HUSZONHARMADIK FEJEZET
Bámulatra méltó dolgok, melyeket az elragadott Don Quijote látott
Montesinos mélységes barlangjában, azonban oly rendkívüliek és lehetetlenek,
hogy ezt a kalandot betoldottnak kell tartani

Délután négy óra lehetett, midőn a fellegek mögé rejtőzött nap alkalmat adott meggyérült fényével és mérsékelt melegével Don Quijoténak, hogy forróság és egyéb kellemetlenség nélkül mondhassa el két rendkívül figyelmes hallgatójának, mi mindent látott Montesinos barlangjában. Kezdte pedig ekképpen:

- Körülbelül tíz-tizennégy ölnyire e börtön mélyében, jobb kéz felől egy üreg van, akkora, hogy elférne benne egy nagy kocsi öszvérestül. Némi csekély világosságot holmi távoli hasadéktól s repedéstől kap, amelynek nyílása a föld fölszínén lehet. Ezt az üreget, ezt a mélyedést akkor pillantottam meg, amikor már-már bosszantott és bántott, hogy kötélre akasztva s a levegőben függve mind mélyebben és mélyebben szállok alá e sötét régiókba, de nem tudom határozottan, utam hová s merre viszen; eltökéltem hát, hogy bemegyek e mélyedésbe, s kissé megpihenek. Felkiáltottam hozzátok, ne eresszétek tovább a kötelet, amíg nem mondom; ti azonban, úgy látszik, nem hallottátok. Fogtam hát a kötelet, amit ti mindegyre alább bocsátottatok, tekerccsé összecsavargattam, s aztán ráültem gondolatokba mélyedve, s azt hánytam-vetettem eszemben, hogy ejtsem szerit, hogy - ha most már senki nem tart is - a mélységbe alábocsátkozhassam. Amíg gondolataimmal tépelődtem, egyszerre s egészen váratlanul mély álom lepett meg, azonban csakhamar, magam sem tudom, hogyan, hirtelen fölébredtem, és ott álltam egy oly gyönyörű rétség kellős közepén, hogy szebbet a természet nem alkothat, s a legragyogóbb emberi képzelet sem teremthet. Dörzsöltem, törölgettem szememet, de láttam, hogy nem alszom, hanem valósággal ébren vagyok. Mindamellett megtapogattam fejemet, mellemet, hogy csakugyan én vagyok-e ott, vagy pedig valami üres káprázat, ami hasonlít hozzám. Azonban a tapintás, az érzés, a magammal folytatott összefüggő beszélgetés arról győzött meg, hogy az voltam, aki most is vagyok.

Egyszerre csak gyönyörű királyi palota vagy kastély tűnt szemembe, falai mintha tiszta, átlátszó kristályból volnának. Most egy nagy kapu szárnyai nyíltak ketté, s egy tisztes aggot láttam előlépni; egyenesen felém jött. Violaszín, hosszú felöltője egész a földig ért; vállára s mellére zöld atlaszgallér simult, fején fekete milánói föveget viselt, hófehér, hosszú szakálla pedig övig ért. Fegyver nem volt nála semminémű, kezében olvasót tartott, ennek minden szeme dió nagyságú volt, a tízedek pedig akkorák, mint valami közepes strucctojás. Az aggastyán magatartása, járása, méltóságteljes és mégis oly szelíd arckifejezése a legnagyobb mértékben meglepett s bámulatba ejtett.

Odalépett hozzám, először is melegen megölelt, s így szólott:

- Régóta várunk már reád, ó, bajnok Don Quijote de la Mancha, régóta kívántunk már látni mindnyájan, kiket e magányba varázsoltak, hogy te adj hírt a világnak afelől, mit rejt s mit foglal magába ez a mély barlang, Montesinos barlangja. Ezt a hőstettet egyes-egyedül a te győzhetetlen szíved és rendületlen bátorságod számára tartogatták. Jer velem, dicső bajnok, hadd mutogassam meg az átlátszó Alcázar minden csodáját; én vagyok a parancsnok s örökös őr, mert én magam vagyok ama bizonyos Montesinos, akiről a barlang kapta a nevét.

Alighogy kimondta előttem, hogy ő az a Montesinos, azonnal kérdést intéztem hozzá, igaz-e, amit odafenn a világban beszélnek felőle, hogy nagy barátjának, Durandarténak szívét egy kis tőröcskével kivágta melle kellős közepéből, s elvitte Belerma kisasszonynak, amint a lovag kívánta halála órájában.

Azt felelte, hogy ez szent igaz, annak kivételével, amit a tőrről mondanak, mert az nem tőr volt, s nem is kicsiny, hanem éles gyilok, s hegyesebb akármilyen árnál.

- Akkor hát bizonyosan a sevillai Ramón de Hocestől való gyilok lehetett - szólt közbe Sancho.

- Azt nem tudom - folytatta Don Quijote -, de alig hiszem, hogy ez a fegyverkovács készítette volna, mert hiszen Ramón de Hoces csak a minap élt, roncesvallesi ütközetnek meg, ahol ez a szerencsétlenség történt, immár sok száz esztendeje. Egyébiránt ez éppenséggel nem fontos, s a történet valóságán és összefüggésén semmit sem változtat.

- Tökéletesen igaz - jegyezte meg a licenciátus unokaöccse. - Kérem, Don Quijote uram, folytassa csak, mert el nem mondhatom, mennyire érdekel az elbeszélése.

- Magam is örömmel folytatom - felelt Don Quijote -, s így hát el kell mondanom, hogy a tiszteletre méltó Montesinos bevezetett a kristálypalotába, ahol egy alacsony s rendkívül hűvös alabástromteremben egy igen művészien faragott márványkoporsó állt, rajta egy egész hosszában kinyújtóztatott lovagot láttam, de nem volt sem ércből, sem márványból vagy jáspisból faragva, mint más koporsókon szokás, hanem valóságos csontból és húsból való. Jobb kezét (úgy láttam, jó szőrös és izmos, ami mutatja, hogy igen erős lehet) szíve oldalára fektette, s még mielőtt akármit is kérdeztem volna, meglepetésemet látva, Montesinos a sírban fekvőre nézett, s így szólt:

- Ez az én Durandarte barátom, kora szerelmes és hős lovagjainak igazi tükre és virága. Őt és engem is, és velünk együtt sok más férfit és nőt, a francia varázsló, Merlín tart itt elbűvölve; azt mondják róla, hogy az ördög fia, én azonban azt hiszem, nem volt ő az ördög fia, hanem amint hírlik, egyben-másban még az ördögön is túltett. Senki se tudja, hogyan s miképpen varázsolt el bennünket, de majd kiderül az is annak idején, s ez az idő - úgy képzelem - nincs már nagyon messze. Ahogy biztos vagyok abban, hogy most nappal van, az is bizonyos, hogy Durandarte az én karjaim közt lehelte ki életét, halála után rögtön én magam vágtam ki a szívét tulajdon két kezemmel (s igazán mondom, többet nyomhatott két fontnál, hisz a természettudósok is azt tartják, hogy minél nagyobb az ember szíve, annál nagyobb a bátorsága), vagyis ez a lovag csakugyan elhalálozott, de nem értem, miképp lehetséges hát, hogy néha-néha még most is úgy felnyög és felsóhajt, mintha még élne.

Alighogy ezt kimondta, a szánalomra méltó Durandarte nagy fennszóval elkiáltotta magát:

Ó, atyámfi, Montesinos,
még utólszor arra kérlek,
hogyha eljövend halálom
s testemből kiszállt a lélek,
vidd el oda szívemet,
ahol Balermát reméled,
miután hű kebelemből
karddal vagy tőrrel kitépted.

Ennek hallatára a tisztes Montesinos térdre roskadt a szenvedő lovag mellett, könnyes szemmel így szólt hozzá:

- Igen, Durandarte, kedves drága unokatestvérem, híven megcselekedtem, amit veszedelmünk ama szerencsétlen napján parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól, amint csak tudtam, s nem hagytam belőle kebledben egy porcikát se; megtörölgettem finom csipkekendővel, s rohantam vele lóhalálában Franciaországba, azután, hogy lehelyeztelek téged a föld ölébe, annyi keserves könnyhullatás között, s kezemet tisztára mostam a véredtől, mert véres lettem, amikor bensődben vájkáltam. S az igazság kedvéért még azt is elmondom, lelkem édes öcsém, hogy a legelső faluban, amit Roncesvallesból távozva útba ejtettem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne szagosodjék, s ha már egészen friss nem lehet is, legalább száraz ne legyen, mire Belerma úrhölgy színe elé érkezünk, akit veled, velem, fegyverhordóddal, Guadianával, Ruidera asszonysággal s hét leányával, nemkülönben két unokahúgával meg sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlín régóta itt tart elbűvölve. Ötszáz esztendőnél is több immár, hogy itt vagyunk, de azért még senki se halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság leányai és unokahúgai hiányzanak. Szakadatlan sírásuk bizonyára meghatotta Merlínt, s megannyi tóvá változtatta őket, melyeket az élők földjén még ma is, kiváltképpen pedig La Mancha tartományában, Ruidera tavának neveznek: a hét leány Spanyolország hét királyáé, két unokatestvérük pedig a Szent Jánosról nevezett szent lovagrendé. Guadianát, fegyverhordozódat, mert szintén siratta szerencsétlenségedet, rabul ejtették; ő saját nevét viseli, s mikor a föld színére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette, hogy tőled el kellett válnia, hogy újra alámerült a fölt mélyébe; minthogy azonban lehetetlen, hogy kívánságainak folyást ne engedjen, hellyel-közzel újra feltűnik, hogy a nap és az emberek megint láthassák. Vizökkel a már említett tavak is szolgálatára állanak, s így a tavakkal és más beleömlő vizekkel hatalmassá s naggyá növekedve lép át Portugáliába. Szomorúsága és búskomorsága mégiscsak mindenütt meglátszik rajta, s vizében nincsenek oly kitűnő és keresett halak, mint az aranyos Tajóéban, hanem csak nyiszlettek és ízetlenek. Mindazt, amit most elbeszéltem neked, ó, drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is, de sohase válaszolsz szavaimra, ezért azt kell hinnem, hogy vagy nem hiszed, vagy nem hallod, amit mondok, pedig ez nekem annyira fáj, hogy csak Isten a megmondhatója! Most azonban még egy újságot akarok közölni véled, ami ha enyhülést nem szerez is fájdalmadnak, növelni legalább semmi szín alatt sem növeli. Tudd meg, hogy ím itt előtted (s vesd föl szemedet, hogy magad is láthasd) ama nagy lovag áll, akiről a bölcs Merlín annyi fontos dolgot prófétált, az a Don Quijote de la Mancha, aki a múlt századokénál is hatalmasabban támasztotta fel halottaiból a jelenkorban már-már feledésbe merült kóbor lovagrendet, s közbenjárásával és segítségével meglehet, hogy mi is föloldódunk varázsunk bilincsei alól, mert a nagyszerű hőstetteket a sors nagy emberek számára tartogatja.

- Még ha nem lenne is úgy - válaszolt a szánalomra méltó Durandarte bágyadt, tompa hangon -, még ha, mondom, nem lenne is úgy, ó, drága bátyám, azért türelem, s keverjük újra a kártyát. - Azzal a másik oldalára fordult, és szó nélkül megint a szokott némaságába mélyedt.

Ebben a pillanatban nagy sírás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam, s kristályfalon keresztül láttam, hogy a másik teremben világszép leánykák menete vonul két sorban, mindnyájan mély gyászba öltözve, és fejökön, török módra, fehér turbán.

A menet végén egy úrnő jött, mert méltóságáról ítélve csakugyan úrnőnek látszott, szintén egészen feketében, fején azonban széles és oly hosszú fehér fátyol volt, hogy az alja a földet csókolta. Ennek a turbánja kétakkora volt, mint a többieké közt a legnagyobb. Szemöldöke majdnem egészen összenőtt, orra kissé pisze, szája nagy, de ajka piros volt; fogai - néha szintén kivillantak - ritkák valának, s meglehetősen összevissza állók, de olyan fehérek, mint a héjából kifejtett mandula. Kezében finom kendőcskét tartott, ebben pedig - amennyire kivehettem - egy múmiaszívet, mely egészen aszott és száraz volt. Montesinos elmondta, hogy ez a menet Durandarte és Belerma cselédségéből áll, gazdáikkal együtt őket is idevarázsolták, s hogy a legutolsó, aki a kendőcskében a szívet viszi, maga Belerma kisasszony; nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s mindannyiszor eléneklik - vagyis jobban mondva elsírják - halottas éneköket az ő unokaöccsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött. S ha talán kissé csúnyának láttam, vagy nem olyan szépnek, mint amilyennek a hír mondja, ennek az elbűvöltségében töltött sok rossz éjszaka s még rosszabb nappalok az okai, amint a szeme körül látható kék karikákból s beteges színéből is következtetni lehet. Ez a sárgaság s ezek a szem körüli karikák azonban nem a nőknél szokásos havibajtól származnak, mert hiszen már sok hónapja, sőt esztendeje, hogy ezzel a bajjal nincs baja többé, hanem attól a fájdalomtól, melyet a kezében tartott szív okoz, s újra meg újra föleleveníti emlékezetében gyászos véget ért kedvesének szerencsétlenségét. Máskülönben, ha ez nem volna, szépségben, bájban és kellemben még a nagy Dulcinea del Toboso is alig közelítené meg, pedig ugyancsak nagy híre van ezen a környéken, de a széles világon is.

- Csak lassan a testtel, Don Montesinos uram - vágtam közbe én -, úgy mondja el mondókáját kegyelmed, amint illik, mert jól tudja, hogy minden hasonlat sántít, s azért nem is kell az embereket összehasonlítani egymással. A páratlan szépségű Dulcinea del Toboso az, aki, Dona Belerma szintén, és azzal punktum.

Ő így válaszolt:

- Don Quijote uram, bocsásson meg kegyelmed, belátom, hogy kissé eljárt a szám, s nem jól fejeztem ki magamat, mikor azt mondtam: Dulcinea kisasszony nem hasonlítható Belerma kisasszonyhoz: mert ha bármi sejtelemből arra következtethettem volna, hogy kegyelmed az ő lovagja, inkább leharaptam volna a nyelvemet, semhogy őt magánál az égnél egyébbel összehasonlítani merjem.

Erre az elégtételre, melyet a nagy Montesinos adott, az én szívem is lecsillapult, pedig felindultam, hogy az én imádottamat Belermával hasonlítják össze.

- Márpedig én csakugyan csodálom - jegyezte meg most Sancho -, hogy kegyelmed neki nem ment annak a vénségnek, s minden csontját ízzé-porrá nem zúzta, s úgy meg nem tépte a szakállát, hogy egy szál se maradt volna belőle hírmondónak.

- Nem, Sancho barátom - felelte Don Quijote -, ez nem illett volna hozzám, mert mindnyájunknak kötelessége, hogy tiszteletben tartsuk az öregeket, még ha nem lovagok is, mennyivel inkább, ha lovagok s ráadásul elvarázsoltak. Jól tudom, hogy a többi kérdésben és feleletben, melyeket egymás közt váltottunk, semmivel se maradtunk egymásnak adósai.

A licenciátus unokaöccse közbevágott:

- Még elképzelni is alig tudom, Don Quijote uram, hogy a rövid idő alatt, amit kegyelmed odalent töltött, hogyan láthatott annyit, s hogyan kérdezhetett és felelhetett oly tömérdeket.

- Mennyi ideje, hogy alászálltam? - kérdezte Don Quijote.

- Alig egy órája - válaszolt Sancho.

- Az lehetetlen - felelt Don Quijote -, mert ott ért az est és ott virradtam meg, s újra ott ért az este, a reggel, háromszor egymás után, úgyhogy az én számításom szerint nekem három napot kellett eltöltenem ama távoli s szemünk elől rejtett tájakon.

- Igaza lehet kegyelmednek - mondta Sancho -, mert amiképpen minden eseményen, ami kegyelmeddel történt, a varázslat hagyta keze szennyét, meglehet, hogy ami nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg három éjjel.

- Bizonyosan úgy lesz - helyeselt Don Quijote.

