpen nem bírta ki; miért is nem állta egy helyben, hanem sírván, szüntelenül változtatta helyét. Ezenfelül pedig, mivel leheletnyi szellő sem mozdult, rengeteg légy meg bögöly verődött össze, melyek sebhedt testére telepedtek, s oly kegyetlenül csípték, hogy minden csípésöket egy-egy tűszúrásnak érezte; miért is szüntelenül hessegette őket kezeivel, miközben egyre átkozta maga életét, kedvesét és a deákot. És miközben a szörnyű forróság, a nap, a legyek és bögölyök, ezenfelül az éhség s mindenekfelett a szomjúság, tetejében pedig ezernyi fájdalmas gondolatja szorongatta, kínozta és gyötörte, fölegyenesedett, nézelődni kezdett, vajon lát-e avagy hall-e valakit a közelben, mert mindenképpen elszánta magát, hogy bármi történjék is véle, megszólítja s segítséget kér. De kaján végzete ezt is megtagadta tőle. A munkások a forróság miatt mind elmentek a mezőről, s éppen e napon egy teremtett lélek sem állt munkába a közelben, mivel minden ember otthon volt, s a gabonáját csépelte; miért is nem hallott egyebet, csupán a tücsök cirpelését, s nem látott egyebet, mint az Arnót, mely epekedést támasztott benne vize után, de nem csillapította szomjúságát, hanem csak növelte. Látott ezenfelül itt is, ott is erdőket, meg árnyas helyeket, meg házakat, melyek hasonlatosképpen mind gyötrelmére voltak, mivel megkívánta őket. Mit mondjunk még többet a szerencsétlen hölgy felől? Felülről a nap, lábai alatt a tüzes pádimentom, oldalában a legyek és bögölyök csípései oly igen eléktelenítették, hogy holott a múlt éjszakán testének fehérségével meggyőzte a sötétséget, most égő vörösen, véges-végig vértől szennyezetten, olybá tűnt volna az emberek szemében, mint a világ legocsmányabb teremtése. És ekképpen várakozott a hölgy tanácstalanul és reménytelenül, s mindennél inkább sóvárogta a halált; midőn délután fél három óra tájban a deák felébredt szundításából, s eszébe jutott hölgye; kíváncsiságában, hogy mi lett véle, visszament a toronyhoz, szolgáját pedig, ki még nem evett, ebédelni küldötte. Mikor a hölgy észrevette őt, bágyadtán és a kemény szenvedéstől elgyötörtén odament a korláthoz, s minek utána leült, zokogva ekképpen fogott szóba:

- Rinieri, kelleténél keményebb bosszút vettél rajtam, mivelhogy ha miattam amaz éjszakán összefagytál udvaromban, én temiattad eme nap alatt megsültem, sőt megégtem itt e torony tetején, s ezenfelül étlen-szomjan halok; miért is kérlek az egy igaz Istenre, hogy jöjj fel ide, s mivel nékem nincs bátorságom magam kezével véget vetnem életemnek, ölj meg, mivel oly szörnyű kegyetlen az én gyötrelmem, hogy mindennél inkább kívánom a halált. S ha emez irgalmasságot nem akarod vélem megcselekedni, legalább juttass fel hozzám egy ital vizet, hogy megnedvesítsem szájamat, mivelhogy erre könnyeim nem elegendők, oly nagy szárazság és forróság vagyon bensőmben.

A deák már a hangján jól megismerte a hölgynek gyengeségét, ezenfelül pedig látta testének némely részét, melyet a nap összeégetett, s ezek miatt, meg alázatos rimánkodásai miatt némiképpen megesett rajta szíve, mindazonáltal felelt néki ekképpen:

- Hitvány némber, kezemtől ugyan nem nyered halálodat; halj meg tulajdon magad kezétől, ha ugyan kedved van hozzá; és annyi vizet kapsz tőlem forróságod csillapítására, amennyi tüzet kaptam én tőled, fagyoskodásom enyhítésére. Csak az fáj nékem nagyon, hogy a fagyoskodásban szerzett nyavalyámat bűzös trágyának melegével kellett gyógyítanom, holott neked e forróságban szerzett nyavalyádat illatos rózsavíz hűvösségével fogják gyógyítani; s míg nékem szinte ráment tagjaim épsége s életem, te éppoly szép maradsz, mint voltál, ha e forróságban bőröd lehámlott, mint ahogy a kígyó megifjodik kibújván régi bőréből.

- Ó, én szerencsétlen - szólott a hölgy -, az ily áron szerzett szépséget adja Isten azoknak, kik gonosz indulattal vannak irányomban; de te, minden vadállatoknál kegyetlenebb ember, hogy veheted lelkedre, hogy engemet ekképpen meggyötörtél? Mit várhatnék tőled vagy mástól, ha mind egész atyafiságodat kegyetlen kínzásokkal meggyilkoltam volna? Valóban nem tudom, lehetne-é kegyetlenebbül elbánni akár valamely árulóval, ki egy egész város népét lemészároltatta, mint amily kegyetlenül elbántál te vélem, mikor ideállítottál, hogy megsüljek a napon, s agyonmarjanak a legyek; s ezenfelül még egy ital vizet sem akarsz adni, holott a gyilkosoknak, kiket a törvényszék halálra ítél, rendszerint bort adnak inniok, ha ugyan kérik, midőn a vesztőhelyre viszik őket. Nos tehát, mivel látom, hogy szilárdan megállsz embertelen irgalmatlanságodban, és szenvedéseim cseppet sem tudnak megindítani, elszánom magamat, hogy megadással fogadom a halált; hogy Isten irgalmas legyen lelkemhez, kit is kérek, miképpen igaz bíró szemével nézze e művedet.

És ekképpen szólván kínos-keservesen a pádimentom közepére vonszolta magát, lemondván minden reménységről, hogy megmenekedhetik a tüzes forróságtól, s nem egyszer, hanem ezerszer azt hitte már, egyéb fájdalmairól nem is szólván, hogy eleped szomjúságában, miközben szüntelenül keservesen zokogott és panaszkodott szerencsétlen sorsán. De ahogy beesteledett, és a deák megelégelte a dolgot, parancsolta szolgájának, hogy hozza el a hölgy ruháit, és csavarja köpönyegébe, s akkor megindult a szerencsétlen asszony házának irányában, s ottan lelte annak szolgálóját, ki vigasztalanul, bánatosan és tanácstalanul az ajtóban üldögélt; szólott tehát hozzá ekképpen:

- Édes leányom, mit művel asszonyod?

Kinek is a szolgáló felelt imigyen:

- Uram, nem tudom: ma reggel azt hittem, hogy ágyában lelem; hová tegnap este, ha jól emlékszem, szemem láttára lefeküdt; de nem leltem sem ottan, sem másutt, s nem tudom, hová lett, miért is nagy-nagy bánkódás emészt; ám te, uram, talán tudnál valamit mondani felőle?

Felelte neki a deák:

- Bárcsak véle együtt oda juttathatnálak téged is, hová őt juttattam, hogy éppen úgy megbüntesselek bűnödért, miként őt megbüntettem! De annyi szent, te sem fogsz kisiklani kezemből, mígnem megfizetek néked is azért, mit elkövettél, úgyhogy soha többé férfiból csúfot nem űzöl, engem pedig ugyan megemlegetsz.

És ekképpen szólván mondotta szolgájának:

- Add oda néki eme ruhákat, s mondd, hogy menjen asszonyáért, ha kedve tartja.

A szolga teljesítette urának parancsát, miért is a szolgáló amint átvette a ruhát és megismerte, és hallotta, mit néki a deák mondott, fölöttébb megijedt, hogy hátha megölték asszonyát, és alig tudta visszafojtani a sikoltozást; és szüntelen sírás közben, alighogy a deák eltávozott, nyomban futvást megindult a ruhákkal a toronynak irányában. Véletlenül ama napon a hölgy egyik béresének két disznaja elbitangolt, miért is keresésökre indult; és kevéssel utóbb, hogy a deák eltávozott, odaérkezett a tornyocskához, s miközben ott járkált, és mindenfelé kémlelődött, ha nem látja-e két disznaját, meghallotta a szerencsétlen asszonynak keserves jajgatását; miért is odasietett, s torka szakadtából kiáltott ekképpen: - Ki sír odafönt?

A hölgy megismerte béresének hangját, s nevén szólítván őt mondá:

- Jaj, szaladj szolgálómért, s intézd úgy, hogy feljöjjön ide hozzám.

Akkor a béres megismervén őt, szólott ekképpen:

- Jajjaj, madonna, ki juttatott téged oda? A szolgálód egész nap mindenfelé keresett; de ugyan ki gondolta volna, hogy odafent vagy?

És fogta a lajtorjának rúdjait, egyenesen egymás mellé fektette őket, ahogy a lajtorjának állnia kell, és kezdte fűzfavesszővel rákötözni a keresztrudakat. Ezenközben odaért a szolgáló, ki a toronyhoz lépvén nem bírta tovább türtőztetni magát, hanem összecsapta kezeit, s ekképpen sikoltozott:

- Jajjaj, hol vagy, édes asszonyom?

Hangjának hallatára a hölgy, amily hangosan csak tudott, lekiáltott:

- Itt vagyok fent, kedvesem; ne sírj, hanem sebtiben hozd ide a ruháimat.

Mikor a szolgáló meghallotta asszonyának hangját, szinte egészen megnyugodott; fölment a lajtorján, melyet a béres összeeszkábált, s annak segedelmével feljutott a torony tetejébe; mikor megpillantotta asszonyát, ki inkább hasonlított holmi megszenesedett fadarabhoz, mint emberi testhez, s aléltan, eltorzultan, meztelenül feküdt a földön, a szolgáló maga arcába vájta körmeit, s elkezdett zokogni fölötte, miként ha holtat siratna. De a hölgy Istenre kérte, hogy hallgasson és segítsen néki az öltözködésben. S minekutána a hölgy megtudta, hogy senki nem sejti, hol volt az éjszaka, csupán azok, kik a ruháit hozzá vitték, meg a béres, ki velök volt, némiképpen lecsillapodott, s kérte őket Isten szerelmére, hogy soha senkinek eme dolgot egyetlen szóval ne említsék. A béres hosszas magyarázkodás után vállára vette a hölgyet, ki járni sem tudott, s épségben lehozta a toronyból. A szerencsétlen szolgáló, ki mögöttük jött, leszállás közben nem volt eléggé vigyázatos, megcsúszott, a lajtorjáról a földre pottyant, és combja csontját törte, s fájdalmában úgy kezdett üvölteni, mint holmi oroszlán. A béres letette a hölgyet a pázsitra, s odament megnézni, mi baja esett a szolgálónak, s mikor látta, hogy csontját törte, hasonlatosképpen őt is odavitte a pázsitra, s asszonya mellé fektette. Mikor a hölgy látta, hogy egyéb bajaira ráadásul még ez is megesett, s a leánynak csontja törött, holott mindenekfelett éppen tőle várt segítséget, módfelett nekibúslakodott, s újra sírva fakadt, mégpedig oly keservesen, hogy a béres sehogyan sem tudta megvigasztalni, s mi több, ő maga is elpityeredett. De mivel a nap már mélyebben járt, nehogy az éjszaka ottan lepje őket, a kétségbeesett hölgy meghagyása szerint a béres elment házába, s ottan szólította két öccsét meg feleségét, s visszatértek a toronyhoz valamely deszkával, arra reá fektették a szolgálót, és a béresnek házába vitték; minekutána pedig a hölgyet kevés hideg vízzel s néhány jó szóval felfrissítették, a béres maga nyakába vette, elvitte őt házába. A béresnek felesége mártott kenyeret adott ennie, annak utána pedig levetkőztette, ágyba fektette, s megegyeztek abban, hogy őt és a szolgálót éjszaka beviszik Firenzébe, és ekképpen cselekedtek.

Ottan a hölgy, kinél könnyen állt a füllentés, kieszelt valamely mesét, melynek semmi köze nem volt a valóságban történt esethez, s elhitette bátyjaival és nővéreivel és mindenki mással, hogy eme dolog mind vele, mind szolgálójával valamely ördögi varázslat miatt esett. Az orvosok munkához láttak, és tüzes lázából s minden egyéb nyavalyájából kigyógyították a hölgyet, ki is szörnyű fájdalmakat és gyötrelmeket szenvedett, és bőre nemegyszer odaragadt a lepedőhöz; hasonlatosképpen meggyógyították a szolgálónak törött csontját is. Miért is a hölgy kiverte fejéből szerelmesét, s innentől fogva bölcsen óvakodott mind csúffá tenni, mind szerelemre kívánni a férfiakat. A deák pedig, mikor hírét vette, hogy a szolgáló csontját törte, úgy érezte, hogy bosszúja teljes, és örömében abbahagyta művét, s nem törődött többé a dologgal.

Ez történt tehát az elkövetett csíny miatt az ostoba hölggyel, ki azt hitte, hogy deákból éppúgy csúfot űzhet, mint más emberfiából, mivel nem gondolta meg jól, hogy azok, ha nem is valamennyien, de javarészt bizony minden hájjal meg vannak kenve. Annak okáért, hölgyeim, óvakodjatok csúfot űzni másokból, kiváltképpen pedig deákokból.

NYOLCADIK NOVELLA

Szórakoztató s egyúttal szomorú volt a hölgyeknek végighallgatniok Elena történetét; de mivel úgy vélték, hogy legalább részben megérdemelte sorsát, csekélyebb szánakozással hallgatták végig, ámbár a deákot rideg és hajthatatlan, zordon s kegyetlen embernek ítélték. De midőn Pampinea befejezte novelláját, parancsolta a Királynő Fiammettának, hogy mondja el a magáét, ki is készséges engedelmességgel ekképpen fogott szóba:

- Szeretetre méltó hölgyeim, mivel úgy vélem, hogy kissé felzaklatott benneteket a megbántott deáknak kegyetlensége, illendőnek tartom valamely mulatságosabb történettel enyhíteni lelketek keserűségét; annak okáért elmondani szándékozom nektek egy novellát valamely ifjúról, ki sokkalta szelídebb lélekkel fogadta a sérelmet, és sokkalta mérsékeltebb cselekedettel vett bosszút érette. Melyből is megtanulhatjátok, hogy mindenki beérheti, ha szemét-szemért, fogat-fogért vészen, mikor az elszenvedett méltatlanságért bosszút akar állani, s hogy nem szabad az igazságos mértéken felül nagyobb méltatlansággal fizetnie.

Tudnotok kell tehát, hogy miként régebben hallottam, Sienában élt két jómódú és jó családbéli közrendű ifjú ember, kik közül egyiknek neve volt Spinelloccio Tanena, másiknak pedig Zeppa di Mino, s mindketten a Cammollia tőszomszédságában laktak. Eme két ifjú sülve-főve együtt volt, s nyilvánvaló, hogy úgy szeretik egymást, mintha testvérek volnának, vagy talán annál is jobban; s mindegyiknek nagyon szép asszony volt a felesége. Történt tehát, hogy Spinelloccio, ki sokat járt Zeppa házába, akár otthon volt Zeppa, akár nem, oly módon megbarátkozott Zeppa feleségével, hogy nemsokára levette azt lábáról; s ekképpen élvezték szerelmöket jó darab ideig, és senki nem vette észre.

De idő múltán, midőn egy napon Zeppa otthon volt, felesége pedig nem tudta, Spinelloccio jött és szólította barátját. Akkor mondotta neki az asszony, hogy nincs otthon; miért is Spinelloccio nyomban felment, s az asszonyt a nagyteremben lelvén, s látván, hogy senki más nincs ottan, megölelte és csókolgatni kezdte, az asszony pedig őt. Zeppa, ki mindent látott, meg se mukkant, hanem meglapult rejtekében, s várakozott, hogy lássa, mi lesz a játéknak vége; egy szó, mint száz, látta, amint felesége meg Spinelloccio összeölelkezve bementek az ágyasházba, s magokra zárták az ajtót, miért is igen megháborodott. De meggondolván, hogy ha lármát csap, azért a rajta esett méltatlanság nem lesz csekélyebb, szégyene pedig annál nagyobb lesz, feltette magában, hogy emez dolog miatt bosszút áll, mely kielégíti lelkét anélkül, hogy a világ szájára kerülne; és hosszas fejtörés után úgy vélte, hogy meglelte ennek módját, tehát rejtekében maradt mindaddig, míg Spinelloccio feleségével mulatott.

Mikor pedig az eltávozott, ő nyomban bement az ágyasházba, hol ottan lelte feleségét, ki még abban foglalatoskodott, hogy rendbe szedje fejkendőjét, melyet Spinelloccio incselkedés közben lerántott; tehát szólott hozzá ekképpen:

- Mit művelsz, asszony?

Felelte a menyecske:

- Nem látod?

Szólott Zeppa:

- Látom én, hogyne látnám, de láttam egyebet is, bár ne láttam volna.

És a történtek felől beszédbe elegyedett vele, mire a menyecske sok hímezés-hámozás után nagy szorongás közben bevallotta szerelmeskedését Spinelloccióval, melyet amúgy sem igen tagadhatott volna, és zokogván bocsánatért esedezett.

Akkor Zeppa szólott hozzá ekképpen:

- Látod, asszony, bűnt követtél el, ha pedig azt akarod, hogy megbocsássam néked, igyekezzél hűségesen megcselekedni azt, mit rád parancsolok, amint következik: azt kívánom: mondd Spinellocciónak, holnap reggel kilenc óra tájban eszeljen ki valamilyen ürügyet, hogy elváljon tőlem, s idejöjjön hozzád; s ha majd itt lesz, én hazatérek, s mikor meghallod jöttömet, nyomban bebújtatod őt ím ez ládába, s rázárod a fedelét; minekutána pedig megcselekedted ezt, én majd megmondom a többit, mi még dolgod leszen; és csak bátran tedd meg ezt, mivel megígérem néked, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzá.

Az asszony, hogy urát megnyugtassa, megígérte, hogy megteszi, és ekképpen is cselekedett. Midőn másnap kilenc óra tájban Zeppa és Spinelloccio együtt volt, Spinelloccio, mivel megígérte a menyecskének, hogy elmegy hozzá ebben az órában, szólott Zeppához ekképpen:

- Egyik barátomnál kell ebédelnem ma, kit nem akarok megvárakoztatni, miért is Isten áldjon.

Mondotta akkor Zeppa:

- Ugyan, hol van még az ebéd ideje?

Felelte Spinelloccio:

- Nem baj, úgyis meg kell véle hánynom-vetnem valamely dolgomat, miért is korán nála kell lennem.

Spinelloccio tehát búcsút vett Zeppától, s nagy kerülővel elment annak házába a feleségéhez; s alighogy beléptek az ágyasházba, kisvártatva hazatért Zeppa; midőn a menyecske hallotta jöttét, úgy tett, mintha megrémült volna, bebújtatta kedvesét ama ládába, melyet férje mondott, rázárta a fedelet, maga pedig kiment az ágyasházból. Zeppa, amint felért, szólott ekképpen:

- Asszony, készen van-e az ebéd?

Felelte a menyecske:

- Hogyne, készen van.

Szólott akkor Zeppa:

- Spinelloccio ma elment ebédre egyik barátjához, s egyedül hagyta a feleségét; menj csak az ablakhoz, és szólítsad, hogy jöjjön át, s ebédeljen velünk.

A menyecske, ki féltette magamagát, miért is szíves készséggel engedelmeskedett, teljesítette urának parancsát. Spinelloccio felesége sokáig kérette magát Zeppa feleségével, de mikor hallotta, hogy férje nem ebédel otthon, átjött. S mikor megérkezett, Zeppa nagy kedveskedéssel fogadta, nyájasan kézen fogta, s halkan parancsolta feleségének, hogy menjen ki a konyhába, a menyecskét pedig magával vitte az ágyasházba, s alighogy benn voltak, egyet fordult, s bezárta az ajtót. Mikor a menyecske látta, hogy magukra zárta az ajtót, szólott ekképpen:

- Jajjaj, Zeppa, mit jelent ez? Hát ezért hívattál át? Hát így szereted Spinellocciót, hát ez az a híres barátság?

Zeppa erősen fogta a menyecskét, s a láda felé közeledett vele, melyben annak férje be volt zárva, és szólott ekképpen:

- Asszony, minek előtte siránkoznál, figyelmezz jól szavamra: én testvéremül szerettem és szeretem Spinellocciót, és tegnap, ámbár ő maga még nem is tudja, rájöttem, hogy benne vetett bizalmamnak az lett a vége, hogy az én feleségemmel éppúgy szeretkezik, mint veled; s éppen azért, mivel szeretem, nem szándékozom nagyobb bosszút venni rajta, csak éppolyant, amilyen a megbántás volt; ő ölelte az én feleségemet, hát én ölelni akarlak tégedet. Ha pedig nem akarod, akkor bizony nincs más hátra, mint itten rajtakapnom őt, mivel pedig eszem ágában sincs tűrnöm, hogy szárazon elvigye, biz'isten úgy megtáncoltatom, hogy mind a ketten arról koldultok.

A menyecske, hogy Zeppa égre-földre esküdözött, minden szavát elhitte, és felelt ekképpen:

- Zeppám, mivelhogy fejemre száll ím ez bosszú, én belenyugszom, de csak akkor, ha úgy intézed, hogy bármit művelünk is, én azért jó barátságban maradjak feleségeddel, aminthogy abban kívánok maradni véle, bármit cselekedett is ellenem.

Felelt néki Zeppa ekképpen:

- Bizonyosra vedd, úgy intézem: ezenfelül pedig ajándékul adok néked oly becses és gyönyörű drágaságot, amilyen nincs neked még egy.

És ekképpen szólván megölelte és csókolgatni kezdte, annak utána pedig a ládára fektette, melyben a menyecskének ura bezárva volt, és ott a láda tetején mulattak egymással, míg csak kedvök tartotta. Spinelloccio, ki a ládában lapult, és hallotta Zeppának minden szavát, s feleségének válaszát is, annak utána pedig hallotta a csűrdöngölőt, melyet feje felett jártak, sokáig oly nagy fájdalmat érzett, hogy azt hitte: belehal; s ha nem félt volna Zeppától, azon mód, ahogy ott bezárva volt, csúnyán lepocskondiázta volna feleségét, de utóbb meggondolván, hogy ő kezdte a becstelenkedést, s hogy Zeppa joggal tette meg ugyanazt, mit ő megtett, s hogy irányában emberségesen s jó cimbora gyanánt viselkedett, feltette magában, hogy ennek utána még jobb barátja lesz Zeppának, ha ugyan az is úgy akarja. Zeppa, minekutána addig incselkedett a menyecskével, míg kedve tartotta, leszállott a ládáról, s mikor a menyecske kérte tőle az ígért drágaságot, kinyitotta a szobának ajtaját, s beszólította feleségét, ki csupán ennyit mondott:

- Madonna, te ugyan visszafizetted nékem a kölcsönt.

S ekképpen szólván elkacagta magát. Mondotta akkor Zeppa a feleségének:

- Nyisd fel eme ládát.

Az asszony felnyitotta, s akkor Zeppa megmutatta abban a menyecskének az ő Spinelloccióját. És hosszadalmas volna elmesélnem, melyikök szégyellette magát inkább: vajon Spinelloccio-e, mikor meglátta Zeppát, kiről tudta, hogy bizony ismeri bűnét, vagy a menyecske-e, mikor meglátta férjét, s meggondolta, hogy az bizony hallott és tudott mindent, mit a feje fölött művelt. Mondotta akkor Zeppa a menyecskének:

- Íme a drágaság, melyet néked ajándékozok.

Spinelloccio kimászott a ládából, és nem sokat teketóriázott, hanem szólott ekképpen:

- Zeppa, egyikünk tizenkilenc, a másik egy híján húsz; miért is legjobb lesz, miként magad is mondottad az imént feleségemnek, ha mint eddig, ennek utána is jó barátságban maradunk; mivel pedig mindenünk közös, csak a feleségeink nem, innen túl vegyük őket is közösbe.

Zeppa beleegyezett, és mind a négyen szent békességben együtt ebédeltek. És ettől fogva mindegyik menyecskének két férje volt, s mindegyik férjnek két felesége, ennek miatta pedig soha semminémű civakodás avagy pörlekedés nem volt közöttük.

KILENCEDIK NOVELLA

Minekutána a hölgyek kicsinyég eltréfálkoztak a két sienainak asszony-közösségén, a Királynő, ki már csak maga volt adós novellájával, ha ugyan Dioneót nem akarta megbántani, ekképpen fogott szóba:

- Szerelmes hölgyeim, Spinelloccio Taneva méltán rászolgált a csúfságra, melyet Zeppa elkövetett rajta; miért is nem gondolnám, hogy miként Pampinea az imént bizonygatni kívánta, keményen rosszallani kellene, ha olyasvalakiből űznek csúfot, ki maga kereste azt, vagy ki rászolgált. Spinelloccio rászolgált, én pedig mesélni kívánok valakiről, ki maga kereste; s úgy vélem, hogy nem rosszallást, hanem dicséretet érdemelnek azok, kik csúfot űztek belőle. Az pedig, kivel az eset megesett, orvos volt, ki tökfilkó létére is a doktorok prémes kalapjában tért meg Bolognából Firenzébe.

