Tizenkettedik fejezet
Alice tanúvallomása
- Jelen! - kiáltott Alice.
De izgalmában elfelejtette, hogy az utóbbi percekben mekkorára nőtt, és amint sietve fölugrott, a szoknyája szegélye beleakadt az esküdtek emelvényébe, úgyhogy mindnyájukat lesöpörte a közönség sorába, s ott evickéltek a földön, mint azok az aranyhalacskák, amelyeknek medencéjét a múlt héten véletlenségből összetörte.
- Jaj, bocsánat, bocsánat - kiáltotta magánkívül, s amilyen gyorsan csak tehette, fölkapkodta őket a földről, mert egyre a szegény aranyhalacskák jártak az eszében, s arra gondolt, hogy ezeket is gyorsan össze kell szedni és visszarakni az esküdtek emelvényére, különben elpusztulnak.
- A tárgyalást ezennel felfüggesztem mindaddig, míg mindenki el nem foglalja ismét a helyét - szólt harsogó hangon a Király, s szigorú tekintetet vetett Alice-re.
Alice az esküdtek emelvényére nézett, s látta, hogy a Gyíkocskát fejjel lefelé dugta vissza a helyére, s a szegény kis állat kínjában csak a farkával kapálódzott fölfelé, nem tudott visszafordulni. Alice megfogta, visszafordította, s közben azt gondolta:
"Se nem oszt, se nem szoroz, hogy a farka merre néz, merthogy akármerre néz, nem változtat a tárgyalás menetén."
Mihelyt egy kicsit magukhoz tértek az esküdtek, megint összekeresgélték a palatáblájukat, palavesszőjüket, s jegyezgetni kezdték az iménti baleset lefolyását. Csak szegény Gyíkocska nem jegyezgethetett. Még mindig félájultan ült, és tátott szájjal bámulta a mennyezetet.
- Mit tudsz az esetről? - kérdezte a Király Alice-t.
- Semmit - felelt Alice.
- Éppenséggel semmit? - faggatta a Király.
- Éppenséggel semmit - felelt Alice.
- Ez nagyon fontos vallomás - mondta a Király, az esküdtekhez fordulva.
Ezek már éppen le akarták ezt írni palavesszőjükkel, amikor a fehér Nyuszi tisztelettudóan, de homlokát ráncolva és fintorokat vágva közbeszólt :
- Nem fontos, azt akarta mondani felséged.
- Persze hogy nem fontos, hiszen azt mondtam - igazította ki a Király. Aztán magában halkan ismételgette: "Fontos, nem fontos, fontos, nem fontos", mintha próbálgatná, melyik hangzik jobban.
Az egyik esküdt ezt írta: "Fontos." A másik meg ezt: "Nem fontos."
Alice jól láthatta mindezt, hiszen közvetlen mellettük állt, és szinte előtte volt a palatáblájuk, de - gondolta magában - az egész nem fontos.
Ekkor a Király, aki egy darabig szorgalmasan írogatott a jegyzőkönyvébe, fölkiáltott:
- Csönd! - Aztán olvasni kezdte a jegyzőkönyvéből: - Negyvenkettedik paragrafus. Mindenki, aki egy kilométernél hosszabb, köteles távozni a tárgyalóteremből.
Valamennyien Alice-re pillantottak.
- Én nem vagyok hosszabb egy kilométernél - mondta Alice.
- De igen - mondta a Király -, csaknem két kilométer vagy.
- Dehogyis megyek el - ellenkezett Alice. - Különben is nem azt mondja a törvény, most tetszett csak kitalálni.
- Ez a legrégibb rendelet az egész könyvben - szólt a Király.
- Akkor az első paragrafus volna, nem pedig a negyvenkettedik- szólt Alice.
A Király elsápadt, és gyorsan becsapta a könyvet.
- Vonuljatok vissza ítélethirdetésre - szólt oda remegő hangon az esküdteknek.
- Előbb bizonyítékokra van szükségünk, felség - ugrott föl a fehér Nyuszi. - Most hozták ezt a levelet.
- Mi van abban a levélben? - kérdezte a Király.
- Még nem bontottam föl - mondta a fehér Nyuszi -, de úgy látszik, a letartóztatott küldte valakinek.
- Minden valószínűség szerint valakinek küldte, mert senkinek nem küldhette, legalábbis ez szokatlan volna - szólt a Király.
- Kinek van címezve? - kérdezte az egyik esküdt.
