HATODIK FEJEZET
Amaz ünnepélyes és mulatságos vizsgálatról, melyet a pap és a borbély tartott elmés lovagunk könyvtárában

[Mikor a borbély és a lelkész másnap újból megjelent Don Quijote házában, az összetört, fáradt lovag még mindig aludt. Ekkor elmondták a gazdasszonynak és Don Quijote unokahúgának, hogy mielőtt még a lovag megakadályozhatná, szeretnék átrostálni a lovag könyvtárát, s azokat a lovagregényeket megsemmisítenék, amelyet rontják eszét-lelkét. A gazdasszony és a lányka szíves örömest segédkeztek ebben a munkában, de ők kíméletlenül végezni akartak a lovag teljes könyvtárával. A pap azonban óvatosságra intette őket, mondván, hogy a könyvtárban értékes könyvek is vannak, amelyekért igazán kár volna, s ezért darabonként kézbe véve őket, döntöttek sorsuk felől. Don Quijote kedvenc könyveit: a lovagregényeket teljes egyetértésben dobálták ki az ablakon át az udvarra, s ott égették el. Azok a - Cervantes által - maradandó értéknek tartott könyvek, amelyeknek a pap és a borbély megkegyelmezett, főként verseskötetek voltak. A hosszas, sok fáradozást igénylő munkában mindannyian kimerültek, s a végén már válogatás nélkül akarták égetni a könyveket.]



HETEDIK FEJEZET
A mi jó lovagunknak, Don Quijote de la Manchának második kirándulásáról

Éppen idáig jutottak, mikor Don Quijote egyszerre csak teli torokkal elkiáltja magát:

- Ide, ide, nagy bátorságú lovagok! Most kell megmutatnotok hatalmas karotok erejét, különben az udvaroncok viszik el a torna jutalmát!

E lárma és zaj hallatára hozzásiettek, s így a még hátralevő könyvek megrostálása félbeszakadt, s a Carolea, a Spanyolországi León s Don Luis de Ávila műve, A császár cselekedetei így jutott tűzre, látatlanul és kihallgatás nélkül, pedig ha a plébános szeme elé kerülnek, alig sújtja őket ily szigorú ítélet.

Midőn Don Quijotéhoz értek, már felkelt az ágyból, s javában kiáltozott és hóbortoskodott; szurkált, vagdalt mindenfelé, oly éberen, mintha sohasem aludt volna. Megmarkolták hát, s erőszakkal nyomták vissza ágyára. Mikor aztán így kissé lecsendesült, a plébánoshoz fordult, s ily szavakat intézett hozzája:

- Valóban, Turpín érsek úr, szégyen, gyalázat, hogy mi, kiket tizenkét pairnek neveznek, így, se szó, se beszéd, csak átengedjük a torna győzelmét az udvaronc lovagoknak, holott mi kalandosok nyertük meg az elmúlt három nap díját.

- Csillapodjék, kedves komámuram - mondta a plébános -, szolgáljuk a jó Istent, fordul a kocka, s amit ma elvesztettünk, holnap visszakapjuk. Most csak egészségére legyen gondja kegyelmednek, mert úgy látom, halálosan kifáradt, sőt talán meg is sebesült.

- Nem sebesültem meg - válaszolt Don Quijote -, de istenigazában össze vagyok zúzva, törve, mert az a fattyú Don Roldán egy tölgyfaderékkal rútul elhusángolt, s mindezt csupa irigységből, mert látta, hogy egyedül én versenyezhetek hőstetteivel. De ne Reynaldos de Montalbán legyen a nevem, ha minden varázshatalma ellenére meg nem lakoltatom érte, mihelyt az ágyból felkelhetek. Most azonban adjanak ennem, mert erre van legnagyobb szükségem; ami pedig a bosszúállást illeti, bízzák csak énrám.

Úgy is tettek: ennie adtak, s aztán aludni hagyták, s ki nem fogytak a csodálkozásból bolondságán.

A gazdasszony pedig még az este elégetett minden könyvet, valahány csak a baromfiudvaron vagy az egész háznál található volt, s lángot kellett vetnie sok olyannak is, ami pedig méltó lett volna arra, hogy a könyvtárakban örök időkre megőriztessék. Ezt azonban sorsuk és a vizsgálóbíróság hanyagsága megakadályozta, s így teljesült be rajtok is a közmondás: a gonoszok helyett gyakran az igazaknak kell szenvedniök.

A pap és a borbély úgy akarta gyökeresen kigyógyítani közös barátját a bajából, hogy a könyvtárszoba ajtaját befalaztatják és bevakoltatják, hogyha majd felkel, rá ne akadhasson (s megszűnvén az ok, talán megszűnik az okozat is), ők pedig majd azt mondják, valami varázsló vitte el a könyveket a szobával együtt, mindenestül. Tervüket a lehető legnagyobb gyorsasággal végre is hajtották.

Don Quijote harmadnapra felkelt az ágyból, s első útja kedves könyvtárszobája felé vezetett; minthogy azonban a szobát nem találta régi helyén, összevissza kereste mindenütt az egész házban.

Mikor odaérkezett, ahol azelőtt az ajtó nyílt, a falat megtapogatta kezével, nézett jobbra, nézett balra, s mindezt minden szó nélkül. Végre azután jó sokára azt a kérdést intézte a gazdasszonyához: hol van az ő könyvtárszobája.

A gazdasszony, mert már kitanították, mit kell majd válaszolnia így szólott:

- Micsoda szobát vagy mi egyebet keres kegyelmed? Ebben a házban nincs többé se könyvtár, se könyv; maga az ördög vitte el mind.

- Nem az ördög volt az - egészítette ki a lányka -, hanem valami varázsló, éjnek idején, sötét felhőn jött ide, ugyanaznap mikor kegyed távozott; s leszállván a kígyóról, amelyen ült, belépett a szobába, én nem tudom, mit, mit nem csinált odabenn, de nemsokára repülve szállt el a tetőn keresztül, csupa füstben hagyván az egész házat. Mikor aztán odaszaladtunk megnézni, mit cselekedett: nem láttunk többé se könyvet, de könyvtárt. Csak arra emlékezünk, a gazdasszony meg én magam is, hogy a gonosz öreg távoztában egész fennszóval azt mondá, hogy a könyvek s a könyvtár gazdája ellen titkos gyűlölségből követte el házunkon azt a rontást, majd csakhamar mi is észrevesszük. Azt is mondta, hogy őt a bölcs Munatónnak hívják.

- Nem Frestónt mondott? - kérdezte Don Quijote.

- Nem tudom én - felelt a gazdasszony -, Frestónnak hívják-e vagy Fritónnak, csak arra emlékszem, hogy a neve tónnal végződik.

- Már bizonyosan úgy van - mondta Don Quijote -, egy bölcs varázsló ez, s nekem halálos ellenségem; azért viseltetik ily haraggal ellenem, mert varázstudományával előre látja, hogy a jövendőben párbajt vívok majd egyik kedvenc lovagjával, s le is győzöm, mit ő semmiképp meg nem akadályozhat; ezért minden módon borsot tör az orrom alá. Én azonban megmondom a szemébe is: nincs rá mód, hogy az egek végzését meghiúsítsa vagy megakadályozza.

- Szent igaz - mondta az unokahúga -, hanem kicsoda kényszeríti kegyelmedet, kedves bátyám, hogy viaskodásokba elegyedjék? Nem lenne-e jobb, ha szép nyugton itthon ülne, mint hogy kalandokat hajhásszon a világban, s elfeledje, amit a példabeszéd tart: sokan mennek gyapjúért, s nyírtan jönnek vissza.

- Hohó, kedves húgom - válaszolt Don Quijote -, nagyon tévedsz! Előbb, semmint engem megnyírnának, lehúzom én valamennyinek a bőrét, ha csak egyetlen hajszálamat akarnák is meggörbíteni.

A fehérnépek erre abbahagyták a feleselést, mert észrevették, hogy máris haragra gerjed.

Don Quijote pedig mintegy két hétig egészen nyugodtan otthon maradt ezután, s egyetlen jellel sem árulta el, hogy meg akarja ismételni előbbi hóbortját. Ezalatt két komájával, a pappal és a borbéllyal, a legkedélyesebb vitatkozások folytak arról az állításáról, hogy a világnak semmire sincs nagyobb szüksége, mint a kóbor lovagokra, s hogy ezt a lovagrendet ő fogja feltámasztani. A pap néha ellene mondott, néha meg engedett neki, mert ha nem folyamodik ehhez a cselfogáshoz, semmiképp se tudtak volna egymással megférni.

Ugyanebben az időben Don Quijote összebarátkozott egy szomszéd parasztemberrel; a paraszt igen becsületes volt (ha ugyan szegény embernek meg lehet adni ezt a titulust), csakhogy bizony kevés volt a sütnivalója. S ennek aztán annyit beszélt, annyi mindent összevissza ígért, hogy a szegény ördög végre rászánta magát, és beállt a lovaghoz fegyverhordozónak. Egyebek közt azt is mondta neki Don Quijote, hogy csak határozza el magát minél előbb, mert nem lehetetlen, hogy térül-fordul, hamarabb, mint ameddig tízig számolhatna, valami szigetet fog meghódítani, melynek aztán őt, a parasztembert kormányzójává teszi meg.

Ilyen és ehhez hasonló ígéretek hallatára Sancho Panza (ez volt a paraszt neve) otthagyta feleségét, gyermekeit, és beállt szomszédjához fegyverhordozónak.

Don Quijote most már pénz után nézett, s egyet-mást eladott vagy elzálogosított, bár mindent potom áron, míg elég tisztességes összeg nem kerekedett belőle. Egyik ismerősétől egy lándzsát kért kölcsön, sisakrostélyát, amint tudta, ismét összetoldozta, fegyverhordozójával, Sanchóval pedig közölte indulása tervezett napját és óráját, meghagyván neki, hogy ekkorra lássa el magát mindennel, amire csak szükségök lesz. Kiváltképpen azt kötötte a lelkére, el ne felejtse, hogy tarisznyát is hozzon magával. Sancho fogadta, hogy nem felejti el, azonfelül elviszi igen derék szamarát is, minthogy ő bizony nem valami jó gyalogló.

A szamár említése szöget ütött Don Quijote fejébe, és elgondolkozott, nem jutna-e eszébe valami kóbor lovag példája, akinek hasonlóképpen szamárháton járó csatlós szolgált? Egyetlen egy ilyenre sem emlékezett. Végre azonban mégis beleegyezett, ám hozza a szamarat, de egyszersmind feltette magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal díszesebb paripát ad alája, amikor ugyanis megfosztja majd lovától a legelső udvariatlan lovagot, akivel összeakad. Ellátta magát ingekkel s más egyéb szükséges holmikkal, híven megfogadva, amennyire csak módjában volt, a fogadós jó tanácsát.

Mikor aztán mindezzel elkészült, s anélkül, hogy akár Panza a gyerekeinek vagy feleségének, akár Don Quijote a gazdasszonyának istenhozzádot mondott volna: egy éjjel szépen elbúcsúztak a kapufélfától, s ekkor mindjárt egyhuzamban oly nagy utat megtettek, hogy mire hajnalodott, már nyugodtak lehettek afelől, nem találják meg őket többé, ha mindent tűvé tesznek is értök.

Sancho Panza úgy ült a szamáron, mint valami pátriárka, a tarisznyájával s kulacsosan, szinte égve a vágytól, hogy minél előbb átvehesse azt az ura ígérte szigetkormányzóságot.

Don Quijote történetesen most is éppen azon az úton s ugyanabban az irányban haladt a montieli síkon át, mint első kirándulásakor, csakhogy mégis kevesebb nehézséggel, mint a minap, mert most egészen kora hajnal volt, s a rézsút tűző napsugarak nem gyötörték annyira.

Sancho Panza nemsokára így szólt gazdájához:

- Csak arra kérem kegyelmedet, kóbor lovag úr, el ne feledkezzék arról az ígért szigetről; ha mégoly nagy volna is, nem félek ám tőle, elkormányozom én.

- Tudnod kell, barátom, Sancho Panza - válaszolt erre Don Quijote -, hogy a régi kóbor lovagok közt általános szokás volt, hogy kormányzóvá tegyék csatlósaikat a meghódított szigeteken vagy birodalmakban, s nekem határozott szándékom, hogy nem térek el a kegyes szokástól, sőt még túl is teszek rajta. Mert a többiek néha, sőt a leggyakrabban, addig vártak, míg a fegyverhordozó meg nem vénült, s csak akkor adták meg neki a grófi címet vagy legföljebb egyik-másik kisebb-nagyobb kerületben vagy tartományban az őrgróf méltóságát, midőn már terhére vált a nehéz nappali s még kínosabb éjjeli szolgálat, de ha Isten mindkettőnket megtart, nem lehetetlen, hogy egy hét eltelte előtt olyan királyságot hódítok meg, melyhez még több ilyen is tartozik, s ezek valamelyike egészen alkalmas lesz, hogy királyául koronáztassalak. Ezen pedig ne csodálkozzál, mert az ilyen lovagokkal oly hihetetlen és soha nem látott dolgok és események történnek, hogy könnyűszerrel még többet is adhatnék, mint amennyit ígértem.

- Akkor hát - folytatta Sancho Panza -, ha valami csoda módon, amint kegyelmed mondja, én királlyá lennék: Juana Gutiérrez, az én életpárom, legalábbis királynévá lenne, ugye, gyermekeim pedig hercegekké?

- Ki kételkednék ebben? - szólt Don Quijote.

- Én kételkedném - válaszolta Sancho Panza -, mert azt hiszem, ha a kegyelmes Isten záporként öntené is a koronákat erre a földre, egy se illenék oda Marí Gutiérrez fejére. Tudja, uram, nem ér az egy fabatkát se királynének; grófnénak még csak megjárná valahogy, de annak is csak nehezen.

- Bízd ezt az istenre, Sancho - felelte Don Quijote -, majd megadja néki, amire méltónak ítéli; csak te le ne aljasítsd lelkedet annyira, hogy talán még királyi helytartóságnál is kevesebbel beérjed.

- Nem is teszem, uram - mondta Sancho -, már csak azért sem, mert van olyan derék uram, hogy ha valaki, ez aztán meg tudja adni nekem, amit el is bírok, meg is érdemlek.



