Bernáth Aurél (Marcali, 1895. nov. 13. – Bp., 1982. márc. 13.): festő, grafikus, művészpedagógus, Kossuth-díjas (1948, 1970), Munkácsy-díjas (1950), érdemes művész (1952), kiváló művész (1964). Pártos Alice orvos férje, Mária apja. 1915-16-ban Nagybányán Réti István és Thornsa János mellett szerzett művészetiismereteket. 1921-ben Bécsbe költözött, expresszionista rajzait Graphik c. albumában jelentette meg. Ezekről a munkáiról 1923-ban Hevesy Iván elismerő hangon szólt. 1923-1926 között Berlinben élt. Első és második kiállítását-absztrakt expresszionista műveiből-is itt rendezték meg a Sturm kiállítóhelyiségében. 1926-ban hazatért, 1938-ig Bp.-en és Pöstyénben élt. Közben utazásokat tett Olasz-, Francia- és Németo.-ban, Angliában, Hollandiában. A húszas évek közepétől stílusa megváltozott, az expresszionizmust a posztnagybányai iskola stílusa váltotta fel. A Gresham-kör (Szőnyi István, Egry József, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Berény Róbert) festőihez hasonlóan ő is a látványból indult ki, s azt alárendelte a képalkotás, a szín, a kompozíció törvényeinek. Első jelentős művét, a Riviérát 1928-ban a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán mutatta be. 1927-ben a KÚT tagja lett. Első gyűjteményes kiállítását 1928-ban sikerrel rendezték meg az Ernst Múz.-ban. 1929-ben elnyerte a Szinnyei Társ. nagydíját, s a társ. tagjává választották. Olajképein és pasztellkrétarajzain a valóságélmények erőteljes hangulati töltéssel, szinte költői látomásokként jelennek meg. Domináns színei, a sárgák, kékek, dohánybarnák leheletfinom játéka légiességet, finom líraiságot kölcsönöz képeinek (Tél, Hotelszoba, Éjszaka lepkékkel, Esti pad, Önarckép sárga kabátban, Terasz, Önarckép rózsaszín szobában). A harmincas évek közepétől olajképeinek fénytől áthatott ragyogása, lazuros festése eltűnt. Ennek az időszaknak jellegzetes képei: Parkban, Nőgyermekkel, Táj jázmincsokorral, Festő nő stb. New York-ban szerepelt műveivel, majd 1937-ben Bp.-en a Frankel Szalonban, 1939-ben pedig gyűjteményes anyagával az Ernst Múz.-ban. Az 1940-es években festészeti témakörét elsősorban a Balaton-vidék meghitt, hangulatos színhelyei határozták meg (Szőlőhegy, Balatonvidék). A 40-es évek második felétől képeinek hangvétele keményebbé, színvilága hidegebbé, élesebbé vált. A csendéleteket, szobarészleteket gyakran a Duna látképével, ill. a nyitott ablak motívumával komponálta egybe. A háború után a művészeti élet vezető egyénisége lett. 1945-től a Képzőművészeti Főisk. tanára. Művészpedagógiai tevékenysége során jelentős festőegyéniségeket (Csernus Tibor, Lakner László) nevelt. 1959-ben a Brüsszeli Nemzetközi Kiállítás m. pavilonjónak díszítéséért aranyéremmel jutalmazták, s 1962-ben a Velencei Biennálén Mo.-ot ő képviselte műveivel. Táblaképfestészete mellett grafikai falképfestői és írói munkássága is jelentős. Az ő falképei díszítik az MTA Régészeti Intézetét, az Országgyűlés irodaházát, valamint az Erkel Színházat. 1948-49-ben szerkesztésében jelem meg a Magyar Művészet c. folyóirat. 1937-től publikálta művészeti esszéit, amelyeket később három kötetben jelentetett meg (Irások a művészetről, Bp., 1947; A Múzsa körül Bp., 1962; A múzsa udvarában, Bp., 1967). Önéletrajzi vallomásait hatkötetben publikálta (Így éltünk Pannóniában, Bp., 1956; Utak Pannóniából, Bp., 1960 stb.). Koloritgazdag, érzékeny és intellektuális művészetével nemcsak a nagybányai festészeti hagyományok megújítója, de egyike a klasszikus m. mestereknek is. Jelentős kiállításai voltak még: Ernst Múz. (1956), retrospektív; Prága (1957); London (1962); Kaposvár (1971), retrospektív, Bp.-i Történeti Múz. (1972), retrospektív; Tihany (1977), retrospektív; Hatvani Galéria (1978), retrospektív; az Ernst Múz.-ban 1985-ben emlékkiállítása volt. 1984-ben emlékmúzeuma nyílt meg Marcaliban. – Irod. Hevesy Iván: B. A. albuma (Nyugat, 1923); Oltványi Imre: B. A. újabb képei (Magy. Műv., 1935)~ Molnár Zsuzsa: B. A. csendéletei (MNG Közleményei, L, 1959); Genthon István: B. A. (Bp., 1964); Pataky Dénes: B. A. (Bp., 1972); Illés Endre: Rend és dráma. Vallomás B. A.-ról (Művészet, 1985. 7. sz.); Heitler László: B. A. képeiről (Somogy, 1987. 4. sz.).