HATVANEGYEDIK FEJEZET
Mi történt Don Quijotéval, amikor bevonult Barcelonába,
és egyéb dolgok, melyekben több az igazság, mint az okosság

Don Quijote három napot és három éjet töltött Roquénál, de még ha háromszáz esztendeig időzött volna nála, akkor sem fogy ki a csodálkozásból és ámulásból, amelybe a haramiák életmódja ejtette lépten-nyomon. A hajnal itt, a dél ott érte őket, egyszer menekültek, azt se tudták, ki elől, másszor leselkedtek, azt se tudták kire. Állva aludtak, de minden pillanatban fölrezzentek álmukból, s egyik helyről a másikra mentek. Egész életük abból állt, hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanócát fújták, bár puskája csak néhányuknak volt, a többiek tűzköves karabélyt használtak.

Roque mindig társaitól távol töltötte az éjszakát, senki se tudta, hol, mert a barcelonai alkirály igen nagy jutalmat tűzött ki fejére, úgyhogy Roque félt, rettegett, nem bízott senkiben, s attól tartott, hogy a saját emberei ölik meg, vagy a hatóság kezére szolgáltatják: bizony, nyomorult fáradságos élete volt.

Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don Quijote, Sancho, hat csatlóssal együtt, elindult Barcelona felé. A tengerpartra Szent János napja előestéjén érkeztek, jó későn. Ekkor Roque megölelte Don Quijotét és Sanchót, akinek még csak most adta meg az ígért tíz tallért. Vége-hossza nem volt a kölcsönös üdvözléseknek, köszöntéseknek, végül mégiscsak elváltak egymástól.

Roque visszafordult, Don Quijote pedig itt maradt, s amint volt úgy várta a reggelt lóháton. Nem telt bele sok idő, s a fehér hajnal arca már-már megmutatkozott Kelet erkélyein, ha nem is a fül, mindenesetre a fű és virág örömére, bárha az is igaz, hogy ebben a pillanatban a fület is megörvendeztette a sípok és dobok hangja, csengők csengése s lovak robogása, dobogása; mintha a város felől közelítettek volna. A hajnal helyet adott a napnak, ahogy pajzsnál nagyobb kerek arcával lassan-lassan emelkedett föl a látóhatár legalsó pereméről.

Don Quijote és Sancho minden irányban körülhordozták tekintetüket; megpillantották a tengert; még sohasem láttak tengert; rendkívül nagynak, végtelennek tűnt szemükben, sokkal nagyobbnak, mint a Ruidera tavai, La Manchában.

Látták az öbölben a gályákat, amint félrevont napellenzőkkel pihentek, és lengő, libbenő lobogóik hol magasba lendültek, hol meg a vizet súrolták, simogatták. A hajókon harsona, trombita, oboa hangzott, közel és távol kellemes és élénk zenével töltötte be a levegőt. A hajók megmozdultak, és a sima víztükrön ütközetet színleltek, akárcsak a hosszú lovascsapat, amely csillogó öltözetben, gyönyörű paripákon vágtatott ki a városból. A tengerészkatonák egyre-másra lövöldöztek; s a város erősségében s kőfalain állók válaszoltak; majd a nagy lövegek bömbölő dörgése reszkettette meg a levegőt, arra meg a gályák ágyúi feleltek. A vidám tengert, a mosolygó földet, a tiszta eget csak a lőporfüst homályosította el néha, úgy látszott, mintha mindez együtt és egyszerre vidámságot és örömet keltene minden emberben. Sanchónak sehogy se fért a fejébe, hogy a vízen mozgó szörnyetegek honnan vették ezt a tenger sok lábukat.

Eközben ama fényes öltözetű lovascsapat, nagy zajongás és csatakiáltozás rivalgásával, oda ért, ahol Don Quijote állt ámulatba és bámulatba merülve. Az egyik lovag pedig - akit Roque tudósított - fennszóval így kiáltott:

- Isten hozta városunkba a földkerekség minden kóbor lovagjának tükrét, világító tornyát, fény-, hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta, ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát! Nem a hamisat, nem a költöttet, nem a becsempészettet, hazug történetek hősét, hanem hozta Isten az igazit, a valódit és eredetit, akit Cide Hamete Benengeli írt le nekünk, minden történetírók virága!

Don Quijote egyetlen szót se szólt, de a lovagok sem vártak tőle feleletet, hanem ide-oda lovagoltak társaikkal, s mindenféle kanyarulatokat tettek Don Quijote körül, aki most Sanchóhoz fordulva így szólt:

- Ezek bizonyosan ránk ismertek. Fogadni mernék, olvasták történetünket, de még azt a mostanában nyomtatott aragónit is.

A lovag, aki az imént megszólította Don Quijotét, újra odarúgtatott hozzá, s így szólt:

- Jöjjön velünk kegyelmed, Don Quijote úr, mindnyájan szolgálatára állunk, mert mindnyájan igen jó barátságban vagyunk Roque Guinarttal.

Don Quijote így felelt:

- Ha az udvariasság udvariasságot szül, akkor a kegyelmedé, lovag úr, vagy édes szülöttje, vagy igen közeli rokona a nagy Roque Guinart udvariasságának. Vigyenek, ahová parancsolják, az én akaratom az önök akarata, kivált ha készek és hajlandók szolgálatukra fordítani.

A lovag is ugyanilyen kacskaringós udvariassággal válaszolt. Azzal közrefogták őket, trombita- és dobszó közepette megindultak a város felé. Mikor pedig beértek, a gonosz ármányos sugallatára a gonosznál is gonoszabb utcagyerekek közül kettő vakmerően keresztültört az egész embertömegen, s az egyik a szamár farkát, a másik meg a Rocinantéét emelte föl, s egy-egy jó teli marék tüskét nyomott alája. Szegény állatok alig tudtak hová lenni kínjokban az újfajta sarkantyútól, s minél jobban behúzták farkukat, annál jobban szúrta őket a tövis, úgyhogy gyötrelmükben rugdalóztak, kapálództak, s addig hányták a farukat, amíg szerencsésen földre nem teremtették gazdáikat.

Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restellte a dolgot, végre paripája farka alól, Sancho pedig a szamara farka alól kihúzta-vonta a tüskebokrétát. Don Quijote kísérői meg is akarták fenyíteni a csínytevő gyerekeket, de hiába, mert a két bűnös azonnal elkeveredett a többi ezer meg ezer kísérő közé.

Don Quijote és Sancho Panza aztán újra felült, és zenével, örömujjongás közepette vonult be vezetőjük házába; igazán nagy és előkelő, gazdag úriház volt, ahol most elhagyjuk őket, mert Cide Hamete úgy akarja.

HATVANKETTEDIK - HATVANHARMADIK FEJEZET

[Don Quijote házigazdáját Don Antonio Morenónak hívták. Vagyonos, értelmes ember volt, és nagyon szerette a vidám mulatságot, s ezért kiváltképpen örült Don Quijote érkezésének. Páncélját levettette vele, szűk zergebőr ujjasban vezette ki háza erkélyére, amely a város legnépesebb utcájára nézett, s bámultatta a lovagot. Barátaival megbeszélte a tréfát, s ezek olyan kitüntetésben részesítették Don Quijotét, mint ahogy kóbor lovagokat szokás, amire nagy öröm vett erőt lovagunkon. Sétalovaglásra vitték, de nem Rocinantén, hanem egy termetes öszvéren, s ráadtak egy hosszú kabátot, melynek hátára - a lovag tudta nélkül - egy darab pergament tűztek, ezzel a felírással: Ez Don Quijote de la Mancha. Persze, felkeltette ez a látvány a járókelők figyelmét, s hangosan olvasták lovagunk hátán a felírást, amit ő olybá tekintett, hogy mindenki felismeri: lám, milyen nagy a kóbor lovagság híre.

Másnap Don Antonio Don Quijoténak egy bűvös fejet mutatott, amely megmondta, hogy az, aki kérdést intézett hozzá, mire gondol. A dolog persze csalfaságon alapult, ennek nyitjára azonban Don Quijote sehogy sem tudott rájönni. Annak viszont nagyon örült, hogy mikor Dulcineájáról kérdezősködött, a fej azt felelte, hogy egykor fel lesz oldva a varázs alól.

Még aznap délután Don Antonio Moreno, két barátja s Don Quijote, valamint Sancho Panza kimentek a gályákra, amelyeket meg akartam nézni.

A parancsnok előre tudta érkezésüket, amiért is harsonákkal, ágyúszóval, összlegénységi "hu-hu-hu" kiáltással tarkított ceremóniát rendezett a lovag tiszteletére. Don Quijote nem kisebb parádéval válaszolt.

A délután folyamán még Sancho is egy csúf tréfa áldozata lett. A felsorakozott legénység egymásnak dobálta kézről kézre a derék fegyverhordozót.

A sík tengeren egyszer csak rablóhajó tűnt fel, amely megpillantva a gályákat, futás által akart menekülni. Rövid küzdelem után a gályák emberei hatalmukba kerítették a rablóhajót és a rajta levőket, köztük egy szép morisco leányt, Ana Félixet, aki elmesélte kalandos élettörténetét.]

HATVANNEGYEDIK FEJEZET
Arról a kalandról, melynél az eddigiek közül
egy sem okozott nagyobb szomorúságot Don Quijoténak

Amint a történet mondja, Don Antonio Moreno neje kimondhatatlanul megörült, hogy vendégül láthatja Ana Félixet. A legnagyobb előzékenységgel fogadta és megszerette szépségéért meg okosságáért, mert a morisco leány nemcsak szép, hanem rendkívül okos is volt. A városbeliek is úgy jöttek látogatására, mintha harangszóval hívná őket.

Don Quijote azt mondta Don Antoniónak, hogy ő nem tartja helyesnek, ahogy Don Gregoriót meg akarják szabadítani; ez a terv inkább veszedelmes, semmint célravezető, s jobb lett volna, ha őt küldik lóháton és fegyveresen Berberföldre, majd kiszabadította volna ő a fiatalembert, ha az egész mór világgal kellett volna is megküzdenie, ahogy Don Gaiferos is kiszabadította hitvesét, Melisendrát.

- Csakhogy ne feledje kegyelmed - mondta Sancho -, hogy Don Gaiferos szárazföldről szöktette meg a feleségét, s szárazföldön vitte magával Franciaországba; itt azonban, még ha megmentjük is Don Gregoriót, nem tudom, miképp hozzuk el Spanyolországba, hiszen tenger terül el közöttünk.

- Minden ellen van orvosság, csak a halál ellen nincsen - felelte Don Quijote. - Ha egy bárka jönne értünk, szeretném látni, ki gátol bennünket, hogy be ne szálljunk.

- Kegyelmed igen szépen el tudja mondani s nagyon könnyűnek gondolja - jegyezte meg Sancho -, de nagy lépés van ám a szó meg a cselekedet közt! Nekem tetszik ez a renegát, s úgy látszik, ember a talpán, s helyén van a szíve.

Don Antonio azt mondta, még akkor sem késő, hogy a nagy Don Quijote menjen át Berberföldre, ha a renegát terve nem sikerül.

A renegát harmadnap múlva csakugyan útnak is indult egy hatevezős dereglyén, s a lehető legderekabb hajóscsapattal; megint két nap múlva meg a négy gálya vitorlázott el a Levante felé, távoztuk előtt azonban a főparancsnok megkérte a helytartót, legyen oly kegyes, tudósítsa Don Gregorio megszabadulásáról meg Ana Félix további sorsáról; a helytartó megígérte, hogy szívesen teljesíti a főparancsnok óhajtását.

Don Quijote pedig egy reggel ismét kilovagolt a tengerpartra, mégpedig páncélosan, fegyveresen, mert amint gyakran mondá, "néki ékesség a fegyver, néki nyugovás a harc," ezért egy pillanatig sem akart megválni tőlük. S íme egy lovagot látott, amint szembejött vele, szintén tetőtől talpig fegyverben; pajzsán egy tündöklő holdat viselt címerül. Mikor ez a lovag oly közel jutott Don Quijotéhoz, hogy hallhatták egymást, nagy fennszóval így kiáltott:

- Dicső lovag s érdemed szerint soha eléggé nem méltányolható Don Quijote de la Mancha, én a Fehér Hold lovagja vagyok; hallatlan hőstetteimet már bizonyosan te is bevésted emlékezetedbe. Szembe akarok szállni veled, s meg akarom kísérteni karod erejét, hogy bebizonyítsam, s annak bevallására kényszerítselek, hogy az én hölgyem, bárki is, hasonlíthatatlanul szebb a te Dulcinea del Tobosódnál. S ha ezt az igazságot önként bevallod, megkíméled magadat a haláltól meg engem is a fáradságtól, hogy életedet vegyem; ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek: nem kívánok tőled egyéb elégtételt, csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s felhagyva minden kalandkereséssel, egy álló esztendőre visszavonulj, és otthon tartózkodjál faludban, kardhoz ne nyúlj, s csendes és jótékony nyugalomban élj, mert ezt követeli gazdaságod érdeke és lelked üdvössége is. Ha pedig te győznél le engemet, szabadon rendelkezzél életemmel, zsákmányoddá lesz fegyverzetem és paripám, s hős tetteimnek híre is fűződjék a tiédhez. Ám gondold meg, hogy melyiket választod, felelj azonnal, mert én még ma végére akarok járni a dolognak.

