AJÁNLÁS
Lemos grófjának

Midőn a múlt napokban elküldtem Nagyméltóságodnak színdarabjaimat, melyek hamarább jelentek meg nyomtatásban, mint a színpadon - ha jól emlékszem -, azt mondtam, hogy Don Quijote már a sarkantyúját csatolja, s Nagyméltóságodhoz készül, hogy kezet csókolhasson; most pedig azt mondom, hogy immár fel is csatolta s útra is kelt, és ha szerencsésen odaérkezhetik, úgy vélem, tettem valami szolgálatot Nagyméltóságodnak, mert se szeri, se száma minden oldalról hozzám intézett sürgetéseknek, hogy küldjem már el, hadd oszlassa el azt az undort és csömört, melyet egy másik Don Quijote okozott, mely a "Második rész" neve alá rejtőzve, bejárta volt a világot. De senki sem tanúsított nagyobb érdeklődést iránta, mint a nagy kínai császár, aki, valami egy hónapja, különfutárral küldött hozzám egy kínai nyelven írt levelet, arra kér, sőt helyesebben azért esdekel, küldjem el őneki, minthogy kollégiumot szándékozik alapítani, ahol a spanyol nyelvet fogják tanítani, s azt akarná, hogy tankönyvnek Don Quijote történetét használják; egyszersmind azt is üzente, hogy eme kollégiumnak én leszek a rektora. Kérdést intéztem ekkor a küldötthöz, gondoskodott-e őfelsége számomra valami útiköltségről? Azt felelte: esze ágában sem volt. "Akkor hát, barátom - válaszoltam én -, bátran visszaindulhat tíz órakor, vagy húsz órakor, vagy amikor kedve tartja, mert én egyáltalában nem vagyok abban az egészségügyi állapotban, hogy ilyen hosszú útra vállalkozzam; mert azonkívül, hogy beteges vagyok, pénz dolgában is nagyon gyenge lábon állok, de meg tisztelet, becsület minden császárnak és fejedelemnek, van énnekem Nápolyban, Lemos grófjában olyan pártfogóm, aki minden kollégium és rektorság üres címe nélkül is oly gazdagon gyámolít és segélyez, s annyi kegyben részesít, hogy többet nem is kívánhatok." Ezzel elbúcsúztam tőle, és elbúcsúzom Nagyméltóságodtól is, akinek ezennel kegyeibe ajánlom Persiles és Sigismunda viszontagságai című könyvemet, melyet Deo volente négy hónap múlva befejezek. Ez pedig vagy a legjobb, vagy a leghosszabb lesz, amit nyelvünkön valaha írtak; hozzáteszem, a mulattató könyvek között. De az igazat megvallva, máris bánom, hogy a legrosszabb szót leírtam, mert barátaim állítása szerint ez a munka a tökéletesség lehető legmagasabb fokát fogja elérni. Isten adjon Nagyméltóságodnak minden kívánható boldogságot, Persiles pedig már arra készül, hogy megcsókolhassa Nagyméltóságod kezét, én meg a lábát, mint szolgája. Madridban, az ezerhatszáz-tizenötödik esztendő október utolsó napján.

Nagyméltóságod szolgája

Miguel de Cervantes Saavedra

ELŐSZÓ
az olvasóhoz

Irgalmas Isten, milyen mohón ragadod meg ezt az előszót, magas rangú vagy közrendű olvasó, abban a hitben, hogy leszólja és szapulni fogja azt az írót, aki ama második Don Quijoté-t közrebocsátotta, amelyről azt mondják, hogy Tordesillasban fogamzott és Tarragonában jött a világra. Én azonban, az igazat megvallva, nem szerzem meg néked ezt az élvezetet, mert habár a sérelem még a legalázatosabb szívet is haragra lobbantja, én kivétel leszek a szabály alól. Talán azt szeretnéd, ha elmondanám szamárnak, otrombának, szemtelennek: bizony, eszem ágában sincs; verje meg a maga bűne, egye meg, amit főzött, s váljék egészségére. Azonban mégis fájt, hogy öregnek és csonkának csúfol, mintha bizony feltartóztathattam volna az időt, hogy át ne suhanjon fölöttem, vagy karomat valami kocsmában vesztettem volna el, nem pedig ama fenséges alkalommal, melyhez foghatót sem a múlt, sem a jelen századok nem láttak, sem a jövendők nem várhatnak. Ha sebeim szemre nem tündökletesek is, megbecsülik és tisztelik őket azok, akik tudják, mikor sebesültem meg. Mert a katonához jobban illik, hogy meghaljon a csatában, semmint futással meneküljön; ez nekem annyira meggyőződésem, hogy ha mostanság valaki lehetetlent ajánlana, s lehetővé tenné a választást, mégiscsak azt választanám, hogy jelen voltam legyen ama dicsőséges eseménynél, nem pedig hogy minden tagom ép maradt volna, de ne mondhassam el, hogy e csata részese voltam. A sebek a katonák arcán s mellén vezércsillagok, és másoknak utat mutatnak a dicsőség s a megérdemelt kitüntetés vágya felé. Azután meg azt is meg kell gondolni, hogy az ember nem ősz hajával ír, hanem az eszével, amely pedig az esztendőkkel érettebbé szokott válni. Az is fájt, hogy irigynek mondott, s kioktatott, mint valami tudatlant, hogy mi is az irigység, pedig az igazat megvallva, a sokféle irigység közül én csak a szent, nemes és jóra irányuló irigységet ismerem. Minthogy ez valóban így van, én csakugyan egyetlenegy papot sem akarok üldözni, kivált ha ráadásul a Szent Inkvizíció bizalmasa. De ha mégis őrá céloz, éppenséggel csalatkozik, minthogy az illető lángeszét bámulom, műveinek és szakadatlan mesteri tevékenységének csodálója vagyok. Végül pedig hálával tartozom a tisztelt szerzőnek, mert novelláimról megjegyezte, hogy inkább szatirikusak, mint tanulságosak, mégis jók; bizonyára nem lehetnének jók, ha mindennek sava-borsa bennök nem volna.

Úgy sejtem, azt mondod, nagyon is mérséklem magamat, és szerénységem határán belül maradok, tudva, hogy a gyötrődőnek nem kell még nagyobb gyötrelmet okozni, pedig ez az úr kétségkívül máris nagyon gyötrődik, minthogy nem merészel fényes nappal nyíltan síkraszállni, hanem álnévvel takarózik, s szülőföldjét is eltagadja, mintha valami felségsértést követett volna el. Ha netalán valamikor megismerkednél vele, mondd meg, azt üzenem, én nem neheztelek rá, mert igen jól tudom, hogy az ördög meg szokta kísérteni az embereket, s egyik legnagyobb kísértés, ha valaki azt veszi a fejébe, hogy ő tud olyan könyvet írni és kinyomtatni, amely sikert hoz és pénzt, meg pénzt és sikert; igazolásul aztán mondd el nekik, kérlek, jókedvvel, vidáman ezt a történetet.

Volt egyszer Sevillában egy bolond; furcsa eszelőssége párját ritkította a világon. Ugyanis azt volt a szokása, hogy kifúrt egy nádszálat, s a végén kihegyesítette. Ha az utcán vagy egyebütt valami kutyára akadt, lábával lefogta a kutya egyik lábát, a másikat meg fölemelte a kezével, ahogy tudta, beigazította az alfelébe a nádszálat, és úgy felfújta vele, mint a dudát. Mikor aztán a kutya egészen nekidomborodott, egyet-kettőt rálegyintett a hasára, s így szólott a körülállókhoz (szokás szerint mindig nagyon sokan voltak körötte): "Azt hiszik, ugye, hogy gyerekjáték a kutyát felfújni?" Uraságod is azt hiszi, ugye, hogy gyerekjáték könyvet írni? S ha ez a történet nem nyeri meg a tetszését, akkor, nyájas olvasóm, mondd el neki ezt a másikat, mely szintén bolondról és kutyáról szól.

Volt Córdobában egy másik bolond; az volt a szokása, hogy a feje tetején egy darab márványt vagy valami más súlyos követ hordozott. Mihelyst kutyával találkozott, amely nem vigyázott magára, nyomban melléje settenkedett, és rázuhintotta a súlyos terhet. Megijedt erre a kutya, s éktelen nagy sivalkodással, ugatással végigszaladt három utcán. Egyszer azonban megtörtént, hogy az így megrezzentett kutyák között egy sipkacsinálóéra akadt, melyet gazdája különösen szeretett. Lepottyantotta a követ erre is, fején találta vele, s a kutya kegyetlenül sivalkodott: a gazdája látta, hallotta az egészet, fogott egy rőföt, ki a bolondra, s megrakta úgy, hogy nem maradt rajta egy porcika se veretlen. Minden ütésnél, amit ráhúzott, így szidta:

- Adta zsiványa, az én vizslámat? Nem láttad, semmirekellő, hogy az én kutyám vizsla?

S addig ismételte újra meg újra a vizsla szót, hogy egészen porhanyóvá verte a bolondot, azután útjára eresztette Isten hírével. Fogott az intés a bolondon, hazasompolygott, s ki se jött az utcára egy álló hónapig; akkor azonban újra előkerült, folytatni akarta szokását, még súlyosabb teherrel. Csakhogy ha most valami kutyával találkozott, nézte szemre-fejre sokáig, de csak nem merte, csak nem akarta rázuhintani a követ, s egyre azt mondogatta magában: "Ez vizsla; vigyázz!" Szóval, akárhány kutya jött is aztán véle szemközt, még ha mészároskutya vagy kis puli volt is, ő mindet vizslának nézte, s így le sem ejtette többé a követ. Talán történetírónknak is ez lesz a sorsa, s nem merészeli többé esze diribdarabját könyvekbe pottyantani, mert ha a könyvek rosszak, keményebbek a kősziklánál.

Mondd meg neki azt is, hogy fittyet hányok ama fenyegetésére, hogy ő elüti kezemről könyvével a nyereséget, s ahhoz tartom magamat, amit a Lotyó mond a híres közjátékban: "Éljen a tanácsúr és Krisztus urunk mindnyájunkért!" Éljen a nagy Lemos gróf, akinek ismeretes bőkezűsége balsorsom minden csapása közt is fenntart engem; s éljen Toledo főtisztelendő érseke, Don Bernardo de Sandoval y Royas, a szerető pártfogó, s akkor nem bánom, ha több könyvet nyomtatnak is ellenem, mint ahány betű Mingo Revulgo verseiben van. Ez a két főúr, anélkül, hogy hízelegnék nekik, s minden egyéb érdek nélkül, egyedül szívök jóságának indítására, annyi kegyben és jótéteményben részesített, hogy szerencsésebbnek és gazdagabbnak tartom magamat, mintha a szerencse az ő szokott rendes útján emelt volna magasra. Becsülete lehet a szegénynek is, de nem lehet az aljasnak; a szegénység elhomályosíthatja a nemességet, de tökéletesen el nem sötétítheti; minthogy azonban az erény mindig fényt sugároz magából, még az ínség bajain és szűk nyílásain keresztül is, a fennkölt és nemes lelkek mindig becsülésben s ezért gyámolításban is fogják részesíteni. Többet ne is mondj neki, és én se mondok már tenéked, legfeljebb még azt adom tudtodra, értsd meg, hogy a Don Quijote második részét, melyet ezennel átnyújtok, ugyanaz a mester szabta, s ugyan-abból a szövetből, mint az elsőt, s hogy ebben a bővített Don Quijoté-t kapod, aki egyszersmind meghalt s el is temettetett, hogy senki ne merészkedjék többé újra megidézni; elég volt már a múlt, elég, hogy az ő okos bolondságairól egy becsületes ember tudósított, aki nem akarja újabbakkal megtoldani. Akármilyen jó valami, a bőség mindig csökkenti becsét, de a silányabbnak is van némi értéke, ha kevés. Elfeledtem mondani, hogy Persiles-t várhatod, mert már készülőfélben van, és a Galatea második részét is.

ELSŐ FEJEZET
Milyen beszélgetést folytatott a plébános meg a borbély Don Quijotéval a betegségéről?

Cide Hamete Benengeli ennek a történetnek második részében, Don Quijote harmadik kirándulásáról szólva, azt mondja, hogy a plébános és a borbély majd egy álló hónapig nem látogatta meg a lovagot, nehogy felelevenítsék lelkében az elmúlt dolgokat. Emellett azonban el nem mulasztották, hogy be ne szóljanak unokahúgához és gazdasszonyához, és lelkökre ne kössék, viseljenek rá gondot hűségesen, s adjanak neki testet-lelket tápláló, erősítő eledeleket, mivel az ő meggyőződésük szerint a lovag minden szerencsétlenségének éppen gyengélkedő lelke az oka. A fehércselédek azt felelték, eddig is megtettek és ezután is megtesznek mindent a legszívesebben s olyan gondossággal, amilyenre csak képesek, mert máris tapasztalták, hogy gazdájok egyszer-másszor úgy viselkedik, mintha tökéletesen eszén volna. Ennek hallatára a két jó barát nagyon megörült, úgy hitték, igen derekasan eltalálták, hogy Don Quijotét elbűvölten hozták haza az ökrös szekéren, amint az éppoly nagyszabású, mint részletes történet első felének utolsó fejezetében elbeszéltük.

El is határozták, hogy meglátogatják, s meggyőződnek javulásáról, amit egyébiránt majdnem teljesen lehetetlennek tartottak; abban is megegyeztek, hogy a legtávolabbról sem fogják érinteni a kóbor lovagságot, attól tartva, hogy felszaggatják az alig behegedt sebeket.

Végre csakugyan lementek hát hozzá látogatóba, s ott találták az ágyon; zöld flanellujjasban ült, vörös toledói sipka volt a fején, de az egész ember úgy elszáradt s úgy összeaszott, mint valami múmia. Igen szívesen fogadta a látogatókat, akik elkérdezték, hogy s mint szolgál az egészsége, ő pedig igen értelmesen választékos szavakkal válaszolt.

Társalgásuk folyamán - amint mondani szokás - egyszer csak az ország dolgát kezdték tárgyalni, mit, hogyan kellene intézni, s ekkor hol ezt a hibát zöttyentették helyre, hol amazt ítélték el, hogy egyik szokáson igazítottak, hol a másikon adtak túl, s mind a három egy-egy új törvényhozóvá, mai Lükurgosszá, újdonsült Szolónná lett, s úgy teremtették újjá az egész államot, mintha valami kohóba dugták volna, melyből egészen más alakban jött újra elő. Ami pedig Don Quijotét illeti, minden felvétett tárgyhoz olyan okosan szólt hozzá, hogy a két kérdezősködő szentül hitte, hogy ép és józan esze immár teljesen megjött.

Az unokahúgocska és a gazdasszony is tanúja volt a beszélgetésnek, s azt se tudták, hogyan adjanak hálát az Istennek, hogy gazdájukat ilyen józan értelműnek látják. Azonban a pap, megváltoztatva előbb föltett szándékát, hogy nem érinti a lovagdolgokat, egész bizonyossággal szerette volna tudni, vajon csakugyan lehet-e hát építeni Don Quijote kigyógyulására, vagy sem. Szóba hozott hát néhány fővárosi hírt, egyebek közt azt is: széltiben állítják, hogy a török hatalmas hajóhaddal közelít, csak még nem lehet bizonyosan tudni, mi a szándéka, és hol készül kirobbantani a fenyegető vihart. S ez az aggodalom, mely majdnem minden évben fegyverbe szólít, most talpra állította az egész kereszténységet, s őfelsége máris megerősítette Nápoly és Szicília partjait meg Málta szigetét is. Don Quijote ekképpen válaszolt:

- Őfelsége a legelőrelátóbb harcoshoz illően jár el, ha idejekorán megerősíti országait, hogy az ellenség készületlenül ne találja; azonban ha elfogadná az én tanácsomat, olyan védekezést tudnék ajánlani, amilyenről őfelsége mostanság jóformán még csak nem is álmodott.

Alig hallotta meg a pap ezeket a szavakat, mindjárt így szólt magában: "Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, mert, úgy látszik, bolondságod magas ormáról te megint együgyűséged mély örvényébe akarsz alázuhanni!"

A borbélynak ugyanaz jutott eszébe, mint a papnak, és megkérdezte Don Quijotét, mi lenne az az óvatossági rendszabály, melyet ő oly kitűnőnek tart. Nem olyan-e talán, hogy a fejedelemnek adott számos helytelen tanács közé volna sorolható?

- Az én tanácsom, tisztelt állkaparó úr - válaszolt Don Quijote -, egyáltalában nem helytelen, sőt nagyon is helyénvaló.

- Nem is úgy értettem - igazította ki magát a borbély -, csupán azt akartam mondani, hogy a tapasztalás arról tesz bizonyságot, hogy az őfelségének adott tanácsok majd mind, vagy legalábbis nagy részben, vagy kivihetetlenek vagy esztelenek, vagy a királynak vagy az országnak károsak.

- Az én tanácsom - felelte Don Quijote - sem nem kivihetetlen, sem nem esztelen, hanem a legkönnyebbszerrel végrehajtható, a legcélszerűbb, a legalkalmasabb s a legegyszerűbb, és tökéletesebbet egyetlen találékony elme sem tudna kitalálni.

- Miért késlekedik hát vele kegyelmed, Don Quijote uram? - kérdezte a pap.

- Mert nem akarom elárulni - felelte Don Quijote. - Hiszen ha én most itt kimondom, holnap reggel már a tanácsurak fülébe jut, más szolgál rá a hálára, s más kaparintja meg az én fáradozásom jutalmát.

- Ami engem illet - válaszolt a borbély -, szavamat adom rá a plébános úr előtt, hogy kegyelmed nyilatkozatát el nem mondom se a királynak, se a bástyának, se semmi halandónak a világon: ezt az esküformát abból a románcból tanultam, melynek elején ama bizonyos pap feljelenti a királynak a tolvajt, aki száz aranyát meg gyors lábú öszvérét rabolta el tőle.

- Semmi közöm a mesékhez - mondta Don Quijote -, de azt tudom, hogy ez az esküfogás elégséges, mert a borbély úr becsületes ember.

- Még ha a dolog másképp volna is - jegyezte meg a pap -, én kezeskedem, és jótállok érte, hogy ez esetben olyan néma lesz, mint a hal, máskülönben busásan megadja fecsegése árát.

- S kicsoda kezeskedik tisztelendőségedért, plébános úr? - kérdezte Don Quijote.

- Hivatalom, s mert kötelességem a titoktartás.

- A mennyköbe is tehát! - kiáltott fel Don Quijote ezekre a szavakra. - Mi egyébre lehetne szüksége őfelségének, mint hogy nyilvánosan kihirdesse, hogy egy bizonyos napon jelenjen meg az udvarnál minden kóbor lovag, valahány csak szerte Spanyolországban barangol? S ha csak egy fél tucat verődik is össze, akadhat köztük, aki egymaga is elégséges, hogy a török egész hatalmát tönkreverje. Figyeljenek rám, uraim, s hallgassák meg, amit mondok. Avagy talán soha meg nem történt, hogy egyetlen kóbor lovag úgy lekaszabolt egy kétszázezer emberből álló hadsereget, mintha valamennyinek egy gégéje volna, vagy mindnyájan árpacukorból volnának? S mondják csak meg, hány meg hány történet van teli ilyen csodatételekkel? Élne csak manapság a híres Don Belianís vagy egyetlen tagja Amadís de Gaula számtalan nemzetségének, élne csak egy ezek közül, s vigyen el engem az ördög, ha valótlant szólok: ha ez rajtuk ütne a törökökön, tudom, Istenem, szorulna a kapcájuk! Egyébiránt gondot visel Isten az ő népére, s majd támaszt nékünk valakit, és ha nem is lesz oly hatalmas, mint a hajdani kóbor lovagok, bátorság dolgában bizonyosan nem lesz nálok alábbvaló; az Isten tudja, mit gondolok, egyebet nem mondok.