Miként minden áldott nap látjuk, a városunkbéli polgárok, ki bíró, ki orvos, ki jegyző gyanánt térnek meg Bolognából, hosszú és bő talárban, bíborban és prémesen és mindennémű egyéb nagy pompában; hogy aztán miképpen munkálkodnak, annak is naponta tanúi vagyunk. Ezek között nem nagy ideje még megtért bizonyos Simone da Villa mester, kinek nagyobb volt örökölt vagyona, mint tudománya; bíbor ruhában, nagy kerek gallérral, az orvosi tudományok doktoraként tért meg, mint maga mondotta, s amaz utcában vett szállást, melynek mai napság Görögdinnye utca a neve. Eme Simone mesternek, ki nemrégiben tért meg, mint fentebb mondatott, egyéb furcsa szokásai között szokásában volt megkérdeznie attól, ki éppen véle ment, hogy kicsoda ez meg ez az ember, kit az utcán megpillantott; s mintha az emberek cselekedeteiből kellett volna összekotyvasztania a betegeinek szánt orvosságot, mindenre figyelt, s mindent megjegyzett. S mind a többiek között, kikre különös figyelmezéssel irányította szemét, volt két festő, Bruno és Buffalmacco, kik sülve-főve együtt voltak, s éppen az orvos szomszédságában laktak. Mivel tehát úgy vélte, hogy ezek mindenki másnál kevesebbet hederítenek a világra, s vidámabban élnek, aminthogy igaz is volt, különb-különb embereket megkérdezett állapotjok felől. S mivel mindenkitől azt hallotta, hogy ezek bizony szegény emberek és festők, szeget ütött fejébe, hogy szegény ember létökre hogyan élhetnek ily vidáman; miért is értesülvén, mely agyafúrt fickók, fejébe vette, hogy bizonyára roppant jövedelmeik vannak bizonyos forrásból, melyről az emberek nem tudnak; miért is mindenáron szeretett volna mind a kettővel vagy legalábbis az egyikkel jó barátságba jutni; és sikerült is barátságot kötnie Brunóval. És Bruno, ki ama kevés alkalommal, midőn az orvossal együtt volt, megismerte, mely tökkelütött szamár az, pompásan mulatott fura ötletein, és hasonlatosképpen az orvos is fölöttébb nagy örömét lelte benne. S minekutána néhányszor meghívta magához ebédre, s e révén úgy vélte, hogy bizalmasan szólhat vele, elmondotta néki, mennyire csodálkozik rajta és Buffalmaccón, hogy szegény ember létökre ily vidáman élnek; s megkérte, oktatná őt ki, mi ennek útja-módja. Bruno az orvos szavainak hallatára mindjárt látta, hogy eme kérdése méltó egyéb hülye ostobaságaihoz, hát nagyot nevetett, s feltette magában, hogy butaságához illendő feleletet ad néki, és szólott ekképpen:

- Mester, sok embernek nem szívesen mondanám el, hogy mi ennek útja-módja, de néked tartózkodás nélkül elmondom, mivel barátom vagy és tudom, hogy senkinek el nem árulod. Az bizony igaz, hogy én meg a cimborám csakugyan oly vidáman és oly jól élünk, amint te mondod, s még annál is vidámabban; márpedig a művészetünkből, meg ama jövedelemből, melyet birtokaink hoznak, legfeljebb a vízre futná, melyet elhasználunk; de azért nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy lopni járunk; mi kalandozni járunk, s ebből szerzünk meg mindent, miből élvezeteinkre és szükségleteinkre telik, anélkül, hogy bárkit is megkárosítanánk, s innét ama vidám életmódunk, melynek tanúja vagy.

Amint az orvos ezt hallotta, semmit nem értett belőle, de elhitte és fölöttébb elálmélkodott; és nyomban ellenállhatatlan vágyakozás támadt benne megtudni, mi lehet az a kalandozás; és nagy rimánkodással kérte Brunót, mondaná meg neki, esküdözvén, hogy biz' isten soha senkinek el nem mondja.

- Jaj, mester - felelte Bruno -, mit kívánsz tőlem? Roppant nagy titok az, mit tudni kívánsz, s romlásomra és vesztemre válhatik, s mi több, a San Gallo-templom Luciferének torkába juthatok, ha valaki megtudja; de oly nagy ama szeretet, mellyel mélykórságos hülyefalvi Fajankóságod iránt viseltetem, s oly igen megbízom benned, hogy semmi kívánságodat meg nem tagadhatom; elárulom tehát neked ezt ama feltétellel, ha megesküszöl a montesonei feszületre, hogy ígéretedhez híven soha senkinek el nem mondod.

A mester égre-földre esküdözött, hogy nem mondja el.

- Akkor hát, édes-kedves mesterem - felelte Bruno -, tudnod kell, hogy nem nagy ideje még élt ebben a városban a varázslás tudományának valamely nagy mestere, kinek neve volt Michele Scotto, mivelhogy Skóciából származott, és számos nemes úr, kikből ma már kevesen élnek, fölöttébb nagy tisztelettel környékezte őt; ki is, mikor távozni akart innét, emez uraknak nagy istenkedő könyörgésökre itten hagyta két legügyesebb tanítványát, kiknek parancsolta, hogy emez nemes uraknak, kik őt oly igen megtisztelték, minden kívánságát szíves hajlandósággal teljesítsék. Ezek tehát készségesen szolgálatjokra voltak amaz nemes uraknak némely szerelmeikben s egyéb apró-cseprő dolgaikban; annak utána pedig, mivel megtetszett nékik a város s az emberek viselkedése, elhatározták, hogy itten örökre megtelepednek, s meleg és szoros barátságot kötöttek néhány emberrel, válogatás nélkül, nemesekkel és közrendűekkel, gazdagokkal és szegényekkel egyaránt, csak azt nézték, hogy magokszőrű emberek legyenek. S emez újdonsült barátaiknak kedvéért valami huszonöt emberből társaságot alapítottak, melynek tagjai havonta legalább kétszer szabályok szerint összegyülekeztek valamely általok rendelt helyen; s mikor ottan egybegyűltek, mindegyikök megmondta kívánságát, ők pedig nyomban, még ugyanazon éjszakán teljesítették. Mivel Buffalmacco meg én különösképpen bizalmas barátságban voltunk eme két emberrel, bevettek minket is a társaságba, s benne is vagyunk. És mondom néked, hogy valahányszor egybegyülekezünk, csoda látni is a faliszőnyegeket körös-körül az ebédlőteremben s a királyi módon megterített asztalokat, a rengeteg válogatott és szemrevaló szolgát, mégpedig mind férfiakat, mind nőket, aszerint, hogy a társaság minden tagjának milyenre van kedve, meg a tálakat, meg a kannákat, meg az üvegeket, meg a serlegeket, meg az egyéb arany- és ezüstedényeket, melyekből eszünk és iszunk; ezenfelül pedig a sok és sokféle eledeleket, melyek kinek-kinek kívánsága szerint mind a magok idejében asztalra kerülnek. Nem is tudnám néked elmondani, miféle s mennyi édes hang árad a rengeteg hangszerből, s mily dús-dallamos éneket zengenek; azt sem tudnám neked elmondani, mennyi gyertya ég el ottan egy-egy ilyen vacsorán, mennyi csemege elfogy, s mily drága borokat iszunk. És nem szeretném, doktondikám, ha azt hinnéd, hogy ebben az öltözetben, vagy ilyenféle ruhában vagyunk ottan, melyet rajtunk látsz; nincsen ott egy olyan ágrólszakadt sem, kit ne néznél legalábbis császárnak, oly drága ruhákba és oly ékesen öltözködünk. De mind az ottani gyönyörűségeket felülhaladják a gyönyörű nők, kik tüstént ott teremnek akárhonnan a világról, mihelyt valakinek kedve szottyan rájuk. Megláthatnád ottan a Szakállrengetők Úrasszonyát, a Haslagok Királynéját, a Szultán Feleségét, Osbech Császárnőjét, Pletykócia Locsikatáját, Eldorádó Félnadrágját és Kelekótyia Tenyerestalpasát. De mit soroljam fel valamennyit? Ott van a világ valamennyi királyasszonya, egészen Hűbelebalázs Finumrózsájáig, kinek szarva közt a tőgye; most bámulsz, ugye?! Hol is, minekutána valamennyien ittak és csemegéztek, eljárnak egy-két táncot, s annak utána mindegyik hölgy szobájába vonul azzal, kinek kívánságára idehozták. És tudd meg, hogy eme szobák valóságos paradicsomkertek, oly gyönyörűségesek; és éppoly illatosak, mint a fűszerszámos dobozok boltodban, mikor ottan köményt töretsz; s olyan ágyak vannak ottan, melyekhez képest a velencei dózsénak ágya kismiska, melyekbe is azok lefeküsznek. Azt már magad is képzelheted, hogy e nők, miközben mi a szövőszékükön dolgozunk, hogyan mozgatják motollájukat, hogyan magukhoz rántják a bordaszerszámot, csak hogy a posztó minél sűrűbb legyen; de valamennyi közt legjobb dolgunk van vélekedésem szerint nekem meg Buffalmaccónak, mivelhogy Buffalmacco legtöbbször Franciaország királynéját hozatja el, én pedig Angolország királynéját, márpedig ez a kettő a világ két legszebb asszonya; és mi már annyira elbolondítottuk őket, hogy bizony rajtunk kívül másra rá sem néznek. Ekként magad is megítélheted, ha vajon lehet-e és kell-e a többi embereknél vidámabban élnünk és lézengenünk, meggondolván, hogy két ily gyönyörű királyné a szeretőnk; nem is szólván arról, hogy ha egy- vagy kétezer forintot kérünk tőlük, meg sem kapjuk. És eme dolgot nevezzük mi mind közönségesen kalandozásnak; mivelhogy valamint a kalózok elveszik más emberek tulajdonát, mi is akképpen cselekszünk; csupán abban különbözünk tőlük, hogy azok soha nem adják vissza, mit elvettek, mi azonban visszaadjuk, minekutána használtuk. Mostan tehát, derék mesterem, hallottad, mit nevezünk mi kalandozásnak; de magad is láthatod, mely hétpecsétes titoknak kell maradnia ennek, miért is erre nem kérlek többé, s nem is vesztegetek rá több szót.

A mester, kinek tudománya talán nem terjedt azon túl, hogy a gyermekeket az ótvartól meggyógyította, úgy elhitte Bruno szavait, mint holmi színtiszta igazságot; és oly nagy sóvárgás támadt benne, hogy bevegyék ama társaságba, hogy jobban már valami sokkalta kívánatosabb dologra sem sóvároghatott volna. Miért is felelte Brunónak, hogy valóban nem csoda, ha ily vidáman élik világukat, és csak üggyel-bajjal tudta megfékezni magát, s e társaság után való kívánkozását amaz időre halasztani, mikor majd annyi szívességet tett már Brunónak, hogy nagyobb bizakodással terjesztheti elébe kérését. Minekutána kívánságát jobb időkre halasztotta, tovább is barátkozott vele, ebédre, vacsorára magánál tartotta, és határtalan szeretetet mutatott irányában; ez a barátkozásuk pedig oly nagy és oly állandó volt, hogy úgy látszott: a mester Bruno nélkül már nem is tud, nem is akar élni. Bruno úgy érezte magát, mint a hal a vízben, s nehogy érdemtelennek lássék ama tisztességre, melyben az orvos részesítette, lefestette néki nagytermében a nagyböjtöt, szobájának ajtaja felett festett egy Agnus Dei-t, a háznak kapuja felett pedig éjjeliedényt, hogy azok, kiknek az orvos tanácsára szükségök vagyon, megismerjék kapuját a többi között; s valamely kis csarnokában lefestette néki az egerek s a macskák csatáját, mely is az orvosnak csodamód megtetszett. Ezenfelül pedig mondotta az orvosnak néhanapján, mikor nem vacsorázott nála:

- Ma éjszaka ott voltam a társaságban, s mivel Angolország királynéját némiképpen meguntam már, elhozattam magamnak a kukutyini Nagy Kán Pökhendikéjét.

Kérdezte a mester:

- Mit jelent az, hogy Pökhendikéjét? Én nem értem ezeket a neveket.

- Ó, mesterem - felelte Bruno -, nem csodálkozom, mivel jól tudom, hogy Kipók-Rátesz meg a Zabicérna nem emlegetik ezeket.

Szólott a mester:

- Talán azt akarod mondani, hogy Hippokrates meg Avicenna.

Mondotta Bruno:

- Biz' isten, én már nem tudom; én éppúgy nem értem a te neveidet, mint te az enyémeket; de Pökhendikéje a Nagy Kán nyelvén annyit jelent, mint császárnő a miénken. Ó, mennyire tetszenék néked ez a némber! Annyit mondhatok, hogy elfeledtetne veled minden orvosságot, minden klistért, minden flastromot.

S miközben néhányszor ekképpen tartotta szóval, hogy annál jobban feltüzelje, történt, hogy egy este kedve kerekedett doktor uramnak fennmaradnia, mivelhogy a gyertyát tartotta Brunónak, ki az egerek és macskák csatáját festette. Doktor uram úgy vélte, hogy már eléggé meghódította őt szívességeivel, miért is elhatározta, hogy felfedi előtte szíve vágyát; mivel pedig kettesben voltak, szólott hozzá ekképpen:

- Barátom, Isten a megmondhatója, hogy nincs ember a világon, kiért úgy megtennék mindent, mint éretted; és ha azt mondanád, hogy kutyagoljak innét Peretolába, szinte azt hiszem, oda is elmennék; ne csodálkozzál tehát, ha bizalmas barátsággal megkérlek valamire. Miként tudod, nem sok idővel ennek előtte szólottál előttem a ti vidám társaságotoknak élete módjáról, miért is nagy vágyakozás támadt bennem, hogy abba bejussak; bizony senki emberfia így még nem kívánt meg valamit. És erre megvan a jó okom, miként majd meglátod, ha sikerül bejutnom; mert ama pillanattól fogva nem bánom, kicsúfolhatsz kedvedre, ha nem hozatom oda a leggyönyörűbb leányt, kit esztendők óta láttál, s kit jómagam a múlt esztendőben láttam meg a Büdverbászon, s kibe irtózatosan belebolondultam; és Krisztus szent testére mondom, hogy tíz nagy fene bolognai garast ígértem neki, ha kedvemre hajol, de ő nem akart. Miért is esdekelve kérlek, oktass meg engemet, mit kell cselekednem, hogy oda bejuthassak, s magad is mozgass meg minden követ, hogy bevegyenek; és bizony mondom néked, derék és hűséges és becsületes cimborát lelsz bennem. Csak nézz meg elölről-hátulról: láthatod, csinos ember vagyok, legény a talpamon, ábrázatom, mint a rózsa; tetejébe meg az orvostudományok doktora vagyok, holott, ha jól tudom, egy ilyen sincs köztetek, és tudok sok szép történetet meg szép nótát, mindjárt el is énekelek egyet.

És azon nyomban elkezdett kornyikálni. Brunónak oly rettentő nevethetnékje támadt, hogy majd megpukkadt, mégis türtőztette magát. S mikor a dal véget ért, szólott a mester:

- No, mit szólsz hozzá?

Felelte Bruno:

- Annyi szent, elbújhat melletted minden cirok-citera, oly firlefáncosan kornyikáltál.

Mondotta a mester:

- Bizony, ha nem hallottad volna, el sem hitted volna felőlem.

- Bizony, igazad van - hagyta rá Bruno.

Szólott a mester:

- Tudok ám én többet is, de most hagyjuk. Oly igaz, mint ahogy itten látsz: nemes ember volt az apám, ámbátor falun lakott, különben is anyai ágon a Vallecchio családból származom; s miként láthattad, minden firenzei orvosok között nekem vannak a legszebb könyveim s a legszebb ruháim. Isten engem úgy segéljen, van olyan ruhám, amely összevissza majdnem száz font fityingembe került, több mint tíz esztendőnek előtte; miért is minden erőmből kérlek, intézkedjél úgy, hogy bejussak; és ha bejuttatsz, Isten engem úgy segéljen, essél olyan nyavalyába, amilyenbe csak akarsz, én majd kigyógyítalak, s egy dénár nem sok, annyit sem veszek érte.

Bruno, ahogy ezt hallotta, megint csak megbizonyosodott felőle, mint már eleddig annyiszor, hogy a mester hülye; szólott tehát: - Mester, világíts jobban ide, és ne terheltessél várakozni, mígnem megfestem ím ez egereknek farkát, annak utána pedig megfelelek néked.

Mikor a farkak készen voltak, Bruno olyan képet vágott, mintha a kérdés fölöttébb kellemetlen volna neki és szólt:

- Mesterem, nagy dolog az, mit megtennél értem, elismerem; mindazonáltal amit tőlem kívánsz, ámbátor csekélység a te agyvelőd nagyságához képest, nékem kimondhatatlanul nagy, s tudom, nincs a világon senki emberfia, kinek, ha módom volna benne, megtenném, ha nem néked; egyfelől irántad való igaz szeretetemért, másfelől szavaidért, melyeket oly nagy okosság fűszerez, hogy még a szenteskedő asszonyságokat is kizökkentené jámborkodásokból, nem csupán engem tud eltéríteni feltett szándokomtól; s minél többet vagyok véled, annál okosabbnak látlak. És azt is megmondom, hogy ha másért nem szeretnélek, hát azért szeretlek, mert szerelmes vagy ama gyönyörű teremtésbe, kiről szólottál. De meg kell mondanom: én nem tehetek a dologban annyit, mint gondolod, miért is nem tehetem meg éretted, azt, amit kellene; de ha megígéred, szent és törhetetlen hitedre, hogy titokban tartod a dolgot, én megmutatom néked a módját, hogy mit kell cselekedned, és bizonyosra veszem, hogy sikerülni is fog, mivelhogy oly gyönyörű könyveid vannak s egyéb holmid, miként az imént mondottad.

Felelte néki a mester:

- Csak mondd bátran, látom, hogy nem ismersz jól engemet, s nem tudod még, mely nagy erősen tudok titkot tartani. Kevés dolog volt, mit Guasparruolo da Saliceto uram végzett az időben, midőn Forlimpopoli hatóságának bírája volt, hogy el ne mondta volna nekem, mivel titoktartónak ismert. És bebizonyítsam, hogy igazat mondok? Én voltam az első ember, kinek megmondta, hogy meg akarja kérni Bergamina kezét. No látod?

- Hát akkor rendben van - felelte Bruno -, ha ő annyira bízott benned, én is megbízhatom. Ama mód pedig, mely szerint cselekedned kell, a következő: ebben a társaságban mindig van egy kapitány, meg két tanácsúr, kik hat hónaponként váltakoznak; és elsején minden bizonnyal Buffalmacco lesz a kapitány, én pedig tanácsúr, ez már ekképpen vagyon megállapítva; aki pedig kapitány, az sokat tehet a felvételnél, s úgy intézheti, hogy felvegyék azt, akit akar; miért is úgy vélekedem, hogy te minden erődből igyekezzél barátságba jutni Buffalmaccóval, és bánj vele nagy tisztességgel. Olyan ember ő, hogy ha meglátja, mely bölcs vagy, menten meg fog szeretni, s ha okosságoddal és sok szép holmiddal némiképpen megnyerted őt, megkérheted, s ő nem fogja megtagadni kérésedet. Én már szólottam véle felőled, s ő nagy jóindulattal van irányodban; minek utána pedig ekképpen cselekedtél, a többit bízd rám, majd én elvégzem vele.

Mondotta akkor a mester:

- Fölöttébb kedvem szerint vagyon, amit mondottál; s ha ő olyan ember, ki örömét leli okos emberekben, s kicsinyég elbeszélget vélem, én könnyen elérem, hogy mindig meg fog látogatni, mivel annyi az eszem, hogy jutna belőle akár egy egész városnak, s nékem még mindig bőven maradna.

Minekutána ekképpen megegyeztek, Bruno rendre mindent elmondott Buffalmaccónak; miért is Buffalmacco, alig várta már, hogy megtehesse azt, mit Oktondi mester oly igen óhajtott. Az orvos, ki módfelett kívánkozott a kalandozásra, nem nyugodott, mígnem megbarátkozott Buffalmaccóval, mi könnyűszerrel sikerült is; s ettől fogva pompás vacsorákat és csodálatos ebédeket adott néki, s ugyancsak Brunónak is: ezek pedig telikarattyolták a fejét, mivel őkegyelmöknek ízlettek a finom borok, meg a kövér kappanok, meg a többi jó falatok, olyannyira, hogy nem tágítottak mellőle, s nem is kellett őket nagyon hívogatni, mindig véle voltak, s egyre mondogatták, hogy másnak a kedvéért ezt ugyan meg nem tennék. De mikor a mester elérkezettnek látta az időt, mint ahogy valamikor Brunóhoz, most Buffalmaccóhoz fordult kérésével.

Melynek hallatára Buffalmacco nagy haragot színlelt, s gorombán ráförmedt Brunóra, mondván:

- Esküszöm a pasignanói magasságos Úristenre, alig bírom visszatartani magamat, hogy úgy fejbe ne kólintsalak, hogy az orrod a sarkadat verje, te áruló, mivelhogy emez dolgokat senki más ki nem kotyoghatta a mesternek.

De a mester mindenáron mentegette, s esküvel bizonygatta, hogy máshonnan tudta meg a dolgot; és sok bölcs szavával végezetül megbékéltette őt, Buffalmacco pedig a mesterhez fordulván szólott:

- Mesterem, nyilván megtetszik, hogy Bolognában jártál, s hogy mind e városig csukva hoztad el a szádat; ezenfelül mondom néked, hogy te bizonyára nem csütörtökön tanultad az ábécét, miként sok tökkelütött hülye cselekszik, hanem lopótökön, mivelhogy ez ilyen hosszú, ni; s hahogy nem csalódom, téged bizonnyal Oktondiában kereszteltek. S mivel Bruno mondotta nékem, hogy Bolognában az orvostudományokat tanultad, úgy vélem, hogy ott tanultad meg az embernyúzás tudományát, mit is okosságoddal és szép szavaddal jobban értesz, mint akárki más, kivel életemben találkozásom volt.

Az orvos a szavába vágott, s Bruno felé fordulván szólott ekképpen:

- Mely pompás dolog bölcsekkel érintkezni és társalkodni! Ki értette volna meg ily hamar töviről-hegyére az én értelmemet úgy, mint eme derék ember? Te nem vetted észre oly hamar, mint ő, hogy mit érek én; de legalább mondd meg, mit mondottam néked, mikor azt mondtad nékem, hogy Buffalmacco örömét leli az okos emberekben. Látod, hogy igazam volt?

Felelte Bruno:

- De még mennyire!

Akkor a mester mondotta Buffalmaccónak:

- Egészen másképpen beszéltél volna, ha láttál volna engem Bolognában, hol nem volt sem nagy, sem kicsiny, sem mester, sem deák, ki engem kimondhatatlanul ne szeretett volna, olyannyira el tudtam kápráztatni valamennyit beszédemmel és okosságommal. Azt is elmondom, hogy ha csak a számat kinyitottam, mindenkit megnevettettem, oly igen tetszett nékik; s mikor eltávoztam onnét, mind valamennyien keservesen sírtak, s mindenáron azt akarták, hogy ott maradjak; s oly igen marasztaltak, s oly igen akarták, hogy mind a deákokat én oktassam az orvostudományokban; de én nem akartam, mivel elhatároztam, hogy idejövök öröklött nagy vagyonomba, mely mindenkor a családomé volt, s ekképpen cselekedtem.

Mondotta akkor Bruno Buffalmaccónak:

- No, most beszélj! Mikor én mondtam, nem hitted nekem. A szent Evangéliumra! Nincs ebben a városban orvos, ki úgy értene a szamárvizelethez, mint ez, s bizonyosan nem lelnél hozzá foghatót innentől Párizs kapujáig. Hát csak próbáld nem megcselekedni azt, mit ő akar.

Szólott az orvos:

- Brunónak igaza van, de itt nem ismernek engemet. Ugyan ti is pallérozatlan emberek vagytok, de azért szeretném, ha látnátok engem a doktorok között, hogyan megállom ottan helyemet.

Szólott ekkor Buffalmacco:

- Csakugyan, mester, sokkalta különbül érted a dolgokat, mint hittem volna; miért is úgy beszélek véled, mint magadfajta okos emberekkel szokás, és hetet-havat, tücsköt-bogarat összehordván néked: mindenképpen nyélbe ütöm, hogy felvegyenek társaságunkba.