Don Quijotét csodálkozás és bámulat fogta el a Fehér Hold lovagjának büszke fellépésére és kihívására; azonban nyugodtan s a legkomolyabb tartással így válaszolt:

- Fehér Hold lovagja, hőstetteidről mindmáig soha semmit sem hallottam, meg mernék rá esküdni, hogy kegyelmed sohasem látta színről színre a magasztos Dulcineát; mert ha látta volna, bizonyosan tudom, nem vetemül erre a kérésre, és kegyelmed meggyőződött volna, hogy sohasem volt és nincs is hozzá hasonlítható szépség. Így hát, mert nem akarom azt mondani, hogy kegyelmed hazudik, csupán annyit mondok, téved állításában; a kihívást pedig az említett feltételekkel azonnal elfogadom, nehogy elteljék a rá szánt nap. A feltételek közül csupán azt kívánom mellőzni, hogy rám szálljon át kegyelmed hőstetteinek híre, mert nem tudom, milyen miféle hőstettek. Én beérem a magam hőstetteivel, akármilyenek is. Foglaljon hát állást tetszése szerint a vívótéren, én is így teszek, s akit Isten győzelemre segít, Szent Péter is áldja meg.

A városban elterjedt a hír, hogy megjelent a Fehér Hold lovagja, s a helytartó is értesült, hogy a lovag szóváltásba keveredett Don Quijote de la Manchával. A királyi helytartó azt gondolta, megint csak Don Antoniónak vagy valamelyik városbeli lovagnak a tréfája, s így Don Antonióval s több lovaggal együtt tüstént a tengerpartra sietett. Éppen akkor érkezett oda, amikor Don Quijote megfordította Rocinantét, hogy elfoglalja a vívótéren a szükséges távolságot.

A királyi helytartó látva, hogy az ellenfelek csakugyan komolyan egymásnak akarnak rontani, közbevetette magát, s megkérdezte tőlük, miért szándékoznak párbajt vívni. A Fehér Hold lovagja azt felelte, hogy a női szépség felsőbbsége a vita tárgya, s azután röviden megismételte mindazt, amit Don Quijoténak mondott, és a feltételeket is, amelyekben megállapodtak.

A királyi helytartó Don Antonióhoz fordult, s négyszemközt megkérdezte, van-e tudomása arról ki a Fehér Hold lovagja, s vajon megint csupán tréfát akarnak-e űzni Don Quijotéval. Don Antonio azt felelte, nem ismeri a lovagot, és azt se tudja, tréfa-e a párbaj, vagy komoly. Ez a felelet gondolkodóba ejtette a királyi helytartót, megengedje-e a viadalt, azonban el se tudván képzelni, hogy nem tréfa, kitért az útból, s így szólt:

- Lovag urak, ha más módon nem lehet hát segíteni a bajon, mert vagy elismerik egymás igazát, vagy meghalnak, s Don Quijote úr oly makacsul ragaszkodik állításához, mint kegyelmed, a Fehér Hold lovagja: akkor hát isten neki, csapjanak össze.

A Fehér Hold lovagja igen udvarias és illedelmes szavakban köszönte meg a királyi helytartónak az engedelmet, és Don Quijote is így cselekedett. A manchai lovag ekkor, mint valamennyi viadala előtt, szíve mélyéből az égnek és drága Dulcineájának kegyébe ajánlotta magát, még hátrább rúgtatott a téren, látva, hogy ellenfele is úgy tesz. Majd trombita vagy más harcias hangszer jeladása nélkül, úgyszólván egy pillanatban fordították meg paripáikat; a Fehér Hold lovagjáé azonban gyorsabb futó lévén, a vívótérnek kétharmadát futotta be, amíg Don Quijotéé csak egyharmadát, s a Fehér Hold lovagja oly hatalmas erővel ütött rá a manchaira, hogy a támadásra fölemelt dárda használata nélkül, a puszta összerobbanással is, rettenetes módon a földre zuhantotta Rocinantét lovasostul. Mindjárt ott termett Don Quijote fölött, s dárdája hegyét Don Quijote sisakrostélyának szögezve, így szólt:

- Legyőztelek, lovag, azonnal, meghalsz, ha nem teljesíted a viadal föltételeit.

Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja rostélyát, mintha a sírból szólna, tompa, bágyadt hangon mondta:

- Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy a világon, én pedig a földkerekség legszerencsétlenebb lovagja vagyok, s nem volna rendjén, ha gyávaságom ezt az igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdáddal, lovag, s vedd életemet, ha már elvetted becsületemet.

- Távol legyen tőlem! - válaszolt a Fehér Hold lovagja. - Éljen Dulcinea del Toboso leányasszony szépségének híre a maga teljes épségében, én azzal is beérem, ha a nagy Don Quijote egy esztendőre visszavonul a falujába, vagy legalábbis addig, amíg én rendelem, ahogy még a viadal előtt kikötöttük.

Mindezt hallotta a helytartó Don Antonio, hallotta a nagyszámú bámészkodó, de hallották azt is, hogy Don Quijote azt felelte: a Fehér Hold lovagja nem kér tőle semmit, ami talán Dulcineára homályt vet, ezért a többi feltételt lovaghoz illően pontosan és híven teljesíteni fogja.

Amikor Don Quijote megtette ezt a vallomást, a Fehér Hold lovagja mélyen meghajtotta magát az alkirály előtt, s félvágtában elindult a város felé. A helytartó meghagyta Don Antoniónak, keljen nyomába, s okvetlenül tudja meg, hogy kicsoda.

Don Quijotét fölemelték, sisakja rostélyát felnyitották, látták, hogy arca egészen elsápadt, s csak úgy csorog róla a verejték. Rocinante is úgy megjárta, hogy jó darabig meg se tudott moccanni. Sancho egészen búnak eresztette a fejét, s keserűségében egy szót se tudott szólni. Mintha csak álom lett volna, ami történt, s az egész jelenet merő boszorkányság. Urát legyőzték, és arra kötelezték, hogy egy álló esztendeig nem fog fegyvert. Sanchónak úgy tűnt, hogy ura hőstetteinek, dicsőségének fénye halványul, s újabb ígéreteinek reménye úgy eloszlik, mint a füst a szelek szárnyán. Attól félt, hogy Rocinante örökre megbénult, s gazdájának - az eszén kívül - keze-lába is kificamodott. Végre aztán a helytartó gyaloghintót hozatott, s a városba vitték Don Quijotét. Visszatért maga az alkirály is, égve a kíváncsiságtól, ki lehetett az a Fehér Hold lovagja, aki olyan kegyetlenül elbánt Don Quijotéval.

HATVANÖTÖDIK FEJEZET
Ki volt a Fehér Hold lovagja, hogyan szabadult meg Don Gregorio, s egyéb események

Don Antonio Moreno követte Fehér Hold lovagját, de egész sereg utcagyerek is a lovag sarkában volt, üldözték, míg egy fogadóba nem menekült, s ott is körültáborozták. Don Antonio is bement utána, mert meg akart ismerkedni vele. A lovagot egy fegyverhordozó fogadta, s leszedte fegyverzetét. Aztán egy földszinti szobába zárkóztak; velük együtt Don Antonio is, mert addig nem volt nyugta, amíg meg nem tudja, ki ez a lovag.

Látván a Fehér Hold lovagja, hogy ez az úriember semmiképp se tágít mellőle, így szólt hozzá:

- Jól tudom, uram, azért jön kegyelmed, hogy megtudja, ki vagyok. Nincs miért titkolóznom, ezért pontról pontra mindent híven elmondok, amíg fegyverhordozóm levetkőztet. Az én nevem, uram Sansón Carrasco, s bakkalaureus vagyok. Egy faluban lakom Don Quijotéval; bohósága és hóbortossága minden ismerősét szánalommal töltötte el, kivált pedig engemet. Az volt a nézetem, hogy csak a nyugalom gyógyíthatja meg, ha szép csendesen otthon marad a maga körében, s hogy erre rávehessem, valami három hónappal ezelőtt kóbor lovagnak öltözötten útra keltem; a Tükrök lovagjának neveztem magamat, s az volt a szándékom, hogy párbajra kelek véle s legyőzöm, de semmi kárt nem teszek benne, csupán azt kötöm ki a viadal feltételéül, hogy a legyőzött fél vesse alá magát a győztes akaratának. Én - mert eleve legyőzöttnek gondoltam Don Quijotét - azt akartam kikötni, menjen haza falujába, s el ne távozzék onnét egy álló esztendeig, ezalatt talán ki lehet gyógyítani. A sors azonban másként rendelte, ő győzött le engemet, letaszított lovamról, s így nem sikerült a szándékom. Aztán továbbment a maga útján, én meg visszatértem legyőzötten, nagy haraggal s összezúzva, mert valóban veszedelmeset buktam. Szándékomat mégse változtattam meg, hogy még egyszer felkeressem és legyőzzem, amint ma meg is történt. Ő oly pontosan betartja a kóbor lovagság törvényeit, hogy kétségkívül híven megtartja a párbaj feltételeire adott becsületszavát. Mindössze ennyiről van szó, uram, s én semmi egyebet nem mondhatok. Csak arra kérem, el ne áruljon, se Don Quijoténak meg ne mondja, ki vagyok, hadd vezessen sikerre becsületes szándékom, s hadd nyerje vissza eszét az a férfiú, mert igazán szép esze van, mihelyt nem háborgatják a kóbor lovagság ostobaságai.

- Ó, uram - mondta Don Antonio -, az Isten bocsássa meg a hibáját, amelyet az egész világ ellen elkövetett, hogy ki akarja józanítani a legmulatságosabb bolondot; hiszen párját ritkítja messze földön. Hát nem látja, uram, hogy amennyi hasznot Don Quijote józan eszétől remélhet, korántsem ér fel azzal a mulatsággal, amit balgaságaival szerez? Szó, ami szó, én azt gondolom, hogy a bakkalaureus úr minden fáradsága kárba veszett, ha ilyen gyógyíthatatlan bolondot akar észre téríteni. Ha nem félnék attól, hogy a keresztény felebaráti szeretet ellen vétek, azt mondanám: bár soha meg ne gyógyulna Don Quijote. Mert az ő kijózanításával nem csupán az ő tréfáitól foszt meg bennünket, hanem fegyverhordozójának, Sancho Panzának mókáitól is, pedig akár a gazda, akár a szolga magát a búbánatot is fel tudná vidítani. Mégis hallgatni fogok, s nem szólok neki semmit, hadd lássuk, igazam lesz-e, ha azt állítom, hogy Carrasco úrnak minden fáradsága kárba veszett.

A bakkalareus azt felelte, hogy már a legjobb kerékvágásban van a dolog, s ő a legbiztatóbb eredményt reméli. Don Antonio pedig még egyszer megnyugtatta, hogy megtartja ígéretét azután eltávozott.

Carrasco meg minden fegyverét egy csomagban öszvérre rakta, nyomban felpattanván ugyanarra a paripára, amellyel a viadalra jött, még aznap hátat fordított a városnak, s igaz történetünkben feljegyzésre érdemes bonyodalom nélkül visszatért szülőföldjére.

Don Antonio elmondta az alkirálynak, amit hallott Carrascótól. Az alkirály éppenséggel nem örült ennek, mert Don Quijote visszavonulása nagy mulatságtól foszt meg mindenkit, aki hallott bolondságairól.

Don Quijote hat napig nyomta az ágyat, kedveszegetten, szomorúan gondolatokba mélyedve és komoran, mert mindig szerencsétlen veresége járt az eszében. Sancho váltig vigasztalta, s egyebek közt így szólt hozzá: - Föl a fejjel, kedves jó uram, s ha csak lehetséges, viduljon föl egy kicsit, s adjon hálát az Istennek, hogy ha már a földre teremtették is, legalább bordatörés nélkül újra talpra állhatott. Hiszen tudhatja: ahol vesznek, adnak is, nem sütnek ott mindig pecsenyét, ahol nyársat mutogatnak. Mutasson fügét a doktornak, mert ebben a betegségben nem szorult kegyelmed a doktor segítségére. Gyerünk haza, s ne barangoljunk többet ismeretlen tájakon kalandok után. Mert ha az ember jól meggondolja, itt inkább én vagyok a vesztes, kegyelmed meg a fizető. Én kormányzóságom megszűntekor örökre lemondtam arról, hogy még egyszer kormányzó legyek, de arról ugyan nem, hogy gróffá legyek; márpedig ebből se lesz többé semmi, ha kegyelmed abbahagyja a kóbor lovagságot, s nem lesz királlyá; így hát az én sok szép reménységem mind füstbe ment.