- Jaj! - kiáltott fel ezekre a szavakra az unokahúga. - Akármi legyek, ha a bácsi nem akar megint kóbor lovagnak felcsapni.

Don Quijote így válaszolt:

- Az leszek mindhalálig, s ám jöjjön a török alulról vagy felülről, amikor csak akar, s amily erővel csak jöhet, megint csak azt mondom, az Isten tudja, mit gondolok.

Most a borbély vágott közbe ily szavakkal:

- Esedezem, engedjék meg kegyelmetek, hadd mondjak el egy rövid történetet; Sevillában esett meg, s igen nagy kedvem volna elmondani, mert egészen ide illik.

Don Quijote megengedte, a pap és a többiek meg figyelmesen hallgatták, amint hozzáfogott elbeszéléséhez:

- Volt Sevillában, az őrültekházában, egy ember; rokonai szállították be, mert megtébolyodott. Osunában avatták az egyházjog doktorává, de bizony, amint sokan gondolták, akkor is csak bolond lett volna, ha Salamancában végezte volna tanulmányait. Ez a tudor aztán egy-két esztendei ápolás után egyszer csak azt képzelte magáról, hogy kigyógyult a bajából, s esze tökéletesen helyrejött; kapta magát, s írt az érseknek, kérve, könyörögve, igen értelmes szavakkal, hogy szabadítsa ki nyomorúságából, minthogy Isten különös kegyelméből már teljesen visszanyerte értelmét, s csupán rokonai tartják itt, hogy az ő vagyonában dúskálhassanak, s az igazsággal merőben ellenkezőleg azt akarnák, hogy őt holtig bolondnak tartsák. A sok józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy utasítsa egyik káplánját, kérdezősködjék az őrültekháza igazgatójánál, úgy áll-e a dolog, ahogy ama licenciátus írja, beszéljen aztán magával a háborodottal is, és ha csakugyan meggyőződik, hogy eszén van, mentse ki onnét és helyezze szabadlábra. A káplán el is járt megbízatásában, s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember bizony még mindig háborodott; s ha egyszer-másszor egészen úgy beszél is, mint a legértelmesebb ember, végül megint csak annyi esztelenséget hadar össze, amennyi okosat az előbb mondott; ám beszéljen vele magával, úgy legjobban meggyőződhetik az igazságról. A káplán csakugyan szót is fogadott, s amikor összehozták a háborodottal, egy óránál is tovább beszélt vele, s az őrült az egész idő alatt egyetlenegy fonák vagy értelmetlen szót sem ejtett ki, sőt ellenkezőleg, oly józanul beszélt, hogy a káplán kénytelen volt megállapítani, hogy már rendbe jött Az őrült többek közt azt is mondta, hogy az igazgató azért néz rá ferde szemmel, mert nem szeretné elveszíteni a jutalmat, amely a rokonságtól üti a markát, s ezért mondja, hogy ő még most is bolond, még ha néha vannak is tisztább pillanatai; szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kígyót-békát kiáltanak, s kételkednek abban a kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta, mikor oktalan állatból megint emberré tette. Szóval úgy beszélt, hogy az igazgatót gyanúba keverte, s rokonait szívtelen fukaroknak tüntette fel. A káplán abban állapodott meg, hogy magával viszi, lássa az érsek szemtől szembe, és tapintson az egész dolog elevenére. A becsületes káplán így jóhiszeműen megkérte az igazgatót, adassa a licenciátusra azt a ruhát, amiben az őrültekházába hozták. Az igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja, mit akar, mert a licenciátus minden kétségen kívül még mindig háborodott. De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó volt a káplánnak, aki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás szándékával. Az igazgató végre engedett az érsek határozott rendeletének, s a licenciátusra ráadták újdonatúj, takaros ruháját. Mikor ez látta, hogy az épeszű emberek öltözetében van, s a bolondokétól megszabadult, megkérte a káplánt, legyen oly szíves és engedje meg, hadd búcsúzzék el háborodott társaitól. A káplán azt mondta, ő is vele megy, és sorra nézi a házban ápolt őrülteket. Csakugyan fel is kerekedtek, s velük együtt még néhányan az ottlevők közül. Amint a licenciátus egy ketrechez érkezett, ahol egy őrjöngő volt, bár most nyugodtan és csendesen viselkedett, így szólt hozzá:

- Nem üzen valamit, barátom? Most én már hazamegyek, mivel, hála a jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából, bár érdemtelenül, én már visszanyertem eszméletemet. Én már felépültem, s eszemen vagyok, mert Istennek semmi sem lehetetlen; viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s ahogy engemet visszahelyezett előbbi állapotomba: kegyelmedet is visszahelyezi, ha bízik benne. Lesz rá gondom, hogy tápláló eledeleket küldjek, de aztán egye is meg, mert nem akarom eltitkolni, az én nézetem - ki e bajokon magam is átestem -, hogy minden őrültség onnan ered, hogy az ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, bátorság! Mert szerencsétlenségükben a kétségbeesés fogyasztja az egészséget, és sietteti a halált.

A licenciátus e szavait egy másik bolond is meghallotta, az őrjöngőével szemben levő ketrecben; feltápászkodott a kopott gyékényről, melyen egészen mezítelenül heverészett, s nagy fennszóval kérdezte, ki az, aki felépült, és okosan akar távozni?

- Én vagyok, barátom - válaszolt a licenciátus -, én távozom, immár nem szükséges, hogy itt maradjak, amiért nem is tudok elegendő hálát adni az égnek, hogy olyan nagy kegyelemre méltatott.

- Vigyázzon a szavaira, licenciátus, meg ne csalja az ördög - felelt az őrült -, ne menjen, maradjon nyugton hajlékában, akkor nem kell megint visszatérnie.

- De én tudom, hogy kigyógyultam - felelt a licenciátus -, és semmi szükségem rá, hogy ide újra visszavándoroljak.

- Kigyógyult? - kiáltott a háborodott. - Jó, jó, majd elválik. Isten áldja. De én esküszöm Jupiterre, akinek fenséges képét én viselem a földön, hogy csupán ezért az egy bűnért, amelyet ma Sevilla elkövet, midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan büntetést bocsátok rá, hogy megemlegeti mindörökkön örökké, ámen! Hát nem tudod, te együgyű licenciátusocska, hogy én megtehetem, mert a mennydörgő Jupiter vagyok, kezemben tartom a gyújtó villámokat, melyekkel fenyegetni és lerombolni tudom és szoktam a világot. Most azonban csak egy módon akarom megbüntetni ezt a tudatlan várost: hogy sem benne, sem az egész környéken eső nem lesz három hosszú esztendeig attól a naptól számítva, hogy e fenyegetés elhangzott. Te légy szabad, te ép, te okos? Én meg bolond, én meg beteg, én meg idebilincselve? Akasszanak fel, ha esőt adok!

A körülállók figyelmesen hallgatták a bolond szavait; a mi licenciátusunk azonban a káplánhoz fordulva megragadta a kezét, s így szólt:

- Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, amit ez a bolond mondott, mert ha ő Jupiter s nem akar esőt adni, én, aki Neptun vagyok, a vizek istene és atyja, majd megáztatom a földet, amikor csak kedvem tartja, s valahányszor szükséges.

Erre a káplán ekképpen válaszolt:

- Mégsem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, haragra gerjeszteni Jupiter urat; most csak maradjon itthon, majd eljövök én kegyelmedért máskor, amikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz.

Az igazgató s a körülállók elnevették magukat, ami kissé zokon is esett a káplánnak; a licenciátust megint levetkőztették, szépen ott maradt, s ezzel vége az elbeszélésnek.

- Ez hát az az elbeszélés, borbély úr - szólt Don Quijote -, amit mindenáron el akart mondani, mert olyan nagyon ideillőnek tartotta? Lám, lám tisztelt szakállvakaró úr, hát azt hiszi, hogy az ember olyan vak, hogy nem lát keresztül a szitán? S nem tudja kegyelmed, hogy mindig gyűlöletes s mindig rossz vért szül, ha valaki egyik lelket a másikkal, egyik bátrat a másikkal, egyik szépet a másikkal, egyik családot a másikkal összehasonlítja? Én, borbély úr, nem vagyok Neptun, a vizek istene, s nem kívánom, hogy okosnak tartsanak, ha nem vagyok okos; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja föleleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyult korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azok a századok élveztek, amikor a kóbor lovagok vállalták magokra s hordozták a súlyos terhet, hogy az országokat védelmezzék, a hajadonokat oltalmazzák, az árvákat és kiskorúakat gyámolítsák, a kevélyeket megbüntessék, s az alázatosokat megjutalmazzák. A mai korban a legtöbb lovagon inkább a selyem meg a bársony suhog, s drága szövetekbe öltöznek, ahelyett, hogy páncéllal öveznék magukat. Ma már a lovagok nem hálnak szabadban, a levegőég minden zordonságának kitéve, tetőtől talpig fegyverben; ma már nincsen, aki lábát ki sem véve a kengyelből, lándzsájára támaszkodva, legfőbb gondjának ismerje - amint mondani szokás -, hogy meglopja az álmot, mint a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma már nincs egyetlenegy sem aki egyik erdőből ki-, a másik vadonba berontana, onnan megint a viharzó és háborgó tenger kopár és elhagyott partjára sietne, ahol kis csónakot talál, evező, vitorla, árboc és minden kötélzet nélkül, rendületlen bátorsággal mégis beugrik, s odaveti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak, pedig hol égig hajítják, hol feneketlen mélyre süllyesztik alá; ő azonban a legyőzhetetlen viharnak feszítve mellét, alig eszmél föl, s már háromezer mérföldnyire van onnét, ahol hajóra szállt, s a távoli ismeretlen földön partra szökve, olyan dolgok történnek vele, hogy méltók a följegyzésre, de nem pergamenre, hanem ércbe kívánkoznak. De manapság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a buzgalmon, a bűn az erényen, a fennhéjázás a bátorságon, az elmélet a gyakorlaton a fegyverforgatás terén, mindez csupán az aranykorban és a kóbor lovagokban élt és ragyogott. S ha nem így van, ugyan mondják meg ki volt becsületesebb és bátrabb a nagy hírű gaulai Amadísnál? Ki elmésebb Angolországi Palmerínnél? Kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér Tiranténál? Ki lovagiasabb a graeciai Lisuarténál? Ki megszabdaltabb és szabdalóbb Don Belianísnál? Kicsoda rendíthetetlenebb gaulai Periónnál, ki vakmerőbb a veszélyben Felixmarte de Hircaniánál, avagy kicsoda őszintébb Esplandiánnál, ki merészebb a trákai Don Cirongiliónál, ki bátrabb Rodamonténál, ki okosabb Sobrino királynál, ki vitézebb Reynaldosnál, ki győzhetetlenebb Roldánnál, s ki vidámabb és előzékenyebb Rugerónál, akitől a mai ferrarai hercegek származnak, Turpin Cosmografiá-jának tanúsága szerint? Mindezek a lovagok, tisztelendő plébános úr, s még egy egész sereg, akiket felhozhatnék, mind kóbor lovagok valának, a lovagság dísze és virága. Ezek és a hozzájok hasonlók lennének az én szívem szerint való férfiak, s ha őfelsége ilyeneket kaphatna, az lenne az igazi védelem, nem is kerülnének annyiba, a török meg téphetné szakállát. Egyébiránt én itthon maradok, minthogy a káplán úr nem akar magával vinni; s ha Jupiter - mint a borbély mondta - nem akar esőt adni, itt vagyok én, majd megáztatom a földet, mihelyt kedvem tartja; ezt pedig azért mondom, hogy a habaró úr tudja, hogy elértettem.

- Igaz lelkemre mondom, Don Quijote uram - jegyezte meg a borbély -, nem akartam sérteni, és Isten a tanúm, hogy szándékom jó volt, kérem is kegyelmedet, ne nehezteljen.

- Nehezteljek-e vagy sem - válaszolt Don Quijote -, az az én dolgom.

A plébános közbevágott:

- Igaz, hogy eddig egy árva szót se szóltam, de Don Quijote úr előadása folytán kétségem támadt, és most tépi, marja lelkiismeretemet, úgyhogy mindenáron meg akarnék szabadulni tőle.

- A tisztelendő úrnak még sokkal komolyabb dolgokhoz is van joga - válaszolta Don Quijote -, s ezért mondja ki bátran, mi bántja, mert bizonyára nem kellemes, ha terheli valami az ember lelkiismeretét.

- Kegyes engedelmével kimondom hát - felelt a pap -, én csakugyan Tamás vagyok abban, és semmi módon sem tudom elhinni, hogy az egész sereg kóbor lovag, akiket kegyelmed, Don Quijote uram elősorolt, testestül, lelkestül, igazán és valóságban éltek valaha e világon; inkább úgy képzelem, mindez merő koholmány, mesebeszéd, hazugság, csupa álom, amit hamarjában felserkent emberek beszéltek el, vagyis jobban mondva olyanok, akik félig még aludtak.

- Ez megint olyan tévedés - felelte Don Quijote -, amelybe már sokan beleestek; nem hiszik, hogy ilyen lovagok léteztek a világon, s én nemegyszer, különböző alkalmakkor s különböző emberekkel szemben, megkísérlettem eloszlatni ezt az általános tévedést; szándékom néha nem sikerült, máskor azonban igen, amikor az igazság vállának támaszthattam, mert az igazság annyira bizonyos, hogy majdnem azt merném mondani, tulajdon szememmel láttam Amadís de Gaulát, aki magas termetű, fehér arcú, fekete - de gondosan ápolt - szakállú férfi volt, nyájas, de azért komoly tekintetű, kevés beszédű, nehezen haragvó, könnyen megbocsátó. S amint Amadíst lerajzoltam, úgy vélem, hasonló hűséggel le tudnám írni s festeni a világ bármely történetébe foglalt kóbor lovag képét, mert az a meggyőződésem, hogy olyanok voltak, amilyeneknek a történetek mondják, s hőstetteikből, cselekedeteikből, jellemükből helyes gondolkozás útján biztosan lehet következtetni arcuk vonására, színére és termetökre.

- Mit gondol hát, Don Quijote uram - kérdezte most a borbély -, mekkora lehetett kegyelmed képzelete szerint az óriás Morgante?

- Ami az óriásokat illeti - válaszolt Don Quijote -, e tekintetben, hogy voltak-e a világon vagy sem, eltérők a vélemények. Azonban a Szentírás, amely pedig egy hajszálnyira sem térhet el az igazságtól, arról tanúskodik, hogy igenis voltak, s ama filiszteus Góliátot hozza fel, aki nyolcadfél láb magas volt; ez mindenesetre igen tisztességes magasság. Szicília szigetén is találtak lábszárcsontokat és lapockákat, akkorákat, hogy nagyságok kétségtelenné teszi, hogy torony magasságú óriások tagjai voltak; e tekintetben a mértan eloszlat minden kétséget. Mégse tudnám egész bizonyossággal megmondani, hogy Morgante mekkora lehetett, bárha valami szerfölött nagynak éppenséggel nem gondolom; ezt a véleményemet pedig onnan merítem, mert a történetben, mely egész részletesen tárgyalja tetteit, úgy olvastam, hogy gyakran aludt fedél alatt; márpedig, ha befért egy házba, világos, hogy az ő magassága nem lehetett rendkívüli.

- Bizonyos - mondta a pap, s mert igen nagy kedve telt e nagy bohóságok hallgatásában, megkérdezte Don Quijotét, milyennek képzeli Reynaldos de Montalbánt meg Don Roldánt és Franciaország többi tizenkét pairjét, akik mindnyájan kóbor lovagok voltak.

- Reynaldosról - válaszolta Don Quijote - el merem mondani, hogy széles arca volt, színe veres, szeme villogó és kissé dülledt, ő maga rendkívül ingerlékeny és bosszús, és vonzalommal viseltetett a rablókhoz és az ilyen elvetemült népséghez. Roldánról vagy Rotolandóról vagy Orlandóról (mert a történet mind a három néven említi) az a véleményem, s határozottan állítom is, hogy ő középtermetű volt, széles vállú, kissé lőcslábú, barna arcú, veres szakállú, egész testén szőrös, fenyegető tekintetű, kevés szavú, máskülönben igen nyájas és jól nevelt.

- Ha Roldán csak olyan gavallér volt, amilyennek kegyelmed festette - jegyezte meg a pap -, akkor ugyan nem csoda, ha a bájos Angélica kisasszony faképnél hagyta azért a csinos, vidám, megnyerő, pelyhes állú mór ifjúért, akivel összeszűrte a levet. S igazán okosan tette, ha többre becsülte a lágy Medorót, mint a nyers Roldánt.

- Ez az Angélica, tisztelendő uram - válaszolt Don Quijote -, kicsapongó, könnyelmű, szeszélyes egy teremtés volt, a világot egyként betöltötte illetlen cselekedetei és szépsége hírével. Száz meg száz vitézt, elmés lovagot és főurat csak fitymált, s beérte egy csinos apródocskával, akinek se vagyona, se neve nem volt, csupán hálásnak mutatkozott hölgye barátságáért. A hölgy szépségének nagy dalnoka, a hírneves Ariosto, nem is merte, vagy nem akarta többé megénekelni, ami ezzel a kisasszonnyal az ő teljes magaodaadása után történt, s ami nem is lehetett valami nagyon épületes, miért is e szavakkal szakasztja félbe költeményét:

S hogy miként került a catayi trónra,
azt méltóbb lanttal tán majd más dalolja.

Semmi kétség, hogy ez próféciának is beillik, hiszen a költőket váteszeknek is szokás nevezni, mi jövendőmondót jelent. Be kell látni ezt az igazságot, minthogy utóbb aztán egy nagy hírű andalúziai költő sírta el és énekelte meg az ő könnyeit, egy másik, páratlan spanyol költő pedig szépségét.

- Mondta csak, Don Quijote uram - vágott közbe e szavaknál a borbély -, az Angélicát magasztaló sok költő között egy se akadt, aki valami szatírát írt volna róla?

- Meg vagyok róla győződve - felelt Don Quijote -, ha Sacripante vagy Roldán költő lett volna, bizonyosan jól megmossa Angélica kisasszony fejét, mert a lenézett és megvetett költők természete és szokása, hogy a költött vagy nem költött hölgyeken, akiket szívük bálványául választották, szatírákban és gúnyversekben állnak bosszút; de ez a bosszúállás egyébiránt a nemes szívekhez bizonyára nem illik. Nékem azonban mind e mai napig nincs tudomásom semmiféle gúnyversről, amely Angélica kisasszonyt ostorozná, pedig elég zavart okozott a világon.

- Csakugyan csodálatos - jegyezte meg a pap.

Ebben a pillanatban úgy hallották, hogy a leányka meg a gazdasszony, akik már előbb eltávoztak a társaságból, nagy fennszóval kiáltoznak az udvaron; e zajra odasiettek hát mindnyájan.

MÁSODIK FEJEZET - HATODIK FEJEZET

[A kiáltozás onnét eredt, hogy midőn a gazdasszony és az unokahúg látta, hogy Sancho Panza érkezett uruk látogatására, semmiképpen sem akarták a házba beengedni, mert szerintük ő csalta világgá Don Quijotét. Mikor lovagunk Sanchónak háza népével folytatott civakodását meghallotta, nyomban megparancsolta, hogy bocsássák be.

A borbély és pap - látván, hogy a lovag miként állt ki a fegyverhordozóért - bizonyosra vették, hogy újabb kalandokra készülnek, majd eltávoztak a lovag házából.

Mikor Don Quijote egyedül maradt fegyvernökével, bezárkózott vele szobájába, s megkérdezte tőle, mit beszél a falu népe őróla, kalandjairól, hősiességéről és arról a törekvéséről, hogy a kóbor lovagságot ismét fel akarja támasztani feledettségéből.