Emez ígéretek után az orvos megtetézte hozzájok való szívességét; miért is ők nagy örömökben a legnyakatekertebb ostobaságokkal ugratták, s megígérték, hogy neki majd Árnyék-Székhelyi grófnét juttatják párjául, ki is a leggyönyörűbb izé, mi csak akad az emberi nem egész limlomtárában. Kérdezte is az orvos, kicsoda ez a grófné; kinek Buffalmacco felelt ekképpen:

- Szemenszedett Doktondi, nagy úri dáma ez bizony, s kevés ház vagyon a világon, melyben néki ne volna néminemű joga; s nem is szólván másokról, még a ferences barátok is leróják néki adójukat, nagy durrogás közben. És azt is megmondhatom, hogy ha körüljár, bizony árad belőle az illat, ámbátor többnyire zárva tartják; de azért nem is nagy ideje még, hogy itt ment el a kapu előtt valamelyik éjszaka, hogy lábvizet vegyen az Arnóban, s némi friss levegőt szippantson; de rendszerint Budivárában lakozik. Azért poroszlói gyakorta körüljárnak, s nagy hatalmának jeléül valamennyien seprőt meg vödröt hordanak magokkal. Fő nemes urait gyakorta látni mindenütt, kik között vagyon: Hasmenésy, dón Kisrakáss, Dorongi-Vastagh, Higanereszthy s mások, kikkel, gondolom, jó ismeretségben vagy, csak most nem jutnak eszedbe. Tehát ha nem tévedünk számításunkban, ennek a nagy úri dámának juttatunk édes karjaiba, ha faképnél hagyod azt a másikat ott Büdverbászon.

Az orvos, ki Bolognában született és növekedett, nem értette ezeknek furcsa szavait, miért is kijelentette, hogy eme hölgy jó lesz néki. Nem sok idővel ím ez beszélgetés után hírül hozták néki a festők, hogy felvették a társaságba. Midőn pedig elérkezett ama nap, melynek éjszakáján a gyülekezetbe kellett menniök, a mester mindkettőt meghívta ebédre, s minekutána megebédeltek, megkérdezte őket, mely úton-módon juthat el ama társaságba. Akkor Buffalmacco felelte néki:

- Nézd csak, mester, nagyon bátornak kell lenned, mivelhogy ha nem vagy nagyon bátor, szándokod meghiúsulhat, minket pedig nagy bajba keversz; halld meg tehát, miben kell nagyon bátornak lenned. Módját kell ejtened, hogy ma este első álom idején ott légy ama sírbolt mellett, melyet nem rég ideje állítottak a Santa Maria Novella mellett, s egyik legszebb ruhádat öltsed magadra, hogy mindjárt első alkalommal nagy méltósággal jelenhess meg a társaság előtt, meg azért is (már amint velünk közölték, mivelhogy mi magunk nem voltunk ottan), mivel mint afféle nemes embert a grófnő a maga költségén mártott lovaggá kíván tenni; ottan pedig mindaddig várakozzál, mígnem odamegy érted az, kit mi küldünk. Hogy pedig minden dologban megoktassunk, érted megyen majd valamely fekete és szarvas, nem éppen vadállat, s hogy megrémítsen, ott a térségen jár majd előtted nagy prüszkölés meg ugrándozás közben; de ha látja, hogy nem ijedsz meg, szelíden közeledik hozzád; mikor pedig melletted leszen, akkor bátran szállj le a sírról, és pattanj fel hátára, de ne gondolj Istenre vagy a szentekre, s mikor fent vagy rajta, s jól megülted, vond kebledre kezeidet, s többé hozzá ne nyúlj a szörnyeteghez. Az pedig akkor szelíden megindul veled, s elhoz mihozzánk; de már most megmondom, hogy ha Istenre vagy a szentekre gondolsz, avagy félsz, akkor netalán ledob, vagy behajít valahová, hol orrodat bűz facsarja; miért is ha nem bizakodol magadban, hogy nagyon bátor leszel, ne menj oda, mivel nagy bajod lehet belőle, nekünk pedig ugyan nem szerzel véle örömet.

Szólott akkor az orvos:

- Ti még mindig nem ismertek engemet; talán azért óvtok, mivel kesztyűt viselek s hosszú köntöst. Ha tudnátok, mi mindent műveltem már Bolognában, éjnek éjszakáján, mikor néhanapján cimboráimmal a lányokhoz mentem, szemetek-szátok elállna. Isten engem úgy segéljen, valamely éjszakán történt, hogy mivel egyik efféle leányzó nem akart velünk jönni (pedig nyeszlett, s ami még rosszabb: arasznyi pöttöm teremtés volt), én előbb jól megöklöztem, aztán felkaptam a levegőbe, s elvittem majdnem egy nyíllövésnyire, s addig vittem, mígnem ráfanyalodott, hogy velünk jöjjön. Máskor meg emlékszem, hogy midőn senki más nem volt vélem, csak egyik szolgám, s ugyancsak ottan kevéssel az Avemaria után, elmentem a ferences barátok temetője mellett, hol is éppen az napon temettek el egy asszonyt, bizony cseppet sem féltem; miért is ne aggódjatok miattam, mivel vakmerő és kemény legény vagyok én. S hogy előkelő méltósággal menjek oda, mondom nektek: magamra öltöm bíborruhámat, melyben felavattak, s majd meglátjátok, hogyan fog örülni a társaság, mikor megpillant, s hogy hamar idő múltán kapitánnyá leszek. Majd meglátjátok, hogy ha én egyszer ott leszek, úgy megyen a dolog, mint a karikacsapás, ha már ama bizonyos grófnő, holott még nem is látott, oly igen belém szeretett, hogy mártott lovaggá kíván tenni; majd meglátjuk, illik-e hozzám a lovagi rang avagy nem, s vajon megállom-e abban a helyemet vagy nem! Csak bízzátok rám!

Felelte Buffalmacco:

- Csuda jól beszélsz, de vigyázz, lóvá ne tégy bennünket, olyképpen, hogy nem jössz el, vagy nem leszel ottan, mikor érted küldünk; ezt pedig azért mondom, mivel foga vagyon az időnek, mitől is ti, doktor uraimék, igen féltek.

- Isten ments - szólott az orvos -, én nem vagyok afféle fagyosszent, és fütyülök a hidegre; ha néha-néha felkelek éjjel testi szükségemet végeznem, mi egyszer-másszor megesik az emberrel, egyebet semmit nem veszek magamra, mint bundámat a zekém fölé. Hát bizonyosan ott leszek.

Midőn tehát besötétedett, azok ketten eltávoztak, a mester pedig valamit füllentett a feleségének, nagy titokban elővette ünneplő ruháját, s alkalmatos pillanatban felöltötte, és elmenvén leült az egyik sírra, melyről fentebb szó esett; s mivel csikorgó hideg volt, összekuporodott a márványlapon, s várta a vadállatot. Buffalmacco, ki szép szál izmos legény volt, szerzett valamiféle maskarát, minőt bizonyos játékokban használnak, melyek manapság már divatjokat múlták, s kifordított fekete bundát öltvén magára, úgy elváltoztatta formáját, hogy valósággal medvének látszott, s csak éppen hogy a maskarájának ördög-pofája meg szarva volt. Tehát e maskarában elindult a Santa Maria Novella új piaca felé, Bruno pedig ugyancsak odament, hogy lássa, miképpen sikerül a csíny. Mikor pedig észrevette, hogy doktor uram ott van, elkezdett rettenetesen fújni, prüszkölni s keresztül-kasul ugrabugrálni a piacon, annak utána meg szuszogni, meg üvölteni, meg bömbölni, miként ha ördög szállotta volna meg. Mikor pedig a mester látta és hallotta őt, azon nyomban minden hajaszála égnek meredt, s reszketett minden porcikája, mivel valóságos anyámasszony katonája volt; s ebben a pillanatban jobban szeretett volna otthon lenni, mint itten. Mindazonáltal, ha már egyszer itt volt, iparkodott megemberelni magát, oly igen ösztökélte a vágyakozás, hogy megláthassa ama csodákat, miket azok ketten emlegettek. Minekutána pedig Buffalmacco egy darab ideig dühöngött, mint fentebb mondatott, úgy tett, mintha lecsillapodnék, s odament ama sírhoz, melyen a mester kuporgott. A mester, bár félelmében minden porcikája remegett, nem tudta, mitévő legyen, vajon felpattanjon-e rá avagy maradjon. Végezetül is félelmében, hogy baja esik, ha nem ül rá, ez utóbbi félelme lebírta az előbbit, lelépett tehát a sírról, s halkan fohászkodott: "Isten segíts", és felpattant a hátára, jól elhelyezkedett rajta, s szüntelenül egész testében remegvén, kezeit alázatosan keblére vonta, miként meghagyták neki. Akkor Buffalmacco lassan megindult a Santa Maria della Scala irányába, és négykézláb cammogván vitte őt egészen a ripolei apácákig. Voltak pedig akkoron amaz környéken gödrök, melyekbe a mezei munkások Árnyék-Székhelyi grófnét ürítették, hogy földjeiket megtrágyázzák vele. Midőn Buffalmacco ezekhez odaért, odamászott az egyik gödör széléhez, s alkalmatos pillanatban elkapta a doktornak egyik lábát, melynél fogva lerántotta hátáról, s fejjel behajította a gödörbe, annak utána pedig elkezdett rettenetesen üvölteni és toporzékolni és dühöngeni, s a Santa Maria della Scala mellett nekivágott az Ogni Santi nevezetű rétnek, hol is ráakadt Brunóra, ki nem tudván visszafojtani nevetését, oda menekült; akkor mind a ketten tomboltak örömükben, s jó messze lesben állottak, hogy lássák, mit művel a bedagasztott doktor. Doktor uram, mikor észrevette, mely undorító gödörbe esett, igyekezett feltápászkodni s kikászálódni, de visszapottyant, hol ide, hol oda, s a feje búbjától a lába hegyéig bedagasztotta magát, mígnem végre siralmasan és nyomorúságosán kikecmergett, miközben nyelt is egy-egy falatocskát, a köpönyegét pedig otthagyta; s minekutána nagyjából lekaparta magáról kezeivel a maszatot, nem tudván okosabbat cselekedni, hazament s addig kopogtatott, mígnem ajtót nyitottak neki. Alighogy azon bűzösen belépett a házba, s a kapu bezárult, már ott is termett Bruno és Buffalmacco, hogy hallják, miképpen fogadja a mestert a felesége. Miközben tehát ott hallgatództak, hallották, amint az asszony irgalmatlanul piszkolja a mestert, ahogy még soha bitangot le nem piszkoltak, mondván:

- Ejha, ez aztán a szép legény! Bizonyosan valami nőszemélyhez mentél, s nagyon tetszeni akartál neki a bíborruhádban! Hát én nem vagyok elég néked? Barátocskám, én egy egész várost meg tudnék elégíteni, nem hogy téged! Hej, bár belefojtottak volna oda, hová érdemed szerint behajítottak. Ez aztán a tisztes doktor: felesége van otthon, ő meg éjszakának évadján más asszonyok után settenkedik!

Miközben tehát az orvos tetőtől talpig megmosakodott, felesége efféle s egyéb szavak áradatjával szüntelenül mind éjfélig gyötörte. Reggelre kelvén, Bruno és Buffalmacco, minekutána egész testöket bemázolták kék foltokkal ruhájok alatt, olyanokkal, minők verés után szoktak maradni a testen, elmentek az orvosnak házába, kit is már talpon leltek; s midőn beléptek hozzá, mindenütt érezték a bűzt, mivel nem lehetett még mindent úgy megtisztogatni, hogy ne bűzlött volna. Mikor az orvos hallotta, hogy látogatására jönnek, elébök ment, s "adjon Isten jó napot" köszönt rájok. Erre Bruno és Buffalmacco megegyezésök szerint dühös ábrázattal ráförmedtek!

- Mi ugyan nem kívánunk néked ilyent, s mi több, kérjük Istent, hogy addig verjen mind a két kezével, mígnem agyonver valaki, mivelhogy a leghitványabb s a leggyalázatosabb gazember vagy, kit a föld hátán hordoz; mivel nem rajtad múlott, hogy agyon nem vertek bennünket, mint a kutyákat, mert néked tisztességet s örömet akartunk szerezni. És hitszegésed miatt ma éjjel annyi verést kaptunk, hogy felényivel el lehetett volna hajtani egy szamarat akár Rómáig; s mi több, abban a veszedelemben forogtunk, hogy kivetnek bennünket a társaságból, melybe téged fölvétetni akartunk. S ha nem hinnéd szavunkat, nézd meg testünket, milyen.

És a félhomályban elöl felnyitották ruháikat, s megmutatták néki bemázolt mellüket, utána pedig nyomban megint eltakarták. Az orvos mentegetődzni akart, és szerette volna elmesélni viszontagságait, meg hogy miképpen s hová hajították. De Buffalmacco ekképpen szólott hozzá:

- Bárcsak az a vadállat beledobott volna a hídról az Arnóba! Minek gondoltál Istenre meg a szentekre?! Nem megmondtuk előre?

Felelte az orvos:

- Nem gondoltam én rájok. Isten engem úgy segéljen!

- Micsoda - kiáltott fel Buffalmacco -, még hogy nem gondoltál rájok! De bizony nagyon is gondoltál; hiszen mondotta az, kit érted küldöttünk, hogy úgy reszkettél, mint a nyárfalevél, s azt sem tudtad, fiú vagy-é, avagy leány. Hát ugyan megadtad nekünk; de bizony soha többé senki ekképpen nem tesz lóvá bennünket, néked meg majd ellátjuk még a bajodat, amint megérdemled.

Az orvos kezdett bocsánatért könyörögni, s Istenre kérte őket, hogy ne gyalázzák meg; s a tőle telhető legékesebb szavakkal igyekezett megbékíteni mindkettejöket. És ha már eddig is tejben-vajban fürösztötte őket, most félelmében, hogy gyalázatát világgá kürtölik, még inkább kereste kedvöket, s innentől fogva lakomákkal s mindenféle módon kényeztette őket. Tehát, miként hallottátok, ilyképpen térítik észre azt, ki nem tanult eleget Bolognában.

TIZEDIK NOVELLA

Mondanom sem kell, hogy a Királynő novellájának nem egy része megnevettette a hölgyeket; nem volt közöttük egy sem, kinek a harsogó kacagástól tizenkétszer is ki ne buggyantak volna a könnyei. De minekutána bevégződött, Dioneo, ki tudta, hogy rajta a sor, szólott ekképpen:

- Bájos hölgyeim, nyilvánvaló, hogy a fortélyosság annál jobban tetszik, minél fortélyosabb ember az, akin nagy ügyesen kifognak. Miért is, ámbátor sorra igen szép történeteket meséltetek, én is szándékozom nektek elmesélni egyet, mely bizonyára annál jobban fog tetszeni néktek mindazoknál, miket eddig elmondtak, mivel nagyobb mestere volt a huncutságnak az a nő, akin kifogtak, minden más nőnél avagy férfiúnál, kit valaha lóvá tettek.

Szokásban volt s talán még ma is szokásban vagyon valamennyi tengerparti városokban, melyeknek kikötőjük vagyon, hogy mind a kereskedők, kik oda áruikkal befutnak, kirakatják azokat, s elhelyezik valamely hombárban, melyet számos helyen vámháznak neveznek, s mely a községnek vagy ama város urainak tulajdona. És ottan azoknak, kik ama ház fölé vannak rendelve, általadják írásban áruiknak s azok árának lajstromát, s akkor a felügyelők megjelölnek néki valamely raktárt, melyben a kereskedő elhelyezi portékáját, és kulccsal bezárja; akkor a fent mondott vámosok beírják a vámnak könyvébe a kereskedő nevére minden áruját, annak utána beszedik tőle a vám fejében járó fizetséget az egész áruért, vagy annak egy részéért, melyet éppen a vámházból kivisznek. És az alkuszok többnyire emez vámkönyvből szoktak tájékozódni az ott felhalmozott áruknak mennyiségéről és minőségéről, meg arról, mely kereskedők tulajdonai azok, kikkel is alkalomadtán tárgyalnak váltókról, cserékről, eladásról és egyéb üzletekről.

Ez a szokás, miként sok más helyen, divatban volt a szicíliai Palermóban is, hol ugyancsak voltak s ma is vannak számos gyönyörű, de a tisztességgel hadilábon álló nőszemélyek; ezeket pedig ha ki nem ismeri, bizonyára fölöttébb előkelő és tisztes hölgyeknek nézné. Mivel pedig egyetlen céljok az, hogy a férfiakat nem is megkopasszák, hanem mindenestül megnyúzzák, ahogy megpillantanak valamely idegen országbéli kereskedőt, első dolguk megtudakolni a vámkönyvből, mije van ottan, és mennyi a pénze; annak utána csábításokkal, szerelmi mesterkedéseikkel, mézesmázos szavaikkal igyekeznek emez kereskedőket lépre csalni és szerelmökre édesgetni; és már sokat behálóztak, kiktől árujok java részét, gyakorta pedig az egészet kicsalták; s ezek között voltak olyanok is, kik árujokat, hajójokat, csontjokat, velejöket ott vesztették, oly ügyesen eret tudott vágni rajtuk egy-egy ilyen bordélyleány.

Nos, nem nagy ideje még, történt, hogy odaérkezett bizonyos firenzei földink, ifjú ember, kit gazdái küldöttek, s kinek neve volt Nicolo da Cignano, s kit más néven közönségesen csak Salabaettónak neveztek, mind amaz gyapjúval, mi a salernói vásáron nyakán maradt, s mi legalábbis ötszáz aranyforintot ért: minekutána tehát a szállítmányért a járandóságot megfizette a vámosoknak, áruját egyik raktárba vitette, s mivel úgy látszik, nem sietett nagyon a kalmárkodással, egyszer-másszor bejárogatott a városba szórakozás okából. Mivel pedig halovány és szőke és csinos és helyre egy legény volt, történt, hogy egy afféle széplány, ki madonna Jancofiore néven neveztette magát, meghallott egyet-mást ennek vagyona felől, miért is szemet vetett rá. Mikor ezt az ifjú észrevette, abban a hiszemben, hogy előkelő hölgy, s ő a szépségével meghódította, feltette magában, hogy fölöttébb vigyázatosan intézi majd ím ez szerelmét; és senkinek efelől semmit nem szólván, kezdett fel és alá őgyelegni a hölgynek háza előtt. Ki is, midőn észrevette, s néhány napon által tüzelte pillantásaival, maga is úgy mutatván, hogy epekedik az ifjúért, nagy titokban elküldötte hozzá egyik szolgálóját, ki pompásan értette a kerítés mesterségét. Ki is előbb hímezett-hámozott, annak utána pedig szinte könnyes szemmel mondotta az ifjúnak: szépségével és kedvességével úgy megejtette asszonyát, hogy az már sem éjjel, sem nappal helyét nem leli; miért is legforróbb kívánsága, hogy mikor az ifjúnak kedve tartja, vele titokban találkozhasson valamely fürdőházban; annak utána pedig elővont erszényéből egy gyűrűt, s asszonya nevében átadta az ifjúnak.

Salabaetto ennek hallatán kimondhatatlanul boldog volt, és elfogadván a gyűrűt szeméhez emelte, megcsókolta majd ujjára húzta, s felelte a derék leányzónak, hahogy madonna Jancofiore szereti őt, méltó jutalmat nyer érette, mivel ő is jobban szereti maga életénél, s hajlandó elmenni akárhová, amint kívánja, mégpedig bármely órában. Visszatérvén tehát a hírvivő ím ez felelettel asszonyához, ez hamarosan megüzente Salabaettónak, hogy melyik fürdőben várjon reá másnap vecsernye után. Salabaetto pedig egy árva kukkot nem szólván senkinek emez dolog felől, a megszabott órában pontosan odament, s megtudta, hogy a hölgy a fürdőházat lefoglalta; kisvártatva megjelent két rableány, holmikkal megrakottan; az egyik szép nagy gyapotderékaljat hozott fején, a másik pedig tetejesen megrakott roppant kosarat; s minekutána emez derékaljat letették a fürdőnek egyik szobájában a heverőre, leterítették két finom, selyemmel átszőtt lepedővel, erre pedig helyeztek hófehér ciprusi lenvászon-terítőt s két remekmívű párnát. Annak utána levetkőztek, s belépvén a fürdőbe, azt alaposan megmosták, és tisztára súrolták. És nem sok időbe telt, hogy két más rableánnyal maga a hölgy is megérkezett a fürdőházba; hol is Salabaettót, alighogy hozzájuthatott, kitörő örömmel köszöntötte, s minekutána nagy hangos sóhajtozás közben összevissza ölelte és csókolta, szólott hozzá ekképpen:

- Nem tudom, ki más tudott volna rávenni ilyesmire rajtad kívül; te huncut toscanai, tüzet bocsátottal ereimbe.

Ennek utána a hölgy kívánságára mindketten meztelenül beszállottak a fürdőbe, s velük a két rableány. Ottan pedig nem engedvén, hogy más hozzányúljon, mosusz- és szegfűillatos szappannal maga a hölgy mosta le jól és nagy ügyesen Salabaettónak egész testét; annak utána pedig lemosatta és ledörzsöltette maga testét is a rableányokkal. Ennek végeztével a rableányok két hófehér és finom lepedőt hoztak, melyekből oly pompás rózsaillat áradott, mintha csupa rózsa lett volna az egész szoba; s az egyik beburkolta az egyikbe Salabaettót, másik a másikba a hölgyet, s karjaikba emelvén mindkettőt a megvetett ágyba vitték. Ottan pedig, minekutána eleget izzadtak, a leányok levették rólok a lepedőket, s ők meztelenül maradtak az ágyban. Akkor a leányok kivettek a kosárból rózsavízzel, narancsvirág-vízzel, s arábiai szagos vizekkel töltött gyönyörű kis ezüstkancsókat, s emez illatos vizekkel mindkettőt meghintették: annak utána pedig elővették a csemegés dobozokat s a drága finom borokat, melyekkel ők ketten magokat kissé frissítették.

Salabaetto úgy érezte, hogy a Paradicsomban vagyon, és ezerszer is ránézett a hölgyre, ki csakugyan gyönyörű szép volt, és száz esztendőnek tetszett néki minden óra, s alig győzte várni, hogy a rableányok eltakarodjanak, s karjaiba ölelhesse a hölgyet. Minekutána tehát azok égő gyertyákat hagyván a szobában, a hölgynek parancsára eltávoztak, ez átölelte Salabaettót, az pedig őt, s nagy jó ideig mulattak egymással, kimondhatatlan gyönyörűségére Salabaettónak, ki szentül hitte, hogy a hölgy eleped az iránta való szerelemben. De mikor a hölgy úgy vélte, hogy itt az ideje felkelniök, behívatta a rableányokat, annak utána pedig felöltöztek, s még egyszer frissítvén magokat némiképpen itallal és csemegékkel, arcukat és kezöket pedig megmosván amaz illatos vizekben, mikor már indulófélben voltak, mondotta a hölgy Salabaettónak:

- Ha kedvedre vagyon, fölöttébb megtisztelnél engemet, ha ma este eljönnél hozzám vacsorára, s velem töltenéd az éjszakát.

Salabaetto, kit már megejtett a hölgynek szépsége és mesterkélt kedveskedése, abban a szent meggyőződésben, hogy a hölgy úgy szereti őt, mint szeme világát, felelt ekképpen:

- Madonna, kimondhatatlanul kedvemre vagyon nékem minden, mi néked kedves, s éppen ezért ma este is és mindenkor szándékomban vagyon megtenni kedvedet s azt, mit nékem parancsolsz.

Tehát a hölgy hazatért, s ruháival és minden drágaságaival pompásan felékesítette szobáját, remek vacsorát rendelt, és várta Salabaettót. Ki is, minekutána kissé besötétedett, elment hozzája; a hölgy vidáman fogadta, ő pedig jó hangulatban ette a pompás vacsorát. Annak utána bementek az ágyasházba, s ottan csodálatos illatát érezte az áloéfának, s látta a ciprusi hímzésekkel gazdagon díszített ágyat, s a rengeteg szép ruhát a rudakon. Mindez együtt s mind külön-külön azt a vélekedést támasztotta benne, hogy ez bizonyára előkelő és dúsgazdag hölgy. És ámbár hallott már egy és más ellenkező dolgot suttogni a hölgynek élete módjáról, a világ minden kincséért sem hitte el; s ha el is hitte, hogy egy-két embert bolonddá tett már, a világ minden kincséért sem hitte volna, hogy ez még véle is megesik. Tehát amaz éjszakán kimondhatatlan gyönyörűségben hált vele, s egyre jobban nekitüzesedett. Reggelre kelvén a hölgy Salabaettót szép és ékes ezüstövvel övezte, melyen gyönyörű erszény csüngött, és szólott ekképpen:

- Édes Salabaettóm, neked ajánlom magamat; s miként személyemmel kedved szerint parancsolhatsz, akképpen mindenemmel, mi csak vagyon; annak okáért rendelkezzél mindenen, miben hatalmam vagyon.