- Hallgass, Sancho, jól tudod, hogy az én visszavonultságom s elzárkózottságom nem tart tovább egy esztendőnél; akkor aztán visszatérek tisztes foglalkozásomhoz, s majd akad nekem akkor is királyság, neked meg grófság.

- Az Isten hallgassa meg - mondta Sancho -, az ördög pedig legyen süket; mindig azt hallottam, jobb a jó reménység a silány valóságnál.

Ebben a pillanatban Don Antonio lépett a szobába, s így szólt nagy örömmel:

- Jó hírt hozok, Don Quijote uram, Don Gregorio és a renegát már kikötött az öbölben! Mit mondok, kikötött? Ott vannak már a királyi helytartó palotájában, s nyomban itt lesznek.

Don Quijote is felvidult valamennyire, s így szólt:

- Az igazat megvallva, jobb szerettem volna, ha éppen az ellenkezőjét hallom, mert akkor nekem kellett volna átkelnem a Berberföldre, s karom erejével nemcsak Don Gregoriót szabadítottam volna meg, hanem minden keresztény rabszolgát, valahány csak a Berberföldön van. De mit beszélek, én szerencsétlen! Hát nem győztek-e le? Hát nem taszítottak-e a földre? Hiszen egy álló esztendeig nem szabad fegyverhez nyúlnom! Mit ígérhetek hát? Mivel szabad nekem dicsekednem? Inkább guzsaly, mint kard való a kezembe.

- Ugyan hagyjon fel vele, jó uram - mondta Sancho -, éljen a tyúk, ha pípes is; ma nekem, holnap neked; s az ilyen csetepaté és dulakodás aját-baját nem kell az embernek oly nagyon a szívére vennie. Aki ma elesett, holnap megint fölkel, hacsak az ágyban nem akar maradni, vagyis azt akarom mondani, ha olyan nagyon elhagyja magát, nem gyűjt újabb erőt újabb viadalokra. Kegyelmed pedig keljen fel, hogy illendően fogadhassa Don Gregoriót, mert ha jól sejtem, a nép mind idecsődül, s Don Gregoriónak már a házban kell lennie.

Valóban úgy is volt; mert alighogy Don Gregorio és a renegát beszámolt a helytartónak, az ifjú már Ana Félixet kívánta látni, s a renegáttal együtt Don Antonióékhoz sietett. Bár Don Gregorio még akkor is nőruhában járt, amikor Algírból elhozták, a hajón egy rabszolga ruháját öltötte magára. De bármily köntösben szeretet, tiszteletet, rokonszenvet keltett maga iránt, olyan rendkívül szép volt. (Talán tizenhét vagy tizennyolc esztendős lehetett.) Ricote és leánya elébe sietett; az apa könnyes szemmel a leány szégyenlősen.

Don Gregorio és Ana Félix szépsége így együttesen még jobban érvényesült, és minden jelenlevő megbámulta. A hallgatás szólt itt a két szerelmes helyett, s csak szemük beszélt örömükről és tiszta érzelmeikről. A renegát elbeszélte, milyen cselhez s fortélyhoz folyamodott, hogy megszabadíthassa Don Gregoriót; Don Gregorio meg azt mondta el, mennyi veszedelem s milyen aggodalmak közt töltötte napjait a nők között, akiknek gondjára bízták; mindezt nem hosszas szószaporítással, hanem röviden adta elő, s ezzel arról tett bizonyságot, hogy értelme meghaladja korát. Végül Ricote kifizette s bőkezűen megjutalmazta a renegátot és az evezősöket. A renegát aztán visszatért az anyaszentegyház kebelébe, s töredelmes bűnbánat után az egyház megtisztult tagjává lett.

Néhány nap múlva a királyi helytartó és Don Antonio arról tanácskozott, hogyan lehetne kieszközölni, hogy Ana Félix és atyja Spanyolországban maradhasson, hiszen semmi alapos okot sem találtak arra, hogy ily igaz keresztény leány s ilyen jóindulatúnak látszó apa miért ne maradhatna keresztény földön. Don Antonio felajánlotta szolgálatát, hogy ő felmegy az udvarhoz, ahol különben is lesz más fontos teendője, s egyben megjegyezte, hogy az udvarban pártfogás és ajándékozás segítségével igen sok nehéz ügyet el lehet intézni.

- Nem - mondta Ricote, mikor ezt a beszélgetést hallotta -, pártfogástól és ajándéktól nem lehet semmit remélni, mert a nagy Bernardino de Velasco, Salazar grófja, akire őfelsége a mi száműzetésünk végrehajtását bízta, nem ad semmit a rimánkodásra, ígéretre, ajándékra és panaszra. Igaz, hogy irgalmassággal vegyíti az igazságot, azonban úgy látja, hogy a mi egész nemzetünk teste fertőzött és rothadt; inkább kiégeti, mint hogy gyógyító balzsamot alkalmazzon. Így aztán bölcsességgel, éleslátással, serénységgel és szigorral csakugyan elbírta hatalmas vállán e nagy munka roppant terhét, úgyhogy a mieink minden cselfogása, fondorkodása, kérelmezése vagy alattomossága meghiúsult, nem tudta elvakítani az ő árgus szemét; állandóan résen van, hogy közülünk senki se maradjon itt s el ne rejtőzzék, és mint valami rejtett gyökér, idővel újra ki ne hajtson s mérges gyümölcsöt ne hozzon Spanyolországban, hiszen az ország már tiszta, s megszabadult attól az aggodalomtól, hogy túlságosan elszaporodunk. Hős elhatározás volt ez a nagy III. Fülöp részéről, s hallatlan bölcsesség, hogy végrehajtását olyan férfiúra bízta, amilyen Don Bernardino de Velasco.

- Már akárhogy van is - mondta Don Antonio -, ha én ott vagyok, nem kímélek semmi fáradságot, s adja Isten, hogy minden jól végződjék. Don Gregoriót elviszem magammal, hogy szülei megvigasztalódjanak távolléte okozta bánatukban, Ana Félix nálunk marad, s tudom, a királyi helytartó úr is szívesen látja magánál Ricotét.

A helytartó beleegyezett mindenbe; Don Gregorio azonban, amikor értésére esett, miről volt szó, azt mondta, hogy ő doña Ana Félixet el nem hagyhatja; de neki is szándékában volt, hogy felkeresse szüleit, s visszajöjjön menyasszonyáért, ezért végre ő is elfogadta a tervet. Ana Félix Don Antonio nejénél maradt, Ricote meg az alkirály házában.

Eljött aztán Don Antonio távozásának ideje, két nappal utóbb pedig Don Quijotéé és Sancho Panzáé, mert a lovag a súlyos bukás következményei miatt előbb nem kelhetett útra. Volt sírás és zokogás, sóhajtozás és ájulás, amikor Ana Félixnek el kellett búcsúznia Don Gregoriótól. Ricote ezer aranyat ajánlott fel Don Gregoriónak, ha netalán szüksége volna rá, ő azonban nem fogadta el, s mindössze öt aranyat kért kölcsön Don Antoniótól, azzal az ígérettel, hogy a fővárosba érkezve megadja. Ezzel mindketten eltávoztak, Don Quijote és Sancho pedig - mint már említettük - valamivel később. Don Quijote fegyvertelenül s közönséges öltözetben kelt útra, Sancho pedig gyalog, mert a szamárra a lovag fegyverzetét rakták.

HATVANHATODIK FEJEZET
Arról szól, amit majd meglát, aki elolvassa, vagy meghall, akinek felolvassák

Barcelonából eltávozva Don Quijote még egyszer visszafordult bukása színhelye felé, és így szólt:

- Itt volt Trója! Itt fosztott meg kivívott dicsőségemtől a szerencsétlenség, nem pedig a gyávaság; itt mutatta meg nekem forgandóságát a szerencse; itt homályosultak el hőstetteim; itt rogyott le a szerencsém, és föl sem is tud többé emelkedni!

Erre Sancho így szólott:

- A bátor szívhez az illik, kedves jó uram, hogy békén tűrje a balszerencsét, ahogy örömmel fogadja a jót. Ezt pedig a magam tapasztalatából mondom, mert kormányzó koromban vidám voltam, s most mint gyalogszerrel járó csatlós sem vagyok szomorú. Mindig is úgy hallottam, hogy az a bizonyos Fortuna asszonyság nagyon szeszélyes menyecske, de meg vak is, nem látja, mit cselekszik, s azt se tudja, kit taszít el, kit emel föl.

- Te nagy bölcs vagy, Sancho - válaszolt Don Quijote -, s egészen okosan beszélsz; nem tudom, ki taníthatott rá. Én csak annyit mondhatok neked, hogy ezen a világon ama bizonyos Fortuna nincsen, s ami itt történik, már akár jó, akár rossz, nem puszta véletlenség, hanem az ég különös rendelése. Ezért tartja a közmondás: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Én is kovácsa voltam az enyémnek, csakhogy nem elegendő óvatossággal, mert csúnyán elszámítottam magamat, hiszen nem vettem figyelembe, hogy a Fehér Hold lovagjának hatalmas termetű paripájával a sovány Rocinante nem szállhat szembe. Szóval vakmerősködtem, tettem, amit tehettem, földre löktek, s bárha becsületemet elvesztettem is, nem vesztettem el s nem veszíthetem el adott szavam szentségét. Amíg kóbor lovag voltam, bátor és vakmerő, tetteimmel s kezem munkájával szereztem tanúbizonyságot cselekedeteimnek; most pedig, amidőn gyalogcsatlóssá lettem, azzal akarok hitelt szerezni szavamnak, hogy amit ígértem, becsületesen megtartom. Szedd hát a lábadat, Sancho barátom, s töltsük odahaza a próbaidőt, visszavonultságunkban új erőt gyűjtünk, hogy egykor majd ismét nekiláthassunk a fegyverek felejthetetlen szolgálatának.

- Uram - jegyezte meg ekkor Sancho -, a gyaloglás nem olyan nagyon kellemes ám, hogy különös kedvet éreznék magamban a kutyagolásra. Akasszuk fel a fegyverneműt, s hagyjuk itt egy fán valami akasztott ember helyett, s ha én aztán felkuporodtam a szamaram hátára, s talpam a föld felett fityeg, akkor annyit mehetünk mindennap, amennyit akar és parancsol. Mert ha azt hiszi kegyelmed, hogy nekem talán különös kedvem telik abban, hogy itt kullogjak, s kivált messzire, akkor ugyan kegyetlenül csalatkozik.

- Igazad van - felelt Don Quijote -, ám függjön hát fegyverzetem mint valami diadaljelvény a fán, s alája vagy a körülötte levő fákra azt véssük be, amit a Roland felfüggesztett fegyverei alá írtak:

Hátrább az agarakkal,
hacsak nem bízol abban,
hogy elbánhatsz Rolanddal.

- Mintha a lelkemből szólt volna - helyeselt Sancho. - S ha útközben Rocinantéra nem lenne szükségünk, még azt is jó volna felakasztani s itthagyni.

- Azt már nem - mondta Don Quijote -, se a ló, se a fegyverek ne függjenek; ne mondja senki, hogy ilyen rosszul fizettem a jó szolgálatért.

- Igaza van kegyelmednek - felelt Sancho -, mert az okos emberek is azt tartják, hogy a szamár hibájáért nem a nyerget kell okolni, s minthogy ebben az esetben kegyelmed a hibás, büntesse magamagát, s ne a szelíd Rocinantéval éreztesse haragját, de még az én gyenge lábammal se, azt követelve, hogy mértéken túl baktassanak.

Ilyen beszélgetés és társalkodás közepette múlt el ez az egész nap, sőt még a négy rákövetkező is; semmi sem történt velük, ami akadályozta volna útjukat. Ötödnapra aztán egy faluba értek; a kocsmaajtó előtt sok ember állongált, mert ünnep lévén, mulatozás folyt a kocsmában.

Amint Don Quijote a közelökbe ért, egy parasztember mindjárt megszólalt mondván:

- Döntse el a vitát a két úr közül valamelyik, ők bizonyosan nem részrehajlók.

- Szívesen vállalkozom rá - felelt Don Quijote -, mégpedig becsületesen, csak halljam meg, miről van szó.