- S evett valamit kegyelmed ezalatt? - kérdezte a vezető.

- Nem ettem én egyetlen falatot sem, sőt még csak eszembe se jutott az éhség.

- Hát az elbűvöltek esznek-e? - kérdezte az unokaöcs.

- Nem esznek - válaszolt Don Quijote -, s nincs is soha vastagabb szükségük, bár a közvélemény azt tartja, hogy körmük, szakálluk és hajuk mégis meg szokott nőni.

- De hát aludni alusznak-e az elbűvöltek, uram? - kérdezte Sancho a gazdájától.

- Egyáltalában nem alusznak - felelte Don Quijote -, legalább az alatt a három nap alatt, amíg én velük voltam, még csak a szemét se hunyja le egyik se, de még én magam sem.

- Csakugyan jól idevág ez a közmondás - jegyezte meg Sancho -, barátjáról lehet az embert megismerni. Kegyelmed is megbabonázottakkal, böjtölőkkel, virrasztókkal barátkozott, nem csoda hát, ha se nem evett, se nem aludt, amíg köztük kódorgott. De bocsásson meg, jó uram, ha kereken kimondom, hogy mindabból, amit eddig hallottunk, Isten engem akárhová tegyen, hogy azt ne mondjam, egy szó, mondom, egy szó kevés, de én annyit se hiszek el.

- Nem hiszi? - szólt az unokaöcs. - Hát hazudik-e Don Quijote úr? De még ha hazudni akarna is, hogyan lett volna ideje ennyi tenger hazugságot kigondolni?

- Azt nem hiszem, hogy az én uram hazudnék - mondta Sancho.

- Akkor mit hiszel hát? - kérdezte Don Quijote.

- Azt hiszem - válaszolt Sancho -, hogy miként az a Merlín vagy a többi varázsló megbabonázta azt a hadat, amellyel kegyelmed - amint állítja - odalent találkozott és társalkodott, ők varázsolták képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét, amit nekünk elbeszélt, s amit még mondani fog.

- Az sem volna lehetetlen, Sancho, csakhogy még sincs úgy, mert amit elmondtam, a tulajdon két szememmel láttam, s kezemmel tapintottam. Hát ahhoz mit szólsz, ha elmondom, hogy számtalan sok csodadolog közt, amit Montesinos mutatott (s annak idején utazásunk folyamán majd mind elmondom, mert most nem idevalók), mutatott egyebek közt három parasztlányt is, úgy szökdécseltek s ugrándoztak a mezőségen, mint a kecskék, s az egyikben mindjárt ráismertem a páratlan Dulcinea del Tobosóra, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra, akikkel Toboso előtt találkoztunk? Kérdeztem Montesinostól, ismeri-e őket. Azt felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy elvarázsolt előkelő kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja kerültek a mezőségre. Ezen pedig én egy cseppet se csodálkozzam, mert van itt akárhány más előkelő nőszemély is mind a régi, mind a jelen korból, igen különböző és meglepő alakban, köztük Montesinos ráismert Ginevra királynéra és udvarhölgyére, Quintanona asszonyságra, aki a bort töltötte Lanzaroténak.

Amint Sancho meghallotta urának szavait, azt hitte, hogy vagy az esze megy el, vagy megpukkad nevettében. Jól tudta, miben áll Dulcinea képzelt elbűvölése, s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a mestere, ebből teljes bizonyossággal megállapította, hogy urának ugyancsak nincs egy mákszemnyi józan esze sem, hanem egészen kóboreszű. Most hát így szólt hozzá:

- Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rossz órában s igen veszedelmes napon szállott alá kegyelmed, kedves jó gazdám, a másvilágra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a Montesinos úrral, aki ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk. Milyen ép ember volt kegyelmed idefent, mikor még teljesen megvolt az esze, úgy, ahogy az Isten teremtette, akkor lépten-nyomon a legnyomósabb igazságokat mondta, a legjobb tanácsokat adta, most pedig, lám, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már elképzelni se lehet.

- Sokkal jobban ismerlek, Sancho - válaszolta Don Quijote -, semhogy szavaiddal törődném.

- De én sem ám a kegyelmedével - felelt Sancho -, ha mindjárt itt aprít is össze azért, amit mondtam, vagy meg ezután is mondok, ha kegyelmed józanabbul és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár kibékültünk, ugyan mondja, hogyan s miképp ismert rá a mi magasságos asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt?

- Arról a ruháról ismertem rá - felelte Don Quijote -, amit akkor is hordott, mikor te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem válaszolt, sőt hátat fordított, s olyan gyorsan elszaladt, hogy a nyíl se tudta volna utolérni. Utána akartam iramodni, s meg is tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, sohase fárasszam magamat, úgyis mindhiába, különben már itt is az ideje, hogy visszatérjek a mélységből. Megmondta azt is, hogy annak idején értésemre adják, hogyan lehet Belermát, Durandartét s a többieket feloldani a varázs alól. De minden tapasztalatom és megfigyelésem között legfájdalmasabb szívemnek, hogy amíg Montesinos beszélt, egyszer csak, azt sem láttam, merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa állt mellettem, s könnyes szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja:

- Asszonyom, Dulcinea del Toboso csókoltatja kegyelmed kezét, s kéri, üzenje meg, hogy s mint érzi magát; Dulcinea kisasszony pénzszűkében van, ezért igen-igen szépen kéreti a lovag urat, legyen olyan kegyes és kölcsönözzön neki erre a pamutvászon újdonatúj alsószoknyájára valami hat reált, vagy amennyit éppen kölcsönözhet, s ő becsületszavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt visszafizeti.

A kívánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban.

Tüstént Montesinos úrhoz fordultam:

- Lehetséges az, Montesinos uram, hogy elbűvölt fejedelmi személyek pénzszűkében legyenek?

Ő így válaszolt:

- Higgye meg kegyelmed, Don Quijote de la Mancha uram, hogy az úgynevezett pénzhiány mindenütt érezhető: kihat mindenkire, érzi mindenki, s még az elbűvölteket sem kíméli. S minthogy Dulcinea del Toboso kisasszony ezt a hat reált kéreti, a zálog pedig, úgy látszik, elég jó, nincs mit tennie, oda kell adnia, mert kétségkívül igen nagy zavarban lehet a kisasszony.

- Zálogot én nem fogadok el - felelém -, de annyit sem adhatok, amennyit kér, mert magamnak sincs több négy reálomnál (amit a minap te adtál nekem, Sancho, hogy ha útközben valami koldussal találkozunk, alamizsnaképpen odavethessem). Ezt a leánynak adtam hát, s ezeket a szavakat intéztem hozzá:

- Mondja meg asszonyának, édes lelkem, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom szegényt, s szeretném, ha Fugger lehetnék, hogy segíthessek a baján: azt is üzenem, hogy számomra nincs üdv, nincs boldogság, amíg bájos arcát nem láthatom, s elmés társaságát nélkülözni kényszerülök; kérve kérem oly forrón, amint csak lehetséges, kegyeskedjék jóságosan megengedni rabszolgájának és vigasztalhatatlan lovagjának, hogy láthassa őt s találkozhassék véle. De még azt is mondja meg neki, hogy amikor nem is várná, egyszer csak azt hallja majd, hogy esküt és fogadást tettem, mint Mantua őrgrófja; ő is megesküdött, hogy bosszút áll unokaöccséért, Balduinért, midőn ráakadt egy erdő közepén, és Balduin már a végét járta; ekkor az őrgróf megfogadta, hogy mindaddig terített asztalról nem eszik - s fogadásához még sokféle apróságot csatolt -, míg bosszút nem áll érte. Így nekem se lesz nyugtom, s bejárom a világ mind a hét részét alaposabban, mint Don Petro, a portugál infáns, amíg csak fel nem oldom a varázs alól.

- Mindezzel, de ennél még többel is tartozik kegyelmed az én asszonyomnak - mondta most a komorna. Átvette a négy reált, azonban ahelyett, hogy mélyen meghajtotta volna magát előttem akkorát ugrott, hogy majd kétölnyire libbent föl a levegőbe.

- Szentséges Istenem! - kiáltott föl ezekre a szavakra Sancho. - Mi meg nem esik a világon! S ekkora hatalmuk lehet a varázslóknak és boszorkányságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelenül kificamították! Ó, uram, uram, az Isten szent szerelmére kérem, gondoljon kegyelmed magával s becsületével, és ne adjon hitelt ezeknek a sületlenségeknek, amik így elvették s elcsavarták az eszét.

- Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho - mondta Don Quijote -, s mivel magad járatlan vagy a világ dolgaiban, szemedben minden bonyodalom lehetetlennek tetszik. De majd eljön az az idő, amikor - mint már említettem - elmondok még egyet s mást neked az alant látottakról, az majd hitelt szerez történetemnek, mert valóságához sem kétség, sem vita nem fér.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Ezer olyan apróságot mond el, amelyek éppoly bohók, mint amily
szükségesek e nagyszerű történet megértéséhez

[Don Quijote egy darabig elmélkedett a történteken, majd azt kérdezte az unokaöccsétől, nem tud-e valami helyet, ahol az éjszakát tölthetnék. A kérdezett megnevezett egy remetelakot, amely nem messzire esett tőlük, és ennek következtében arrafelé vették útjukat. Menet közben találkoztak egy gyalogló fiatalemberrel, aki nagyon siethetett, mert igencsak ütlegelte dárdákkal és alabárdokkal megrakott öszvérét. Don Quijote kérdésére elmondta, hogy bizony nagyon sietős az útja, mert az öszvérekre kötött fegyverekre másnap reggel szükség lesz. Ha tudni akarják - mármint Don Quijote és két kísérője -, miért viszi a fegyvereket: elbeszélheti, s ugyancsak csodadolgokat hallanának tőle a remetelakon túl levő kocsmában, ahol az éjszakát szándékozza tölteni. Ezzel újból nekiesett az öszvérnek, és elsietett.

Don Quijote - minthogy kíváncsiságát meglehetősen felpiszkálta az öszvért hajtó fiatalember - megparancsolta, hogy rögtön induljanak, s az éjet ők is töltsék a fogadóban, anélkül, hogy a remetelakot érintenék. Így is történt. Lóra ültek, s mind a hárman egyenesen a vendégfogadó felé vették útjukat. Amint így haladtak, egy háborúba induló fiatalemberrel találkoztak, aki annyira megtetszett lovagunknak, hogy meghívta vacsorára. Végre alkonyattájt odaértek a fogadóba, s Sancho igen nagy örömére gazdája most az egyszer maga is igazi fogadónak nézte az épületet, nem pedig várkastélynak, amint különben szokta.]

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
A szamárordításról szól, s a bábjátékossal történt mulatságos kalandot
adja elő, meg a jós majom emlékezetre méltó jóslatait

Don Quijote - amint mondani szokták - alig tudott hova lenni a kíváncsiság miatt, hogy mentül előbb meghallgassa a fegyvereket szállító embertől az ígért csodadolgokat. A fogadós útbaigazításával meg is találta, s felszólította, hogy mondjon el neki okvetlenül mindent, amit az úton említett. Az ember azonban így felelt:

- Több idő kell ahhoz, uram, aztán meg nem is lehet így álltunkban elbeszélni; engedje meg, jó uram, előbb hadd abrakoltassak, s azután hallhat tőlem olyan történetet, hogy tudom, csodálkozik majd.

- Ha csak az abrakolás hátráltatja - mondta Don Quijote -, magam is szívesen segítségére leszek. Azzal mindjárt hozzálátott az abrak rostálásához s a jászol kikotrásához, ez nagy leereszkedés volt, hogy az ember most már kétszer oly szívesen teljesítette kívánságát. Leült egy kőpadra, Don Quijote meg melléje, körülöttük pedig az unokaöcs, az apród, Sancho Panza és a vendégfogadós foglalt helyet; az ember így kezdte elbeszélését:

- Elöljáróban tudniok kell uraságtoknak, hogy az egyik környékbeli faluban, a fogadótól mintegy négy mérföldnyire, egy odavaló esküdt ember szamara, szolgálójának gondatlansága vagy rosszakarata folytán (ezt nagyon is hosszas lenne tövirül hegyire elmondani), elveszett, s bár az esküdt mindent tűvé tétetett érte, csak nem találta. Valami két hete múlt, mióta közhírré lett, hogy a szamár elveszett, amikor egyszer kárvallott esküdtnek egy ugyancsak odavaló másik esküdt ember azt mondja a piacon:

- Ide a borravalót, komám uram, megvan a szamár.

- Meg is adom szívesen, csapunk tisztességes áldomást - válaszolt a másik -, de hát hol a szamár?

- Az erdőben - mondta a másik -, ma reggel ott láttam, de nincs rajta se nyereg, se szerszám, s amellett úgy lesoványodott, hogy megesik rajta az ember szíve. Haza is akartam terelni, de már annyira elvadult s olyan szilaj, hogy amikor feléje mentem, futásnak eredt, s elrejtőzött az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Ha akarja, komámuram, hogy elmenjünk érte mind a ketten, én tüstént itt leszek, csak ezt a szamarat vezetem előbb haza.

- Bizony, jó szívvel veszem - mondta a szamár gazdája -, s vagy egyben, vagy másban majd megszolgálom.

Akik alaposan ismerik az esetet, éppen ilyen körülményesen szokták elbeszélni, ahogy én. Egy szó, mint száz, a két ember elindult hát karonfogva, gyalog az erdőnek. De amint a mondott helyre értek, bizony a szamárnak nem volt se híre, se hamva az egész környéken, akármennyire keresték. Amint látták, hogy már semmiképp se akadnak nyomára, a tanácsbeli aki a szamarat látta, azt mondja a másiknak:

- Megálljon csak, komámuram, eszembe jutott valami, hogy idecsalogassuk azt a szamarat, még ha a föld gyomrába, nem csak az erdő sűrűjébe bújt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást, s ha komámuram is ért hozzá valami keveset, úgy tekinthetjük, mintha már az istállóban volna.

- Valami keveset? Azt mondta, komámuram? - szólt a másik. - Istenemre mondom, úgy értek hozzá, hogy senki különben; jobban, mint az igazi szamár.

- No, majd meglátjuk - felelt a másik tanácsbéli -, mert én úgy gondolnám jónak, hogy komámuram egyfelől kerülje meg az erdőt, én meg másfelől, úgy, hogy az egészet körüljárjuk, s közbe-közbe egyszer komámuram ordít szamár módjára, egyszer meg én, s lehetetlen, hogy a szamár meg ne halljon bennünket s ne feleljen, ha még az erdőben van.

A szamár tulajdonosa így válaszolt:

- Annyit mondhatok, komámuram, hogy ez egészen helyre egy terv, s méltó kegyelmed szép eszéhez.

S ezzel aztán megegyezés szerint különváltak, de történetesen majdnem ugyanabban a pillanatban fogtak az ordításhoz mind a ketten, úgyhogy egymás ordításától elámítva, megint összeakadtak, mert azt gondolták, hogy már megvan a szamár. Mikor megpillantották egymást, a kárvallott így szólott:

- Hát nem az én szamaram ordított?

- Nem ám, hanem én - válaszolt a másik.

- Akkor hát amondó vagyok - szólt a tulajdonos -, hogy komámuram és az igazi szamár közt, már ami az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem hallottam.

- Ez a dicséret és magasztalás - felelt rá a tervkoholó - jobban megilleti komámuramat, mint engemet; mert Isten az atyám, kegyelmed legalábbis kétordításnyi előnyt adhat a világ legjobb s legügyesebb ordítójának. Kegyelmed hangja olyan átható, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi s szakasztja félbe az i-á-i-át, hogy én megadom magamat, és komámuramnak nyújtom át a diadal pálmáját, meghajtom zászlómat ritka szép tehetsége előtt.

- Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra - mondta a tulajdonos -, s még elhiszem, hogy engem se a gólya költött, s van olyan tehetségem, amiről eddig is tudtam, hogy nem éppen megvetendő, de hogy igazán olyan tökéletes, mint komámuram mondja, soha még csak nem is álmodtam.

