Jókai Mór (Komárom, 1825. febr. 18. – Bp., 1904. máj. 5.): regényíró, a magyar romantikus próza legkiemelkedőbb képviselője, az MTA tagja (l. 1858, r. 1861, t. 1883, ig. 1892). Apja ~ József kisbirtokos nemes, ügyvéd és árvagyám, anyja Pulay Mária. Elénk kereskedelmet folytató szülővárosában korán megismerkedett a kisnemesek, polgárok, kereskedők, hajósok és katonák életével. Első verse tízéves korában jelent meg a Társalkodóban. Isk.-it részben Komáromban végezte, közben két évet cseregyerekként Pozsonyban töltött a német nyelv elsajátítása végett (1835–37), 1841–42-ben a pápai ref. kollégiumba iratkozott, ahol megismerkedett az akkor 19 éves Petőfivel. A pápai önképzőkörben olvasta fel később nyomtatásban is megjelent első elbeszéléseit. 1842-től 1844-ig Kecskeméten hallgatott jogot. Itt mélyült el barátsága Petőfivel, itt írta első színdarabját, A zsidó fiút. Joggyakorlatot Komáromban és Pesten folytatott. Megszerezte az ügyvédi oklevelet, de első regényének, a Hétköznapoknak sikere után (1846) az írói hivatásnak kötelezte el magát. Egymás után jelentette meg a hatásvadászó francia romantika stílusában írt elbeszéléseit és népies zsánerképeit. Tagja lett 1846 elején a Tízek Társaságának, majd a következő évben átvette Frankenburgtól az Életképek szerkesztését, s ezt a radikális írók szépirodalmi lapjával fejlesztette. Demokratikus érzelmeit azzal is kifejezésre juttatta, hogy nevéből a nemesi származásra emlékeztető y-t i-re változtatta. 1848 elején – jórészt Petőfi hatására – gondolkodása polgári forradalmi volt, vezető szerepet vitt a március 15-i eseményekben, részt vett a 12 pont fogalmazásában, később beállt nemzetőrnek és elkísérte Kossuthot toborzó körútjára. 1848. aug.-ban feleségül vette Laborfalvi Rózát, az ünnepelt színésznőt. Petőfi hevesen ellenezte ezt a házasságot, és emiatt a vele való barátsága teljesen megszakadt. ~ 1849 elejéig megalkuvás nélkül szolgálta a forradalmat, élethalálharcot hirdetett a Habsburgok ellen, az ogy.-sel együtt Debrecenbe ment és a Közlönynek, a hivatalos lapnak társszerk.-je volt. Később rövid időre a Békepárt híve lett, ennek követeléseit népszerűsítette, és elvállalta a békepárti Esti Lapok szerkesztését. A tavaszi győzelmek és Madarászék veresége után újból Kossuth mellé állt. A végsőkig való kitartásra buzdított, követte a kormányt Pestre, Szegedre és Aradra. Világos után az önkényuralom bosszújától félve a bükki Tardonán bujdosott néhány hónapig. Feleségének sikerült részére egy olyan menlevelet szerezni, amilyent a komáromi kapitulált helyőrség kapott, így ~ 1850 elején visszatérhetett Pestre. Újból írni kezdett, ekkor már francia mestereitől elszakadva saját egyéni romantikus stílust alakított ki. Ezt bizonyítják nagyszabású történeti regényei, melyek rövid időn belül a legnépszerűbb íróvá avatták. Megtalálta azt a témát, amelyik legjobban illett hozzá: az újnak és a réginek a közelmúltban lezajlott küzdelmét. Később írt színművei közül azok arattak sikert, amelyekkel regényeit dramatizálta. Forradalmi múltja miatt csak az ötvenes évek közepén kapott lapszerkesztői engedélyt két élclapra, a rövid életű Nagy Tükörre (1856) és az évtizedekig megjelenő Üstökösre (1858). A politikai életbe 1861-ben kapcsolódott be újra, amikor a siklósi kerület a Határozati Párt programjával képviselővé választotta. 