Sancho először szavát vette urának, hogy nem haragszik meg, amit majd hallani fog, s csak miután ezt kieszközölte, mondta el, hogy a köznép bizony sült bolondnak tartja, de szakasztott olyan ostobának őt is. Bármerre járt-kelt, mindenütt nevetség kísérte. Don Quijote vigasztalta fegyverhordozóját, s ugyanakkor szomorkodott is, hogy bárhol mutatkozzék is az erény, mindjárt támadnak üldözői. Sancho Panzát nemigen vidították fel ura szólamai, sőt még megtoldotta mondókáját azzal, hogy a falu népe egészen töviről hegyire ismeri valamennyi hóbortos kalandjukat, amelyekben összezúzták, elpáholták, meggyötörték őket, éspedig nem másból, mint abból a könyvből, amit történetükből írtak; Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha címen. Előző nap este jött haza a faluba Sansón Carrasco, aki Salamancában tanult, s ő hozta hírét a könyvnek s históriásának, Cide Hamete Benengelinek, így tehát amikről azt hitték, hogy csak kettejük tudnak, széles körben ismeretes.

Don Quijote nagy érdeklődéssel hallgatta fegyverhordozóját, majd arra kérte Sanchót, hogy keresse fel Carrascót, és hívja el őhozzá, mert nagyon szeretne beszélni vele. Sancho menten felkereste, és társaságában visszatért Don Quijotéhoz. Ez a Sansón Carrasco nevű bakkalaureus ármányos, eszes fiatalember volt, aki nagyon szerette a tréfát, s ezért sietett a lovag meghívásának eleget tenni, remélte ugyanis, hogy a vele való beszélgetés nagyon mulatságos leend. Amikor Don Quijotéhoz ért, térdre borult előtte, és nem győzte dicsérni, magasztalni a legkitűnőbb kóbor lovagot, akinek híre bejárta már Portugáliát, Barcelonát, Valenciát, hiszen e helyeken története tizenkétezer példánya forog közkézen.

Don Quijoténak tetszik a hírnév, majd megkérdezte, hogy az említett könyv szerint melyik hőstette részesül a legnagyobb elismerésben? A babérkoszorús erre elmondja, hogy nem megegyezőek a vélemények, de vannak, amelyek sokak tetszését megnyerték, s felsorolja a legszerencsétlenebb kimenetelű kalandokat. Nem kis éllel jegyezte meg aztán, hogy vannak többen, akik jobb szerették volna, ha az írók kihagyták volna azt a tenger sok döngetést, amelyet Don Quijote úrnak a különféle összeütközések alkalmával el kellett viselnie. Don Quijote is azon a véleményen volt, hogy bizony igen méltányos lett volna, ha ezt elhallgatják. Sancho viszont olybá nyilatkozott, hogy ez igaz az egészből.

Hosszasan beszélgettek még kalandjaikról, mikor egyszer csak Rocinante nyerítése hangzott fel. Don Quijote ezt szerencsés előjelnek vélte, s elhatározta, hogy három-négy nap múlva harmadszor is útra kél. A lovag lelkére kötötte a bakkalaureusnak, hogy szándékukat senkinek el ne árulja, legkevésbé pedig barátjainak és háza népének.

Sancho hazament, hogy útravalóját rendbe szedje, és alig fért a bőrébe, ha arra gondolt, hogy nemsokára megint útra kelnek. Odahaza a felesége váltig marasztalta, de Sancho úgy telebeszélte a fejét azzal a fényes jövővel, amely reá és gyermekeire vár, hogy az asszony végre is azt mondta neki, hogy csak hajtsa végre feltett szándékát.

Don Quijote gazdasszonya és unokahúga ezalatt száz meg száz jelből azt következtették, hogy uruk megint rá akarja adni fejét az átkozott kóborlovag-életre. Minden ékesszólásukat, könyörgésüket latba vetették, hogy szerencsétlen szándékától eltérítsék, de akárcsak a falra borsót hánytak volna, annyit se ért a beszéd.

Sancho pedig visszatért gazdájához, hogy az indulásról tanakodjanak.]

HETEDIK FEJEZET
Mi történt Don Quijote és fegyverhordozója közt, és több rendkívüli esemény

Alig látta meg a gazdasszony, hogy Sancho Panza és ura bezárkózott, mindjárt sejtette, miben törik fejöket. Gyanította, hogy az a tanácskozás a harmadik útra kelés szándékát fogja megérlelni bennök, ezért magára terítvén kendőjét, nagy búsan és elkeseredve azonnal felkerekedett, hogy felkeresse Sansón Carrasco bakkalaureust, mert azt hitte, hogy urának újdonsült barátja jól ért a szóhoz, talán le tudja beszélni oktalan szándékáról.

A deák éppen házok udvarán sétálgatott. Alig ért oda az asszony, bűnbánatosan és elcsüggedve odaborult a fiatalember lába elé.

Amint Carrasco meglátta ezt a fájdalmat és rémületet, így szólt hozzá:

- Mi baj, asszonyság? Mi történt, hogy majd a szíve szakad meg bele?

- Semmi, kedves Sansón úr, de gazdám odavan, odavan már bizonyosan!

- Hogyhogy odavan, jóasszony? - kérdezte Sansón. - Talán valami súlyos testi sérülés érte?

- Nem úgy - válaszolt az asszony -, hanem úgy, hogy bolondsága kapuján fog elköltözni. Azt akarom mondani, kedves lelkem, bakkalaureus uram, hogy ismét útra készül, most már harmadszor, hogy széles e világon keresse, amit ő szerencsének nevez, s amiről én el nem tudom képzelni, miért nevezi így. Első ízben félholtra verve hozták haza szamárra fektetve; másodízben ökrös szekeren jött meg, ketrecbe zárva, s azt gondolta magáról, hogy elbűvölték: olyan siralom volt nézni, hogy tulajdon szülőanyja se ismert volna rá. Egészen elsárgult, csont és bőr volt, a két szeme úgy beesett, hogy hátranyomult agyveleje legvégső kamrájába. Hogy csak annyira-amennyire lábra állíthassam, többe került hatszáz tojásomnál, tanúm az Isten, az egész világ meg a tyúkjaim, s ők nem hagynak hazugságban.

- Már ebben csakugyan nincs semmi kétségem - válaszolt a bakkalaureus -, mert azok a tyúkok olyan jó kövérek és olyan jóltartják őket, hogy a fehéret nem mondanák feketének, még ha fölfordulnának is. Hanem hát, kedves asszonyság, csakugyan nincs semmi más baj, igazán nem történt semmi egyéb szerencsétlenség, csak az, amit Don Quijote okozhat?

- Egyéb semmi se - válaszolt a gazdasszony.

- Akkor hát sebaj - felelt a bakkalaureus. - Térjen szép csendesen haza, tartson készen számomra valami meleg reggelit, útközben mondja el, ha ugyan tudja, s Szent Apollónia imádságát, én is mindjárt ott termek, s meg lehet győződve, hogy csodákat fog látni.

- Uram irgalmazz! - kiáltott fel a gazdasszony. - Azt akarja kegyelmed, hogy a Szent Apollónia imádságát mondjam el? Hiszen ez akkor lenne helyén, ha uramnak a foga fájna, márpedig neki az agyvelejében fészkel a nyavalya.

- Amit mondtam, megmondtam, jóasszony - válaszolt Sansón -, menjen Isten hírével, ne feleseljen velem, tudhatja, hogy salamancai bakkalaureus vagyok, velem nem lehet vitatkozni.

Ezzel aztán a gazdasszony csakugyan eltávozott, a bakkalaureus pedig tüstént a paphoz indult, hogy mindazt közölje vele, amit a maga helyén majd elmondunk.

Don Quijote és Sancho között pedig, elzárkózásuk ideje alatt, a következő párbeszéd folyt:

Sancho így szólt gazdájához:

- A feleségemet már rátettem, uram, hogy elengedjen kegyelmeddel, ahová csak vinni akar.

- Rávettem, Sancho, így kell mondanod - jegyezte meg Don Quijote -, nem pedig rátettem.

- Ha jól emlékszem - válaszolt Sancho -, egyszer-kétszer kérve kértem már kegyelmedet, hogy ne javítgassa az én szavaimat, amikor különben is érti, mit akarok mondani; ha meg nem érti, akkor ám rivalljon rám: vigyen az ördög, Sancho, nem értelek; ha még erre sem tudom magamat világosabban kifejezni, akkor ám igazítson ki, s szorult belém is annyi a dudásból, hogy belejöjjek az igazi kerékvágásba.

- Nem értelek, Sancho - szólt közbe Don Quijote -, mert nem tudom, mit akarsz azzal mondani, hogy beléd is szorult a dudásból.

- A dudásból belém szorult, azt jelenti - mondá Sancho -, hogy nekem is van sütnivalóm.

- Most még kevésbé értelek - mondta Don Quijote.

- No, ha még most sem ért kegyelmed - felelt Sancho -, Isten engem úgy segéljen, én ugyan nem tudom, hogyan mondjam másképpen.

- Ahá, sejtem már - szólt most Don Quijote -, ugye azt akartad mondani, szorult beléd is annyi a tudásból, vagy olyan tanulékony, értelmes, hogy felfogod, amit mondok, és nem lesz ellenedre, ha tanítlak.

- Fogadni mernék - szólt Sancho -, hogy kegyelmed kezdettől fogva kivette szavaim értelmét, s csak azért volt olyan akadékoskodó, hogy még egypár tucat sületlenséget mondasson velem.

- Az is meglehet - felelt Don Quijote -, hanem hát hogy a dologra térjünk: mit mond Teresa?

- Teresa azt mondja, kötve higgy a komának, pénz beszél, kutya ugat, ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, s jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok; én ugyan azt tartom, hogy az asszonynak hosszú a haja, rövid az esze, de azért az is csak igaz, hogy a vak tyúk is talál szemet.

- Magam is amondó vagyok - válaszolt Don Quijote. - Folytasd, barátom, Sancho; tovább, tovább. Úgy beszélsz ma, mintha gyöngyöt szórnál.

- Mindevvel oda akarok kilyukadni - folytatta Sancho -, hogy amint kegyelmed is igen jól tudja, egy halállal mindnyájan tartozunk, ma még vagyunk, holnap nem, a halállal senki se ivott áldomást, sose tudja az ember előre, mikor veti el a kanalat, a kasza a füvet is úgy elvágja, mint a kórót, és a halál órája senkinek sincs a homlokára írva, hanem akkor jön, mikor az Isten úgy akarja. A halál süket, s akármikor jön, mindig korán jön, aztán ha kopogtat az élet ajtaján, hiába minden kérés, könyörgés, halál ellen nincs orvosság, még a korona se használ, a halállal senki se bír, amint a világ tartja, s száz meg száz prédikáció hirdeti.

- Szent igaz - hagyta helyben Don Quijote -, csakhogy még most se tudom, mire akarsz mindezzel célozni.

- Arra akarok célozni - felelte Sancho -, kössön ki nekem kegyelmed rendes bért, amit hónaponként felvehessek, amíg szolgálatom tart, s fizessék ki nékem kegyelmed vagyonából készpénzben, mert üres ígéretre nem akarok beállni, amihez felibe-harmadába jutok hozzá, vagy későn vagy sohanapján; így aztán Isten oltalmába ajánlom magamat. Szóval tudni akarom, mi üti a markomat, ha több, ha kevesebb; a tyúk is egyet tojik, és sok kicsi sokra megy; szegődött bér, osztott konc. Ha majd aztán csakugyan úgy fordulna (amint ugyan se nem várok, se nem hiszek), hogy kegyelmed igazán nekem adná az ígért szigetet, nem leszek olyan háládatlan, se olyan kapzsi, hogy bele ne egyezném, hogy a sziget jövedelméből vonják le az én fizetésemet pamatostul.

- Bizony, Sancho barátom - válaszolt Don Quijote -, a kamat néha ugyancsak pamat.

- Értem, uram - felelte Sancho -, fogadni mernék, úgy kellett volna mondanom: kamatostul, nem pamatostul; no de sebaj, csakhogy így is elértette kegyelmed.

- Annyira elértettem - jegyezte meg Don Quijote -, hogy beláttam szíved legmélyebb mélyére, s már tudom, mire céloztál közmondásaid számtalan nyílvesszejével. Elhiheted, Sancho, szívesen kötnék ki szegődött bért, ha csak egyetlen példát is találnék a kóbor lovagok történetében, ami a legtávolabbról sejtetné s mutatná, mit szoktak évenként vagy havonként fizetni. Elolvastam én e történeteket majdnem valamennyit, de nem emlékszem, hogy akárhol is szó lenne arról, hogy kóbor lovag szegődött bérre fogadta volna meg fegyverhordozóját. Én csak annyit tudok, hogy valamennyien kegyes adományok reményében szolgáltak, s amikor nem is álmodták volna, ha uroknak a sors kedvezett, egyszer azon vették észre magokat, hogy valami szigetet vagy ehhez hasonlót nyertek jutalmul, vagy legalábbis nagyságos címet kaptak. Ha te ilyen reményekkel és feltételekkel kész vagy szolgálatomba visszatérni, Sancho azt mondom: Isten hozott; de ha úgy hiszed, hogy én csak egy hajszálnyira is eltérek a kóbor lovagság régi jó szokásaitól, akkor igen csalatkozol. Így hát, kedves Sanchóm, eredj szépen haza, közöld Teresával az én elhatározásomat; s ha mindketten beleegyeztek, hogy engem kegyes adományok reményében szolgálj, bene quidem, de ha nem, ezután is jó barátok maradunk, mert amíg szemet szórhatunk, madarat is várhatunk, és gondold meg, fiam, jobb a jó reménység, mint a kész szegénység, s jobb a sok panasz, mint a kevés haszon. Azért szólottam így, Sancho, hogy megmutassam, én is tudom ám záporként önteni a közmondásokat, mint te magad. Röviden azonban azt akartam mondani, s ezennel mondom is, ha nincs kedved kegyes adományok fejében szolgálni s az én sorsomban osztozni, akkor áldjon meg a jó Isten és tartson itthon szentnek; kapok én más fegyverhordozót is, szófogadóbbat és eszesebbet, mint te, s nem olyan ügyetlent meg szószaporítót.

Amint Sancho észrevette gazdájának szilárd elhatározottságát, besötétedett fölötte az ég, és szíve szárnyai lelankadtak: mert ő szentül hitte, gazdája nála nélkül a világ minden kincséért sem fog útra kelni. Amint ekképpen elgondolkozva itt állt, egyszerre csak Sansón Carrasco toppant a szobába, nyomban utána a gazdasszony meg a leányka, akik égtek a vágytól, hogy meghallják, milyen szavakkal fogja a bakkalaureus lebeszélni gazdájukat szándékáról, hogy újra kalandok után járjon.

Azonban Sansón, a rosszcsont, most is, mint az első alkalommal, átkarolván Don Quijotét, nagy fennszóval így szólt hozzá:

- Ó, kóbor lovagság virága! Ó, tündöklő fénye a fegyvereknek! Ó, dicsősége és tükre a spanyol nemzetnek! Rendelje el a mindenható Isten, hogy mindazok, akik a te harmadik utad elé akadályokat gördítenek s hátráltatni akarják, ki ne menekülhessenek kívánságaik útvesztőjéből, és soha el ne érjék álnok szándékukat!

S itt, a gazdasszonyhoz fordulva, így folytatta:

- Bátran felhagyhat már, asszonyom, Szent Apollónia imádságának elmondásával, mert én tudom, hogy az egek határozott rendelése, hogy Don Quijote úr újra hozzálásson nagyszerű és új terveinek kivitelezéséhez, s én nagyon megterhelném lelkiismeretemet, ha nem sürgetném és sarkallnám ezt a lovagot, hogy ne fékezze s ne tartsa vissza tovább hős karjának erejét és bátor lelkének hevülését, mert késedelmével csak megcsorbítja a sértettek jogát, az árvák védelmét, a szüzek becsületét, az özvegyek megsegítését, a házasok támogatását és más egyéb ilyeneket, amik a kóbor lovagságtól függnek, azt illetik, hozzá tartoznak és vele szoros kapcsolatban állanak. Fel Don Quijote úr, szép és derék uraság, inkább ma, mint holnap keljen útra kegyelmed; s ha netalán valamije hiányoznék, ami szándéka megvalósítását hátráltatná, itt vagyok én; személyemet és vagyonomat felajánlom szolgálatára. S ha kegyelmednek netalán fegyverhordozóra lenne szüksége, legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha én nyerhetem el ezt az állást.

Don Quijote e szavakra Sanchóhoz fordult, s így szólt:

- Nem megmondtam-e, Sancho, hogy nem leszünk szűkében a fegyverhordozóknak? Látod, ki ajánlkozik? Ő maga, a nagyszerű Sansón Carrasco bakkalaureus, a salamancai tantermek örökös felvidítója, mókamestere, teste ép, tagjai hajlékonyak, maga hallgatag, s éppoly nyugton tűr el hevet-fagyot, mint éhet-szomjat, s megvan benne minden, minden, ami a kóbor lovag fegyverhordozójában kívánatos. De Isten ments, hogy én, csupán saját óhajtásom végett, ledöntsem és összetörjem az ismeretek oszlopát és a tudományok díszedényét, s kivágjam a szép és szabad művészetek pálmáját. Maradjon ez az új Sansón az ő hazájában, s váljon szülőföldre és ősz szüléi dicsőségére; beérem én akármilyen fegyverhordozóval, ha Sanchónak nincs kedve szolgálatomban állni.

- Dehogy nincs - jelentette ki Sancho ellágyulva, könnybe lábadt szemmel, s így folytatta: - Ne mondja senki rólam, uram: "Ha megettük a vacsorát, otthagyjuk a háznak urát"; engem se a gólya költött, s tudja az egész világ, de kiváltképpen szülőfalum, kik voltak a Panzák, akiktől én származom. Azután meg azt is tudom, azt is tapasztaltam, nem egy jó tettéből s még több szép szavából, milyen kegyes akar lenni irántam kegyelmed. Ha azonban mégis billegettem a fülemet a szegődött béremért, csupán a feleségem kedvéért tettem, mert ha megbicsakolja magát, nincs az a kalapács, ami úgy rászorítsa a hordóra az abroncsot, mint ahogy az embert ő sarokba szorítja, hogy célját elérje: hanem hát, végtére is, több a süveg a kontynál, s minthogy én hordom a süveget, s mindenhol ember vagyok a gáton, amit ugyan senki se tagadhat, úr akarok lenni a magam házánál, akárki akármit mond is. Nincs is más hátra, csak kegyelmed tegyen végrendeletet meg testamentumot, de olyan amit nem protestálhat meg senki, s aztán kerekedjünk mindjárt útra, hogy a Sansón úr lelke ne gyötrődjék, hiszen azt mondja, lelkiismerete kényszeríti, hogy kegyelmednek tanácsolja, hogy harmadszor is menjen újfent világgá. Ami pedig engem illet, én megint csak felajánlom hű és igaz szolgálatomat, s helyt is állok úgy, vagy még jobban, mint akárki fia, aki valaha kóbor lovagot szolgált.

A bakkalaureus alig tudott hová lenni csodálatában Sancho Panza beszéde és kifejezése módjának hallatára: mert bár olvasta a lovag történetének első részét, azt mégse hitte, hogy Sancho olyat akar gazdájával testáltatni, ami ellen nem lehet protestálni. Mindannak hitelt adott, amit róla olvasott, s szentül hitte, hogy együgyűség dolgában párját ritkítja messze földön, s meg nem állhatta, hogy azt ne mondja magában: két olyan bolond, mint ez az úr és szolgája, még sohase volt a világon.

