Barcsay Jenő (Katona, 1900. jan. 14. – Bp., 1988. ápr. 2.): festő, grafikus, Kossuth-díjas (1954), érdemes művész (1964), kiváló művész (1969). Erdélyi fejedelmi család leszármazottja. 1919-ben jött Bp.-re, s beiratkozott a Képzőművészeti Főisk.-ra, ahol 1924-ben végzett. Mesterei Vaszary János és Rudnay Gyula voltak. Az 1926-os év nyarát Makón és Hódmezővásárhelyen töltötte, itt ébredt rá először a tájban rejlő konstruktív szerkezeti erőkre. 1926 őszétől egyéves ösztöndíjjal Párizsba utazott. Itt elementáris erővel hatott rá Cézanne festészete, amely egy életen át bűvöletében tartotta. 1927-ben Itáliában járt, ahol a quattrocento festészet embereszménye, a testek tömegének ábrázolási módja hatott rá. 1929 tavaszán Szentendrére látogatott, ahova később vissza-visszatért, majd itt telepedett le. 1929–30-ban ismét Párizsban dolgozott, ösztöndíájal. Ekkor a kubizmus által hirdetett képalkotási törvényeket sajátította el. 1931-től 1945-ig a Fővárosi Iparostanonc Isk.-ban, 1945-től nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főisk.-a tanított. Ez utóbbi helyen a modern m. művészet valamennyi alkotóját tanította alakrajzra; sokukra életre szóló, elementáris hatást gyakorolt. Egyénisége tanítványai körében fogalommá vált. Korai műveit komor, drámai erő, mély fény-árnyék hatások jellemzik. 1926-ban impresszionisztikus jellegű műveket festett. Párizsi útja után vált a szerkezet alapvető képformáló erővé művein. Itáliai tanulmányútja hatásaként az embereket pszichikai gesztusok nélkül, statikusan, kiegyensúlyozott pózokban ábrázolta. 1929-től a főként Szentendréről és a környező tájról készített művein alakította ki sajátos stílusát, mely a konstruktivizmus egyfajta m. változata. Lényegretörő szemléletét a szerkezeti vonalak hangsúlyozása, a tér és a forma problémáinak következetes kutatása, konstruktivista elven szerkesztett képi rend jellemzi. Művészetében a geometrikus módon absztrahált kompozíciók, konstruktivista tájképek és figurális ábrázolások egymást áthatva, egymással párhuzamosan jelennek meg. Festészete mellett igen jelentős egész pályáját végigkísérő murális munkássága és grafikai tevékenysége is. A m. konstruktív-geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége, akinek a kortársakra és a következő nemzedékre gyakorolt hatása szinte felmérhetetlen. Jellegzetes művei: Kintornás (1924); Munkáslány (1928); Szentendre (rézkarc, 1931); Dombos táj (1934); Önarckép (kréta, 1949); Ülő nő (1958); Szentendrei templom kereszttel (1962); Képarchitektúra (1963); Szentendrei mozaikterv (1968, felállítva), a Nemzeti Színház előcsarnokának mozaikja (1968, felállítva); Kék hangulat (1972); Fekete fehérkompozició (1981). Műveit sokszor áttették más technikába: gobelinre, ofszetre, szitára. Fontosabb egyéni kiállításai: Bp.-en a Tamás Galériában (1932), az Ernst Múzeumban (1936, 1941, 1966), az Alkotás Művészházban (1944), a Nemzeti Szalonban (1957), a Műcsarnokban (1970, t98z); Szentendrén 1969-ben.-Könyvei: Művészeti anatómia (Bp., 1953); Ember és drapéria (Bp., 1958); Forma és tér (Bp., 1966). – Irod. Kállai Ernő: B. J. (Magy. Csillag, 1942. 2. sz.); László Gyula: B. (Bp., 1963); Genthon István: J. B. (Bp., 1963); Petényi Katalin: B. J. (Bp., 1974); Schéner Mihály: Meditáció B. J. művészetéről (Új Auróra, 1984. 2. sz.); Petényi Katalin: B. J. (Bp., 1986); Nagy Zoltán: Forma és érzés. B. J. képei (Művészet, 1988. 9. sz.); Kabdebó Lóránt: B. J. (Vigília, 1988. 7. sz.); Sík Csaba: Hommage á Barcsay (Művészet, 1990. 2. sz.).