- Én pedig ismétlem - jegyezte meg a másik -, akárhány szép tehetség vész el ezen a világon, kár, hogy sokan rosszul használják fel képességeiket, vagy nem élnek velük.

- Képességeinket bizony - felelt a tulajdonos - nem lehet valami sűrűn használni, hacsak ilyen esetben nem, mint a mostani, s adja Isten, hogy legalább most hasznunkra fordíthassuk.

Ezután újra különváltak, s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de majdnem lépten-nyomon megcsalódtak, s újra csak egymásra akadtak, úgyhogy végül megegyeztek, mindenikük kétszer ordít egymás után, így majd észreveszik, hogy ők ordítanak-e, vagy a szamár. Megduplázták hát az iákolást, s már az egész erdőt bejárták, de a szamár a fülét se billentette. De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan válaszolhatott volna, hiszen végül megtalálták az erdő legsűrűbb sűrűjében; farkasok marcangolták szét.

Mikor ezt a tulajdonos meglátta, így szólott:

- Csodálkoztam, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk hallatára bizony válaszolt volna. Mindamellett nem sajnálom a fáradságot, s még ha döglötten találtam is meg annyi keresés után, kárpótol, hogy hallottam komámuram pompás ordítását.

- Csak kegyelmed után, komámuram - felelt a másik -, mert ha jól fújja az apát, a kántor se hagyja magát.

Ekképpen mind a ketten megnyugtatva s berekedve tértek vissza falujokba, s elmondták boldognak-boldogtalannak, mi történt velök a szamár keresése alkalmával, s nem győzték dicsérni egymás ordítóképességét. Híre ment aztán az egésznek környékszerte, és mivel az ördög nem alszik, hanem mindenütt, ahol csak lehet, uszít, beleüti az orrát mindenbe s még a kicsit is naggyá fújja, úgy rendelte és intézte, hogy azóta ha a vidékiek a mi falunkbeli emberrel találkoznak, mindjárt szamár módjára ordítanak, mintha csak a mi esküdtjeinket akarnák szemtől szembe kigúnyolni. Még a gyerekek is rákaptak, evvel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden ördöge vette volna kezébe, szájába, s az ordítás ráragadt egyik faluról a másikra, úgyhogy ma már az ordító falubelieket mindenki úgy ismeri, mint ahogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehértől. S ez a gonosz tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveresen, csapatostul ütöttek rajtuk a gúnyolódókon, s valóságos csatát vívtak egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen, se félelem, ami ezt a bajt orvosolhatná. Alkalmasint holnap vagy holnapután száll síkra a mi falunk - most már a szamarak falvának nevezik - az egy-két mérföldnyire fekvő másik falu ellen, mert leginkább ez a falu csúfol bennünket, s ezért viszem magammal ezeket a most vásárolt dárdákat és alabárdokat, hogy minél jobban helytállhassunk. Ez az a csodadolog, aminek elmondását ígértem, s ha az urak nem találták olyan csodálatra méltónak, én különbet nem tudok.

Ezzel a jóember befejezte elbeszélését. Éppen ekkor lépett be egy férfiú a fogadó kapuján; egész öltözete, bekecse, harisnyája zergebőrből volt, s emelt hangon így szólt:

- Fogadós úr, van-e szállás? Itt hozom a jós majmot és egy szép mutatványt, a Melisendra megszabadulását.

- Tyűh, a láncos-lobogós adta! - kiáltott fel a vendéglős.

- Hiszen ez Pedro mester! Jó esténk lesz ma.

Elfelejtettem mondani, hogy Pedro mester bal szemét s majd a fél arcát egy darab zöld tafota fedte, s ebből arra lehetett következtetni, hogy bal arcának valami baja van. A fogadós így folytatta:

- Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy egyiket se látom?

- Mindjárt itt lesznek - felelt a zergebőr csuhás -, csakhogy én magam előrejöttem, hogy megtudjam, kaphatunk-e szállást?

- Még magától Alba hercegtől is megtagadnám, csak hogy Pedro mesternek adhassam - válaszolt a fogadós. - Hadd jöjjön a majom meg a bábjáték, van itt ember a fogadóban, szívesen megfizeti, ha meglátja a játékot meg a majom ügyességét.

- Akkor hát minden jól van - szólt a flastromos -, én meg jutányos árt szabok, s azzal is beérem, ha a magam költsége megtérül; mindjárt ideszólítom a kocsit, az hozza a majmot meg a bábszínházat.

S azzal tüstént kiment a fogadóból.

Don Quijote mindjárt megkérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester, s miféle játékot és majmot mutogat? A vendéglős így válaszolt:

- Egy hírneves bábjátékos, már régen jár-kel itt Mancha de Aragónban, s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadította meg a derék Don Gaiferos Melisendrát; olyan szép történet, s olyan takarosan adja elő, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen a környéken. Azonkívül egy olyan rendkívüli ügyességű majmot is hordoz magával, hogy párját ritkítja a majmok közt, de még embernek is megjárná. Mert ha valamit kérdeznek tőle, figyelmesen hallgat a kérdésre, aztán egyszerre a gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja a gazdája füléhez, s megsúgja a feleletet, amit aztán Pedro mester tolmácsol. De sokkal inkább a múltról, mint a jövőről beszél. S ha néha-néha nem találja is el egészen, igen ritkán téved, úgyhogy az embernek azt kell hinnie, maga az ördög lakozik benne. Két reált kér minden kérdésért, amire a majom felel, akarom mondani a gazdája, amikor a majom már a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester nagyon megszedte magát, s amint Olaszországban mondják: valóságos galantuomo és buon compagno, s úgy él, mint valami kiskirály. Beszél annyit, mint hat más, és iszik annyit, mint más tizenkettő se s mindezt nyelve, majma és bábszínháza keresményéből.

Ebben a pillanatban Pedro mester újra megjelent, s hozta magával kocsin a bábjátékot meg farkatlan nagy majmát; a majom alfele olyan volt, mintha nemezből volna, de máskülönben nem volt visszataszító.

Alighogy Don Quijote meglátta, mindjárt megkérdezte:

- Mondja meg nekem, kegyelmed, jós uram, mi járatban vagyunk, s mit hoz ránk a holnap? Itt a két reál. - S ezzel megparancsolta Sanchónak, adja oda a pénzt Pedro mester kezébe; ez azonban majma helyett így felelt:

- Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a jövendőről; a múltról azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a jelenről is.

- Süsse meg - mondta Sancho -, azért ugyan soha egy lyukas garast se adnék, hogy azt mondják meg, ami már megtörtént velem; ki tudja azt jobban, mint én magam? Márpedig sült bolondság lenne, ha fizetnék azért, amit különben is tudok. No, hanem hát ha azt is tudja, ami éppen most történik, itt a két reálom, s mondja meg nekem ő legmajmabb urasága, mit csinál most az én feleségem, Teresa Panza, mivel foglalatoskodik?

Pedro mester vonakodott, hogy elfogadja a pénzt, s így szólt;

- Nem szoktam jutalmat elfogadni, amíg meg nem szolgáltam.

Azzal kétszer ráütött a bal vállára, a majom nyomban felugrott rá, s gazdája füléhez hajolva csúnyán csikorgatta fogát, körülbelül addig, amíg egy Hiszek-egyet el lehetne mondani, aztán megint a földre szökött. Ekkor Pedro mester hirtelen térdre borult Don Quijote előtt, s így szólt:

- Úgy karolom át kegyelmed lába szárát, mintha Herkules két oszlopát karolnám! Ó, dicső feltámasztója a már-már feledésbe merülő kóbor lovagrendnek! Ó, érdeme szerint eléggé nem magasztalható nemes lovag, Don Quijote de la Mancha, az elaléltak lelke, az elesettek támasza, rokkantak mankója és minden szerencsétlennek vigasztalója!

Don Quijote megütődött, Sancho elképedt, az unokaöcs elámult, az apród hüledezett, a szamárordításos ámolygott, a vendégfogadós megzavarodott, egyszóval mindenkinek elállt szeme-szája, amint a bábjátékos szavait meghallotta. Don Pedro pedig így folytatta:

- Te meg, ó, jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb fegyverhordozója, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, Teresa, hű, s most éppen egy csomó lent gerebenez, s hogy még inkább ráismerj, egy csempe korsó áll mellette bal felől, borral megtöltve, és munkája közben iszogat.

- Ezt már elhiszem - felelte Sancho -, mert ő igazán olyan asszony, hogy jobb se kell, s ha féltékeny nem volna, oda nem adnám, de nem én, magáért Andandona óriásasszonyáért se, pedig uram azt mondja, hogy az volt még csak a helyre asszony, aztán meg az én Teresám olyan is, hogy nem tagad meg magától semmit, még ha az örököse issza is meg a levét.

- Be kell vallanom - szólt ekkor Don Quijote -, hogy aki sokat olvas, sokat jár, az sokat tud. Ugyan ki hitette volna el velem, amit most tulajdon szememmel láttam, hogy a világon még jós majmok is vannak? Igen, én csakugyan az a Don Quijote vagyok, akit ez a kedves állat említett, bárha talán kissé túlzó volt is a dicséret. Egyébiránt akármilyen vagyok is, hálát adok az Istennek, hogy érző, részvevő a szívem, és jót akarna tenni mindenkivel, rosszat pedig senkinek.

- Ha volna pénzem - mondta az apród -, én is megkérdezném a majom uraságot, mire virradok én mostani utazásommal?

Pedro mester fölkelt és így szólt:

- Már mondtam, hogy ez az állatka nem szól a jövendőről, mert ha szólna, nem törődném én azzal, van-e pénze vagy nincs kegyelmednek: a jelenlevő Don Quijote úr kedvéért szívesen szolgálnék ingyen is, lemondanék akármilyen nyereségről. Az ő tiszteletére s gyönyörködtetésére fel is állítom tüstént a bábjátékot is, s aki itt van, megnézheti ingyen.

Ennek hallatára a fogadós alig tudott hová lenni örömében, megmutatta, hova helyezzék a bábszínházat, s nyomban fel is állították.

De Don Quijotét nyugtalanította a majom különös képessége, mert sehogy se tudta elképzelni, hogyan ismerheti egy majom a jelen és elmúlt dolgokat; így hát, amíg Pedro mester a bábszínház összeillesztésével foglalkozott, Don Quijote az istálló egyik szögletébe vonult Sanchóval, ahol senki más nem hallhatta, és így szólt hozzá:

- Hallgass csak, Sancho; én jól meghánytam-vetettem magamban ennek a majomnak rendkívüli ügyességét, s úgy vélem, hogy ez a Pedro mester alkalmasint valami titkos vagy nyílt egyezségre lépett az ördöggel.

- Már hiszen akár titkos vagy akármilyen hegyesség volt is, amire az ördöggel lépett - mondta Sancho -, azt ugyan vesztire tette; majd a lábában marad a tüskéje. De mit használna Pedro mesternek, hogy az ördöggel hegyességre lépjen?

- Nem értesz, Sancho; nem hegyességről szólok én, hanem arról, hogy ő bizonyosan valami egyezségre lépett, valami szövetséget kötött az ördöggel, hogy a sátán ruházza föl a majmot ezzel a képességgel, így majd kenyeret keres gazdájának, Pedro mester pedig, ha már jól megszedte magát, odaadja lelkét az ördögnek, mert a közös ellenség éppen az ember lelkére áhítozik. Megerősít hitemben, hogy a majom a megtörtént vagy éppen most történő dolgokat tudja, s lám, az ördög tudománya sem terjedhet ki egyébre. Mert a jövendőt ő is csak úgy, találomra tudhatja, s gyakran csalódik is, mert csak Isten ismeri az időt és a pillanatot, csupán az ő számára nincs se múlt, se jövendő, hanem minden jelenvaló; s minthogy ez így van, márpedig így van, világos, hogy ez a majom az ördög nyelvén beszél. S valóban csodálom is, hogy nem állították mindeddig a szent inkvizíció elé, s hogy nem vallatták ki, vajon kinek-minek segedelmével jósolgat? Mert annyi bizonyos, hogy ez a majom nem asztrológus, és se gazdája, se ő nem tudja megfejteni s magyarázni a csillagképeket, pedig ez a magyarázgatás manapság már olyan divatos Spanyolországban, hogy nincs az a banya vagy inas vagy csizmafoltozó, aki el ne hinné magáról, hogy ő is érti, mintha csak kártyajáték volna, úgyhogy hazugságuk és tudatlanságuk csakugyan vesztére válik e tudomány csodálatos igazságának. Hallottam, hogy egy asszonyság szintén kérdést intézett egy ilyen csillagjóshoz, mondja meg, hasas lesz-e az ölebecskéje, megkölykezik-e, hányat kölykezik és milyen színűeket? A tisztelt csillagjós úr, fölvevén a csillagképeket, azt felelte, hogy az ölebecske hasas lesz, és hármat kölykezik, egy zöldet, egy barnát és egy tarkát, de csak akkor, ha kutyácska déli vagy éjféli tizenegy és tizenkét óra között párosodik, mégpedig hétfőn vagy szombaton; hanem az ölebecske bezabált, és harmadnapra kiadta páráját, a csillagjós urat pedig továbbra is a leghitelesebb és legtekintélyesebb jövendőmondónak tartották a faluban, mint a csillagjósokat általában.

- Mégis szeretném - jegyezte meg Sancho -, ha kegyelmed megmondaná Pedro mesternek, kérdezze meg majmától: igaz-e, ami kegyelmeddel a Montesinos-barlangban történt? Mert én szíves engedelmével még most is csak amondó vagyok, hogy bizony minden merő káprázat és hazugság volt, vagy legalábbis puszta álom.

- Az mind meglehet - válaszolt Don Quijote -, egyébiránt megteszem, amit tanácsolsz, bárha nem tagadhatom, van valami kétségem.

Pedro mester éppen ekkor kilépett hozzájuk, hogy jelentse Don Quijoténak, már felállította a bábszínházat, legyen szíves megtekinteni, mert valóban érdemes.

Don Quijote elmondta neki, miről gondolkozik, s felszólította, kérdezze meg a majmát, mondja meg nekik, hogy bizonyos dolgok, amik a Montesinos-barlangban történtek vele, igazak voltak-e, vagy csak álmodta őket, mert azt hiszi, mind a kettőből van bennük valami. Pedro mester szó nélkül újra előhozta majmát, s Don Quijote és Sancho elé állítva, így szólt:

- Íme, majom úr, ez a lovag azt akarja tudni, hogy bizonyos dolgok, amik az úgynevezett Montesinos-barlangban történtek véle, igazak voltak-e, vagy sem.

Megadta a szokott jelet; a majom mindjárt fölugrott a bal vállára, s úgy tett, mintha a fülébe súgna valamit; Pedro mester rögtön így szólott:

- A majom azt mondja, hogy amit kegyelmed az említett barlangban látott vagy tapasztalt, részben nem igaz, részben igaz. Ő a kérdéses ügyről most csak ennyit tud mondani. Ha azonban kegyelmed még többet is akarna tudni, a jövő pénteken minden kérdésére megfelel, de most kifogyott már az erejéből, és péntekig nem is tudja újra összeszedni, amint már említettem.

- Nem megmondtam-e - szólt Sancho -, sehogy se fér a fejembe, hogy a barlangban történteknek akár csupán a fele is igaz?

- Majd elválik, Sancho - válaszolt Don Quijote -, mert az idő mindent fölfedez, semmit sem hagy rejtve, de napfényre hozza, még ha a föld mélységes mélyébe rejtőzött is. De most erről ennyi elég, gyerünk, szemléljük meg a jó Pedro mester mutatványát, azt hiszem, lesz benne valami érdekes is.

- Hogyan, csak valami érdekes? - felelte Pedro mester.

Van az én mutatványomban ezer meg ezer érdekesnél érdekesebb látványosság: merem állítani kegyelmed előtt, Don Quijote uram, hogy alig van a világon manapság, ami érdekesebb volna; azért hát operibus credite et non verbis, ne késlekedjünk, mert az idő máris előrehaladt, nekünk pedig sok a tenni-, mondani- és mutatnivalónk.

Don Quijote és Sancho szót fogadott, és a felállított bábszínházhoz ment; a színt minden oldalról égő viaszgyertyácskák fénye tette csinossá s ragyogóvá.