- Az eset, jó uram, a következő - magyarázta a parasztember. - Egy helybeli ember, olyan testes, hogy majd százhúsz kilót nyom, versenyfutásra hívott egy másik földinket, aki meg alig hatvan kiló. Az volt a feltétel, hogy kétszáz lépésnyi távolságra fussanak egyenlő teherrel; de amint a kihívótól megkérdezték, mit gondol, hogyan lehetne egyenlővé tenni a terhet, azt felelte, hogy a hatvan kiló súlyú kihívott fél akasszon magára egy hatvankilós vaskörtét, így aztán százhúsz kilós lesz a sovány is, a kövér is.

- Nem járja! - kottyantott közbe Sancho, meg se várva Don Quijote feleletét. - A vita eldöntése engem illet, mert - mint az egész világ tudja - csak minap tettem le a kormányzóságot s az ítélőbíróságot.

- Isten neki, felelj hát te, Sancho barátom - mondta Don Quijote -, úgyis olyan kókadt vagyok, hogy egy csepp kedvem sincs ilyen dolgokkal bíbelődni.

Élve hát a felhatalmazással, Sancho ilyen szavakat intézett a nagy csoportban álldogáló és szavait szájtátva leső parasztokhoz:

- Atyámfiai, a kövér kívánságára nem lehet ráállni, mert nincs benne egy szikra igazság se. Mert ámbár igaz, hogy - mint mondani szokták - a kihívott fél választhatja a fegyvereket, az már sehogy se volna rendjén, ha olyanokat választana, amelyek meggátolnák és akadályozhatnak a győzelemben. Én tehát amondó vagyok, hogy a kövér kihívó kaparja, vakarja, kenje-fenje, csípje, marja magát, amíg hatvan kilót le nem apasztott a húsából, teste akármelyik részéből, ahonnan neki legjobban tetszik, akkor aztán ő is csak hatvan kilót nyom, mint a versenytársa, s úgy már bátran szaladhatnak.

- Isten úgyse - szólt egy paraszt Sancho ítélete hallatára -, ez az úr úgy beszél, mint egy szent, s úgy ítél, mint a kanonok. Csakhogy az is szent ám, hogy a kövér bizony nem hágy levakarni magából egy körömfeketényit se, nemhogy hatvan kilót.

- Legjobb is lesz, ha nem futnak - jegyezte meg egy másik -, akkor aztán a soványnak se kell törődnie a nehezékkel, a kövérnek se kell meg nyúzatnia magát. A fogadás feléből meg csapjunk áldomást, s vigyük oda magunkkal ezt a két urat is, ahol jó bort mérnek, s aztán elég nagy a feje, búsuljon a ló.

- Én, uraim, nagyon köszönöm a szíves meghívást - mondta Don Quijote -, de lehetetlen csak egy pillanatig is késlekednem. Szomorú gondolatok és események kényszerítenek, hogy udvariatlan legyek, s oly gyorsan folytassam utamat, amint csak lehet.

S azzal sarkantyúba kapta Rocinantét, tovaléptetett, a parasztok meg csodálkozással bámultak utána, meglepte őket a lovag különös alakja és szolgájának esze, mert Sanchót szolgának tartották. Az egyik paraszt meg is jegyezte:

- Ha már a szolgája ilyen okos, hát a gazdája milyen lehet! Fogadni mernék, ha Salamancában kitanulnának, egy szempillantás alatt főbírák lennének. Semmi nem ér semmit, csak ha valaki tanul meg tanul, és van pártfogója, meg a szerencse is kedvez: az ember nem is álmodja, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy vagy bírópálcát nyomnak a markába vagy püspöksüveget a fejébe.

Ezt az éjjelt az úr és szolgája a mezőn töltötte, a szabad ég alatt. Másnap folytatták útjokat; egyszer csak egy gyalogos közelített feléjük; valami tarisznyafélét akasztott a nyakába, kezében pedig hajítódárdát vagy pikát tartott: föltételezhető volt, hogy gyalogpostás. Mikor Don Quijote közelébe ért, egyszerre meggyorsította lépteit, úgyhogy majdnem futva sietett hozzá, s a lovag jobb combját átölelve, minthogy nem ért magasabbra, szemmel látható vidámsággal így szólt:

- Ó, Don Quijote de la Mancha uram! Jaj de mennyire meg fog örülni uram, a herceg őméltósága, hogy kegyelmed visszatér kastélyába; még most is ott időz feleségével, a hercegnével.

- Nem ismerlek, barátom - szólt Don Quijote -, s nem tudom, ki vagy, hacsak meg nem mondod.

- Én, uram - mondta a postás -, Tosilos vagyok, a herceg úr inasa; nem akartam megvívni kegyelmeddel Doña Rodriguez leány miatt.

- Teremtő szent Atyám! - kiáltott fel Don Quijote - s hát csakugyan téged változtattak az említett inassá ellenségeim, a varázslók hogy elrabolják tőlem a párbaj dicsőségét?

- Ugyan hagyja el, jó uram - felelt a levélhordó -, nem volt ott semmi varázslat, se átváltozás, Tosilos inas voltam bementemben, Tosilos inas maradtam kijöttemkor is. A leány nagyon szemrevaló s elvettem volna biz én viaskodás nélkül is. De hát egészen másképp ütött ám ki a dolog, mint ahogy elgondoltam. Mert alig tette ki lábát kegyelmed a kastélyból, a herceg úr jó százat rám hegedültetett, mert megszegtem a parancsát, hogy megvívjak kegyelmeddel. Az egésznek aztán az lett a vége, hogy a leányasszony most már apáca, Doña Rodriguez visszament Kasztíliába, én meg egy csomó levelet viszek uramtól Barcelonába az alkirálynak. S ha kegyelmed nem vet meg egy-két kortyot - igaz, hogy már kissé langyos az itóka, de azért finom -, van itt nálam egy tökkobakra való háromemberes, aztán meg akad egy-két falat Tronchón-sajt, olyan borkorcsolya, hogy egy hordónyi is lecsúszik rajta.

- Én bizony elfogadom a szíves meghívást - mondta Sancho -, s tegyünk félre minden teketóriát, ide azzal a kobakkal, pukkadjon meg valahány varázsló csak van az Indiákon.

- Már az igaz, Sancho - mondta Don Quijote -, nincs nálad nagyobb borissza s tudatlanabb ember a föld kerekén; hát nem akarod belátni, hogy ezt a postást elbűvölték, s nem az igazi Tosilos? Ám maradj itt vele, lakjál jól, én majd lassan tovább lovagolok, s megvárlak.

Az inas nevetett, elővette tökkobakját, kirakta a sajtot is egy cipóval együtt, és Sancho társaságában a zöld fűre heveredve, szép egyetértésben és barátságban így eleszegettek, iszogattak, hogy fenékig kiürítették a tarisznyát, s végül még a levélcsomagot is megnyalták, csak azért, mert sajtszaga volt.

Tosilos azt mondta Sanchónak:

- Mi tűrés-tagadás, Sancho barátom, ennél a te gazdádnál bizony sok bolondság van már a rováson!

- Micsoda rováson? - kérdezte Sancho. - Nem tartozik az senki fiának se, megfizet pontosan, kivált ha bolondsággal lehet. Jól látom én ezt, sokszor meg is mondtam neki; de mi haszna? Most meg éppenséggel gyógyíthatatlan bolond, amióta legyőzte a Fehér Hold lovagja.

Tosilos mindjárt megkérte, mondja el, mi történt velük; Sancho azonban azt felelte, illetlen volna, ha tovább is várakoztatná gazdáját, majd találkoznak még valamikor, akkor is lesz rá alkalom. Azzal leverte ruhájáról és szakálláról a kenyérmorzsákat, fölkelt, szamarára ült, s Tosilostól elbúcsúzva ura után indult, aki egy fa árnyékában várakozott rá.

HATVANHETEDIK FEJEZET
Don Quijote elhatározásáról, hogy pásztor lesz, s fogadalma évét
mezőn fogja tölteni, és más, jó és mulattató eseményekről

Ha Don Quijoténak már legyőzetése előtt is elég bogara volt, mennyivel több lett most, szerencsétlen bukása után! Amint már említettük, elvonult egy fa árnyékába, s mint a legyek ahogy a mézet lepik, úgy zsibongták körül, úgy csipkedték őt is gondolatai. Egy raj Dulcinea feloldozása körül keringett, egy másik meg azzal foglalkozott, milyen életet éljen, amíg visszavonultságra kényszerül.

Végre Sancho utolérte gazdáját, s ki nem fogyott Tosilos vendégszeretetének magasztalásából.

- De hát lehetséges-e, Sancho - szólt Don Quijote -, hogy te még most is igazi, valóságos inasnak képzeled őt? Úgy látszik, már elfeledted, hogy Dulcinea parasztlánnyá változott és alakult, a Tükrök lovagja pedig Sansón Carrascóvá: ez mind üldözőimnek, a varázslóknak műve volt. Hanem mondd csak; nem kérdezted meg ettől az embertől, akit te Tosilosnak tartasz, mi lett azóta Altisidorából? Megsiratta-e távozásomat, vagy már a feledés tengerébe vetette szerelmes gondolatait, melyek jelenlétemkor gyötörték?

- Nekem ugyan eszem ágában sem volt ilyen ostobaságokról tudakozódni - felelt Sancho. - De hát a láncoslobogósadtát, uram, hogyan lehet kedve mostani állapotában mások gondolataival s kivált szerelmes gondolataival törődni?

- Látod, Sancho - mondta Don Quijote -, igen nagy különbség van aközött, ha az ember valamit szerelemből avagy hálából cselekszik. Az bizony meglehet, hogy egyik vagy másik lovag ne legyen szerelmes, azonban szigorúan véve a dolgot, hálátlannak semmi szín alatt sem szabad lennie. Altisidora - úgy látszik - nagyon belém szeretett; azt a három kendőt, mint tudod, nekem adta, megsiratott, amikor útra keltem, átkozott, szidalmazott, s minden szemérmetességet félretéve nyilvánosan panaszkodott: mind világos jele, hogy imádott, mert a szerelmesek haragja rendesen átkozódásban végződik. Én semmi reménnyel nem kecsegtethettem, kincsekkel meg nem ajándékozhattam, mert minden reményem Dulcineáért eped, a kóbor lovagok kincsei pedig olyanok, mint a tündéreké: csillogók, de csalfák. Én csupán az emlékezést szentelhetem neki, azt is csak úgy, ha nem Dulcinea rovására teszem, te azonban megrövidíted Dulcineát, mert halogatod megostorozásodat és kíméled testedet; bár szednének szét a farkasok, ha mindenáron inkább a férgek számára tartogatod, nemhogy a szegény kisasszony megmentésére áldoznád magadat.

- Uram - felelte Sancho -, az igazat megvallva, én Tamás vagyok benne, hogy az elvarázsoltakat feloldja, ha én kiporolom az ülepemet. Éppen úgy van ez, mintha az ember azt mondaná: akinek a feje fáj, kenje meg a térdét. Én legalább meg mernék rá esküdni, hogy akárhány történetet olvasott is kegyelmed a kóbor lovagságról, egyetlenegyben se volt szó arról, hogy valaha valakit korbácsütésekkel oldottak fel varázs alól. De már akárhogy s mint van is, majd ráverek én magamra, ha kedvem tartja, s az idő kényelmesen kiadja.

- Adja Isten, hogy úgy legyen - felelte Don Quijote -, engedje a kegyelmes ég, hogy megemlékezzél ígéretedről, s híven betöltsd tisztedet, leródd tartozásodat úrnőmmel szemben, aki neked is úrnőd, mert hozzám tartozol.

Ilyen beszélgetések közt folytatták útjokat, s így értek arra a helyre, ahol egykor a bikák legázolták őket. Don Quijote azonnal ráismert, s így szólt Sanchóhoz:

- Ez az a rétség, ahol a gyönyörűen öltözött pásztorlánykákkal és deli pásztorokkal találkoztunk, itt akarták utánozni az árkádiai pásztoréletet. Éppolyan új mint okos gondolat, s ennek mintájára magam is azt szeretném, Sancho, ha ugyan te is beleegyezel, hogy álljunk be mi is pásztornak, legalább addig, amíg visszavonultan kell élnünk. Veszek egypár juhocskát s minden más egyebet, ami a pásztorélethez szükséges. Az én nevem Quijotiz pásztor lesz, a tied meg Pancino pásztor lehet, s barangolunk majd hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, egyszer vidám, másszor kesergő dalokat zengedezve, s szomjunkat hol a források kristályos gyöngyszemeivel, hol a csermely hűs cseppjeivel, hol meg patak tiszta vizével oltogatva. Ellátnak bennünket bőkezűen édes gyümölcsökkel a tölgyek, fedéllel a kemény paratölgyek törzse, árnyékkal a fűzfák, illattal a rózsák, ezerszínű tarka szőnyeggel a téres-tágas mezők, ózonnal a tiszta, illatos levegő, fénnyel a hold és a csillagok, még az éj homályában is, örömmel a dal, vidulással a sírás, versekkel Apolló, gondolatokkal a szerelem, így örök hírre-névre tehetünk szert, nem csupán a mi századunkban, hanem még az eljövendőkben is.