Don Quijote és Sancho végre megölelte egymást, és újra szent lett a békesség, s azután a nagy Carrasco helyeslésével és beleegyezésével, mert valóságos orákulumnak tartották, elhatározták, hogy három nap múlva útnak indulnak. Ezalatt mindent rendbe lehet szedni, ami az útra szükséges volt, de még rostélyos sisakot is keríteni valahonnan, mert Don Quijote azt állította, hogy nélküle semmi szín alatt nem indulhat. Sansón felajánlotta, hogy megszerzi, mert van neki egy barátja, biztosan nem fogja megtagadni kérését, s ideadja a magáét; igaz ugyan, hogy a sisakot a por és a rozsda úgy belepte, hogy nem is látszik, mi van alatta. Persze a gazdasszony és a lovag unokahúga tengernyi átkot szórt a bakkalaureusra, hajukat tépték, arcukat összevissza karmolták, s nincs az a fizető siratóasszony, aki nagyobb jajveszékelést tudna csapni, mint ők, gazdájuk távozása miatt, mert olybá vették, minta már temetni vinnék. Sansón eljárása, hogy Don Quijotét harmadízben is távozásra serkentse - mint a történetből utóbb majd kiderül -, a plébános és a borbély tudtával történt, mert előzőleg közölte velük tervét.

A kitűzött három nap alatt Don Quijote és Sancho Panza ellátta magát minden szükségessel, Sancho megbékítette feleségét, Don Quijote pedig unokahúgát és gazdasszonyát, s az éj beálltával - a bakkalaureuson kívül, aki valami fél mérföldnyire el akarta kísérni a lovagot, senki sem látta őket - útnak eredtek Toboso felé. Don Quijote az ő jó Rocinantéján, Sancho pedig a maga régi szürkéjén. Tarisznyájuk tele volt mindenféle harapnivalóval, az erszény pedig pénzzel; Don Quijote az erszényt fegyverhordozójának adta át, hátha szükség lesz rá.

Sansón megölelte a lovagot, s kérve kérte tudósítása jó- és balsorsáról, hogy szerencséjének örülhessen, bánatában részt vehessen, amint igaz baráttól várható. Don Quijote megígérte, Sansón visszatért a faluba, a két utas pedig egyenesen a nagy Toboso városának tartott.

NYOLCADIK FEJEZET
Azt mondja el, mi történt Don Quijotéval, amidőn szíve hölgyének,
Dulcinea del Tobosónak látogatására odajárt

- Legyen áldott a hatalmas Allah! - így szólt Hamete Benengeli e nyolcadik fejezet elején. - Legyen áldott Allah! - ismétli háromszor, s megjegyzi, azért fakad e hálaszavakra, mert Don Quijotét és Sanchót ismét ott látja a küzdelem terén, s hogy mulattató történetének olvasói bizton számíthatnak rá, hogy Don Quijote és fegyverhordozója most új hőstettekkel és ötletekkel lepi meg őket. Arra kéri az olvasókat, feledjék el az elmés nemes eddigi lovagoskodását, és fordítsák figyelmüket az ezután következőkre, már kezdődik is a Tobosóba vivő úton, miként a korábbi a montieli síkon kezdődött; s kérése, ígéretével szemben, csakugyan nem túlzott; hallgassuk hát, amint így folytatja:

Don Quijote és Sancho kettecskén maradt, s alighogy Sansón elvált tőlük: Rocinante egyszerre elnyerítette, a szamár meg elordította magát, amit úr és szolga a legszerencsésebb siker előjelének tartott. Ha azonban az igazat meg akarjuk vallani, a szamár ordítása és iákolása sokkal harsányabb volt, mint a paripa nyerítése, ebből Sancho azt következtette, hogy az ő szerencséje nagyobb lesz, s felül fogja múlni gazdájáét, amit nem tudom, micsoda csillagjóslat alapján mert állítani, minthogy erről a történet nem nyújt semmi felvilágosítást. Ő maga csak annyit mondott - ha megbotlott vagy elesett -, hogy jobb lett volna otthon maradnia, mert a botladozás és esés következménye csak bocskorszakadás és bordatörés lehet; s habár meglehetősen együgyű volt is, ebben közel járt az igazsághoz.

Don Quijote így szólt hozzá:

- Kedves Sanchóm, az éjszaka sebes szárnyon közelít, és sötétebb lesz, semmint óhajthatnók, ha holnap virradóra meg akarjuk pillantani Tobosót, ahová avégett törekszem, előbb, semmint bármily kalandba bocsátkoznám, hogy a páratlan Dulcinea áldását és engedelmét kieszközöljem, mert úgy hiszem, sőt bizonyosan tudom, hogy engedelmével és áldásával a legveszedelmesebb kalandot is szerencsés sikerrel viszem véghez, és szerencsésen fejezem be, mert nincs e világon semmi, ami a kóbor lovagokat bátrabbá tehetné, mint imádottjuk vonzalma.

- Magam is úgy hiszem - válaszolta Sancho -, csakhogy attól tartok, aligha találkozhatik vagy beszélhet vele kegyelmed, legalább olyan helyen nem, ahol tőle áldást kaphat, ha csak a kis udvar kerítésén keresztül meg nem áldja, ahol én első ízben láttam, mikor a bolondságokról és eszelősségekről szóló levelet vittem, kegyelmed meg ott maradt a Sierra Morena kellős közepén, hogy őrjöngjön.

- Kis udvar kerítésének tartottad te azt, Sancho - kérdezte Don Quijote -, ahol azt a soha eléggé nem magasztalható bájt és kellemet megpillantottad? Bizonyára oszlopcsarnokok, boltívek vagy fényes tornácok voltak, vagy minek is mondják, amint a gazdag, fejedelmi palotáknál lenni szokott.

- Az is meglehet - mondá Sancho -, csakhogy nekem kerítésnek látszott, ha ugyan emlékezőtehetségem cserben nem hagyott.

- Akárhogy s mint legyen is, mi csak menjünk, Sancho. Csak láthassam, s az már aztán teljesen mindegy, kerítésen vagy ablakon, hasadékon vagy kertrácsozaton keresztül látom-e, mert minden sugár, melyet szépségének napja csillant szemembe, annyira megvilágosítja majd értelmemet, s annyira felbátorítja szívemet, hogy sem ész, sem hősiesség dolgában nem lesz senki hozzám fogható és hasonlítható.

- Az igazat megvallva, uram - jegyezte meg Sancho -, amikor én ezt a napot, Dulcinea del Tobosó úrnőt megláttam, nem volt olyan fényes, hogy magából akármilyen sugarat is eregethetett volna. Ennek pedig bizonyára az volt az oka, hogy őnagysága - mint elbeszéltem - éppen a búzarostálással lévén elfoglalva, a felverődött nagy por mint a felhő arcára szállt s elhomályosította.

- Hogy a manóba gondolod, állítod, hiszed és vitatod folytonosan, Sancho - veté ellen Don Quijote -, hogy az én imádott Dulcineám búzát rostált, holott ez olyan munka és foglalkozás, ami teljesen eltér mindattól, amit az előkelő egyének tenni szoktak és tartoznak, mert egészen más foglalkozásokra és szórakozásokra születtek s neveltettek, úgyhogy egy puskalövésnyiről is rá lehet ismerni magas méltóságukra? Rosszul emlékszel, édes Sanchóm, a mi költőnk verseire, melyekben azt festi, mivel foglalkozott kristálypalotájában ama négy nimfa, akik a szeretett Tajóból emelték föl fejecskéjöket, s a zöld fűbe ültek, hogy drága szöveteket szőjenek - amint a lángeszű költő leírja - aranyból, selyemből, igazgyönggyel hímezve és ékesítve. Ilyesmivel foglalkozott bizonyára az én hölgyem is, mikor te láttad, csakhogy valami gonosz varázsló minden dolgomba beleavatkozik, és irigysége minden előttem kedves tárgyat átalakít s elfordít akképpen, hogy a valósággal merőben ellenkező képet mutasson. Éppen ezért félek, hogy tetteimről - mint mondják - nyomtatásban megjelent történetben, ha esetleg valami tudós ellenségem a szerzője, nem cserélt-e föl egyet s mást, és nem toldott-e egy igazsághoz száz meg száz hazugságot, s nem abban telt-e kedve, hogy egészen más eseményeket mondjon el, mint amit valamely igaz történet követel? Ó, irigység, te számtalan gonoszság gyökere s az erények ölő férge! Minden más bűnnel, Sancho, jár valami kellemes is, de az irigységgel semmi egyéb, mint kedvetlenség, harag és dühöngés.

[Ilyen s ehhez hasonló beszélgetésben töltötték az éjet s a rákövetkező napot is, de semmi említésre méltó dolog nem történt velök: eléggé bántotta is Don Quijotét. Végre másnap, alkonyat táján megpillantották a nagy Toboso városát. Ennek láttára Don Quijote lelke egészen felvidult. Sanchónak ellenben nagyon leesett az álla, mert nem tudta, hogy merre van Dulcinea háza, éppúgy nem látta soha életében, mint ahogy gazdája sem; így hát mindketten nyugtalankodtak, egyik azért, hogy megláthassa, a másik meg azért, mert még sohase látta, és Sancho el se tudta képzelni, hová legyen, mihez fogjon, ha ura előreküldi Tobosóba.]

Don Quijote végre úgy rendelte, hogy majd csak az éj beálltával vonuljanak be a városba. Amíg az alkalmas pillanat elérkezett, ott időztek egy-két tölgyfa árnyékában Toboso környékén, s mikor eljött az idő, bementek a városba, ahol sok olyasmi történt velök, ami párját ritkítja.

KILENCEDIK FEJEZET
Majd meglátjuk, miről szól

Pont éjfélt ütött az óra.

Vagy úgy körülbelül éjfél lehetett, midőn Don Quijote és Sancho elhagyta a tölgyest és bevonult Tobosóba. A faluban zavartalan nyugodalom ütött tanyát, az egész lakosság elpihent, s - amint mondani szokás - úgy aludt, mint a tej. Az éj elég világos volt, bár Sancho jobb szerette volna, ha koromsötét, akkor legalább a fekete éjszakára foghatta volna tájékozatlanságát. Az egész faluba egyéb se hangzott, csak kutyaugatás, amely Don Quijote fülét hasogatta, Sanchónak pedig összeszorította a szívét. Néha-néha egy-egy szamár ordította el magát, disznók röfögtek, macskák nyávogtak, s a különféle hangok még áthatóbbá váltak az éji csendben. Mindezt igen rossz előjelnek tartotta a szerelmes lovag, mégis ily szavakat intézett Sanchóhoz:

- Sancho fiam, vezess, engem Dulcinea palotájához, meglehet, hogy még ébren találjuk.

- A mennydörgős mennykőbe is - pattant fel Sancho -, micsoda palotához vezessem kegyelmedet, mikor én Dulcinea kisasszonyt alacsony vityillóban láttam?

- Akkor bizonyára várkastélya valamely kisebb melléképületébe vonult vissza, hogy egyedül szórakozzék hölgyeivel - jegyezte meg Don Quijote -, amint az előkelő úrnők és hercegasszonyok szokták.

- Uram - mondta Sancho -, ha kegyelmed, ellenemre, mindenáron azt hajtogatja, hogy asszonyomnak, Dulcineának háza várkastély, vajon alkalmas idő-e ez a mostani óra arra, hogy a kapu nyitva legyen? S vajon helyes lenne-e, hogy bezörgessünk, hogy meghalljanak és bebocsássanak, közben fellármáznók az egész környéket?

- Találjuk meg csak mindenekelőtt a várkastélyt - szólt Don Quijote -, akkor aztán majd megmondom, Sancho, mitévők legyünk. Nézz csak körül, Sancho, bizonyosan az az idelátszó nagy sötét tömeg lesz Dulcinea palotája.

- Akkor hát kegyelmed vezessen - felelt Sancho -, meglehet, hogy az lesz; de ha tulajdon két szememmel látom s a magam két kezével tapintom is meg, még akkor is csak úgy hiszem el, mint azt, hogy most nappal van.

Don Quijote ment hát elől, s alig tett kétszáz lépést, a sötét tömeg elé értek; magas tornyot láttak; tüstént ráismertek az épületre, hogy nem várkastély, hanem a falu öreg temploma, mire Don Quijote így szólt:

- A templomhoz értünk, Sancho.

- Látom - felelt Sancho -, s adja Isten, hogy ne értünk légyen tulajdon sírunkhoz, mert nem jó, uram, ilyen későn temető körül barangolni. Különben is, ha jól emlékszem, figyelmeztettem én kegyelmedet, hogy annak a kisasszonynak a háza egy kutyaszorítóban van, ahonnan nincs kijárás.

- Hogy az Isten büntessen meg, te ostoba! - fakadt ki Don Quijote. - Hát hol láttad te valaha, hogy a királyi várakat és palotákat kutyaszorító zsákutcába építsék?

- Hja, uram - válaszolt Sancho -, valahány ház, annyi szokás, meglehet, Tobosóban az a szokás, hogy a palotákat és nagy házakat éppen kutyaszorítókba építik; ezért arra kérem kegyelmedet, engedje meg, hogy én keressem ezekben a zigzug utcákban; valahol az Isten háta mögött majd csak ráakadok; a fene egye meg azt a palotát, hogy ennyire meglóttat-futtat bennünket.

- Sancho! Tisztelettel szólj mindarról, ami az én hölgyem tulajdona - pattant fel Don Quijote -, most pedig szent a béke, s vigyázz, hogy el ne veszítsük a veszett fejsze nyelét is.

- Rajta leszek - felelt Sancho -, de hát tűrhetem-e szó nélkül, ha kegyelmed azt akarja, hogy egyszeri látás után rögtön rátaláljak asszonyunk házára, akármikor, még éjfélkor is, amikor kegyelmed maga se akad rá, pedig bizonyosan száz- meg százezerszer látta.

- Kétségbe ejtsz, Sancho! - kiáltott fel Don Quijote. - Ejnye csak, te eretnek, hát nem mondtam-e néked számtalanszor, hogy a páratlan szépségű Dulcineát én soha életemben se láttam, sem palotája küszöbét soha át nem léptem, s csupán hallomás után szerettem belé, szépsége és egészsége nagy hírére.

- Most már értem s kimondom, ha kegyelmed nem látta, bizony nem láttam én magam sem.

- Lehetetlen! - kiáltott fel Don Quijote. - Egykor legalább azt mondtad, hogy búzarostálás mellett találtad, mikor a neki küldött levelemre választ hoztál.

- Erre ne építsen, uram - válaszolt Sancho -, mert az igazat megvallva, én is csak úgy hallomásból láttam a kisasszonyt és hoztam tőle feleletet, s oly kevéssé tudom, ki az a Dulcinea del Toboso, mint amily igaz, hogy az égbe föl nem repülhetek

- Sancho, Sancho - felelt Don Quijote -, néha jó a tréfa, de néha pórul jár a tréfacsináló. Mivel én azt mondtam, hogy szívem választott hölgyét sem nem láttam, sem vele nem beszéltem, neked nem szabad azt állítanod, hogy te sem láttad s te sem beszéltél vele, mert homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal. Még tartott ez a beszélgetés, midőn valaki két öszvérrel ment el mellettük, s a földön vontatott eke csörömpöléséből arra következtettek, hogy valami földmíves ember lehet, és már hajnalhasadta előtt pillantott fel, hogy korán a dolgára siessen, s valóban így is volt. A földmíves útközben ezt a románcot dúdolgatta:

Franciák, rossz véget ért e
roncesvallesi vadászat!

- Életemben mernék fogadni, Sancho - jegyezte meg Don Quijote e szavak hallatára -, ez éjjel semmi jó sem ér bennünket. Hallod, mit énekel ez a paraszt?

- Hogy hallom-e? - válaszolt Sancho. - De hát mi közünk nekünk a roncesvallesi ütközethez? Szakasztott így énekelhetné a Calaínos románcát is, nekünk ugyan egykutya volna.

Eközben a paraszt egészen odaért, s Don Quijote így szólt hozzá:

- Nem tudná megmondani, földi, hogy az Isten áldja meg, merre van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso hercegasszony palotája?

- Uram - felelt a legény -, nem vagyok idevaló, mindössze néhány napja, hogy egy helybeli gazdag földmíveshez béresnek szegődtem. Ebben a házban, itt szemközt, a helybeli pap meg az egyházfi lakik; ez a kettő, vagy valamelyikök, úgy hiszem, tud majd a hercegasszonyról, mert egész Toboso lakosságát számon tartják. Ami engem illet, én ugyan azt tartom, nem lakik itt egyetlen hercegasszony se, de előkelő úriasszony már inkább; egyébként a maga házában mindenki hercegasszony lehet.

- Akkor hát ezek közt lesz az, akiről én kérdezősködöm - mondta Don Quijote.

- Meglehet - válaszolt a legény -, de most adjon Isten jó egészséget, mert már hajnalodik. - Azzal öszvéreit megcsapta, s nem figyelt többé újabb kérdésre.

Sancho, látva, hogy ura mily határozatlan s egyszersmind elégedetlen is, így szólt hozzá:

- Nemsokára pitymallik, uram, s nem lesz valami nagyon illendő, hogy a nap itt az utcán virradjon ránk. Jobb lesz, ha kimegyünk a városon kívül, s kegyelmed elvonul valami közel sűrűségbe, én meg nappal majd megint visszatérek, s tűvé teszem az egész várost az én úrnőm háza, vára vagy palotája után; nagyon szerencsétlennek kellene lennem, ha meg nem találnám; ha pedig megtalálom s beszélhetek vele, majd megmondom neki, hol és miképp várakozik kegyelmed, hogy parancsát vehesse, milyen úton s módon találkozhatnánk a kisasszony jó hírneve s becsülete megcsorbítása nélkül.

- Kevés szóval ezer bölcs tanácsot adtál, Sancho - válaszolt Don Quijote -, s én helyeslem s szívesen megfogadom a tanácsot. Gyere, fiam, keressünk helyet, ahová elvonulhatok, te meg majd térj vissza, hogy - amint említetted - felkeresd, meglásd és megszólítsd imádott hölgyemet, mert okosságától és udvariasságától a csodával határos kegyeknél is többet remélek.

Sancho alig várta, hogy urát kivezethesse a faluból, nehogy kitudódjék, mekkorát hazudott, mikor azt állította a Sierra Morenában, hogy Dulcineától feleletet hozott. Így tehát erőnek erejével sürgette a távozást, azonnal útnak is indultak, és mintegy két mérföldnyire egy pagonyt vagy erdőcskét találtak, ahol Don Quijote elrejtőzött, míg Sancho újfent visszatért a városba, hogy találkozhassék Dulcineával, s ebben a küldetésében több olyasmi történt vele, ami új figyelmet és még több hitelt érdemel.

TIZEDIK FEJEZET
Azt mondja el, hogyan iparkodott Sancho elbűvölni Dulcinea kisasszonyt,
és más, éppoly nevetséges, mint valóságos események

Amint e fontos történet írója a jelen fejezetben elmondandó eseményekhez ér, megjegyzi, hogy szeretné őket hallgatással mellőzni, attól tart, hogy nem fognak neki hitelt adni, mivel Don Quijote hóbortossága ebben tetőpontját éri el, s oly magas fokra emelkedik, hogy még elképzelni is nehéz, sőt még az elképzelhetőn is túlér két puskalövésnyivel. Azonban, noha félt és gyanakodott, végül mégiscsak megírta, úgy, ahogy megírta, sem meg nem toldva, sem meg nem csonkítva az igazságot egy hajszálnyival se, s mit se törődve az ellenvetésekkel, és hogy talán hazugsággal vádolhatják; ez egészen rendjén is van, mert az igazságot meg lehet tépázni, de megtörni nem, s az mindig úgy úszik a hazugság fölött, mint az olaj a víz fölött. Így hát történetét folytatva, elmondja, hogy Don Quijote, elrejtőzvén a pagonyban, tölgyesben vagy erdőben, a nagy Toboso közelében, megparancsolta Sanchónak, térjen vissza a városba, s addig újra a színe elé ne kerüljön, amíg üzenetét nem jelentette szíve imádottjának, és hogy esdekelve kéri, legyen oly kegyes, mutassa meg magát az ő fogoly lovagjának, s méltassa áldására, hogy minden tusájában s legveszedelmesebb vállalataiban a legszerencsésebb sikert remélhesse. Sancho mindenre fogadta, hogy egészen úgy jár el, ahogy parancsolták, s most is olyan kedvező válasszal fog visszatérni, mint először.