1862-ben Magyar Sajtó, 1863-ban A Hon címmel indított hírlapot, az utóbbi a balközép lapja lett és 1882-ig folyamatosan jelent meg. Egyik vezércikke miatt 1863-ban egyhavi börtönbüntetést szenvedett. 1867–79 közt Igazmondó c.-mel hetenként megjelenő politikai néplapot is szerk. 1865-től 1896-ig állandóan ogy.-i képviselő, különböző kerületekben megválasztva. A Kisfaludy Társaság 1860-ban választotta tagjává. A kiegyezést követő évtizedben gyors egymásutánban írta legjobb regényeit, amelyek részben a hősi közelmúltat festik, részben az ország kapitalizálódásával foglalkoznak. Emellett az ország egyik legnépszerűbb publicistája is lett. A polgárosodó rétegek liberális elveit hirdette, ellenezte az Ausztriával közös minisztériumokat, síkraszállt a zsidók egyenjogúsítása, valamint az állam és egyház szétválasztása mellett és fellépett a sovinizmus ellen. 1875-ben mégis elfogadta Tisza Kálmán programját, és belépett a Szabadelvű Pártba, remélve, hogy a Deák-párt és a balközép egyesülése révén olyan erős kormány jön létre, amely ki tudja vívni az önálló jegybankot és vámterületet, és sikerrel ellen tud állni a pánszláv törekvéseknek. Elvfeladásában része volt osztályának egyre tartalmatlanabbá váló illúzióinak is. Hamarosan látnia kellett, hogy reményeit az új párt nem váltja be, a politikai életben ettől kezdve nem vett aktív részt. A nyolcvanas évek elején lapjai szerkesztésétől is megvált, bár a Hon és az Ellenőr egyesüléséből keletkezett Nemzetnek (1882), majd ennek megszűnése után utódjának, a Magyar Nemzet c. napilapnak haláláig névleges főszerk.-je volt. Ebben az időszakban írói művészete némi hanyatlást mutat. Népszerűségének bizonyítéka, hogy 1876-ban az ellenzéki írók által alapított Petőfi Társ. elnökének választotta. 1885-ben felkérték az Osztrák–magyar monarchia írásban és népben c. nagyszabású osztrák-m. közös vállalkozás m. kiadásának szerkesztésére. Életének második felében gyakran tett nagyobb utazásokat külföldön, Erdélyben és a Felvidéken. Felesége korán visszavonult a színpadtól, és ennek halála után fogadott unokája, Jókai Róza – később Feszty Árpád felesége – házában irodalmi szalonfélét nyitott. 1894-ben ötvenéves írói jubileumát rendkívüli melegséggel ünnepelték országszerte, műveiből százkötetes díszkiadást jelentettek meg. Politikai cikkeket e korszakban már nem írt, de több háborúellenes felhívását ismerjük. Ilyen az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán mondott beszéde (1895) és a Magyar Békeegyesület elnökeként a világ történelemtanáraihoz intézett, a sovinizmustól óvó intelme. 1899-ben újra megházasodott, egy húszéves színésznőt, Nagy Bellát vett el feleségül. Ez a közvéleményben felháborodást keltett ellene, a közönség szeretete elfordult tőle. Regényeit haláláig töretlen szorgalommal írta, átlagos színvonaluk sokat hanyatlott. ~ több mint egy évszázadon át a legtöbbet olvasott magyar író volt, népszerűségét ma sem vesztette el. Műveit számos idegen nyelvre lefordították. Kb. kétszáz kötetes életművet hagyott hátra. A legnagyobbat a regényben alkotta, bár kitűnő novellákat is írt. Művei nem hibátlanok, sok bennük a meglepetések halmaza, főhősei csak néhány vonásra redukált lelki életet