Kilencedik fejezet

Az Ál-Teknőc története

 

- Jaj, csakhogy végre újra láthatlak, édes kis nagymamám! - örvendezett a Hercegnő, s szeretettel karon fogta Alice-t.

Alice igen örült, hogy a Hercegnőnek ilyen jó kedve van. Csak azt nem tudta, miért nevezi őt nagymamájának.

"Az előbb a konyhában nyilván a sok borstól volt olyan borsos hangulatban - gondolta. - Ha egyszer majd hercegnő leszek - tűnődött, s elszomorodott, mert kevés reménye volt ahhoz, hogy valaha is hercegnő legyen -, akkor sohase lesz bors a konyhámban. Jó a leves anélkül is! Lehet, hogy az emberek csak a borstól olyan mérgesek - fűzte tovább gondolatait, és nagyon örvendett annak, hogy valami új igazságot fedezett föl. - Az ecettől lesznek savanyúak, a kinintől keserűek és a törökméztől édesek. Bárcsak köztudomásúvá válna mindez, akkor legalább a felnőttek nem lennének olyan szűkmarkúak a cukor osztogatásában."

Alice közben teljesen megfeledkezett a Hercegnőről, s meglepődött, mikor az megszólalt a füle mellett.

- Úgy látszik, elgondolkoztál, édesem, attól állt el a szavad. Várj csak. Tudok erre egy jó közmondást, csak nem jut hamarjában az eszembe.

- Talán nincs is rá közmondás - jegyezte meg Alice.

- Dehogyis nincs, te kis csacsi. Mindenre van közmondás - felelt a Hercegnő, s még jobban belecsimpaszkodott Alice-be.

Alice szerette volna lerázni magáról. Először azért, mert a Hercegnő szörnyen csúnya volt, másodszor pedig azért, mert a csontos, hegyes álla épp Alice válláig ért, s folyton szurkálta őt. Alice azonban nem akarta megsérteni, hát inkább tűrte.

- Most már rendesebben játszanak - szólt, hogy másra terelje a szót.

- Erre azt szokták mondani: Rend a dolgok lelke és veleje. Akinek pedig rendben a szénája, annak nem fáj a feje.

- Én is úgy hallottam: Ki-ki maga háza előtt söpörjön - szólt Alice.

- Ez is ugyanazt jelenti - mondta a Hercegnő, éles állával egyre szurkálva Alice vállát. - Különben azt is szokták mondani: Ki-ki saját szerencséjének a kovácsa.

"Hogy szereti a közmondásokat" - gondolta Alice.

- Tudod, miért nem ölelem át a derekadat? - kérdezte váratlanul a Hercegnő. - Azért, mert félek a flamingódtól. Nem csíp?

- De bizony, alighanem csíp - válaszolt gyorsan Alice, nehogy a Hercegnő átölelje a derekát.

- Csip-csip csóka, vak varjúcska - idézte a Hercegnő.

- Ez nem vak - mondta Alice.

- Persze hogy nem vak. Csóka a csókának nem vájja ki a szemét. Régi közmondás.

- Csakhogy ez nem is csóka - ellenkezett Alice.

- Hát persze hogy nem csóka - nevetett a Hercegnő. - Nem illik más tollával ékeskedni. Ez pedig azt jelenti, hogy: Légy az, aminek látszani akarsz. Vagy egyszerűbben és rövidebben: ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.

- Ha le tetszenék talán írni, akkor jobban megérteném - mondta udvariasan Alice. - Kicsit nagyon hosszú.

- Ez még semmi - dicsekedett a Hercegnő. - Még sokkal hosszabbakat is tudok.

- Ne tessék vele fáradni - kedveskedett Alice.

- Ó, nekem ez nem fáradság. Szívesen csinálom. Örömet akarok vele szerezni neked.

"Szép kis öröm. Ha születésnapomra csak ilyesmit kapnék; nem nagyon örülnék neki" - gondolta Alice, de mondani azért nem mondta.

- Már megint elgondolkoztál? - kérdezte a Hercegnő, s újra megszúrta Alice-t a csontos állával.

- Hát már gondolkozni se szabad? - fakadt ki Alice, mert kezdte unni a dolgot.

- Dehogynem szabad - folytatta a Hercegnő. - Söpörjön ki-ki...

Ebben a percben azonban Alice nagy meglepetésére a Hercegnő a tanulságot lenyelte, s remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Alice fölpillantott. Hát látta, hogy a Királynő áll előttük összefont karral, villámló szemmel.

- Remek az idő, felség - rebegte a Hercegnő fakó, élettelen hangon.