NYOLCADIK FEJEZET
Arról a fényes sikerről, melyet a hős Don Quijote aratott a szélmalmok ellen vívott rettenetes és minden képzeletet felülmúló kalandban, és több, hűséges feljegyzésre méltó, szerencsés esemény

E pillanatban mintegy harminc vagy negyven szélmalom tűnt fel a síkon előttök. Alig látta meg őket Don Quijote, rögtön e szavakat intézte fegyverhordozójához:

- A szerencse sokkal jobban kedvez ügyünknek, semmint mi magunk valaha még csak álmodni is mertük volna: mert íme, nézd csak, barátom, Sancho Panza, hogyan ágaskodik ott az a harminc vagy még több óriás, és én rögtön rajtok ütök, hogy megöljem valamennyit: a zsákmánnyal megvetjük gazdagságunk alapját, s bizonyára nemes harc és Istennek tetsző szolgálat lesz, ha ezt a gonosz fajzatot kiirtjuk a föld színéről.

- Micsoda óriások? - kérdezte Sancho Panza.

- Azok ott előttünk - felelte gazdája -, a karjuk olyan hosszú, hogy egyik-másiké egész mérföldnyi.

- De uram - vetette ellen Sancho Panza -, hiszen amik ott látszanak, nem óriások, hanem szélmalmok; amiket pedig kegyelmed karoknak vél, a lapátok, melyeket a szél forgat, s a malomkövet hajtják.

- Látszik - mondta Don Quijote -, hogy nincs jártasságod az ilynemű kalandokban. Óriások azok, s ha félsz, vonulj vissza, s imádkozzál azalatt, míg én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom vélök.

Ezt mondván, sarkantyúba kapta Rocinantét, rá se hederítve fegyvernökének, Sanchónak szavára, aki torka szakadtából váltig kiabálta, hogy szélmalmokat, nem pedig óriásokat akar megtámadni. Ő azonban annyira szilárdan hitte, hogy óriásokkal van dolga, hogy nem hallgatott Sancho szavára, és bár már közel jutott, figyelemre sem méltatta, mi van előtte, hanem ehelyett fennszóval kiáltotta:

- Ne fussatok, gyáva, aljas fajzatok! Csak egyetlen magányos lovag támad rátok!

E percben szellő kelt, s a nagy vitorlák forogni kezdtek. Mikor ezt Don Quijote meglátta, így folytatta szavait:

- És ha még több kart emelgetnétek is, mint az óriás Briareusz, mégis lakolnotok kell!

Ezt mondván, egész szívével szerelme hölgyének, Dulcineának ajánlotta magát, arra kérve őt, hogy jöjjön segítségére a szörnyű harcban, majd sisakrostélyát mélyen lebocsátotta, a dárdát rohamra szögezte, s a Rocinantétól telhető legnagyobb sebességgel rontott neki a legközelebb álló szélmalomnak. Dárdájával beleszúrt az egyik vitorlába, de azt már olyan sebesen hajtotta a szél, hogy a dárdát darabokra törte, a lovagot lovastul magasba ragadta magával, s nyomban aztán úgy odateremtette a mezőre, hogy csak úgy nyekkent.

Sancho Panza oly gyorsasággal nyargalt segítségére, hogy szamara majd megszakadt, de amidőn odaérkeztek úgy találta, hogy a lovag moccanni se tud: akkorát esett Rocinantéról.

- Isten az atyám! - kiáltott fel Sancho. - Hát nem megmondtam-e kegyelmednek, nézze meg jobban, mit cselekszik, hiszen ezek nem egyebek szélmalmoknál; ezt csak az nem látja, akinek magának is szélmalom forog a fejében.

- Hallgass, barátom - válaszolt Don Quijote -, lásd, semmi sincs az örökös változandóságoknak inkább alávetve, mint a harcok eseményei. Annál inkább mondhatom ezt, mert úgy hiszem, s valóban így is van, hogy ama bölcs Frestón változtatta szélmalmokká ezeket az óriásokat, hogy elrabolja tőlem legyőzésük dicsőségét, ki nemrég könyveimtől és könyvtárszobámtól megfosztott, ilyen ellenséges érzülettel viseltetik ő irántam. De gonosz bűbájossága végül mégse diadalmaskodik az én jó kardomon.

- Isten fordítsa jóra, amint tudja - szólt Sancho, s a lovagot talpra állítván, valahogy újra felemelte Rocinantéra, melynek majdnem minden csontja kifordult helyéből.

Erről a kalandról beszéltek aztán, amint útjukat a Lápicehágó felé folytatták, ahol Don Quijote állítása szerint - okvetlenül bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak, minthogy az a legforgalmasabb helyek egyike.

Csak azon búsongott a lovag szertelen, hogy odalett a dárdája, s amint fegyverhordozójának erről panaszkodott, így szólt:

- Emlékszem, azt olvastam egykor a spanyol lovagról, Diego Pérez de Vargasról, hogy midőn dárdája egyszer a csatában darabokra tört, egy tölgyfatörzset vagy -ágat vágott le, s azzal később oly csodadolgokat művelt, s annyi mórt zúzott ízzé-porrá, hogy a Machuca név ráragadt melléknévként, s e naptól fogva mind őt magát, mind utódait Vargas y Machucának hívták. Ezt pedig azért említettem, mert a legelső tölgyfáról vagy cserről, mely szemembe ötlik, magam is éppily hatalmas ágat akarok törni, s azzal oly dolgokat szándékozom végbevinni, hogy azt fogod mondani magadról, te vagy a legszerencsésebb halandó, mert méltó lehettél, hogy majdnem hihetetlen tetteket láss és csodálj.

- Adja Isten - felelte Sancho -, hiszem én, hogy minden úgy lesz, amint kegyelmed mondja; hanem tessék most egy kissé jobban kiegyenesedni, mert kegyelmed egészen féloldalt ül, bizonyosan azért, mert az esés nagyon összezúzta.

- Szent igaz - válaszolt Don Quijote -, hanem ha a fájdalom miatt nem panaszkodom, ennek az az oka, hogy a kóbor lovagoknak tilos bármely sebesülésük miatt panaszkodniok, még ha a belök fordulna is ki.

- No, már ha így van, akkor nincs mit felelnem - mondta Sancho -, de tanúm az élő Isten, én bizony nagyon szeretném, ha kegyelmed panaszkodnék, mikor valamije fáj, mert ami engem illet, én bizony a legkisebb bajomban is jajgatni szoktam, ha ugyan a fegyverhordozóknak is nem az a törvényök, ami a kóbor lovagoké, hogy tilos a jajgatás.

Don Quijote meg nem állhatta, hogy fegyverhordozója együgyűségén el ne mosolyodjék, s kijelentette, hogy ezentúl is bátran jajgathat, ahogy és amikor csak akar, mert mind e napig sohasem olvasta, hogy ez a lovagrend törvényeivel ellenkeznék.

Sancho ezután arra figyelmeztette urát, hogy talán ideje volna már a falatozásnak. Ez pedig azt felelte, ő még nem éhezett meg, ami azonban Sanchót illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék.

Sancho, hogy ekképpen az evésre rászabadították, a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett szamarán, tarisznyájából előszedte a holmit, s ura mögött jól hátramaradva, hozzálátott a falatozáshoz, s oly jóízűen kortyolgatott egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb málagai borkóstoló is irigy szemmel nézhette volna.

S amíg így mentében sűrűn nyelt kortyot korty után, még a gazdája ígéretei se jutottak eszébe, a kalandok keresését pedig egyáltalában nem találta fáradságosnak, sőt minden veszedelmes voltuk ellenére a lehető legmulatságosabbnak.

A következő éjszakát ott töltötték aztán a közelben álló fák alatt, az egyikéről Don Quijote egy dárdának való száraz ágat tört le, s erre tette rá az eltörött dárdáról levett vasat. Don Quijote egész éjjel nem aludt, hanem folytonosan Dulcineájára gondolt, hogy ő is egészen úgy tegyen, ahogy könyveiben a kóbor lovagokról olvasta, akik számos éjet töltöttek álmatlanul erdőkben és pusztaságokon, s szünet nélkül kedveseik emlékével foglalkoztak.

Nem így Sancho Panza: mert amikor gyomrát megtöltötte, s pedig nem is valami cikórialével, egyhuzamban átaludta az egész éjszakát, s ha csak ura fel nem rázza, őt ugyan se az orrára sütő napsugár, se az új napkeltét vidáman köszöntő madársereg hangicsálása fel nem ébresztette volna. Mikor felébredt, csakhamar megemelintette a kulacsot, de jóval üresebbnek érezte, mint tegnap, amin szíve el is szomorodott, mert a környékből azt nézte ki, hogy ezen a bajon itt nem lehet egykönnyen segíteni.

Don Quijote reggelizni se kívánt, mert amint már említettük, sokkal élvezetesebb emlékekkel táplálkozott.

Útjukat tovább folyatták a Lápice-hágó felé, mely a hajnal kelte után mintegy három óra múlva fel is tűnt szemük előtt.

- Itt - mondta Don Quijote a helyet megpillantva -, barátom, Sancho Panza, egész könyökig turkálhatunk az úgynevezett kalandokban. Hanem tartsd meg azt az egyet: ha látnád is valaha, hogy én a világ legnagyobb veszedelmébe jutottam, neked csak akkor szabad védelmemre kardot rántanod, ha azt veszed észre, hogy akik rám támadnak, csupa aljas csőcseléknép; ily esetben segíthetsz, ellenben ha lovagok: a lovagrend törvénye szerint semmi áron sem szabad és lehetséges segítségemre jönnöd mindaddig, míg nem vagy lovaggá ütve.

- Ebben - mondta Sancho - bizonyára nem lesz kegyelmednek kifogása engedelmességem ellen, annál is inkább, mert én már természetemnél fogva nagyon békeszerető vagyok, s utálok minden zenebonát vagy kötekedést. Hanem, már ami a magam védelmét illeti: bizony abban ezekre a törvényekre nem is hederítek, mert mind az isteni, mind az emberi törvények bárkinek megengedik, hogy védje magát, akárki fiától jöjjön is a támadás.

- Ez ellen nincs is semmi kifogásom - felelte Don Quijote -, csupán arra nézve mondtam, hogy ha netalán lovagok ellenében akarnál segítségemre jönni, attól óvakodj, s tartsd féken természetes indulatodat.

- Fogadom, hogy úgy cselekszem - válaszolt Sancho -, s ezt a rendeletet úgy megtartom, mint a vasárnapot.

E párbeszéd közben egyszer csak két Szent Benedek-rendi szerzetes tűnt fel előttük az úton, valóságos dromedárokon ültek, mert az alattuk levő öszvérek csakugyan majdnem akkorák valának. A szerzetesek por ellen védő szemüveget viseltek, kezökben pedig napernyőt tartottak. Mögöttük egy hintó jött négy vagy öt lovas és két gyalogos öszvérhajcsár kíséretében. A kocsiban - mint utóbb kiderült - egy bizcayai úrnő utazott Sevillába a férjéhez, aki valami nagyon megtisztelő kiküldetésben Indiákra készült. A barátok nem tartoztak hát a társasághoz, csak egy volt az útjok. Mégis alig pillantotta meg őket Don Quijote, így szólt fegyverhordozójához:

- Vagy nagyot tévedek, vagy a legrendkívülibb kaland áll előttem, mely valaha csak történt, mert az a két fekete alak valószínűleg, sőt egész biztosan, két varázsló, s a kocsiban valami elrablott hercegasszonyt visznek magokkal, nekem pedig az a kötelességem, hogy ezt az erőszakoskodást minden erőmmel megakadályozzam.

- No, ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz - szólt Sancho -, hiszen nézze csak, uram, ez a kettő itt benediktinus barát, a hintó pedig valami utazó társaságot visz. Hallgasson rám, s gondolja meg kegyelmed, mit csinál, hogy az ördög valamiképp ki ne játssza.

- Mondtam már, Sancho - válaszolt Don Quijote -, keveset értesz te a kalandokhoz, s azonnal meglátod, hogy minden úgy van, amint mondottam.

S alig ejtette ki e szavakat, előrerúgtatott, odaállt az út közepére, amerről a barátok jöttek, s mikor ezek már oly közel jutottak hozzá, hogy azt hihette, hallhatják szavait, fennhangon így kiáltott rájok:

- Ördöngös és erőszakos fajzat, bocsássátok rögtön szabadon e magas hercegnőket, kiket azon a hintón magatokkal hurcoltok, mert ha nem: elkészülhettek, hogy tüstént halál fiai lesztek gonosz tetteitek jogos büntetéséül!

A barátok visszarántották a kantárszárat, meglepődve Don Quijoténak mind alakjától, mind pedig szavától, és ekképpen válaszoltak:

- Lovag úr, mi sem ördöngösek, sem erőszakosak nem vagyunk, hanem Szent Benedek szerzetesei; megyünk a magunk útján, s nem tudjuk, hogy abban a hintóban vannak-e vagy sem elrablott hercegnők.

- Mézesmázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek, hitszegő csőcselék - mondta Don Quijote. Aztán egyéb választ sem várva, megsarkantyúzta Rocinantét, s előreszegzett dárdával oly dühvel és féktelenséggel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le nem veti magát öszvéréről, bizonyára csúnyán a földre löki nyergéből, sőt talán halálra is sebesíti.

A másik barát, látván, mi történt társával, sarkát belevágta jó öszvére oldalába, s nekiiramodott a mezőnek, a szélnél is gyorsabban.

Sancho Panza látta, hogy a barát a földre terült; gyorsan leugrott szamaráról, odasietett, s azonnal fosztogatni kezdte ruháit. E pillanatban ott termett mellette a szerzetesek két szolgalegénye, s rárivalltak, hogy meri az ő urukat vetkőztetni? Sancho azt felelte, hogy őt ez törvényesen megilleti, a csata zsákmányaképpen, mert ura, Don Quijote lett a győztes. A legények azonban nem ismertek tréfát, zsákmányról s csatáról se akartak tudni, egyszersmind látván, hogy Don Quijote már jó messzire haladt, s a hintóban ülőkkel beszélget; nekiestek Sanchónak, földre teperték, s szakállát az utolsó szálig kitépve irgalmatlanul eldöngették, úgy hagyták a porban elterülve, hogy alig szuszogott.

Az elrémült, megfélemlített s halálra sápadt barát pedig hirtelen nyeregbe pattant, s társa után iramodott, ki jó távol megállt, s onnan nézte-leste, mire fordul a támadás. Most azonban, be sem várva az esemény végét, tovább ügettek útjukon, s annyi keresztet vetettek magokra, mintha maga az ördög lett volna sarkukban.

Don Quijote pedig - amint már említettük - a hintóban ülő úrnővel ereszkedett beszédbe, s így szóla hozzá:

- Szépséges, magas úrnő, egészen szabadon rendelkezhetik immár magával, mert elrablóidnak kevélységét porba sújtják hatalmas karjaim. S nehogy hosszas fáradságodba kerüljön szabadítód nevének kikutatása: az én nevem Don Quijote de la Mancha, és rabja vagyok a páratlan szépségű Dona Dulcinea del Tobosónak. Jótéteményem viszonzásául, asszonyom, nem kérek egyebet, csupán hogy menj el Tobosóba, köszöntsd nevemben a drága hölgyet, s mondd el neki, mit cselekedtem megszabadításodért.