Salabaetto boldogan megölelte és megcsókolta és távozott a házából, s elment oda, hová a kereskedők járogatni szoktak. S hogy egyszer és másszor együtt volt emez leánnyal, anélkül hogy egy fillérjébe is került volna, s egyre jobban annak hálójába bonyolódott, történt, hogy nagy nyereséggel eladta a gyapjút, s nyomban megkapta az árát; mit is a hölgy, nem ugyan tőle, hanem másvalakitől nyomban megtudott. S midőn egy este Salabaetto elment hozzá, a hölgy elkezdett incselkedni és huncutkodni vele, csókolgatta és ölelgette, s oly tüzes szerelmet mutatott irányában, hogy az ifjú úgy érezte: ott hal meg karjaiban a gyönyörűségtől; és a hölgy két remekmívű serlegét neki akarta ajándékozni, de Salabaetto semmi áron nem fogadta el, hiszen már egyszer és másszor összesen mintegy harminc aranyforint érőt kapott tőle, holott a leányt semmiképpen nem tudta rávenni, hogy tőle akár egy garas érőt elfogadjon. Végezetül, midőn a leány jól feltüzelte az ifjút azzal, hogy tüzesnek és bőkezűnek mutatta magát, egyszerre csak egyik szolgálója, kit erre kioktatott, szólította őt; miért is kiment a szobából, s kicsinyég kint időzvén zokogva visszatért, arccal az ágyra vetette magát, s oly keserves jajveszékelést csapott, minőt asszonyféle talán még soha. Salabaetto elcsodálkozott, karjaiba vette a leányt, s vele együtt maga is sírva fakadt, és szólott ekképpen:

- Ó, édes szívem, mi bajod esett ily hirtelen? Mi oka vagyon ím ez fájdalmadnak? Mondd meg hát, lelkem.

Minekutána a hölgy jó darabig kérette magát, felelt ekképpen:

- Jajjaj, édes uram, azt sem tudom, mit mondjak, mitévő legyek; ím ez pillanatban Messinából levelet kaptam, melyben bátyám írja, hogy adjam el vagy vessem zálogba mindenemet, s nyolc nap alatt minden bizonnyal küldjek néki ezer aranyforintot, különben lenyakazzák, s én nem tudom, mitévő legyek, s honnan teremtsem elő a pénzt ily hirtelen; mert ha volna még legalább két hetem, módját ejteném, hogy megkapjam valakitől, ki sokkal többel tartozik nekem, vagy eladjam valamelyik birtokomat; de mivel nincs benne módom, inkább kívánom a halált, minekelőtte amaz gyászhírt veszem.

S ekképpen szólván és nagy lelki háborgást színlelvén, tovább is csak egyre zokogott. Salabaetto, kinek józan eszét a tüzes szerelem elhomályosította, szentül hitte, hogy igazak ama könnyek, a szavak pedig még igazabbak, szólott tehát ekképpen:

- Madonna, ezer forintot ugyan nem tudnék adni néked, de ötszáz aranyforintot szívesen, ha ugyan bizonyos vagy benne, hogy mához két hétre meg tudod adni nékem; szerencsédre éppen ma eladtam gyapjúmat, mert ha nem így történik, egy garast sem tudnék kölcsönözni néked.

- Jaj - szólott a hölgy -, hát szűkében voltál a pénznek? Hát miért nem kértél tőlem? Hiszen ha ezer forintom nincs is, százat vagy kétszázat könnyűszerrel adhattam volna; ekképpen tehát egyáltalán nem is merem elfogadni a felajánlott szívességet.

Salabaetto, ki e szavak hallatára még inkább lépre ment, mondotta:

- Madonna, nem szeretném, ha ezért lemondanál segítségemről, mivel ha nekem oly nagy szükségem lett volna pénzre, mint néked, bizony kértem volna tőled.

- Jaj, Salabaettóm - felelte a hölgy -, jól ismerem, hogy irántam való szerelmed igaz és tökéletes, mivel meg sem vártad, hogy amaz nagy summa pénzt kérjem tőled, hanem magad jószántából segítségemre jöttél ím ez ínségemben. És valóban enélkül is testestül-lelkestül tiéd voltam, de ennek utána még inkább a tiéd leszek; s mindig hálával fogok emlékezni arra, hogy néked köszönhetem bátyám életét. De Isten látja lelkemet: nem szívesen fogadom el, meggondolván, hogy kereskedő vagy, a kereskedőknek pedig minden üzletjökben szükségük vagyon a pénzre; de mivel a szükség szorongat, s erős a reménységem, hogy hamarosan visszaadhatom, mégiscsak elfogadom, a többit pedig, ha előbb nem tudom megszerezni, úgy teremtem elő, hogy mind emez holmimat zálogba vetem.

És könnyes szemmel ekképpen szólván, Salabaettónak nyakába borult. Salabaetto vigasztalni kezdte, és véle maradt éjszakára, s hogy megmutassa iránta való kész hajlandóságát, nem várta meg újabb kérését, hanem elhozta neki az ötszáz fényes aranyforintot, melyeket is a hölgy, szemével sírván, szívében kacagván, elvett tőle, Salabaetto pedig beérte a leánynak puszta ígéretével.

Minekutána a leány megkapta a pénzt, kezdett egyszerre más szellő fújdogálni; és holott annak előtte Salabaetto akkor mehetett a leányhoz, mikor kedve tartotta, most egyre-másra akadt valamely ürügy, olyannyira, hogy hétszer is el kellett mennie hozzá, míg egyszer bejuthatott, de már bizony nem fogadta oly vidám arccal, annyi kedveskedéssel, annyi örömmel, mint annak előtte. Minekutána pedig nemcsak elérkezett, hanem el is múlt a megszabott nap, melyen a pénzét visszakapnia kellett volna, s rá egy hónap, tetejében még egy hónap, hiába kérte vissza, bizony csak szép szó volt a fizetség. Miért is Salabaetto most már nyilván látta a gonosz némber fortélyosságát s maga ostobaságát, és meggondolván, hogy akármivel vádolja is azt ím ez dologban, az letagadja, minthogy a kölcsönre sem írása, sem tanúja nem volt; tehát siratta magában ostobaságát, és senki előtt nem mert panaszkodni, mivelhogy egyfelől jó eleve figyelmeztették a dologban, másfelől pedig félt, hogy kicsúfolják, mégpedig méltán ím ez baklövése miatt. És mivel gazdáitól egymás után kapta a leveleket, hogy a pénzen vásároljon váltót, s küldje el nekik, feltette magában, hogy elutazik onnét, nehogy meghagyásokat elmulasztván, hűtlen sáfárkodása kiderüljön; és hajóra szállván nem Pisába ment, hová mennie kellett volna, hanem Nápolyba.

Ottan lakott amaz időben Pietro dello Canigiano kománk, a konstantinápolyi császárné őfelségének kincstartója, nagy eszű és furfangos ember, szívbéli jó barátja Salabaettónak és gazdáinak; annak mint afféle meggondolt embernek, Salabaetto kevés napok múltán elpanaszolta, mit cselekedett, s mily szerencsétlenség érte, és segítségét és tanácsát kérte, hogy miképpen élhetne meg itten, mivel erősködött, hogy esze ágában sincs visszatérnie Firenzébe. Canigiano bosszankodott az eseten, és szólott ekképpen:

- Bolondot cselekedtél, léha módra viselkedtél, hűtlenül sáfárkodtál gazdáid pénzével: egyszerre nagy summa pénzt vertél el a mulatozásban; de ha már megesett, lássuk csak, mit tehetünk.

S mint afféle éles elméjű ember, nyomban kieszelte, mit kell tenniök, és elmondotta Salabaettónak, kinek is tetszett a terv, s hozzá is látott végrehajtásához; s mivel néki is volt valamicske pénze, Canigianótól is kölcsönzött valamicskét, ennek fejében csináltatott sok-sok keményre tömött s erősen összekötözött bálát, vásárolt vagy húsz olajoshordót, megtöltötte azokat, az egészet hajóra rakatta, és visszatért Palermóba; s minekutána megfizette a vámosoknak a járandóságot a bálákért s hasonlatosképpen a vámot a hordókért, és minden áruját beíratta maga nevére, az egészet behordatta a raktárba, mondván, hogy mindaddig ezeket nem kívánja megbolygatni, mígnem megérkezik egyéb áruja, melyet vár.

Midőn Jancofiore asszony ennek neszét vette, s meghallotta, hogy az, mit mostan magával hozott, jó kétezer aranyforintot ér, vagy annál is többet, nem is számítva azt, mit vár, s mi több mint háromezret ért, most látta, mely sovány volt előbbi aratása: miért is elhatározta: visszaadja Salabaettónak az ötszázat, hogy kicsalja tőle az ötezernek java részét.

Miért is magához hívatta: Salabaetto most már résen volt, de elment. A leány úgy tett, mintha sejtelme sem volna amaz áruról, melyet ez magával hozott, s kitörő örömmel fogadta, és szólott hozzá ekképpen:

- Ide hallgass, ha talán haragszol rám, mivel nem adtam meg pénzedet a megszabott időre...

Salabaetto elmosolyodott, és szólott ekképpen:

- Madonna, őszintén szólva némiképpen kedvemet szegte a dolog, hiszen a szívemet is kitépném, hogy néked adjam, ha tudnám, hogy örömödre vagyon; de hadd mondjam el, mely igen megharagudtam reád. Szerelmem, mit irántad érzek, oly nagy, oly forró, hogy eladtam birtokaim java részét, s ide mostan annyi árut hoztam, amennyi többet ér kétezer forintnál, nyugatról pedig annyit várok, mely megint háromezret ér, s boltot akarok nyitni itt e városban, s szándékom vagyon itten megtelepedni közeledben, mivel úgy érzem, hogy nincs szerelmes ember, ki oly boldog volna, amily boldog én vagyok a te szerelmedben.

Felelte erre a hölgy:

- Nézd csak, Salabaetto, mi néked jó, nékem is kedves, mivelhogy jobban szeretlek az életemnél, s kimondhatatlanul örülök, hogy ama szándokkal tértél vissza, miképpen itt megtelepedjél, mivel reménylem, hogy még sok boldog időt tölthetek véled; de némiképpen mentegetni kívánom magam előtted azért, hogy amaz időben, midőn innét elutaztál, néhányszor hozzám jönni kívántál, s nem juthattál be, s néhányszor ismét bejutottál hozzám, de nem voltam hozzád oly kedves, mint rendesen; ezenfelül pedig azért is, hogy nem adtam meg pénzedet a megszabott időre. De tudnod kell, hogy akkoriban szörnyű nagy fájdalomban és szörnyű nagy aggságban voltam, s kinek ilyen a lelke állapotja, akárhogy szeret is valakit, nem tud oly vidám arcot mutatni előtte s oly nagy figyelemmel lenni hozzá, mint az kívánná; annak utána pedig tudnod kell, hogy fölöttébb keserves dolog egy asszonynak ezer forintot felhajszolni, mivelhogy az emberek reggeltől estig hazugságokkal tartják, s nem állják ígéretöket, miért is nincs más választásunk, mint hogy magunk is hazudjunk másoknak; és ez az oka, nem pedig holmi aljasság, hogy nem adtam meg pénzedet; de alighogy elutaztál, mindjárt megkaptam, s ha tudtam volna, hová küldjem, bizonyosra vedd, meg is küldtem volna; de mivel nem tudtam, félretettem számodra.

S behozatott egy erszényt, melyben ugyanazon forintok voltak, miket Salabaetto adott néki, s akkor általadta Salabaettónak és szólott:

- Számold meg, vajon megvan-e ötszáz.

Salabaettónak még életében nem volt ekkora öröme, s megszámlálván a pénzt, s látván, hogy csakugyan ötszáz, eltette, és szólott ekképpen:

- Madonna, elhiszem, hogy igazat beszélsz, és ezzel eleget tettél kötelezettségednek; és mondom néked, hogy ezért meg irántad való szerelmemért semmi szükségedben nem kérhetsz tőlem akkora pénzt, mit meg ne szereznék néked, ha módomban vagyon; s ha itteni dolgaimat rendbe hozom, próbát tehetsz velem.

Minekutána Salabaetto ekképpen legalább szavakban felfrissítette iránta való szerelmét, kezdett megint sűrűn járogatni a leányhoz, az pedig kimondhatatlan örömmel és kedvességgel látta magánál. De Salabaetto, ki a leány csalását csalással akarta megbüntetni, egy napon, midőn a leány meghívta vacsorára és éjszakára, oly bánatosan és szomorú arccal állított be hozzá, mintha legalábbis a halál révén volna. Madonna Jancofiore megölelte és megcsókolta és faggatni kezdte, mi az oka búskomorságának. Salabaetto pedig, minekutána jó darabig kérette magát, megszólalt:

- Tönkrementem, mivelhogy a hajót, melyen amaz áru volt, mit vártam, monacói kalózok elfogták, és tízezer aranyforintot követelnek váltságdíj fejében, miből ezer esik reám, nékem pedig egy garasom sincsen, mivelhogy az ötszázat, mit nékem megadtál, nyomban elküldöttem Nápolyba, s vásznat vettem rajta, mit ide rendeltem: s ha most eladni kívánnám itten lévő árumat, a fele árát is alig kapnám meg, mivel nincs vásár ideje; itten pedig nem ismernek még annyira, hogy olyasvalakit találnék, ki megsegítene, miért is nem tudom, mitévő legyek; márpedig ha nem küldöm rögtön a pénzt, az árumat elviszik Monacóba, és soha nem kapok meg belőle semmit.

A hölgy igen bosszankodott az eseten, mivel azt hitte, hogy ekképpen mindent elveszít; miért is törte a fejét, mit tehetne, hogy az áru ne kerüljön Monacóba; mondotta tehát:

- Isten a megmondhatója, mennyire fáj nékem az eset, irántad való szerelmem miatt; de mit használ ennyire búslakodnod ezért? Ha volna ennyi pénzem, Isten látja lelkemet, nyomban kölcsönadnám neked; csakhogy nincs. Igaz, hogy van itt valaki, ki a múltkor megsegített amaz ötszázzal, melyre még szükségem volt, de botrányos uzsorakamatot kíván érte, nem kevesebbet, mint harmincat százra; ha emez embertől akarod a pénzt, biztos zálogot kellene adnod, s én magam is hajlandó vagyok zálogba vetni mind emez holmimat s magam személyét is, ha hajlandó kölcsönözni reá, csak hogy rajtad segítsek; de milyen biztosítékot adsz a többi summára?

Salabaetto mindjárt kitalálta, mely okból ajánlotta néki a leány ím ez segítséget, s már tudta, hogy ő maga akarja kölcsönadni neki a pénzt; meg is örült ennek, s mindenekelőtt megköszönte, annak utána pedig mondotta, hogy az uzsorakamat ugyan nem riasztja vissza, mivelhogy a szükség szorongatja; annak utána pedig mondotta, hogy biztosítékul adja amaz árut, mely a vámházban vagyon, és annak nevére íratja, ki a pénzt kölcsönadja néki; de a raktár kulcsát magánál akarja tartani, hogy megmutathassa portékáját, ha kívánják, meg azért is, hogy senki ne férhessen hozzá, ne cserélhesse ki, s mással össze ne tévesszék. Mondotta erre a hölgy, hogy ez okos beszéd, a biztosíték pedig jó. Annak okáért másnap reggel hívatott valamely alkuszt, kiben fölöttébb megbízott, s minekutána meghányta-vetette véle az esetet, adott néki ezer aranyforintot, mit az alkusz kölcsönadott Salabaettónak, s a vámnál maga nevére íratta mindazt, mije Salabaettónak a raktárban volt; s minekutána mind a ketten írást adtak a megegyezésről, dolgaikra mentek.

Salabaetto a legelső kínálkozó alkalommal hajóra szállt az ezerötszáz aranyforinttal, és visszatért Nápolyba Pietro dello Canigianóhoz, honnét pontos és becsületes számadást küldött gazdáinak Firenzébe a gyapjúról, mellyel útra bocsátották; s kifizetvén Pietrót s mindenki mást, kinek valamivel tartozott, több napokon által jól mulatott Canigianóval a becsapott szicíliai leány rovására. Mivel pedig nem akart továbbra kereskedő maradni, ismét Ferrarába ment.

Jancofiore, mivel sehogyan sem tudott nyomára jutni Salabaettónak Palermóban, kezdett csodálkozni, és gyanút fogott; minekutána jó két hónapot várakozott, és látta, hogy csak nem jön, az alkusszal kinyittatta a raktárt. S mindenekelőtt megvizsgálták a hordókat, melyek, mint hitték, teli vannak olajjal, és látták, hogy bizony tengervíz vagyon bennök, legfeljebb néhány fontnyi olaj van mindegyikben fent a hordó szájánál. Annak utána kioldozták a bálákat, s látták, hogy csak kettőben van gyapjú, a többi pedig kóccal van megtömve; szóval az egész mindössze nem ért többet kétszáz forintnál. Most látta Jancofiore, hogy lóvá tették, és sokáig siratta az ötszáz forintot, melyet visszaadott, s még tovább az ezret, melyet kölcsönadott, gyakorta mondogatván: "Ha toszkánnal dolgod akad, légy résen, szedd össze magad." S mivel ekképpen megkárosodott, és rajta száradt a csúfság, észbevette, hogy "ma nekem, holnap neked."

Midőn Dioneo bevégezte novelláját, Lauretta meggondolván, hogy elérkezett ama megszabott idő, melyen túl uralkodása nem terjed, megdicsérte Pietro Canigiano tanácsát, melynek helyességét az eredmény megbizonyította és Salabaetto ravaszságát, mely a végrehajtásban ugyancsak jól bevált, annak utána pedig levette fejéről a babérkoszorút, Emilia fejére tette, s nyájasan szólott ekképpen:

- Madonna, nem tudom, kegyes Királynőt nyerünk-e benned, de annyi bizonyos, hogy szép Királynőt nyerünk; intézd hát úgy, hogy cselekedeteid szépségedhez illendők legyenek.

S ekképpen szólván leült. Emilia nem annyira azért, hogy Királynő lett, mint inkább azért, mert füle hallatára nyilvánosan megdicsérték olyasmi miatt, mire a hölgyek rendszerint leginkább vágyakoznak, némiképp elszégyellette magát, s arca úgy elpirult, mint hajnalban a frissen fakadt rózsa. Mégis, minekutána kicsinyég lesütötte szemét, s pirulása oszladozott, meghányta-vetette udvarmesterével a társaságnak ügyes-bajos dolgait; és ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, nyilván látjuk, hogy az ökrök, minek utána a napnak némely részében igában nyögvén fáradoztak, mikor kifogják őket, s leveszik rólok a jármot, kedvök szerint szabadon legelésznek az erdőben; azt is látjuk, hogy amaz kertek, melyekben sokféle lomb zöldell, sokkalta szebbek, mint az erdő, melyekben tölgyeknél egyebet nem láthatunk; annak okáért úgy vélem, hogy meggondolván, mely sok napokon által mondottunk már novellákat szigorú törvény alatt, nekünk is szükségünk vagyon némi szabadságra, s nem csupán hasznos, hanem kívánatos is leszen új erőt gyűjtenünk, hogy a jármot újfent magunkra vegyük. Miért is, midőn holnap mulatságos elbeszéléseiteket folytatjátok, nem kívánlak benneteket valamely különös tárgyra szorítani, hanem azt akarom, hogy ki-ki oly tárgyban mondjon novellát, mely leginkább kedvére vagyon, mivel szentül hiszem, hogy amaz különb-különb tárgyak, melyek szóba kerülnek, éppoly gyönyörűséget fognak szerezni nekünk, mintha csak egyféle tárgyban beszélnénk; s ha ekképpen cselekedtünk, az, ki utánunk következik a királyságban, ím ez felfrissülés után nagyobb biztonsággal szoríthat majd vissza benneteket szokott törvényeinkre. - És ekképpen szólván mind a vacsora idejéig szabadjára engedte a társaságot.

Valamennyien javallottak a Királynő okos beszédjét; és felkelvén, ki egy, ki más szórakozásra adta magát. A hölgyek koszorúkat fontak és játszadoztak, az ifjak játszottak és énekeltek, s ekképpen töltötték az időt mind a vacsora órájáig, mely is midőn elérkezett, a gyönyörű szökőkút mellett vidáman és jó hangulatban megvacsoráztak; vacsora után pedig a szokott módon énekkel és tánccal mulatoztak. Végezetül a Királynő elődeinek példáját követvén parancsolta Pamfilónak, hogy azokon kívül, melyeket többen közülök magok jószántából énekeltek, még egyet énekeljen. Az pedig készséges hajlandósággal belekezdett, amint következik:

Pamfilo éneke bevégződött, s annak végső sorait ugyan valamennyien híven ismételték, mégis mindenki a kelleténél feszültebb figyelemmel vigyázta a dalnak szövegét, s igyekezett kitalálni, mi az, mit annak titkolnia kell, miként a dalban mondotta. És ámbár különb-különbféle találgatásokba tévedtek, senki sem jutott rá a való igazságra. De midőn a Királynő látta, hogy Pamfilo éneke bevégződött, s a hölgyek és az ifjak szerettek volna már lepihenni, parancsolta, hogy ki-ki nyugovóra térjen.

VÉGZŐDIK A DEKAMERON NYOLCADIK NAPJA; KEZDŐDIK A KILENCEDIK,
MELYEN EMILIA URALKODÁSA ALATT KI-KI TETSZÉSE SZERINT
VALÓ TÁRGYBAN MOND NOVELLÁT, AMIRŐL ÉPPEN KEDVE TARTJA

A hajnal, melynek ragyogása elűzi az éjszakát, már égszínkékre változtatta a nyolcadik nap halványkék mennyboltozatát, s már a mezőkön felemelték fejöket a kicsiny virágok, midőn Emilia felkelvén, ugyancsak felkeltette a hölgyeket s az ifjakat. Kik is, minekutána összegyülekeztek, a Királynő lassú léptei nyomán megindulván kimentek a kicsiny erdőbe, nem messzire a palotától; s ahogy abba beértek, látták, hogy a vadállatok, őzek, szarvasok és egyebek, mivel a dühöngő döghalál miatt nem féltek a vadászoktól, nem futottak el előlök, mintha csak kiveszett volna belőlök a félelem, vagy megszelídültek volna; ők pedig hol egyikhez, hol másikhoz közeledtek, mintha meg akarnák fogni azokat, s megkergették és megugratták őket, s jó darab ideig ebben mulatoztak. De midőn a nap már magasabbra hágott, valamennyien úgy vélték, hogy jó lesz visszatérni. Mind valamennyien tölgyfalombbal koszorúzták magokat, kezöket pedig teleszedték szagos füvekkel meg virágokkal; s ha ki szemben jött volna velök, nem mondhatott volna egyebet, mint hogy "bizony nem veszen erőt a halál ezeken, vagy legalábbis vidáman mennek a másvilágra". Ekképpen mendegéltek tehát egymásnak nyomában, s megérkeztek a palotához, hol már mindent pompás rendben, szolgáikat pedig vidáman és jókedvben lelték. Ottan kicsinyég pihentek, és csak akkor ültek asztalhoz, mikor előbb az ifjak és a hölgyek hat, vidámabbnál-vidámabb dalt elénekeltek; minekutána pedig mind megmosták kezöket, a Királynő meghagyása szerint az udvarmester asztalhoz ültette őket; akkor felhordták az eledeleket, s valamennyien jó hangulatban ebédeltek; asztalbontás után kicsinyég tánccal és muzsikával mulatták magokat, s annak utána a Királynő meghagyása szerint, aki akart, szundítani térhetett. De midőn a szokott óra elérkezett, ki-ki egybegyülekezett a rendes helyen, hogy novellákat mondjanak; hol is a Királynő Filoménára pillantván mondotta, hogy kezdje meg a mai nap novelláinak sorát; ki is mosolyogván ekképpen fogott szóba.

ELSŐ NOVELLA

Madonna, mivel néked úgy tetszik, nekem fölöttébb kedvemre vagyon, hogy én fussam az első kört a novellamondásnak ím ez nyílt és szabad mezején, melyre Felséged bocsátott bennünket, mit is ha jó szerencsével végezek, nem kételkedem, hogy azok, kik utánam következnek, ugyancsak jól s még jobban fogják végezni. Bájos hölgyeim, gyakorta megbizonyítottuk novelláinkban, mely igen nagy a szerelem hatalma; de azért úgy vélem, nem mondottunk el mindent, s nem mondhatnánk el akkor sem, ha álló esztendeig egyébről sem beszélnénk, mint erről; mivel pedig a szerelem nem csupán különb-különb halálos veszedelmekbe sodorja a szerelmeseket, hanem arra is ráviszi őket, hogy halottak gyanánt lemenjenek a holtak lakásaiba, kedvem vagyon elbeszélni egy novellát azokon felül, melyek már elmondattak, miből nem csupán a szerelem hatalmát fogjátok megismerni, hanem azt is megtudjátok, miképpen értette a módját egy derék hölgy, hogy lerázzon nyakáról két férfiút, kik nagy kelletlenségére szerelmökkel ostromolták.