Amint odaértek, Pedro mester az állvány mögé vonult, mert ő igazgatta a bábukat, az állvány előtt pedig egy fiatal gyerkőc foglalt helyet, Pedro mester inasa; az volt a feladata, hogy magyarázza és értelmezze a látványosság titkait. A kezében tartott pálcácskával mutogatta a kilépő bábukat.

Mikor aztán a vendégek elhelyezkedtek - egyesek a színpaddal szemben álltak, Don Quijote, Sancho, az apród s a licenciátus unokaöccse pedig a legjobb helyekre ültek -, a tolmács elkezdte mondókáját, amint látni vagy hallani fogja, aki a következő fejezetet elolvassa vagy meghallgatja.

HUSZONHATODIK FEJEZET - HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

[Don Quijote figyelmesen hallgatta azt a fiatalember, aki a bábszínház dolgait magyarázta. A történet arról szólt, hogy Don Gaiferos hogyan szabadította meg az ő hitvesét, Melisendrát, aki akkor Spanyolországban fogva volt a mórok hatalmában tartott Sansuena városában, amint akkor azt a várost nevezték, melyet ma Zaragozának hívnak. Magyarázkodás közben a fiú felhívta a nézők figyelmét arra, mint indul egy nagy sereg lovasság a két szerelmes üldözésére, s jelezte, hogy minden bizonnyal beérik őket.

Don Quijote ekkor úgy találta, itt az ideje, hogy a menekvők segítségére siessen. Talpra szökött hát, s hatalmasat ordítva biztosította Don Gaiferost és szerelmesét, hogy megvédi őket. Ezután kardját kirántotta, egy ugrással a színpad előtt termett, és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes kardcsapásokat mért a bábu mórokra.

Hiába hallatszott eközben Pedro mester ijedt kiáltozása, hogy megálljon, hiszen nem igazi mórok azok, csak bábuk, Don Quijote tönkreverte az egész színházat.

Csak amikor a bábszínház teljesen elpusztult, akkor csillapodott le kissé lovagunk, bizonygatva, hogy lám milyen nemes cselekedetre hivatott a kóbor lovagság, hiszen különben a jó Don Gaiferos és a bájos Melisendra bizonyosan a mór lovasság kezére kerül.

Pedro mestert azonban nem hatották meg ezek a szavak, sokkal inkább színházának pusztulása, és keservesen sírt, úgyhogy Sancho meg nem állhatta, hogy ne vigasztalja, mondván, hogy ura majd busásan megtéríti kárát. Úgy is lett. Don Quijote ismét a varázslóknak tulajdonította, hogy bábukká változtatták a legyőzött sereget, és minden kárát megtérítette Pedro mesternek, aki másnap korán reggel már továbbindult. Ez a Pedro mester pedig nem volt más, mint egy Don Quijote által felszabadított gonosz gályarab. Nagyon jól ismerte Don Quijotét, azért könnyű volt neki a lovag dolgairól jóslatokat mondani.

Ezután Don Quijote is elhagyta a vendégfogadót, s úgy határozott, hogy mielőtt Zaragoza városába menne, előbb az Ebro partja vidékét járja be. Két napig nem történt semmi különös, harmadnap azonban, amint egy dombon felfelé haladt, dob- és trombitaszó ütötte meg fülét. Eleinte azt gondolta, hogy katonacsapat, s csak a domb tetejére érve látta, hogy a völgyben vagy kétszáz ember mozgolódik, akik különféle fegyverekkel voltak ellátva, ki lándzsával, nyíllal, ki alabárddal, szuronyokkal, néhányan puskával.

Ezek az emberek a szamárordítás falujából valók voltak, és harcra indultak az őket kicsúfolók ellen. Don Quijote a szokásos módon bemutatkozott a fegyveres csapatnak. Mikor ura elhallgatott, Sancho Panza fogott a beszédbe, és bölcs tanácsokat osztogatott a falubelieknek. A dolognak az lett a vége, hogy Sancho megmutatta: ő is tud úgy ordítani, mint a szamár, mire aztán a falubeliek, azt hivén, hogy őket csúfolja, rútul elverték.

Az ordítás miatt alaposan eldorongolt Sancho nyögve-jajgatva, minden porcikáját fájdítva lépdelt ura mellett. Közben egyre kíméletlenebbül fakad ki a fegyverhordozó-sors ellen, pontosabban a fizetség miatt. Lovagunk pirongatása és újabb ígéretei után Sancho további hűségéről biztosítja urát.

Csendesen ballagtak tovább, míg harmadnap eljutottak az Ebro vizéhez. Egyszer csak egy lélekvesztőt vettek észre, amely egy part menti fához kötve himbálózott a vízen, minden evező és halászeszköz nélkül. Don Quijote megparancsolta Sanchónak, hogy Rocinantét és a szürkét kösse ki valami fához, majd így folytatta:]

- Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk egyenesen arra szólít és hí föl engem - nem tulajdoníthatok e jelnek más értelmet -, hogy szálljak be s menjek vele valamely lovag vagy egyéb szükségben levő előkelő személyiség segedelmére, akinek okvetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie: így szokott ez lenni a lovagregényekben is, ha varázslók fordulnak elő és szerepelnek. Ha ugyanis valamely lovag kelepcébe jutott és csak egy másik lovag szabadíthatja ki, aki azonban két-háromezer mérföldnyire vagy még ennél is messzebb van, vagy valami felhőn ragadják magukkal a szabadítót, vagy valami csónakot küldenek eléje, ő beszáll, s akkor aztán egy szempillantás alatt vagy a levegőben, vagy a tengeren át oda röpítik, ahol éppen szükség van segedelmére. Látod, Sancho, ez a bárka is éppen ezért van itt; olyan igaz ez, mint hogy most nappal van, s még alkonyat előtt pányvázd ki a szürkét és Rocinantét, s azután bízzuk Isten vezető kezére magunkat, mert én el nem állok a hajóra szállástól, nem én, ha mezítlábas barátok kérnének is!

[Sancho ezúttal is hiába iparkodott lebeszélni Don Quijotét feltett szándékáról. Nem tehetett mást, mint hogy követte urát a sajkába. Már vagy kétölnyire voltak a szárazföldtől, amidőn egyszerre egypár vízimalmot pillantottak meg a folyó közepén.

Amint ezt Don Quijote meglátta, örvendezve mutatta Sanchónak az általa várnak, erősségnek vélt magaslatot, s hangoztatta, hogy ott kell lennie annak az elnyomott lovagnak vagy valamely kárvallott királynénak, akinek megszabadítására sajkába szállt.

Hiába bizonygatta Sancho, hogy azok egyszerű vízimalmok, Don Quijote csak mondta a magáét, s főként akkor erősködött, amikor meglátta a feléjük hadonászó vízimolnárokat, akiket szokása szerint kísérteteknek vélt, s mindenáron végezni akart velük.

A vízimolnárok pedig egyre kétségbeesettebben hadonásztak, mert látták, hogy a sajka utasai menthetetlenül sodródnak a kerekek felé, s akkor az izzé-porrá lapítja őket. Végezetül nem volt mit tenniök, mint póznáikkal feltartóztatták a csónakot, ám eközben az fölborult, s utasai a vízbe buktak. S bár Don Quijote nagyon jól tudott úszni, fegyverzetének súlya a víz alá húzta, úgyhogy mindketten vízben lelték volna halálukat, ha a molnárok utánuk nem ugranak.

Amikor szárazra tették őket, Sancho letérdelt, s összekulcsolt kézzel, buzgó imádságban kérte az Istent, most már szabadítsa meg urának minden vakmerő vállalkozásától.

Ezalatt megérkeztek a halászok is, akik látva, hogy bárkájuk apró darabokra szétzúzódott, nekiestek Sanchónak, húzkodták róla a ruhát, s Don Quijoténak azért, hogy fizesse meg sajkájukat, amit kénytelen-kelletlen Sancho meg is tett.]

HARMINCADIK FEJEZET
Don Quijote találkozása egy szép vadászhölggyel

Lovag és fegyverhordozója meglehetősen komoran és kedvükszegetten tértek vissza állatjaikhoz, különösen Sancho, mert mindig fájt a szíve, valahányszor a pénzes zacskóba kellett nyúlnia, s olyan nehezére esett kivenni valamit, mintha a szemebogarát vájták volna ki. Szó nélkül vetették magukat a nyeregbe, s útra keltek; Don Quijote elmerült szerelmes merengéseibe, Sancho pedig fölemelkedéséről töprengett, és most különösen távolinak tartotta. Igaz, hogy ő is együgyű volt, de azért belátta, hogy urának legtöbb tette-vette eszelősséget árul el, ezért arra határozta el magát, hogy el se számol vele, azt se mondja, hogy befellegzett, hanem a legelső kínálkozó alkalommal faképnél hagyja, és elmegy haza. De hát szegény ember szándékát boldog Isten bírja, s egészen másképp ütött ki a dolog, mint ahogy Sancho előre kigondolta.

Történt ugyanis, hogy másnap alkonyat táján, amint egy erdőségből kiértek, s Don Quijote zöld rétségen hordozta végig a tekintetét, a rét túlsó végén embercsoportot pillantott meg, s közelebb jutva hozzájuk, látta, hogy sólyomvadászok. Amikor még közelebb érkezett, egy igen szép úrhölgyet vett észre köztük; gyönyörű, hófehér paripán ült, a paripa szerszáma zöld színű volt, párnanyerge pedig ezüsttel hímzett. Maga az úrnő szintén zöld ruhát viselt, de oly fényeset, oly gazdagot, mintha a megtestesült pompa állt volna az ember előtt. Bal kezén vadászsólymot tartott, ebből Don Quijote arra következtetett, hogy igen előkelő hölgynek kell lennie. Ezért Sanchóhoz fordulva ezt mondta:

- Szaladj, fiam, Sancho, s mondd annak a paripán ülő, sólymos úrhölgynek, hogy én, az Oroszlánlovag, csókoltatom az ő nagy szépségének kezét, s ha őmagassága kegyesen megengedné, magam mennék oda s igazán megcsókolnám, s erőm és tehetségem szerint szolgálatára állanék mindenben, amit csak őmagassága parancsolna. De eszeden légy, Sancho, s jól megrágd, amit mondani akarsz, és szokásos közmondásaidat közbe ne zagyváld valahogy az üzenetbe.

- Emberére talált bennem, uram - válaszolta Sancho -, bízza rám bátran, hisz különben sem most járok én életemben először követségben magas és törzsökös asszonyságokhoz.

- Hacsak nem azt érted, mikor Dulcinea kisasszonynál jártál - mondta Don Quijote -, azonkívül én nem tudok semmiféle követségedről, legalább az én szolgálatomban nem.

- Az igaz - felelte Sancho -, de a pontos fizetőt nem bántja a zálog, s könnyű ott szegni, ahol van miből; ezzel csak azt akartam mondani, semmi szükségem rá, hogy mindent a számba rágjanak, magam is konyítok egyhez-máshoz, s ott, ahol kell, ember vagyok a gáton.

- Hiszem, Sancho - mondta Don Quijote -, eredj hát Isten hírével, s járj szerencsésen.

Sancho megsarkallta hát szamarát, és sebes-vágtatva elnyargalt. Amint a szép vadászhölgy elé érkezett, földre ugrott, térdre borult, s így szólt:

- Szépséges úrhölgy, az a lovag amott, akit Oroszlánlovagnak neveznek, az én gazdám, én meg az ő fegyverhordozója vagyok, s nevem Sancho Panza. Ez az Oroszlánlovag - nemrégiben még Búsképű lovagnak hívták - azzal az üzenettel küld engemet méltóságodhoz, kegyeskedjék neki nyájas és szeretetre méltó szívességgel megengedni, hogy forró vágya teljesülhessen, ami - úgy tudom, s ő is mondja - nem egyéb, mint hogy méltóságod nagyságos magasságának és szépségének szolgálhasson; ha méltóságod megengedi, méltóságodnak válik igen nagy hasznára, és gazdám is a legnagyobb kegynek és jótéteménynek fogja tekinteni.

- Igazán mondhatom, derék fegyverhordozó - válaszolt az úrnő -, kegyelmed olyan körülményesen adta elő megbízatását, amint valóban illik az ilyen küldetéshez. Keljen föl, mert egyáltalában nem volna rendjén, ha előttünk térdre borulna oly jeles lovag fegyverhordozója, mint a Búsképű, akiről már sokat hallottunk. Keljen föl, barátom, s mondja meg urának, hogy én és férjem, a herceg, a legszívesebben fogjuk látni, ha szerencsénk lehet hozzá, itt a közelben fekvő nyaralónkban.

Sancho felkelt, s alig tudta, min csodálkozzék inkább, a hölgy szépségén vagy udvariasságán és nyájasságán, vagy pedig azon, hogy - amint említette - már híréből ismeri urát, a Búsképű lovagot, s hogy nem Oroszlánlovagnak mondta, annak bizonyosan az az oka, hogy a lovag csak az utóbbi időkben vette föl ezt a nevet.

A hercegné (most még nem tudjuk a nevét) megkérdezte Sanchótól:

- Mondja csak, derék fegyverhordozó, ez az ön gazdája ugyanaz, akiről már nyomtatásban is megjelent egy történtet: Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha címen, s nem egy bizonyos Dulcinea del Toboso a szíve választottja?

- Testestül-lelkestül az, asszonyom - válaszolt Sancho -, a fegyverhordozó pedig, akiről ott szó van, vagy legalább kellene lenni, s akit Sancho Panzának hívnak, én magam vagyok, ha ugyan a bölcsőben, akarom mondani a nyomdában, el nem cseréltek valakivel.

- Kimondhatatlanul örülök - mondta a hercegné. - Menjen, Panza barátom, s mondja meg urának, a legszívesebben üdvözlöm birtokomon, s nem lehetne semmi a világon, ami nagyobb örömet szerezhetne számomra.

Ezzel a kedvező válasszal Sancho rózsás kedvvel nyargalt vissza urához, s mindent elmondott neki az utolsó szóig, amit a jeles úrhölgytől hallott, s szokása szerint parasztosan az egekig emelte, magasztalta szépségét, jóságát és nyájasságát.

Don Quijote peckesen összeszedte magát a nyeregben, lábát keményen megvetette a kengyelben, sisakja rostélyát felütötte, sarkantyúba kapta Rocinantét, s nagy gangosan léptetett a hercegasszony felé, hogy kezet csókoljon. A hercegasszony pedig ekkora már magához kérette férjét, a herceget, s Don Quijote érkeztéig közölte vele a lovag üzenetét. Már mind a ketten olvasták a történet első részét, s ismerték Don Quijote különös bogarát, ezért igen kíváncsiak voltak, s nagyon óhajtották, hogy személyesen is megismerjék, s előre megegyeztek, hogy minden szeszélyének engednek, s helybenhagyják, amit mond, s amíg csak a vendégük lesz, egészen úgy bánnak vele, mint a kóbor lovagokkal szokás, s híven tartják magukat az ismert és számukra is kedves lovagregényekben szokásos ceremóniákhoz.

Eközben Don Quijote felütött sisakrostéllyal megérkezett, s jelt adott, hogy le akar szállni; Sancho nyomban oda akart ugratni, hogy tartsa a kengyelszíjat. Azonban szörnyű szerencsétlenségére, amikor leszállt a szürkéről, a lába úgy belegabalyodott a nyereg valamelyik kötelébe, hogy semmiképp se tudta kirántani, s a lába még fenn volt, a feje, a válla pedig már a földet érte. Don Quijote soha nem szokott úgy leszállani, hogy ne tartsák a kengyelszíját, most is azt hitte, hogy Sancho már fogja, egyszerre, egy ugrással, lenn akart teremni, de magával rántotta Rocinante bizonyosan rosszul megszorított nyergét is, s így a lovag nyergestül a földre pottyant: röstellte is haláláig, s foga közt ezer átkot szórt a boldogtalan Sanchóra, aki még most sem tudta kiszabadítani bokáját.

A herceg megparancsolta vadászainak, siessenek a lovag és fegyverhordozója segítségére. A vadászok fel is emelték Don Quijotét, a lovag akkorát esett, hogy csak sántítva s nagy nehezen tudott odabicegni, hogy térdre boruljon a magas uraságok előtt.

