Garai Gábor, Ruprecht (Bp., 1929. jan. 27. – Bp., 1987. szept. 9.): költő, író, műfordító, kritikus, József Attila-díjas (1959, 1963, 1979), Kossuth-díjas (1965). Marconnay Tibor költő fia. Kezdetben a festészet és a prózairodalom érdekelte, később Ady költészete volt rá nagy hatással. 1948-ban érettségizett, s ekkor jelent meg Átutazó c. verse az Új Időkben. 1953-ig írt verseit Hajnali vallomás címmel rendezte később ciklusba. A Közgazdaságtudományi Egy.-en kezdett tanulmányait megszakította. 1950-1958 között a MÁV-nál dolgozott mint pénzügyi tisztviselő és intéző. Két évig sorkatona volt, majd 1955-től levelező hallgató a bp.-i bölcsészkaron. Családi tragédia érte, amikor kisfia megbénult, esszékötete, az Eszköz és eszmélet (1965) ad hírt erről a küzdelmes időszakról. 1958-tól 1960-ig az Európa Könyvkiadó angol-német lektora, közben magyar szakos tanári diplomát szerzett, s 1960-tól 1964-ig versrovatvezető az Élet és Irodalom szerkesztőségében, 1968-1972 között főszerkesztő-h. 1964-68-ban az Írószövetség titkára, 1972-76-ban főtitkár-h., majd 1976-tól főtitkár. 1982-től haláláig a Látóhatár főszerk.-je volt. 1966-1980 között az MSZMP KB titkára. Költészetének első, közel egy évtizedet átfogó szakaszát a Zsúfolt napok (1956) és az Ének gyógyulásért (1958) c. kötetei reprezentálják. Közéleti lírája 1956-1957 között bontakozott ki a Legénybúcsú és különösen a Tűztánc ciklusban. A közöny és pusztulás képeit villantja fel szürrealisztikus, szimbolikus elemek ötvözésével. Költészetének új periódusát a Mediterrán ősz (1962), az Artisták (1964) és a Nyárvég (1965) c. válogatás mutatja az 1961 végén tett itáliai utazás élményével. 1964-65-re elérkezett költői világképe szintéziséhez a Költöző és a Hazám c. versével. Műfordításait 1966-ban Szabad kikötő címmel jelentette meg. Kitüntették SZOT-díjjal (1973), a Főváros Pro Arte aranyérmével (1970), Radnóti-díjjal (1981). – F. m. Eszköz és eszmélet (esszék, Bp., 1965); Anyaföld (versek, Bp., 1968); Meghitt találkozások (esszék, Bp., 1969); A szenvedély évszakai (összegyűjtött versek, Bp., 1973); Elégiák évada (versek, Bp., 1974); Visszfény (versek, Bp., 1976); Szélcsend és újra szél (versek, Bp., 1978); Jégkorszak után (versek, Bp., 1980); Meghitt beszélgetések (tanulmányok, kritikák, Bp., 1980); Indián nyár (versek, Bp., 1981); Delfin és medúza (versek, Bp., 1982); Legszűkebb hazám (versek, Bp., 1984); A tiszta zengés (versek, Bp., 1986); A lady lovagja (elb., Bp., 1986); Doktor Valaki tévelygései (versek, Bp., 1988). – Irod. Bernáth László: Beszélgetés G. G.-ral (A Könyv, 1963. 7. sz.); Tarján Tamás: Elférünk a földön (Irod. tört. Közl., 1974); Agárdi Péter: G. G. költészetéről (Irod. tört., 1975); Kovács Sándor Iván: Objektív költő (K. S. I: Jelenlévő múlt, Bp., 1978); Mezei András: Beszélgetés G. G.-ral (Kortárs, 1979. 1. sz.); Domokos Mátyás: A pályatárs szemével (Kortárs, 1979. 10. sz.); Rónay László: G. G. második élete (Kritika, 1987. 10. sz.); Kabdebó Lóránt: Búcsúzóban a csúcson. G. G. (Új Írás, 1987. 11. sz.); Veress Miklós: A korlátozott végtelenség (Élet és Irod., 1987. 40. sz.); Meghalt G. G.: Alföldi Jenő (Új Tükör, 1987. 38. sz.); Bényei József (Alföld, 1987. 11. sz.); Fenyő István (Nagyvilág, 1987. 12. sz.); Hárs György (Kortárs, 1987. 12. sz.); Széchenyi Ágnes (Élet és Irod., 1987. 38. sz.); Szeghalmi Elemér (Új Ember, 1987. 39. sz.); Zappe László (Szovjetirodalom, 1987. 12. sz.); Fodor András: G. G. üzenete (Élet és Irod., 1989. szept. 22.).