Elmondom tehát, hogy Pistoia városában élt valamikor egy gyönyörű szép özvegyasszony, kibe két firenzei földink halálosan beleszeretett, anélkül hogy egymásnak szerelméről tudtak volna, oly igen elbűvölte mind a kettőt. Ezek számkivetésben időztek ottan, s egyiknek neve volt Rinuccio Palermini, másiké pedig Alessandro Chiaramontesi. Erejétől telhetőleg mindegyik abban mesterkedett, hogy megnyerje a hölgynek szerelmét. Emez nemes hölgyet, kinek neve volt madonna Francesca de Lazzari, sűrűn háborgatták mindketten üzenetekkel és kérésekkel, ő pedig nemegyszer meggondolatlanul meghallgatta őket. Mikor bölcsen vissza akart vonulni, de sehogyan sem tudott, hogy alkalmatlankodásuktól megszabaduljon, valamely terve támadt, mégpedig az, hogy kér tőlük valami szolgálatot, melyet is vélekedése szerint egyik sem tud megtenni, ámbár nem valami lehetetlen feladat; ha pedig nem teszik meg, néki tisztes oka vagy ürügye lesz rá, hogy ne hallgassa meg többé üzeneteiket. Volt pedig ím ez terve a következő: amaz napon, melyen terve támadt, éppen meghalt Pistoiában egy ember, kit, ámbár ősei nemes emberek voltak, nemhogy Pistoia, hanem az egész földkerekség leghitványabb emberének tartottak; ezenfelül életében oly torz és utálatos egy pofa volt, hogy ki nem ismerte, s először meglátta, megijedt volna tőle; ezt tehát eltemették valamely sírban a ferences barátok temploma mellett; a hölgy úgy vélte, hogy ez kedvező alkalmat ad néki szándoka végrehajtására. Miért is egyik szolgálójához szólott ekképpen:

- Tudod, mennyi bosszúságot és kelletlenséget okoz nekem minden áldott nap ez a két firenzei, Rinuccio meg Alessandro, az üzeneteivel; márpedig eszem ágában sincs, hogy szerelmes hajlandósággal legyek hozzájok; hogy pedig lerázzam őket nyakamról, feltettem magamban: ha már fűt-fát ígérgetnek, próbára vetem őket bizonyos dologban, melyet ugyan végre nem hajtanak, ezt biztosra veszem, s ekképpen végét vetem e kelletlenségnek; mégpedig halljad, mi módon. Tudod, hogy ma reggel eltemették a ferences barátok temetőjébe Scannadiót (mivel ez volt a neve ama gonosz embernek, kiről fentebb szólottunk), kitől nemhogy halálában, de életében is reszkettek e város legbátrabb emberei is, hahogy meglátták; annak okáért menj el nagy titokban előbb Alessandróhoz, és szólj hozzá ekképpen: "Madonna Francesca üzeni néked, hogy itt az idő, midőn megnyerheted szerelmét, melyre oly igen sóvárogtál, s véle lehetsz, ha akarsz, mégpedig ekképpen: bizonyos okból, melyet később fogsz megtudni, egyik rokona ma éjjel elhozza házába ama Scannadio holttetemét, kit ma reggel eltemettek, ő pedig nem akarja bebocsátani azt, minthogy még holtában is fél tőle; miért is ama nagy szolgálatot kéri tőled, hogy ne terheltessél ma este első álom idején lemenned ama sírba, melybe Scannadiót eltemették, és magadra venned ruháit s lefeküdnöd a helyébe, mindaddig, mígnem érted jönnek, s egy szó, egy hang nélkül tűrni, hogy elvigyenek az ő házába; és semmi egyébbel ne törődj, a többit csak bízd rá." És ha azt mondja, hogy megteszi, rendben vagyon, ha pedig azt mondja, hogy nem hajlandó megtenni, akkor mondd meg néki nevemben, hogy többé ne merjen szemem elé kerülni, s ha kedves az élete, ne merészeljen többé sem levelet, sem üzenetet küldeni nékem. Annak utána pedig menj el Rinuccio Palerminihez, s szólj hozzá ekképpen: "Madonna Francesca üzeni, hogy mindenben hajlandó kedvedet tölteni, ha megteszel néki valamely nagy szolgálatot, vagyis ma éjjel éjféltájban elmégy ama sírhoz, melybe ma reggel Scannadiót eltemették, s akármit látsz, avagy érzel, egy szót sem szólsz, hanem vigyázatosan kiveszed koporsójából, s elviszed az ő házába. Ottan majd meglátod, miért kívánja ezt, s akkor megnyered tőle azt, mire vágyakozol; ha pedig nincs kedved ezt megtenned, soha többé ne merészelj levelet avagy üzenetet küldeni néki."

A szolgáló elment mindkettőhöz, s mindegyiknek a parancs szerint rendre megmondta az üzenetet. Erre pedig mindegyik felelte, hogy a hölgynek kedvéért nemhogy egy sírba, hanem még a pokolba is lemenne. A szolgáló meghozta a feleletet asszonyának, ki is leste-várta, vajon csakugyan oly bolondok-e, hogy megcselekszik.

Midőn tehát az éjszaka leszállt, első álom idején Alessandro Chiaramontesi ingujjra vetkőzött, s elindult hazulról, hogy elmenjen lefeküdni Scannadio helyére a sírba, s útközben fölöttébb nagy szorongás támadt lelkében, s ekképpen töprenkedett magában: "Ejnye, de nagy szamár vagyok! Hova megyek? Mit tudom én, vajon nem vették-e észre emez hölgynek atyjafiai, hogy szeretem, s nem gondolnak-e olyasmire, ami nem igaz, s vajon nem ők sugalmazták-e neki emez gondolatot azért, hogy megöljenek engem a sírban! Ha pedig így volna, én megadnám az árát, de soha senki meg nem tudná a dolgot, nekik pedig a hajok szála sem görbülne meg; vagy mit tudom én, nem valamely ellenségem eszelte-e ki ellenem az egészet, kinek talán a hölgy, iránta való szerelmében, ezzel akar kedveskedni?" Annak utána pedig ekképpen töprenkedett: "De tegyük fel, hogy egyik sem igaz, és hogy csakugyan a házába fognak vinni az atyjafiai; akkor is azt kell hinnem: nem azért van szükségök Scannadio tetemére, hogy karjaikban tartsák, vagy a hölgynek karjaiba fektessék; sokkalta inkább azt kell hinnem, hogy meg akarják valamiképpen becsteleníteni, mivel talán életében megbántotta őket valamivel. Azt mondja a hölgy, hogy meg se mukkanjak, akármit érzek. Hát ha kitolják a szememet, vagy kitépik a fogaimat, vagy megcsonkítják kezeimet, vagy más efféle tréfát elkövetnek velem, mire jutok? Hát hogyan maradhatnék csendben? Ha pedig megszólalok, vagy megismernek, akkor talán kárt tesznek bennem, ha pedig nem, akkor sem érek el semmit, mivel nem engednek a hölggyel lennem; a hölgy pedig később majd azt mondja, hogy megszegtem parancsát, és soha nem tölti majd kedvemet."

És ekképp tépelődvén már abban volt, hogy hazatér; de nagy szerelme előrehajtotta ellenkező okoskodásokkal, s oly nagy erővel, hogy egyszerre csak ott volt a sírnál. Melyet is nyomban felnyitott, s leszállván levetkőztette Scannadiót, felöltötte annak ruháit, a sírt pedig magára zárta; s amint ott feküdt Scannadio helyében, eszébe jutott egyszerre, hogy ki is volt ez, továbbá, hogy amint hallotta, mi minden történt már éjjel nem csupán a holtak sírjain, hanem másutt is; és egyszerre minden hajaszála égnek meredt, s minden pillanatban azt hitte már, hogy Scannadio felkel és ottan megfojtja. De forró szerelme erőt adott néki, hogy mind ezeket, mind egyéb ijesztő gondolatait lebírja, s ott feküdvén, mintha ő volna a halott, várva várta, vajon mi fog történni vele.

Rinuccio, amint az éjfél közeledett, elindult hazulról, hogy véghezvigye azt, mit hölgye üzent néki; s útközben különb-különb dolgok megfordultak fejében, hogy ugyan mi is történhetik vele; például, hogy Scannadio tetemével vállán az őrség kezébe kerülhet, s mint boszorkánymestert máglyahalálra ítélhetik; vagy pedig ha az egész kitudódik, magára vonhatja a halott ember atyjafiainak gyűlöletét, s egyéb effélék, mik már majdnem eltérítették szándokától. De annak utána megemberelte magát, és szólott ekképpen: "Ejnye hát megtagadjam mindjárt a legelső próbát, mit e nemes hölgy tőlem kíván, kit annyira szerettem és szeretek, s különösképpen most, mikor hajlandóságát megnyerhetem véle? Hát ha bele kellene halnom, akkor is nekivágnék annak, mit megígértem."

S folytatván útját, elérkezett a sírhoz, melyet is könnyűszerrel kinyitott. Alessandro, mikor észrevette, hogy nyitják a sírt, akármennyire vacogott is félelmében, meg se mukkant. Rinuccio belépett, s abban a hiszemben, hogy Scannadio tetemét veszi fel, felkapta Alessandrót a lábánál fogva, kihúzta, s vállaira emelvén megindult véle a nemes hölgy háza irányában; s mivel útközben sem jobbra, sem balra nem nézett, egyre-másra odakoccantotta valamely ház sarkához vagy útmenti padhoz; az éjszaka pedig oly koromsötét volt, hogy azt sem látta, hová lép. S midőn már Rinuccio ott volt a nemes hölgy kapujának küszöbénél, az pedig szolgálójával az ablakban állott, hogy lássa, vajon hozza-e Rinuccio Alessandrót, s már fente a fogát, hogy mind a kettőt elzavarja, történt, hogy a Tanács poroszlói, kik amaz utcában elhelyezkedtek, nesztelenül lesben állottak, hogy kézre kerítsenek valamely bűnös embert, meghallván Rinuccio lábainak dobogását, nyomban elővették lámpásukat, hogy megnézzék, mi dolguk vagyon ezeknek és hová mennek, és lándzsáikkal pajzsokra csapván rájok kiáltottak:

- Ki az?

Mikor Rinuccio megismerte őket, nem lévén sok ideje a hosszas töprenkedésre, ledobta Alessandrót, s ahogy csak lábai bírták, elinalt. Alessandro tüstént felugrott, és ámbár a halottnak ruhái voltak testén, melyek egészen a földig értek, mégis kereket oldott. A hölgy, ki a lámpa világánál, melyet a poroszlók elővettek, tisztán látta, hogy Rinuccio a hátán hozza Alessandrót, s hasonlatosképpen észrevette, hogy Alessandrón rajta vannak Scannadio ruhái, fölöttébb elcsodálkozott e két embernek bátorságán; de csodálkozás ide, csodálkozás oda, hangos hahotára fakadt, mikor látta, hogy Alessandro a földre pottyan, annak utána pedig elinaltak. S mivel fölöttébb örvendezett a dolognak ilyetén végén, hálát adott Istennek, hogy megszabadította ezeknek tolakodásától, visszahúzódott, és bement szobájába, szolgálójával együtt mondogatván, hogy ezek ketten bizonnyal igen szeretik őt, mivelhogy teljesítették parancsát, miként a jelekből nyilván megmutatkozott.

Rinuccio szomorkodott és átkozta balszerencséjét, s hiába volt minden, nem ment haza, hanem alighogy az őrség távozott az utcából, visszatért oda, hol ledobta Alessandrót, és tapogatódzván keresni kezdte, hogy végére járjon feladatának; de mivel nem találta, abban a hiszemben, hogy a poroszlók elvitték onnét, nagy búsan hazatért. Alessandro, nem tudván, mitévő legyen, mivel úgy sem ismerte meg azt, ki cipelte, elkeseredett balszerencséjén, s ugyancsak hazatért. Midőn másnap reggel nyitva lelték Scannadio sírját, s őt magát nem látták benne, mivelhogy Alessandro begurította az egyik zugba, egész Pistoia különb-különbféle találgatásokba keveredett miatta, s az ostobák azt rebesgették, hogy az ördögök vitték el. Mindazonáltal a két szerelmes megjelentette a hölgynek, hogy mit cselekedtek, s közben mi történt, s ekképpen mentegetvén magokat, hogy nem hajtották végre teljesen a parancsot, kérték bocsánatát és szerelmét. A hölgy azonban úgy tett, mintha egyiknek szavát sem hinné, s kereken azt felelte nékik, hogy bizony semmit nem tesz kedvökre, mivel nem hajtották végre azt, mit tőlök kívánt; s ekképpen lerázta őket nyakáról.

MÁSODIK NOVELLA

Filoména már elhallgatott, s valamennyien magasztalták a hölgynek okosságát, mellyel lerázta nyakáról azokat, kiket nem szívelhetett, viszont pedig nem szerelemnek, hanem ostobaságnak vélték valamennyien a szerelmesek vakmerő bátorságát, midőn a Királynő nyájasan ekképpen szólott Elisához:

- Elisa, folytasd.

Ki is tüstént ekképpen fogott szóba:

- Drága hölgyeim, bölcsen értette a módját madonna Francesca, mint fentebb elmondatott, miképpen szabaduljon a kelletlenségtől; azonban egy ifjú apáca, kinek a szerencse kedvezett, egyetlen ügyes mondással megszabadult a fenyegető veszedelemtől. S miként tudjátok, sokan vannak, kik ostoba létökre mások mesteréül és bírájául tolják fel magokat, kiket azonban a véletlen nemegyszer és méltán megszégyenít, miként novellámból megismerhetitek; ekképpen esett a dolog valamely fejedelemasszonnyal, kinek hatalma alatt volt amaz apáca, kiről szólani szándokom.

Tudnotok kell tehát, hogy van Lombardiában valamely jámborságáról és szentségéről fölöttébb híres kolostor, melyben egyéb apácákon kívül volt egy nemes származású és csodálatos szépséggel megáldott leány, Isabetta nevezetű, ki midőn egy napon valamely atyjafiával beszélgetett a rácsnál, beleszeretett egy ifjúba, ki avval volt. Az ifjú pedig látván, mely gyönyörű az apáca, ugyancsak lángra gyulladt iránta, olvasván annak szemében a vágyakozást; s mindkettejöknek nagy gyötrelmére jó ideig teljesülés nélkül epekedtek szerelmökben. Végezetül, hogy mindketten oly igen sóvárogtak egymásra, az ifjú módját ejtette, hogy nagy titokban bejutott az apácához, ki is fölöttébb megörvendezett ezen, s annak utána mindkettejök gyönyörűségére, nem egyszer, hanem sokszor meglátogatta őt. De miközben ekként folytatták szerelmeskedésöket, történt egy éjjelen, hogy az ifjút meglátta a kolostornak egyik apácája, midőn Isabettától kijött és távozott, azok ketten pedig semmit nem vettek észre. Ez elmondotta a dolgot néhány más apácának. S előbb olyképpen tervezték, hogy bevádolják a fejedelemasszonynál, kinek neve volt madonna Usimbalda, jóságos és szent asszony, mind az apácáknak s mind azoknak vélekedése szerint, kik ismerték; de annak utána elhatározták: majd úgy intézik, hogy a fejedelemasszony rajtakapja az apácát az ifjúval, hogy ne legyen módjában letagadni a dolgot. És ebben megegyezvén éjjel-nappal megosztották egymással a virrasztást és az őrködést, hogy az apácát rajtacsípjék. Történt pedig, hogy mivel Isabetta erre nem ügyelt, s az egészből mit sem sejtett, egyik éjjel magához hívta az ifjút; mit is nyomban megtudtak amaz apácák, kik erre leselkedtek. Ezek tehát alkalmatos pillanatban, mikor már jól benne jártak az éjszakában, két csoportra oszlottak, s az egyik rész őrségben állott Isabetta cellájának ajtajában, a másik pedig nagy sietve a fejedelemasszony szobájához ment; és megkopogtatták ajtaját, s midőn a fejedelemasszony kiszólt, mondogatták néki: - Madonna, kelj fel gyorsan, mivel észrevettük, hogy egy ifjú vagyon Isabetta cellájában.

Amaz éjszakán pedig a fejedelemasszony éppen valamely pappal mulatott, kit gyakorta elhozatott magához ládában. Ennek hallatára tehát attól félt, hogy az apácák nagy sietségökben meg buzgóságokban addig-addig döngetik majd ajtaját, hogy megnyílik, annak okáért sebtiben fölkelt, s úgy-ahogy felöltözködött a sötétben; s abban a hiszemben, hogy ama bizonyos ráncokba hajtogatott apácafátyolt fogja, melyet fejökön viseltek, s főkötőnek neveztek, véletlenül a papnak nadrágját kapta fel; s oly igen kapkodott, hogy a főkötő helyett nagy vigyázatlanul a nadrágot vetette fejére; akkor kisietett, s maga mögött bezárván az ajtót, szólott ekképpen:

- Hol vagyon emez Istentől elrugaszkodott nőszemély?

S a többiekkel együtt, kik oly tüzesen és mohón kívánták, hogy Isabettát tetten érjék, hogy észre sem vették, mi van a fejedelemasszony fején, odaért a cella ajtajához, melyet is a többieknek segítségével betört; s belépvén a cellába, ott lelték a két szerelmest egymásnak karjában, kiknek szemök-szájok elállt meglepetésökben, s nem tudván, mitévők legyenek, meg sem moccantak. Az ifjú apácát nyomban megfogták a többi apácák, s a fejedelemasszony parancsára bevitték a kapitulumba. Az ifjú pedig ott maradt s felöltözködvén várakozott, mi lesz a dolognak vége, s feltette magában, hogy ha kedvesének valami baja esik, valamennyi apácának, ahányat csak kezébe kaphat, ellátja a baját, kedvesét pedig elviszi magával. Minekutána tehát a fejedelemasszony elfoglalta helyét a kapitulumban, a többi apácák füle hallatára, kik csupán a bűnösre függesztették szemöket, kegyetlenül kezdte szidalmazni azt, ahogy nőszemélyt még soha össze nem szidtak, hogy így meg úgy, ocsmány és gyalázatos paráználkodásával beszennyezte a kolostornak szentségét, tisztességét és jó hírét, ha ennek a világban híre megyen; és szidalmait kemény fenyegetésekkel tetézte. Az ifjú apáca szégyelletében és félelmében, érezvén bűnösségét, nem tudott mit felelni, csak hallgatott, s ekként szánakozást ébresztett a többiekben maga iránt: de hogy a fejedelemasszony egyre jobban belelovalta magát, az ifjú apáca föltekintett, s meglátta, mi van a fejedelemasszonynak fején, s meglátta a madzagokat is, melyek jobbról-balról lefityegtek. Miért is nyomban kitalálta, hányadán van a dolog, és nekibátorodván szólott imigyen:

- Madonna, az Isten áldjon meg, kösd meg főkötődet, s annak utána mondd nékem, amit akarsz.

A fejedelemasszony nem értette a dolgot, miért is szólott:

- Micsoda főkötőt, te hitvány nőszemély? Hát van még kedved mostan tréfálkozásra? Azt hiszed, oly dolog ez, melyben helye vagyon a tréfálkozásnak?

Akkor az ifjú apáca szólott ismét:

- Madonna, kérlek, kössed meg főkötődet, annak utána pedig mondd nékem, amit akarsz.

Miért is számos apáca odatekintett a fejedelemasszony fejére, maga pedig hasonlatosképpen odanyúlt kezével, s akkor észbe vette, miért szólott ekképpen Isabetta. Akkor tehát a fejedelemasszony meggondolván, hogy maga is éppen ebben bűnös, fontolóra vette, hogy valamennyien látták, és nem lehetett takargatni a dolgot; fordított hát egyet oktatásán, és homlokegyenest ellenkezőképpen kezdett szólani, mint az elején, s ama tanulságot vonta le, hogy nincs mód védekezni a testnek ösztökéi ellen, és mondotta, hogy ki-ki szerezzen magának élvezetet, ha tud, de csak titokban, miként mind e mai napig művelték. És elbocsátván az ifjú apácát, visszafeküdt papjához, Isabetta pedig maga kedveséhez. Kit is annak utána még gyakorta elhívott magához, bosszankodására azoknak, kik irigykedtek reá. A többi apácák, kiknek nem volt kedvesök, tőlök telhetőleg nagy titokban ugyancsak szerencsét próbáltak.

HARMADIK NOVELLA

Minekutána Elisa befejezte novelláját, a hölgyek mind valamennyien hálát adtak Istennek, hogy az ifjú apáca szerencsésen megmenekült irigy apáca-testvéreinek fenekedéseitől; a Királynő pedig parancsolta Filostratónak, hogy folytassa a sort; ki is nem várt egyéb parancsra, hanem ekképpen fogott szóba:

- Szépséges hölgyeim, ama bizonyos faragatlan marchei bíró, kiről a minap novellát mondottam, kivett a számból egy novellát Calandrinóról, melyet néktek elmondani szándékoztam. Mivelhogy pedig minden, mit róla elbeszélnek, csak gyarapíthatja vidámságunkat, mégiscsak elmondom néktek azt, mi a minap eszembe jutott, ámbár már sok szó esett mind felőle, mind cimborái felől.

Már fentebb apróra elmondatott, ki volt Calandrino meg a többiek, kikről eme novellában szó leszen; miért is erre nem vesztegetem a szót, hanem elmondom: hogyan történt, hogy Calandrinónak valamely nénikéje meghalálozott, s kétszáz lírányi aprópénzt hagyott reá; miért is Calandrino mondogatni kezdte, hogy birtokot kíván vásárolni; ahány alkusz csak volt Firenzében, valamennyivel alkudozott, mintha legalábbis tízezer aranyforintot szánt volna a vásárra, mely bizony mindig füstbe ment, mikor a sor az árra került, melyet a birtokért kértek. Bruno és Buffalmacco megtudta a dolgot; mondogatták is több ízben, hogy legokosabban tenné, ha elmulatná velök a pénzt, ahelyett hogy földbirtok vásárlásában koptatja lábát, mintha bizony golyóbisokat akarna gyúrni a földjéből; de nemhogy erre, hanem még arra sem tudták rávenni, hogy legalább egyszer meghívta volna őket ebédre. Miért is, mikor éppen ezen bosszankodtak, egy napon csatlakozott hozzájok valamely festő cimborájok, kinek neve volt Nello; akkor hármasban összedugták fejöket, miképpen ejtsék módját, hogy Calandrino költségén zsíros falatokhoz jussanak; és nem sokat teketóriáztak, hanem meghányták-vetették a teendőket. Másnap tehát meglesték, mikor Calandrino távozott hazulról; még nem jutott messzire, midőn Nello elébe állt, és szólott hozzá ekképpen:

- Jó napot, Calandrino.

Calandrino felelte neki, hogy adjon Isten jó napot meg jó esztendőt. Ennek utána Nello kicsinyég várakozott, és merőn arcába nézett. Kérdezte akkor Calandrino: - Mit bámulsz rajtam?

Nello pedig felelte:

- Nem éreztél valamit ma éjjel? Mintha megváltoztál volna.

Calandrinón nyomban erőt vett a félsz és mondotta:

- Jajjaj, mi az? Mit gondolsz, mi bajom?

Felelte Nello:

- Ó, nem azért mondom, csak mintha egészen megváltoztál volna; de talán majd csak elmúlik.

S ezzel útjára bocsátotta. Calandrinót elfogta a szorongás, bár semmit nem érzett; hát tovább ment. De Buffalmacco, ki nem messzire volt onnét, mikor meglátta, hogy elvált Nellótól, elébe ment és köszöntötte, és kérdezte, ha nem érez-e valamit.

Felelte Calandrino:

- Tudom is én; épp az imént mondotta Nello, hogy mintha egészen megváltoztam volna; talán csak nincs valami bajom?

Mondotta Buffalmacco:

- De bizony hogy van valami bajod, mégpedig nem is csekélység; hiszen félholtnak látszol.

Calandrino máris úgy érezte, hogy láza van. S íme akkor csatlakozott hozzá Bruno is, kinek első szava mindjárt ez volt:

- Calandrino, milyen az ábrázatod? Mint valami halottnak az arca. Mit érzel?

Calandrino, mikor hallotta, hogy mind a három egyformán beszél, szentül bizonyosra vette, hogy beteg; és egészen megháborodván, kérdezte:

- Mitévő legyek?

Felelte Bruno:

- Javallanám, hogy menj haza és feküdj ágyba, és jól takaróddzál be, és küldd el vizeletedet Simone mesternek, ki, miként tudod, jó barátunk. Ő azon nyomban megmondja, mit kell tenned, s mi majd elmegyünk hozzá, s ha valami elintéznivaló akad, majd mink elintézzük.

S minekutána Nello is hozzájok csatlakozott, Calandrinót hazakísérték; ki is halálra bágyadtan a szobába lépvén szólott feleségéhez imigyen:

- Gyere és takarj be jól, mivel igen betegnek érzem magamat.

Minekutána tehát lefeküdt, vizeletét a cselédleánnyal elküldötte Simone mesternek, kinek boltja akkoriban a Mercato Vecchión volt, cégér gyanánt pedig tök csüngött felette. Akkor Bruno szólott cimboráihoz ekképpen: - Ti maradjatok itt véle, én pedig elmegyek megtudakolni, mit mond az orvos; s ha szükség leszen reá, elhozom ide.

Szólott akkor Calandrino:

- Jaj, pajtás, igen-igen, csak menj és hozz hírt, miképpen vagyon a dolog, mivelhogy valami furcsát érzek a hasamban.