- Utoljára mondom - kiáltott lábával dobbantva a Királynő. - Vagy eltűnsz innen, vagy azonnal leüttetem a fejedet. Válassz a kettő közül.

A Hercegnő választott. Már ott se volt.

- No, menjünk vissza játszani - mondta a Királynő Alice-nek.

Alice úgy meg volt rémülve, hogy szólni sem tudott. Némán ballagott a Királynő után a krokettpálya felé.

A vendégek fölhasználva a Királynő távollétét az árnyékban hűsöltek, de mihelyt megpillantották, eszük nélkül futottak vissza a pályára, mert azt kiáltotta feléjük, hogy egy pillanatnyi késedelem a fejükbe kerülhet.

Megint játszottak. A Királynő folyton-folyvást lármázott és kiabált: "Üssétek le a fejét! Üssétek le a fejét!" Az elítélteket azonnal katonák vették őrizetbe, akik ilyenformán kénytelenek voltak abbahagyni azt, hogy ők legyenek a kapuk, így aztán vagy egy félóra múlva egyetlen kapu se maradt, a játékosok pedig - a Király, Királynő és Alice kivételével mindnyájan őrizetben voltak halálos ítélettel a fejükön.

Végre a Királynő belefáradt a játékba, abbahagyta, s lihegve így szólt Alice-hez:

- Láttad már az Ál-Teknőcöt?

- Még nem - felelte Alice. - Azt se tudom, hogy mi az.

- Belőle készül a teknősbékaleves.

- Sohasem láttam még.

- No, gyere, majd levezetlek hozzá, és ő elmondja a történetét - mondta a Királynő.

Elindultak együtt. Alice hallotta, amint a Király indulóban halkan odaszólt a társaságnak:

- Mindnyájatoknak megkegyelmezek.

"Jaj, hála istennek" - gondolta Alice, mert már megijedt attól, hogy itt mindenkit lenyakaznak.

Amint mentek-mendegéltek, hát egyszerre csak látják, hogy egy Griffmadár sütkérezik előttük az út közepén a porban, és szundikál.

(Ha még nem láttatok Griffmadarat, nézzétek meg a képen.)

- Kelj föl, te lomha dög - rivallt rá a Királynő -, s mutasd meg ennek a kislánynak az Ál-Teknőcöt. Nekem most vissza kell mennem, mert jelen kell lennem a kivégzéseknél. - Azzal megfordult, és otthagyta Alice-t a Griffmadárral.

Alice nem szívesen maradt egyedül ezzel a szörnyeteggel, de azt gondolta, hogy mellette is van olyan biztonságban, mint a kegyetlen Királynő mellett, hát ott maradt.

A Griffmadár föltápászkodott, megdörzsölte szemét, várt, amíg egészen eltűnik a Királynő, s akkor elkacagta magát.

- Kétkrajcáros komédia.

- Micsoda? - kérdezte Alice.

- Hát a Királynő - mondta a Griffmadár. - Csak a szája jár. Sohase végeztet ki senkit. No gyere.

Mindenki csak így beszél velem: "No, gyere!" - duzzogott magában. Alice, s lassan a Griffmadár után ballagott. - "Soha ennyit nem parancsoltak még nekem életemben."

Nem kellett messze menniük. Nemsokára megpillantották az Ál-Teknőcöt. Szomorúan üldögélt egy sziklapárkányon. Amikor a közelébe értek, Alice hallotta, hogy oly keserveseket sóhajt, mintha a szíve épp akkor repedne ketté. Nagyon megsajnálta.

- Mi a baja? - kérdezte a Griffmadártól.

A Griffmadár úgy felelt, mint az imént:

- Kétkrajcáros komédia. Csak a szája jár. Az a baja, hogy nincs semmi baja. No, gyere.

Fölmásztak a sziklapárkányra az Ál-Teknőchöz. Az nagy, könnyes szemekkel tekintett rájuk, s egy kukkot se szólt.

- Ez a kislány látni akar téged - mondta a Griffmadár. - Meg aztán meséld el neki az élettörténetedet.

- Jó, majd elmesélem - mondta az Ál-Teknőc mély, kongó hangon. - Üljetek le, s amíg be nem fejeztem, senki se szóljon közbe.

Leültek. Néhány percig senki se szólt egy szót se.

"Vajon hogy akarja befejezni, ha el se kezdi?" - gondolta Alice, de türelmesen várt.

- Réges-régen valamikor - kezdte mély sóhajjal az Ál-Teknőc - igazi teknőc voltam.

Ezeket a szavait hosszú-hosszú csönd követte. Csupán a Griffmadár vijjogott velőtrázóan, hogy "Krkrkr", s olykor az Ál-Teknőc nagy búsan fölzokogott.