A herceg semmi áron sem akarta ezt megengedni, ezért maga is leszállt a lováról, odament Don Quijotéhoz, és megölelte, így szólva hozzá:

- Végtelenül sajnálom Búsképű lovag úr, hogy legelső lépése ily szerencsétlenül ütött ki az én birtokomon, mint az imént láttuk; azonban a lovászok gondatlanságából még sokkal komolyabb veszedelem is származhat.

- Az a szerencse, hogy méltóságodat láthatom, nemes herceg - válaszolta Don Quijote -, gazdag kárpótlást nyújt akármily szerencsétlenségért, mert ha esésemben a legmélyebb mélységig zuhantam volna is alá méltóságod látásának dicsősége még onnan is fölemel és kiragad engem. Az én lovászom - az Isten büntesse meg - sokkal jobban ért ahhoz, hogy sületlen beszédekre oldozza nyelvét, semmint hogy erősen felcsatolja és megszorítsa a nyerget. Egyébiránt történjék velem akármi, estemben éppúgy, mint fölkeltemben, gyalog vagy lóháton, mindig kész szolgája leszek hercegségednek és a hercegné őnagyméltóságának, hercegséged méltó hitvesének, a szépség nagyérdemű úrnőjének s az udvariasság örökös fejedelemasszonyának.

- Csak lassan, Don Quijote de la Mancha uram - mondta a herceg -, mert ahol egy Doña Dulcinea del Toboso kisasszony foroghat szóban, nincs helyén, hogy más szépségeket magasztaljunk.

Már ekkor Sancho Panza is kiszabadult a hurokból, s minthogy ő is odafurakodott, ura válaszát megelőzve, így kottyantott közbe:

- Már mi tűrés-tagadás, az én kegyelmes asszonyom, Dulcinea del Toboso leányasszony, igazán takaros egy teremtés; de ahol az ember nem is gondolná, éppen ott ugrik ki a nyúl a bokorból. Sokszor hallottam, hogy az úgynevezett természet olyan, mint a cserépedényeket készítő fazekas, és ha egy szépet tud készíteni, tud aztán két-háromszázat is, amivel azt akarom mondani, hogy a hercegné asszony őnagyméltósága egy paraszthajszállal se alábbvaló Dulcinea del Toboso kisasszonynál.

Don Quijote a hercegnéhez fordult, s így szólt:

- Meghiheti magasságod, hogy ezen a világon sohasem volt még kóbor lovag, akinek fecsegőbb és bohóbb fegyverhordozója lett volna, mint énnekem; s tudom, hogy Sancho igazolni fogja szavaimat, ha hercegséged kegyes lesz egy-két napig igénybe venni szolgálatomat.

A hercegné így válaszolt:

- Nagyon becsülöm a jó Sanchóban, hogy oly tréfás, mert a tréfa az okosság jele; s a tréfa és elmésség, Don Quijote uram - amint bizonnyal tudja -, nem szokott törpe lelkeknél megszállani. S ha a jó Sancho tréfás és elmés, már ezért is okos embernek kell tartanom.

- És fecsegőnek - tette hozzá Don Quijote.

- Annál jobb - szólt közbe a herceg -, mert sok tréfát nem lehet kevés szóval elmondani. Hogy azonban mi se pazaroljuk üres beszéddel az időt, kérem, Búsképű lovag úr...

- Oroszlánlovagot méltóztassék mondani, hercegem - igazította ki Sancho -, mert bús képnek már nyoma sincsen, most már oroszlánképet hord.

- Legyen hát Oroszlánlovag - folytatta a herceg. - Kérem hát az Oroszlánlovag urat, legyen szíves megszállani egy közeli várkastélyomban, ahol az ily magas egyéniséget méltán megillető fogadtatásban akarjuk részesíteni, ahogy a hercegné és én fogadjuk a hozzánk be-betérő kóbor lovagokat.

Sancho ekkor már megigazította s jobban megszorította Rocinante nyergét, Don Quijote felült, és a herceg is felpattan gyönyörű paripájára, közrefogták a hercegnét, s útnak eredtek a kastély felé. A hercegné megparancsolta Sanchónak, hogy az ő oldala mellett maradjon, mert kimondhatatlanul szereti hallani elmés mondásait. Sancho se kérette magát, hanem befurakodott hármuk közé, s a társaság negyedik tagjává lett, a hercegné és a herceg nagy mulatságára, mert nagy szerencséjüknek tartották, hogy egy ilyen járó-kelő lovagot s egy ilyen jártas-keltes fegyverhordozót fogadhatnak be kastélyukba.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET - NEGYVENEDIK FEJEZET

[A herceg és a hercegnő pompásan mulattak Don Quijote és Sancho Panza furcsaságain. Nagyon szívesen hallgatták őket, és ráhagytak mindent, amit hőseink a kóbor lovagság kalandos eseményeire vonatkozólag mondtak. Mikor az ebédhez ültek, Don Quijote szokása szerint a kóbor lovagok nemes hivatásáról beszélt, amit a herceg papja bolondságnak és eszelősségnek tartott. Don Quijote és a tisztelendő vitatkozása nagy mulatságot jelentett a hercegi párnak, s szándékosan élesítették a vitát, majd pusztán ingerkedésből Don Quijote pártjára álltak, nagy bosszúságára a tisztelendő úrnak.

Ebéd után Don Quijote pihenni tért, Sancho Panza pedig, akit boldoggá tett az, hogy a herceg szigetei egyikének kormányzóságát ígérte neki, a hercegnével maradt. A hercegné és hölgyei körülvették derék fegyverhordozót, és kalandos élményeikről faggatták. Sanchót nemigen kellett biztatni, s vidámság és sok kacaj kísérte elbeszélését.

A hercegasszony - úgy is, mint előkelő, unatkozó dáma - különösen kedvét lelte vendégei ugratásában. Rávette férjét Don Quijote megtréfálására. Megegyeztek, hogy minden szeszélyének engednek, helybenhagyják, amit mond, s amíg csak a vendégük lesz, egészen úgy bánnak vele, mint a kóbor lovagokkal szokás. Önmaguk mulattatására megrendezték a lovagkori ceremóniákat; Don Quijote körül feltámadt egy rég letűnt kor, élhette életét az áhított világban. Mégsem volt boldog. Durva tréfákat űztek vele.

Egy vadászat során az éj beálltával iszonyú lárma közepett megjelent az ördög, a halál, nimfák, vezeklők és több varázsló társaságában. Az egyik varázsló, Merlín - valóságban a herceg udvarmestere - Dulcinea varázs alóli feloldására, vagyis páratlan szépségének visszanyerésére azt sugallta, hogy Sancho Panza háromezer és háromszáz ütést mérjen önnönmagára. Miután a derék fegyverhordozó ezt vonakodott végrehajtani, nagy perpatvar indult közte és ura között. Végül is Sancho magára vállalta a penitenciát, a herceg ugyanis kilátásba helyezte a kormányzói kinevezés visszavonását.

Másnap meg, ebéd után, újabb kaland kínálkozott Don Quijoténak. Trifaldi grófnő, más néven Dueña Dolorida küldte el hozzá lovászmesterét Trifaldi üzenetével, hogy személyesen jelenhessék meg színe előtt, s lovagi pártfogását kérje. Don Quijote magasztos küldetésének bizonyítását érezte e kérésben, s lovagi szolgálatait alázattal ajánlotta fel. A hercegi pár alig tudott hová lenni örömében, midőn látta, hogy Don Quijote maga is mennyire kész hálójukba kerülni.

Trifaldi grófnő, azaz Dueña Dolorida el is jött, és egy hosszú történetet mesélt el az egész társaságnak. Elmondta, hogy ő Candaya királyságából való, ahol szomorú szerelmi kalandnak volt szemtanúja. A király leánya beleszeretett egy Clavijo nevű lovagba, akihez szülei nem akarták nőül adni. Mivel azonban utóbb a Szentszék is törvényes hitveseknek nyilvánította a szerelmeseket: a leány anyja ezt annyira szívére vette, hogy harmadnapra meghalt. A királyné mostohabátyja, az óriás Malambruno, aki nemcsak kegyetlen ember volt, hanem varázsló is, meg akarta bosszulni húga halálát, és az ifjút krokodilussá, a leányt majommá változtatta, a királyné dueñáit pedig - közte Doloridát is - úgy büntette meg, hogy valamennyit felszakállozta.

Dolorida elmondta azt is, hogy a királyné sírhalmán egy felírás volt olvasható, amely így szólt: "Ez a két vakmerő szerelmes vissza nem nyeri előbbi alakját mindaddig, amíg a bátor manchai egy szál kardra nem jő velem, mert egyedül az ő nagy hősiessége számára tartotta fenn a végzet e soha párját nem látott kalandot."

Don Quijote kijelentette, hogy ő bármire is kész, csak az elbűvölt házaspáron és a felszakállozott dueñákon segítsen. Erre Dolorida elmondta, hogy miképp küzdhet meg az óriás Malambrunóval.]

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
Clavileño megérkezése és a terjedelmes kaland vége

Eközben leszállt az éj, s vele együtt elközelgett az az időpont is, amikor a híres lónak, Clavileñónak is meg kellett jelennie; késése azonban nagyon nyugtalanította Don Quijotét, mert Malambruno vonakodásából arra következtetett, hogy vagy nem az ő számára tartották fenn e kalandot, vagy pedig Malambruno nem merészel kiállni vele egy szál kardra. De íme, ebben a pillanatban lép be a kertbe négy vadember, zöld repkénybe öltözve, s vállukon hoznak egy roppant falovat. A földön lábra állítják, s ekkor az egyik vadember így szól:

- Üljön fel erre a lovag, ha elég bátor!

- Akkor hát én nem ülök rá - mondta Sancho -, mert énnekem se bátorságom nincs, se lovag nem vagyok.

A vadember aztán így folytatta:

- A ló farára pedig ültesse fel a fegyverhordozóját, ha ugyan van, s bízzék meg a bátor Malambrunóban, mert csak meztelen kardjával, de semmi más fegyverrel, sem ármányossággal nem fog rátámadni. Nincs ezzel a lóval egyéb tennivalója, csak csavarja meg a nyakába ütött fogantyút, és a ló a levegőn át egyenest Malambrunóhoz röpíti. Már régen várja. Hogy azonban a lovasok el ne szédüljenek a nagy magasságtól: szemüket be kell kötniük, s köteléküket le nem vehetik, amíg a ló nem nyerít, annak jeléül, hogy útjok véget ért.

Ezután otthagyták Calvileñót, s illedelmesen távoztak. Alighogy Dolorida megpillantotta a lovat, majdnem könnybe lábadt szemmel mondta Don Quijoténak:

- Hős lovag, Malambruno beváltotta ígéretét, a ló itt van, a mi szakállunk egyre nő, s mindnyájan és szakállunk minden szálával rimánkodunk: ó, borotválj, ó, tisztíts meg bennünket, most már csak attól függ, hogy fegyverhordozóddal együtt pattanj fel erre a lóra, s szerencsésen végezd be szokatlan utazásodat.

- Úgy legyen, méltóságos grófné - válaszolt Don Quijote -, kész vagyok rá a legnagyobb örömmel s még rendületlenebb elszántsággal, hogy párnát sem terítek alám, se sarkantyúmat föl nem csatolom, hogy ne késlekedjem, annyira óhajtom simán és szakáll nélkül látni méltóságodat, asszonyom, s ezeket a tisztes hölgyeket.

- Én ugyan nem vagyok hajlandó - szólt Sancho - se rendülő, se rendületlen elszántsággal, se semmifélével a világon. S ha ez a borotválkozás másképp meg nem eshet, minthogy én a ló farára üljek, akkor, uram, csak keressen útitársul más fegyverhordozót, ezek a dueñák meg más módot, hogy megszabaduljanak szakálluktól, nem vagyok én boszorkánymester, hogy a levegőben röpködjek. Ugyan mit szólnának hozzá az én szigetem lakosai, ha értésökre esnék, hogy az ő kormányzójok a szelek szárnyán szokott kódorogni? S mi több, ha Candaya ide háromezer s mit tudom én, hány mérföld, és véletlenül kidől a lovunk, vagy az óriás valamiért felhúzza az orrát, beletelik tizenkét esztendő, mire újra visszakerülünk, s akkor nincs az Istennek az a szigete, vagy szigetlakója, hogy még rám ismerjen. S mivel azt szokták mondani: késedelem veszedelem, azután meg, ahol malacot ígérnek, zsákkal kell ott forgolódni, már bocsásson meg énnékem az asszonyságok szakálla, de Szent Péternek Rómában jó, akarom mondani, mindenütt jó, de legjobb otthon, én pedig itt egészen otthon érzem magamat, tejbe-vajba fürösztenek, s a gazda jósága nem egyébbel kecsegtet, mint egy egész kormányzósággal.

Erre a herceg így szólt:

- Az ígért sziget, Sancho barátom, se el nem fut, se el nem úszik, mélyen gyökeret vert a föld mélységes mélyében, s nincs hatalom, hogy kimozdítsa vagy kirántsa álló helyéből. Kegyelmed is csakolyan jól tudja, mint én magam, hogy az ilyen magasabb állást nem lehet elnyerni anélkül, hogy az ember, ki többel, ki kevesebbel, ezt vagy amazt meg ne kenje, ezért én csak azt kötöm ki a magam jutalmául a kormányzóságért, hogy menjen Don Quijote úrral, s annak rendje-módja szerint adják meg a savát-borsát ennek a rendkívüli kalandnak. Clavileño könnyűsége kezeskedik afelől, hogy nemsokára megint itt lesznek, ha pedig a legrosszabb esetben a balsors úgy intézné, hogy gyalogszerrel kellene hazazarándokolniuk fogadóról fogadóra és kocsmáról kocsmára; akármikor tér is haza kegyelmed, szigetét mindig ott találja, ahol hagyta, alattvalói csakúgy kívánkoznak kegyelmed kormányzósága alá, mint eddigelé, és jómagam is ura leszek adott szavamnak. Ebben ne kételkedjék, Sancho úr, mert kétkedése mélyen sértené a kegyelmed irányában táplált jóakaratomat.

- Ne tovább, uram - mondta Sancho -, én csak egyszerű csatlós vagyok, s ez a nagy udvariasság szörnyen kihoz a sodromból. Üljön hát fel a gazdám, kössék be a szememet, s aztán menjünk Isten nevében; csak azt az egyet mondják meg előbb, ha majd a felsőbb magasságokban repülünk, ahol a sólyom jár, szabad-e Istennek ajánlanom a lelkemet, és segítségül hívnom az angyalokat?

Trifaldi grófné ekképpen válaszolt:

- Sancho bízvást ajánlhatja lelkét Istennek vagy akinek akarja, mert Malambruno varázsló létére is keresztény, s tisztességes, becsületes úton űzi varázslatát.

- Akkor hát előre! - mondta Sancho. - Isten legyen a gyámolítónk s a gaetai szentháromság!

- A kótisokkal történt, emlékezetre méltó kaland óta nem láttam Sanchót ilyen riadtnak - jegyezte meg Don Quijote -, s ha olyan babonás volnék, mint mások, Sancho nyúlszívűsége magamnak is szöget ütne a fejembe. De jöszte csak ide, Sancho, e magas uraságok engedelmével egy-két szóm lenne hozzád négyszemközt.

Ezzel kissé félrevonult Sanchóval a kert fái alá, mind a két kezét megfogta, s így szólt:

- Láthatod, Sancho barátom, hogy bizony nagy út áll előttünk, s Isten a megmondhatója, mikor térünk vissza, s mikor engedi meg feladatunk, hogy egyéb ügyünkben és bajunkban is eljárhassunk. Azért hát azt szeretném, ha te most szépecskén bevonulnál a szobádba, mintha valamit keresnél, amire az úton szükséged lesz; ott benn aztán egy-két szempillantás alatt csapnál magadra hamarjában vagy ötszázat a rád kiszabott háromezerhatszáz korbácsütésből, ezzel is kevesebb lesz a tartozásod, mert aki hamar kezdi, hamar végzi.