Bruno tehát elment Simone mesterhez, s hamarább ért oda, mint a szolgáló, ki a vizeletet vitte, és Simone mestert tájékoztatta a dologban. Miért is mikor a szolgáló megérkezett, és a mester megvizsgálta a vizeletet, mondotta a leányzónak:

- Menj haza s mondd meg Calandrinónak, hogy takaróddzék be jó melegen, s én majd nyomban odamegyek, és megmondom, mi a baja, és mit kell tennie.

A leányzó ekképpen megjelentette az üzenetet, és nem sok időbe telt, hogy a mester is odaérkezett Brunóval; akkor az orvos leült a beteg mellé, és kezdte tapogatni érverését, és kevés idő múltán, mikor a felesége is bent volt, szólott imigyen:

- Lásd, Calandrino, bizalmasan szólván nincs néked egyéb bajod, mint az, hogy teherbe estél.

Calandrino ennek hallatára elkezdett keservesen jajgatni, s ekképpen kiáltott:

- Jajjaj! Tessa, te vagy az oka, mivel mindig te akarsz felül feküdni! Ugye megmondtam?

Az asszony, ki szemérmetes egy nőszemély volt, férje szavainak hallatára irult-pirult szégyelletében, és szemét lesütvén, s egy mukkot nem szólván kiment a szobából, Calandrino pedig folytatta panaszkodását, szólván imigyen:

- Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz vélem? Hogyan hozom világra azt a kölyket? Hol bújik ki belőlem? Látom már, életembe kerül feleségemnek ez az őrültsége, kire annyi keserűséget bocsásson az Isten, amennyi örömöt én magamnak kívánok; de ha oly egészséges volnék, mint amily beteg vagyok, bizisten felkelnék, s úgy eldöngetném, hogy egyetlen csontja nem maradna épségben; ámbátor úgy kell nékem, nem kellett volna megengednem, hogy rám másszon; de annyi szent, ha ebből kilábalok, tőlem akár bele is gebedhet a gerjedelmébe.

Brunónak és Buffalmaccónak meg Nellónak, Calandrino szavainak hallatára oly nagy nevethetnékjök támadt, hogy szinte megpukkadtak, de mégiscsak türtőztették magokat, azonban Simone mester harsány nevetésre fakadt, tátott szájjal, úgyhogy valamennyi fogát ki lehetett volna rántani. Végezetül aztán Calandrino az orvosnak gondjaiba ajánlotta magát, s tanácsát és segítségét kérte bajában; akkor a mester szólott ekképpen:

- Calandrino, nincs okod az ijedelemre, mivel Istennek hála idejében észrevettük a bajt, s ekképpen kevés napok alatt könnyűszerrel megszabadítlak tőle, de bizony pénzbe kerül.

Mondotta Calandrino:

- Jajjaj, mesterem, igen, igen, az Isten szerelmére; van itt kétszáz lírám, melyen birtokot akartam vásárolni; ha szükség van rá, vigyétek az egészet, csak ne kelljen megbabáznom, mivel nem értem a módját; meg aztán hallom, micsoda visítozást csapnak az asszonyok, mikor szülnek, ámbár hiszen jócskán van nekik mivel; azt hiszem, ha nekem kellene ama fájdalmakat kiállanom, előbb belehalnék, mint azt a kölyket világra hoznám.

Akkor szólott az orvos:

- Oda se neki. Én majd főzetek néked bizonyos párolt orvosságot, mely fölöttébb jó és kellemes ital, és három nap alatt felolvasztja benned az egészet, s te megint oly egészséges leszel, mint a makk; de aztán legyen eszed, s többé ne add fejedet afféle ostobaságokra. Most pedig emez italhoz szükség vagyon három pár finom kövér kappanra; az egyéb apróságokra pedig, mik hozzá kellenek, adj itt valamelyik cimborádnak öt líra aprópénzt, hogy mind megvásárolja, és küldd el az egészet boltomba, s én holnap reggel Isten nevében elküldöm néked ama párolt itókát, te pedig fogj hozzá, s igyál meg belőle napjában többször is egy-egy jó nagy pohárral.

Ennek hallatára szólott Calandrino:

- Mesterem, legyen gondod reám.

És odaadta Brunónak az öt lírát meg a többi pénzt a három pár kappanra, s kérte, hogy a kedvéért vállalja a fáradságot. Az orvos pedig eltávozván főzetett néki fűszeres édes vizet s elküldötte. Bruno pedig, minekutána megvásárolta a kappanokat s a mulatsághoz szükséges egyéb holmikat, az orvossal meg cimboráival mindent fellakmározott. Calandrino három napon által itta az édes vizet, az orvos pedig meglátogatta cimboráival együtt, s megtapogatta érverését, és mondotta néki:

- Calandrino, meggyógyultál, annyi bizonyos; miért is most már bízvást mehetsz dolgaidra, s nem kell tovább itthon kuksolnod.

Calandrino boldogan fölkelt, elment dolgaira, s ahol csak valakivel szóba elegyedett, égig magasztalta Simone mestert, ki őt oly gyorsan meggyógyította, midőn három nap alatt minden fájdalom nélkül megszabadította terhességétől. Bruno és Buffalmacco és Nello örvendezett, hogy sikerült fortélyosan kifogniuk Calandrino fukarságán, monna Tessa pedig, mikor a dolgot megtudta, sokáig pörlekedett urával miatta.

NEGYEDIK NOVELLA

Az egész társaság harsogó kacagással hallgatta Calandrinónak ama szavait, melyeket feleségéről mondott; de midőn Filostrato elhallgatott, Neifile a Királynő parancsára ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, ha nem esnék az embereknek sokkal inkább nehezökre értelmességöket és virtusokat megmutatni, mint ostobaságokat és gonoszságokat, sokan bizony hiába fáradoznának, hogy féket vessenek nyelvökre; ez pedig nyilván megtetszett Calandrino ostobaságán, kinek ahhoz, hogy meggyógyuljon oly nyavalyából, melyet csak együgyűségében hitt el, semmi szüksége nem volt arra, hogy mindenek füle hallatára elárulja felesége szeretkezésének titkait. Emez dolog pedig eszembe juttatja ennek ellenkezőjét, vagyis miképpen kerekedett felül bizonyos embernek furfangja a másiknak okosságán, ennek fölöttébb nagy kárára és csúfságára; mit is kedvem vagyon elmesélni néktek.

Nem sok esztendőkkel ennek előtte élt Sienában két meglett férfi; mindegyiknek neve volt Cecco, de az egyiké Angiulieri, másiké pedig Fortarrigo. Ámbár ezek erkölcseikre nézvén sokban különböztek egymástól, egy dologban - tudniillik abban, hogy mindketten gyűlölték atyjokat - oly igen megegyeztek, hogy barátságot kötöttek egymással, és sülve-főve együtt voltak. De mivel Angiulieri, ki szemrevaló és úri fajta ember volt, úgy érezte, hogy Sienában nem élhet kedvére ama jövedelemből, melyet atyja néki megszabott, mikor hírét vette, hogy Ancona tartományba érkezett a pápa követének képében bizonyos bíbornok, ki nagy jóakarója volt, feltette magában, hogy elmegyen hozzá, bizakodván, hogy ekképpen megjobbítja sorsát. Mikor pedig ezt atyjának értésére adta, megegyezett véle, hogy egyszerre megkapja tőle azt, mit az hat hónapra néki szánt, hogy ruhát, lovat, szerszámot vásárolván, előkelő módon mehessen oda. Miközben pedig keresett valakit, kit szolgálatjában magával vihetne, neszét vette a dolognak Fortarrigo, ki azon nyomban ott termett Angiulierinél, és minden erejéből kérni kezdte őt, hogy vigye magával, mivel ő szívesen lesz akár csatlósa, szolgája, minden egyebe, mégpedig fizetség nélkül, csak tartsa el. Angiulieri pedig azt felelte néki, hogy nem viszi magával; nem azért, mintha nem tudná jól, hogy mindennémű szolgálatra alkalmatos, hanem azért, mivel játékos, s ezenfelül gyakorta megrészegedik. Felelte néki Fortarrigo, hogy mind egyiktől, mind másiktól bizonnyal óvakodni fog, s égre-földre esküdözvén igen kötötte az ebet a karóhoz, s oly esengve rimánkodott, hogy Angiulieri beadta derekát s felfogadta.

Útnak indulván tehát valamely reggelen, megállottak Buonconventóban, hogy megebédeljenek. Angiulieri ebéd után, mivel nagy volt a forróság, megvettette ágyát a fogadóban, és levetkezvén Fortarrigo segedelmével, lefeküdt aludni, s parancsolta, hogy keltse fel, ha a hármat elütötte. Fortarrigo, miközben Angiulieri aludt, lement a korcsmába, s minekutána itt kicsinyég iddogált, elkezdett játszani bizonyos emberekkel, kik is hamarost elnyerték tőle kevéske pénzét, s hasonlatosképpen elnyerték a rajta való zekét is; miért is fölöttébb kívánkozván visszanyerni veszteségét, azon mód, ahogy volt, ingujjban fölment a szobába, melyben Angiulieri aludt, s mikor látta, hogy mélyen alszik, kivette erszényéből minden pénzét, s a játékba visszatérvén utolsó garasig azt is elveszítette, mint a többit. Angiulieri fölébredvén, felkelt és felöltözködött, és kereste Fortarrigót, de hogy nem lelte, gondolta magában, hogy bizonyosan részegen alszik valahol, miként máskor is szokott. Annak okáért feltette magában, hogy faképnél hagyja; nyergeltetett, felrakatta poggyászát a lovára, s elhatározta, hogy majd szerez más szolgálót Corsignanóban; mikor pedig már indulófélben volt, ki akarta fizetni a gazdát, de nem lelte pénzét; miért is nagy lármát csapott, s az egész fogadó felkavarodott, mivel Angiulieri azt mondta, hogy itten megrabolták, s megfenyegette őket, hogy valamennyit elfogatja és Sienába kísérteti; hát jön ám ebben a pillanatban egy szál ingben Fortarrigo, ki is azért jött, hogy elvigye barátjának ruháit, miként a pénzét is elvitte. S látván, hogy Angiulieri éppen indulni akar, szólott ekképpen:

- Mi dolog ez, Angiulieri? Hát már indulunk innét? Ugyan várj kicsinyég; mindjárt jön amaz ember, ki harmincnyolc garasért zálogban tartja zekémet; bizonyosra veszem, hogy harmincötért is visszaadja, ha rögtön kifizetjük.

S még ekképpen folyt a beszélgetésük, midőn odajött egy ember, ki értésére adta Angiulierinek, hogy Fortarrigo csente el a pénzét, azt is megmondván, mekkora volt a summa, melyet elveszített. Miért is Angiulieri nagy dühös indulatban kegyetlenül lepocskondiázta Fortarrigót, s ha nem félt volna Istentől s még inkább amaz emberektől, el is látta volna a baját; tehát megfenyegetvén, hogy felkötteti nyakánál fogva, avagy akasztófahalál terhe alatt száműzeti Sienából, felszállt lovára. Fortarrigo, mintha Angiulieri nem is hozzá szólna, felelt imigyen:

- Ej, Angiulieri, hagyjuk abba idejében ezt a pörlekedést, hiszen nem jutunk vele zöldágra; gondoljuk meg csak jól: visszakaphatjuk harmincöt garasért ama zekét, ha rögtön kiváltjuk, míg ellenben, ha holnapra halogatjuk, amaz nem éri be kevesebbel harmincnyolcnál, amennyit nékem adott reá; s ennyit csak azért tesz kedvemre, mivelhogy az ő tanácsa szerint játszottam. Ej, hát miért ne takarítsuk meg ezt a három garast?

Angiulieri eme szavak hallatára szinte kétségbeesett, kiváltképpen, mikor látta, hogy a körülállók mind reá meresztik szemöket, s úgy vette észre: nem hiszik, hogy Fortarrigo játszotta el Angiulieri pénzét, hanem inkább, hogy Angiulieri vette el Fortarrigóét, miért is ekképpen felelt neki: - Mi közöm nékem a te zekédhez? Akasszanak fel a nyakadnál fogva! Mivelhogy nem csupán elloptad és eljátszottad pénzemet, hanem ezenfelül feltartóztatsz utamban, s méghozzá csúfot űzöl belőlem.

Fortarrigo továbbra is úgy tett, mintha nem is neki szólna az egész és mondotta:

- Ejnye, hát, miért nem akarod megtakarítani nékem ama három garast? Nem hiszed, hogy meg tudom adni néked? Ugyan tedd meg, ha szeretsz; minek ez a nagy sietség? Úgyis elérünk még ma estére idejében Torrenieribe. No, vedd elő erszényedet; gondold meg, hogy felturkálhatnám egész Sienát, s nem lelnék még egy zekét, mely olyan jól illenék rám, mint ez; s még hogy én harmincnyolc garasért otthagyjam ennél! Megér negyvenet, s még többet, úgy hogy kétszeresen is kárt okoznál nekem.

Angiulieri nagy indulatra gerjedt, mikor látta, hogy ez nem csupán meglopta, hanem szószátyárkodásával még fel is tartóztatja; nem is felelt tehát néki többet, hanem megfordult lovával s megindult Torrenieri irányában.

Erre Fortarrigónak gonosz, fortélyos gondolatja támadt, s azon mód egy szál ingben nyomába eredt; s minekutána jó két mérföldön által a nyomában szaladt a zekéért kunyorálván, Angiulieri vágtára sarkantyúzta lovát, hogy ne hallja tovább emez ízetlenkedését; akkor Fortarrigo az egyik útmenti mezőn Angiulieri előtt parasztokat pillantott meg, kikre hangosan rájok kiáltván, szólott imigyen:

- Fogjátok meg, fogjátok meg!

Miért is azok, ki kapával, ki ásóval, útját állták Angiulierinek, abban a hiszemben, hogy meglopta azt, ki egy szál ingben utána loholt, ordítozván. És ugyan csekély hasznára volt, mikor megmondotta nékik: kicsoda, és miképpen történt az eset. Azonban Fortarrigo utolérvén, dühös ábrázattal szólott ekképpen:

- Nem is tudom, miért nem váglak agyon, te gyalázatos tolvaj, ki megszöktél a holmimmal! És a parasztokhoz fordulván szólott:

- Ide nézzetek, atyafiak, miféle öltözetben hagyott ez engem a fogadóban, minekutána mindenét elvesztette a játékban! Bizony elmondhatom, hogy csupán Isten meg a ti kegyelmetek jóvoltából szereztem vissza mindezt, miért is örök hálával leszek hozzátok.

Angiulieri is megmondta ugyancsak a magáét, de szavaira rá sem hederítettek. Fortarrigo tehát a parasztok segítségével lehúzta őt lováról a földre, s levetkeztetvén, magára öltötte ruháit, és lóra szállván, otthagyta Angiulierit mezítláb és egy szál ingben, s visszatért Sienába, mindenfelé híresztelvén, hogy a paripát meg a ruhát játékban nyerte Angiulieritől. Angiulieri, ki azt hitte, hogy gazdag ember módjára megy a bíbornokhoz Ancona tartományba, szegényen és egy szál ingben visszabandukolt Buonconventóba, és szégyelletében darab ideig nem mert visszatérni Sienába; de minekutána ruhát kapott kölcsönbe, Fortarrigo gebéjén elment atyjafiaihoz Corsignanóba, kiknél mind az ideig maradt, mígnem atyja újfent megsegítette. És ekképpen Angiulieri pompás tervét meghiúsította Fortarrigo fortélyossága, ámbátor Angiulieri, mihelyt kellő időben alkalom adódott reá, keményen bosszút vett érte.

ÖTÖDIK NOVELLA

Minekutána Neifile rövid novellája bevégződött, melyen a társaság bizony nem sokat nevetett, szót sem vesztegetvén reá, a Királynő Fiammettához fordulván, parancsolta, hogy mondja el novelláját, ki is nagy vidáman felelte, hogy szívesen s ekképpen fogott szóba:

- Nemes hölgyeim, miként azt hiszem, tudjátok, nincsen olyan tárgy, melyről annyit lehetne beszélni, hogy újra meg újra ne tetszenék, hahogy kellőképpen meg tudja választani az, ki beszélni kíván róla, az időt és helyet, melyet ama tárgy megkövetel. Annak okáért meggondolván, miért vagyunk itten (tudniillik nem másért, mint hogy mulassunk és szórakozzunk), úgy vélem, hogy az idő is, a hely is alkalmatos minden oly dologra, mi mulatságot és szórakozást szerezhet nekünk; s lett légyen róla szó már akár ezerszer is, csak gyönyörűséget szerezhet nekünk; s újra beszélünk róla. Miért is, ámbár többször szóba kerültek közöttünk Calandrino együgyűségei, mégis, mivel valamennyi dolga mulatságos, miként az imént Filostrato mondotta, megkockáztatom az előbbieken felül még egy novellát mondani róla, melyet, ha el akarnék vagy el akartam volna térni a való igazságtól, el tudnék vagy el tudtam volna mondani költött nevekkel is; mivel azonban az efféle eltérés a való igazságtól fölöttébb csökkenti a hallgatók élvezetét, a fent mondott ok miatt úgy fogom elmondani nektek, amint valóságban megesett.

Volt egyszer egy földink, Nicolò Cornacchini, gazdag ember, kinek egyebeken kívül szép birtoka volt Cameratában is, melyen előkelő és szép kastélyt építtetett, és megegyezett Brunóval és Buffalmaccóval, hogy az egészet kifestik néki; ezek pedig, mivel sok volt a munka, magok mellé vették Nellót és Calandrinót, és nekifogtak a munkának. Mivel pedig a házban nem volt semmi cselédség és csupán egy öreg szolgáló lakott benne házőrzőképpen, ámbátor néhány szobában voltak már ágyak, s egyéb szükséges dolgok; ama fent mondott Nicolònak fia, kinek neve volt Filippo, ifjú és nőtlen ember lévén, gyakorta kihozott oda egy-egy nőszemélyt maga mulatságára, egy-két napon által magánál tartotta, annak utána pedig elküldötte.

Történt egyszer, hogy elhozott oda bizonyos Niccolosa nevezetű leányzót, kit egy Mangione nevezetű gyalázatos ember alantas céllal maga házában tartott Camaldoliban, s alkalomadtán bérbe adott. Szemrevaló egy leányzó volt, és csinosan öltözködött, s a maga fajtájúak közül kitűnt illedelmes viselkedésével és beszédjével. Midőn tehát egy napon déltájban fehér szoknyában s feltűzött hajjal kijött a szobából, hogy lemenjen a kúthoz, mely a kastélynak udvarán volt, megmosni kezeit meg arcát, történt, hogy Calandrino is odament vízért, és barátságosan köszöntötte a leányt. Ez viszonozta a köszöntést, és rajta felejtette szemét Calandrinón, nem ugyan huncutságból, hanem mivel úgy vette észre, hogy fura egy ember. Calandrino ugyancsak reá bámult s látván, mely igen csinos, kezdett tenni-venni odakint, s nem ment vissza cimboráihoz a vízzel; de mivel nem ismerte a leányzót, nem merte megszólítani. Az pedig, hogy észrevette ennek bámészkodását, maga is rá-rákacsintott, hogy ugrassa, s közben egyet-egyet sóhajtott; miért is Calandrino hirtelenében belebolondult, s el nem mozdult előbb az udvarból, mígnem Filippo visszahívta a leányt a szobába. Calandrino visszatért a munkához, de egyre-másra csak sóhajtozott; Bruno pedig, mivel szüntelenül figyelte, mert csoda nagy mulatságát lelte annak együgyűségében, észrevette ezt; miért is ekképpen tette fel a szót:

- Mi az ördög lelt, Calandrino pajtás, hogy egyre csak sóhajtozol?

Felelte Calandrino:

- Pajtás, ha valaki segítene rajtam, mindjárt semmi bajom se volna.

- Hogyhogy? - kérdezte Bruno.

Mire Calandrino felelt ekképpen:

- De ne mondd meg senkinek: van odalent egy leány, ki szebb, mint valamely tündér, s oly szerelmes belém, hogy szemed-szád elállana, ha látnád; az imént vettem észre, mikor vízért mentem.

- Jaj! - mondotta Bruno. - Vigyázz, nehogy éppen Filippo felesége legyen.

Mondotta Calandrino:

- Pedig azt hiszem, hogy az, mivel Filippo szólította, a leány pedig bement hozzá a szobába; de hát mi baj vagyon ebben? Efféle dolgokban a Krisztussal sem törődöm, nemhogy Filippóval. Őszintén szólván, pajtás, oly igen tetszik nekem, hogy ki sem mondhatom.

Mondotta akkor Bruno:

- Pajtás, majd én kikémlelem, hogy kicsoda; s ha valóban Filippo felesége, két szóval rendbe hozom a dolgodat, mivelhogy jó barátságban vagyok véle. De mitévők legyünk, hogy Buffalmacco meg ne tudja? Mindig a nyakamon van, nem beszélhetek négyszemközt a menyecskével.

Felelte Calandrino:

- Buffalmaccóval ugyan nem sokat törődöm, de Nellótól óvakodjunk, mivel atyjafia Tessának, s minden dolgunkat elronthatja.

Mondotta erre Bruno:

- Igazad van.

Nos, Bruno tudta, kicsoda a leányzó, hiszen látta idejönni, meg Filippo is megmondotta néki. Miért is, midőn Calandrino kicsinyég ott hagyta a munkát, s kiment, hogy meglesse a leányzót, Bruno mindent elmondott Nellónak meg Buffalmaccónak, s akkor nagy titokban megegyeztek egymással, hogy miképpen fognak cselekedni Calandrino eme szerelmében. Mikor tehát visszatért, Bruno halkan megkérdezte:

- Láttad?

Felelte Calandrino:

- Jaj, hogyne. Én még belehalok.

Mondotta Bruno:

- Lemegyek, megnézem, vajon az-e, kit gondolok; s ha valóban az, a többit bízd reám.

Bruno tehát lement, s ottan lelvén Filippót meg a leányt, rendre elmondotta nekik, kicsoda Calandrino és mit mondott néki, s megegyezett velök, hogy mindegyiköknek mit kell cselekednie és mondania, hogy Calandrino szerelme révén tréfát és mulatságot szerezzenek magoknak. És visszatérvén Calandrinóhoz, szólott imigyen:

- Csakugyan az; s éppen ezért eme dolgot nagy óvatosan kell intézni, mivel ha Filippo észreveszi, mind az egész Arno vize sem mos tisztára bennünket. De hát mit mondjak nevedben néki, ha netalán beszélnék véle?

Felelte Calandrino:

- Az áldóját, legislegelőször mondd meg néki: hogy ezer vékát tartogatok számára ama finom jóból, mitől az asszonyok meggömbölyödnek, annak utána pedig, hogy szolgálatjára vagyok, végezetül pedig, hogy kíván-e valamit tőlem. Jól megértettél?

Felelte Bruno:

- Meg én, csak bízd rám.

Midőn tehát a vacsora ideje elérkezett, s ők abbahagyták a munkát, és lementek az udvarba, hol is ott volt Filippo és Niccolosa, megálltak kicsinyég ottan Calandrino kedvéért. Calandrino pedig csak bámulta Niccolosát, s kézzel-lábbal oly fura mozdulatokat tett, hogy a vak is észrevehette volna. Viszont a leány is elkövetett mindent, mit alkalmatosnak vélt arra, hogy feltüzelje, s míg Filippo, Buffalmacco meg a többiek, miként Bruno kioktatta őket, úgy tettek, mintha egymással beszélgetnének, s eme dologból semmit nem vennének észre, közben kimondhatatlanul jól mulattak Calandrino kapálódzásain. De kevés idő múltán Calandrino nagy bosszúságára útnak indultak; és Firenze felé mendegélvén, szólott Bruno Calandrinóhoz ekképpen:

- Mondhatom néked: úgy olvadozik éretted, mint a jég a napon; Krisztus szent testére, ha elhoznád a hegedűdet, s énekelnél mellette kicsinyég szerelmes nótáidból, az ablakból is levetné magát, hogy hozzád jusson.

Szólott Calandrino:

- Igazán, pajtás? Javallanád, hogy elhozzam?

- Hogyne - felelte Bruno.

Akkor szólott Calandrino:

- Ma nem hitted, mikor mondtam; annyi szent, pajtás, már látom, hogy akárki emberfiánál jobban véghez tudom vinni azt, amit akarok. Ki más tudta volna nyélbe ütni rajtam kívül, hogy ily gyönyörű menyecskét ily hamar magába bolondítson? Ítéletnapig sem tudták volna nyélbe ütni ezek a szájas sihederek, kik reggeltől napestig ide-oda szaladgálnak, s ezer esztendő alatt sem tudnának összeszedni három marék mogyorót. Hát szeretném, ha látnál egyszer kicsinyég a hegedűmmel; meglátnád, hogy elhúzom a nótáját! Jegyezd meg jól, hogy nem vagyok vénember, amilyennek gondolsz; észre is vette jól a menyecske; különben is majd még jobban észrevétetem vele, ha egyszer a markomba kapom: Krisztus valóságos szent testére, úgy elhúzom a nótáját, hogy olyképpen jár majd utánam, mint bolond asszony a gyereke után.