- Eredj hát, fiam - szólt hozzá Don Quijote -, s meg ne zavarodjál, ha majd a szépség ama napja előtt állasz, melynek fölkeresésére indultál. Ó, boldogabb te a világ minden fegyverhordozójánál! Szedd össze az eszedet, s lesd el híven hogyan fogad, vajon nem változik-e meg színében, ha majd üzenetemet átadod, nem veszti-e nyugalmát, nem zavarodik-e meg nevem hallatára, nem dől-e hanyatt párnájára, ha esetleg éppen dús nyugvóágyán találod ülve; ha pedig talpon áll, jól vigyázd meg, nem támaszkodik-e hol egyik, hol másik lábára, nem ismétli-e hozzád intézendő válaszát kétszer, háromszor, nem fordítja-e hízelgőből rideggé, szigorúból szerelmessé, nem emeli-e kezét hajához, hogy megigazgassa, bárha éppenséggel nem rendetlen. Egyszóval, fiam, vigyázz minden tettére, mozdulatára, mert ha úgy tudósítsz mindenről, ahogy történt, én abból megértem, mit tartogat szerelmemről szíve legtitkosabb rejtekében. Mert tudd meg, Sancho, ha ugyan eddig még nem tudod, hogy a szerelmesek cselekedetei, mozdulatai, külső megnyilatkozásai, ha szerelmök forog szóban, a két kedves között a legbiztosabb hírnökök, és üzenetet visznek, hogy mi történik benn a szív mélyében. Menj, barátom, s vezessen téged az enyémnél nagyobb szerencse, térj vissza sokkal jobb hírekkel, mint amit keserű magányomban félve és remegve várhatok.

- Megyek, és nemsokára megint itt is termek - válaszolta Sancho -, s csak bátorítsa kegyelmed addig is összeszorult szívét, mert most aligha nagyobb egy mogyorónál. Jusson eszébe, hogy amint mondani szokták, aki mer az nyer; megtalálja zsák a foltját, s ki lehet ugratni a nyulat a bokorból; ezt csak azért mondtam, hogy ha éjjel nem találtuk is meg kegyelmes asszonyom palotáját vagy várkastélyát, most, amikor nappal lesz, majd könnyebben ráakadok, mint gondolnám, s ha megtaláltam, akkor csak tessék rám bízni.

- Már az igaz, Sancho - jegyezte meg Don Quijote -, ugyancsak hajánál fogva szoktad ezt a sok közmondást idecibálni, s adja Isten, hogy az én dolgom jobban üssön ki, mint a te idézgetések.

E szavak után Sancho hátat fordított gazdájának, s oldalba ütötte szamarát, Don Quijote pedig lóháton maradt, kengyelére s dárdája nyelére támaszkodva, lelkében szomorú és zavart gondolatokkal: s most mi is magára hagyjuk, és követjük Sanchót, aki éppoly zavart volt, s éppúgy tépelődött távoztakor, mint magára maradt gazdája, elannyira, hogy alig ért ki a pagonyból, s visszafordulva tapasztalt, hogy a lovag nem látja, leszállt a szamaráról, egy fa tövébe ült, s így szólt magában:

- Lássuk csak, Sancho barátom, hová is törekszik hát kegyelmed? Talán valamelyik szamarát megy keresni; amit elvesztett? Nem biz azt. De mit keres hát? Keresek, aminek senki ellent nem mondhat, egy hercegasszonyt s őbenne a szépség napját és egy egész égboltozatot. S ugyan hol fogod megtalálni, Sancho? Hol? A nagy Toboso városában. No jó; de kitől viszel neki üzenetet? A nagy hírű Don Quijote de la Mancha lovagtól, aki a ferdeségeket kiegyenesíti, enni ád a szomjazónak, s inni ád az éhezőnek. Még ez mind jól van. De tudod-e, hol lakik? A gazdám azt mondja, bizonyosan valami királyi palotában vagy valami büszke várkastélyban. S láttad te azt a kisasszonyt valaha? Dehogy láttam, de nemcsak én nem, hanem még maga a gazdám se! S ugyan nem gondolod, hogy megeshetik s rendjén is lesz, ha a tobosóiak megtudják, hogy téged az hozott ide, hogy az ő hercegasszonyaikat elrabold és úrhölgyeiket háborgasd, erre kerülhetnek s úgy eldöngethetnek, hogy nem marad benned egy porcika sem épen. S mi tagadás, bizony igazuk is lenne, ha ugyan nem néznék, hogy én csak küldött vagyok, és:

Követségben jársz, barátom,
bántódásod nem esik.

Ebben ugyan ne bízzál, Sancho, mert ez a manchai lakosság éppen olyan indulatos, mint tiszteletre méltó, s nem hagyja magát bolonddá tenni. Isten úgy segéljen, ha megérzik a kolbász szagát, lesz akkor neked nemulass! S mi több, én még a más kedviért hajszolom a kacska macskát; ráadásul Tobosóban Dulcineát keresni annyit jelent, mint Ravennában Maricát, Salamancában diákot. Az ördögbe! De csak maga az ördög kevert bele ebbe a dologba, nem is más.

Sancho ilyen magánbeszédet folytatott, ez aztán arra vezetett, hogy még tovább is így szólt magában:

- De sebaj, mindennek megvan a maga orvossága, kivéve a halált, mert életünk végén úgyis igája alá kell hajtanunk fejünket mindnyájunknak, akármily nehezünkre essék is. Ez az én gazdám ezerszer is bebizonyította, hogy kötni való bolond; s ha ő tizenkilenc, én meg egy híján húsz vagyok; nem kisebb bolond őnála, mért követem és szolgálom, ha ugyan igaz, amit a közmondás tart: "Amilyen a gazda, olyan a szolga"; meg az a másik: "Nem az a kérdés, hol születtél, hanem hol nevelkedtél." Minthogy pedig ő sült bolond, aminthogy valóban az, mégpedig olyan fajta, hogy a dolgokat a legtöbb esetben felcseréli egymással, s a feketét fehérnek tartja, a fehéret meg feketének, amint akkor is látszott, mikor a szélmalmokat óriásoknak mondta, a papok öszvéreit meg dromedároknak, a juhnyájakat ellenséges hadseregnek és több más mindenfélét: nem lesz nagyon nehéz elhitetni vele, hogy valami parasztasszony, aki legelőször szemünk elé kerül, az a Dulcinea kisasszony; ha ő aztán kételkedik, én majd megesküszöm rá; ha ő esküdözik, én káromkodom; ha pöröl, én még jobban pörölök, úgyhogy mindig enyim lesz az utolsó szó, ha az ördög elvisz is. Ezzel a makacskodással talán elérem, hogy ilyen követségekbe sohase küld el többé, látva milyen rossz híreket hozok neki. De talán még azt is gondolja majd, könnyen meglehet, hogy valami gonosz varázsló, hiszen mindig emlegeti, hogy van ilyen rosszakarója, elváltoztatta a kisasszony alakját, csak hogy neki borsot törjön az orra alá.

Ebben a gondolatban Sancho Panza meg is nyugodott, hogy most már mindent elrendezett, és ott maradt egy helyben egész estig, hogy Don Quijote azt hihesse, Tobosóban járt, s vissza is tért annak rendje-módja szerint. S terve olyan jól bevált, hogy amikor felkelt s szamarára akart ülni, látta, hogy Toboso felől három parasztasszony tart feléje, három szamáron vagy nőstény szamáron, amit ugyan a szerző nem mond ki elég világosan, bárha hihető, hogy nőstény szamarak voltak, mert a parasztasszonyok általában nőstény szamárra ülnek; ez azonban nem lévén különös fontosságú, felesleges volna megállapításával sokat vesződnünk. Elég az hozzá, hogy mihelyt Sancho megpillantotta a parasztasszonyokat, sebesvágtatva nyargalt Don Quijotéhoz, aki most is javában sóhajtozott, és szerelmesen, keservesen turbékolt.

Alighogy Don Quijote észrevette, így szólította meg:

- Mi baj, Sancho, barátom? Fehér vagy fekete krétával jelöljem-e meg a mai napot?

- Legjobb lesz, ha vörössel jelöli meg kegyelmed - válaszolt Sancho -, mint a hirdetéseket szokták a falon, hogy annál szembeötlőbbek legyenek, ha valaki olvasni akarja.

- Így hát - kiáltott fel Don Quijote - jó hírt hoztál?

- Olyan jót - válaszolt Sancho -, hogy kegyelmednek egyéb teendője sincs, csak kapja sarkantyúba Rocinantét, és siessen ki a tisztásra, Dulcinea del Toboso kisasszony fogadására, mert két udvarhölgyével közelít kegyelmed felé.

- Szentséges Isten! Mit mondasz, Sancho? - kiáltott fel Don Quijote. - Vigyázz, hogy meg ne csalj, s ne akarj hamis örömmel megörvendeztetni igaz búbánatomban.

- Ugyan, mi hasznom lenne belőle, ha megcsalnám kegyelmedet, kivált mikor oly közel van az alkalom, hogy meggyőződhessék az igazságról! Rajta, rajta, uram, ha meg akarja látni kegyelmes hercegkisasszonyunkat, teljes díszben, fényes öltözetben, szóval úgy, amint illik. Hölgyei és ő maga is csupa csillogó arany, tetőtől talpig gyöngyfüzér, gyémánt, rubin borítja, tízszeresen szőtt selyembe, bársonyban öltözött. A hölgyek fürtjei szabadon omlanak vállokra, s mint a napsugár tündökölnek a szellőben, de meg olyan pettyes paripákon jönnek, mint egy pár duc, hogy soha szebbet nem láttam!

- Párduc, Sancho, párduc - igazította ki Don Quijote.

- Egy pár duc vagy párduc egykutya - válaszolt Sancho. - Egyébiránt akármin jönnek is, olyan szép úri asszonyságok, hogy párjokat ritkítják, különösen az én kegyelmes asszonyom, Dulcinea, olyan, hogy az ember szeme-szája eláll!

- Jer, Sancho fiam - mondta Don Quijote -, s a nem is remélt jó hír jutalmául ezennel neked ígérem első kalandomban ejtendő zsákmányom legjavát, vagy ha ezzel be nem érnéd, akkor hát három kancám ez idén ellendő csikait, hiszen tudod, hogy fedeztetésre csaptam ki őket a falunk közös legelőjére.

- Már én csak inkább a csikókhoz állok - jelentette ki Sancho -, merthogy az első kaland zsákmánya elég zsíros lesz-e, azt előre tudni nem lehet.

Eközben már kiértek az erdőségből, s közelökben megpillantották a három parasztasszonyt. Don Quijote végig-végigjártatta szemét az egész tobosói úton, mivel azonban a három asszonyon kívül egy lelket sem látott, szörnyen megzavarodott, s azt a kérdést intézte Sanchóhoz: vajon a városon kívül vált-e el tőlük?

- Hogyan, a városon kívül? - szólt Sancho. - Talán farkasvakság van kegyelmed szemén, hogy nem látja, hiszen itt jönnek s ragyognak, mint maga a nap, fényes délben.

- Én, Sancho - válaszolt Don Quijote -, csupán három parasztasszonyt látok, három szamáron.

- Uram, szabadíts meg a gonosztól! - kiáltott fel Sancho. - Hát lehetséges-e, hogy kegyelmed ezt a három párducot, vagy minek is mondja, melyek olyan fehérek, mint a hóvilág, szamaraknak nézze? Fogadom Istenemre, szálanként tépném ki a szakállamat, ha igaz volna!

- Márpedig én határozottan állítom, Sancho - mondta Don Quijote -, oly igaz, hogy ezek szamarak vagy nőstény szamarak, amily igaz, hogy én Don Quijote vagyok, te meg Sancho Panza; én legalább úgy látom.

- Hallgasson, uram - erősködött Sancho -, s egy szót se többet, inkább törölje meg a szemét, és siessen tisztelegni szíve királynője előtt, hiszen már itt van előttünk.

S ezzel leugorva szamaráról, az egyik parasztasszony szamarát kötőféken ragadta, térdre borult előtte, s így szólt hozzá:

- Királynője, fejedelemasszonya és hercegnője a szépségnek, legyen nagyságod és magasságod oly kegyes, fogadja szívesen fogoly lovagjának hódolatát, mert egészen márványszoborrá merevült amott, úgy megzavarta nagyságod fenséges jelenléte, hogy azt se tudja, fiú-e vagy leány? Én Sancho Panza vagyok, az ő fegyverhordozója, ő pedig az elszomorodott Don Quijote de la Mancha, más néven a Búsképű lovag.

Már ekkor Don Quijote is ott térdelt Sancho mellett, s kimeresztett szemmel, zavart tekintettel nézett folytonosan arra, akit Sancho királynőnek és hercegasszonynak nevezett. Mivel azonban egyebet se fedezett föl benne, csak egy fiatal parasztlányt, mégpedig azt se a szépiből, mert lapos orrú, holdvilágképű volt, csak ámult-bámult, és ki se merte nyitni a száját. Egyébiránt magok a parasztasszonyok is alig tudtak hová lenni csodálkozásukban, mikor ezt a két furcsa embert ott látták, hogy térdre borulva elállták az útjukat.

A csendet először a feltartóztatott nő törte meg, és bosszúsan, kelletlenül így szólt:

- Menjenek a pokol fenekére, s hagyjanak békét nekünk, mert sietős az utunk.

Sancho így válaszolt:

- Ó, hercegasszony, Toboso egyetlen birtokosa! S kegyelmességed nagylelkű szíve nem akar-e ellágyulni, amidőn itt látja térdelni fenséges színe előtt a kóbor lovagság támaszát és oszlopát?

A másik asszony, ezt hallva, rákiáltott:

- Majd megvakarlak én, te Isten lova! Lám, milyen csúfot akarnak űzni ezek az uracskák az ilyen magunkszőrű parasztokból, mintha bizony mi háromig se tudnánk számolni. Elkotródjatok előlünk, s hadd menjen ki-ki békével a maga útján.

- Kelj föl, Sancho - mondta e szavakra Don Quijote -, mert immár látom, hogy a szerencse, még most sem tartván elegendőnek szenvedésemet, minden utat elállt, amelyen némi enyhülés juthatna a testemben lakozó szegény szívbe. Te pedig ó, minden tökéletesség összessége, te minden emberi báj tetőfoka, egyetlen gyógyírja e téged imádó bús kebelnek, bár üldözöm, az álnok varázsló, ködfellegeket és hályogot borított szememre, s csakis nekem, de másoknak nem, a te páratlan szépségedet szegény parasztleány képévé változtatta - ha ugyan az én arcomat nem varázsolta a te szemedben rémítő szörnyorcává -, esdekelve kérlek, vess rám egy nyájas, szerelmes pillantást, s légy kegyes, ismerd fel megalázkodásomban, térdre borulásomban, ahogy elvarázsolt szépségednek is hódolok, szívem odaadó bálványozását.

- Nézd ezt a vénséget - szólt a parasztlány -, kell is nekem a maga turbékolása. Menjenek Isten hírével, s térjenek ki az útból, azt még meg is köszönöm.

Sancho ki is tért, s útnak eresztette nagy boldogan, hogy ily szerencsésen menekült a kelepcéből. A Dulcineának kinevezett parasztleány pedig, mihelyt Sancho elengedte a kötőféket, egy bot végébe erősített szöggel megszúrta a párducát, s nyargalva rontott neki a mezőségnek. Amint azonban a szamár úgy érezte, hogy a szög a szokottnál mérgesebben szurkálja, ő se vette tréfára a dolgot, hanem hányta a farát, s addig rugdalódzott, amíg Dulcinea kisasszonyt a földre nem teremtette, Don Quijoténak sem kellett több, tüstént rohant segítségére. Sancho is futott, hogy helyreillessze s megszorítsa a szamár hasára csúszott nyerget. Mikor a nyereg már rendben volt, Don Quijote ölben akarta a paripa hátára tenni elbűvölt imádottját, az úrhölgy azonban megkímélte ettől a fáradságtól, mert alighogy talpra állt, néhány lépést tett hátrafelé, s azután nekiszaladt, s a nyeregkápát mind a két kezével megragadva, felpattant a nyeregbe, könnyebben, mint valami sólyom, s ülve maradt rajta férfi módra.

- Lánchordta! - kiáltott fel Sancho. - A mi kisasszonyunk könnyebb a sólyomnál, s a lóra pattanás dolgában tanulhatna tőle a legügyesebb córdobai vagy mexikói legény is. A nyereg hátulján egy lódítással átvetette magát, s paripáját sarkantyú nélkül is úgy futtatja, mint a zebrát: de az a két udvarhölgy se kutya ám; úgy rohannak, mint a veszedelem.

Csakugyan úgy is volt, mert amint Dulcinea már a nyeregben ült, a másik kettő is utánalódult, még csak hátra sem tekintett, míg fél mérföldnyinél messzebb nem száguldott. Don Quijote szemmel kísérte nyomukat, s midőn már eltűntek, odafordult Sanchóhoz ezekkel a szavakkal:

- Nos, Sancho, mit szólsz hozzá? Üldöznek-e hát engem csakugyan a varázslók? Látod, hova fajul álnokságuk s ellenem forralt haragjuk: még attól az élvezettől is meg akartak fosztani, hogy a maga valóságában láthassam imádottamat. Én csakugyan avégre születtem, hogy példaképe legyek a megtestesült szerencsétlenségnek: célpontnak, céltáblának pécézett ki a balsors magának, és belém lövöldözi nyilait. Tudd meg, Sancho, még azt is, hogy ezek az átkozottak nem érték be azzal, hogy csupán elváltoztassák Dulcineámat, hanem ily alacsony és dísztelen ábrázatú pórnővé varázsolták, sőt még az előkelő úrhölgyek sajátos jó illatától is megfosztották - bár ők mindig ámbra és virágok közt élnek -, mert tudd meg, Sancho, hogy amikor odamentem, hogy felsegítsem Dulcineát párducára - amint te mondod, bár én szamárnak néztem -, olyan nyers fokhagymaszag csapott meg, hogy szinte facsarta az orromat, gyomrom meg majd kiszakadt a helyéből.

- Alávaló cudarok! - kiáltott fel ezekre a szavakra Sancho.

- Ármányos gonosztevő boszorkányosai! Bárcsak úgy láthatnálak mindnyájatokat állatoknál fogva zsinegre fűzve, mint a szardíniákat kopoltyújukon. Sokat tudtok, sokat tehettek, de követtek is el sok gonoszat! Beérhettétek volna azzal is, semmirekellők, hogy kegyelmes asszonyom szemének gyöngyeit gubaccsá változtassátok, tiszta arany hajfürtjeit vörös ökör farka szőrszálaivá, szóval, minden kecsességét rútsággá, csak már legalább jó szagát hagytátok volna meg, erről talán rájöhettünk volna, mi lappang a rút kéreg alatt, bárha az igazat megvallva, én semmi csúnyát se láttam, hanem csak a legszebbet, amit kiváltképpen gyönyörűségessé tett egy anyajegy, a szája fölött jobbról, azzal a hét-nyolc szőke, bajuszforma, aranyszínű, egy arasznál is hosszabb szőrszállal.

- Minthogy az arcon mutatkozó anyajegyek rendesen szoros összefüggésben állnak a testen levőkkel - jegyezte meg Don Quijote -, Dulcinea tomporán, az arcfelének megfelelő oldalon, egy másik anyajegynek is kell lennie, csakhogy anyajegyén túl hosszúnak tartom az említett szőrszálakat.