- Hogy a manóba ne? - mondta Sancho. - De jól eltalálta kegyelmed! Ezt a közmondás így mondja: látod terhességem, firtatod a szüzességem? Éppen most, amikor arra kell rászánnom magamat, hogy ilyen kemény tuskón nyargaljak, éppen most akarja kegyelmed, hogy felhasogassam az ülepemet? Bizony, bizony mondom, megkotlott a kegyelmed esze. Mármost először csak borotváljuk meg ezeket a dueñákat, s ha visszatérünk, becsületszavamra fogadom, olyan gyorsan le fogom róni a tartozásomat, hogy kegyelmednek se lesz ellenem semmi kifogása, többet nem mondok.

Don Quijote erre így válaszolt:

- Ezzel az ígérettel beérem, édes jó Sanchóm, s hiszem, hogy megtartod szavadat, mert szó, ami szó, ha bolond vagy is, az igazmondás dolgában feddhetetlen vagy.

- Hiszen akármilyen vagyok is, fedett vagy fedetlen, megtartom amit ígérek.

Ezzel aztán visszatértek, hogy felüljenek a Clavileñóra. Közben Don Quijote így szólt:

- Köttesd be a szemedet, Sancho, s aztán ülj fel, mert ha már olyan messze-messze földről küldtek értünk, bizonyára nem azért, hogy megcsaljanak bennünket; senkinek se válna becsületére, hogy elámítsa azt, aki bízik benne. S még ha minden fonákul ütne is ki, nem úgy, ahogy én gondolom: már az maga, hogy bele mertem vágni ebbe a vállalkozásba, olyan dicsőség, hogy semmiféle ármány el nem homályosíthatja.

- Gyerünk, uram - szólt Sancho -, mert ezeknek az asszonyságoknak a szakálla és könnye úgy a szívembe nyilallt, hogy nem esik addig jól egyetlen falat se, amíg ők vissza nem nyerték egykori sima bőrüket. Üljön fel kegyelmed, és köttesse be a szemét, mert ha nekem a farán kell ülnöm, világos, hogy azé az elsőség, aki a nyeregben ül.

- Igazad van - válaszolta Don Quijote, s azzal egy zsebkendőt húzván ki zsebéből, megkérte Doloridát, kösse be véle jól a szemét: s mikor már bekötötte, Don Quijote lekapta a kendőt, s így szólt:

- Ha jól emlékszem, azt olvastam egykor Vergiliusban a trójai Palladionról, az is faló volt, és a görögök Pallasz istenasszony tiszteletére készítették, azonban megtömték fegyveres vitézekkel, akik azután Trója vesztét okozták. Most is tanácsos lesz hát előbb megvizsgálni, mi van Clavileño gyomrában.

- Fölösleges fáradság lenne - mondta Dolorida -, én vagyok a bizonysága, s tudom, hogy Malambrunóban nincs semmi alattomosság és ármányosság. Bátran lóra ülhet kegyelmed, Don Quijote uram, ne tartson semmitől, s én leszek a felelős érte, hogy semmi baj nem éri.

Don Quijote úgy látta, bátor hírét kockáztatná, ha még bármi ellenvetést tenne biztonsága érdekében, így hát szó nélkül fölvetette magát a Clavileñóra, s megragadta könnyen forgó forgantyúját; a lovon nem volt kengyelvas, ezért a lovag két lába lelógott, úgyhogy szakasztott olyan volt, mint valami festett vagy szövött figura a római diadalmenetet ábrázoló flamand szőnyegeken. Igen kedvetlenül s csak nagy nehezen helyezkedett el Sancho is a ló farán, de olyan keménynek és kényelmetlennek találta, hogy megkérte a herceget, ha lehetséges, hozasson neki valami vánkost vagy párnát, ha máshonnan nem, legalább a hercegné asszony őméltósága padlójáról vagy valami apród ágyából, mert ennek a lónak a fara nyilván nem is fából, hanem márványkőből van.

Erre Trifaldi asszony jegyezte meg, hogy Clavileño semmiféle takarót, semmiféle szerszámot nem tűr magán; annyit azonban mégis megtehet Sancho a maga könnyebbségére, hogy féloldalt üljön, asszonyosan így majd nem nyomja annyira. Sancho szót fogadott, majd elbúcsúzott és bekötötte a szemét, de megint csak lerántotta a kendőt, végignézett a kertben levőkön, s panaszos hangon, könnyek közt arra kérte őket, mondjanak értök egypár Miatyánkot és Üdvözlégyet ebben a rettenetes veszélyben, hogy bajukban nekik is adjon az Isten jólelkű embereket, akik majd imádkoznak értük.

Don Quijote ráförmedt:

- Semmirekellő, akasztófán függsz talán, vagy végvonaglások közt vívódol, hogy ilyen pityergéshez folyamodol? Nem ülsz-e, te nyúlszívű, gyáva féreg, ugyanazon a helyen, hol a bájos Magalona ült? Leszálltakor ő se sírba jutott, hanem Franciaország királyi székébe, ha ugyan a történet nem hazudik. S vajon nem én ülök-e melletted, s nem mérkőzhetem-e bátorság dolgában, a hős Pieresszel, aki az én helyemen lovagolt? Köttesd be, mindjárt köttesd be a szemedet, gyáva féreg, s egy szót se ejts félelmedről, legalább ne az én jelenlétemben.

- Kössétek be hát - mondta Sancho -, s ha már nem ajánlhatom magamat Istennek, se nem imádkozhatnak értem, csoda-e, ha attól tartok, hogy itt egy egész légió ördög kalandoz, és egyenesen Peralvillóba visznek bennünket?

Arcukat elfödték, s amint Don Quijote érezte, hogy minden rendben van, megragadta a fogantyút; alighogy ujját rátette, a dueñák és a többi jelenlevő fennhangon elkiáltották magokat:

- Isten vezéreljen, hős lovag!

- Isten legyen veled, rettenthetetlen fegyverhordozó!

- Íme, íme, már a levegőt szelitek, sebesebben, mint a nyíl!

- Már csak ámulva-bámulva nézhetjük repülésteket!

- Kapaszkodjál erősebben, derék Sancho, mert billegsz; vigyázz, le ne billenj, mert zuhanásod iszonyúbb lenne, mint a vakmerő ifjúé volt, aki atyjának, a napnak szekerét akarta igazgatni.

Sancho a kiáltozás hallatára egészen gazdájához lapult, átölelte két karjával, s így szólt:

- Uram, hogy mondhatják, hogy máris oly magasan repülünk, hiszen úgy halljuk a kiabálást, mintha mellettünk állnának?

- Ezen ne akadj fel, Sancho, az ilyen dolgok s az ilyen repülések annyira eltérnek a mindennapi rendtől, hogy ezer mérföldről is meglátod s meghallod, amit akarsz. Engem pedig ne szoríts annyira, mert lerántasz. Igaz lelkemre mondom, el se tudom képzelni, miért félsz annyira s mitől rettegsz, mert én, akár megesküdjem rá, soha életemben nem lovagoltam csendesebben, mint ezúttal. Szakasztott úgy érzem, mintha meg se moccannánk helyünkből. Űzd el a félelmet, barátom, minden úgy megy, mint a karikacsapás, kedvező széllel haladunk.

- Az igaz - felelte Sancho -, mert erről az oldalról oly friss szelet érzek, mintha ezer fújtatóval fújtatnának.

S ez csakugyan úgy is volt, mert a szelet néhány fújtató csapta. A herceg, a hercegné s udvarmesterök jól kieszelte a furfangot, minden tökéletes volt.

Mikor Don Quijote is megérezte a szelet, így szólt:

- Semmi kétség, Sancho, mi már bizonyosan a levegő második rétegében járunk, ott, ahol a hó és a jégeső keletkezik; a mennydörgés és a villámok meg a harmadik rétegben; ha így emelkedünk, csakhamar a tűzrétegben leszünk, s én nem tudom, hogyan forgassam ezt a fogantyút, hogy meg ne perzselődjünk.

Ekkor hosszú póznákra kötött, könnyen meggyújtható meg eloltható kócpamatokat tartottak arcuk közelébe.

Sancho megérezte a meleget, s fölkiáltott:

- Akármi legyek, ha már benn nem vagyunk a tűzrétegben, vagy legalább közel hozzá, mert a szakállam nagy része már leperzselődött, én leveszem szememről a kendőt, uram, megnézem, hol járunk.

- A világért se! - válaszolt Don Quijote. - S jusson eszedbe, mi történt Torralba licenciátussal, mikor az ördögök piszkafán nyargalva vitték a levegőn át, behunyt szemmel; tizenkét óra alatt ért Rómába; s ott szállt le a Torre de Nonán, Róma egyik utcájában, s látta az egész sürgés-forgást és Bourbon halálát, másnap reggel aztán már megint Madridban volt, és mindent elbeszélt, amit látott. Ő beszélte el azt is, hogy amint a levegőbe repültek, egyszer csak azt parancsolta az ördög, nyissa ki a szemét. Ki is nyitotta, s úgy látta, oly közel járnak a holdhoz, hogy meg is markolhatnák, de a földre nem mert alátekinteni, mert félt, hogy elszédül. Így hát, Sancho, nekünk se lesz tanácsos levenni a kendőt szemünkről; az feleljen értünk, aki idehozott bennünket. Meglehet, csak azért szállunk magasra s mind magasabbra, hogy aztán egyszerre csak lecsapjunk Candaya országra, mint a vércse vagy a sólyom a kócsagra, akármilyen magasan repül is, s bárha azt hisszük, még félórája sincs, hogy eltávoztunk a kertből, hidd el, már bizonyára nagy utat tettünk meg.

- Én nem tudom, hogy s mint vagyunk - mondta Sancho -, de annyit mondhatok, ha Magallanes vagy Magalona kisasszony megelégedett ezzel az üléssel itt a ló farán, nem lehetett valami kényes bőrű.

Ezt az egész párbeszédet a herceg és hercegné, de a kertben levők is mind végighallgatták, és jól mulattak, de hogy a különös és jól sikerült kalandot egészen kiaknázzák, Clavileño farkán holmi kócpamattal tüzet szítottak, s minthogy a lovat robbanó röppentyűkkel tömték meg, rettenetes dörrenéssel a levegőbe repült, s Don Quijotét és Sancho Panzát félig megperzselten a földre terítette.

Ezalatt a szakállas dueñák egész csapata eltávozott a kertből Trifaldi grófnéval s kíséretével együtt; a többiek pedig úgy hevertek a földön, mintha elájultak volna.

Don Quijote és Sancho alig tudták összeszedni magokat, s egyik ámulatból a másikba estek, amidőn körülnézve úgy vették észre, hogy ugyanabban a kertben vannak, ahonnan elutaztak; s körülöttük annyi ember hever a földön. De csodálkozásuk csak növekedett, midőn a kert egyik pontján egy földbe szúrt lándzsát vettek észre; a lándzsáról két zöld selyemzsinóron tündöklő fehér pergamen függött alá, s rajta a következő aranybetűs írás:

"Don Quijote de la Mancha, a hős lovag, diadalmasan befejezte és már a puszta kísérlettel is végrehajtotta Trifaldi grófnénak, más néven Dueña Doloridának és társnőinek kalandját. Malambrunónak nincs más kívánsága, ennyivel is beéri, s a dueñák szakálla eltűnt, s képök tiszta; Don Clavijo és Doña Antonomasia, a királyi pár pedig immár visszanyerte előbbi alakját. S mihelyt a fegyverhordó magára mérte a korbácsütéseket, a fehér galamb is azonnal megszabadul üldözőinek, a gyilkos saskeselyűnek a karmai közül, s szerelmes tubája átölelheti. Így rendeli a bölcs Merlín, minden varázslók fővarázslója."

Mihelyt Don Quijote végigolvasta a pergamen szavait, azonnal látta, hogy Dulcinea feloldásáról van szó, s alig győzött hálát adni az égnek, hogy ily csekély veszedelemmel ily nagy dolgot művelhetett, s visszaadhatta a tisztes dueñák ábrázatának simaságát. A dueñák eltűntek, a herceg és felesége még nem tért magához. Don Quijote odasietett, megfogta a herceg karját, rángatta és így szólt:

- Fel, fel, kegyelmes uram, csak bátran, csak bátran; nincs semmi baj, a kalandnak szerencsésen vége szakadt, mutatja az írás is, ott azon a pergamenen.

A herceg csak lassan tért magához, mint aki nehéz álomból ébred; ugyanígy a hercegné is és a kertben levők mindnyájan: oly élénken csodálkoztak, ámultak, bámultak, hogy az ember majdnem elhitte, hogy nem alakoskodnak. A herceg félig nyitott szemmel olvasta az irományt, s aztán tárt karokkal sietett Don Quijotéhoz, magához ölelte, s azt mondta, ő a legkitűnőbb lovag, aki valaha élt a világon.

Sancho mindenütt kereste Doloridát, szerette volna látni, milyen az arca szakáll nélkül, csakugyan olyan szép-e, amilyennek derűs modorából sejteni lehetett. Azt mondták azonban, mihelyt a Clavileño lángolva lefelé szállt a levegőből s földet ért, Trifaldi s a dueñák egész csoportja egyszerre eltűnt, de akkor már sima volt az arcuk, s nem látszott rajta egyetlen szőrszál se.

A hercegné azt kérdezte Sanchótól, milyen volt a nagy utazás.

Sancho így felelt:

- Éreztem, kegyelmes asszonyom, hogy repülünk, mégpedig, amint uram mondá, a tűzrétegen át, s kedvem szottyant, hogy letépjem szememről a köteléket. Azonban a gazdám, amikor engedelmét kértem, semmi szín alatt nem egyezett bele. De én kissé kíváncsi vagyok, s éppen azt szeretném látni, amit tiltanak s nem engednek, csak úgy suttyomban fölpeccentettem orrom mellett a szembekötő kendőt, s úgy pillantottam a földre, hát látom, hogy az egész nem nagyobb egy mustármagnál, a rajta járó-kelő emberek meg csak akkorák, mint egy-egy mogyoró; ebből magából is el lehet gondolni, milyen magasan járhattunk.

A hercegné így válaszolt:

- Gondolja csak meg jobban, Sancho barátom, mit mond: mert én úgy sejtem, kegyelmed nem a földet látta, hanem csak a rajta járó-kelő embereket. S világos, ha a föld egy mustármagnyinak látszott, az emberek meg mogyoró nagyságúnak, akkor egyetlen embernek is egészen el kellett volna födnie a földet.

- Az igaz - felelte Sancho -, de azért egy csücske kivillant, s akkor megláttam egészen.

- De Sancho barátom - faggatózott a hercegné -, hiszen egy kis csücske alapján nem lehet megítélni a szemlélt tárgyat.

- Nem értek az ilyen szemléletekhez, kegyelmes asszonyom - mondta Sancho -, csak azt tudom, jó lenne, ha kegyelmességed meggondolná, hogy mi varázslattal repültünk a levegőben, s én ugyancsak varázslattal megláthattam az egész földet meg a rajta járó-kelőket, akárhonnan akartam is nézegetni. S ha méltóságod ezt nem hiszi, akkor azt sem fogja elhinni, hogy amint a szememet egy kicsit kiszabadítottam, láttam, oly közel vagyunk az éghez, hogy alig van már köztünk másfél arasz. Arra pedig akár hitet teszek, kegyelmes asszonyom, hogy az ég ugyancsak roppant nagy. Egyszer csak ott mentünk el a Fiastyúk mellett, s jaj, teremtő szentatyám! nemhiába voltam gyermekkoromban odahaza magam is libapásztor, annyira szeretem az ilyen aprójószágot, most is megkívántam, hogy kissé megsimogassam őket, talán a szívem is megszakadt volna, ha nem tehetem. Kapom hát magamat, s mit teszek? Nem szólok én egy kukkot se senkinek, még a gazdámnak se, hanem nagy csöndesen, csakúgy loppal lecsúszom a Clavileñóról, odamegyek a Fiastyúkhoz, össze- meg összetapogatom anyástul, fiastul, valamennyi olyan, mint a viola-virágszál; kimulattam velök magamat vagy három fertály óráig, s ezalatt a Clavileño egy lépést se tett, de még csak meg se moccant.

