Fekete Lajos (Újnémet, 1900. aug. 3. – Bp., 1973. júl. 10.): költő, újságíró, jogász. Bp.-en végezte jogi tanulmányait. A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Hadsereg tisztje volt, s a Tanácsköztársaság bukása után emigrált. 1924-ben Jugoszláviában telepedett le, 1929 nov.-ében kiutasították az országból. Bp.-re jött, ahol az Államtudományi Intézet, majd annak jogutódja, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársa 1961-ig, nyugdíjazásáig. Irodalmi tevékenységét a vajdasági m. lapokban (Délbácska, Revü, Napló) kezdte. Rovatvezetője volt a Vajdasági Írás c. folyóiratnak. Az 1920-as évek avantgarde költői csoportjához tartozott. Mo.-on a Nyugatban publikált, Baumgarten-jutalomban részesült (1934). Az erdélyi és a szlovákiai m. folyóiratok szintén közölték verseit. 1945 után a Csillag, a Kortárs, a Jelenkor és az Irodalmi Újság lapjain, valamint erdélyi és szlovákiai m. folyóiratokban jelentek meg versei. Válogatott verseinek kötetét is összeállította, valamint a vajdasági emlékeit is megírta érdi otthonában. – M. Béklyózott erők föltámadása (versek, Novi Sad, 1926); Bilincses gyermekkor (versek, Újvidék, 1927); Szent grimasz (versek, Subotica, 1929); Tengerzúgás (versek, Bp., 1931); Vassal és fohásszal (versek, Pécs, 1934); Delelőnap (válogatott versek, Bp., 1940); Szárnyaló idő (válogatott versek, Bp., 1963); A bújdosó visszanéz (önéletrajzi jegyzetek, Szabadka, 1971). – Irod. Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története (Újvidék, 1969); Bori Imre: A jugoszláviai magyar avantgarde költészete (Újvidék, 1973).