- Lelkem úgyse! - mondta Sancho. - Az ilyen élet már kedvemre, sőt ínyemre való. S tudom, mihelyst Sansón deák meg Nicolás mester, a borbély, neszit veszi ennek, ők is felcsapnak társaságunkban pásztornak. S ne adja az Isten, hogy még a papunknak is kedve szottyanjon beállni közibénk a karámba, mert attól bizony kitelik, amilyen víg és mulatságszerető ember.

- Igen jól mondtad, Sancho - válaszolt Don Quijote -, s a bakkalaureus Sansón Carrasco, ha ugyan ő is beáll a pásztortársaságba, pedig bizonyos, hogy beáll, Sansonio pásztornak vagy Carrascón pásztornak hívathatja majd magát, Nicolás borbély meg Niculosónak, amint a hajdani Boscán is tette, akit Nemorosónak neveztek; de már hogy a tisztelendőnek milyen nevet adjunk, azt nem tudom, hacsak a hivatalától nem vesszük kölcsön, s el nem nevezzük Curiambro, vagyis Paplaki pásztornak. Ami a pásztorlányokat illeti, akikbe majd szerelmeseknek kell lennünk, úgy válogathatunk a nevekben, mint a vadkörtében. S minthogy az én imádottam neve éppen úgy beillik hercegnő, mint pásztorlány nevének, nekem semmi szükségem más alkalmasabb néven törnöm a fejemet. Te, Sancho, a tiédnek azt a nevet adod, amit akarsz.

- Nem adok én annak más nevet - válaszolta Sancho -, ha csak azt nem, hogy Teresona, ez jól kifejezi vaskosságát, meg a Teresa keresztnévvel is megegyezik. Azonfölül, ha majd verset is faragok neki, semmi se szól jobban szemérmes kívánságaim mellett, mint hogy nem járok a más házához kalácsért. Már a papnak a jó példa kedvéért sem lesz illendő pásztorleányt tartania; ha azonban a deák tartani akar, a lelke rajta.

- Édes jó Istenem! - kiáltott fel Don Quijote. - Milyen életet élünk mi majd, Sancho barátom! Hogyan szól majd körülöttünk a sok pásztorsíp, a zamorai duda, a csörgődob, furulya és citera! Hátha még ebbe a zenébe az alboguék hangja is belevegyül?

- S mik azok az alboguék? - kérdezte Sancho. - Soha életemben se nem láttam, se nem hallottam!

- Az alboguék - felelt Don Quijote - olyasforma tányérok, mint a réz gyertyatartó talpa: ha az ember kivájt és bemélyített oldalukon összeüti őket, olyan hangot adnak, ami nem valami kellemes vagy harmonikus, de azért nem is éppen sértő, s jól egybevág az egyszerű duda és csörgődob hangjával. Az albogue szó mór eredetű, mint valamennyi, amely a spanyol nyelven al-lal kezdődik, például: almohaza (vakaró), almorzar (ebédelni), alfombra (szőnyeg), alguacil (poroszló), alhucema (levendula), almacén (tárház), alcancía (cseréppersely), s más ilyenek; egyébiránt nem lehetnek valami nagy számmal; s csupán három olyan mór eredetű szó van a nyelvben, amely í-re végződik, úgymint; borceguí (bakancs), zaquizamí (padlásszoba) és maravedí (aprópénznem); alfaquí (mór pap) és alhelí (viola), mint a kezdő al- és az í-végződés mutatja, arab szó. Mindezt pedig csak úgy mellesleg hoztam fel, mert az alboguék említése eszembe juttatta. Tervünk megvalósításában az is nagy segítségünkre lesz, hogy én magam is értek annyira-amennyire a versíráshoz, a babéros Sansón Carrasco meg egészen kitűnő költő. A plébánosról nem szólok, ámbár fogadni mernék, hogy egyszer-másszor ő is megugratja a Pegazust; ezt alkalmasint Nicolás mesterről is el lehet mondani, mert valahány borbély van, majdnem mind gitáros és versfaragó. Én majd a távollétről kesergek, te meg szerelmed állhatatosságát magasztalod, Carrascón pásztor közönyt színlel, Curiambro plébános pedig arról énekel, ami neki tetszik, s így minden úgy megy, hogy jobban se kell.

Erre Sancho így válaszolt:

- Én olyan szerencsétlen ember vagyok, uram, hogy most is attól tartok, sohanapján érném én meg azt a pásztorságot! Pedig jaj, de takaros kanalakat tudnék faragni, ha pásztor lennék! Milyen olajban sült fokhagymás kenyér, milyen tejföl, milyen koszorúk, milyen pásztor-ezermesterkedés lenne ott, úgyhogy ha valami nagyokosnak nem tartanának is, azt mindenki elismerné, hogy ügyes vagyok. Sanchica lányom hozná ki a karámhoz az ebédet. De megálljunk csak! Ő bizony elég formás leány, s van akárhány ügyes, rosszcsont pásztor; azt pedig csakugyan nem szeretném, ha Sanchica kijönne gyapjúért, s nyírtan térne vissza. A szerelem meg a rossz kívánság csakolyan otthonos a mezőn, mint a városokban, a pásztorkunyhókban, mint a királyi palotákban, s aki nem jut kísértésbe, nem vétkezik, s ha nem lát szemem, nem kíván szívem, s jobb okosan csenni, mint koldulni menni.

- Elég a közmondásból Sancho! - szólt közbe Don Quijote.

- Hiszen egy is elég lett volna, hogy megértesd, mire gondoltál. S már sokszor figyelmeztettelek, ne pazarold oly bőven a közmondásokat, s ne rázd őket lépten-nyomon a szűröd ujjából. De úgy látszik, ez az intés pusztába kiáltó szó volt. Falra hánytam a borsót.

- Kegyelmed szakasztott úgy tesz - válaszolt Sancho - ahogy a közmondás tartja: bagoly mondja verébnek, de nagy a fejed. Engem azért pirongat, mert sok közmondással élek, kegyelmed meg párosával szórja őket.

- Igazad van, Sancho - válaszolt Don Quijote -, csakhogy én kellő helyen használom a közmondást, s mind a helyére illik, mint gyűrű az ujjra. Te pedig üstöküknél fogva cibálod, s inkább rángatod, mint irányítod őket; ha nem csalódom, már más alkalommal is említettem, hogy a közmondások olyan rövid, velős mondások, melyeket bölcs eleink a tapasztalásból és a gondolkozásból merítettek; az olyan közmondás, amit nem a maga helyén alkalmaznak, inkább ostobaság, mint velős mondás. Azonban elég, s minthogy már esteledik, térjünk le kissé az országútról, s nézzünk körül, hol tölthetnők legjobban az éjszakát. Holnap is nap lesz, s hogy mit hoz ránk, Isten tudja.

Letértek hát, s nagy sokára soványan megvacsoráltak; Sanchónak éppenséggel nem is volt ínyére; már megint a kóbor lovagság nélkülözéseit látta a vadonban, a rengetegben, ha ugyan egyszer-másszor úriházakban s kastélyokban bőségre akadt is, mint Don Diego de Mirandánál, a gazdag Camacho lakodalmán vagy Don Antonio Moreno lakában. Erről azonban az jutott eszébe: nem lehet örökké se nappal, se éjjel, s így ő most alvással töltötte az éjszakát, gazdája pedig virrasztással.

HATVANNYOLCADIK FEJEZET
Don Quijote sertéskalandja

Az éj meglehetősen homályos volt, bár a hold fenn járt az égen, csakhogy nem azon a tájon, ahol látni lehetett volna: mert Diana asszonyságnak az a szokása, hogy egyszer-másszor el-ellátogat az ellenlábasokhoz, s a mi hegyeinket-völgyeinket homályban hagyja.

Don Quijote hódolt a természet törvényének, átaludta az első álmot, de már a másodiknak nem engedett; nem úgy mint Sancho; második álma nem volt soha, mert az első is eltartott alkonyattól reggelig, ebből is kitűnt, milyen jó az egészsége, s gondtalan a szíve. Ellenben Don Quijotét búja ébren tartá, úgyhogy még Sanchót is felkeltette, s így szólt hozzá:

- Igazán csodálom lelki nyugalmadat, Sancho. Azt kell hinnem, márványkőből avagy kemény ércből vagy, hogy rád semmi sem hat, téged semmi meg nem rendít. Én virrasztok, amíg te alszol, sírok, amíg te énekelsz, elalélok a koplalástól, amíg téged tunyává tesz a zabálás, úgyhogy még szuszogni is alig szuszogsz. Pedig a jó cselédnek ura minden búját-baját meg kell osztania, ha egyébből nem is, legalább puszta illedelemből. Nézd, mily derült az éj, tekintsd magányunkat, láthatóan arra hív, hogy egy időre megszakítsuk álmunkat. Kelj fel, az ég szerelmére kérlek, menj félre kissé, s kész szívvel és jóakarattal üss magadra három- vagy négyszáz csapást, hogy feloldozd Dulcineát a varázslat alól. Erre most szép szóval kérlek, mert semmi kedvem többé birokra kelni veled, mint a múltkor, amikor azt tapasztaltam, hogy elég kemény a markod. Mihelyt rávertél magadra, dalolással töltjük az éj hátralevő részét, én a távollétről, te szilárdságodról zengedezve, s ekképpen rögtön elkezdjük azt a pásztoréletet, amit odahaza szándékozunk folytatni.

- Uram felelte Sancho -, nem vagyok én szerzetesbarát, hogy legjobb álmomból felkeljek, s megostorozzam magamat; de meg azt is nagyon furcsának tartom, hogy a korbácsolás kínos fájdalma után egyszerre nótára gyújtsak. Hagyjon engem aludni kegyelmed, s ne gyötörjön azzal a korbácsolással, mert bizony addig-addig emlegeti, hogy egyszer csak megesküszöm, hogy még a kabátomat se illetem soha többé egy kisujjal se, nemhogy a testemet.

- Ó, te megkövült szívű, te irgalmat nem ismerő csatlós! Ó, sárba vetett kenyér s nem méltányolt jótétemények, amiket veled tettem és tenni szándékozom! Nekem köszönheted, hogy kormányzóvá lettél, s nekem azt a reményt, hogy nemsokára grófi vagy grófsággal fölérő méltóságra emelkedj, és ez meg is valósul, ha elmúlik ez az egy esztendő, mert én post tenebras speru lucem.

- Ezt nem értem - felelte Sancho -, én csak azt tudom, amíg alszom, addig se félelem, se reménység, se búbánat, se dicsőség nem háborgat. S legyen is áldott, aki az álmot feltalálta, mert ez a köpönyeg minden emberi gondot betakar, ez az eledel csillapítja az éhséget, ez az ital oltja a szomjúságot, ez a tűz fölmelegíti a hideget, ez a hideg lehűti a forróságot, szóval az álom olyan pénz, hogy mindent meg lehet venni vele, oly mérőserpenyő és súly, hogy egyenlővé teszi a pásztort a királlyal, az együgyűt az okossal. Csak egy rossz van az álomban, hogy amint hallottam, a halálhoz hasonlít, mert a halott meg az alvó között igen kevés a különbség.

- Sohasem hallottam ilyen csinos beszédet, Sancho - jegyezte meg Don Quijote -, ebből arra következtetek, csakugyan igaza van a közmondásnak te is szoktad idézni: "Ki-ki amint tanulta, a táncot úgy járja."

- Láncosadtát is, kedves gazdám! - kiáltott fel Sancho. - Most az egyszer ugye nem én vagyok a példázó, hanem kegyelmed potyogtatja párosával a közmondásokat, jobban, mint én, csakhogy kettőnk példázása közt az a különbség, hogy kegyelmed mindig idejében mondja, én meg rosszkor; egyébiránt ez is, az is csak közmondás.

Ebben a pillanatban tompa moraj s vad dübörgés hangzott föl az egész völgyben. Don Quijote talpra ugrott, kardot rántott, Sancho pedig szamara alá kuporodott, s egyik oldalról a fegyvercsomaggal, a másikról nyergével bástyázta el magát, és úgy remegett a félelemtől, ahogy Don Quijote a meglepetéstől. A zaj egyre növekedett, s mind jobban-jobban közelített a két remegőhöz, vagy legalábbis az egyikhez, hiszen a másiknak már közismert a bátorsága.