- Nincs rajta címzés - mondta a fehér Nyuszi. - A borítékra sincs semmi írva.
A fehér Nyuszi most kivette a borítékból az írást, s így szólt:
- Nem is levél, hanem vers.
- A vádlott keze írása? - kérdezte egy másik esküdt.
- Nem - felelt a fehér Nyuszi -, és ez fölöttébb gyanús.
Az esküdtek arca elsötétedett.
- A vádlott nyilván hamisította valakinek a keze írását - jelentette ki a Király.
Erre az esküdtek arca fölragyogott.
- Nem én írtam, felség - szólalt meg a Szív Felső -, nem is bizonyíthatják rám, hogy én írtam volna. Még a nevem sincs alatta.
- Annál rosszabb - mondta a Király. - Csak az fél aláírni a nevét, aki valami rosszban sántikál. Becsületes ember bátran aláírja.
Mindenki megtapsolta a Királynak ezt a kijelentését. Ez volt az első okos dolog, melyet aznap mondott.
- Ezzel a bűnössége kétségtelenül be van bizonyítva - kiáltott a Királynő. - Le kell tehát ütni...
- Semmi sincs bebizonyítva! - állapította meg Alice. - Hiszen még azt se tudják, hogy mi van ebben a versben.
- Olvasd föl - parancsolta a Király a fehér Nyuszinak.
A fehér Nyuszi föltette pápaszemét.
- Hol kezdjem, felség? - kérdezte.
- Kezdd a kezdetén - mondta a Király -, és leghelyesebb, ha a végén végzed.
Halálos csönd támadt, a fehér Nyuszi pedig ezt a verset olvasta föl:
|
Úgy hallom, járt ön nála még, s beszéltek rólam ott, azt mondta, kedvelt voltaképp, bár úszni nem tudok. Nem mentem, s megsúgták neki Én egyet adtam, ők hetet, Ha kiderülne valami, Ön volt, tudom, az akadály, De ne mondja, hogy szereti, |
- Ez eddig a legfontosabb bizonyíték - mondta kezét dörzsölgetve a Király. - Kérem tehát az esküdteket...
- Egy pennyt adok annak, aki megmagyarázza - szólt Alice, mert néhány perc alatt akkorára nőtt, hogy most már senkitől sem félt, és bátran, belevágott a Király szavába is. - Nincs ennek semmi, de semmi értelme sem.
Az esküdtek mind ezt írták a palatáblájukra:
"Alice szerint a versnek nincs semmi értelme."
De azért senki se vállalkozott arra, hogy a verset meg is fejtse.
- Ha nincs semmi értelme - szólt a Király -, annál jobb, legalább nem kell tömi rajta a fejünket. De mintha mégis volna valami értelme - folytatta a Király, a térdére teregetve a verset és fél szemmel rásandítva.
- Itt van az: Bár úszni nem tudok. Mert ugyebár, nem tudsz? - fordult a Király a Szív Felsőhöz.
Az szomorúan rázta meg a fejét.
- Vajon olyannak látszom-e, mint aki tud? - kérdezte. (Bizony, nem olyannak látszott, hiszen pappendekliből volt.)
- Helyes - mondta a Király, és tovább mormogta magában a verssorokat: valóban, így van ez - no persze, ez az esküdtekre vonatkozik. Én egyet adtam, ők hetet - ez viszont a lepényekre.
- De hiszen úgy folytatódik: s bár mind enyém - vágott közbe Alice.
- No, most megvan! - kiáltott diadalmasan a Király, és az asztalon álló lepényekre mutatott. - Ez aztán világos : ön volt kerékkötő! - Voltál te már kerékkötő, édesem? - fordult kérdésével nyájasan a Királynőhöz.
- Én ugyan soha! - kiáltotta a Királynő dühösen, azzal egy tintatartót vágott a Gyíkocskához. Ez ugyanis abbahagyta a jegyezgetést, mert észrevette, hogy hiába keni az ujját a palatáblájához, semmi nyoma sem marad. Most aztán kapkodva újra jegyezni kezdett azzal a tintával, amely lecsöpögött az arcán.
- Akkor - mutatott a Király a Szív Felsőre - nem a Királynőbe, hanem belém köt ő. - Ezzel széles mosollyal nézett körül, de az udvar meredten hallgatott.