- S mégis, mondhatom kegyelmednek - felelte Sancho -, olyan jól illett neki, hogy kívánat volt ránézni.

- Meghiszem azt, barátom - mondá Don Quijote -, mert a természet semmi olyannal föl nem ruházta Dulcineát, ami nem volna teljes és tökéletes; s ezért, ha százilyen anyajegy lenne is rajta, amilyet említesz, nem folt, hanem mindmegannyi hold és ragyogó csillag volna. De mondd csak, Sancho, az, amit te megigazítottál, s amit én szamárnyeregnek néztem, lapos nyereg volt-e vagy hölgynyereg?

- Nem biz az, uram, egyik sem - felelt Sancho -, hanem kápanyereg, de olyan takaróval, ami megért egy fél országot.

- Ó, hogy én mindezt nem láthattam, Sancho! - kiáltott fel Don Quijote. - Ismétlem, ezerszer ismétlem, nincsen nálam szerencsétlenebb ember!

Bizony nagy megerőltetésébe került a semmirekellő Sanchónak, hogy ily szépszerivel elámított ura ennyi balgaságának hallatára türtőztesse nevetését. Végre aztán, sok hasonló szó után, újra felkaptak jószágaikra, s útra keltek Zaragoza felé, idejekorán oda akartak jutni, hogy részt vehessenek a híres városban évente tartott ünnepélyeken. Mielőtt azonban odaértek volna, sok olyan dolog történt velök, ami jeles, nagy és új volta miatt méltó a megírásra és olvasásra, mint alább látható is lészen.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
A bátor Don Quijote különös kalandjáról "A halál udvara" kocsijával vagy szekerével

[Útban Zaragoza felé Don Quijote nagyon szomorú volt, mert eszét folyton a gonosz varázslókon jártatta, akik oly rút képű pórnővé változtatták Dulcineát. Amint továbbhaladtak, egy színtársulattal találkoztak, amelynek tagjai - A halál udvara című darab szereplői - szerepüknek megfelelően voltak öltözve: egyik az ördög, a másik a halál, a harmadik angyal volt és így tovább. Természetes, hogy Don Quijote ezekkel is összezördült, és ismét kavicszáporban részesült, amelyet a színészek bocsátottak reá és Sanchóra. Végre azonban Sancho üdvös tanácsára Don Quijote belátta, hogy ez nem hozzá méltó kaland, és hagyta a vándorszínészeket menni a maguk útján.]

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Ama rendkívüli kalandról, mely a hős Don Quijote s a vitéz Tükrös lovag között esett meg

A Halállal való találkozást követő éjszakát Don Quijote néhány terebélyes, magas fa árnyában töltötte fegyverhordozójával együtt; Sancho tanácsára falatozáshoz láttak abból, amit a fegyverhordozó hozott magával szamarán. Vacsora közben Sancho így szólt gazdájához:

- De csak nagy bolond is lettem volna, uram, ha a három csikó helyett azt a zsákmányt választom hírhozásom jutalmául, amit kegyelmed a legelső kaland alkalmával ejt. Bizony, bizony csak jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

- Mégis - felelt Don Quijote -, ha te, Sancho, nem gátolsz, s én nekirontok, amint akartam, legalábbis a császárné aranykoronája s Cupido festett szárnya zsákmányodul esett volna, mert tudom, Istenem, erővel is elvettem s kezedbe szolgáltattam volna.

- A komédiás császárok koronája és fejedelmi pálcája sohasem szokott ám színaranyból lenni, uram - felelte Sancho Panza -, hanem legföllebb aranyozott, vagy éppen sárgaréz.

- Az igaz - jegyezte meg Don Quijote -, mert nem szükséges, hogy a színpadi ékszer igazi legyen, elég, ha a valóság látszatát kelti, mint maga a színművészet is. Igen szeretném, Sancho, ha ezt a művészetet megbecsülnéd, és megbecsülnéd a színészeket és szerzőket is, mert valamennyien hasznosak az emberi társadalomnak, hiszen lépten-nyomon tükröt állítanak eléje, s az emberi élet cselekedeteit a legelevenebb színekben mutatják. S valóban nincs is semmi, ami élénkebben tárná fel előttünk, mik vagyunk s miknek kellene lennünk, mint a színpad és a színészek. Avagy mondd: nem láttál-e, még olyan színdarabot, melyben királyok, császárok, főpapok, lovagok úrhölgyek s más egyéb személyek szerepeltek? Az egyik a rablót játssza, a másik a csalót, az a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az okos bolondot, a harmadik a szerelmes bolondot: mikor aztán a darabnak vége, s a színészek levetik maskarájukat, egyik olyan, mint a másik.

- Ha láttam-e! - kiáltott fel Sancho. - Láttam bizony.

- Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is - folytatta Don Quijote -, van császár, főpap, szóval, ahány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltözetéből, mely a többitől megkülönböztette, s a sírban aztán egyenlőkké lesznek valamennyien.

- Derék hasonlat! - kiáltott fel Sancho. - Bárha nem olyan új, hogy már ezelőtt is akárhányszor ne hallottam volna, akár azt a másikat is a sakkjátékról: eszerint minden bábunak megvan a maga különös tiszte, míg a játék tart, mikor azonban befejeződött, összedöntögetik, összekavarják s egy zacskóba töltik a bábukat, mintha csak élőket tennének sírba.

- Sancho - jegyezte meg Don Quijote -, te napról napra kevésbé együgyű s mindegyre okosabb leszel.

- Már hiszen rám is csak ragad valami a kegyelmed okosságából - válaszolta Sancho -, lám a terméketlen, sivár föld is termékennyé válhat, ha jól megtrágyázzák; úgy értem, hogy kegyelmed társalgása volt a trágya, és az én sivár eszem terméketlen földjére hullott, a megmunkáló pedig az idő, mióta a kegyelmedet szolgálom s társaságában élek. Így aztán remélem, hogy majd csak termek én is olyan gyümölcsöt, s nem esik messze a fájától, nem hazudtolja meg kegyelmed oktatását, ahogy az én szikkadt értelmemet pallérozta.

Don Quijote jót nevetett Sancho kikanyarított nyilatkozatán, s neki magának is úgy tetszett, csakugyan van valami a dologban, amikor előmenetelről szól, mert néha-néha igazán úgy beszélt, hogy csodálni lehetett, ámbár majd mindig, vagy a legtöbb esetben, valahányszor Sancho a bölcseleti viták vagy a fejedelmi udvarok nyelvén akart szólani, rendesen az történt, hogy együgyűsége sziklacsúcsáról tudatlansága mélységébe zuhant. Agyafúrtsága és emlékezőtehetsége azonban kiváltképpen a közmondások idézésében tűnt ki, igen sokszor hajuknál fogva cibálta elő őket, ahol és ahová éppenséggel nem illettek, amint a történet folyamán akárhányszor meggyőződhettünk róla.

Ilyen és hasonló beszélgetésekkel töltötték az éj nagy részét, végre Sanchónak kedve kerekedett lebocsátani szeme csapóajtaját, amint ő szokta mondani, ha aludni akart: lenyergelte hát szamarát, s kicsapta a dús legelőre. Rocinantéról nem vette le a nyerget, minthogy gazdája szigorúan meghagyta, hogy valahányszor szabad ég alatt időznek s nem fedél alatt töltik az éjszakát, Rocinantét ne merje lenyergelni, mert ez a kóbor lovagok kötelező s híven betartott régi szokása; a zablát levenni s a nyeregkápára akasztani még megjárja, de a nyerget magát levenni isten ments! Sancho is ekképpen cselekedett hát, s a paripát is éppúgy szabadjára eresztette, mint a szamarat. Rocinante és a szürke között oly szoros és benső barátság szövődött, hogy apáról fiúra fennmaradt a híre, úgy, hogy erről külön fejezeteket szerzett ez igaz történet írója. Azonban, hogy megőrizze a hősi történet díszét és méltóságát, ezeket a fejezeteket kihagyta munkájából, bár néha megfeledkezik elhatározásáról, s leírja, hogy amikor ez a két állat csak szerét tehette, mindjárt egymáshoz furakodott, s kölcsönösen vakarta egymást, mikor aztán belefáradtak vagy megelégelték, Rocinante áthajtotta fejét a szamár nyakán, majd félrőfnyire előrenyúlt a másik oldalon, s ekképpen álldogáltak mozdulatlanul, a földre szögezett tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalábbis addig, amíg indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálékkeresésre nem kényszerítette őket. Azt mondják, hogy a szerző egyik iratában kettejük barátságát Nisuséhoz és Euryaluséhoz, Oresztészéhez és Püladészéhez hasonlítja; ha ez igaz, elképzelhető, mennyire ragaszkodott egymáshoz a két békés állat, s mennyire megszégyenítik a barátságukban néha oly ingatag embereket. Épp azért mondják is:

Barát nem lelhet barátra;
lándzsa lesz a sétabotból,

a másik ének pedig:

Barát tetve a barátnak.

Senki se vélje, hogy a szerző talán eltúlozta, midőn az állatok barátságát az emberekével vetette egybe: mert az emberek az oktalan állatoktól sok hasznos intést kaptak, sok fontos dolgot tanultak, mint például a gólyától az allövetet, a kutyáktól a hányást és a háládatosságot, a darvaktól az éberséget, az elefánttól a becsületességet s a lótól a ragaszkodó hűséget.

Sancho végre egy paratölgy tövében elaludt, Don Quijote pedig egy terebélyes bükk alatt szenderült el; azonban kevés idő múlt el, midőn a háta mögött valami nesz hangzott, amely fölébresztette. Meglepetve ugrott talpra, s csupa fül lett, hogy a hang irányát fölfedezze, s íme látta hogy két lovas okozta a zajt, amint egyikük leszállván nyergéből, így szólt a másikhoz:

- Szállj le, barátom, kantározd le a lovakat, mert amint látom, itt jó legelőt találnak, s e táj csendje és magányossága egyszersmind nagyon alkalmas az én szerelmes elmélázásomra.

Ezt kimondani s a fűre leheveredni egy pillanat műve volt, s amint letelepült, fegyverzete megcsörrent, amiből Don Quijote azonnal felismerte, hogy az érkezőnek kóbor lovagnak kell lennie. Rögtön oda is ment az egyre alvó Sanchóhoz, megrázta karjánál fogva, s nem csekély fáradsággal végre magához térítvén, halk hangon ezt suttogta feléje:

- Sancho barátom, kalandunk lesz.

- Adja Isten, hogy jó vége legyen - felelte Sancho -, s merre van, uram, az a kaland-kisasszony?

- Merre, Sancho? - szólt Don Quijote. - Emeld föl a szemedet és nézz körül, s egy kóbor lovagot láthatsz ott pihenni, és - úgy sejtem - nem lehet valami vidám hangulatban, mert mihelyt leszállt a lováról, mindjárt a földre heveredett, lefektében pedig megcsörrent a fegyverzete.

- Mármost miből gondolja kegyelmed, hogy itt kalandra van kilátás? - kérdezte Sancho.

- Nem azt akartam én mondani - válaszolt Don Quijote -, hogy ez már maga is kaland, hanem csak a kezdete, mert a kalandok általában támadnak. De hallgass csak, úgy látszik, valami lantot vagy citerát hangol, s köhintéséből s torka köszörüléséből azt lehet következtetni, hogy valami énekbe akar kezdeni.

- Igaz lelkemre mondom, úgy van - hagyta helyben Sancho -, bizonyosan szerelmes lovag.

- Egyetlenegy kóbor lovag sincs, aki szerelmes ne volna - mondta Don Quijote -, de hallgassuk meg, mert: ökröt vonásán, fazekat kongásán ismerheted meg; ha ugyan énekel, hiszen kinek mi szívében kitetszik szavában.

Sancho még szeretett volna válaszolni urának, azonban az Erdő lovagjának se nem jó, se nem rossz hangja megakadályozta szándékában, s mind a ketten feszülten figyelve a következő éneket hallották:

Tűzd ki a célt, szép hölgyem, hogy kövessem,
s én megnyugszom végső akaratodban,
s vele, mint önmagammal, összeforrtan,
el nem térek én tőle semmiben sem.

Ha úgy tetszik, hogy némán kell elesnem,
kínjaim váltig elhallgatva, jól van;
de ha kivánod, hogy mind elsoroljam,
elmondja majd neked maga szerelmem.

Ellentétek harcaiban leledzek,
lelkem zord gyémántból van s lágy viaszból,
s a szerelem törvénye szent előtte.

Énekének mélyről fakadó jajkiáltással vetett véget az Erdő lovagja, s azután nemsokára bánatos, kesergő hangon így szólt:

- Ó, te, a világ legszebb és legháládatlanabb asszonya! Lehetséges-e, fenséges Casildea de Vandalia, hogy ne bánd, ha fogoly lovagod szakadatlan vándorlásokban s keserves és kínos fáradalmakban emészti és fogyasztja életét? Nem elég, hogy már kivívtam, és most téged hirdet és vall a világ legszebb asszonyának Navarra, León, Tartesia, Kasztília és végül la Mancha minden lovagja?

- Ez ugyan nem igaz - jegyezte meg e szavakra Don Quijote -, mert én is manchai vagyok, s ezt sohasem állítottam s nem is állíthattam volna, de nem is vallhatom, mert az én hölgyem rovására történnék; már láthatod, Sancho, hogy ez a lovag félrebeszél. Azonban hallgassuk csak, talán majd kimerítőbben is nyilatkozik.

- Megteszi - szólt Sancho -, mert, amint látszik, úgy nekiveselkedett, hogy egy hónapig se akarja abbahagyni a panaszkodást.

De nem így történt: mert alig hallotta meg az Erdő lovagja, hogy körülötte valaki beszél, panaszát azonnal félbeszakasztva talpon termett, s nyájas, csengő hangon kiáltott fel:

- Ki jár ott? Ki az? Valami boldog, vagy talán inkább boldogtalan?

- Boldogtalan - válaszolt Don Quijote.

- Akkor lépjen hát közelebb - mondta az Erdő lovagja -, s legyen meggyőződve róla, hogy magához a megtestesült búbánathoz és szomorúsághoz lépett.

Don Quijote, látván, mily gyengéd, udvarias feleletet kap szavaira, odament, s vele tartott Sancho is.

A panaszkodó lovag karon fogta Don Quijotét, s így szólt hozzá:

- Üljön ide, lovag úr, mert hogy kegyelmed valóban lovag, mégpedig a kóbor lovagság rendjéből való, ezt már abból a körülményből is bízvást merem következtetni, hogy itt e helyen találtam kegyelmedet, ahol egyedüli társasága a magány és az égbolt, mert a kóbor lovagnak természetesebb ágya és hajléka sehol sem lehet.

Mire Don Quijote így válaszolt:

- Valóban lovag vagyok, és az említett rendhez tartozom, s habár szívemben bú, gyász és bánat tanyáz is, annyira nem űzte el a részvétet, hogy mások boldogtalanságában ne akarnék osztozni. A dalból, amit az imént hallottam, azt vettem ki, hogy kegyelmed boldogtalanságát a szerelem okozza, a panaszos kifakadásban említett hálátlan szépség.

De amikor e szavakig jutott, már akkor egymás mellett ültek a kemény földön, s oly békés egyetértésben, mintha hajnal hasadtával nem is akarnák kettéhasítani egymás koponyáját.

- Ha nem csalódom - szólt az Erdő lovagja Don Quijotéhoz -, kegyelmed is szerelmes?

- Fájdalom, szerelmes vagyok - válaszolt Don Quijote -, bár a nemes indulatokból eredő szenvedéseket inkább égi kegyelemnek, semmint szerencsétlenségnek lehet tekinteni.

- Szent igaz - felelt az Erdő lovagja -, csakhogy a közömbösség megzavarja eszünket és értelmünket, s bosszúállásnak látszik, ha nagyon keserít.

- Az én hölgyem sohasem volt közömbös irántam - jegyezte meg Don Quijote.

- Nem bizony - erősítette Sancho, aki ott állt mellette -, mert a mi kegyelmes asszonyunk szelídebb a báránynál, s olyan puha, mint az írósvaj.

- Ez a kegyelmed csatlósa? - kérdezte az Erdő lovagja.

- Az - felelte Don Quijote.

- Sohasem láttam még olyan fegyverhordozót - jegyezte meg az Erdő lovagja -, aki szóra merte volna nyitni ajkát ott, ahol ura beszél; legalább az enyém nem, pedig van akkora, mint az apja, de azért rá nem lehetne bizonyítani semmi áron, hogy valaha megszólalt volna, ahol én beszéltem.

- Már én bizony, lelkemre mondom, beszéltem, de beszélek is akárki fia előtt - jelentette ki Sancho -, még a... De hagyjuk, jobb lesz, ha nem piszkáljuk.

Az Erdő lovagjának fegyverhordozója karon fogta Sanchót, s így szólt hozzá:

- Jerünk mi oda, ahol lovászosan elbeszélgethetünk mindenről kényünk-kedvünk szerint; hagyjuk itt urainkat, gazdáinkat, hadd mutassák ki egymásnak a fogunk fehérét, s hadd beszéljék el töviről hegyire, kibe-mibe szerelmesek, s tudom, Istenem, ott éri őket a reggel is, de még mindig lesz beszélnivalójuk.

- Ám legyen, Isten neki - mondta Sancho -, én pedig elbeszélem, ki vagyok, mi vagyok, hogy kegyelmed ítélje meg, fölérek-e egy tucat bőbeszédű fegyverhordozóval.

Ezzel aztán a két fegyverhordozó félrevonult, s közöttük éppen olyan mulatságos párbeszéd eredt meg, mint amilyen komoly a gazdáik között.

TIZENHARMADIK FEJEZET
Az Erdő lovagjával történt kaland folytatása,
a két fegyverhordozó okos, új és barátságos párbeszédével együtt

[Lovagok és fegyverhordozók különváltak tehát, s miközben Don Quijote az Erdő lovagjával (utóbb kiderült, hogy ez a neve, azonkívül Tükrös lovagnak is hívták) beszélgetett, Sancho ennek fegyvernökével vonult vissza vidám párbeszédre, amely leginkább a kóbor lovagsággal együtt járó viszontagságos életmód körül forgott.]

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Az Erdő lovagjával történt kaland folytatása

A történet azt mondja, hogy társalgásuk során az Erdő lovagja így szólt Don Quijotéhoz:

- Szóval, lovag úr, ki kell mondanom, hogy a sors úgy akarta, vagy talán helyesebben, szívem szavára hallgatva, beleszerettem a páratlan Casildea de Vandaliába; páratlannak mondom pedig, mivel csakugyan páratlan, akár termetét, akár rangját vagy szépségét tekintsük. Ez az említett Casildea azzal viszonozta hódolatomat s rajongásomat, hogy úgy bánt velem, mint Héraklésszel a mostohája, mind több meg több, egyre nagyobb veszedelmekbe hajszolt, mindannyiszor megígérte, hogy a következő feladat szerencsés befejezésével én is elérem óhajtott célomat. Így aztán annyira felszaporodott a sok teendő, hogy csakugyan se szeri, se száma, és én sem tudom, melyik lesz a legvégső, hogy forró óhajtásom teljesülésének kezdetévé legyen. Egyszer azt kívánta, hívjam ki párbajra a híres sevillai óriásleányt, Giraldát, aki oly kemény s erős, mintha ércből volna, s bár helyéről, sohasem távozik, a legingatagabb és legállhatatlanabb hölgy a világon. Jöttem, láttam, győztem, és megfékeztem, mozdulatlanná tettem Giraldát, minthogy a szél több mint egy hétig mindig északról fújt. Más alkalommal meg az volt a kívánsága, mázsáljam meg az ősrégi, hatalmas guisandói kőbikákat, ami inkább napszámoshoz, nem pedig lovaghoz illő munka. Máskor megint azt parancsolta, ugorjam alá a cabrai sziklatorok fenekére - hallatlan és borzasztó veszedelem! -, s tudósítsam körülményesen, mit zár magába e sötét mélység. Giraldát megbénítottam, s guisandói bikákat megmértem, a cabrai sziklatorokba leugrottam, s mélységének titkait földerítettem; de azért az én reményeim most is csak holt remények, az ő közönye és állandó szeszélye pedig még egyre élő közöny és állandó szeszély. Végre legutóbb azt követelte, járjam be Spanyolország minden tartományát, s kényszerítsek minden barangoló kóbor lovagot, hogy bevallja: minden élő szépség között Casildea a legszebb, s hogy én vagyok a világ legszerelmesebb s leghősebb lovagja. Kívánságának hódolva, bejártam már Spanyolország nagy részét, legyőztem akárhány lovagot, mert elég vakmerőek voltak, hogy ellentmondjanak. De a legbüszkébb arra vagyok s legfőbb dicsőségemnek tekintem, hogy párbajban legyőztem azt a nagy hírű lovagot, Don Quijote de la Manchát is, és kicsikartam belőle a vallomást, hogy az én Casildeám szebb, mint az ő Dulcineája. Ezt az egy diadalomat úgy tekintem, hogy a világ minden más lovagját legyőztem, mert ez az említett Don Quijote csakugyan legyőzte valamennyit, ha tehát én meg őrajta diadalmaskodtam, az ő híre, neve, dicsősége átszállott énreám.

