Bárdos Lajos (Bp., 1899. okt. 1. – Bp., 1986. nov. 18.): zeneszerző, zenetudós, zeneíró, karnagy, pedagógus, egyetemi tanár, Erkel-díjas (1953), Kossuth-díjas (1955), kiváló művész (1970), Bartók-Pásztory-díjas (1984), a zenetudományok doktora (1985). Magánúton megkezdett hegedűtanulmányait követoen 1920–25 közt a bp.-i Zeneakad.-a Siklós Albertnél és Kodály Zoltánnál tanult. 1925–29 közt a bp.-i Verbőczy (majd Petőfi) Gimnázium énektanára volt. Ezzel egyidőben vette át a Városmajori Plébániatemplom karnagyi állását, ahonnan 1942-ben, Sugár Viktor utódaként a Mátyás-templom karnagyi posztjára került. 1928-tól a bp.-i Liszt Ferenc Zeneműv. Főisk. tanáraként 1966-ig hangszerelést, prozódiát, kargyakorlatot, magyar népzenét, transzponálást, partitúraolvasást, összhangzattant, zeneelméletet, ellenponttant, formatant, népdaléneklést, magyar egyházi népéneket, kat. egyházi népéneket, egyházzenei formatant tanított. Az általa oktatott tantárgyak egy részét maga kísérletezte ki. 1931-ben Kertész Gyulával és Kerényi Györggyel megalapította a Magyar Kórus Kotta és Lapkiadó Vállalatot, amely meghatározó szerepet játszott a magyar zeneéletben. A vállalat kezdetben a Magyar Kórus (1931), később az Éneklő Ifjúság (1934) és az Énekszó c. lapokat adta ki. Valamennyinek szerkesztésében, írásában komoly szerepet vállalt. 1923–33 közt a Magyar Cserkészszövetség zenei irányítója, ez idő tájt adta ki a 101 magyar népdal c. gyűjteményét, amellyel a „tiszta forrásból” kiválogatott népdalgyűjtemények sora elindult. Ugyanebben az idoben vezette a Palestrina-kórust is, amellyel 1932. máj. 2-án Stravinsky Zsoltár-szimfóniáját bemutatta. Egy évvel később azonban ettől az együttestől megvált, mert nem járultak hozzá Bartók Cantata Profanajának bemutatásához. 1934-ben munkatársaival megszervezte az Éneklő Ifjúság-mozgalmat. 1936-tól a Magy. Dalosegyesületek Orsz. Szövetségének egyik zenei irányítója. 1938-ban a Magy. Kat. Egyházzenészek Egyesületének, az Orsz. Magy. Cecffia Egyesületnek egyik vezetője, 1962-től, Harmat Arthur halála után világi elnöke, ill. társelnöke, 1984-től tb. elnöke volt. A főváros ostroma alatt, bár 11 felnövekedett gyermeke közül már tíznek kellett kenyeret adnia, üldözötteket is bújtatott. Az 1945–46-os tanévben a Zeneműv. Főisk. Igazgató Tanács tagja volt. 1950-ben bekövetkezett az egyházzenei tanszak megszűnése és a Magyar Kórus felszámolása, 1950–51-ben csak kötelező tárgyként taníthatott zeneelméletet énekes és fafúvós növendékek számára, de 1952-től a Zenetudományi Tanszak vezető zeneelmélet tanára lett. Számos kórusművet írt egyházi és világi szövegekre. 1962-ben a Mátyás-templomból, 1966-ban a Liszt Ferenc Zeneműv. Főisk.-ról vonult nyugdíjba. De továbbra is komponált, és az ország egész területén folytatta iskolateremtő, nagyhatású előadásait. Bár gégéjével, hangszálaival egyre több gondja volt, élete utolsó évében is tartott előadást a Solymári Zenei Napok keretében, amelyek halála óta az ő nevét viselik. – M. Vonósnégyes (1925); kisebb darabok zongorára, orgonára, hegedűre, gordonkára; 4 latin mise, 1 magyar mise (1985); latin és magyar nyelvű egyházi énekek és feldolgozások, zsoltárok, motetták, himnuszok; színpadi művek, Alexius (Sík Sándor szövegére, 1946 óta szvitként is); Somogyi kalászok (1954); A nyúl éneke (1954); Távoli álom (1958); Iskolai dalok (énekgyakorlatok); 14 vegyeskar (1959); 20 egynemű kar (1964); 3 egyneműkar (1977); m vegyeskar (1978); 14 gyermekkar (1978); közreadások: Harmonia sacra (1934); Magyar Cantuale (Kertész Gyulával, 1935); Gyöngyvirág (92 népdal, 1952); Százszorszép (100 népdal, 1957); 70 kánon (1970); Kodály Kórusok és Gyermekkarok (1972); átdolgozások: Bartók: Szvit a Gyermekeknek nyomán gyermekkarra; Kodály: Rákóczi kantáta (nagyrészt az 1948-ban bemutatott Czinka Panna balladája nyomán). – Könyvei: Hangzatgyakorló (Bp., 1954, 1982); Medális harmóniák (Bp., 1961); Harminc írás (Bp., 1969); Tíz újabb írás (Bp., 1974); Liszt Ferenc, a jövő zenésze (Bp., 1976); Bartók dallamok és a népzene (Bp., 1977); Kodály zenéje és a lokrikum (Bp., 1977). Cikksorozatokat írt a Muzsika c. folyóiratban, továbbá a Kóta, a Parlando és az Ének-zene tanítása c. zenei lapokban. – Irod. Breuer János: B. L., a tudós (Kóla, 1984. 7. sz.); Lukin László: „Meghalt B. L.” (Magyar Nemzet, 1986. nov. 20.); In memoriam B. L. (Új Ember, 1986. dec. 7.); Rajeczky Benjámin: „Két korszak nevelője” (Muzsika, 1987. 2. szám.); Szokolay Sándor: „A teremtő ember” (Kóta, 1987. 3. sz.); Maklári József „Az igazi zenére nevelés útján” (Kóta, 1978. 3. sz.); Mátyás János riportja: Hány színe van az életnek? (Kóta, 1989. 8. sz.); Nagy Olivér: Emlékeim B. L.-ról (Kóla, 1989. 10. sz.); Biernaczky Szilárd: B. L. (Magyar Forrás, 1990. I. 13.).