Mindazt, amit Don Quijote mondott, meghallotta a kocsi körül az egyik lovász, aki bizcayai volt. Mikor látta, hogy a lovag még mindig nem engedi tovább a kocsit, sőt azt követeli forduljanak azonnal Toboso felé: odalépett Don Quijotéhoz, s dárdáját megragadván, rossz spanyolsággal s még rosszabb bizcayai kiejtéssel mondta:

- Menni, menni, lovag; különben Isten, aki teremtette, ha kocsit nem hagyni menni, én megölsz téged, oly igaz, mint ahogy én bizcayai lenni.

Don Quijote jól értette, mit akar mondani, s egészen nyugodtan felelt:

- Ha lovag volnál, ami nem vagy, már megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű teremtmény!

- Én nem lovag? - kiáltott a bizcayai. - Istenre esküszöm, te úgy hazudni, mint keresztény. Dobja dárdát, húzza kardot, mindjárt meglátsz, ki fojtja vízbe macskát. Bizcayai úr a földön, úr a tengeren, úr az ördögnél is, és te csúf hazudni, ha mást beszélni.

- Mindjárt meglátod, ahogy Agrages mondta - válaszolt Don Quijote, s dárdáját a földre lökvén, kardját megragadta, s pajzsát maga elé tartva, rárohant a bizcayaira, azzal a szándékkal, hogy a vérét veszi.

Amint a bizcayai látta, hogyan ront rá, szeretett volna leszállani öszvéréről, mert afféle bérbe vett s megbízhatatlan silány állat volt; most azonban már nem tehetett egyebet, csak kardot rántott. De szerencséjére oly közel állt a hintóhoz, hogy onnan egy kocsivánkost hirtelen felragadhatott, mely pajzsul szolgálhatott, s így aztán oly hevesen csaptak össze, mint két halálos ellenség. A többiek nagyon szerették volna megbékéltetni őket, de nem lehetett, mert a bizcayai tört beszédével azt mondta, ha nem engedik csatáját bevégezni, rakásra öli asszonyostul valamennyit, bárki gátolja.

A hintóbeli úrnő, megijedve és elrémülve a látottaktól, megparancsolta kocsisának, kissé álljon félre, s így aztán távolabbról kísérte figyelemmel a kegyetlen tusát, melynek során a bizcayai hatalmas csapást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, s a páncél védelme nélkül ketté is hasította volna derékig.

Don Quijote a rettenetes ütésre fennhangon kiáltotta:

- Ó, én szívem szerelme, Dulcinea, te szépség virága! Jer lovagod segítségére, ki a te nagy tökéletességed dicsőítésére ily rémítő viadalba bocsátkozott!

Ezt mondani, kardját még szorosabban megragadni, magát a pajzzsal jól elfödni s a bizcayaira rohanni csak egy pillanat műve volt, és szilárdan eltökélte, hogy mindennek egyetlen kardcsapással vet véget.

Viszont a bizcayai, bár látta, hogy Don Quijote hevesen és bátran tör rá, eltökélte, hogy nem hátrál. Várta hát, a kocsivánkossal fedezve magát; de öszvérét se jobbra, se balra nem tudta fordítani, mert az állat nem szokta meg az ilyen sületlenségeket, s már meg se tudott moccanni a kimerültségtől. Don Quijote - amint említettük - magasra emelt karddal rontott neki, azzal a szándékkal, hogy kettévágja; a bizcayai hasonlóképpen emelt karddal s a vánkossal fedezkedve várta a támadót; a körülállók pedig valamennyien félve és remegve lesték, mi lesz a rémítő, fenyegető összecsapás vége.



KILENCEDIK FEJEZET
A bátor bizcayai s a hős manchai rettenetes párbaja véget ér és befejeződik

Történetünk első szakaszát akkor szakítottuk meg, midőn a bátor bizcayai s a hírneves Don Quijote kivont és magasra emelt karddal oly rettenetes csapást szándékoztak egymásra mérni, hogy ha csakugyan lesújtanak, legalábbis kettévágják, tetőtől talpig széthasítják egymást, s kettéválnak, mint a gránátalma. S az izgalmas történet ebben a kétes pillanatban megszakadt és csonkán maradt, szerzője a legcsekélyebb utalással sem szolgált, hol lenne feltalálható, ami hiányzik belőle.

Ez nagyon zokon esett nekem, s az öröm, mellyel a rövid kezdetet olvastam, ürömmé vált, ha elgondoltam, mennyi fáradságba fog kerülni, míg a hosszú folytatást megtalálhatom, ami - nézetem szerint - még hiányzott az érdekes történetből.

Lehetetlennek s a jó szokással homlokegyenest ellenkezőnek látszott, hogy ilyen jeles lovag mellett ne legyen valami tudós, ki soha nem látott hőstettei megírását magára vállalja, hiszen krónikásnak nem volt híjával egyetlen kóbor lovag sem, "akiről a nép meséli, hogy kalandokat keres", sőt mindegyiknek okvetlenül volt egy vagy akár két tudósa, és nem csak hőstetteiket írták meg, hanem legjelentéktelenebb gondolataikat és apróságaikat is feljegyezték, még olyanokat is, amikről az ördög sem tudott; elképzelhetetlen, hogy épp ily jeles lovaggal bánjék a sors oly mostohán, hogy megvonja tőle, amiben Platír s mások is bővelkedtek. Sehogy se akartam hát elhinni, hogy ily pompás történet oly hiányos és csonka maradhasson, s ezt a mindent elnyelő és elemésztő idő konokságának róttam fel, mely ezt a történetet is rejtve tarja, vagy már el is temette...

Minthogy azonban lovagunk könyvei között olyan újabb művek is voltak, mint A kigyógyított féltékenység s a Henares nimphái és pásztorai, ebből arra következtetek, hogy az ő története okvetlenül újabbkori, s ha talán még nincs is írásba foglalva, élnie kell még faluja s a környékbeli lakosság emlékezetében. Ez a gondolat egészen felzaklatott, s még hevesebben sarkallt, hogy kimerítő s alapos tudomást szerezzek a mi híres spanyolunknak, Don Quijote de la Manchának egész életéről s csudáiról, hisz valóságos vezércsillaga és tüköre a manchai lovagoknak, s egyszersmind az első, aki a mi korunkban s e gonosz időkben a kóbor lovagság terheinek és fáradalmainak szentelte magát, hogy sérelmeket orvosoljon, özvegyeket gyámolítson, szüzeket oltalmazzon, nevezetesen olyanokat, kik kezökben lovaglóostorral s paripán ülve, hegyen-völgyön ölükben hordozzák szüzességüket, mert voltak régente olyan szüzek, akik, hacsak valami semmirekellő fickó vagy valami szűrös és baltás paraszt vagy valami durva óriás erőszakot nem tett rajtuk, még nyolcvanéves korukban is, pedig egész idő alatt egyetlen éjet sem töltöttek fedél alatt, oly érintetlenül szálltak alá sírjokba, mint tulajdon édesanyjok, aki e világra szülte őket.

Mondom hát, hogy a mi bátor Don Quijoténk ilyen és más okoknál fogva felejthetetlen és örökké tartó dicsőségre méltó; erre azonban én magam is számot tarthatok, mert annyi munkámba és fáradságomba került, míg e kellemes történet befejezésére is ráakadhattam, bár jól tudtam, hogyha az ég, a véletlen és a jó szerencse nem jön segítségemre, a világ mégis szegényebb maradt volna, s nem részesül abban az örömben s élvezetben, mellyel most egy-két óráját eltöltheti, ki e könyvet figyelmesen olvassa.

A következő módon találtam meg:

Amint egyszer Toledóban az Alcanán lődörögtem, fiatal siheder lépett egy selyemkereskedőhöz, s holmi régi papírokat és iratcsomókat kínált neki. Minthogy pedig én szenvedélyes olvasó vagyok, kész még az utcán fekvő papírdarabot is felvenni, ettől a természetes hajlamtól indíttatva, fogtam az egyik iratot, melyeket a fiú árult, s amint belepillantottam, láttam, hogy arabul van. Ezeket a betűket ismerem ugyan, de azért olvasni nem tudom. Körülnéztem hát, nem látok-e valami moriscót, hogy elolvassa. Nem volt nehéz ilyen tolmácsot találnom, mert lett volna ott még sokkal jobb és régibb nyelvet értő is. A sors csakugyan küldött is azonnal egyet, s midőn közöltem véle óhajtásomat, az irományt kezébe adtam; ő középen felnyitotta, majd olvasott belőle valami keveset, s máris mosolyra fakadt. Megkérdeztem, mit nevet; azt felelte, hogy a könyv szélére írott jegyzeten mosolyog. Kértem, mondja el nekem is, mire ő nevetve így szólt:

- Amint mondtam, a margón ez áll: "Dulcinea del Tobosónak, kiről e történetben annyiszor van szó, ügyesebb keze volt a disznóhús besózására, mint bármelyik asszonynak egész La Manchában."

A Dulcinea del Toboso név említése kimondhatatlanul meglepett, s kíváncsiságomat a legmagasabb fokra csigázta, mert az villant át agyamon, vajon ez az iromány nem Don Quijote történetét tartalmazza-e?

E gondolattól ösztönözve felkértem a moriscót, olvassa el az irat elejét; s midőn kérésemet teljesítve, az arabot spanyolra fordította, a következő címszavakat olvasta: "Don Quijote de la Mancha története; írta Cide Hamete Benengeli arab történetíró."

Sok önuralomra volt szükségem, hogy el ne áruljam örömömet, mely a könyv címének hallatára elfogott; megelőztem a selyemárust, s megvettem a fiú minden papírját fél reálért, holott ha esze van, s tudja, mennyire szívemen fekszik, hogy megszerezzem az iratokat, bízvást hat reálnál is többet kérhetett s kaphatott volna értük.

A moriscóval rögtön távoztam a nagy templom keresztfolyosóján át, s felszólítottam, fordítsa le nékem spanyol nyelvre mindazt, ami Don Quijotéról szól, de minden hozzátoldás vagy kihagyás nélkül; megígértem, hogy megadom érte, amit kér.

Ő megelégedett fél mázsa mazsolával s két véka búzával, s megígérte, hogy lefordítja a lehető leghívebben s a legrövidebb idő alatt. Én pedig, részint azért, hogy a munkát megkönnyítsem, de meg azért is, mert a becses leletet egyáltalában nem akartam kiadni kezemből: a moriscót saját lakásomra hívtam, s ő aztán nem sokkal több, mint másfél hónap alatt lefordította az egészet úgy, amint alább következik.

Az első írás Don Quijote s a bizcayai párbaját a természethez egészen hű rajzzal szemléltette; az alakok éppen úgy állottak, ahogy a történet elbeszélte, kardjuk magasra emelve, egyik a pajzzsal, másik a kocsivánkossal fedezkedve, s a bizcayai öszvére annyira élt, hogy bérelt minőségét egy nyíllövésnyiről fel lehetett ismerni. A bizcayai lába alatt ez volt odaírva: Don Sancho de Azpeitia, ami kétségtelenül a nevét jelentette; Rocinante lábánál pedig ez volt a felirat: Don Quijote. Rocinantét a rajzoló oly remekül eltalálta, oly hórihorgasnak és nekinyúltnak, oly vékonydongájúnak és véznának, oly kiálló keresztcsonttal s oly szemmel láthatólag kehesnek, hogy a legelső tekintetre be kellett ismerni, mily helyes és mily találó volt Rocinanténak nevezni. Tőszomszédságában Sancho Panza állt, szamarát kötőfékénél fogva, s az ő lábánál is írás: Sancho Zancas: hihetőleg azért, mert amint a kép mutatta, hasa potrohos, termete kurta, lába vékony volt, s nevét is azért tették össze Panza (potroh) és Zancasból (pipaszár lábú), mert a történet néha e kettős néven említi. Még néhány aprólékos részletet kellett felsorolnom; ezek azonban oly jelentéktelenek, hogy semmi fontosságuk nincs a történet hű előadásában, mely semmi esetre sem lehet rossz, ha igaz.

Történetünk igaz voltára legföljebb azt az ellenvetést lehet felhozni, hogy arab írótól származik, e nemzetbelieknek pedig ismert tulajdonságuk, hogy hazugok. Mivel azonban irányunkban oly ellenséges érzelemmel viseltetnek: inkább hihető, hogy valamit elhagyott, semmint hogy bármit is túlzott volna. Ezt azért gondolom, mert amidőn tolla áradozhatott, sőt áradoznia kellett volna e jeles lovag magasztalásában: ő ezt, úgy látszik, szándékosan mellőzte, ami mindenesetre hiba, s még vétkesebb indokokból származhatik, holott a történetíróknak pontosnak, igaznak és mindenek fölött pártatlannak kell és illő lenniük, s egyaránt helytelen, ha akár érdek, akár félelem, akár ellenszenv, akár rokonszenv miatt eltérnek az igazságtól, mely a történelem anyja, a történelem viszont az idő vetélytársa, az események letéteményese, a múltnak tanúja, a jelennek példája és mintaképe, s figyelmeztető a jövendőnek. A mi elbeszélésünkben meg fogja találni a nyájas olvasó mindazt, amit csak követelni lehet valami mulattató történettől, s ha netalán egy vagy más jó tulajdonságnak mégis híjával lenne, véleményem szerint ez sokkal inkább a bitang szerzők, semmint a tárgy fogyatékosságának hibája. A második szakasz tehát, a fordítás szerint, ekképpen kezdődik.

Midőn a bátor s felgerjedt viaskodók kivont, éles kardjukat magasra emelve tartották, úgy látszott, hogy fenyegetésük égre, földre és pokolra szól, oly rettenetes volt ingerültségük és ádáz elszántságuk.

Az első csapást a felbőszült bizcayai sújtotta oly erővel s oly dühvel, hogy ha a kard félre nem siklik, ez az egyetlen csapás elég lett volna, hogy véget vessen hősünk vakmerő párbajának s egyben valamennyi kalandjának. Azonban a kegyes sors, mely őt nagyobb dolgokra tartogatta, ellenfelének kardját úgy fordította, hogy bárha bal vállát találta is, egyébként kárt nem okozott, csak lemeztelenítette oldalát, magával sodorta a sisak nagy részét s a lovag fél fülét; mindez gyászos romokként omlott a földre, szörnyen eltorzított képpel hagyva gazdáját.