- S amíg a jó Sancho a Fiastyúkkal mulatozott - kérdezte a herceg -, mivel töltötte az időt, Don Quijote uram?

Don Quijote így válaszolt:

- Minthogy mindezek az események és történések oly nagyon eltérnek a természet szokott rendjétől, nincs miért csodálkozni Sancho elbeszélésén. Ami engem illet, magamról kezeskedhetem, hogy sem alul, sem felül ki nem kukucskáltam, s nem láttam se eget, se földet, se vizet, se szárazat. Azt - az igaz - éreztem, hogy a levegőrétegen áthaladtam, sőt azt is, hogy érintettem a tűzréteget. Nem hihetem azonban, hogy még ezen is túlmentünk volna, mert a tűzréteg az utolsó a holdas ég és a levegőréteg között, de az éghez, ahol a Sancho említette Fiastyúk van, csak megperzselődve juthattunk volna el. Mivel pedig nem sültünk meg, ebből az következik, hogy Sancho elbeszélése vagy hazugság, vagy álom.

- Bizony nem hazugság, s bizony nem álom - pattogott Sancho -, s aki nem hiszi, ám kérdezze meg, milyenek azok a csillagcsirkék, s majd elválik, igazat mondtam-e vagy se.

- Milyenek hát, Sancho? - kérdezte a hercegné.

- Kettő zöld - válaszolta Sancho -, a másik kettő vörös, kettő kék, egyik meg iromba.

- Az utolsó kivételével egészen különös fajta csirkék - jegyezte meg a herceg. - Ilyen színű állatok, legalábbis baromfiban, a mi földi tájunkon csakugyan nincsenek.

- De hiszen az világos is - mondta Sancho -, hogy a mennyei baromfi meg a földi közt csak kell valami különbségnek lennie.

- Ugyan, mondja csak, Sancho - kérdezte a herceg -, van köztük valami csirkekakas is?

- Nincs, uram - felelte Sancho -, aminthogy mindig is úgy hallottam, hogy a kakasnak semmi helye többé a hold szarván túl.

Többet aztán nem akartak kérdezősködni utazása felől, mert attól tartottak, hogy Sancho bizony meghordozza őket az egész világűrben, s töviről hegyire elmondja, mit látott, bár egy macskaugrásnyira sem távozott a kertből.

Így végződött hát Dueña Dolorida kalandja, amely nemcsak ekkor, hanem élete fogytáig mindig megnevettette a hercegi párt, Sanchónak pedig kimeríthetetlen meseforrást fakasztott, ha száz meg száz esztendeig él is.

Don Quijote azonban ezt súgta Sancho fülébe:

- Csak annyit mondok, Sancho, ha azt akarod, hogy elhiggyék, amit az égben láttál, azt kívánom, hogy te is elhidd, amit én láttam a Montesinos-barlangban.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET - HATVANADIK FEJEZET

[A falóval történt kaland befejezése után a hercegi pár elhatározta, hogy tovább folytatja tréfáit a hiszékeny emberekkel, s most a Sanchónak tett ígéret "valóra váltása" következett. Kioktatták cselédeiket, majd szóltak Sanchónak: készüljön, és szedje magát rendbe a kormányzóság átvételére, mert szigete lakosai úgy várják már, mint a májusi esőt.

Don Quijote is odaérkezett s hallván az intézkedést, nem győzött hálálkodni Sancho szerencséjéért, majd tanácsokkal látta el kormányzói tisztét illetően.]

- Legelőször is, édes fiam, istenfélőnek kell lenned, mert az Isten félelme minden bölcsesség kezdete, s ha bölcs vagy, sohasem követhetsz el hibát.

Másodszor szüntelenül tartsd szem előtt, hogy ki vagy, legyen rá gondod, hogy megismerd magadat; ennél nehezebb el sem képzelhető. Ha ismered magadat, nem fuvalkodol fel, miként a béka, amikor nagyobb akart lenni, mint az ökör; ha megfogadod a tanácsomat, bolondságod pávafarka mindig eszedbe juttatja lábad rútságát, és azt, hogy odahaza egykor disznópásztor voltál.

- Az igaz, az voltam - vetette közben Sancho -, de csak gyerekkoromban; mikor aztán suttyóvá cseperedtem, libát őriztem, nem malacot. Ennek azonban, azt tartom, semmi köze a dologhoz, mert nem minden kormányzó származik ám királyi családból.

- Az igaz - válaszolt Don Quijote -, ezért szíves nyájassággal viselje hivatala méltóságát, aki nem származik nemes családból, s bölcsesség vezérelje tetteit, hogy mentek maradhassanak a rosszakaratú suskustól, ami különben semmiféle állást meg nem kímél.

Légy büszke alacsony származásodra, Sancho, s ne tagadd, hogy parasztszüléktől eredsz, mert ha látják, hogy nem szégyelled, senki se fog érte megszégyeníteni. Becsüld többre az alázatos erényt, mint a kevély bűnt. Számtalan ember emelkedett a legalacsonyabb állásból a legfőbb papi és magas fejedelmi méltóságra, ennek bizonyítására annyi példát hozhatnék fel, hogy alig győznéd hallgatni.

Jegyezd meg, Sancho: ha az erény a mértéked, s arra fordítod legfőbb gondodat, hogy erényesen cselekedjél, akkor nem lesz miért irigyelned a fejedelmeket és főurakat, mert a vért örököljük, de az erényt el kell érnünk, meg kell szereznünk, s az erénynek önmagában is van értéke, a vérnek pedig nincs.

S minthogy ez így van, márpedig bizonyos, hogy így van, ha netalán valamely atyádfia meglátogat szigetkormányzóságodban, el ne kergesd s ne szégyeneld, sőt ellenkezőleg, fogadd be nyájasan, lásd szívesen és vendégeld meg, így az égnek tetsző dolgot cselekszel, mert az égnek abban telik öröme, hogy senki meg ne vesse az ő alkotását, s egyben megadod, amivel a bölcs természetnek tartozol.

[Még sok, ehhez hasonló bölcs tanáccsal látta el Don Quijote fegyvernökét. A hercegi pár aztán még aznap este nagy kísérettel elküldte Sanchót arra a helyre, amelyet szigetül szemeltek ki számára. Kíséretében volt az a furfangos udvarmester is, aki a legtöbb mulatságot, kalandot rendezte.

Mikor Sancho Panza eltávozott, Don Quijote nyomasztónak érezte egyedüliségét, és búskomor lett. A hercegi pár ennélfogva új kalandot eszelt ki szomorúsága eloszlatására. Mikor este Don Quijote lefeküdt, egy udvarhölgyüket, Altisidorát küldték a lovag hálószobájának ablaka alá, hogy ott szerelmes költeményeket énekeljen. Don Quijote - bár Dulcineája miatt lelkiismeretfurdalást érzett - úgy határozott, hogy kötelessége az iránta vonzalmat érző leányt megvigasztalni, szintén egy szerelmi románc éneklésébe kezdett (amit természetesen a kastély minden lakója hallgatott). Kiállt az erkélyre, s mikor már javában énekelt, irgalmatlan zörgés keletkezett, amely nem volt más, mint egy zsákra való eleresztett macska, farkukra kötözött csörgőkkel. Lovagunk, azt hivén, hogy átkozott varázslók, kardot rántva nekik rontott. Többségük elinalt, de az egyiket annyira felbőszítette Don Quijote vagdalkozása, hogy nekirontott képének, és összevissza karmolta.

Végtére is a hercegi pár szabadította ki a megvadult állat karmai közül, s még lovagunk rebegett hálás szavakkal nekik köszönetet.

Ezalatt Sancho Panza megtartotta bevonulását Barataria szigetre, amelynek kormányzója lett. A fegyvernököt mindjárt fényes palotába vitték, ahol egy tágas teremben királyi asztal volt a legdíszesebben megterítve. Sancho mindjárt az ebédhez ült, és falatozáshoz látott. Az asztalnok először is egy tányér gyümölcsöt tett eléje. Alig evett azonban Sancho ebből, az orvos azonnal megérintette pálcájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más ennivalóval szolgált azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb, semhogy vehetett volna belőle vagy megízlelhette volna, a pálcás ember megint megérinté, s az apród ezt is oly sietséggel elkapta, mint a gyümölcsös tányért.

A pálcás ember, aki orvos volt, mindannyiszor így cselekedett, valahányszor csak az asztalra valami új étel került. Sancho egy ideig tűrte ezt a dolgot, de később annyira feldühösödött, hogy az orvost börtönbe akarta csukatni. Nemsokára aztán hírnök jött aki a hercegtől levelet hozott, amelyben ez figyelmezteti Sanchót, hogy legyen éber, mert a sziget ellenségei megtámadni készülnek, és életére törnek. Sancho azonnal válaszolt titkára által a hercegnek, hogy résen lesz, levelet íratott egyúttal feleségének és Don Quijoténak is.

Majd fogadta szigete alattvalói közül azokat, akiknek panaszuk vagy bajuk volt, és ügyeikben igen bölcs ítéletet hozott. Ugyancsak kitűnt okos és józan tanácsaival akkor is, amikor körutat tett szigetén, és a hozzá fordult panaszosok ügyes-bajos dolgaiban döntött. A hercegné ezalatt egy apródot útnak indított Teresa Panzához férje levelével és egy másikkal, amelyet ő maga írt. Egy nagy füzér korallt is küldött ajándékba Sancho feleségének.

Az apród, egy értelmes, éles eszű fickó elment Sancho Panza falujába, és ott annak feleségéhez vezettette magát. Teresa, miután az apród felolvasta neki férje és a hercegné levelét, alig tudott hová lenni örömében, és mindjárt elküldött a lelkészért és a bakkalaureusért, akik nem győztek eleget csodálkozni a hallottakon. Faggatták is az apródot, hogy mondja meg, miben áll a Sancho kormányzósága, de ez oly ügyesen játszotta szerepét, hogy mindvégig nem tudták kisütni, mi igaz és mi nem igaz ebben a fura históriában. Végül az apród eltávozott a Sancho Panzához és a hercegnéhez intézett levelekkel és azzal és fél véka makkal, amit a hercegné kért Teresától.

Sancho Panza ezalatt mintaszerűen kormányozta szigetét, és számos bölcs rendeletet bocsátott ki. Egyik nap levelet hoztak neki urától, Don Quijotétól, amely így szólt:]

Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete kormányzójához

Váltig azt hittem, hogy majd balfogásaidról és sületlenségeidről fogok hírt hallani, s íme, Sancho barátom, értelmességedről számolnak be, amiért nem tudok elég hálát adni az égnek, hiszen a szegényt a sárból is fel tudja emelni, s még a bolondot is okossá tudja tenni. Azt mondják, úgy kormányozol, mintha ember volnál, embernek meg olyan vagy mintha négylábú állat volnál, már tudniillik, ami leereszkedő magaviseletedet illeti. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni, hogy a hivatalos tekintély fenntartásának érdekében gyakran illő és szükséges, hogy az ember a szíve alázatosságával ellentétes módon cselekedjék. Mert ha valaki fontos hivatalt tölt be, aszerint kell tekintélyt tartania, amint a hivatal követeli, s nem szabhatja magát saját alázatosságra hajló természetéhez. Ruházkodják takarosan, mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszítik. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy cicomázd magad, azt sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem hogy öltözeted olyan legyen, amilyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és tiszta.

Hogy megnyerd a kormányzásod alatt álló nép bizalmát, egyebek közt kettőt kell tenned; az egyik: légy nyájas mindenkihez, amit egyébiránt már mondtam másszor is neked; a másik meg: legyen rá gondod, hogy az élelmiszer soha fogytán ne legyen, mert semmi se keseríti el inkább a szegények szívét, mint az éhség és ínség.

Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha íratsz, jót írass, s legyen rá gondod, hogy megtartsák és teljesítsék: mert az olyan rendelet, amit nem tartanak meg, jobb, ha nincs; sőt arról tesz tanúságot, hogy a fejedelemnek volt bölcsessége és tekintélye, hogy ilyen rendeletet kiadjon, de nincs elegendő hatalma, hogy érvényt szerezzen neki; márpedig az olyan törvény, amely csak ráijeszt az emberekre, de melyet senki se teljesít, annak a fatuskónak szakasztott mása, amit a békák királyává tettek, mert először elrémítette őket, de az idők múltával rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak fölébe.

Légy az erények édesatyja, a bűnök mostohája. Ne légy mindig szigorú, de mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, ez az igazi okosság. Látogass el a börtönökbe, a mészárszékekbe és a piacokra: mert a kormányzó megjelenése az ilyen helyeken különösen nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, akik szabadulásukat várják; ez az a mumus, amitől aztán a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezért a kofák is megijednek. Sohase mutasd magad pénzsóvárnak (még ha koncleső volnál is, amit nem hiszek), ne mutasd magad asszonyok után esenkedőnek, falánknak: mert mihelyt a nép és környezeted kiismeri gyenge oldaladat, ott indítja ellened ostromát, míg veszedelmed mélységes mélyére nem taszít. Nézd át újra meg újra, olvasd át ismételve a jó tanácsokat és útmutatásokat, amiket írásban adtam neked, mielőtt kormányzónak mentél; s majd meglátod, ha híven követed őket, milyen hatalmas támaszt találsz bennök, és megóvnak a kormányzók hivatalával járó gondtól, bajtól. Írj a te uraságodnak gyakran, s légy hozzá háládatos, mert a hálátlanság a kevélység leánya, s az egyik legnagyobb vétek; ha valaki háládatos jótevőinek, hálás lesz Istennek is, mert Istentől annyi jóban részesült és részesül a jövendőben is.

A hercegasszony őméltósága különfutárral küldte el öltönyödet s még más ajándékot is feleségednek, Teresa Panzának; a választ minden pillanatban várjuk. Én a napokban nem a legjobban éreztem magamat, egy macska-viadalba keveredtem, és az orrom bánja, de azért nem lett belőle nagyobb baj, mert ha némely varázsló meggyötör is, más varázslók megvédelmeznek.

Add tudtomra, hogy a körülötted levő udvarmesternek csakugyan volt-e része a Trifaldi-ügyben, amint te gyanítottad; általában tudósíts mindenről, ami azóta történt veled, hiszen ezt könnyűszerrel megteheted, annál is inkább, mert az a feltett szándékom, hogy minél előbb szakítok mostani tétlen életemmel, mert nem ilyenre termettem.

Olyan ügybe bonyolódtam, hogy azt hiszem, alkalmasint meghasonlást idéz elő köztem és a hercegi pár között. Akármilyen kellemetlen is ez, nem tehetek róla, mert száz szónak is egy a vége, nekem előbbre való, hogy betöltsem hivatásom parancsolatát, mint hogy a kedvükbe járjak, mert a mondás is azt tartja: Amicus Plato sed magis amica veritas. Ezt latinul írom, mert felteszem rólad, hogy amióta kormányzó vagy, már bizonyosan megtanultad ezt a nyelvet. És most Isten veled, Isten őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen.

Barátod:
Don Quijote de la Mancha

Sancho nagy figyelemmel hallgatta végig a levelet, valamennyien talpraesettnek tartották, és nem győzték eléggé magasztalni. Sancho rögtön felkelt az asztaltól, magával hívta titkárát, bezárkózott vele a szobájába, s azonnal válaszolni akart Don Quijoténak. Azt mondta hát a titkárnak, hogy hozzátoldás vagy elhagyás nélkül írja, amit tollba mond; a titkár szót fogadott, a válasz pedig így hangzott:

Sancho Panza levele Don Quijote de la Manchához

Teendőim annyira elfoglalnak, hogy még arra se érek rá, hogy a fejemet megvakarjam vagy a körmömet levágjam, ezért meg is nőttek akkorára, hogy Isten legyen irgalmas, kegyelmes. Ezt pedig azért mondom, kedves lelkem uram, hogy kegyelmed ne csodálkozzék, hogy eddig nem küldtem tudósítást, hogy s mint érzem magamat ebben a kormányzóságban, ahol többet éheztem, mint amikor együtt barangoltunk a vadonban és pusztaságokon.