- Ez tréfa volt! - kiáltotta dühösen a Király, s erre mindenki kacagni kezdett, jobbra-balra dűlve a nevetéstől. - Ezek után vonuljatok vissza ítélethirdetésre - mondta már vagy huszadszor a Király az esküdteknek.
- Előbb végre kell hajtani az ítéletet, csak azután lehet kihirdetni - szólt közbe a Királynő.
- Ostoba szamárság! - kiáltott Alice. - Vád és ítélet nélkül nem lehet a büntetést végrehajtani!
- Fogd be a szád - ordította rákvörösen a Királynő.
- Nem fogom! - felelte Alice.
- Üssétek le a fejét - őrjöngött a Királynő.
De senki se mozdult.
- Nem ijedek meg tőletek - mondta most Alice, aki éppen akkora lett, mint amekkora volt rendesen. - Hiszen ti mind csak kártyalapok vagytok!
Erre a szóra az egész csomag játékkártya a levegőbe röppent és rázáporzott. Alice dühösen, s egyben riadtan fölsikoltott, s próbálta lerázni magáról a kártyákat. Hát egyszerre megint csak ott heverészett az árokparton, feje a nénje ölében pihent, s a nénje nagy vigyázva éppen néhány száraz levelet söpört le, mely a fáról hullott Alice arcába.
- Alice, kelj fel már - mosolygott rá a nénje. - De jót aludtál.
- Jaj, de furcsát álmodtam - dörzsölgette szemét Alice, s amennyire vissza tudott emlékezni, elmesélte nénjének ezeket a különös kalandokat, amelyeket itt olvastatok. Mire befejezte, a nénje megcsókolta, és így szólt :
- Igazán furcsát álmodtál. De most szaladj be uzsonnázni. Már későre jár.
Alice fölugrott, és futott, de egyre az járt az eszében, hogy milyen csodálatos álmot is álmodott.
Amikor Alice elszaladt, a nénje még sokáig ült ott. Tenyerébe hajtotta fejét, nézte a leáldozó napot, s Alice-re gondolt meg az ő csodálatos álmára, közben pedig ő maga is elkezdett álmodni. Először azt álmodta, hogy Alice a kis kezével átöleli a térdét, s csillogó szemével rátekint. Hallotta édes hangját. Látta aztán, amint hátraveti fejét, hogy a szemébe csüngő makrancos hajtincset visszarázza. Képzeletében az egész rét megelevenedett, és benépesült azokkal a furcsa alakokkal, akikről kis húga álmodott.
Lábánál megzizzent a fű, s a fehér Nyuszi surrant el, a közeli tóban a riadt Egér a hullámokat kavarva úszkált, s hallotta, hogy csörög a csésze-kanál Április Bolondjának meg a társainak soha véget nem érő lakomáján, hogy rikácsol a Királynő, aki szerencsétlen vendégei fejét leütteti, hogy prüszköl a disznópólyás a Hercegnő ölében, hogy csörömpölnek köröttük a tányérok meg a tálak, hogy vijjog a Griffmadár, hogy csikorog Gyíkocska palavesszője, és a zsákba dugott tengeri malacok visítása összeolvadt a boldogtalan Ál-Teknőc távoli zokogásával.
Így ült ott, szemét behunyva, és Csodaországba képzelte magát. De tudta, hogy csak a szemét kell fölnyitnia, s minden újra unalmas valósággá szürkül. A füzet csak a szellő zizegteti, a tó vizét csak a hajladozó nád borzolja, a teáscsészék csengése pedig nem egyéb, mint a bárányok csengettyűje, a Királynő rikácsolása a pásztorfiú hangja, aztán azt is tudta, hogy mihelyt föltekint, a pólyás prüszkölése, a Griffmadár vijjogása s minden különös zaj a közelben sürgő-forgó majorság zagyva lármájává lesz, és az Ál-Teknőc fojtott zokogása csak a tehenek távoli bőgése.
Végül elképzelte, hogy kishúga felnő, de később is olyan tiszta, hű gyermekszíve lesz; mint most. Akkor majd maga köré gyűjti a kisgyermekeket, mesél nekik sok furcsa mesét, talán elmondja ezt a régi mesét is Csodaországról, s azok kíváncsian, csillogó szemmel hallgatják. Ő pedig átérzi együgyű bámulatukat, örömét leli együgyű örömükben, mert visszaemlékszik majd saját gyermekkorára s a sok boldog nyári napra.
| Tartalomjegyzék |