Irgalmas Isten! Ki festhetné le híven azt a dühöt, melyre a mi bátor manchaink szíve gerjedt, látva, milyen rútul bánnak vele? Én csak annyit mondhatok, hogy elkeseredésében újra felemelkedett a kengyelben, s kardját két kézre fogván, oly mérges csapást zuhintott teljes erővel a kocsivánkosra és a bizcayai fejére, hogy ellenfele, hiába védte párnája, azt hihette, valami hegy szakadt rá; s orrán, száján és mind a két fülén nyomban megeredt a vér, megingott, majdnem leesett öszvéréről, sőt le is esett volna, ha át nem öleli a nyakát, de amikor előrebukott, mind a két lába kicsúszott a kengyelből, mire felkapta karját, a szörnyű csapástól megrémült öszvér pedig nekiiramodott a mezőnek, de néhány ugrás után gazdástul a földre terült.

Don Quijote mindezt teljes nyugalommal szemlélte; mikor pedig látta, hogy ellenfele földre bukott, ő is leszállt lováról nagy könnyedén, s kardja hegyét a bizcayainak egészen a szeme bogarához tartva, azt követelte tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi.

A bizcayai annyira megzavarodott, hogy egy szó kevés, de annyit se tudott kiejteni, s Don Quijote vak dühétől csakugyan pórul is járhatott volna, ha a hintóban ülő hölgyek, kik mind e percig halálos félelemmel nézték a párviadalt, oda nem rohannak s mennyre-földre nem kérik a lovagot, legyen irgalmas és könyörületes, s kegyelmezzen meg a lovász életének.

Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal válaszolt:

- Meg lehettek győződve, szép hölgyek, kész örömmel teljesítem kívánságtokat, de csak azzal a feltétellel, ha ez a lovag megígéri, hogy elmegy Toboso falujába, s az én nevemben tiszteletét teszi a páratlan Doña Dulcineánál, hogy hölgyem véle tetszése szerint bánjék.

Az aggódó és vigasztalhatatlan hölgyek se nem tudakozódtak bővebben Don Quijote kívánsága felől, se nem kérdezték egy szóval se, ki az a Dulcinea, hanem megígértek a lovász nevében mindent, hogy betű szerint megcselekszi, amit a lovag parancsolt neki.

- Az ígéret alapján nem bántom hát, habár bizonyára nagyon is megérdemelné.



TIZEDIK FEJEZET
A kedélyes párbeszédről, melyet Don Quijote és fegyverhordozója, Sancho Panza folytatott

Eközben Sancho Panza, kit a szerzetesek legényei tisztességesen elpáholtak, szintén talpra állt, s nagy érdeklődéssel kísérte urának, Don Quijoténak párbaját, teljes szívből kérve Istent, segítse győzelemre, hadd nyerjen valami szigetet, hogy aztán kormányzóvá tegye, amint egykor megígérte.

Mikor tehát látta, hogy a párbajnak vége van, s ura újra fel akar ülni Rocinantéra, odasietett hozzá a kengyelt tartani; de mielőtt felszállt volna, Sancho térdre borult előtte, megragadta kezét, s csókot ejtvén rá, így szólott:

- Legyen tehát oly kegyes, señor Don Quijote, én jó uram, tegyen meg ama sziget kormányzójának, melyet e csatában elfoglalt; s legyen akármekkora, érzek magamban annyi erőt, hogy éppoly jól el tudom majd kormányozni én is, mint akárki más a világon, aki valaha sziget fölött uralkodott.

Don Quijote így felelt szavaira:

- Jegyezd meg magadnak, Sancho barátom, hogy ez a kaland s az ehhez hasonlók nem olyan szigetszerző kalandok, hanem csak olyan keresztútfélék, amelyekből az embernek nem marad egyebe, legföljebb összezúzott feje vagy levágott füle. De légy türelemmel, majd fordulnak elő még olyanok is, amik után téged nemcsak kormányzóvá, hanem még nagyobb úrrá tehetlek.

Sancho ezt is nagyon szépen megköszönte, másodszor is megcsókolta ura kezét s páncélinge szegélyét, majd fölsegítette Rocinantéra, maga pedig szamarára ült, s nyomban útnak eredt gazdája után, ki egy szót sem intézett a hintóban ülőkhöz, hanem sebes ügetéssel a közeli erdő felé tartott.

Sancho utánakocogott, amint szamarától kitelt, de Rocinante oly gyorsan ügetett, hogy a fegyverhordozó, látván elmaradását, fennszóval kiáltott urára, álljon meg, ne siessen oly nagyon.

Don Quijote megállt, s Rocinantét kantárán fogva mindaddig visszatartotta, míg fáradt fegyverhordozója végre oda nem érkezett, s így szólt gazdájához:

- Azt gondolom, uram, nagyon jó lennem, ha valami templomba menekülnénk, mert kegyelmed azzal az emberrel, akivel imént viaskodott, úgy elbánt, hogy csakugyan nem lehetetlen, hogy hírt adnak róla a Santa Hermandadnak, majd aztán szépen lefülelnek bennünket, és akkor szavamra mondom, sok kínos verejtékcseppet izzadunk, míg a tömlöcből kiszabadulunk.

- Hagyd el - felelte Don Quijote -, hát láttad vagy olvastad-e valaha, hogy kóbor lovag törvényszék elé került volna, követett légyen el akárhány homicidiumot?

- Én semmiféle cidiumhoz nem értek - válaszolt Sancho -, ilyenekkel soha életemben nem törődtem; csak annyit tudok, hogy a Santa Hermandad utánuk szokott járni a nyílt mezőn dulakodóknak, egyébbel én nem törődöm.

- Akkor ne félj - mondta Don Quijote -, kimentenélek én akár a káldeusok kezéből is, még inkább a Santa Hermandadéból. Hanem mondd csak, igaz lelkedre: láttál-e valaha derekabb lovagot nálam az egész földkerekségén? Olvastál-e széphistóriában olyasvalakiről, ki hevesebben tudna támadni, szilárdabb lenne a kitartásban, ügyesebb a vagdalkozásban és biztosabb a földre lökésben, mint én?

- Hogy az igazat megvalljam - szólt Sancho -, én bizony sohase olvastam semmiféle széphistóriát, mert se írni, se olvasni nem tudok; hanem annyit merek állítani: bátrabb urat világéletemben sohase szolgáltam kegyelmednél, s engedje a kegyelmes Isten, hogy ennek a vakmerőségnek sohase adja meg úgy az árát, ahogy már említettem. Most pedig csak arra kérem kegyelmedet, engedje, hogy sebét bekötözzem, mert füle ugyancsak vérzik, az én tarisznyámban pedig van tépés is meg egy kevés fehér kenőcs.

- Mindezt bízvást nélkülözhetnők - válaszolt Don Quijote -, ha el nem feledem, hogy egy üvegre valót készítsek Fierabrás balzsamából, melynek egy-két cseppjével sok időt és gyógyszert megtakaríthatnánk.

- Micsoda üveg, miféle balzsam az? - kérdezte Sancho Panza.

- Az olyan balzsam - felelte Don Quijote -, melynek készítése módját könyv nélkül is tudom, s tulajdonosának nem kell félnie a haláltól, s nyugodt lehet, még ha halálos sebet kapna is. Azért, ha majd elkészítettem és neked átadom, s megtörténik, hogy valami csatában két külön darabbá vágnák szét testemet, ami éppen nem ritkaság: ha te ezt látod, ne tégy semmi egyebet, csak vedd fel óvatosan és gyengéden testemnek azt a részét, mely a földre esett, s mielőtt a vér kihűlne, illeszd a másikhoz, mely a nyeregben maradt, de vigyázva, hogy a részek teljesen egymásra simuljanak; adj be aztán rögtön ne többet, csupán két kortyot az említett balzsamból, s majd meglátod, épebb leszek a legépebb almánál.

- Ha ez így van - szólt Sancho -, akkor én szívesen lemondok a sziget ígért kormányzóságáról, és minden szíves szolgálatom fejében egyebet se kívánok, csak a csodatevő balzsam receptjét adja nekem kegyelmed, hiszen egy unciájáért akárhol is megadnak két reált, s többre aztán nem is lesz szükségem, hogy tisztességesen és gondtalanul megélhessek. Még csak azt szeretném tudni, nem kerül-e nagyon sokba?

- Alig három reálért három pintet lehet készíteni - felelte Don Quijote.

- Isten irgalmazzon bűnös lelkemnek - kiáltott fel Sancho -, de hát mire vár akkor kegyelmed, hogy rögtön össze nem kotyvasztja, és nem tanít meg rá engem is?!

- Csak légy türelemmel, barátom - csitította Don Quijote -, nagyobb titokra is meg akarlak én téged tanítani, s nagyobb jótéteményekben is akarlak részesíteni. Most azonban lássunk a kötözéshez, mert fülem csakugyan sajgóbban fáj, mint magam is szeretném.

Sancho előszedte a tépést s a kenőcsöt a tarisznyából; mikor azonban Don Quijote meglátta, hogy sisakját milyen baj érte, majd az esze ment el miatta, s kezét kardjára bocsátva, szemét pedig az ég felé emelve, e szavakat mondta:

- Esküszöm a nagy alkotóra, ki mindeneket teremtett, és a négy evangélista teljes szövegére, hogy olyan életet akarok élni, minőt a mantuai nagy őrgróf folytatott, midőn megesküdött, hogy megbosszulja öccsének, Valdovinosnak halálát, eszerint terített asztalról mindaddig nem eszem, asszonyt nem ölelek s egyéb dolgoktól is tartózkodom - mikre ugyan már nem emlékszem pontosan, de esküvésembe kívánom foglalni -, míg kemény bosszút nem állok azon, akitől e sérelmet szenvedém!

Hallván e szavakat, Sancho így felelt:

- Gondolja csak meg kegyelmességed, Don Quijote uram, ha az a lovag híven megteszi, amit kegyelmed parancsolt néki, tudniillik elmegy az én kegyelmes asszonyom, Dulcinea del Toboso elé, már akkor mindannak megfelelt, amivel tartozott, s újabb büntetésre nem méltó, hacsak megint újabb bűnt el nem követ.

- Megjegyzésed helyes és szabad igaz volt - felelte Don Quijote -, s ím ezennel megsemmisítem az újabb bosszúállásra vonatkozó eskümet; de ismétlem és megfogadom másodszor is, hogy olyan életet folytatok, amilyenről szólottam, mindaddig, amíg erőhatalommal egy éppoly jó sisakot, mint az enyém volt, el nem veszek valami lovagtól. S ne gondold, Sancho, hogy ez talán szalmaláng; van nekem erre nézve mintaképem, akit utánzok, mert betűről betűre hasonló történt Mambrín sisakjával, melyért Sacripanténak oly drága árat kellett fizetnie.

- Vigye az ördög ezeket az esküdözéseket, jó uram - felelte Sancho -, csak az üdvösségét kockáztatják, és a lelkiismeretét terhelik. Mert mondja csak, jó uram, ha példának okáért nagyon sokáig nem találkoznánk sisakos emberrel: mi történik akkor? Be kell-e teljesíteni ebben az esetben is az esküvést, mely annyi kellemetlenséget és kényelmetlenséget foglal magában, mint például hogy öltözetesen kell aludnia, szabad ég alatt hálnia, és sok más sanyargatást, amit a vén bolond őrgróf fogadott meg esküjében, és kegyelmed újra fel akar eleveníteni? Láthatja kegyelmed, hogy ezeken az utakon nem fegyveres emberek járnak, hanem öszvérhajcsárok és fuvarosok, nemcsak hogy nem hordanak sisakot, hanem sisaknak hírét soha még az öregapjuk se hallotta.

- Csalódol - mondta Don Quijote -, majd meglátod, alig töltünk el keresztúton egy-két órát, s több fegyveressel fogunk találkozni, mint amennyi Albracára rontott, hogy a szép Angélikát hatalmukba kerítsék.

- Isten neki, legyen úgy - felelte Sancho -, s én kérem az Istent, hogy minden jól sikerüljön, és jöjjön el mentül elébb az az idő, mikor a szigetet megnyerjük, mely oly sokba került nekem, és aztán halhassak meg nyugodtan.

- Mondtam már Sancho, emiatt egy cseppet se aggódjál: mert ha a szigetet nem találnók is megnyerni, ott van a dán királyság vagy Sobradisa királysága, mindegyik neked való, ahogy gyűrű illik az ujjra, s minthogy szárazföldön feküsznek, még inkább örülhetsz. Azonban hagyjuk ezt a maga idejére, s nézd meg, van-e a tarisznyában valami, hogy falatozhassunk, mert aztán rögtön indulunk valami várat keresni, ahol a következő éjet tölthetjük, s elkészítjük az említett balzsamot, mert Istenemre mondom neked, csakugyan nagyon fáj a fülem.

- Van itt nálam egy vereshagyma, egy darabka sajt, s nem tudom, hány darab kenyér - szólt Sancho -, ez azonban mind nem olyan eledel, hogy meg mernék kínálni vele ilyen nemes lovagot, mint kegyelmed.

- Milyen téves gondolkozás! - felelte Don Quijote. - Tudd meg, Sancho, hogy a kóbor lovagnak dicsőség, ha egy hónapig egy falatot sem eszik, ha pedig eszik, lehet az bármi, ami éppen a keze ügyébe esik; minderről meg fogsz győződni, ha majd annyi lovagregényt elolvastál, mint én. De bármily sokat olvastam, mégsem találtam egyetlenegyben sem említést arról, hogy a kóbor lovagok ettek volna, ha csak a véletlen úgy nem hozta magával, hogy valami pompás díszlakomán, melyet tiszteletökre rendeztek; máskülönben úgy éltek, mint a virágok. S habár magától értetődik, hogy élelem nélkül s egyéb természetes szükségleteik nélkül nem tudtak meglenni, mert utóvégre ők is csak olyan emberek voltak, mint mi: másrészről nem szabad feledni, hogy életök legnagyobb részét erdőkön és pusztaságokban vándorolva töltötték - mégpedig szakács nélkül -, és szokott eledelük kétségtelenül oly egyszerű táplálékból állt, amilyent te ajánlottál. Így tehát, Sancho barátom, ne aggasszon téged, hogy nekem mi ízlik s mi nem; ne akarj te új szokásokat meghonosítani, és ne akard kiemelni sarkaiból a kóbor lovagságot.

- Bocsásson meg, uram - mondta Sancho -, hanem mivel én, amint előbb már mondtam is, se írni, se olvasni nem tudok, nem ismerhettem meg a lovagrend szabályait; mától fogva majd mindenféle aszalt gyümölccsel töltöm meg a tarisznyámat kegyelmed számára, mert lovag, magam számára pedig, mert nem vagyok lovag, majd szárnyassal és táplálóbb eledelekkel fogom telerakni.