- Ó, te ugyan meg fogod dögönyözni - mondotta Bruno -, mintha máris látnálak, amint ezekkel a lapátagyaraiddal harapdálod pici piros száját, meg a két orcáját, mely mint két piros rózsa, annak utána pedig szőröstül-bőröstül felfalod.

Calandrino eme szavak hallatára úgy érezte, mintha máris ezt művelné, és dalolva-táncolva oly vidáman ment előre, hogy alig fért a bőrébe. Másnap pedig elhozta hegedűjét, s az egész társaságnak nagy gyönyörűségére többrendbéli dalokat muzsikált rajta. Mivel pedig gyakorta látta a leányt, kevés idő múltán oly igen ellustult, hogy már semmit nem dolgozott, hanem napjában ezerszer is odafutott, hol az ablakhoz, hol az ajtóba, hol az udvarra, hogy láthassa; a leány pedig Bruno oktatása szerint cselekedvén, nagy ravaszul sűrűn alkalmat adott néki erre. Másfelől Bruno mindig kitalált valami választ üzeneteire, s viszont a leánytól is hozott néhanapján üzeneteket; mikor pedig a leány nem volt ott, pedig leginkább így történt, akkor levelet írt Calandrinónak a leány nevében, s a levélben jó reménységre biztatta vágyakozását, s értésére adta, hogy ő otthon van szüleinél s ez az oka, hogy mostanában nem láthatja. Bruno és Buffalmacco, kik fáradhatatlanul intézték e tréfát, Calandrino ostobaságain kimondhatatlanul jól mulattak, s rávették, hogy néha elefántcsontfésűt, néha erszényt, máskor kis kést meg egyéb efféle semmiségeket vásároljon, mintha hölgye kérte volna azokat, míg ők viszonzásképpen hitvány hamisköves gyűrűket hoztak néki, melyeknek Calandrino csoda módon örvendezett. Ezenfelül pedig gyakorta fizetett nekik jó vacsorákat, és tett egyéb szívességeket, hogy minél buzgóbban intézzék dolgát. Minekutána tehát ezek két álló hónapon által ekképpen bolondították és semmit nem tettek egyebet, Calandrino látván, hogy a munka vége felé közeledik, s meggondolván, hogy ha szerelme nem jut dűlőre, minekelőtte a munka bevégződik, akkor soha életében nem is jut már: kezdte ösztökélni és siettetni Brunót. Midőn tehát a leány egyszer megint odaérkezett, Bruno előbb véle meg Filippóval megegyezett a tennivalók felől, s annak utána mondotta Calandrinónak:

- Nézd, pajtás, ez a menyecske már legalább ezerszer megígérte, hogy megteszi a kedvedet, holott semmit nem tett; én azt hiszem, hogy bolonddá tart téged; miért is, ha nem váltja be ígéretét, mi majd kényszerítjük rá, ha ugyan akarod, akár tetszik néki, akár nem.

Felelte Calandrino:

- Jaj, hogyne, az Isten szerelmére, csak tedd meg hamar.

Mondotta akkor Bruno:

- Hát volna-e bátorságod megérinteni őt valamely talizmánnal, melyet én adok majd néked?

Felelte Calandrino:

- De még mennyire!

- Akkor hát - szólott Bruno - hozz nekem meg nem született állat bőréből való kicsiny darab pergamentet, eleven denevért, három szem tömjént, egy szál szentelt gyertyát, a többit pedig bízd rám.

Calandrino egész este leselkedett-ügyeskedett, hogy denevért fogjon, s mikor végre fogott egyet, minden egyéb holmival együtt elvitte Brunónak. Ki is behúzódott egyik szobába, firkantott ama pergamentre néminemű ákombákomokat meg varázsigéket, annak utána pedig odaadta Calandrinónak mondván:

- Calandrino, tudd meg, hogy ha megérinted a leányt ím ez írással, tüstént utánad megyen, s mindent megtesz, mit tőle kívánsz. Hahogy tehát Filippo ma elmegy hazulról, valami úton-módon közeledjél a menyecskéhez, s érintsd meg s annak utána indulj ama csűr felé, mely ott van oldalvást, és a legalkalmatosabb hely efféle dologra, mivel soha senki feléje sem néz; majd meglátod, hogy utánad megyen oda; ha pedig ott van, akkor már bizonnyal tudod, mi a dolgod.

Calandrino kimondhatatlanul boldog volt, átvette az írást, és szólott imigyen:

- Bízd rám, pajtás.

- Nello, ki előtt Calandrino titkolódzott, éppúgy mulatott a dolgon, mint a többiek, és ugyancsak ludas volt a csínyben; annak okáért Bruno meghagyása szerint bement Firenzébe Calandrino feleségéhez, és mondotta néki:

- Tessa, emlékszel, mely igen eldöngetett téged Calandrino ok nélkül ama napon, melyen kövekkel megrakottan hazatért a Mugnone mellől; éppen ezért javallnám, hogy végy bosszút rajta, ha pedig nem teszed meg, akkor nem vagyok többé sem atyádfia, sem barátod. Őkelme igen belebolondult odafent valamely nőszemélybe, ki pedig gyalázatos egy némber, sűrűn bezárkózik véle, s épp az imént is megegyeztek, hogy hamarosan találkoznak; annak okáért javallom, végy bosszút, hogy rajtakapjad és ellássad a baját.

Az asszony ennek hallatára látta, hogy fele sem tréfa, felpattant hát ültéből, és szólott ekképpen:

- Ó, te akasztófavirág, hát így bánsz velem? Krisztus keresztjére, nem viszed el szárazon, megfizetek érte!

És felkapta köpönyegét, maga mellé vette egyik szolgálóját s nem is lépésben, hanem rohanvást felment oda Nellóval. Mikor Bruno messziről jönni látta, mondotta Filippónak:

- Itt a barátunk.

Miért is Filippo odament, hol Calandrino dolgozott a többiekkel együtt, és mondotta néki:

- Mesterek, mindjárt be kell mennem Firenzébe, iparkodjatok munkátokban.

És eltávozván, elbújt valahol, honnét jól láthatta, mit művel Calandrino, őt pedig senki nem látta. Calandrino, mikor azt hitte, hogy Filippo már jó messzire jár, lement az udvarra, hol is egyedül lelte Niccolosát, és beszélgetésbe elegyedett véle; a leány is jól tudta, mi a dolga, hát a szokottnál is kezesebb volt hozzá. Calandrino tehát hozzája érintette amaz írást; s amint megérintette, szó nélkül megindult a csűr irányába. Niccolosa pedig nyomon követte; s mikor bent volt, magokra zárta az ajtót, átölelte Calandrinót, s a földön heverő szalmára döntötte, és lovagló ülésben felpattant rá, kezeit a vállainak támasztotta, úgyhogy az nem tudott a leánynak arcához férkőzni, és sóvárgó elragadtatással szemlélvén őt, szólott ekképpen:

- Ó, édes Calandrinóm, szívem-életem, lelkem, kincsem, nyugodalmam, mely nagy ideje kívántalak már keblemre ölelni téged! Te kedvességeddel megoldoztad ingem szalagját; te hegedűddel rabul ejtetted szívemet; hát csakugyan igaz, hogy itt vagy karjaimban?

Calandrino, ki mozdulni is alig bírt, szólott:

- Jaj, édes lelkem, hadd csókoljalak meg.

Felelte Niccolosa:

- Ó, be sietsz, hadd nézzelek előbb kedvemre, hadd elégítsem meg szememet édes orcáddal.

Bruno meg Buffalmacco odament Filippóhoz, s mind a hárman láttak és hallottak mindent. S mikor éppen Calandrino mindenáron meg akarta csókolni Niccolosát, hát akkor odaért monna Tessa Nellóval, ki is amint odaért, szólott ekképpen:

- Esküdni mernék rá, hogy együtt vannak.

Odamentek hát a csűrnek ajtajához, s az asszony dühében úgy megrázta azt, hogy kinyílt, s belépvén meglátta Niccolosát Calandrinón. Mikor a leányzó az asszonyt megpillantotta, nyomban felugrott, kiszökött és odament Filippóhoz. Monna Tessa belekapott körmeivel Calandrino ábrázatába, ki még akkor nem tudott fölkelni, és összevissza karmolta, s megragadta hajánál fogva, és ide-oda ráncigálta, és csak úgy dőlt belőle a szó:

- Hitvány rühes kutya, hát így bánsz velem? Vén bolond, átkozott legyen minden szavam, mellyel néked jót kívántam; azt hiszed talán, nincs elég dolgod otthon, hogy idegen szoknyák után szaladgálsz? Ez aztán a gyönyörű szerelmes! Hát nem ismered magadat, nyavalyás? Hisz akárhogy nyomkodnának, ugyan ki nem facsarnának belőled egy kanálnyi levet. Isten engem úgy segéljen, bizony akkor sem Tessa volt az, ki téged teherbe ejtett, verje meg az Isten, akárki volt is, mivelhogy bizonyára valamely Istentől elrugaszkodott ringyó, hogy ilyen magadfajta mákvirágra kedve szottyant.

Calandrino, mikor látta betoppanni feleségét, azt hitte, menten szörnyethal, s egyetlen szóval sem merte mentegetni magát; hanem azonmód összekarmoltan, megtépázottan, elagyabugyáltan felszedte köpönyegét és feltápászkodott, és nagy alázatosan kérlelni kezdte feleségét, hogy ne kiabáljon, ha nem akarja, hogy őt nyomban darabokra vagdalják, mivelhogy az a menyecske, ki véle volt, a ház urának felesége.

Felelte az asszony:

- Bánom is én, hogy az Isten verje meg.

Bruno és Buffalmacco, kik Filippóval és Niccolosával kedvükre kacagtak az eseten, most odaléptek, mintha csak a lármára jöttek volna ki, és sok huzavona után lecsillapították az asszonyságot. Calandrinónak pedig tanácsolták, hogy menjen be Firenzébe, ide pedig ne jöjjön ki többé, nehogy még Filippo, ha fülébe jut a dolog, kárt tegyen benne. Ekképpen tehát Calandrino megszégyenülten és siralmasan, megtépázottan és összekarmoltan visszament Firenzébe, s többé nem mert oda felmenni; mivel pedig feleségének nyelvelése éjjel és nappal kínozta-gyötörte, végét vetette eme forró szerelmének, minekutána pompás mulatságot szerzett véle cimboráinak és Niccolosának meg Filippónak.

HATODIK NOVELLA

Calandrino most is megnevettette az egész társaságot, miként már több alkalommal; mivel azonban ím ez esetről a hölgyek többet semmit nem szólottak, parancsolta a Királynő Pamfilónak, hogy mondja el novelláját, ki is ekképpen fogott szóba:

- Tiszteletre méltó hölgyeim, Calandrino szerelmének, Niccolosának neve eszembe juttat egy novellát valamely más Niccolosáról, melyet kedvem vagyon elmondani, mivel abból meglátjátok, hogy valamely derék asszonyság hirtelen ötletével miképpen vette elejét nagy botránkozásnak.

Nem nagy ideje még élt a Mugnone völgyében valamely derék atyafi, ki utas embereknek pénzért enni- és innivalót szokott adni; ámbátor szegény ördög volt, háza pedig kicsiny, néhanapján nagy szükségben szállást is adott némely ismerősének, bár nem mindenkinek. Szépasszony feleségétől két gyermeke volt: az egyik csinos és kedves, tizenöt-tizenhat esztendős, hajadon leány, a másik alig egyesztendős fiúcska, kit anyja maga szoptatott. A leányra szemet vetett valamely városunkbéli csinos és kedves nemes ifjú, ki sokat járt ama vidéken, s forrón megszerette a leányt. És ez, mivel fölöttébb büszke volt rá, hogy ily előkelő ifjú szereti, miközben mindenképpen azon igyekezett, hogy gyengéd pillantásokkal megerősítse az ifjút szerelmében, hasonlatosképpen maga is beleszeretett; s mindkettejök gyönyörűségére már rég teljesedéshez jutott volna eme nagy szerelem, hahogy Pinuccio (mert ez volt az ifjúnak neve) nem félt volna attól, hogy szégyent hoz maga s a leány fejére. Mivelhogy azonban tüze napról napra gyarapodott, Pinuccióban elhatalmasodott a vágyakozás, hogy mégiscsak találkozzék a leánnyal; az a gondolatja támadt, hogy valamiféle ürüggyel szállást vészen a leánynak apjánál, olyképp vélekedvén, hogy ha imigyen cselekszik, mivel a háznak minéműségét jól ismerte, valahogyan csak akad rá mód, hogy a leánnyal észrevétlenül együtt legyen; s ahogy ez feltámadt elméjében, azon nyomban hozzáfogott a végrehajtásához. Ő maga bizonyos Adriano nevezetű hűséges cimborájával, ki tudott szerelméről, valamely este későn két hátaslovat bérelt; ezekre föltettek két iszákot, melyeket talán szalmával tömtek meg, és távoztak Firenzéből; és lóháton nagy vargabetűvel kiértek a Mugnone síkjára, mikor már leszállt az éjszaka; innen pedig, mintha Romagnából jönnének hazafelé, megfordultak, a derék atyafi házához mentek, és kopogtattak annak ajtaján; ki is nyomban megnyitotta az ajtót, mivel fölöttébb jól ismerte mindkettejöket. Mondotta néki ekkor Pinuccio:

- Hallod-e, ma éjszaka szállást kell adnod nekünk; azt hittük, bejutunk még Firenzébe, de nem tudtunk eléggé sietni, úgyhogy, miként látod, csak mostan, e kései órában értünk ide.

Felelte néki a gazda:

- Pinuccio, jól tudod, mely szegényesen tudnék csak szállást adni oly előkelő uraknak, mint tik vagytok; mindazonáltal, mivel e kései óra itt lepett benneteket, s nincs már idő máshová mennetek, szívesen adok nektek szállást, ahogy módomban vagyon.

A két ifjú tehát leszállt lováról és bement a kicsiny fogadóba, hol is mindenekelőtt lovaikról gondoskodtak, annak utána pedig, mivel bőségesen hoztak magokkal ennivalót, a gazdával együtt megvacsoráztak. A gazdának pedig csak egyetlen kicsiny szobája volt, melybe a gazda úgy ahogy beszorított három kis ágyat, kettőt a szoba egyik fala mellé, egyet szemben, a másik falnál; a szobában pedig oly keskeny hely maradt, hogy csak éppen szűken át lehetett bújni közöttük. E három ágy közül a gazda a legtűrhetőbbet megvetette a két jó barátnak, annak utána pedig aludni küldötte őket; kevéssel utóbb, mikor még ezek mindketten ébren voltak, alvást színleltek: a két megmaradt ágy közül egyikbe lefektette leányát, másikba pedig maga feküdt feleségével; ez pedig ágya mellé odahúzta a bölcsőt, melyben csecsemő fiacskáját tartotta. Minekutána tehát ekképpen mindent elrendeztek. Pinuccio pedig az egészet végignézte, kevés idő múltán, mikor úgy vélte, hogy már valamennyien elaludtak, halkan felkelt, és odament amaz ágyhoz, melyben szerelmese, a leány feküdt, és melléje bújt; ki is félénken ugyan, de boldogan fogadta, s élvezte véle ama gyönyörűségeket, melyekre már oly régi ideje sóvárogtak.

Miközben tehát Pinuccio a leánnyal mulatott, történt, hogy egy macska levert valamit, az asszony pedig felriadt s meghallotta; miért is attól tartván, hogy netalán másvalami okozta a zajt, azon meztelenül fölkelt a sötétben, s arrafelé ment, honnét a zajt hallotta. Adriano, ki ebből mit sem hallott, véletlenül valamely természetes szüksége okából felkelt, s mikor kifelé ment, hogy elvégezze, útjában lelte a bölcsőt, melyet a menyecske odatett, s mivel nem tudott másképpen kimenni, csak úgy, ha félreteszi, megfogta és elvitte ama helyről, hol volt, s odatette maga ágya mellé; s elvégezvén azt, miért felkelt, visszatért, s ügyet sem vetvén a bölcsőre, befeküdt ágyába. Minekutána az asszony keresgélt, és látta, hogy az, mi leesett, nem nagy dolog, nem is gyújtott világot, hogy megnézze, hanem összeszidta a macskát, s visszament a szobába, és tapogatódzván egyenesen odament az ágyhoz, melyben férje aludt. De hogy nem lelte ottan a bölcsőt, szólott magában ekképpen: "Jaj, milyen ostoba vagyok! Nézze meg az ember, mit művelek! Bizony isten kis híja, hogy bele nem feküdtem egyenest vendégeink ágyába." Ezzel kissé előbbre ment, s meglelvén a bölcsőt, lefeküdt amaz ágyba, melynél a bölcső állott, Adriano mellé, abban a hiszemben, hogy férje mellé fekszik. Adriano, ki még nem aludt el, mikor ezt észbe vette, szíves örömmel fogadta az asszonyt, és szót sem szólván, nem is egyszer nekifeszítette vitorlarúdját, az asszonynak nagy gyönyörűségére. Ezenközben Pinucciót elfogta a félsz, hogy netalán elalszik, s rajtakapják a leánnyal; tehát minekutána kiélvezte ama gyönyörűséget, melyre sóvárgott, felkelt mellőle, hogy visszamenjen ágyába aludni; s mikor odaért, és a bölcsőt ottan lelte, gondolta magában, hogy az a gazdának ágya; miért is kevéssel előbbre ment s lefeküdt a gazda mellé; az pedig nyomban felébredt, amint Pinuccio odaért. Pinuccio abban a hiszemben, hogy Adriano mellett fekszik, megszólalt:

- Mondhatom, hogy Niccolosánál édesebb teremtés nincs a föld kerekségén; Krisztusnak szent testére még nem élvezett férfi asszonnyal oly gyönyörűséget, mint én ővele, és mondhatom néked: azóta, hogy mellőled elmentem, legalább hatszor jártam bent a kertecskéjében.

A gazdának sehogyan sem volt ínyére ez a beszéd, s előbb szólott magában ekképpen: "Mi az ördögöt keres ez itten?" Annak utána pedig nem annyira okosan, mint inkább dühösen szólott:

- Pinuccio, nagy hitványság volt ez tőled, s nem tudom, miért cselekedted ezt velem, de Krisztusnak szent testére mondom, megfizetek érte.

Pinuccio, ki nem ette kanállal a bölcsességet, mikor baklövését észrevette, nem igyekezett tőle telhetőleg jóvátenni, hanem szólott:

- Ugyan, hogyan fizetsz meg? Mit tehetnél ellenem?

A gazdának felesége, ki azt hitte, hogy férje mellett fekszik, szólott Adrianóhoz ekképpen:

- Jaj, hallod, miféle szóváltás vagyon vendégeink között?

Felelte Adriano nevetvén:

- Csak hadd civakodjanak, verje meg őket az Isten; az este ugyan jól felöntöttek a garatra.

Az asszony, ki előbb azt hitte, hogy férje szitkozódik, most, midőn Adriano hangját megismerte, nyomban észrevette, hol vagyon és kivel; miért is, okos asszony lévén, semmit nem szólt, hanem tüstént felkelt, fogta fiacskájának bölcsőjét, s mivel a szobában koromsötét volt, találomra odavitte amaz ágy mellé, melyben leánya aludt; és mellé feküdt, s mintha férjének mérgelődésére felébredt volna, szólította őt, s kérdezte, mit civakodik Pinuccióval? Felelte a férj:

- Hát nem hallod, mit mond ez: hogy mit művelt ma, éjjel Niccolosával?

Mondotta erre az asszony:

- Úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, mivelhogy ugyan nem hált őkelme Niccolosával, hiszen én feküdtem mellé, s azóta be sem hunytam szememet; te pedig szamár vagy, ha elhiszed néki. Tik este teleisszátok magatokat, aztán éjszaka álmodoztok; s nem tudván magatokról, ide-oda mászkáltok, s annak utána mindennémű fura dolgokat szimatoltok. Nagy kár, hogy nem töritek ki a nyakatokat. De mit keres ott Pinuccio? Miért nincs a maga ágyában?

Viszont Adriano, mikor észbe vette, hogy az asszony mely bölcsen takargatta maga s leánya szégyenét, ugyancsak megszólalt:

- Pinuccio, százszor mondtam már, hogy ne mászkálj, mivel az a nyavalyád, hogy álmodban felkelsz, s mindenféle bolondságot karattyolsz, miket igaznak vélsz, holott álmodtad; pedig ez még egyszer nagy bajba kever! Gyere vissza ide, ördög szánkázza a hátad!

Mikor a gazda meghallotta azt, mit felesége mondott s azt is, mit Adriano mondott, most már csakugyan elhitte, hogy Pinuccio álmodott; miért is megragadván őt vállánál, megrázta, és rákiáltott, mondván:

- Pinuccio, kelj fel, menj vissza ágyadba.

Pinuccio eszébe vette, amit beszéltek, s mintha félálomban volna, kezdett tücsköt-bogarat összehadarni; ezen pedig a gazda harsányan hahotázott. Végezetül mikor érezte, hogy megrázzák, úgy tett, mintha felébredne, és szólítván Adrianót mondotta:

- Mi az? Reggel van már, hogy felébresztesz?

- Igen, igen, csak gyere ide.

Ez tehát komédiázván, s álmosnak tettetvén magát, végezetül is felkelt a gazda mellől, s visszafeküdt Adriano mellé. Ahogy megvirradt és fölkeltek, a gazda elkezdett nevetni és csúfolkodni rajta álmai miatt. És tréfa tréfát ért, miközben az ifjak felnyergelték lovaikat, felrakták poggyászukat, ittak egyet a gazdával, annak utána pedig lóra szálltak, és bementek Firenzébe, fölöttébb megelégedetten, hogy az eset megesett, és hogy ekképpen esett.

Annak utána Pinuccio és Niccolosa másképpen is módját ejtette a találkozásnak, s a leány égre-földre esküdözött anyjának, hogy Pinuccio csakugyan álmodott. Miért is a menyecske emlékezetébe idézvén Adriano öleléseit, méltán mondhatta, hogy csak ő egymaga volt ébren.

HETEDIK NOVELLA

Minekutána Pamfilo bevégezte novelláját, s valamennyien dicsérték az asszony éberségét, parancsolta a Királynő Pampineának, hogy mondja el novelláját, ki is ekképpen fogott szóba:

- Ennek előtte, bájos hölgyeim, szólottunk már az álmoknak igaz jelentéséről, miből sokan gúnyt űznek; de bármennyi szó esett is már felőle, nem mulaszthatom el, hogy rövidre fogva el ne mondjam nektek, mi történt nem nagy idővel ennek előtte valamely szomszédasszonyommal, mivel nem hitt az álomnak, melyet férje felőle látott.

Nem tudom, ha ismeritek-e Talano di Molesét, e tisztes férfiút. Ez feleségül vett bizonyos Margarita nevezetű gyönyörű szép, de módfelett keményfejű, kiállhatatlan és makrancos leányt, ki senkinek semmiben nem tett kedvére, s ő maga mindent rosszallott, mit más cselekedett; és ámbátor Talanónak kemény dolog volt ezt elviselni, mit tehetett egyebet: tűrte. Történt pedig valamely éjszakán, hogy midőn Talano eme fent mondott Margarita nevű feleségével künn volt falusi birtokán, álmodott, s álmában látta, hogy felesége bemegy valamely gyönyörű erdőbe, mely az ő birtokuk volt, házuktól nem messzire; s miközben ekképpen menni látta, úgy rémlett neki, hogy az erdőnek rejtekéből hatalmas és dühös farkas bukkan elő, mely nyomban belekap az asszonynak nyakába, és földre rántja őt, az pedig segítségért sikoltoz, és igyekszik kiszabadítani magát; annak utána pedig látta, hogy kimenekül ugyan a farkasnak fogai közül, de egész nyaka meg arca összevissza van marcangolva. Másnap tehát felébredvén szólott feleségéhez imigyen:

- Asszony, ámbátor keményfejű teremtés vagy, és soha nem engedtél egyetlen jó napot is megérnem véled, mégis sajnálnálak, hahogy valami balszerencse érne téged; annak okáért ha szavamat megfogadod, ma nem mozdulsz ki a házból.

Mikor pedig az asszony eme kívánságának okát kérdezte, férje rendre elmondta néki álmát. Az asszony pedig csak fejét rázta, mondván:

- Ki rosszat kíván néked, rosszat álmodik felőled; te úgy teszed magad, mintha szörnyen aggódnál értem, de olyast álmodol felőlem, minek teljesülését kívánod; bizonyos, hogy vigyázni fogok magamra ma is, máskor is, nehogy örömet szerezzek néked efféle vagy egyéb balszerencsémmel.

Mondotta akkor Talano:

- Bizonyosan tudtam, hogy ezt fogod rá mondani, mivel ez a fizetsége annak, ki háládatlan emberrel jót teszen; de gondolj, amit akarsz, én csak javadra szólok, és újfent tanácsolom néked, ma ki ne menj az erdőnkbe.

Felelte az asszony:

- Jó, jó, úgy teszek.