Az történt, hogy néhány ember valami hatszáz disznóból álló falkát hajtott a vásárra; éppen most érkeztek ide, és olyan zajt csaptak, hogy Don Quijotét és Sanchót egészen megsüketítette a röfögés, sivalkodás, s el se tudták képzelni, mi lehet. Csürhe módjára jött a nagy röfögő falka, s mit se törődve Don Quijote és Sancho Panza tekintélyével, mind a kettőjükön keresztülgázolt, Sancho bástyáit ledöntögette, s nemcsak a lovagot tiporták le, hanem még Rocinantét is. A röfögő falka, a mocskos állatok irama összekavart-zavart s földre döntött mindent, mindenkit, a szamárnyerget, a fegyvereket, a szürkét, Rocinantét, Sanchót de Don Quijotét is.

Sancho aztán, ahogy tudott, feltápászkodott, s a kardot kérte urától, hogy ő utánuk megy, s lekaszabol legalább fél tucat goromba disznót, most már ugyanis tudta, hogy disznók voltak.

Don Quijote azonban így szólt:

- Hadd el, barátom, bűnöm az oka, hogy ez a gyalázat ért, s igaza van az égnek, ha olyan büntetést szab, hogy a legyőzött lovagot sakálok marják, darazsak csípjék s disznók gázolják le.

- Akkor hát az is égi büntetés - felelt Sancho -, hogy a legyőzött kóbor lovagok fegyverhordozóit legyek csípjék, tetűk egyék, s éhség kínozza halálra. Hiszen ha mi, fegyverhordozók, gazdáink édesgyermekei vagy közeli atyafiai volnánk, akkor nem csodálkoznám, ha az ő vétkükért nekünk is bűnhődnünk kellene negyedíziglen. De így vajon mi közünk a Panzáknak a Quijotékhoz? Hanem hát, isten neki, feküdjünk le újra, s aludjuk át még azt a keveset, ami hátravan az éjszakából, holnap is nap lesz, és Isten majd csak gondunkat viseli.

- Csak aludjál, Sancho, te alvásra termettél - mondta Don Quijote -, de én virrasztásra termettem, hajnalig még megeresztem gondolataim fékjét, s egy kis madrigállal könnyítek bánatomon; ezt a versikét az éjjel, tudtod nélkül, csak úgy magamban költöttem.

- Már, uram - jegyezte meg Sancho -, nagy gondja nem lehet az embernek, azt tartom, ha közben verset költ. Ám verseljen kegyelmed, ahogy kedve tartja, én meg alszom, amíg aludhatom.

Alkalmas helyet szemelt ki magának, lekuporodott, s nemsokára úgy elszenderült, hogy se kezesség, se adósság, se semmiféle fájdalom nem bántotta. Don Quijote pedig egy bükkfa vagy paratölgy törzséhez támaszkodva (Cide Hamete Benengeli nem mondja meg, milyen fa volt), sóhajtozva így dalolt:

 Mily szörnyű bajt bocsájtsz rám,
mily rettentőt, ha rágondolok, Ámor,
nem félek a haláltól,
gyötrelmeim végét csak tőle várván.

De már e pontra jutva,
kínjaim zúgó tengerén e révhez,
szívem oly derüt érez,
hogy megállok, mert hív az élet újra.

Így hát az élet öl meg,
amíg a halál visszaadja éltem.
Hallatlan, hogy e létben
élet s halál engem miként gyötörnek!

A dal minden versét sok sóhajtással s nem kevés könnyel kísérte, mert szívét fájdalom járta át veresége miatt és azért, mert távol van Dulcineától.

Eközben hajnalodott, és Sancho szemébe sütött a nap. A fegyverhordozó felébredt, nyújtózkodott, lankadt tagjait ropogtatta; számba vette a pusztítást, amit a sertések okoztak éléstárában, s megátkozta az egész falkát, de meg más egyebet is. Végre aztán gazdájával együtt útra kelt. Estefelé egyszer csak észrevette, hogy körülbelül tíz lovasember s négy vagy öt gyalogos közelít feléjük. Don Quijote szíve megdobbant, Sanchóé pedig megdöbbent, mert a szemközt jövők dárdát, pajzsot s harcias fegyvereket viseltek.

Don Quijote Sanchóhoz fordult, és így szólt:

- Ha még szabad volna fegyverhez nyúlnom, Sancho, s ígéretem nem tartaná lekötve karomat, úgy enném meg ezt a szemközt jövő egész csapatot, mint a tortát vagy a mézeskalácsot. Egyébként az is meglehet, másért jönnek, nem azért, amitől mi tartunk.

Eközben a lovasemberek odaérkeztek, s dárdaszegve, szó nélkül körülfogták Don Quijotét, s mellének, hátának irányozták fegyverüket, mintha meg akarnák ölni. Az egyik gyalogos a szájára tette az ujját, ezzel adva a lovag értésére, hogy hallgasson, azután megragadta Rocinante kantárát, s levezette az útról; a többiek meg Sanchót és a szürkét hajtották maguk előtt, s mindnyájan a legnagyobb csöndben követték a Don Quijotét vezető társukat. A lovag egyszer-kétszer próbát akart tenni, hogy megkérdezze, hová viszik: azonban alig nyitotta ki a száját, a dárdahegyek rögtön elnémították. Ugyanez történt Sanchóval is, mert alighogy szólni akart, egy gyalogos ember mindjárt megszurkálta egy nyárssal, de még a szamarat is, mintha az is meg akart volna szólalni.

Egészen besötétedett, meggyorsították lépteiket, és a két fogoly félelme nőttön-nőtt, kivált amikor azt hallották, hogy néha-néha ilyen szavakkal sürgetik őket:

- Előre, előre, trogloditák!

- Hallgassatok, barbárok!

- Várjatok csak, antropofágok!

- Meg se moccanjatok, szittyák! Ne is pislantsatok, gyilkos Polüphémoszok, ragadozó oroszlánok!

Ilyen és hasonló nevekkel illették őket, s ez újabb meg újabb gyötrelmet okozott a két szegény szerencsétlennek, a gazdának is meg a csatlósnak is. Sanchó így szólt magában:

- Mi volnánk torklódítók, borbélyok, mi volnánk torpofákok, miért hánytorgatják, hogy szidják, szidják?! Nem tetszenek nekem ezek a nevek sehogy se! Rossz szél fúj onnan felülről, vastagon jön ránk minden szerencsétlenség, oly sűrűn, mint a kutyára a dér. S még csak hagyján, ha ezzel vége lenne; de tartok tőle, hogy torkunkra forrasztják a kalandot.

Don Quijote egészen elkábult, s nem tudta elképzelni, miért illetik őket ennyi gúnynévvel. Csak annyit sejtett, hogy ez semmi jóra nem vezethet, s nagy bajtól lehet tartani. Körülbelül éjfél után egy óra lehetett, amikor egy kastélyhoz érkeztek; Don Quijote azonnal ráismert a herceg várára, ahol nem sokkal ezelőtt még vendégek voltak.

- Szentséges Isten - kiáltott fel, amint ráismert a hajlékra. - Mit jelent ez? Hiszen ebben a kastélyban ezelőtt a legnagyobb udvariasság uralkodott! De lám, a legyőzöttekkel szemben a jó rosszra, a rossz még rosszabbra fordul!

A kastély főudvarára vonultak, s úgy látták, hogy az udvar díszben áll; mégpedig akképpen, hogy csodálkozásuk és félelmük megkétszereződött, méltán, amint majd mi is meglátjuk a következő fejezetben.

HATVANKILENCEDIK FEJEZET
A legrendkívülibb s legkülönösebb eseményről:
furcsább nem esett meg Don Quijotéval az egész nagy történet során

A lovasok leszállottak, a gyalogosokkal együtt nagy hevesen felkapták Sanchót és Don Quijotét, s behurcolták őket az udvarra; itt valami száz fáklya égett körben, az udvarra nyíló oszlopos tornácokon pedig ötszáznál is több gyertyaszál, úgy, hogy bár meglehetősen sötét volt az éjszaka, az udvar nappali fényben ragyogott.

Középütt, majd egyölnyire a föld felett, magas ravatal emelkedett, roppant nagy fekete bársonyterítővel leborítva, körülötte lépcsőzetesen legalább száz ezüst gyertyatartóban fehér viaszgyertyák lobogtak. A ravatalon oly szép hajadon holtteste feküdt, hogy szépsége magát a halált is megszépíté. A leány feje nehéz selyemvánkoson pihent, és sokféle illatos virágból font koszorú ékesítette; keble fölött keresztbe tett keze sárguló, diadalt jelentő pálmaágat tartott.

Az udvar egyik oldalán dobogó emelkedett, s rajta két széken két férfialak ült, a fejükön csillogó koronáról s a kezükben tartott királyi pálcáról igazi vagy csak szerepet játszó királyoknak tarthatta őket az ember. A dobogó mellett, melyre egyébként néhány lépcső vezetett föl, két másik szék állott, Don Quijotét és Sanchót ezekre a székekre ültették őreik. Mindez hang nélkül ment végbe, s a foglyoknak is csak jellel adták tudtul, hogy hallgassanak. Ők azonban mélyen hallgattak volna, ha nem figyelmeztetik is őket, mert az egész látvány és már csodálkozásuk is megbénította nyelvüket.

Nemsokára, nagy kísérettel, két előkelő személyiség lépett föl a dobogóra. Don Quijote felismerte a herceget és a hercegasszonyt - volt házigazdáit -, a hercegi pár két drágaművű széken foglalt helyet a királyokat ábrázoló alakok mellett. Ki ne csodálkozott volna ezen a készülődésen, főleg, ha még azt is hozzátesszük, hogy Don Quijote felismerte a ravatalon fekvő halottban az egykori szép Altisidorát?

Amint a herceg és a hercegné a dobogóra lépett, Don Quijote és Sanchó felállt, s mélyen meghajtotta magát: a hercegi pár fejbiccentéssel fogadta köszöntésüket.

Most egy szolga közelített feléjük, s amint Sanchóhoz ért, lobogó lángokkal telifestett, fekete vászonból készült, kerek, bő köpenyt vetett a fegyverhordozó vállára; Sancho sipkáját is levette, olyan hegyes papírsüveget nyomott helyébe, amilyent a szent inkvizíció elítéltjei szoktak viselni; azt is Sancho fülébe súgta, hogy meg ne merjen mukkanni, különben mindjárt betömik a száját, vagy életét veszik. Sancho végignézett magán tetőtől talpig, látta, hogy lobogó lángok borítják, minthogy azonban nem égették, fittyet hányt nekik. Levette fejéről a csúcsos süveget, látta, hogy ördögöket festettek rá, aztán megint feltette, s így szólt magában:

- Ez is jó; csak a lángok meg ne perzseljenek.

Don Quijote is rátekintett, s bár megdöbbenése egészen lebilincselte, meg nem állhatta, hogy Sancho láttára el ne mosolyodjék. Most hirtelen kellemes, olvadó fuvolahang csendült fel a ravatal alól, és a némaságban - mert szellő se rezdült - lágyan, szerelmesen kesergett. Ekkor, a ravatal mellől, egészen váratlanul, igen szép ifjú alakja emelkedett fel római viseletben, és hárfán kísérve magát, hajlékony, tiszta hangon a következő két stanzát énekelte:

Míg újból feltámad Altisidora,
kit közönyével megölt Don Quijote,
s míg öltözik a hölgyek tarka csokra,
e bűvös udvaron gyászt búsan öltve,
s míg durva darócot ad a szenyóra
és szúrós sávolyt minden házi hölgyre,
és szépségét s balsorsát hadd daloljam
Thárika dalnokánál zengve jobban.

És nemcsak evilági életemben
vállaltam én betölteni e tisztet,
de majd ha számban holtra hűl a nyelvem,
terólad illőn hangom akkor is zeng:
ha szűk szirtjétől szabadulva lelkem
legvégül is eléri majd a Styxet,
dalom, mellyel ott is téged dicsérlek,
megálljt dörög a Feledés vizének.

- Ne tovább - szólt közbe ebben a pillanatban az egyik királynak látszó személy -, ne tovább, isteni dalnok! Hiszen végét nem érő munka lenne, ha a páratlan Altisidora haláláról s szépségéről óhajtanál zengeni. De Altisidora nem is halt meg, amint a tudatlan világ gondolja, hanem él a hír ajakán, s él a büntetésben, amelyet a jelenlevő Sancho Panzának kell kiállnia, hogy a leány újra visszanyerje élte elveszett világát. Ezért, ó, Rhadamanthüsz, te, aki velem együtt ítélőbíróként ülsz Disz komor homályú barlangjában, s tudod, mit határozott a kikutathatatlan végzet, hogy ez a leányka életre keljen, mondd el, közöld velünk azonnal, ne késsék sokáig reményünk és boldogságunk, hogy újra magához tér.