- Nem azt mondom én, Sancho - válaszolt Don Quijote -, hogy a lovag köteles mást sem enni, csak gyümölcsöt, ahogy te gondolod, csak azt mondom, hogy tápláléka rendesen ilyesmiből s füvekből áll, amit a mezőkön talál, ő ismeri ezeket a füveket, és én is értek hozzájuk.

- Bizony szép dolog a füveket ismerni - felelte Sancho -, mert ha nem csalódom, gyakran rászorulunk mi még erre a tudományra.

Sancho ekkor előszedett mindent, ami szavai szerint tarisznyájában volt, s aztán békés egyetértésben falatoztak. Minthogy azonban helyet szerettek volna találni, hogy az éjt tölthessék, csakhamar bevégezték szegényes vacsorájukat. Rögtön lóra ültek, és sietve útnak eredtek, hogy valami helységet találhassanak, még mielőtt beestelednék. De a nap már letűnt, s vele együtt reménységök is, hogy födél alá jussanak; ekkor egyszerre néhány kunyhó bukkant fel szemük előtt, valami kecskepásztortanya, s menten abban állapodtak meg, hogy itt maradnak éjszakára. S amily kedvetlenné tette Sanchót, hogy nem akadtak valami falura, gazdája éppúgy örült, hogy szabad ég alatt hálhat, mert valahányszor ez történt vele, mindig lovagélete újabb meg újabb tanúbizonyságának tartotta.



TIZENEGYEDIK - TIZENKETTEDIK - TIZENHARMADIK - TIZENNEGYEDIK FEJEZET

[A kecskepásztorok igen szívesen fogadták az érkezetteket, és vacsorával is megkínálták őket. Mikor Don Quijote jóllakott, ily szavakra nyitotta ajkát:]

- Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán aranykornak neveztenek, de nem azért, mintha a mi vaskorunkban oly nagy megbecsülésben részesülő arany tán úton-útfélen hevert volna, hanem azért, mert az emberek akkor még nem tettek különbséget az enyém s a tied között. Ama szent időkben minden közös volt; hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett, csak kezét nyújtotta ki, szedegetett a terebélyes tölgyekről, melyek bőkezűen kínálták édes és ízletes gyümölcsüket. A tiszta források és csergő patakok dúsgazdag bőséggel ontották zamatos és kristály vizöket. Sziklahasadékokban s faodúkban alapították meg köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék, s bármely kéznek egészen ingyen szolgáltak legédesebb munkájuk bőséges termésével. A hatalmas paratölgyek önmaguktól, jószántukból vetették le széles és könnyed kérgüket, ebből faragatlan cölöpökre alkalmazott házfedelet készítettek az emberek, csupán azért, hogy a levegőégnek minden zordonsága ellen védelmezzék magokat. Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés; még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája sem merészkedett szaggatni és hasogatni ősanyánknak kegyes méhét, mely erőszak nélkül, a maga jószántából nyújtá termékeny és tág öléből mindazt, amivel táplálhatta, fenntarthatta és megörvendeztethette a kor gyermekeit. Akkor az ártatlan és bájos pásztorleánykák hegyen-völgyön kibontott hajfürtökkel andalogtak, s csak annyira ruházkodtak, amennyire éppen szükséges volt, hogy szemérmesen elfedjék, mit a szemérmesség minden korban el akart és el akar leplezni. Nem viseltek olyan piperét, amilyet mainapság szokás viselni, s amit Tirus bíbora és az oly sokféle módon megkínzott selyem oly méregdrágává tesz; hanem zöld gallyakból és repkénnyel átfont néhány levélből állt minden ékességök, ami úgy díszítette s ékesítette őket, hogy hiába minden keresett és újszerű találmány, segédeszköz, mire a hiú tetszésvágy csábította az újabb nemzedéket, mai udvarhölgyeink se szebbek náluk. Akkor a szerelem egyszerűen és természetesen élt a szívben, ugyanoly módon és alakban, ahogy fogamzék, s nem keresett cikornyás szóvirágokat, hogy kedvesebbé legyen. Ámítás, csalfaság nem vegyült az igazságba és őszinteségbe. Az igazság megmaradt magában, anélkül, hogy akár a kegy, akár az érdek háborítani vagy sérteni merészelte volna, pedig manapság olyan gyakran megrontja, megzavarja és üldözi. Az önkényeskedés se foglalta még el a bíró értelmét, mert akkor egyáltalában nem volt, aki ítéljen, sem akit ítéljenek. A szemérmes hajadon - mint már említettem - magányosan egyedül járt szerte, amerre kedve tartotta, mit sem félve idegen erőszak és bűnös gerjedelem fenyegetésétől, hanem tulajdon akarata és tetszése szerint adta oda virágait. Míg most, e mi gyűlölésre méltó századainkban, egyetlenegy sincs biztonságban, rejtse vagy zárja akár egy újabb, a krétaihoz hasonló labirint: a szerelem ragálya, átkos törekvés mohóságával, a hasadékokon vagy a levegőn keresztül behat még oda is, és hiába minden óvatosság, elejti áldozatát. Az idők folytában s a gonoszság növekedtével, éppen a biztonság érdekében támadt a kóbor lovagrend, hogy védje a hajadonokat, óvja az özvegyeket, és segítségére keljen az árváknak és szűkölködőknek. E rendhez tartozom én is, kecskepásztor testvéreim; ezért köszönetet mondok nektek a szíves fogadtatásért és ellátásért, melyben magamat és fegyverhordozómat részesítettétek: mert ámbár a természet törvénye szerint minden élő léleknek kötelessége, hogy kedvezzen a kóbor lovagoknak, elgondolva, hogy ti e kötelezettség tudta és ismerete nélkül is befogadtatok és megvendégeltetek engem, illő, hogy én a lehető legjobb akarattal háláljam meg.

[E hosszú beszéd után az egyik pásztor énekelt, és dalát citerán kísérte; Don Quijote figyelemmel hallgatta a dalt, Sancho Panza viszont aludni tért. Mikor az ének véget ért, Don Quijote ismét a lovagrend hivatásáról beszélt a pásztoroknak, akik nemigen vitatkoztak vele a lovagregényekben előforduló események valószínűségéről.]



TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Don Quijote gyászos kimenetelű kalandjáról néhány istentelen yanguasi hajcsárral

[Don Quijote Sancho Panzával egy erdőségen haladt keresztül, ahonnan szép gyepes helyre értek.]

Mindketten leszálltak, s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapták a gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: azután elővették a tarisznyát, s minden teketória nélkül, békében és egyetértésben úr és szolga együtt falatozott abból, amit találtak. Sanchónak esze ágában se volt, hogy Rocinantét talán meg is nyűgözze, minthogy oly jámbornak és szelídnek ismerte, hogy Córdoba legelőinek egyetlen kancája se tudta volna rossz útra vinni. Azonban a sors és az ördög, aki nem alszik mindig, úgy akarta, hogy néhány yanguasi hajcsár ugyanabban a völgyben legeltessen egy galíciai ménest. Ezeknek pedig az a szokásuk, hogy lovaikkal víz öntözte füves helyeken delelnek, s így Don Quijote véletlen táborhelye egészen alkalmas volt a yanguasiaknak. Történt pedig, hogy Rocinanténak kedve támadt kissé enyelegni a ménesbeli gyöngébb nemmel, s alighogy megszimatolta, mindennapi szokásától eltérően, s anélkül, hogy gazdájától engedelmet kért volna, csendes poroszkálással, kocogva indult neki, hogy a kancák körül udvaroljon. Ezek azonban, úgy látszott, nagyobb kedvet éreztek a legeléshez, mint bármi máshoz, amiért is foggal és patkóval fogadták, mégpedig oly módon, hogy Rocinante hevedere csakhamar elszakadt, s ő maga nyergefosztottan állott, pucéron. De még jobban megviselte, hogy a hajcsárok, látván, mily hévvel támadt kancáikra, bunkósbotokkal siettek oda, s hamarjában úgy eldöngették, hogy egészen összezúzva terült el a földön. Don Quijote és Sancho, látva, hogy megjárta Rocinante, lélekszakadva rohantak feléje, miközben Don Quijote ezeket a szavakat intézte Sanchóhoz:

- Úgy látom, Sancho barátom, ezek nem lovagok, hanem csupán aljas csőcselék és söpredék nép; ezt pedig azért mondom, hogy most bátran segíthetsz bosszút állni a sérelemért, amely szemünk láttára esett Rocinantén.

- Hogy az ördögbe álljunk bosszút - válaszolt Sancho -, mikor ezek legalábbis huszadmagukkal vannak, mi pedig csak ketten, vagy talán éppen másfél emberből állunk?

- Én felérek százzal - felelte Don Quijote, s aztán egy szót se szólva többé, kardot rántott, és megrohanta a hajcsárokat, s vele tartott Sancho Panza is, serkentve és felbuzdulva gazdája példáján.

Az első vágással, melyet Don Quijote az egyik hajcsárra mért, lehasította bőrködmönét válla jókora darabjával együtt.

Mikor a yanguasiak látták, hogy két magános ember ily vakmerően megrohanja őket, kik oly számosan vannak: botot ragadtak, s a két támadót közrefogva, olyan csihi-puhit zúdítottak rájuk, hogy sűrűbben szakadt az ütleg, mint a záporeső. S ami igaz, igaz, Sanchót bizony már a második ütés a földre teríté, sőt magával Don Quijotéval is ez történt, anélkül, hogy bátorságának és ügyességének legcsekélyebb hasznát is vehette volna. S a sors úgy akarta, hogy éppen odaessék Rocinante lábához; a ló még föl se kelt fektéből, amiből világosan látható, mily hévvel munkálkodtak a fütykösök az ingerült parasztkezekben.

Látván most a hajcsárok, hogy ami történt, több kettőnél: amilyen gyorsan csak tudták, összeterelték a ménest, s odábbálltak, vérbe fagyva hagyván a két kalandost, igen keserves állapotban, de még keservesebb hangulatban.

Sancho Panza éledt föl először, s midőn látta, hogy ott van ura mellett, bágyadt és nyögdécselő hangon így szólította meg:

- Don Quijote uram, ó, Don Quijote uram!

- Mi kell, Sancho barátom? - válaszolt Don Quijote éppen olyan megtört, fájdalmas hangon, mint előbb Sancho.

- Arra kérném, a Krisztus szerelmére - felelte Sancho -, adjon kegyelmed egy-két kortyot annak a fura Blasnak italából, ha ugyan itt van kegyelmed keze ügyében; hátha éppen úgy használna az eltört csontoknak is, mint ahogy a sebeknek használ.

- Bár itt volna, ó, én szerencsétlen! - válaszolta Don Quijote. - Mi bajunk lenne akkor!? De lovagi hitemre esküszöm néked, Sancho Panza, hogy kétszer huszonnégy óra eltelte előtt, ha ugyan a sors másként nem rendeli, birtokomban lesz, vagy ne tudjam megmozdítani a kezemet.

- De hát mit gondol kegyelmed, hogy a lábunkat mennyi idő múlva tudjuk megmozdítani? - kérdezte Sancho Panza.

- Ami engem illet - felelt a megporhanyított lovag -, magamra nézve csakugyan nem tudom meghatározni azt a napot. De magam vagyok az oka mindennek, mert nem kellett volna kardot rántanom olyan emberek ellen, kik nem hozzám hasonló lovagok, s így azt hiszem, hogy a hadak istene azért bocsátotta rám e büntetést, mert megszegtem a lovagrend törvényeit. Amiért is, Sancho barátom, jól megjegyezd, amit most fogok mondani, mert mindkettőnk javára szolgál, tudniillik azt: ha valaha látod, hogy ilyen csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, mert ezt semmiképpen sem cselekszem ezután, hanem te ránts kardot ellenök, és te szabdald meg őket kényed-kedved szerint. Ha pedig netalán lovagok jönnének segítségökre, akkor majd lesz rá gondom, hogy megvédelmezzelek s rájok támadjak teljes hatalmammal, mert úgy hiszem, ezer meg ezer jel és tapasztalat meggyőzhetett már afelől, mily messze terjed az én hatalmas karom hősiessége.

Ilyen elbizakodottá tette a szegény lovagot a bátor bizcayain vett diadala.

Azonban Sancho Panza nem fogadta valami nagy tetszéssel ura figyelmeztetését, s meg nem állhatta, hogy ne így feleljen rá:

- Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas, s el tudok tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, akiket el kell tartanom s fölnevelnem: azért hát jusson kegyelmednek is tudomására, minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én semmi esetben sem fogok kardot rántani sem paraszt, sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve Istenemre fogadom, megbocsátok minden sérelmet, melyet ellenem valaha elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, bárki légyen a tettes most vagy a jövőben, alacsony vagy magas rangú, gazdag vagy szegény, nemes vagy jobbágy, ki nem véve semminemű rendet vagy állapotot.

Gazdája e szavak hallatára így felelt:

- Szeretném, ha lélegzetet tudnék venni, hogy kissé könnyebben beszélhessek, s hogy ez a nyilallás, mely oldalamat szúrja, legalább addig szűnnék meg, míg be tudnám bizonyítani neked, Panza, mily téves a gondolkozásod. Mondd csak, bűnös lélek, ha a szerencse fuvalma, bár eddigelé oly ellenséges volt, egyszerre csak javunkra kél, és óhajtásaink vitorláit úgy duzzasztja, hogy egészen biztosan s minden akadály nélkül valamelyik neked ígért szigeten révbe jutunk: mi lenne belőled, ha a sziget meghódítása után urává tennélek? Te bizonyára meghiúsítanád szándékomat, mert nem vagy lovag, sőt nem is akarsz lovag lenni, és nincsen sem bátorságod, sem kívánságod, hogy bosszút állj a rajtad esett sérelmekért, s megvédelmezd uradalmadat. Mert tudnod kell, hogy az újonnan meghódított királyságokban és birodalmakban a lakosok lelkülete sohasem oly nyugodt, és sohasem állanak annyira az új uralkodó pártján, hogy félnie ne lehetne, nem kísérelnek-e meg valamit, hogy megint fordítsanak a dolgokon, s amint mondani szokás, újra szerencsét próbáljanak. Ekképp hát okvetlenül szükséges, hogy az új tulajdonosnak legyen bölcsessége kormányozni őket, de bátorsága is, hogy bármely esetben óvja és védelmezze magát.

- Ebben a most történt esetben - válaszolt Sancho - csakugyan sajnálom, miért nem volt oly bölcsességem és bátorságom, amilyet kegyelmed említ. De esküszöm, amily igaz, hogy szegény ember vagyok: most az egyszer nagyobb szükségem van flastromra, mint szép szavakra. Próbálja meg kegyelmed, fel tud-e kelni, aztán segítsük fel Rocinantét, bár csakugyan nem érdemes rá, mert egyedül neki köszönhetjük, hogy ily rútul elpáholtak bennünket. Sose tettem volna fel Rocinantéról, mert olyan erkölcsösnek, békeszeretőnek tartottam, mint tulajdon magamat. De jól is mondja a példabeszéd: sok idő kell hozzá, míg az ember egészen kiismerheti a világot, és hogy semmi sincsen bizonyos a nap alatt. Ki hitte volna, hogy azok után a hatalmas vágások után, mikkel kegyelmed azt a boldogtalan kóbor lovagot megszabdalta, nyomban ilyen záporeső zúduljon a nyakunk közé?