Alice már föl akart kelni, hogy megköszönje szépen az "érdekes élettörténetet", de arra gondolt, hátha még sincs vége. Várt, és nem szólt.

- Amikor kicsinyek voltunk - folytatta végre az Ál-Teknőc valamivel nyugodtabban, noha még mindig el-elfulladt a zokogástól -, a tenger fenekén jártunk iskolába. Volt ott egy tanítónk. Vén Teknősnek hívtuk.

- Miért hívták Vén Teknősnek? - csodálkozott Alice.

- Mert telitömte tudással a tökfejünket - förmedt rá az Ál-Teknőc. - Jaj, de buta vagy!

- Szégyelld magad, hogy ilyen egyszerű dolgot kérdezel! - pirongatta a Griffmadár.

Aztán mind a ketten elhallgattak, s olyan szemrehányó tekintetet vetettek szegény Alice-re, hogy az csaknem a föld alá süllyedt szégyenletében. Végre a Griffmadár így szólt az Ál-Teknőchöz:

- No, folytasd, öreg cimborám. Különben ítéletnapig se lesz vége.

- Szóval - folytatta az Ál-Teknőc -, a tenger fenekén jártunk iskolába, akár hiszed, akár nem.

- Én egy szóval se mondtam, hogy nem hiszem - mentegetőzött Alice.

- De mondtad - erősítgette az Ál-Teknőc.

- Fogd be a szád! - rivallt rá a Griffmadár, még mielőtt az egy szót is szólhatott volna.

Az Ál-Teknőc folytatta.

- Mi ott a tenger fenekén roppant jó nevelést kaptunk. Naponta jártunk iskolába.

- Hát azért iskolába én is jártam - vágott közbe Alice. - Azzal igazán ne tessék annyira hencegni.

- Különórákat is vettél? - kérdezte aggódva az Ál-Teknőc.

- Hogyne - dicsekedett Alice. - Franciát és zongorát tanultam.

- Hát mosni?

- Azt már nem - méltatlankodott Alice.

- Nem is volt az jó iskola akkor - mondta az Ál-Teknőc megkönnyebbülten. - A miénkben felszámították a franciát, a zongorát és a mosást.

- Nem sok szükséged lehetett a mosásra a tenger fenekén - mondta Alice.

- Nem volt rá úgyse pénzünk, hogy megtanuljam - sóhajtotta az Ál-Teknőc. - Én csak azt tanulhattam, ami a rendes tananyag volt.

- S az mi volt? - faggatózott Alice.

- Hát először is számtan. Aztán másztan - mondotta síri csendben az Ál-Teknőc.

- Mi az a másztan? - kérdezte Alice.

- Nahát, még azt se tudod? - szörnyülködött a Griffmadár. - Hogy mekkora szamár vagy.

Alice megszeppent, de azért tovább érdeklődött:

- Írni tanultak?

- Nem - zokogott az Ál-Teknőc -, csak sírni.

- Olvasni?

- Csak olvadni.

- Rajzolni?

- Csak majszolni. De tanultunk angolnául is.

- Talán angolul ? - nevetett most már Alice.

- Angolnául, ha mondom - ismételte az Ál-Teknőc.

- Én ezt, sajnos, nem tanulhattam - panaszkodott a Griffmadár. - Csak repülőiskolát végeztem, fönn a levegőben. Volt egy tanítóm, egy vén Holló. Szegény mindig azt hajtogatta: "Kár, kár." Kár érte.

- Kár - sóhajtott az Ál-Teknőc is. Mind a ketten zokogva a mancsukba temették arcukat.

- És hány órát tanultak naponta? - kérdezte Alice, hogy másra terelje a szót.

- Első nap tizet - mondta az Ál-Teknőc -, aztán kilencet, aztán nyolcat, és így tovább, mindennap eggyel kevesebbet.

- Jaj, de furcsa órarend! - csodálkozott Alice.

- Igen, ez a fogyó rendszer szerinti órarend.

Alice-nek nagyon tetszett ez az órarend. Egy kicsit gondolkozott, majd kibökte:

- A tizenegyedik napon persze szünet volt.

- Na persze - mondta az Ál-Teknőc.

- Aztán mit csináltak a tizenkettedik napon? - érdeklődött tovább Alice.

- Semmit - szakította félbe a kérdezősködést a Griffmadár. - Akkor kezdődött a nagy-nagy szünidő, s azóta is tart szakadatlanul. Hagyjuk már az iskolát. Inkább meséld el neki, mit szoktunk mi játszani.

 


Tartalomjegyzék10. fejezet