A minap levelet kaptam őméltóságától, a herceg úrtól, arról tudósít, hogy néminemű kémek törtek a szigetségbe, és az életem ellen áskálódnak. Eddig azonban nem tudtam egyetlenegyet se leleplezni, egy bizonyos doktoron kívül, aki azért húzza itt a fizetést, hogy megöldössön minden kormányzót, valahány csak idekerül. Doktor Pedro Reciónak hívják, s Tirteafuerába való, már ebből a névből is láthatja kegyelmed, hogy az ember lemondhat az életéről, ha ennek a doktornak a kezére bízza magát. Egyébiránt ő maga is azt mondja, hogy nem a betegséget gyógyítja, ha valaki már megbetegedett, hanem arról tesz, hogy megakadályozza a betegséget, s egyetlen orvosság a koplalás meg újra csak a koplalás, míg az embert úgy ki nem szárítja, hogy csont meg a bőr marad, mintha bizony a sorvadás nem lenne rosszabb nyavalya, mint a hideglelés. Szóval, mindenáron arra törekszik, hogy éhen vesszek, s már látom, hogy a bosszúság miatt kell elpusztulnom. Egykor azzal kecsegtettem magamat, ha majd kormányzó leszek, meleget eszem, hideget iszom, patyolatos, tollas ágyon pihenek, s íme, kész sanyarúságra kerültem ide, mintha valami remete volnék, de nem jószántamból lettem remete, ezért azt hiszem, előbb-utóbb bizony csak elvisz itt az ördög. Eddig se igaz úton, se hamis úton semmi se ütötte a markomat; megáll az eszem, hogy ez miképp lehetséges, hiszen azt hallottam, ha valaki erre a szigetre kerül kormányzónak, még a lábát se teszi be, annyi pénzt kap a lakosságtól vagy ajándékba, vagy kölcsön, hogy több se kell; ez egyébiránt másutt is rendes szokás, nem csupán itt.

Amint tegnap éjjel körutat tettem a szigeten, egy férfiruhába öltözött gyönyörű leánykára s asszonyruhába öltözött fitestvérére akadtam. A leányba az asztalnokom szeretett bele, s amint ki is kottyantotta, feleségül akarja venni; én meg a legényt néztem ki vőmnek. Még ma el akarjuk mondani szívünk szándékát mind a kettejök atyjának, egy Diego de la Llana nevű nemesembernek; a család olyan régi keresztény, hogy jobb se kell.

El szoktam látogatni a piacra, amint kegyelmed is tanácsolja, s éppen tagnap akadtam egy kofára; idei mogyorót árult, de nyomára jutottam, hogy egy véka ideibe egy véka régit kevert, ami avas volt vagy férges. Az egészet odaadattam az iskolás gyerekeknek, majd kiválogatják a javát, a kofára meg azt a büntetést szabtam, hogy két álló hétig nem ülhet ki a piacra. Azt mondták, hogy egészen helyesen intézkedtem. Annyit mondhatok kegyelmednek, itt az az emberek meggyőződése, hogy nincs a világon átkozottabb népség a kofánál; ha mégannyi volna is, mind szemtelen, szívtelen és tolakodó; ezt magam is elhiszem azok után, amit más községekben is láttam.

Annak, hogy a hercegasszony őkegyelmessége írt feleségemnek, Teresa Panzának, s amint kegyelmed mondja, ajándékot is küldött, igen megörültem, s rajta leszek, hogy valamikor megháláljam. Csókoljon kezet neki kegyelmed az én nevemben, s mondja meg, azt üzenem, jóindulatát nem érdemtelenre pazarolta, amint majd tettel is bebizonyítom. Nem szeretném, ha kegyelmed összezördülne az urasággal; mert ha kegyelmed kocódik velök, világos, hogy nekem káromra válik, s nem lenne rendjén, hogy engem háládatosságra serkent, saját maga meg hálátlan lenne azok iránt, akik annyi jóval elhalmozták kegyelmedet, s oly szívesen s oly pompásan megvendégeltek kastélyukban.

Azt a macskaviadalt nem értem; de képzelem, hogy megint valami babonaság lehet a dologban, amivel azok az átkozott varázslók szokták háborgatni kegyelmedet; egyébiránt majd meghallom bővebben, ha találkozunk.

Szeretnék valamit küldeni kegyelmednek; de nem tudom, hogy mit, ha csak olyan apró fecskendőt nem a nyavalyák ellen, mert ezen a szigeten igen takarosakat tudnak készíteni. Egyébiránt ha még egy ideig ki sem cseppenek a hivatalomból, vagy egyet, vagy mást majd csak küldök a jövedelmemből, vagy az ajándékokból, amiket kapok.

Ha a feleségem, Teresa Panza írni találna, fizesse ki kegyelmed a postadíjat, s küldje ide a levelet, mert nagyon szeretnék már hírt hallani az egész házam népe, feleségem és gyermekeim felől. Most pedig az Isten óvja meg kegyelmedet minden rosszakaratú varázslótól, engem pedig szabadítson el épen és békében ebből a kormányzóságból, amit ugyan alig hiszek, mert amint ez a doktor Pedro Recio bánik velem, alighanem itt hagyom a fogamat.

Kegyelmed szolgája:
Sancho Panza kormányzó

[Don Quijote mégiscsak úgy határozott, hogy búcsút vesz a hercegi pártól, és Zaragozába megy, az ottani ünnepélyekre. Már-már távozni készült, amidőn az egyik udvarhölgy siránkozva esdekelt párfogásáért. Elmondta neki, hogy egy paraszt elcsábította a leányát, és most nem akarja nőül venni. Don Quijote megígérte, hogy addig nem hagyja el a hercegi kastélyt, míg az illető parasztot párbaj útján nem kényszerítette kötelessége teljesítésére.

Amíg ezek a dolgok történtek, megérkezett az apród, aki Sancho Panza feleségénél járt, és tőle leveleket hozott. A hercegné mindnyájuk nagy mulatságára felolvasta Teresa hozzá írt levelét, amelynek lényege az volt, hogy a hercegné küldessen Sanchóval pénzt neki, mert szeretné kormányzónéi tisztét betölteni, s ezért fel kíván utazni a fővárosba, annál is inkább, mert a falubeliek nem hiszik a történteket, s megpukkadnának az irigységtől, ha őt és leányát hintóban látnák eltávozni.

Teresa férjéhez intézett levelét Don Quijotéval bontatta ki a hercegasszony, mert kíváncsi volt, mit tartalmaz. Teresa nagy-nagy öröméről tudatta férjét, s arról az óhajtásáról, hogy leányával együtt fel akarja keresni. Szólt a pap, a borbély hitetlenkedéséről, valamint arról, hogy Sansón, a bakkalaureus fel kívánja keresni, hogy kiverje fejéből a kormányzóságot.

Pedig Sancho kormányzóságának már végórája ütött. Uralkodásának hetedik éjszakáján ugyanis nagy harangzúgás és éktelen kiáltozás ébresztette fel álmából a kormányzót. Mikor az ágyból kiugrott, húsz ember szaladt feléje, kezükben égő fáklyával és kivont karddal, nagy hanggal kiáltozva:]

- Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr, fegyverre! Töméntelen ellenség tört a szigetre, s odavagyunk, ha nagyságod bölcsessége és bátorsága nem segít.

[Sancho kedvetlenül bár, de felfegyverkezett, és seregének élére állt. Persze, az egész háborúság csak komédia volt, amelynek az lett a vége, hogy Sancho leesett nehéz fegyverzetének súlya alatt, a mulatság rendezői pedig át- meg átdobogtak fölötte, és szörnyen összelapították. Végre megelégelték a tréfát, felvették Sanchót, nehéz pajzsát leoldották és ágyba fektették. Mikor magához tért, felöltözködött, lassan az istállóba ment, megcsókolta szamarát, és nagy kínnal felkapaszkodott rá. Majd az udvarmesterhez, titkárához és az orvoshoz intézve szavait, így szólt:]

- Nyissanak utat, édes jó uraim, s bocsássanak vissza régi szabadságomhoz, engedjék meg, hadd térjek vissza korábbi életemhez, s hadd támadjak fel mostani halálomból. Nem kormányzóságra születtem én, se arra, hogy szigetek, városok védelmezője legyek a támadó ellenséggel szemben. Jobban értek én a szántáshoz, vetéshez, szőlőmetszéshez, venyigekötözéshez, mint a törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédéséhez. Szent Péternek Rómában a helye; azt akarom ezzel mondani, akkor van jó dolga minden embernek, ha annak él, amire termett. Jobban illik az én kezembe a kaszanyél, mint a kormánypálca. Jobb nekem az ecetes-olajos fokhagymalevesből jóllaknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabjának lennem, aki éhen akar veszejteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa árnyékába, s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába, ha emellett szabad vagyok, semmint hogy hollandi vászon ágyneműn feküdjem, s nyestprémbe öltözzem, ha emellett még kormányzónak is kell lennem. Az Isten áldja meg uraságtokat, mondják meg kegyelmes uramnak, a hercegnek: meztelenül születtem, most is meztelen vagyok, se nem nyerek, se nem vesztek; evvel csak azt akarom mondani, üres zsebbel jöttem ide kormányzónak, üres zsebbel is megyek el innét, éppenséggel nem úgy, ahogy más szigetek kormányzói szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak el, hadd megyek megkenetni magamat, mert úgy érzem, ripityává tört minden oldalbordám ellenségeim jóvoltából, mert a múlt éjszaka rajtam toporogtak.

[Környezete érzékenyen elbúcsúzott tőle, és Sancho eltávozott. Útközben egy sötét gödörbe esett, melyből végül is Don Quijote szabadította ki. Együtt érkeztek meg a hercegi udvarba, hol Sancho okosan beszámolt kormányzóságáról. Másnap Don Quijote meg akart vívni azzal a paraszttal, aki az udvarhölgy leányát elcsábította, és győzelme esetén azt kötötte ki, hogy a paraszt kénytelen lesz nőül venni a leányt. A párbaj azonban szintén csak komédia volt, mert az illető paraszt amúgy is nagyon szívesen feleségül vette volna a leányt. A párbajt nagy ünnepségek közt mégis megrendezték, ami Don Quijote győzelmével végződött.

Don Quijote és Sancho Panza búcsút vettek a hercegi pártól, és Zaragoza felé indultak. A hercegi pár vendéglátása jó iskola volt. Meglepődve tapasztalták, hogy az emberek még náluk is hóbortosabbak, ráadásul fölöslegesebb és haszontalanabb játékkal űzik idejüket. Zaragozába tartva például útközben két - pásztorruhába öltözött - csodaszép ifjú hölggyel találkoztak. Ezek is olvasták Don Quijote történetét, és nagyon örültek, hogy megismerhették őt és fegyvernökét. Nemsokára vagy harminc személy jött össze, valamennyien pásztorruhába öltözött ifjú hölgyek és urak, s ők is szerfölött megörültek nekik. Fenekestül felfordult a világ - gondolta Sancho, hiszen ezek az ifjak nemesember létükre birkákat őriznek, pásztorjátékkal mulattatják magukat. Don Quijotét is megzavarja ez a látvány, s ismét kész lovagságának bizonyítására. Nekitámad egy sereg vásárra hajtott bikának, melyek úgy megtapossák, hogy csaknem belepusztul.

Mikor nagy nehezen feltápászkodtak, Don Quijote szégyenülten hagyta el az áldatlan harc színterét. Egy forráshoz érve, amelyre egy árnyas ligetben leltek, a két zaklatott vándor kissé megpihent. Sancho elővette tarisznyáját, és falatozni kezdett. Don Quijote bánatában hozzá sem nyúlt az ennivalóhoz, és így szólt Sanchóhoz:]

- Csak egyél, Sancho barátom - biztatta Don Quijote -, s tartsd fenn életedet, úgyis többet törődöl vele, mint énvelem, engem pedig hagyj meghalnom gondolataim és szerencsétlenségem nyomasztó súlya alatt. Én, Sancho, arra születtem, hogy halódva éljek, te meg arra, hogy evés közben halj meg. S hogy belásd, mily igaz, amit mondtam, gondold csak meg, hogy nekem - pedig könyveket írtak, nyomtattak ki rólam, és híres vagyok a fegyverviselésben, tetteimben udvarias, a fejedelmek kegyeltje, és epednek értem a szüzek - végre, midőn bátor hőstetteimért pálmákat, diadalt s méltán megérdemelt koszorúkat reméltem, íme ma reggel azt kellett megérnem, hogy oktalan, mocskos barmok patái alá kerüljek, barmok tapodjanak rajtam és gázoljanak le! Ha ezt elgondolom, megcsikordul a fogam, összeharapom állkapcsomat, lelankad a karom, s ez a gondolat elveszi minden étvágyamat; annyira odavagyok, hogy éhen veszhetnék, pedig nincs annál kegyetlenebb halál.

[Végül is Sancho esengésére evett egy keveset s mindketten elszenderedtek.

Mikor felébredtek, estére járt már az idő. Gyorsan felkaptak paripáikra, és siettek ama fogadó felé, amely már messziről látszott. A vendéglőben Don Quijote két nemesemberrel találkozott, akik szintén olvasták történetét, és nagyon örültek, hogy a híres lovaggal személyesen megismerkedhettek. E két úr: Don Juan és Don Jerónimo megtudta Don Quijotétól, hogy a róla szóló történetben számos olyan adat van, amely nem felel meg a valóságnak. Majd azt kérdezték tőle, hová igyekszik mostani útjában. Lovagunk elmondta, hogy Zaragoza városába, arra a páncélos tornára, amelyet itt évenként szoktam megtartani. Don Juan Don Quijote értésére adta, hogy az az új történet, amely életéről és kalandjairól szól, már hírt adott egy zaragozai kalandjáról, s bizony abból is elég csúfosan került ki. Don Quijote erre elhatározza, hogy még csak véletlenül sem teszi lábát be Zaragozába, s így hazudtolja meg ezt az újabb történetírót az egész világ előtt. Don Jerónimo ezzel nagyon egyetért, és azt ajánlja, hogy Barcelona felé vegye útját, az ottani tornajátékon megmutathatja hősiségét.

Don Quijote és Sancho Panza tehát Barcelonába indultak.

Hat napig mentek már, anélkül, hogy valami különös dolog történt volna velük. A hetedik napon az éjszaka egy erdőben érte utol őket. Sancho lefeküdt, és csakhamar mélyen elaludt. Don Quijotét azonban ábrándozása folyton ébren tartotta. Különben Dulcineájára gondolt sokat, és majdnem kétségbe esett, midőn arra gondolt, hogy Sancho eleddig nem csapott magára háromezret és háromszázat, aminek fejében a varázsló szíve hölgyének feloldását kilátásba helyezte. E gondolatoktól vezérelve lépett a mélyen alvó Sanchóhoz, hogy legalább kétezret rácsapjon. Sancho, álmából riadva, s miután felfogta, mit akar gazdája, iszonyú haragra gerjedt, s ordítozni kezdett. Először is - mondta - azokat a korbácsütéseket jószántából kellene magára vernie, s másodsorban ehhez most nincs semmi kedve. Don Quijote azonban tovább erősködött, tovább viaskodott. Erre Sancho rárohant gazdájára, s úgy elgáncsolta, hogy szinte nyekkent, amint a földre zuhant. Ott aztán leszorította gazdáját, s addig nem eresztette el, amíg esküvel nem ígérte, hogy felhagy korbácsolási szándékával.

Ugyanabban az erdőségben Don Quijote és Sancho rablókkal is találkoztak: a rablók vezére Roque Guinart volt, aki bosszúvágyból lett banditává. Különben derék, jószívű és tanult ember volt, aki szintén örült, hogy szemtől szembe láthatta Don Quijotét, akiről már sok mulatságosat hallott. Roque pártfogásába vette a lovagot, s levelet írt egy barcelonai barátjának, melyben arról tudósítá, hogy a hírneves Don Quijote de la Mancha, az a bizonyos kóbor lovag, akiről oly sok mindenfélét beszélnek, jelenleg éppen ott időz nála, s elmondhatja, hogy olyan mulatságos és értelmes ember, aki párját ritkítja a világon.]