- Még a te nyakadnak csak hagyján, Sancho - szólt Don Quijote -, az ilyes zivatarokra termett; de az én vállam finom hollandi vászon között nevelkedett, s így világos, hogy sokkal keservesebben érzi a szerencsétlenség fájdalmát, és ha nem tudnám bizonyosan, hogy ezek a kényelmetlenségek a fegyverviseléssel járnak, itt halnék meg mérgemben.

- Uram - felelte erre a fegyverhordozó -, ha a lovagságnak ilyen jutalom üti a markát: kérem kegyelmedet, mondja meg, sokszor szokott-e az előfordulni, van-e bizonyos meghatározott ideje-órája? Mert amondó vagyok, ha még kétszer így megtáncoltatnak, harmadszor akár ne is fáradjanak, nem lesz szükség rá, hacsak az irgalmas Isten kegyelme csodamódon föl nem támaszt bennünket.

- Tudnod kell, barátom, Sancho - válaszolt Don Quijote -, hogy a kóbor lovagok élete ezer meg ezer veszélynek s balszerencsének van alávetve, csakhogy másrészről az is igaz, hogy éppoly könnyen lehetnek királyok és császárok is, amint akárhány lovag példája bizonyítja, kiknek történetét tüzetesen ismerem. S elmondhatnám neked, ha ugyan a sajgó fájdalom engedné, több olyannak a történetét, akik egyes-egyedül karjuk hősiességével emelkedtek az említett magas méltóságokra, s még ezek magok is, mind előbb, mind azután, különféle szerencsétlenségek és nyomorúságok közé jutottak. Így a bátor Amadís de Gaula, halálos ellenségének, a varázsló Arcalausnak hatalmába esett, akiről bizonyosan igaz, hogy amíg fogva tartá, az udvarban egy oszlophoz kötötte, és több mint kétszáz csapást mért rá lova kantárszíjával; egy ismeretlen szerző pedig, ki mindamellett igen hiteles, azt mondja, hogy amidőn Phoibosz lovagját elfogták bizonyos csapóajtó segélyével, mely bizonyos várban a lába alatt megnyílt, s föld alatti mélyedésbe ejtették, a varázsló összekötözte kezét-lábát, s hóvízből meg homokból álló allövetet adott a lovagnak, hogy majd belehalt; s ha e nagy szerencsétlenség alkalmával egy bölcs jó barátja segítségére nem jön, a szegény lovag bizonyára nagyon pórul járt volna. Így hát én is jól érezhetem magamat ily jeles férfiak társaságában, mert ők még sokkal nagyobb sérelmeket szenvedtek, mint ami most bennünket ért: mert tudnod kell, Sancho, hogy az olyan sebek, amelyeket a csak úgy véletlenül kézben levő eszköz ejt, nem gyalázzák meg az embert, s a párbaj törvénye világosan kimondja: ha a varga a kezében levő kaptafával - feltéve, hogy csakugyan fából van - megüt valakit: nem lehet azt mondani, hogy megbotozta. Ezt pedig azért mondom, nehogy - mivel ebben a dulakodásban elpáholtak bennünket - azt hidd, mintha talán gyalázat esett volna rajtunk: mert ellenfeleink fegyverei, melyekkel bennünket megegyengettek, csupán bunkósbotok valának, s amint én emlékezem, egyiknél sem volt kard, sem tőr, sem szablya.

- Én ugyan nem értem rá, hogy még erre is ügyeljek - válaszolta Sancho -, mert alig kaptam jó vitéz kardomhoz, azok az emberek menten úgy csépeltek dorongjaikkal, hogy a világ mindjárt elsötétült előttem, és inamszakadtan ideterültem, és most itt fekszem, s legkisebb gondom is nagyobb annál, vajon az eldöngetés gyalázat volt-e vagy sem? Elég nekem az a fájdalom, amit az ütések okoztak, mert éppoly mélyen bevésődtek emlékezetembe, mint vállamba.

- Mindennek ellenére figyelmeztetlek, Panza testvér - felelte Don Quijote -, hogy nincsen olyan emlékezés, melyet az idő el ne törölne, sem olyan fájdalom, melyet a halál meg ne szüntetne.

- Lehet-e hát nagyobb szerencsétlenség annál - válaszolt Panza -, amit csak az idő törül el és halál szüntet meg? Ha ez a mi szerencsétlenségünk csakolyan volna, hogy egy-két flastrommal meg lehetne gyógyítani, akkor még csak isten neki; de úgy látom én, egy egész ispotály minden kenőcse se elégséges, hogy csak imígy-amúgy is helyrezökkentsen bennünket.

- Hadd ezt, és szedd össze magad egy kissé, Sancho - mondta Don Quijote -, s lássunk Rocinante után, mert ha jól sejtem, neki is kijutott a bajból.

- Nem is csoda - felelte Sancho -, hiszen ő is kóbor lovag; hanem az már mégis nevezetes, hogy a szamaramnak meg kutya baja sem esett, holott bennünket kutyául megütlegeltek.

- A szerencse egy ajtót csak nyitva hagy minden balesetnél, hogy jóvátegye - jegyezte meg Don Quijote -, ezzel pedig azt akarom mondani, hogy a szamárka ez egyszer pótolni fogja Rocinantét, s elvisz innen valami várba, hol sebeim behegednek. Az ilyfajta nyargalást egyébiránt nem tarthatom magamra nézve lealázónak, mert jól emlékszem, olvastam egykor, hogy az a régi Silenus, a nevetés vidám istenének gyámatyja és nevelője, nagyon szívesen vonult be csinos szamár hátán a százkapus városba.

- Lehet, hogy úgy lovagolt, amint kegyelmed mondja - felelt Sancho -, de nagy különbség van ám aközött, hogy egyenesen ül-e valaki a nyeregben, vagy pedig keresztbe fektetik, mint valami szemetes zsákot.

Amire Don Quijote ekképp válaszolt:

- A csatában kapott sebek inkább növelik, semhogy kisebbítenék a dicsőséget, azért hát, Panza barátom, ne feleselj tovább velem, hanem amint mondám, kelj fel, ahogy tudsz, s tégy föl engem szamaradra, amint legjobbnak látod, s menjünk el innét, még mielőtt az éj beállana s itt lepne meg bennünket ezen a pusztaságon.

- Pedig egyszer úgy hallottam kegyelmedtől - mondta Panza -, a kóbor lovagoknak az a szokásuk, hogy rendesen sivatagokon és pusztákon hálnak az esztendő nagy részén keresztül, s hogy ezt igen nagy szerencséjüknek tartják.

- Igenis akkor - válaszolt Don Quijote -, ha már egyebet nem tehetnek, vagy ha szerelmesek; sőt annyira igaz, hogy voltak olyan lovagok, akik napnak, éjnek és az időjárás minden viszontagságának kitéve, egy szál sziklán két esztendőt töltöttek, anélkül, hogy hölgyük valamit tudott volna róluk. S ilyen volt maga Amadís is, midőn a Beltenebros álnevet vette föl, s a Szegénység szikláján lakott, nem tudom már bizonyosan, nyolc évig-e vagy nyolc hónapig; elég az hozzá, ott vezekelt, nem emlékszem rá, mily búbánat miatt, amit kedvese, Oriana okozott néki. Azonban hagyjuk ezt most, Sancho, s lássunk dolgunk után, mielőtt netalán a szamarat is oly szerencsétlenség érné, mint Rocinantét.

- Még csak az kellene! - jegyezte meg Sancho.

Azután harminc jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen-olyan-adtával feltápászkodott, de az út közepén görnyedten megállt, mint valami török kard, semmiképp se tudva kiegyenesedni. Ámde végre is, minden kiállott fáradalma dacára, összeigazgatta szamarát, mely a mai nap szokatlan szabadságát kihasználva, jó messzire elcsavargott; csülökre állította Rocinantét is, mely ha panaszkodni tudott volna, bizonyára mondott volna annyit, mint akár Sancho, akár a gazdája. Végre Sancho feltette valahogy Don Quijotét a szamárra, Rocinantét csatlószíjra fűzte, szamarát pedig kötőféken fogva, útnak indult találomra, amerre az országutat sejtette. A sors pedig, mely viselt dolgait jóról jobbra fordította, úgy hozta magával, hogy alig mentek egy mérföldnyire, midőn az útra ráakadtak, s az út mentén csakhamar egy fogadót fedeztek föl, melyet Don Quijote kitörő örömmel - Sancho bosszúságára - várkastélynak nézett. Sancho váltig bizonygatta, hogy vendégfogadó, gazdája pedig, hogy kastély; s a vitatkozás addig tartott, hogy előbb értek az út, mint a vita végére; s így Sancho, anélkül, hogy bizonyosan meggyőződött volna, kastély-e hát vagy fogadó, csapatostul bevonult.



TIZENHATODIK - TIZENHETEDIK FEJEZET
Mi történt az elmés lovaggal a fogadóban, melyet ő várkastélynak képzelt?

A fogadós, alighogy meglátta szamáron keresztbe fektetett Don Quijotét, mindjárt megkérdezte Sanchótól: mi baja? Sancho pedig azt felelte, semmi egyéb, csak egy szikláról zuhant alá, s kissé összezúzta bordáit.

[E fogadóban hősünket a legfurcsább kalandok érték. Mikor végre Don Quijote a yanguasi hajcsárok okozta sebeiből felgyógyult, és Sancho Panzával együtt távozni készült, nemes lovagunk így szólt a vendéglőshöz:]

- Mind száma, mind mértéke igen nagy azoknak a kegyeknek, várparancsnok úr, melyekben kegyelmed várában részesültem, s halálom órájáig örök hálára leszek értök kötelezve. Ha valaha azzal fizethetem meg, hogy bosszút álljak valami öntelt zsiványon, aki kegyelmedet megsértette, tudja meg, várparancsnok úr, hogy az én hivatásom éppen az: támogatni gyengéket, bosszút állani a sérelmet szenvedőkért, és megbüntetni a gonoszságot. Gondolkozzék csak egy kevéssé, s ha volna, amivel meg akarna bízni, csak mondja ki bátran, s én fogadom a lovagrendre, melyhez tartozom, elégtételt fogok szerezni, s beteljesítem minden óhajtását.

A fogadós hasonló nyugalommal ekképpen válaszolt:

- Lovag úr, nekem nincs semmi szükségem arra, hogy kegyelmed valami rajtam elkövetett sérelemért bosszút álljon; tudok én magam is bosszút állani, ha valaki megsértett; nekem csak az a kívánságom, fizesse meg kegyelmed az éjjeli szállást, melyet itt kaptak a fogadóban, valamint a szalma és az abrak árát a két állat számára, a vacsorát és az ágyakat.

- Tehát fogadó ez? - kérdezte Don Quijote.

- Mégpedig nagyon tisztességes - válaszolt a vendéglős.

- Akkor csalódásban éltem mind e pillanatig - mondta Don Quijote -, mert én várnak hittem, mégpedig a javából. Mivel azonban a dolog így áll, s ez nem várkastély, hanem fogadó, nincs mit tenni, mint hogy ön elengedi a fizetést, mert én nem cselekedhetem a kóbor lovagrend szabályai ellen, a kóbor lovagokról pedig tudom (semmi ellenkezőt eddigelé nem olvastam felőlök), hogy sohasem fizettek sem szállásért, sem bármi egyébért, ha valami fogadóban megállapodtak, mert őket jog és méltányosság szerint a legszívesebb fogadtatás illeti meg, viszonzásul az elképzelhetetlen terhekért, miket viselniök kell, midőn kalandok után járnak éjjel-nappal, télen-nyáron, gyalog és lóháton, étlen-szomjan, melegben-fagyban, kitéve a levegőég minden zordonságának s a föld minden kellemetlenségének.

- Ezzel én ugyan mit sem törődöm - vágott vissza a fogadós -, fizesse meg, amivel tartozik, s hagyjon békét nekem ilyen mesebeszédekkel és minden lovagsággal; semmi gondom egyébre, csak hogy megkapjam a pénzemet.

- Otromba, szívtelen fogadós, te! - fakadt ki Don Quijote, s lovát megsarkantyúzva, előreszegzett rúddal kirobogott a vendéglőből, anélkül, hogy valaki feltartóztathatta volna; s így aztán észre sem vette, hogy fegyverhordozója követi-e vagy se, jó messzire elvágtatott.

A fogadós, látván, hogy fizetés nélkül távozik, Sancho Panzán akarta megvenni a tartozást, ki azonban azt felelte: ha már a gazdája sem akart fizetni, bizony ő sem fizet, mert kóbor lovag fegyverhordozója lévén, ő is azt tartja, amit gazdája, hogy sem kocsmában, sem fogadóban nem fizet semmit. Ettől aztán nagyon feldühödött a vendéglős, s azzal fenyegetőzött, ha nem fizet, úgy veszi meg rajta az adósságot, hogy megemlegeti. Mire Sancho megint azzal válaszolt: fogadja ama lovagrendre, melyhez gazdája tartozik, ő ugyan nem fizet egyetlen fityinget se, még ha életébe kerül is, mert nem akarja, hogy miatta vesszen ki a kóbor lovagok régi és jó szokása, sem pedig, hogy az eljövendő fegyverhordozók megvádolják azzal, hogy ő volt az, aki legelőször kijátszotta e méltányos törvényt.

Sancho vesztére a vendéglőben négy segovai posztónyíró is volt, valamint három tűcsináló a córdobai Potróból meg két piacon ácsorgó siheder Sevillából, eleven, furfangos, csintalan, tréfakedvelő népség. S most egyet gondolva, körülfogták Sanchót, lehúzták szamaráról; az egyik gyorsan kihozta a fogadós ágylepedőjét; erre rögtön rávetették; feltekintettek, de látták, a tornác sokkal alacsonyabb, mint hogy tervükhöz alkalmas volna, abban állapodtak meg hát, hogy kimennek az udvarra, melynek az égboltozat a teteje; ott azután Sanchót a lepedő közepére fektetve, fel-fellódították a magasba, s mindenféle tréfát űztek vele, mint a kutyával farsangon.