Annak utána pedig ekképpen töprenkedett magában: "Lám, ez azt hiszi, hogy nagy ravaszul rám ijesztett, s nem megyek ki ma az erdőbe. Bizonyosan találkozni akar ottan valamely feslett nőszeméllyel, s nem akarja, hogy rajtakapjam. Hogyne, jó is volna őkelmének vakokkal egy tálból enni, s bizony tökkelütött ostoba volnék, ha nem ismerném, és hinnék neki! De annyi szent, ebből nem eszik; és nekem látnom kell, még ha egész álló napon által is ottan ácsorgok, miféle huncutságban töri fejét." S minekutána ekképpen töprenkedett magában, férje pedig az egyik oldalon távozott a házból, ő maga távozott a másik oldalon, s nagy óvatosan lépkedvén, késedelem nélkül kiment az erdőbe, s annak legsűrűbb részében megbújt, és figyelmesen várakozott, és mindenfelé nézelődött, ha nem lát-e jönni valakit. S miközben ekképpen várakozott, és farkasra nem is gondolt, egyszerre csak a sűrű lombok közül kibukkant mellette valamely hatalmas és rettenetes farkas, ő pedig amint megpillantotta, csak alig tudott ennyit mondani: "Uram, segíts!", mikor a farkas máris a torkába kapott, s nagy erővel megragadván cipelni kezdette, mintha holmi kis bárányka volna. Az asszonynak pedig úgy szorult a torka, hogy sem kiáltani, sem más módon segíteni magán nem tudott; miközben tehát a farkas cipelte, bizonyosan megfojtotta volna, ha nem találkozik néhány pásztorral, kik addig-addig kiáltoztak rá, mígnem elejtette a hölgyet. Akkor a szegény szerencsétlen asszonyt a pásztorok megismerték és hazavitték, az orvosoknak pedig sok fáradozásokba került, míg meg nem gyógyították; mindazonáltal egész nyaka s arcának egyik fele oly igen eléktelenedett, hogy az annak előtte szép asszony most bizony csúf és torz teremtéssé vált, mind egész életére. Annak okáért szégyenkezett megjelenni ottan, hol láthatták, és gyakorta keservesen siratta makacsságát, miért hogy nem akart hitelt adni férje igaz álomlátásának, holott könnyűszerrel megtehette volna.

NYOLCADIK NOVELLA

A vidám társaságban mindenki egy értelemmel mondotta, hogy az, mit Talano álmában látott, nem volt álom, hanem látomás, oly hajszálnyi pontossággal valóra vált. De mikor mindenki elhallgatott, parancsolta a Királynő Laurettának, hogy folytassa a sort; ki is ekképpen fogott szóba:

- Éles elméjű hölgyeim, valamint azokat, kik ma előttem szólottak, szinte mind valamely már elbeszélt történet indította ma mondott novellájukra, akképpen engemet a deáknak kegyetlen bosszúja, melyet tegnap Pampinea elbeszélt indít arra, hogy novellát mondjak egy más bosszúról, mely ugyan éppen eléggé kemény volt annak, ki elszenvedte, mégsem volt oly igen kegyetlen.

Annak okáért elmondom, hogy élt Firenzében bizonyos ember, kit mindenki Ciaccónak nevezett, kinek torkosságban nem akadt még párja a föld kerekségén; mivel pedig vagyonából nem tudta fedezni a torkosságával járó költségeket, és egyébként művelt ember volt, ki bőven ontotta a tetszetős és vidám mondásokat, felcsapott, nem ugyan udvari embernek, hanem udvari mulattatónak, s gazdag emberek társaságába járt, kik örömöket lelték a jó falatokban; és gyakorta eljárogatott ezekhez ebédre meg vacsorára, akkor is, ha éppen nem hívták. Hasonlatosképpen élt amaz időkben Firenzében bizonyos Biondello nevezetű ember, fölöttébb mulatságos, a légynél is különbül kikent-kifent pöttöm legényke; a fején kucsma, alatta szőke nagy haj, melynek minden szála rendben sorakozott; ez pedig ugyanazon mesterséget űzte, melyet Ciacco. Kit is valamely nagyböjti reggelen, midőn a halpiacra ment, hol két óriási orsóhalat vásárolt Vieri de'Cerchi úr számára, meglátott Ciacco; ez tehát odalépvén Biondellóhoz, megszólította:

- Mit jelent ez?

Felelte neki Biondello:

- Tegnap este Corso Donati úr ajándékba kapott három darab sokkal szebbet, mint ezek, s még hozzá egy tokhalat, mivel azonban mindez nem elegendő ennyi meg ennyi nemes úr megvendégelésére, megbízott, hogy vegyem még hozzá ím ez kettőt: eljössz?

Felelte Ciacco:

- Magától értetődik, hogy elmegyek.

Mikor pedig az időt elérkezettnek vélte, elment Corso uram házába, és nála lelte néhány szomszédját, de még nem vacsoráztak. Mikor pedig a házigazda megkérdezte tőle, hogy mi járatban vagyon, felelt ekképpen: - Uram, azért jöttem, hogy veled és vendégeiddel vacsorázzam.

Mondotta néki Corso uram: - Isten hozott. Mivel pedig itt az ideje, menjünk vacsorázni.

Asztalhoz ültek tehát, s mindenekelőtt hoztak borsót és tonhal-kolbászt, annak utána pedig sült arnói halat, egyebet semmit. Ciacco észbe vette, hogy Biondello becsapta, miért is dúlt-fúlt magában, s elhatározta, hogy visszafizeti neki. Midőn tehát kevés napok múltán találkozott vele, s az már akkorára sok embert megnevettetett ím ez tréfával, Biondello meglátván őt köszöntötte, és nevetve megkérdezte, hogyan ízlettek Corso uram orsóhalai; Ciacco pedig felelvén mondotta néki:

- Nyolc nap sem telik bele, és jobban meg tudod mondani nálamnál.

És késedelem nélkül cselekvéshez látott; búcsút vett Biondellótól, illendő fizetség fejében felbérelt valamely agyafúrt léhűtőt, borosüveget nyomott a kezébe, magával vitte a Cavicciuli csarnok közelébe, s megmutatott néki abban bizonyos Filippo Argenti nevezetű lovagot, ki hatalmas szál, izmos, erős, büszke, lobbanékony és nyugtalan ember volt, mindebben nem akadt párja; mondotta tehát a fickónak:

- Menj ím ez üveggel kezedben hozzája, és mondd neki: "Biondello úr küld engem azzal az üzenettel, hogy kér, ne terheltessél megrubintosítani ím ez üveget finom vörös boroddal, mivelhogy ő mulatni kíván kicsinyég cimboráival." És légy résen, hogy a kezébe ne kapjon, mivel akkor istenigazában ellátja bajodat, az én dolgomat pedig megrontod.

Kérdezte a fickó:

- Mondjak még egyebet is?

Felelte Ciacco:

- Nem; csak menj; s ha ezt megmondottad néki, gyere vissza ide hozzám az üveggel, s én megfizetlek.

A fickó tehát odament, s általadta Filippo úrnak az üzenetet. Filippót, mivel hirtelen természetű ember volt, ennek hallatára elfutotta a méreg, mivel észbe kapott, hogy Biondello, kit jól ismert, csúfot űzött belőle; szólott tehát ekképpen:

- Miféle megrubintosítások, meg miféle cimborák ezek? Hogy az Isten pusztítson el mind a kettőtöket!

És ezzel felpattant, és kinyújtotta karját, hogy elcsípje a fickót; de ez résen volt, és uccu neki, vesd el magad, kereket oldott, és nagy vargabetűvel visszatért Ciaccóhoz, ki az egészet végignézte; és elmondotta néki, mit mondott Filippo úr. Ciacco elégedetten kifizette a fickót, s nem nyugodott, mígnem összetalálkozott Biondellóval, kit megszólított ekképpen:

- Voltál a Cavicciuli csarnokban?

Felelte Biondello:

- Nem én; miért kérdezed?

Mondotta Ciacco:

- Azért, mivel tudom, hogy Filippo úr keres, és nem tudom, mit akar tőled.

Mondotta akkor Biondello:

- Jól van, úgyis arra megyek, majd szólok véle.

Tehát midőn Biondello távozott, Ciacco megindult a nyomában, hogy lássa a történendőket. Filippo uram nem tudván utolérni a fickót, ott maradt rettenetes dühében, és gyötrődött magában, mivel a suhanc szavaiból semmi egyebet nem értett, mint hogy Biondello, Isten tudja, kinek a bujtogatására, csúfot űzött belőle. Miközben tehát ekképpen évődött magában, odaért Biondello. Az pedig, mihelyt meglátta, nyomban eléje ugrott, s nagyot csapott öklével az arcába.

- Jajjaj, uram - kiáltotta Biondello -, mi ez?

Filippo uram megragadta a hajánál fogva, szétszaggatta fején a kucsmát, földre dobta a köpönyegét, s páholta, ahol érte, mondván:

- Gazember, majd mindjárt megtanítlak! Mit üzengetsz nekem holmi efféléket: megrubintosítani, meg cimborák? Azt hiszed, kölyök vagyok, akit ugrathatsz?

És ekképpen szólván, mely mintha vasból lett volna, egész arcát összezúzta, a haját összevissza tépázta, s őt magát meghempergette a sárban, minden ruháját ronggyá szaggatta, és oly serényen munkálkodott, hogy Biondello amaz első szava után többé egyáltalán nem jutott szóhoz, nem is kérdezhette meg, miért bántja. Annyit jól hallott ugyan, hogy megrubintosítani, meg hogy cimborák, de nem tudta, mit jelent ez. Végezetül minek utána Filippo úr istenigazában elagyabugyálta, körülöttük pedig csődület támadt, nagy üggyel-bajjal kiszabadították a körmei közül, azon mód dúltan, kócosan; és megmondották néki, miért bánt el véle Filippo úr ily cudarul, és szemére lobbantották, miért üzent néki olyat, s mondották néki: elvégre jól ismerheti Filippót, hogy nem olyan ember, kivel tréfálkozni lehet. Biondello bömbölvén mentegette magát, és mondotta, hogy ő ugyan Filippóhoz senkit nem küldött borért. Minekutána pedig némiképpen rendbe szedte magát, szomorúan és bánatosan hazatért abban a meggyőződésben, hogy ez csupán Ciacco műve lehet. És mikor számos napok múltán eltűntek arcáról a kék foltok, kezdett kijárogatni hazulról, s akkor történt, hogy találkozott Ciaccóval, ki is mosolyogva kérdezte tőle:

- Biondello, hogy ízlett Filippo úr bora?

Felelte Biondello:

- Bár neked is így ízlettek volna Corso úr orsóhalai.

Akkor mondotta Ciacco:

- Csak rajtad áll; valahányszor oly jól adsz ennem, mint a múltkor, én is úgy adok innod, mint mostan.

Biondello, ki jól tudta, hogy könnyebb volt Ciaccónak rosszat kívánni, mint ellene tenni valamit, kérte Istent; engedje békességben élnie, s innentől fogva őrizkedett, hogy valaha még csúfot űzzön belőle.

KILENCEDIK NOVELLA

Mivelhogy a Királynő épségben kívánta tartani Dioneo kiváltságát, már csak neki magának kellett novellát mondania: minekutána tehát a hölgyek kikacagták magokat a szerencsétlen Biondellón, vidáman, ekképpen fogott szóba:

- Kedves hölgyeim, ha józan értelemmel szemléljük a dolgok rendjét, könnyűszerrel megismerjük, hogy az asszonyoknak mind egész sokasága a szokás, a természet és a törvények által alá vagyon vetve a férfiaknak, s ezeknek kénye-kedve szerint tartozik viselkedni és életét irányítani; miért is minden asszonynak, ki nyugalomban, vigasságban és békességben kíván élni amaz férfival, kihez tartozik, alázatosnak, béketűrőnek és engedelmesnek kell lennie, mindenekfelett pedig tisztességesnek; s éppen ez legfőbb és legigazibb kincse minden okos asszonynak. Ha pedig erre nem tanítanak meg bennünket a törvények, melyek minden dologban a köznek javát munkálják, továbbá a szokás, vagy például az erkölcs, melyeknek hatalma fölöttébb nagy és tiszteletes, hát nyilván megtanít rá a termeszét, mely testünket finomra és hajlékonyra alkotta, lelkünket félénkre és gyávára, testi erőt pedig keveset adott nekünk, adott továbbá szelíd hangot, tagjainknak bájos mozdulatokat, melyek is mind bizonyságot tesznek, hogy szükségünk vagyon másoknak vezetésére. Kinek pedig szüksége vagyon arra, hogy segítsék és vezessék, józan ész szerint tartozik alávetni magát kormányzójának, engedelmeskedni néki és tisztelni őt. És kik legyenek a mi kormányzóink és segítőink, ha nem a férfiak? Tehát a férfiaknak tartozunk alájok rendelni magunkat, minden erőnkből tisztelvén őket; ha pedig valamely nő ettől eltér, vélekedésem szerint nem csupán kemény feddésre, hanem szigorú fenyítésre méltó. Emez szemlélődésre pedig, melyet már gyakorta végeztem magamban, az imént újból rávitt Pampinea novellája Talano makrancos feleségéről, kinek Isten megadta amaz fenyítést, melyet férje megadni nem tudott; és vélekedésem szerint, miként már mondottam, mindama nők, kik fittyet hánynak arra, mit a természet, a szokás és a törvények kívánnak tőlök, tudniillik, hogy kedvesek, jóságosak és engedékenyek legyenek, méltók a legkeményebb és legszigorúbb fenyítésre. Miért is kedvem vagyon elmesélni nektek Salamon tanácsát, mivelhogy hasznos orvosság ez meggyógyítani az efféle nőket ím ez nyavalyájokból. De kinek nincs szüksége emez orvosságra, ne vegye magára e beszédet, ámbátor a férfiak egyre-másra használják emez közmondást: "Jó lónak, rossz lónak sarkantyú való, jó asszony, rossz asszony csak verve jó." Ha ki ím ez szavakat tréfásan kívánná értelmezni, minden nő könnyűszerrel megvallaná, hogy igazak; de akkor is igaznak kell venni, mondom én, ha komoly értelemben vesszük. A nők természettől fogva valamennyien ingatagok és állhatatlanok, miért is illendő bottal büntetni azokat, kik túlságosan kirúgnak a nekik szabott korlátokból, hogy megjavítsák rosszaságokat; s megérdemlik a botot azok, kik nem hágnak által a korlátokon, hogy erősítse és elrémítse őket, hogy virtusokat támogassuk. De nem vesztegetem tovább a kenetes beszédet, hanem rátérek arra, mit elmondani szándékozom.

Elmondom tehát, hogy minekutána világszerte elterjedt Salamon csodálatos bölcsességének, hasonlatosképpen amaz készséges hajlandóságának híre, hogy kinek-kinek megmutatta bölcsességét, ki maga tapasztalásából megbizonyosodni kívánt felőle, a világnak különb-különb részeiből sokan sereglettek hozzája tanácsért legfogasabb és legkétségesebb ügyes-bajos dolgaikban; s a többiek között, kik hozzája mentek, útnak indult egy dúsgazdag nemes ifjú, kinek neve volt Melisso, Laiazzo városából, hol született és lakott. És midőn Jeruzsálem felé lovagolt, történt, hogy Antiochiából távozván, bizonyos József nevezetű ifjúval lovagolt egy darabon, ki ugyanoda volt menendő, hová ő maga; s miként már szokások utas embereknek, beszédbe elegyedett vele. Minekutána pedig Melisso megtudta Józseftől, hogy miféle rendű-rangú ember és hová valósi, megkérdezte, hová megyen, és mely okból; mire felelte József, hogy Salamonhoz megyen, tanácsot kérni tőle, mit műveljen feleségével, kihez fogható makrancos és gonosz indulatú asszony nincs több a világon, s kit sem könyörgéssel, sem hízelkedéssel, sem egyéb módon nem tud leszoktatni makrancosságáról. S annak utána József is megkérdezte a másiktól, honnan való és hová megyen és mely okból; mire felelt Melisso ekképpen:

- Én Laiazzóból jövök, s valamint neked megvan a magad baja, nekem is megvan a magamé: én gazdag ifjú vagyok, és arra költöm vagyonomat, hogy lakomákat rendezek, és vendégül látom földijeimet; s fura és érthetetlen dolog, hogy mindez hiába: egyetlen emberre sem akadtam még, aki szeretne; s azért megyek oda, hová te mégy, hogy tanácsot kérjek; miképpen lehetne elérnem, hogy szeressenek.

Tehát kettesben poroszkált tovább a két útitárs, és Jeruzsálembe érkezvén fogadta őket Salamonnak egyik országnagya, és a király elébe vezette, kinek Melisso kevés szóval elmondotta panaszát. Salamon pedig felelte néki:

- Szeress.

S minekutána ekképpen szólt, Melissót nyomban kivezették, s akkor József mondotta el, mi járatban vagyon. Ennek pedig Salamon csupán ennyit felelt:

- Menj a Libahídhoz.

S minekutána ekképpen szólott, hasonlatosképpen Józsefet is késedelem nélkül elvezették a király színe elől.

S találkozván Melissóval, ki várakozott reá, elmondotta néki, milyen feleletet kapott. Fontolóra vetvén tehát emez szavakat, nem tudták megérteni, sem magok ügyére vonatkoztatni, vagy valamely tanulságot meríteni belőle; tehát abban a hiszemben, hogy pórul jártak, útnak indultak vissza hazájokba. S minekutána néhány napig úton voltak, valamely folyóhoz érkeztek, melyen szép híd vezetett keresztül; s mivel éppen teherhordó öszvérek meg lovak karavánja haladt által rajta, várakozniok kellett az átkeléssel, mígnem azok mind általmentek. S mikor már majdnem mind odaát voltak, volt ott véletlenül egy öszvér, mely megbicsakolta magát, mit is gyakorta látunk, és semmi áron egy tapodtat nem akart tovább menni; miért is az egyik hajcsár fogott egy botot, s előbb csak úgy enyhén veregetni kezdte, hogy meginduljon. De az öszvér hol jobbra, hol balra tért az úton, néha pedig hátrafelé húzódott, de előre menni a világ minden kincséért nem akart; annak okáért a hajcsárt szörnyű indulat fogta el, s kezdte a bottal rettenetesen döngetni, hol a fejét, hol az oldalát, hol a véknyát, de mindhiába. Miért is Melisso és József, kik az egészet végignézték, többször is odaszóltak a hajcsárnak:

- Hallod-e, te bitang, mit művelsz? Agyon akarod verni azt az állatot? Miért nem próbálod meg csendesen, szépszerével vezetni? Akkor hamarább megindulna, mint erre a botozásra.

Felelte erre a hajcsár:

- Ti ismeritek a lovaitokat, én meg ismerem az öszvéremet; csak bízzátok rám, majd én elbánok vele.

És ekképpen szólván újból elkezdte döngetni, és jobbról-balról úgy összeverte, hogy az öszvér megindult, s ekképpen mégiscsak a hajcsár kerekedett felül. Midőn tehát a két ifjú már indulófélben volt, József megkérdezett egy atyafit, ki a hídnak fejénél üldögélt, mi a neve emez hídnak. Kinek is az atyafi felelt ekképpen:

- Uram, ennek a neve Libahíd.

Józsefnek ennek hallatára eszébe jutottak Salamon szavai, és mondotta Melissónak:

- Amondó vagyok, pajtás, hogy bizonyosan jó és igaz a tanács, melyet Salamon adott nekem, mivel nyilván megismerem, hogy nem tudtam kellőképpen megverni feleségemet, de ez a hajcsár megmutatta, mit kell cselekednem.

Innen kevés napok múltán Antiochiába érkezvén, József vendégül tartotta magánál Melissót, hogy megpihenjen nála néhány napokig; s minekutána az asszony meglehetősen kelletlenül fogadta őket, mondotta néki férje, hogy készíttesse a vacsorát oly módon, mint Melisso rendeli; ki is látván, hogy ezzel Józsefnek teszen kedvére, kevés szóval megmondotta kívánságát. Az asszony, miként annak előtte szokta, nem úgy készítette el azt, ahogy Melisso kívánta, hanem éppen ellenkező módon; ennek láttán József mondotta nagy mérgesen:

- Hát nem megmondtam, mi módon készíttesd el a vacsorát?

Az asszony nagy hetykén feléje fordult és szólott:

- Hát ez meg már micsoda? Ejha, miért nem eszel, ha ehetnéked van? Ha másképpen is mondtad, nékem így tetszett elkészíttetnem; ha tetszik jó, ha nem tetszik, hagyd ott.

Melissónak szeme-szája elállt az asszony feleletére, és bizony rosszallotta. József pedig annak hallatára szólott ekképpen:

- Asszony, te még mindig olyan vagy, amilyen voltál; de hidd meg nekem, elveszem tőle kedvedet.

És Melissóhoz fordulván, szólott ekképpen:

- Barátom, mindjárt meglátjuk, milyen volt Salamon tanácsa; de kérlek, ne vedd zokon, hogy végig kell nézned, és vedd tréfának, amit művelek. Hogy pedig netalán meg ne gátolj benne, jusson eszedbe, mit felelt nekünk a hajcsár, mikor öszvérjén megesett szívünk.

Felelte néki Melisso:

- Én vendéged vagyok, s annak okáért eszemben sincs megváltoztatnom szándokodat.

József valamely fiatal tölgyfáról görcsös botot vágott, s bement a szobába, hová felesége, dühében felkelvén az asztaltól, nagy duzzogva behúzódott; és megragadván hajánál fogva térdre nyomta, és kezdte rettenetesen náspángolni amaz fent mondott bottal. Az asszony előbb sikoltozott, annak utána pedig fenyegetődzött; de látván, hogy József csak nem hagyja abba, már egészen összevissza verve az Istenre kérte, hogy ne üsse agyon, mondván ezenfelül, hogy soha többé nem cselekszik akaratja ellenére. De mindhiába: József csak nem hagyta abba, s újra meg újra még dühösebben verte roppant erővel hol a hátát, hol a csípejét, hol az oldalát, olyannyira, hogy szinte a csontjait összetörte, és csak akkor hagyta abba, mikor belefáradt; és egy szó, mint száz, nem volt a jó asszonynak egyetlen csontja, egyetlen porcikája, mit meg ne nyomorított volna. Ezt elvégezvén odalépett Melissóhoz, és mondotta néki:

- Holnap majd meglátjuk, hogyan vált be amaz tanács, hogy: "Menj a Libahídhoz!"

Akkor megpihent kicsinyég, és megmosván kezeit, megvacsorázott Melissóval, s mikor ideje elérkezett, nyugalomra tértek. A szegény asszony nagy üggyel-bajjal feltápászkodott a földről, s ágyára vetette magát, hol úgy-ahogy lefeküdt, másnap pedig már hajnalban felkelt, s megkérdezte Józseftől, hogy mit készíttessen reggelire. Akkor az összemosolyogván Melissóval, megüzente néki, s mikor ideje elérkezett, lementek és látták, hogy az asszony mindenről pompásan és rendben gondoskodott; miért is fölöttébb magasztalták ama tanácsot, melyet első pillanatban félreértettek. Midőn pedig Melisso kevés napok múltán távozott Józseftől, és megtért otthonába, elmondotta valamely bölcs embernek, hogy milyen tanácsot kapott Salamontól, az pedig mondotta néki:

- Ennél jobb és igazabb tanácsot nem is adhatott néked. Tudod, hogy nem szeretsz senkit, s hogy mind ama szolgálatokat és szívességeket, melyeket teszel, nem mások iránt való szeretetből, hanem hivalkodásból teszed. Tehát szeress, miként Salamon mondotta néked, s akkor téged is szeretni fognak.

Tehát ekképpen nyerte el büntetését a nyakas hölgy, a férfit pedig mindenki szerette, mihelyt ő is szeretett másokat.

TIZEDIK NOVELLA

Amaz novella, melyet a Királynő elmondott, némi zúgolódást támasztott a hölgyekben, az ifjakat pedig megnevettette; de minekutána elcsendesedtek, Dioneo ekképpen fogott szóba:

- Bájos hölgyeim, számos fehér galamb között jobban kiemelkedik a fekete hollónak, mint valamely hófehér hattyúnak szépsége, és hasonlatosképpen sok bölcs ember között valamely kevésbé bölcs nem csupán jobban kiemeli amazok szellemének ragyogását és szépségét, hanem egyúttal megnöveli a vidámságot és mulatságot is. Annak okáért, mivel ti fölöttébb okos és jó erkölcsű hölgyek vagytok, annál jobban meg kell becsülnötök engem, ki inkább együgyű vagyok, mint okos, mivel fogyatékosságom révén a ti jelességtek csak jobban tündöklik, mintha jelesb volnék, s ekképpen ti jelességteket elhomályosítanám; következésképpen, hogy megmutassam, milyen vagyok, nagyobb szabadságot kell nékem engednetek, és nagyobb türelemmel kell meghallgatnotok, mit novellámban elmondani szándékozom, mint ha bölcsebb volnék. Elmondok tehát nektek valamely nem nagyon hosszú novellát, melyből megismeritek, mely szöges gonddal meg kell tartani azoknak meghagyásait, kik valamely dolgot varázslat erejével végeznek, s hogy mely igen elront a legkisebb hiba is, mit ebben elkövetnek, mindent, mit a varázsló végezett.