élnek, regényköltészete eloszlatás helyett inkább fokozta a nemzeti illúziókat. Azonban szemléletes tájleírásai, nyelvi gazdagsága, magyaros mondatfűzése, kitűnő zsánerfiguráinak nagy száma, népi eredetű humora és legfőképp páratlan mesemondó készsége miatt helye irodalmunk legnagyobbjai közt van. – F. m. Vadon virágai (elb., Pest, 1848); Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből (elb., Pest, 1850); Egy bujdosó naplója (elb., Pest, 1851); Erdély aranykora (r., Pest, 1852); Török világ Magyarországon (r., Pest, 1853); Egy magyar nábob (r., Pest, 1853–1854); Janicsárok végnapjai (r., Pest, 1854); Kárpáthy Zoltán (r., Pest, 1854); Szegény gazdagok (r., Pest, 1860); Az új földesúr (r., Pest, 1863); Politikai divatok (r., Pest, 1862–1864); Mire megvénülünk (r., Pest, 1865); Szerelem bolondjai (r., Pest, 1868–1869); A kőszívű ember fiai (r., Pest, 1869); Fekete gyémántok (r., Pest, 1870); Eppur si muove. És mégis mozog a föld (r., Pest, 1872, 1873); Az aranyember (r., Pest, 1872); A jövő század regénye (r., Pest, 1872–1874); Enyém, tied, övé (r., Bp., 1875); Az élet komédiásai (r., Bp., 1876); Egy az Isten (r., Bp., 1877); Névtelen vár (r., Bp., 1877); Rab Ráby (r., Pozsony, 1879); Szeretve mind a vérpadig (r., Bp., 1882); A lőcsei fehér asszony (r., Bp., 1885); A cigánybáró (r., Bp., 1885); Életemből (emlékek, Bp., 1886); A tengerszemű hölgy (r., Bp., 1890); Gazdag szegények (r., Bp., 1890); Sárga rózsa (r., Bp., 1893); Fráter György (r., Bp., 1893); J. M. Összes művei (Nemzeti kiadás, I–C. Bp., 1894–98); J. M. Művei (Centenáriumi kiadás, I–C. Bp., 1825–1930); J. M. Válogatott művei (Bp., 1954–1962); J. M. Összes művei (Kritikai kiadás, szerk. Nagy Miklós és Lengyel Dénes, Bp., 1962). – Irod. Szabó László: J. élete és művei (Bp., 1904); Mikszáth Kálmán J. M. élete és kora (I–II. Bp., 1907); Zsigmond Ferenc: J. M. élete és művei (Bp., 1925); Kristóf György: J. M: élete és művei (Kolozsvár, 1925); Sőtér István: J. (Bp., 1941); Komlós Aladár: Az igazi Rab Ráby (1946, Tegnap és ma, Bp., 1956); Szebényi Géza: J. és a Fekete gyémántok néhány problémája (Irod. tört. 1954); Barta János: J. és a művészi igazság (Irod. tört. 1954, Költők és írók, Bp., 1966); Sőtér István: J. útja (Csillag, 1954–55; Romantika és realizmus, Bp., 1956); Váli Mari: Emlékeim J. M.-ról (Bp., 1955); Sőtér István: J. és a Rab Ráby (Irod. tört. 1956, Romantika és realizmus, 1956); Krúdy Gyula: J. M. 1910–1930 (Írói arcképek, I. Bp., 1957); Nagy Miklós: A kőszívű ember fiai (Irod. Tört. Közl. 1958); Bródy Sándor: J. (Cilinderes Tiborc, Bp., 1958); Kiss Ferenc: J. M.: Az új földesúr (Irod. tört. 1958); Nagy Miklós: Az aranyember (Irod. tört. 1959); Móricz Zsigmond: J. M. (1922–1939, Irodalomról, művészetről, I–II. Bp., 1959); Sőtér István: Nemzet és haladás (Bp., 1963); Varga János: „A kőszívű ember fiai”-nak történeti mintái és forrásai (Irod. tört. Közl. 1964). – Szi. Petőfi Sándor: Egy fiatal íróhoz (vers, 1845); Petőfi Sándor: J. M.-hoz (vers, 1845); Mikszáth Kálmán: J. M. vagy a komáromi fiú, aki a világot meghódította (vers, Bp., 1883); Eötvös Károly: A J.-nemzetség (r., Bp., 1906); Krúdy Gyula: Mesemondások J. M.-ról (Bp., 1925); Színi Gyula: J. egy élet regénye (Bp., 1928); Regényeiből kitűnő, nagy sikerű filmek készültek.