A levegőbe röpített boldogtalan oly hangosan kiáltozott, hogy gazdája is meghallotta, azonnal megállt, s figyelmesen fülelt, mert azt hitte, hogy ismét valami új kaland vár rá; de csakhamar világossá lett előtte, hogy a jajveszékelő senki más, mint tulajdon fegyverhordozója. Megfordította hát paripáját, poroszkálva odakocogott a fogadó elé, de minthogy zárva lelte a kaput, megkerülte a házat, nyílást keresve, ahol behatolhasson. Alig érkezett azonban a hátsó udvar kerítése alá, mely nem volt nagyon magas, mindjárt jól kivehette, mily gonosz játékot űznek fegyverhordozójával. Látta, mily könnyűséggel és mily gyorsan repül fel a levegőbe és száll megint alá, s ha a méreg el nem önti - azt gondolom -, maga is nevetett volna rajta. Megpróbálta, fel tudna-e kapaszkodni lováról a fal tetejére, hanem annyira össze volt zúzva-törve, hogy még csak leszállni sem tudott, így hát lova hátáról szitkokat és átkok özönét árasztotta azokra, akik Sanchót lódítgatták, hogy valamennyit leírni nem is volna tanácsos. A tréfacsinálók azonban sem hahotájokkal, sem gonosz munkájokkal fel nem hagytak; Sancho is egyre kiabált, s egyszer káromkodott, majd rimánkodásra fogta; de nem használt ez semmit, mígnem végre magok is belefáradtak s abbahagyták. Ekkor aztán odavezették hozzá a szamarát, ráültették, s kámzsás szűrét nyakába akasztották. A könyörületes Maritornes, látván, mennyire kimerült, azt gondolta, jót tesz vele, hogy egy kancsó vízzel felüdíti; hozott is neki, éspedig egyenesen a kútról, hogy annál frissebb legyen. Vette Sancho a vizet, és ajkához emelte, de hirtelen megint el is kapta, mert gazdája hatalmas parancsszóval rákiáltott:

- Fiam, Sancho, ne igyál, ne, fiam, egy csöppet se, mert halált iszol! Nézd, itt van az az áldott balzsam (s odamutatta neki az olajbutykosban levő kotyvalékot): igyál ebből két kortyot, mindjárt meggyógyulsz tőle!

Sancho e szavaknál félvállról odatekintett, s még hangosabban kiáltott vissza:

- A mennydörgős mennykőbe is! Hát elfeledte kegyelmed, hogy én nem vagyok lovag? Vagy talán azt kívánja, hogy a bélemet is kiokádjam, ami az éjjel még megmaradt? Tartsa meg az italát, valamennyi ördöggel együtt magának, s hagyjon vele békét nekem! - S alighogy e szavakat kimondta, azonnal újra felemelte a kancsót.

Midőn azonban az első kortynál megérezte, hogy víz, megint leeresztette, és megkérte Maritornest, hozzon egy ital bort helyette; a leány pedig volt olyan jószívű, hogy kérését teljesítse, sőt a bor árát is a maga zsebéből fizette ki: nemhiába állították róla, hogy bárha könnyelmű is, keresztény könyörületesség benne is csak van annyi-amennyi.

Miután Sancho felhajtotta a bort, két sarkával oldalba vágta szamarát, s a fogadó kapuját messze kitárva, kirobogott, elégedetten, hogy nem fizetett semmit, s feltett szándékához hű maradt, habár most is szokott kezesét, tudniillik a saját hátát lakoltatták meg érette. Hanem azért a fogadós kifizette magát Sancho tarisznyájából, melyet ez távoztakor zavarában ottfelejtett.

A fogadós azonnal be akarta záratni a kaput, mihelyt Sanchót a házon kívül látta, ebbe azonban a tréfacsinálók nem egyeztek bele, nem olyan fickók ők, akik egykönnyen megijednek a maguk árnyékától, még kevésbé Don Quijotétól, lehet akár a kerekasztal valóságos lovagja is.



TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Sancho Panza beszélgetése urával, Don Quijotéval, és egyéb elmondásra méltó kalandok

Sancho oly bágyadtan és ájuldozva érkezett urához, hogy jóformán szamarát se tudta kormányozni. Midőn Don Quijote ily állapotban látta, ekképpen szólt hozzá:

- Most már csakugyan hiszem, kedves Sanchóm, hogy azt a várat vagy fogadót minden bizonnyal megbűvölték, mert akik oly kegyetlen játékot űztek veled, vajon mi egyebek lehettek volna, mint kísértetek és túlvilági lények? Ezt pedig annyival is inkább gondolom, mert amint az udvar falánál állottam, a te szomorú tragédiádat szemlélve, képtelen voltam akár a falon átmászni, akár pedig Rocinantéról leszállani, mert engemet is megbűvöltek, máskülönben esküszöm neked becsületszavamra, ha át tudok mászni vagy leszállani, oly bosszút állottam volna éretted, hogy azok a bitangok és útonállók holtuk napjáig megemlegették volna ezt a tréfát, habár oly jól tudtam, hogy át kellett volna hágnom a lovagrend törvényeit, melyek, mint már gyakran említettem, nem engedik meg, hogy a lovag pórnépre emelje kezét, ha csak saját életének és személyének védelmére nem, igen sürgős és nagy szükség esetében.

- De hiszen magam is bosszút álltam volna, ha tudtam volna, akár lovag vagyok, akár nem; csakhogy nem tudtam, ámbár azt hiszem, hogy a fellódítók nem voltak se kísértetek - amint kegyelmed mondja -, se elbűvölt emberek, hanem csak olyan hús-vér teremtések, mint mi vagyunk, s amint felrepülésemben hallottam, neve is volt valamennyinek: az egyiket Pedro Martíneznek szólították, a másikat Tenorio Hernándeznek, a fogadóst pedig, amint értettem, úgy hívják: Juan Palomeque, a balogsüti.

Annak, hogy kegyelmed sem átmászni, sem leszállani nem tudott, nem elbűvölés volt az oka, hanem egészen másvalami. Amit pedig én mind a dolgokról sejdítek, az, hogy a kalandok, melyek után mi járunk, utoljára is olyan nyomorúságokba sodornak bennünket, hogy végre azt se tudjuk megmondani, melyik a jobb lábunk. Azt gondolom az én rövid eszem felfogása szerint: jobb lenne nekünk visszatérni a mi falunkba, mikor éppen most van az aratás ideje, s az után nézni, ami kevesünk van, ahelyett, hogy - mint mondani szokás - Pontiustól Pilátusig menjünk, s cseberből vederbe essünk.

- Mily keveset értesz te a lovagság lényegéhez, Sancho! - felelte Don Quijote. - Hallgass és tűrj békén, s lesz még idő, mikor tulajdon szemeddel látod, mily dicsőséges ebben foglalkozásban fáradozni; avagy, mondsza csak: lehet-e a világon nagyobb boldogság, s vajon mi ér föl azzal az örömmel, hogy az ember valami csatát megnyer, vagy ellenségén diadalmaskodik? Kétségkívül semmi!

- Meglehet, hogy úgy van - felelt Sancho -, ámbár bizony én nem tudom; csak azt tudom, hogy mióta kóbor lovagokká lettünk, vagyis kegyelmed azzá lett (mert engemet nem lehet ehhez a tisztes rendhez számítani), mi ugyan sohase nyertünk csatát, kivéve azt az egyet, a bizcayai ellen, s kegyelmed abból is fél füllel és fél sisakkal kurtábban került ki; azóta aztán mindig csak ütésre ütés, verésre verés következett, s ráadásul engem még a levegőbe is röpítettek. Minthogy pedig velem ezt elbűvölt személyek követték el, akiken még csak bosszút sem állhattam: én csakugyan azt sem tudom, hogy - amint kegyelmed állítja - valóban nagy öröm-e, ha az ember legyőzheti ellenségét.

- Éppen ez az, ami engem bánt, s kell, hogy téged is bántson, Sancho - mondta Don Quijote -, azonban ezentúl gondom lesz rá, hogy oly remekmívű kardhoz jussak, ami minden varázslat hatalmától megvédi tulajdonosát, s nem lehetetlen, hogy valami szerencsés véletlen éppen Greciai Amadís fegyverét juttatja kezembe, melyet akkor viselt, midőn a Lángkardú lovagnak hívták; ez a világ egyik legjobb kardja, mert az említett jeles tulajdonságokon kívül úgy vágott, mint a beretva, s nem volt olyan erős és megbűvölt páncél, amely élének ellenállhatott.

- Én olyan szerencsefi vagyok - mondta Sancho -, ha úgy lenne is, hogy kegyelmed csakugyan találna kardot, az csupán a lovaggá ütött vitézeknek használna, mint az a balzsam, míg a fegyverhordozó, tudom, megint csak hoppon maradna.

- Ettől ne tarts, Sancho - válaszolt Don Quijote -, az ég kegyelmesebb lesz irántad.

Don Quijote és fegyverhordozója így beszélgetve haladtak, midőn Don Quijote egyszerre észrevette, hogy az úton nagy és sűrű porfelleg jő velök szembe; mihelyt megpillantotta, Sanchóhoz fordult, s így szólt:

- Ez a nap az, ó, Sancho, amikor nyilvánvalóvá kell lennie, minő szerencsét tartogat a sors az én számomra; ez a nap az - ismétlem -, amikor, mint eddig minden esetben, ki fog tűnni karom hősiessége, s olyan hőstetteket fogok véghezvinni, hogy minden jövendő század csodájára a hír könyvébe íratnak. Látod, Sancho, azt az előttünk emelkedő porfelleget? Roppant hadsereg verte föl, különféle és megszámlálhatatlan nemzetségek hadai nyomulnak ott előre.

- Akkor két olyan hadsereg van itt - mondta Sancho -, mert, ni, az ellenkező oldalon hasonló porfelleg emelkedik.

Don Quijote arra fordult, hogy a valóságról meggyőződjék, s látta, hogy csakugyan úgy van, s rendkívül felbuzdult, mert valósággal azt gondolta, hogy két hadsereg jön szembe egymással - ott akarnak találkozni s megütközni a téres mezőségen; az ő képzelete ugyanis szünet nélkül a lovagregényekben olvasott harcokkal, varázslatokkal, balesetekkel, szerencsétlenségekkel, küzdelmekkel foglalkozott, s így minden mondását, gondolatát és cselekedetét a regények irányították.

Pedig azt a porfelleget két nagy juh- és ürünyáj verte föl. Ugyanazon az úton jöttek egymással szembe, de a felkavart por mindaddig elfedte őket, míg egészen közel nem jutottak. S Don Quijote oly makacs határozottsággal állította, hogy hadsereg, hogy a végén Sancho maga is elhitte, s így szólt:

- Mit tegyünk most, uram?

- Mit? - kiáltott Don Quijote. - Megsegítjük a gyengébbeket és megszorultakat; s tudnod kell, Sancho, hogy azt a hadat, mely szemközt jő velünk, Alifanfarón, ama hatalmas császár hozza és vezérli, a nagy Trapobana sziget uralkodója; ezt a másikat pedig, amely hátunk mögül nyomul előre, ellensége, a garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolín, aki azért kapta nevét, mert mindig meztelen jobb karral ront a csatába.

- S miért haragszik ez a két nagyúr oly nagyon egymásra? - kérdezte Sancho.

- Azért haragusznak - válaszolta Don Quijote -, mert ez az Alifanfarón egy dühös pogány, és szerelmes Pentapolín leányába, ki igen szép s rendkívül kedves kisasszony és keresztény; atyja azonban nem akarja a pogány királyhoz adni, míg le nem mond az ő hamis prófétájának, Mohamednek vallásáról, s a leány hitére nem tér.

- Szakállamra mondom - kiáltott fel Sancho -, ez a Pentapolín helyesen cselekszik, s én kész vagyok segítségére sietni, amennyire csak erőmből telik!

- Így éppen azt fogod cselekedni, amit tenned illő, Sancho - mondta Don Quijote -, mert az ilyen csatákban nem nélkülözhetetlenül szükséges, hogy valaki lovaggá ütött legyen.

- Nagyon meghiszem - felelte Sancho -, de hová tegyük addig ezt a szamarat, hogy azután egészen biztosan rátaláljunk megint, ha vége a csetepaténak? Mert ilyen paripa hátán, úgy hiszem, mind e mai napig nem volt szokás háborúba menni.

- Ez igaz - mondta Don Quijote -, s a legjobb lesz, ha saját sorsára bízod; ám hadd vesszen, vagy se; ha győztesek maradunk, lesz itt annyi ló, hogy még Rocinantét is az a veszedelem fenyegeti, hogy mással fogom felcserélni. De most vigyázz reám figyelmesen, mert azonnal elsorolom előtted a főbb lovagokat, kik e két hadseregben szolgálnak; s hogy őket annál jobban megláthasd és megjegyezhesd: jer, vonuljunk félre ama dombocskára, onnan áttekinthetjük a hadseregeket.

Így is cselekedtek, s elhelyezkedtek egy halmon, ahonnan igen jól meg lehetett volna látni a két nyájat, melyeket Don Quijote hadseregeknek tartott, ha a felvert porfelleg el nem fedi, ő azonban képzeletben látva azt, mit a valóságban sem nem látott, sem nem láthatott, emelt hangon így szólt:

- Az a lovag, kit amott látsz sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel címerül, a hős Laurcalco, Ezüsthíd örökös ura; az a másik, az aranyvirágokkal, kinek pajzsán három ezüst korona van kék mezőben, a félelmetes Micocolembro, Quoricia nagyhercege; az a másik tagbaszakadt óriás, tőle jobbra, a soha meg nem rettenő Brandabarbán de Boliche, a három Arábia ura, kígyóbőrbe öltözik, s pajzs gyanánt egy ajtót hord, hír szerint ama templom ajtainak egyikét, melyet Sámson döntött romba, midőn saját halála árán vett bosszút ellenségein. Most azonban fordítsd tekintetedet a másik oldalra, s ott fogod látni a hadsereg élén a mindig győztes és soha le nem győzött Timonel de Carcajonát, Új-Bizcaya hercegét; páncélöltönye négyszínű: kék, zöld, fehér és sárga, pajzsán pedig bíborszín mezőben arany macskát visel ezzel a felírással: Miau; ez kedvese nevének kezdő szótagja, aki, mint mondják, a páratlan Miaulina, Algarbe hercegének, Alfeniquénnek leánya. Amaz, a hatalmas mén hátán, a hófehér fegyverzetben, a fehér címertelen pajzzsal, újonc lovag francia származású, s neve Pierres Papín, Utrique bárója. Az a másik, aki csíkos, fürge zebra oldalát veri vas sarkantyújával, s égszínkék öltönyt visel, Nervia hatalmas hercege, Espartafilardo del Bosque, pajzsán jelvényként csirágot hord ezzel a spanyol felírással: Kövesd sorsomat.