Alig mondta ki Minosz, Rhadamanthüsz ítélőbíró társa ezeket a szavakat, midőn Rhadamanthüsz fölállva, így szólt:

- Ide, ide mindnyájan, ti, e ház szolgái, rangosabbak és alárendeltek, nagyok és kicsinyek! Jöjjetek egymás után, s pecsételjétek meg Sancho arcát huszonnégy fricskával, tizenkét csippentéssel, s karját meg combját pedig hat tűszúrással. Ettől a szertartástól függ Altisidora üdve.

Sancho Panza ekkor így törte meg a csendet:

- Isten engem úgy segéljen, éppen olyan kedven van, hogy fricskáztassam és csipkedtessem arcomat, mint hogy törökké legyek! Hogy a mennydörgős ménkű! Mi köze az én arcom megcsipkedésének a kisasszony feltámadásához? A vén kecske megnyalja a sót: Dulcineát megbabonázzák, s engem ütnek érte, hogy feloldjam; meghal Altisidora, olyan nyavalyában, amilyet az Isten rá akart bocsátani, most meg úgy támasztanák fel, hogy nekem adnak huszonnégy fricskát, az én testemet szurkálják rostává tűheggyel, s az én karomat nyúzzák meg, fejtik ki bőréből? Köszönöm ezt a mulatságot, de nem kérek belőle. Vén róka vagyok én, nem hagyok kifogni magamon!

- Akkor meghalsz! - dörögte Rhadamanthüsz harsányan.

- Lágyulj, tigris! Alázd meg magadat, kevély Nimród! Tűrj és hallgass, nem kívánnak tőled semmi lehetetlent, s ne merészeld megnehezíteni az ügy lefolyását! Fricskát, csipkedést kell elszenvedned, szurkálás miatt kell nyögnöd! Ide ismétlem, ide, szolgák, s tegyétek, amit parancsoltam! S ha nem: igaz lelkemre és emberségemre mondom, majd meglátjátok mit kaptok!

Erre hat komorna közelített az udvar felől, sorban egymás után, a négy első pápaszemmel; valamennyi magasra emelte jobb kezét, divatos rövid ujjú ruhát viseltek, hogy karjuk hosszabbnak lássék.

Alig pillantotta meg Sancho a nőket, úgy elbődült, mint a bika, s felkiáltott:

- Nem bánom, ha az egész világ megtapogat is, de soha bele nem egyezem, hogy komornák nyúljanak hozzám. Macska karmolásszon, amint uramat ugyan-ebben a házban karmolászta, verjék át testemet éles tőrszúrással, szaggassák karomat tüzes harapófogóval: mindezt békén tűröm az uraság szolgálatára; de hogy komornák nyúljanak hozzám, abba nem egyezek bele, ha elvisz is az ördög.

Don Quijote megtörte a csendet, s így szólt:

- Légy békén, fiam, s teljesítsd, amit ezek az urak parancsolnak; adj hálát az égnek, mert olyan erővel ruházta fel a te személyedet, hogy vértanúságoddal feloldozd a varázs alól az elvarázsoltakat, s feltámaszd a holtakat.

A komornák már Sancho közelébe értek, ő meg némileg megpuhulva és lecsillapodva jól elhelyezkedett a széken, s odatartotta arcát a legelsőnek; a komorna jól képen pöccentette, s aztán mélyen meghajolt előtte.

- Kevesebb udvariasságot s kevesebb kendőzést, hölgyem - mondta Sancho -, mert Isten a tanúm, nagyon ecetillatú a keze.

Végül a komornák mind megfricskázták és sok házi cselék megcsipkedte Sanchót, de a szurkálást már nem állta a fegyverhordozó, rettenetes haraggal felugrott a székről, felkapta a kezeügyébe eső égő fáklyát, hadonászott vele a komornák s többi hóhéra felé így kiáltozva:

- Eltakarodjatok innen, pokolba való cselédek, nem vagyok én ércből, hogy ne fájna az ilyen átkozott kínzás!

Altisidora, mert már bizonyosan elfáradt a hosszas hanyatt fekvésben, e pillanatban oldalt fordult. Mihelyt a körülállók észrevették mozdulatát, majdnem mindnyájan felkiáltottak:

- Altisidora feltámadt, Altisidora él!

Rhadamanthüsz ekkor intette Sanchót, csillapodjék, mert immár elérték céljukat. Alighogy Don Quijote észrevette, hogy Altisidora megmozdult, azonnal térdre borult Sancho előtt, s így esdekelt:

- Most van itt az ideje, szívemnek drága gyermeke s többé nem fegyverhordozóm, hogy magadra sózz néhány csapást Dulcinea feloldozásáért. Most van itt az ideje, ismétlem, mert varázserőd most érte el tetőfokát, most gyakorold a tőled várt jótékonyságot!

Erre Sancho így válaszolt:

- Az bizony sületlenség lenne sületlenség után, nem pedig méz a lepényre. Ugyan jó is volna, ha fricskákra, csípésekre, tűszúrásokra még korbácsütéseket is raknánk. Akkor csakugyan jobban tennék, ha malomkövet kötnének a nyakamra, s azzal vetnének a kútba, nem esnék nagyon nehezemre, ha már akárki fia nyavalyájának gyógyításáért én vagyok a világ bűnbakja. Hagyjanak békét nekem, mert Isten az atyám, úgy felforgatok mindent fenekestül, akármi történik is aztán!

Eközben Altisidora felült a ravatalon; a trombiták megharsantak, s a jelenlevők így kiáltoztak:

- Éljen Altisidora, éljen, éljen!

A hercegi pár, Minosz és Rhadamanthüsz király felállott, s Don Quijotéval és Sanchóval együtt mindnyájan Altisidora üdvözlésére siettek, hogy leemeljék a ravatalról.

Altisidora ájuldozást színlelt, majd mélyen meghajtotta magát a hercegi pár és a királyok előtt, Don Quijotéra pedig félvállról tekintve így szólt:

- Isten bocsássa meg bűnödet, szeretetlen lovag, mert a te kegyetlenséged volt az oka, hogy - amint érzem - legalábbis ezer esztendőt kellett eltöltenem a túlvilágon; életemet azonban neked köszönöm, te, a földkerekség legirgalmasabb fegyverhordozója. Rendelkezzél e mai naptól kezdve szabadon hat ingem fölött, mindet néked adom, csináltass belőlük hat férfiinget; igaz ugyan, hogy már kissé ványadtak, de azért legalább mind tiszta.

Sancho leemelte a csúcsos süveget, térdre borult, s úgy csókolt kezet Altisidorának az adományért.

A herceg megparancsolta, hogy a csúcsos süveg helyett adják vissza Sanchónak a sipkáját, és a lángszínű köpeny helyett adják rá a sajátját. Sancho arra kérte a herceget, hadd tartsa meg a ruhát is meg a süveget is, s hadd vigye haza magával emlékben e hallatlan esemény jelképeit. A hercegné azt felelte, csak tartsa meg, hiszen - Sancho úgyis tudja - ő mindig jó szívvel volt a derék fegyverhordozó iránt. A herceg elrendelte: takarítsanak el mindent az udvarról, s aztán menjen ki-ki a szobájába. Don Quijotét és Sanchót pedig vezessék a már ismert hálóterembe.

HETVENEDIK FEJEZET
A hatvankilencedik után következik, s olyasmiről szól,
ami múlhatatlanul szükséges ennek a történetnek megértéséhez

Sancho kerekes ágyon hált, mégpedig a Don Quijote szobájában; ezt ugyan szívesen elkerülte volna, ha lehetséges, mert jól tudta, hogy ura bizonyosan nem hagyja majd aludni sok kérdésével és feleletével, márpedig Sanchónak most az egyszer egy csepp kedve sem volt a beszélgetéshez, minthogy még élénken emlékezett az imént kiállott gyötrelmekre, és ez az emlékezés a nyelvére is féket tett; ő bizony jobban szeretett volna valami szalmakunyhóban egyedül meghálni, mint abban a fényes hálóteremben másodmagával.

Amitől tartott, csakugyan bekövetkezett, s gyanúja éppenséggel nem volt alaptalan, mert alighogy Don Quijote lefeküdt az ágyba, azonnal így szólt hozzá:

- Mire véled, Sancho, a mai éjszaka eseményeit? Ugye, mily nagy, mily hatalmas a mellőzött szerelem ereje, amint magad is tapasztalhattad tulajdon szemeddel a megholt Altisidorán; nem nyíl, nem kard, sem más ilyen gyilkos fegyver nem ölte meg, sem halálos mérgek, csupán a viselkedésemben tapasztalt hidegség és közöny.

- Bánom is én, halt volna meg - felelte Sancho -, ahogy és amikor neki jólesett, csak nekem hagyott volna békét, hiszen én se bele nem szerettem, se hidegen nem mellőztem soha világéletemben. Nem tudom sehogy és semmiképp még csak elgondolni sem, mi köze lehet Sancho mártíromságának a szeleverdi és oktondi Altisidora fölépüléséhez. Most már persze magam is belátom, hogy csakugyan vannak varázslók és varázslások, mentsen meg tőlük az Isten, hiszen magam nem menekülhetek. Egyébként most csak arra kérem kegyelmedet, hagyjon engem aludni, s ne kérdezzen tőlem semmit, ha azt nem akarja, hogy mindjárt kiugorjam az ablakon.

- Aludj hát, Sancho barátom - felelte Don Quijote -, ha ugyan a kiállott tűszúrások és csippentések s a kapott fricskák hagynak.

- Nincs az a fájdalom - felelte Sancho -, ami keservesebb lenne annál a szégyennél, amit a fricskák okoztak, különösen mert komornák adták, hogy a jó Isten pusztítaná el valamennyit! De most még egyszer arra kérem kegyelmedet, hagyjon engem aludni, mert az álom enyhíti a nyomorúságot, amely az ébrenlevőt gyötri.

- Ám legyen! - mondta Don Quijote. - Isten veled.

Elaludtak mind a ketten Cide Hamete, e nagy történet írója pedig ezt az időt akarja megragadni, hogy számot adjon afelől s megírja, mi indította a hercegi párt, hogy az említett cselt szője. S azt mondja: a bakkalaureus Sansón Carrasco sehogy se tudja elfelejteni, hogy Tükrös lovag korában hogyan győzte le és vágta földhöz Don Quijote, mert ez a vereség és földre terülés megsemmisítette s meghiúsította minden tervét. Ezért újabb próbát akart tenni, abban a reményben, hogy a második kísérlet jobban sikerül az elsőnél. Így kitudakolta Don Quijote tartózkodási helyét az apródtól, aki Teresa Panzának, Sancho feleségének a levelet és ajándékot vitte: új fegyverzetet, más lovat szerzett, pajzsára fehér holdat tűzött fel, s az egész lomot egy öszvéren vitte magával; egy parasztember kísérte, de nem Tomé, Cecial, múltkori fegyverhordozója, nehogy akár Sancho Panza, akár Don Quijote rájuk ismerjen.

Amint a kastélyba ért, a herceg azonnal felvilágosította, hogy Don Quijote Zaragoza felé vette útját, mert részt akar venni a tornában. Elmondták neki azt is, milyen tréfákat űztek Dulcinea feloldozásával, s hogy ennek Sancho ülepe rovására kell megtörténnie. Elmondták miként tette lóvá Sancho a gazdáját, amikor elhitette vele, hogy Dulcineát parasztlánnyá varázsolták, a hercegasszony meg Sanchót bolondította el, bebizonyítva neki, hogy éppen Sancho csalódik, mert Dulcineát csakugyan elbűvölték. Mindezen a bakkalaureus éppoly jót nevetett, amennyire csodálkozott, nem tudva, mit bámuljon inkább: Sancho agyafúrtságát s együgyűségét, vagy pedig Don Quijote páratlan bolondságát.

A herceg arra kérte meg Sansón Carrascót, ha csakugyan találkozik Don Quijotéval, akár legyőzi, akár nem, visszatértében újra szóljon be hozzájok, s mondja el nekik, mire ment vele. A bakkalaureus így is tett; elindult Don Quijote keresésére, de Zaragozában nem találta. Tovább ment hát, és aztán minden úgy történt, ahogy már tudjuk. A bakkalaureus visszatért a herceghez, mindent elbeszélt, a párbaj feltételeit is, és hogy Don Quijote, mint igazi kóbor lovag, máris útban van hazafelé, hogy egy évig otthon maradjon, s megtartsa adott szavát. Ezalatt pedig - mondta a bakkalaureus - meglehet, hogy kigyógyul bolondságából, ez a reménység vitte rá őt is az alakoskodásra, mert az embernek igazán megesik a szíve, ha látja, hogy olyan derék nemesember, mint Don Quijote, olyan nagy bolond.