Annál jobban magasztalják a győzőt,
minél nagyhírűbb az, akit legyőzött.

Úgyhogy Don Quijote számtalan hőstette most már mind az enyém, s mind nekem tulajdonítják.

Don Quijote alig tudott hová lenni bámulatában az Erdő lovagjának szavait hallva, százszor meg akarta hazudtolni, s már a nyelve hegyén volt, hogy szemébe mondja: hazudik; de még türtőztette magát, amennyire lehetett, hogy a lovag kénytelen legyen bevallani hazugságát, s végre így szólt hozzá:

- Hogy kegyelmed, tisztelt lovag úr, Spanyolország, sőt az egész világ kóbor lovagjainak nagy részét legyőzte, az ellen nincs semmi kifogásom, de kétségbe kell vonnom, hogy Don Quijote de la Manchát legyőzte volna, meglehet, hogy másvalakit tartott Don Quijoténak, bár nem sokan hasonlítanak hozzá.

- Hogyan lehet ebben kételkedni? - kiáltott fel az Erdő lovagja. - A csillagos égre mondom, hogy én Don Quijotéval küzdöttem, legyőztem és meg-adásra kényszerítettem. Magas termetű, sovány képű, csontos, szikár ember, a haja már deresedik, orra kissé hajlott sasorr, s alatta nagy, fekete, kajla bajuszt visel, barangolásában a Búsképű lovag nevet vette föl, s fegyverhordozója egy Sancho Panza nevű parasztember. Ő maga egy híres hadi ménen, Rocinante hátán nyargal, s kantárát kormányozza, szíve hölgye pedig egy bizonyos Dulcinea del Toboso, akit előbb Aldonza Lorenzónak hívtak, mint ahogy az enyémet is Casildea de Vandaliának hívom, mert a neve Casilda, származására nézve pedig andalúziai. Ha még ez sem elég igazságom hitelére, itt ez a kard, majd hitelt szerez még a hitetlenséggel szemben is.

- Csillapuljon, lovag úr - mondta Don Quijote -, s hallgassa meg, amit mondani akarok. Tudnia kell, hogy az említett Don Quijote nékem legbensőbb barátom, elannyira, hogy majdnem azt mondhatom róla, úgy szeretem, mint tulajdon magamat. Kegyelmed pontos leírása után csakugyan azt kellene hinnem, hogy kegyelmed őt győzte le, de számomra szemmel láthatóan és kézzelfoghatóan világos, hogy ő semmi szín alatt sem lehetett, hacsak - lévén igen sok varázsló ellensége, különösen egy üldözi folytonosan - netalán valamelyik varázsló fel nem öltötte az ő alakját és le nem győzette magát, hogy megfossza nagy hírétől, melyet kitűnő hőstettei az ismert föld egész kerekségén megszereztek és megteremtettek számára. Ennek bizonyságára pedig még azt is felhozhatom, hogy íme alig harmadnapja, ugyancsak e varázslók a bájos Dulcinea személyét és alakját is átváltoztatták közönséges rút pórleánnyá; meglehet hát, hogy Don Quijotét is így varázsolták el. S ha még ez mind nem elég, hogy meggyőzzem kegyelmedet állításom igazságáról, íme itt áll Don Quijote személyesen, és kész ezt az igazságot fegyverrel is megvédeni, gyalog vagy lóháton, vagy amint kegyelmednek kedve tartja.

Ezekre a szavakra Don Quijote kihúzta magát, kezét kardja markolatára tette, s várta, mire határozza el magát az Erdő lovagja.

Ez pedig éppoly nyugodt hangon így válaszolt:

- A jó fizetőnek nem fáj a zálog; aki önt, Don Quijote uram, elvarázsolt alakjában már egyszer legyőzte, azzal a reménnyel kecsegteti magát, hogy saját valóságában majd másodszor is legyőzi. Minthogy azonban nem járja, hogy a lovagok éjnek idején keljenek fegyverre, mint a tolvajok és útonállók, várjuk be a hajnal hasadását, hogy a nap is tanúja legyen küzdelmünknek; csak azt a feltételt szeretném kikötni, hogy a vesztes fél köteles legyen a győztes minden kívánságát teljesíteni, amennyiben ez a kívánság nem ellenkezik a lovagi illedelemmel.

- Teljesen egyetértek a kikötéssel és föltétellel - válaszolta Don Quijote.

S azzal fegyverhordozóikhoz mentek, akik még most is javában horkoltak, ahogy az álom meglepte őket. Felkeltették őket, s megparancsolták, tartsák készen a lovakat, mert mihelyt virrad, gyilkos párbajt akarnak vívni.

E hír hallatára Sanchónak ijedtében még a szája is tátva maradt, annyira féltette urát azok után, amiket az Erdő lovagjának fegyverhordozójától hallott gazdája hősiességéről. A csatlós szótlanul ment, hogy összeterelje az állatokat.

Útközben az erdei csatlós így szólt Sanchóhoz:

- Ugye tudja kegyelmed, hogy Andalúziában az a szokás, hogy az ilyen viaskodások alkalmával a szemtanúk se tegyék ölbe a kezüket, míg a hozzájuk tartozó felek egymással tusakodnak; azt akarom mondani más szóval, készüljön fel kegyelmed, hogy míg majd uraink vívnak, nekünk is meg kell tapogatnunk egymást, de úgy, hogy kékje-zöldje maradjon.

- No hiszen, fegyverhordozó úr - válaszolt Sancho -, ez a szokás megjárhatja zsiványok meg verekedők között, de hogy a kóbor lovagok fegyverhordozói is ahhoz tartsák magukat, azt nem hiszem. Én legalább sohase hallottam a gazdámtól semmit ilyen szokásról, márpedig ő könyv nélkül tudja a kóbor lovagság minden törvényét. Egyébiránt, még ha úgy volna is, hogy a fegyverhordozóknak kutya kötelességük maguknak is dulakodniok, amíg uraik dulakodnak, én mégse állnék kötélnek, szívesebben megadom a bánatpénzt, amit az ilyen békességesebb indulatú fegyverhordozókra kiszabnak, tudom, hogy ez nem rúghat többre két font viasz áránál, s én szívesen leteszem, mert még így is olcsóbb lesz, mint amennyibe a tépés kerülne, amit a fejemre kellene rakatnom, mert számolok vele, hogy kettéhasítja. Aztán meg énnekem már csak azért se lehet viaskodnom, mert kardom sincs, minthogy soha életemben se kötöttem az oldalamra.

- Ezen igen könnyen segíthetünk - felelt az erdei csatlós -, van nálam két vászonzsák, egyik akkora, mint a másik, kend fogja az egyiket, én meg a másikat, s elzsákoljuk egymást egyenlő fegyverekkel.

- Ebbe már beleegyezem - mondta Sancho -, mert így inkább csak kiporoljuk egymást, mintsem megsebesítjük.

- Azt már nem! - válaszolt a másik. - Hanem hogy a szél ki ne kapja kezünkből a zsákot, valami fél tucat csinos, lapos követ kell előbb beléjük hánynunk, de úgy, hogy egyikünké se legyen se könnyebb, se nehezebb, mint a másiké, így aztán jól megrakhatjuk egymást anélkül, hogy valami nagy bajt okoznánk.

- Úgy? - mondta Sancho. - Eszem a lelkét, de jól eltalálta, komámuram! Lám, milyen puha prémmel, lágy párnával akarná kibélelni a zsákját, csak a fejét ütné az embernek, hogy meg ne sántuljon. Hát én nem verekszem, tudja, ha mindjárt selyemgubóval tölti is meg a zacskóját. Üssék, verjék egymást az uraink, ha kedvük tartja, mi meg együnk, igyunk, vigadjunk, úgyis van az időnek gondja rá, hogy életünket elnyisszantsa, ne siettessük a végét; majd leesik, ha megérik.

- Márpedig ha törik, ha szakad - válaszolt az erdei csatlós -, legalább félóra hosszat okvetlenül verekednünk kell.

- Nem én, egy minutáig se - felelte Sancho -, hiszen csak nem leszek olyan goromba meg háládatlan, hogy hajba kapjak, hiszen csak az imént ettem, ittam, vigadtam kelmeddel. Ráadásul bosszú és harag nélkül! Ki az ördög akarna veszekedni csak úgy potyára?

- Majd segítek én azon könnyűszerrel - mondta a másik -, nevezetesen úgy, hogy mielőtt a dulakodáshoz fognánk, én suttyomban odalopózom kelmedhez, s kétszer-háromszor úgy képen felejtem, hogy a lábam elé rogyik, ami, tudom, majd felébreszti a haragját, ha úgy aludnék is, mint a juhászbunda.

- Tudok ez ellen én is valamit - szólt Sancho -, ami egy paraszthajszállal se áll hátrább a kelmedénél; fogok egy vendégmarasztalót, s előbb, hogysem az én haragomat felébresztené, egypár suhintással úgy elaltatom, hogy tudom, Istenem, föl nem ébred hamarabb, csak a másvilágon; ott majd megtudja, nem vagyok olyan ember, hogy akárki is az orromnál fogva cibálhasson. Azért hát jó lesz, ha mindenki résen áll, bár derekabb lenne, ha ki-ki aludni hagyná a maga haragját: mert nem lehet tudni, kiben mi lakik, kicsiny ember nagy bot, a kis csupor hamar felforr, sokan mennek gyapjúért, s nyírtan jönnek vissza, az Isten megáldotta a békességet, s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a megmondhatója, hogy én, aki ember vagyok, mivé nem lehetek. Azért tehát jó előre csak azt akarom mondani, komámuram, hogyha baj lesz, nem én felelek érte, hanem kelmed.

- Jó, jó - válaszolt az erdei csatlós -, holnap is nap lesz, s akkor majd meglátjuk.

Eközben a fákon már ezer meg ezer apró tarka madárka csicsergett, sokféle vidám hangicsálásukkal köszöntötték s üdvözölték az üde hajnalt, amint a kelet kapuján és erkélyein már-már meg akarta mutatni ékes arculatát, fürtjeiről véghetetlen számú gyöngyöt hullatván alá, s a füvek az édes nedvben megfürödve mintha maguk is töméntelen sok apró, fehér gyöngyszemet virágoztak volna. A füzekről illatos manna csepegett, a források mosolyogtak, a patakok mormoltak, az erdők örültek, s a rétek díszbe öltöztek a hajnal érkeztével. Azonban, alighogy a nappal elegendő világosságot szolgáltatott, hogy a tárgyak láthatókká s egymástól megkülönböztethetőkké váljanak, íme Sancho Panza szemébe legelőször is az Erdő lovagja fegyverhordozójának orra ötlött, amely akkora volt, hogy gazdájának majd az egész testét beárnyékolta. S csakugyan mondják is, hogy éktelen nagy orr vala, közepén hajlott, telisded-tele bibircsókkal, s olyan szederjes, mint a padlizsán; két hüvelykkel alább ért szájánál, s nagysága, színe, bibircsei s görbülete úgy elrútították az arcát, hogy amint Sancho meglátta, keze-lába remegett, mint akit a kórság tör, s megfogadta magában, szívesebben kiáll egy tucat pofoncsapást, semhogy megharagudjék, s hogy ezzel a madárijesztővel birokra keljen.

Don Quijote is végigmérte ellenfelét, s látta, hogy sisakja a fején van már a lebocsátott rostéllyal, úgy hogy arcát ki nem vehette; az azonban látszott, hogy izmos ember, habár termete nem magas. Páncélja fölött valami köpenyt vagy általvetőt viselt, úgy látszott, tiszta arany szövetből, számos apróbb, tündöklő tükörfolttal; külseje mutatós volt és fölöttébb úrias. Sisakján sárga zöld és fehér tollbokréta lengedezett; egy fa derekához támasztott dárdája igen hosszú és vastag volt, s erős vashegye arasznyinál hosszabb. Don Quijote mindezt látta, megfigyelte, s a látottakból és megfigyeltekből azt következtette, hogy az említett lovagnak igen erősnek kell lennie. Mégsem ijedt meg annyira, mint Sancho Panza; sőt, ellenkezőleg, nemes tartással így szólt a Tükrök lovagjához:

- Ha a küzdelem lobogó kedvében, lovag úr, udvariassága el nem hamvadt, kérem, szíveskedjék kissé fölemelni sisakja rostélyát, hogy megláthassam, vajon arca összhangban van-e délceg megjelenésével.

- Akár nyertes, akár vesztes lesz kegyelmed a párbajban - válaszolt a Tükrök lovagja -, akkor is elég ideje marad, hogy megláthassa arcomat. S ha most nem teljesítem kívánságát, ennek az az oka, hogy igen sérelmesnek tartanám Casildea de Vandaliára nézve a sisakrostély fölemelésére pazarlott időt, hisz annyival is késleltetné a vallomás kicsikarását, melyet tudvalevőleg kegyelmedtől követelek.

- De hát legalább addig, amíg lóra ülünk - szólt Don Quijote -, megmondhatja, lovag úr, én vagyok-e csakugyan az a Don Quijote, akiről azt állította, hogy legyőzte.

- Erre nézve annyit mondhatok - válaszolt a Tükrös -, hogy a legyőzött lovaghoz kegyelmed annyira hasonlít, mint egyik tojás a másikhoz; minthogy azonban kegyelmedet, amint mondja, varázslók üldözik, nem merem határozottan állítani, hogy kegyelmed volt-e valóban vagy sem.

- Ami engem illet - felelte Don Quijote -, nekem ez elég, hogy meggyőződjem kegyelmed csalódásáról. És hogy kegyelmed is belássa tévedését, csak ide a lovakkal, s gyorsabban, mint ahogy sisakrostélyát felemelhette volna, ha Isten, ha imádottam és karom el nem hagy, majd meglátom én kegyelmed arcát, s kegyelmed majd belátja azt, hogy nem én vagyok a legyőzöttnek gondolt Don Quijote.

Ezzel félbeszakadt köztük a szóváltás, lóra pattantak, s Don Quijote megragadta Rocinante kantárját, hogy a támadáshoz szükséges távolságra juthasson; hasonlóképp cselekedett a Tükrök lovagja is. Azonban Don Quijote nem lehetett még húsz lépésnyire sem, midőn a Tükrök lovagja visszahívta; erre megint közelítettek egymáshoz, a Tükrös pedig így szólott:

- Ne feledje, lovag úr, hogy párbajunk feltétele az, hogy mint már említettem - a vesztes fél köteles teljesen meghódolni a győztes akaratának.

- Tudom - válaszolt Don Quijote -, azonban azzal a kikötéssel, hogy a legyőzöttnek csak azt szabad rendelnie és parancsolnia, ami a lovagság korlátain túl nem terjed.

- Igen természetes - helyeselt a Tükrök lovagja.

Ebben a pillanatban látta meg Don Quijote a fegyverhordozó ormányát, s láttára őt magát sem kisebb csodálkozás fogta el, mint előbb Sanchót, elannyira, hogy valami csodaszörnynek gondolta, vagy olyan újfajta embernek, amilyent eddig még nem ismertek a világon.

Amint Sancho látta, hogy gazdája tért fogni távozik, semmi áron se kívánkozott magára maradni a nagyorrúval, félt, mert ha a Tükrös lovag fegyverhordozója csak egyetlenegyszer meg találja is legyinteni orrával az övét, akkor már az ő küzdelmének vége lesz, mert vagy az ütéstől, vagy az ijedtségtől földre roskad; azért hát ura után szaladt, s Rocinante egyik kengyelszíjába kapaszkodott, mikor pedig észrevette, hogy gazdája már fordulni szándékozik, így szólt hozzá:

- Az Isten is megáldja, drága uram, billentsen fel engem, kérem, arra a tölgyfára, mielőtt még támadásra indulna, onnan sokkal biztonságosabban, de meg jobban is láthatom majd, mint a földről, kegyelmed vakmerő viaskodását ezzel a lovaggal.

- Vagyis az igazat megvallva - szólt Don Quijote -, azért szeretnél a kakasülőre felkuporodni, hogy minden veszedelemtől menten láthasd a bikákat?

- Mi tagadás, uram - felelt Sancho -, a csatlós éktelen orra úgy meglepett, de meg is ijesztett, hogy nem merek a közelében maradni.

- Csakugyan akkora is - mondta Don Quijote -, hogy ha nem az volnék, aki vagyok, magam is megdöbbennék tőle. Jer hát, fölsegítlek oda, ahová kívánkozol.

Amíg Don Quijote azzal vesződött, hogy Sanchót a paratölgyre segítse, a Tükrök lovagja már elegendő távolságra vonult vissza, s gondolván, hogy Don Quijote is ekképpen cselekedett, semmiféle trombitaszóra vagy egyéb jeladásra nem várva, megfordította lovát - ez nem volt sem futósabb, sem szemrevalóbb Rocinanténál -, s a tőle telhető legnagyobb sebességgel, tudniillik lassan kocogvást, szembeindult ellenfelével. Mikor azonban meglátta, hogy Don Quijote azzal foglalatoskodik, hogy Sanchót a fára szuszakolja, egyszerre megrántotta kantárszíját, s a feleúton megállt. Jóságát mély háládatossággal fogadta a paripa, minthogy úgyis alig bírt volna megmoccanni.

Don Quijote, mert úgy látta, hogy ellenfele vágtatva közelít, nagy hirtelen belevágta sarkantyúját Rocinante soványságtól homorú két oldalába, s ez annyira megvadította a paripát, hogy miként a történet elbeszéli, most az egyszer csakugyan nekiiramodott, pedig máskor csupán lassú kocogás volt a futása. Most hát soha nem látott hevességgel száguldott előre, ám a Tükrök lovagja megfeneklett, tövig nyomta ugyan sarkantyúját a lovába, de még egy arasznyira se tudta elmozdítani helyéből, ahol négy lábát megvetette.

Ebben a kedvező pillanatban, ily szerencsés körülmények között rohanta meg Don Quijote az ellenfelét, amint éppen lovával bajlódott meg lándzsájával, mert sehogy se bírta nekiszögezni. Don Quijote, észre sem véve az ellenfél szorultságát, könnyűszerrel s minden veszedelem nélkül rajtaüthetett hát a Tükrök lovagján, neki is rontott olyan erővel, hogy ugyancsak pogányul lelökte lováról; a Tükrös hanyatt vágódott a földön, se a keze, se a lába meg se mozdult, mintha meghalt volna.