Így még számtalan lovagot nevezett meg mindkét hadseregből; valamennyit csak elképzelte, valamennyinek rögtönözve maga talált ki fegyverzetet, színeket, címert és jeligét, saját csodálatos balgatagságából merítve. Majd lélegzetvételnyi szünet nélkül így folytatta:

- Ez a szembejövő hadsereg különféle nemzetek népeiből áll: nézd, azok ott a nagy hírű Xanthosz édes vizét isszák, ezek meg a massiliai mezőket tapodó hegylakók, az a csoport a Boldog Arábia legfinomabb és legdrágább aranyát mossa, emez a tiszta Thermodon üde partjain lakik, a másik ott a legfortélyosabb úton-módon vág eret az aranyfövenyű Pactoluson, és jönnek a numidiaiak - nekik csak kötve lehet hinni -, a perzsák, híres íjukkal és nyilukkal, a megfutamodással harcoló pártusok és médek, a sátorverő arabok, az éppoly fehér, mint kegyetlen szittyák, az átfúrt ajkú etiópok és más számtalan nemzetbeliek; látom és felismerem arcukat, de valamennyiök nevére nem emlékezem. Abban a másik hadseregben pedig, azok ott az olajfás Bétis kristálytiszta vizét isszák, emezek meg a gazdag és aranyos Tajo nedvével simogatják, fényesítik arcukat, a nyomukban jövők az isteni Genil üdítő habjait élvezik, a mellettük haladók pedig a jérezi eysium virányainak örvendenek; nézd az aranykalászokkal koszorúzott manchaiakat; az ősi gót vér vasba öltözött utódait, a szelíd folyású Pisuergában fürdőzőket vagy a kanyargó, híres-neves, rejtélyes Guadiana tágas pusztáin nyájat legeltető népet; az erdős Pireneusok és a magas Appenninek fehér ormainak fagyban didergő lakóit; és végül mindenkit, aki csak van és számít egész Európában.

Teremtő szent Istenem! Hány és hány országot említett, hány nemzetet számlált elő, valamennyinek bámulatos gyorsasággal sorolva el jellemző tulajdonságait, egészen belebódulva, belemerülve hazug olvasmányai világába.

Sancho Panza szótlanul csüggött urának ajkán, s csak néha-néha emelgette fejét, vajon láthatná-e csakugyan a lovagokat és óriásokat, kiket gazdája megnevezett; de amikor egyetlenegyet se fedezett fel, így szólott hozzá:

- Az ördög vigyen el engemet, uram, ha egyetlenegyet is látok az emberek, óriások vagy lovagok közül, akiket kegyelmed sorol, talán az egész megint csak olyan varázslat, mint a múlt éjjeli kísértetek.

- Hogy mondhatok ezt? - kiáltott fel Don Quijote. - Avagy nem hallod-e a lovak nyerítését, a trombiták harsogását s a dobok pörgését?

- Nem hallok én semmi mást - válaszolt Sancho -, csak juhok és birkák bégetését.

Ez valóban így is volt, mert a két nyáj már egészen közelükbe érkezett.

- A félelem okozza azt, Sancho - mondta Don Quijote -, hogy se nem látsz, se nem hallasz világosan, mert a félelemnek egyik gyakori hatása, hogy megzavarja az érzékeket, s a tárgyak egészen másoknak látszanak, mint amik valóban; s ha ily nagyon félsz, vonulj félre s hagyj magamra engem, mert én egymagam is elég vagyok, hogy győzelmet szerezzek annak a félnek, amelyhez csatlakozom.

S ezt mondván, sarkantyúba kapta Rocinantét, dárdáját előreszögezte, s villámgyorsan száguldott alá a magaslatról.

Sancho utánakiabált:

- Forduljon vissza, Don Quijote uram, mert az élő Istenre esküszöm, valóságos juhokat és birkákat ostromol; forduljon meg! Jaj még a nemző apámnak is, milyen bolondság ez! Láthatja, nincs itt se óriás, se lovag, se macskák, se fegyverzetek, se osztott vagy osztatlan pajzsok, se égszínkékek, se pokolfeketék. Mit akar hát cselekedni, Isten legyen irgalmas bűnös lelkemnek!

Don Quijote azonban csak nem tért vissza, hanem inkább fennszóval kiáltotta:

- Rajta, vitézek, kik a nekigyűrkőzött karú, bátor Pentapolín császár lobogóit követitek s alattuk harcoltok, utánam, csak utánam, valamennyien, s meglátjátok, mily könnyűszerrel állok bosszút az ellenségen, Alifanfarón de la Trapobanán!

Ezeket mondván a juhnyáj közé rontott, s oly bátorsággal és hevesen kezdte nyársalgatni az állatokat, mintha valósággal halálos ellenségeit öldösné.

A nyájat hajtó pásztorok és bojtárok rákiabáltak, hagyjon fel vele; azonban látván, hogy ez nem használ, leoldották parittyáikat, s ökölnyi nagyságú kövekkel vágták fültövön.

Don Quijote föl sem vette a köveket, hanem majd ide, majd oda ugratva kiáltotta:

- Hol vagy, kevély Alifanfarón? Jer szembe velem, ki magános lovag vagyok, és szemtől szembe akarok erőddel megmérkőzni, véredet venni, annak büntetéséül, mit Pentapolín, a hős garamanta ellen elkövetsz.

E pillanatban nagy kő vágódott a lovag oldalába, s bezúzta két bordáját. Látva, mily gonoszul bántak el vele, már azt hitte, halálra sebesült; ekkor azonban eszébe jutott a gyógyital, előrántá tehát butykosát, ajkához emelte, és kortyolni kezdte. De mielőtt még annyit magába önthetett volna, amennyit elegendőnek hitt, már repült is egy másik mandulaszem is, és úgy eltalálta kezét és butykosát, hogy a butykost ripityává törte, s lepattanva, három-négy metsző- és zápfogát is kiütötte, két ujját pedig csúnyán összezúzta. Mind az első, mind a második parittyalövés oly kegyetlen volt, hogy a szerencsétlen lovagot leszédítette a nyeregből. A pásztorok erre odasiettek, s azt gondolták, hogy megölték; azért tehát a legnagyobb sietséggel összeterelték a nyájat, felnyalábolták a leszúrt birkákat, melyek száma a hetet meghaladta, s azután semmi egyébbel nem törődve, odábbállottak.

Sancho ezalatt a magaslatról nézte urának bolond cselekedeteit, szakállát tépte, s átkozta az órát és pillanatot, melyben szerencsétlenségére megismerkedett vele. Mikor azonban látta, hogy a földre rogyott, a pásztorok pedig távoznak: lement a dombról, odasietett hozzá. Bár ura nem vesztette el eszméletét, annyi bizonyos, hogy igen rossz állapotban volt. Sancho ekkor így szólt hozzá:

- Hát nem megmondtam-e, Don Quijote uram: térjen vissza? Mert nem hadseregeket, hanem juhnyájat támadott meg.

- Ó, hogy az az én gonosz ellenségem, az az átkozott varázsló, ezt is így el tudta bűvölni és bájolni! Tudd meg, Sancho, ezeknek igen könnyű azt elénk varázsolni, amit akarnak; s az az átkozott, ki engemet üldöz, megirigyelvén a dicsőséget, melyet, amint tudta, a csatában nyernem kellett volna: az ellenséges hadseregeket juhnyájakká varázsolta! Hanem az ég szerelmére kérlek, tégy meg egyet, hogy csalódásodból kijózanodjál s belásd, hogy igazat mondok: ülj fel szamaradra, menj utánok szép csöndesen, s látni fogod, mihelyt kissé távolabb lesznek, azonnal felöltik előbbi alakjokat, birkából emberekké válnak, olyanokká, ahogy lefestettem őket. Most azonban mégse menj, mert szükségem van szíves segítségedre: jer ide és nézd meg, hány első és hány zápfogam hiányzik, mert úgy érzem, egyetlenegy sem maradt a számban.

Sancho közel ment urához, a szemét szájába meresztette. Don Quijote gyomrában pedig éppen ekkor kezdett működni a balzsam, s abban a pillanatban, mikor Sancho a szájába tekintett, hevesebben, mint a puska, mindent kilőtt magából, egyenesen részvevő fegyverhordozója arcába.

- Szentséges szűz Mária! - kiáltott fel Sancho. - Mi történt énvelem? Ez a boldogtalan bizonyára halálra sebesült, hogy így hányja a vért.

Midőn azonban kissé jobban megvizsgálta a dolgot, színe, szaga, íze egyaránt elárulta, hogy nem vér az, hanem a butykosbeli balzsam, melyet, amint ő is látta, Don Quijote megivott. Olyan undor fogta el, hogy a bele fölfordult, s nyomban visszahányta az egészet urára, úgyhogy aztán mind a ketten tündököltek, mint a gyöngyszem.

Sancho most szamarához futott, hogy a tarisznyából elővegyen valamit és magát letisztogassa, urát meg bekötözhesse; a tarisznyát azonban nem találta sehol, amiért majdhogy eszét nem vesztette. Újra átkozódni kezdett, s megfogadta magában, hogy megszökik urától, visszatér hazájába, veszítse bár el szolgálata bérét s az ígért sziget kormányzóságának reményét.

Ezalatt Don Quijote is felkelt, s bal kezét szájába téve, nehogy a többi foga is kihulljon, a másikkal Rocinante kantárát ragadta meg, mely ura mellől az egész idő alatt meg se moccant (olyan hű és jámbor természetű volt), s azután odament fegyvernökéhez, ki ráborult szamarára, s fejét tenyerébe hajtotta, mintha a legmélyebben gondolkodnék.

Midőn Don Quijote ily állapotban s a mély szomorúság világos jeleivel látta, ekképp szólt hozzá:

- Tudd meg, Sancho, hogy az egyik ember nem több a másiknál, ha a másiknál többet nem cselekszik. A rajtunk most átvonuló zivatar annak előjele, hogy egünk nemsokára kiderül, s jobb napokat fogunk látni, mert lehetetlen, hogy akár a baj, akár a jó örökké tartson, s ebből az következik, hogy mivel a baj immár soká tart, a jónak közel kell lennie. Ezért ne szomorkodjál, hogy a szerencsétlenségekből, melyek engem értek, tenéked semmi sem jutott.

- Nekem nem jutott? - kérdezte Sancho. - Hát vajon az, akit tegnap a levegőbe lódítottak, más volt talán, mint az apám fia? S a tarisznya, melyet minden holmimmal együtt elvesztettem, másé volt talán s nem az enyém?

- Elvesztetted a tarisznyádat, Sancho? - kérdezte Don Quijote.

- Persze, hogy elvesztettem.

- Így hát ma nincs mit ennünk - mondá Don Quijote.

- Nem lenne - felelt Sancho -, ha ezen a rétségen nem volnának olyan füvek, melyekről azt mondta kegyelmed, hogy jól ismeri őket, s ilyenkor a kegyelmedhez hasonló boldogtalan kóbor lovagok táplálékául szolgálnak.

- Mindamellett - válaszolt Don Quijote - szívesebben vennék most egy darab kenyeret vagy cipót s egypár heringfejet, mint a világ bármely füvét, melyet Dioszkoridész leírt, doktor Laguna pedig magyarázó jegyzetekkel látott el. Mégis ülj szamaradra, kedves jó Sanchóm, s jöjj utánam: a jó Isten, kinek gondja van mindenekre, majd megsegít minket, annyival is inkább, mert az ő szolgálatában fáradozunk. Hiszen ő még a levegő szúnyogjait, a földön csúszó-mászó állatokat és a vízben hemzsegő férgeket sem hagyja el, s napja éppúgy süt a jókra, mint a gonoszokra, és esőt éppúgy ád az igazaknak, mint a hamisaknak.

- Kegyelmed csakugyan jobb lenne prédikátornak, mint kóbor lovagnak - mondotta Sancho.

- A kóbor lovagok mindenhez értenek, s kell is érteniök, Sancho - jelentette ki Don Quijote -, mert volt a régi időkben akárhány olyan kóbor lovag, aki oly könnyen tartott beszédet vagy akár prédikációt az országút kellős közepén, mintha a párizsi egyetemen nyert volna doktorságot; ebből az következik, hogy sem a lándzsa soha el nem tompította a tollat, sem a toll a lándzsát.

- Jó, ám legyen, amint kegyelmed mondja - válaszolt Sancho -, gyerünk most innen, s lássuk, hol kaphatnánk éji szállást, s adja Isten, hogy ez olyan helyen legyen, ahol se ágylepedő nincs, se levegőbe lódítók, se kísértetek, se elbűvölt mórok: mert ha megint lesznek, itthagyok csapot-papot.

- Csak Istenhez fohászkodják, fiam - mondta Don Quijote -, s vezess, ahova akarsz, mert most az egyszer rád bízom a szálláskeresést. De add csak ide a kezed, s tapintsd meg ujjaddal, hány első és hány zápfogam hiányzik, itt a felső állkapcsomban jobbról, mert ott érzem a sajgó fájdalmat.

Sancho két ujjával belenyúlt, megtapogatta, s azután így szólt:

- Hány zápfoga volt kegyelmednek azelőtt ezen az oldalon?

- Négy - mondta Don Quijote -, a bölcsességfogon kívül s valamennyi ép és egészséges.

- Jól meggondolta kegyelmed, mit mondott? - folytatta Sancho.

- Amint mondtam, négy, ha nem öt - válaszolt Don Quijote -, mert soha életemben se első, se zápfogat ki nem húzattam, s ki nem hullott magától, se el nem romlott semmiféle nyavalyától.

- Úgy tehát itt alól - mondta Sancho - kegyelmednek nincs több harmadfél zápfogánál; felül pedig egy fél sincs, egyetlenegy se, hanem üres az egész, mint a tenyerem.

- Én boldogtalan! - kiáltott fel Don Quijote, midőn fegyverhordozójától e szomorú hírről értesült. - Inkább eltűrtem volna, hogy az egyik karomat vágják le, csak a fegyverfoghatót ne: mert tudnod kell, Sancho, hogy a száj fog nélkül olyan, mint a malom kő nélkül, s a fog sokkal becsesebb magánál a gyémántnál. De hiába, ilyesmi megeshet bárkivel, ha a lovagrend szigorú törvényei szerint él. Ülj fel, barátocskám, s vezess, én pedig követlek akárhová, amerre csak kívánod.

Sancho szót fogadott, s arra tartott, ahol legbizonyosabban remélt szállóhelyet találni, s le nem tért az éppen előttük kanyargó országútról. Amint így lassan ballagtak, minthogy Don Quijote fogfájása se nyugodni, se gyorsabban haladni nem engedte, Sancho szórakoztatni akarta és felvidítani, s beszélt neki egyet s mást, a többi közt azt is, amit azonnal elmondunk a következő fejezetben.



Vissza    Címlap    Előre