Ezzel aztán elbúcsúzott a hercegtől, hazament a falujába, s ott várta Don Quijotét, aki már útban volt. Ez szolgáltatott alkalmat a hercegnek ez újabb tréfára; annyira mulatságosnak találta Sancho és Don Quijote minden tettét-vettét. Kastélya környékén közel és távol, amerről csak gyanítani lehetett Don Quijote jövetelét, számos lovas és gyalog szolganéppel elállatta az utakat, hogy ha Don Quijotét meglátják, akár szépszerivel, akár erőszakkal vigyék a kastélyba. Találkoztak vele, mindjárt hírt adtak a hercegnek, a kastélyban már mindent készen tartottak, úgyhogy amikor a lovag jövetelének hírét vették, csak az udvaron levő fáklyákat és gyertyákat kellett meggyújtani, s Altisidorát kellett felfektetni a ravatalra; mindent olyan jól készítettek elő, olyan híven utánoztak, hogy igazán kevés volt a különbség a valóság és színlelés között. Cide Hamete azonban még hozzáteszi: neki az a nézete, hogy a megtréfálók magok is éppen oly bohók voltak, mint a megtréfáltak, s hogy a hercegi pár kétujjnyira se volt a bolondságtól, hiszen olyan mohón kapott a mulatságon, amit a másik két bolond szerzett neki. Most az egyik bolond édes álomban szendergett, a másik pedig ébren űzte féktelen gondolatait, úgy hogy a hajnal is úgy érte s vele együtt a felkelés vágya, mert Don Quijote sem legyőzött, sem győztes korában semmi örömét nem lelte a lustító, tollas ágyban.

Altisidora (a lovag csakugyan azt hitte, hogy a lány a halálából támadott fel) tovább űzte az uraság tréfáját; fejére tette ugyanazt a koszorút, amely a ravatalon ékesítette, és arany virágokkal behintett fehér tafotaruhácskában, vállaira omló hajfürtökkel, gyönyörű fekete, ébenfa pálcára támaszkodva, egyszer csak benyitott a szobába Don Quijotéhoz. A lovag egészen megzavarodott a látványra, összehúzta magát, amennyire csak húzhatta, fülig betakarózott a vánkosokkal és takaróval, s úgy megnémult, hogy egyetlen udvarias szót sem tudott szólni.

Altisidora leült egy székre az ágy fejéhez, s egy mély sóhajtás után gyengéd, lágy hangon így szólt:

- Ha az előkelő nők és szemérmes hajadonok nem tekintenek az erkölcsösségre, megengedik a nyelvnek, hogy áttörjön az illedelem korlátain, s nyilvánosságra hozza a szívbe zárt titkokat, bizonyára igen súlyosan szenvednek. Én, Don Quijote de la Mancha uram, szintén a szenvedők, a legyőzöttek, a szerelemben gyötrődők közé tartozom; de mégis csendesen és nyugton tűrtem, tiszta maradtam, annyira, hogy szívem megtört mély hallgatásomban, és életemet vesztettem. Három nappal ezelőtt kegyetlen magatartásod miatt, te kőszívű lovag

Ó, panaszomra márványnál keményebb!,

meghaltam, vagy legalábbis halottnak gondoltak. S ha a szerelem meg nem szán, és e jólelkű csatlós mártírságához nem köti megmentésemet, ott is maradtam volna a túlvilágon.

- Bár inkább a szamaramhoz kötötte volna a szerelem - mondta most Sancho -, bizony megköszöntem volna. De hát mondja csak, kisasszony, hogy az Isten adjon magának érzőbb szeretőt az én jó uramnál, ugyan mit látott amott a másvilágon? Milyen élet van a pokolban? Mert aki kétségbeesésében hal meg, annak bizonyosan a pokolba kell jutnia.

- Az igazat megvallva - felelt Altisidora -, én aligha haltam meg egészen, mert a pokolba nem jutottam; ha a pokolba jutottam volna, bizonyos, hogy ki nem szabadulok, akármennyire akarjam is. Annyi igaz, hogy csak a tornácát értem el, ahol éppen körülbelül tizenkét ördög labdázott, mind nadrágban és zubbonyban, flamandi csipkével díszített vallongallérral és hasonló visszahajtott kézelővel, amely a csuklónál négyujjnyival rövidebb volt, hogy a kéz annál hosszabbnak lássék. Markukban égő labdaütőt tartottak; de legjobban azon csodálkoztam, hogy labdának silány kóccal tömött, széllel-bélelt könyveket használtak; ez egészen új és szokatlan. De még csodálatosabb volt, hogy bár másutt igen természetesen a nyertesek örülnek, s a vesztesek mérgelődnek, ennél a játéknál mind a két fél zsörtölődött, veszekedett, átkozódott.

- Ezen nincs mit csodálkozni - jegyezte meg Sancho -, hiszen az ördögök, akár játszanak, akár nem, sohase lehetnek békén, akár nyernek, akár nem.

- Bizonyosan így kell lennie - felelt Altisidora. - Van azonban még valami, amin csodálkozom, vagyis, jobban mondva, labda sem maradt épen, hogy még egyszer használni lehetett volna, ezért úgy repült a sok új meg régi könyv, hogy az ember alig győzte nézni. Egyikre, egy újdonatújra, pompásra, szépen bekötöttre, akkorát ütöttek, hogy a bele is kirepedt, s csak úgy potyogtak a lapjai. Az egyik ördög ekkor azt mondta: "Ugyan nézd meg csak, miféle könyv ez?"; a másik azt felelte: "Ez a Don Quijote de la Mancha történetének második része, de ezt nem az első rész szerzője, Cide Hamete írta, hanem egy másik, valami aragóni ember, aki Tordesillas szülöttjének vallja magát." "Vidd el innét - mondta erre az első ördög -, s vesd a poklok mélységes mélyére, hogy ne is lássam!" "Hát olyan rossz?" - kérdé a másik. "Olyan rossz - válaszolt az első -, hogy ha én magam szántszándékkal akarnám is rosszabbul megírni, akkor se tudnám." Aztán egyéb könyvekkel folytatták a labdázást; én azonban, mert Don Quijote nevét hallottam, akit annyira szeretek s imádok, iparkodtam, hogy ez a rémlátás élénken megmaradjon emlékezetemben.

- Kétségkívül rémlátásnak kellett lennie - jegyezte meg Don Quijote -, mert kívülem nincs más Don Quijote; s bárha ez a történet kézről kézre jár is, nem marad meg senkinél sem, mert mindenki rúg egyet rajta. Nem esett zokon azt hallanom, hogy ilyen rémalakban járok szerte a föld alatti sötétségben s a föld fölött a világosságban, hiszen az a könyv nem rólam szól. Ha jó, hű és igaz volna, évszázadokig élne; de rossz, ezért az útja nem lesz valami nagyon hosszú a bölcsőjétől a koporsójáig.

Altisidora még panaszkodni akart Don Quijotéra, a lovag azonban így szólt hozzá:

- Több ízben mondtam már, kisasszony, szívemből sajnálom, hogy óhajtásai érettem epednek, mert nálam csak hálára, de viszonzásra nem tarthatnak számot. Én arra születtem, hogy Dulcinea del Tobosóé legyek; s a sors, ha van, neki szánt engem; képtelen gondolat, hogy más szépség foglalhatja el az ő helyét szívemben. Legyen ez a kiábrándulás elég, hogy kegyelmedet visszavezesse erénye korlátai közé, hiszen lehetetlenre senki sem kötelezhető.

Erre Altisidora, nagy felindulást és haragot színlelve, fölkiáltott:

- Istenemre mondom, Don Tökfilkó, te mozsárszív, te datolyamag, makacsabb és keményebb vagy te a parasztnál is, akitől ugyan hiába kérnek akármit, ha megbicsakolta magát; mindjárt neked esem s kikaparom a szemedet. Azt hiszed talán, Don Legyőzött, Don Elpáholt, hogy én meghalok érted? Amit ma éjjel láttál, csak mese volt, nem vagyok én olyan nő, hogy az ilyen tevéért, mint te, csak egy körömfeketényi fájdalmat is szenvedjek, nemhogy még meg is haljak!

- Azt elhiszem - mondta Sancho -, mert csakugyan nevetséges, amikor azt mondják, hogy valaki belehal a szerelembe. Mondani lehet, de Júdás legyen, aki elhiszi.

Még folyt köztük ez a beszélgetés, midőn a dalnok és költő lépett be, aki az említett két stanzát énekelte; mélyen meghajolt Don Quijote előtt, és így szólt:

- Soroljon kegyelmed, lovag úr, legalázatosabb szolgái közé, már régtől fogva tisztelem híréért és hőstetteiért.

Don Quijote ezt felelte:

- Mondja meg kegyelmed, kicsoda, hogy udvariasságom megfeleljen érdemeinek.

Az ifjú azt mondta, ő énekelt a múlt éjszaka, és ő volt a dicsőítő beszéd szónoka.

- Az bizonyos - szólt erre Don Quijote -, hogy kegyelmednek rendkívül szép hangja van; de amit énekelt, úgy vélem, nem volt egészen alkalomszerű; mert mi köze Garcilaso stanzáinak e kisasszony halálához?

- Azon ne csodálkozzék kegyelmed - felelte a zenész -, hiszen a mai pelyhes állú poéták közt bevett szokás, hogy mindenki úgy ír, ahogy kedve tartja, onnan lop, ahonnan akar, akár mondókájába illik, akár nem; s nincs egyetlen olyan ostobaság írásukban vagy énekükben, amit ne költői szabadságnak minősítenének.

Don Quijote felelni akart, de a herceg és a hercegné látogatása megakadályozta; erre aztán hosszú és kellemes társalgás kezdődött közöttük; Sancho annyi csípős tréfával fűszerezte a beszélgetést, hogy a hercegi pár ismét alig győzött eléggé csodálkozni együgyűségén meg furfangosságán.

Don Quijote arra kérte őket, engedjék még aznap útjára, hiszen az olyan magafajta legyőzött lovagnak inkább ólban a helye, mint királyi palotákban. Szívesen beleegyeztek, a hercegné még csak azt kérdezte a lovagtól, vajon Altisidora megnyerte-e valamennyire kegyét?

- Drága úrnőm - válaszolta Don Quijote -, tudnia kell méltóságodnak, hogy ennek a kisasszonynak minden baja a dologtalanságból származik, ennek egyes-egyedül az állandó, tisztes munka az orvossága. Az imént azt mondta nekem a kisasszony, hogy a pokolban csipkét is hordanak; s minthogy bizonyosan ő is ért a csipkeveréshez, le ne tegye kezéből a munkát, mert amíg a csipkeverője jár; nem jártatja az eszét olyan képen vagy képeken, amiket kedvel. Ez az igaz, ez az én nézetem és tanácsom.

- Meg az enyém is - toldotta hozzá Sancho -, mert soha életemben nem hallottam, hogy csipkeverő lány meghalt volna szerelmében. A dolgos leányoknak inkább azon jár az eszük, hogy s miképp lehetnének készen a munkájukkal, semmint holmi szerelmeskedéseken. Magamról legalább elmondhatom, mert amíg én kapálok, azt se tudom, van-e, nincs-e oldalbordám; a feleségemet, Teresa Panzát értem, pedig jobban szeretem a két szemem világánál.

- Sanchónak tökéletesen igaza van - jegyezte meg a hercegné -, s lesz rá gondom, hogy Altisidora ezentúl fehérneművarrással foglalkozzék, különben is nagyon jól érti.

- Nincs rá semmi szükség, asszonyom - szólt most Altisidora -, hogy ilyen orvossághoz folyamodjunk, mert ennek a vaslelkű szörnyetegnek kegyetlen viselkedése minden mesterkedés nélkül végleg kitörli őt emlékezetemből; s méltóságtok kegyes engedelmével távozni is akarok innen, hogy ne is lássam többé bús alakját, vagyis jobban mondva, utálatos, rút pofáját.

- Nem tudom, nem úgy vagyunk-e ezzel - jegyezte meg a herceg -, ahogy a közmondás tartja:

Ki túlságosan haragszik,
túlhamar meg is bocsájt.

Altisidora ekkor úgy tett, mintha kendőcskéjével könnyeit szárítgatná, s aztán, meghajtva magát az uraság előtt, eltávozott a hálószobából.

- Eredj csak, szegény leány - mondta Sancho -, eredj csak, nem jósolok neked valami fényes jövendőt, ha már ilyen kákalélekbe s tölgyfaszívbe bolondultál bele. Isten úgyse, ha velem szűrted volna össze a levet, más pennával írnánk.

A beszélgetésnek itt vége is szakadt. Don Quijote felöltözött, együtt ebédelt a hercegi párral, s még aznap délután útra kelt