Alighogy Sancho meglátta a lovag bukását, lecsúszott a tölgyfáról, s rohant, amint csak a lába bírta, a gazdájához. Ez már leszállt Rocinantéról, odalépett a Tükrök lovagja mellé, megeresztette sisakja állazóját, hogy lássa, meghalt-e, s ha még él, levegőhöz juttassa. És íme, látta... De ki tudná csodálkozás, ámulat és meglepetés nélkül hallani, mit látott? Látta - így szól a történet - a bakkalaureus Sansón Carrasco arcát, tulajdon képét, saját vonásait, teljes valóságukban, s amint látta, nagy harsányan felkiáltott:

- Ide, Sancho, nézd, mily hihetetlen látomány! Siess, fiam, s lásd mire képes a bűvölés, a boszorkányság és a varázslók!

Sancho odaérkezett, s amint a babéros Carrasco arcát meglátta, vetett magára ezer keresztet, s dadogott ezer fohászt.

A földre terített lovag eközben az élet jelét sem mutatta, Sancho pedig végre így szólott urához:

- Én amondó vagyok, uram, ne is gondolkozzunk sokat, hanem fogja azt a kardot, s üsse torkába ennek a Sansón Carrasco formájú babérosnak, hátha valami varázsló ellenségét teszi el láb alól.

- Jól mondod - jegyezte meg Don Quijote -, ennyivel is kevesebb az ellenség. - S kardot rántott, hogy Sancho tanácsának és figyelmeztetésének engedelmeskedjék.

Ekkor azonban a Tükrök lovagjának fegyverhordozója rohant feléjök, de most már az elrútító orr nélkül, s hangos szóval kiáltotta messziről:

- Gondolja meg, mit tesz, Don Quijote uram! Jó barátja, a bakkalaureus Sansón Carrasco fekszik lábánál, én meg az ő lovásza vagyok!

Sancho odanézett, s nem látva többé előbbi rútságát, megkérdezé:

- Hát az orrod?

Amaz így válaszolt:

- Itt van a zsebemben - s azzal jobb zsebébe nyúlva kihúzott egy keménypapírból készült és a leírt módon festett álorrot. Sancho nézte, nézte mindegyre, míg végre nagy csodálkozással fel nem kiáltott:

- Szentséges Szűz Mária! Akármi legyek, ha ez nem Tomé Cecial szomszédom és komám!

- De még mennyire az vagyok! - válaszolt az orrafosztott fegyverhordozó. - Tomé Cecial vagyok, kedves barátom és komám, Sancho Panza, s mindjárt elmondom, milyen úton-módon, ösvényen és kerülőn jöttem idáig; addig azonban kérje meg komámuram a gazdáját, hogy ne bántsa, ne sértse, ne ölje, gyilkolja a lábánál fekvő Tükrös lovagot, mert ez a boldogtalan vakmerő senki más, mint a mi földink, a bakkalaureus Sansón Carrasco!

Eközben a Tükrök lovagja is magához tért; ekkor Don Quijote az arcának szögezte kivont kardja hegyét, s így szólt hozzá:

- Halál fia vagy, lovag, ha el nem ismered, hogy a páratlan Dulcinea del Toboso százszor szebb, mint a te Casildea de Vandaliád, azonfölül meg kell ígérnek, hogy ha a viadal és bukás után még életben maradsz, elmégy Tobosóba, megjelensz előtte üzenetemmel; hogy úgy cselekedjék véled, ahogy kedve tartja. Ha pedig szabadon bocsát, azonnal fel fogsz keresni engem - hőstetteim nyoma lesz a vezetőd, hogy tartózkodásom helyéhez juss -, s akkor híven elmondod, mi történt köztetek. Ezek a feltételeim, miként párbajunk előtt megszabtuk, és nem hágják át a kóbor lovagság törvényeit.

- Elismerem - szólt a leterített lovag -, hogy Dulcinea del Toboso leányasszonynak elfeslett, sáros cipője is többet ér, mint Casildea rosszul fésült, bár tisztán tartott szakálla; megígérem, hogy mind előtte, mind azután kegyelmed előtt megjelenek, s részletes és kimerítő tudósítást nyújtok mindarról, amit kegyelmed követel.

- Még azt is hinned és vallanod kell - tette hozzá Don Quijote -, hogy az a lovag, akit legyőztél, nem volt s nem is lehetett Don Quijote de la Mancha, hanem más, és csupán hasonlított hozzá, jómagam is hiszem és vallom, hogy te bármennyire hasonlíts is bakkalaureus Sansón Carrascóhoz, nem ő vagy, hanem másvalaki, csak hasonlítasz hozzá, és ellenségeim az ő képében állítottak ide szemem elé, hogy lángharagomnak kitörését tartóztassam, fékezzem, és fényes győzelmem dicsőségével csak szelíden éljek.

- Mindent akképpen vallok, hiszek és érzek, amint kegyelmed vallja, hiszi és érzi - válaszolt a csipertes lovag. - De most arra kérem, emeljenek föl, ha ugyan lehetséges, mert estemben szörnyűséges zúzódásokat szenvedtem.

Don Quijote és a Tükrös fegyverhordozója, Tomé Cecial emelte föl. Sancho le nem vette a szemét Toméról, s kérdett tőle olyanokat, hogy a feleletek nem hagytak kétséget, hogy ő csakugyan az igazi Tomé Cecial, akinek mondta magát; azonban Don Quijote annyira a fejébe vette, hogy a varázslók bűvölték el a Tükrök lovagja alakját a bakkalaureus Carrascóévá, hogy Sancho nem hitte a tulajdon két szemével látott igazságot. Szóval, a gazda és szolgája megmaradt csalódásában, a Tükrök lovagja és fegyverhordozója pedig kelletlenül és kedvökszegetten váltak el Don Quijotétól és Sanchótól, azzal a szándékkal, hogy valami faluba jussanak, ahol a megsérült lovagra flastromot rakathatnak, s kificamodott csontjait helyreigazíthatják. Don Quijote és Sancho pedig tovább folytatta útját Zaragoza felé, ahová a történet most nem is követi őket, minthogy előbb azt akarja elmondani, ki volt a Tükrök lovagja s az ő hosszú orrú fegyverhordozója.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Elmondja és beszámol, ki volt a Tükrök lovagja meg a fegyverhordozója

Don Quijote szívét a legteljesebb öröm, büszkeség és diadalérzet töltötte el annak tudatában, hogy oly hős lovagot sikerült levernie, amilyennek a Tükrök lovagját képzelte; a lovagszóra fogadott ígéret szerint pedig hírt remélt arról, vajon varázs alatt van-e még szíve hölgye, mert a legyőzött lovagnak, ha lovag akar maradni, okvetlenül vissza kell térnie, hogy számot adjon a közöttük történetekről. Azonban, míg Don Quijote ezt gondolta, a Tükrök lovagja egészen máson jártatta az eszét, nevezetesen kiváltképpen azon, hogy - amint említettük - hol találhat valakit, aki bekötözze.

A történet egyébiránt elmondja, hogy amikor a bakkalaureus Sansón Carrasco azt a tanácsot adta Don Quijoténak, térjen vissza félbehagyott lovagságához, már előzőleg szót váltott a pappal és borbéllyal, mi úton s módon lehetne megtéríteni Don Quijotét, hogy nyugodtan és békén otthon maradjon, s szerencsétlen kalandvágya ne háboríthassa. A tanakodás során abban állapodtak meg közmegegyezéssel és Carrasco különös örömére: hadd távozzék Don Quijote még egyszer, ha már úgysem lehet visszatartani, Sansón meg kövesse nyomról nyomra, kóbor lovagnak öltözve, egyszer aztán kössön bele, amire nagyon könnyű lesz alkalmat találni, s győzze le, ami szintén nagyon kevés fáradságába fog kerülni, de kösse ki, hogy a vesztes fél köteles lesz engedelmeskedni a győztes kívánságának; ha majd aztán a bakkalaureus legyőzte Don Quijotét, parancsolja meg, hogy térjen haza lakóhelyére, s onnan két esztendeig ne merjen eltávozni, vagy addig, amíg másvalamit nem rendelnek. Bizonyos volt, hogy a legyőzött Don Quijote mindezt a leghívebben teljesítette volna, nehogy áthágja, megszegje a lovagság törvényeit, s az sem lehetetlen, hogy elvonultsága ideje alatt megszabadul bogarától, vagy alkalom nyílik, hogy valamiképpen kigyógyítsák bolondságából. Carrasco vállalta a szerepet, fegyverhordozójául pedig Tomé Cecial ajánlkozott, Sancho Panza szomszédja és komája, éppoly víg kedélyű, mint agyafúrt fickó.

Sansón a már említett módon fegyverbe öltözött hát, Tomé Cecial pedig a maga természetes orrára a nevezetes álorrot vonta, hogy találkozás esetén föl ne ismerje a komája. Így aztán ugyanarra az útra tértek, amelyen Don Quijote haladt, már a Halál szekere körül történt kalandnál is majdnem találkoztak velök, végre pedig az erdőben akadtak össze, ahol mindaz végbement, ami a figyelmes olvasó számára már nem titok. S ha eszelősségében Don Quijote nem képzeli, hogy a bakkalaureus nem a bakkalaureus, a bakkalaureus úr bizony soha életében se lehetett volna licenciátussá, hiszen tehenét vesztette, amíg borját kereste.

Amint Tomé Cecial látta, hogyan sült el a diák terve, s útja mily szerencsétlenül ütött ki, ekképp szólt hozzá:

- Mi tagadás, Sansón Carrasco úr, mi ugyan megkaptuk a magunkét; de úgy kell nekünk: könnyű valamibe belekapni, de igen sokszor annál nehezebb kikeveredni belőle. Don Quijote bolond, mi pedig épeszűek vagyunk, s mégis ő távozik épen és nevetve, kegyelmed pedig törve, zúzva és szomorúan. Lássuk mármost, ki a bolondabb: vajon az-e, aki bolond, mert más nem lehet, avagy az, aki szándékosan lesz bolonddá?

Sansón így válaszolt:

- Az effajta két bolond között az a különbség, hogy aki kénytelen bolond lenni, mindörökké bolond marad, aki meg csak jószántából bolond, mihelyt akarja, kijózanodik.

- Ha így áll a dolog - szólt Tomé Cecial -, akkor én a magam jószántából lettem bolonddá, amikor uraságod mellé szegődtem fegyverhordozónak, s ugyancsak ennélfogva mondok is le szolgálatomról, hogy szépecskén hazamenjek.

- Azt megteheti kend - válaszolta Sansón -, mert abból ugyan semmi se lesz, mondhatom, hogy én is visszatérjek mindaddig, amíg derekasan el nem páholtam Don Quijotét; már ezentúl nem az a kívánság ösztönöz, hogy eszére térítsem, hanem hogy bosszút álljak; úgy megrokkant a keresztcsontom, hogy semmiféle irgalmat se tudok érezni.

Ilyen beszélgetések között értek egy faluba, ahol szerencséjökre akadt valami felcser, aki bekötözte a szerencsétlen Sansónt. Tomé Cecial elvált a diáktól és hazatért, amaz pedig magára maradt, bosszútervet forralva. A történet annak idején majd újra szóba hozza, most azonban meg nem állhatja, hogy ne mulasson megint Don Quijotéval.

TIZENHATODIK FEJEZET - HUSZONKETTEDIK FEJEZET

[Don Quijote ezután az Erdő lovagja felett aratott győzelem fölötti örömében vígan haladt útján, s a legyőzött lovagnak hirtelen átváltozását ismét a varázslók gonosz játékának tulajdonította. Amint erről beszélgetett Sanchóval, egy zöld köpenyű, bársonykalapú lovag csatlakozott hozzájuk, aki szép almásszürke kancán ugyanazon az úton haladt, amerre ők.

A Zöld lovag nagyot bámult Don Quijote alakján, de még inkább beszédén, és nemsokára belátta, hogy Don Quijoténak nincs egészen helyén az esze. A történendők még inkább meggyőzték erről. Don Quijote ugyanis észrevette, hogy egy szekér jön velük szemközt az úton, mely tele van tűzdelve királyi lobogókkal. Meg volt győződve arról, hogy itt valami új kaland van készülőben, miért is nagy fennszóval odakiáltott Sanchóhoz: jöjjön tüstént, s hozza a sisakját.

Eközben a fellobogózott kocsi melléjük érkezett. Don Quijote kérdésére a kocsis elmondta, hogy a kocsin levő ketrecben két hatalmas oroszlánt visznek, melyeket az orani helytartó küld ajándékba királyuknak. Ezeket hallva, Don Quijote megparancsolta az oroszlánetetőnek, hogy nyissa ki a ketreceket, eressze ki a vadállatokat, mert ő majd megmutatja, ki az a Don Quijote de la Mancha.

Hiába könyörgött a Zöld lovag, hiába rimánkodott Sancho, hiába intette a kocsis meg az oroszlánetető: Don Quijote nem tágított, és mindenáron meg akart viaskodni az oroszlánokkal. Mikor ezek látták, hogy minden kérésük-könyörgésük hiábavaló, mindnyájan elvonultak, és azon törekedtek, hogy mennél távolabbra juthassanak, amikor az oroszlánok a ketrecből kiszabadulnak.

Sancho már előre megsiratta gazdáját, mert bizonyosra vette, hogy ebből a kalandból élve nem szabadul.

Amint az oroszlánetető látta, hogy Don Quijote már ott áll egészen csatára készen, kinyitotta a ketrec ajtaját. Félelmetes látvány volt, de mégsem történt semmi baj.

Az oroszlán ugyanis megfordult a ketrecben, körmeit kimeresztette, és egész hosszában kinyújtózott, azután száját feltátotta, roppant nagyot ásított, s majdnem kétarasznyi nyelvét kiöltötte. Majd kinyújtotta fejét a ketrecből, jobbra-balra szétnézett, szépen megfordult, s hátát tartva Don Quijoténak, nagy csendesen és nyugodtan újra lefeküdt a ketrecbe. Don Quijote ennek láttára azt parancsolta, hogy az etető csapkodjon rá az oroszlánra, s kényszerítse így a kiugrásra. Erre azonban már az etető sem volt hajlandó, inkább bebizonyította Don Quijoténak, hogy hősiességéről senkinek sem lehet többé semmi kétsége, hiszen a bajnok nincs egyébre kötelezve, mint arra, hogy ellenfelét küzdelemre hívja, s a nyílt mezőn bevárja. Ha az ellenség nem jelenik meg, övé a gyalázat, a reá várakozóé pedig a győzelem.

Ebben aztán Don Quijote is belenyugodott, és bezáratta a ketrec ajtaját. Majd visszahívta Sanchót és a Zöld lovagot, akik még mindig futottak. Ezek csodálkozva tértek vissza, és kérdezősködtek, mi lett az oroszlánokból, mire az etető körülményesen elbeszélt mindent úgy, ahogy történt. Don Quijote aztán megjutalmazta a kocsist és az etetőt, akik megígérték, hogy ezt a bátor cselekedetet mindjárt elmondják a királynak, mihelyt az udvarhoz érnek.

Don Quijote ezután elhatározta, hogy e kalandjától kezdve Oroszlánlovagnak neveztessék, s így beszéljenek a királynak is róla.

A kocsi ezzel ment a maga útjára, a Zöld lovag pedig Don Quijotéhoz csatlakozva, a látottakon elgondolkozva haladt lovagunk mellett. Don Quijote, látva, mily nagy hatást tett a Zöld lovagra, s arra gondolva, hogy Don Diego - ez volt a lovag neve - bizonyosan esztelen bolondnak tartja, elmés és nagyon megnyerő beszédbe kezdett tettei és cselekedetei indokolásául. Don Diegónak el kellett ismernie, hogy lovagunk szépen és okosan is tud beszélni. Aztán meghívta házába Don Quijotét, hogy kipihenhesse fáradalmait. Ezt a szíves ajánlatot Don Quijote el is fogadta, és délután két óra tájban megérkeztek abba a faluba, ahol Don Diego háza volt.

Don Diego házában igen udvariasan fogadták Don Quijotét. Don Diego fia, a költő, különösen örült a sajátságos kóbor lovag jelenlétének. Miután jól megebédeltek, a fiatal költő fel is olvasta néhány szerzeményét, amelyek igen megnyerték lovagunk tetszését. Vagy négynapi tartózkodás után végre Don Quijote rászánta magát a távozásra, s elbúcsúzván Don Diego szívélyes háza népétől, Sancho Panzával ismét útra kelt. Menet közben néhány tanulóval és paraszttal találkoztak, akik Don Quijote felszólítására hozzájuk csatlakoztak.

A diákok egyike az úton elbeszélte a szerelmes pásztornak, Basiliónak történetét. Ez a pásztor szerette a szép Quiteriát, de mivel akadt egy gazdag ember, Camacho, aki megkérte a leány kezét, szülei ennek ígérték oda, Basilio nagy lelki fájdalmára. A leánynak - fejezte be elbeszélését a diák - holnap kell igent vagy nemet mondania.

Don Quijote és fegyverhordozója nemsokára a lakodalom színhelyére értek, amely szépen fel volt díszítve. Don Quijote érdeklődött Basilio sorsa iránt, és ezért akart részt venni az esküvőn. Nagyon örült, amikor látta, hogy Basilio az utolsó napon, ügyesen kieszelt cselfogás révén, mégiscsak magának hódította meg a szép Quiteriát, aki különben is őt szerette.

Don Quijote és Sancho Panza három napot töltöttek az új házasok körében, majd a lovag úgy nyilatkozott, hogy a Montesinos-barlangba volna kedve lemenni: megnézné, igaz-e az a sok csoda, amit környékszerte a barlangról beszélnek. Kérésére a licenciátus kísérőül unokaöccsét adta mellé, aki kitűnő tanuló, szenvedélyes lovagregény-olvasó, s nagyon szívesen elvezeti a barlang szájához.

Útközben a licenciátus unokaöccsének határozott kívánságára a lovag vett száz öl hosszú kötelet, mert az múlhatatlanul szükséges a barlangbeli leszálláshoz. Rövidesen megérkeztek a barlanghoz, s miután leszálltak állataikról, a lovagot keményen rákötötték a kötélre, s a hurkolás és csomózás közben Sancho még egy utolsó kísérletet tett, hogy urát erről az igen veszedelmesnek ígérkező kalandról lebeszélje. Don Quijote azonban rá sem hederített, hangzatos szavakkal szólt Dulcineájához, akinek gyámolítását kérte, midőn leszáll ebbe az őrjítő mélységbe.

Majd a barlangnyílás széléhez ment, és a sűrű bokrok között utat vágott kardjával; a zajra és zörrenésre a hollók és kányák roppant serege rebbent föl. Mindez azonban nem ijesztette meg Don Quijotét, amint a vezető és Sancho által eresztett kötél engedte, alább meg alább merült a rémítő barlang ölébe. Don Quijote mindegyre kiáltozott felfelé, hogy engedjék még-még a kötelet, majd amikor a fölhangzó kiáltozás teljesen megszűnt, s a százölnyi kötél is egészen elfogyott, nemigen tudták, hogy mitévők legyenek. Úgy félórai várakozás után úgy döntöttek, hogy most már, akárhogy is van, kezdik felfelé vonni a kötelet. Már vagy nyolcvanölnyit húztak fel, s érezték, hogy az teher nélkül érkezik a barlang mélyiből, mire Sancho keservesen siratta urát, gondolván, hogy Don Quijote lemaradt róla. Egyszer csak érezni kezdték, hogy a húzás nehezedik, s mintegy tízölnyire világosan ki tudták venni Don Quijote alakját, majd felvonszolták a barlangnyíláshoz.

Sancho örömteli kiáltozással üdvözölte szerencsés visszatértét.

Don Quijote azonban egy szóval se válaszolt. Ekkor vették észre, hogy szeme le van zárva, mintha aludnék. Elkezdték rázni, ide-oda forgatni, s végre nagy sokára magához tért. Don Quijote most enni kért, és miután megozsonnáztak, elmondta, hogy mi minden történt vele a barlangban.]