Darkó István (Szentendre, 1900. márc. 19. – Bp., 1972. aug. 6.): író, újságíró. Gyermekkorától Losoncon élt, ott járt iskolába. 1920–1927 között a pécsi tudományegy. jogi karának hallgatója volt. 1923-ban egyik alapító tagja a losonci Madách Körnek, s titkára lett a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületnek. Losoncon kezdte szerkesztői tevékenységét is: Scherer Lajossal együtt indították el A Mi Lapunk c. ifjúsági folyóiratot. A Kassai Napló, valamint a Prágai Magyar Hírlap munkatársa volt. 1932–33-ban szerkesztésében jelent meg a Magyar Írás c. folyóirat. 1938 után a kassai m. rádió vezetője. A szlovákiai magyar irodalomban elsősorban novelláival szerzett prózaírói rangot. 1947-ben Bp.-en telepedett le, s az irodalmi élettől visszavonultan élt. A csehszlovák állam irodalomszervező és alkotó munkásságát állami díjjal jutalmazta (1936). – F. m. Két ember, egy árnyék (elb., Losonc, 1925); Szép ötvöslegény. A ferdetorony (r., Kassa, 1929); Égő csipkebokor (r., Bp., 1935); Deszkaváros (r., Pozsony, 1939): Romok és fények (elb., válogatta és bev. Turczel Lajos, Bp.-Pozsony, 1969). – Irod. Nyugat (I., 1930); Csanda Sándor: Első nemzedék (Pozsony, 1968); Görömbei András: D. I. novelláiról (Pozsony, 1974); Turczel Lajos: Portrék és fejlődésképek (Pozsony, 1977).