Kezdőlap

Kós Károly, Kosch (Temesvár, 1883. dec. 16.Kolozsvár, 1977. aug. 25.): építész, író, politikus, könyvkiadó, grafikus. 1902-ben kezdte tanulmányait a bp.-i műegy. általános mérnöki szakán, 2 év múlva átiratkozott az építészetre. 1907-ben szerzett diplomát, s megkezdte építészi tevékenységét (ref. parókia és imaház épülete Óbudán, Zrumeczky Dezsővel, 1908–09); r. k. templom Zebegényben (1908–09); a bp.-i állatkert épületei (Zrumeczky Dezsővel, 1909–10); bp.-i Városmajor-utcai iskolakomplexum (Györgyi Dénessel, 1910); Székely Nemzeti Múz. Sepsiszentgyörgyön (1911–12); kispesti munkás- és tisztviselőtelep központja (1912–13); ref. templom Kolozsvárt (1912-13); vármegyei közkórház Sepsiszentgyörgyön (1914). Tervező munkájában az erdélyi népművészet (elsősorban a kalotaszegi népi építészet) és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. Erdélyi építészeti kutató-vándorlásainak eredménye Erdély népének építőművészete c. műve. Maga illusztrálta Atila királról Ének c. balladás, históriás éneket (1909). A Magy. Mérnök és Építész Egylet Czigler-érmével tüntették ki Régi Kalotaszeg (1912) c. illusztrált építészeti tanulmányát. 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított. 1916 végén megbízást kapott Károly király koronázása díszleteinek tervezésére és kivitelezésére. Ezután állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra (1917–18). Hazatérte után a bp.-i Iparművészeti Isk. építészeti tanszékére hívták, mégis inkább visszaköltözött Erdélybe, Sztánára. Alkalmi grafikai-nyomdai munkákkal és sztánai birtoka művelésével kereste kenyerét. Első novelláját A Gálok címmel a kolozsvári Keleti Újság közölte. Az erdélyi m. politikai élet megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó Szó c. röpiratával (1920), amit Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen írt. Szerepe volt az Erdélyi (későbbi nevén Magyar) Néppárt megalakításában. Megindította és szerk. a párt lapját, a Vasárnap c. képes politikai újságot (1922). 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig (1944) ig.-ja volt. 1931-től szerk. az Erdélyi Helikont. Szolnay Sándor festőművésszel együtt megalakította és igazgatta megszűnéséig (1931–44) a romániai m. képzőművészek szervezetét, a Barabás Miklós Céhet. Regényei és elbeszélései tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette. Varjú nemzetség (1925) c. regénye a 17. sz.-i Erdély krónikája. Legjelentősebb regénye I. István királyról szól Az Országépítő címmel (1934). Színpadi változatát először a bp.-i Nemzeti Színház adta elő (1942). Budai Nagy Antal c. színművét (1936) 1937-ben bemutatta a bp.-i Vígszínház. 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főisk. tanáraként működött, mezőgazdasági építészetet tanított. Továbbra is foglalkozott építészeti tevékenységgel, tervezett templomokat Fejérden (felépült 1948-ban), lakóházakat és nyaralókat, restaurált középkori épületeket. Tervei szerint kezdték meg Kolozsvárt Mátyás király szülőházának restaurálását (1944). 1944 őszén Kolozsvárra menekült, mert sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították. Újra politikai szerepet vállalt, a Magy. Népi Szövetség Kolozs m.-i elnöke (1945-46) és ngy.-i képviselő (1946–48). Ugyanekkor az újjáalakult Erdélyi Magy. Gazdasági Egyesület elnök-ig. ja. A Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt (1948–49). Nyugdíjba vonulása után (1953) főleg irodalommal foglalkozott. A 14. sz.-i művész testvérpárról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről tervezett regényét (részlete megjelent a kolozsvári Utunkban, 1954. 20. sz.) betegsége miatt nem fejezhette be. Utolsó évtizedeiben kiterjedt levelezést folytatott. Közreműködött személyesen is néhány restaurálási munkánál. Halála után kezdődött meg tervei alapján a sepsiszentgyörgyi múz. bővítése. Építészként, grafikusként és íróként is maradandót alkotott. Grafikáit, sőt irodalmi műveit is az építészeti szemlélet, szigorú architektonikus szerkesztés jellemzi. Kitüntették a román Augusztus 23. Érdemrend első fokozatával (1974), és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének első fokozatával (1974). – F. m. Erdély (kultúrtörténeti vázlat, Kolozsvár, 1929); Kalotaszeg (Kolozsvár, 1932); Mezőgazdasági építészet (Kolozsvár, 1957); Hármaskönyv (szépírás, publicisztika, grafika, Bukarest, 1969); Kalotaszegi krónika (r.-ek, színművek, Varró János bevezetőjével, 1973). – Irod. Erdélyi Helikon K. K. száma (1933); Igaz Szó K. K. száma (1968); Huszár Sándor: Az író asztalánál (interjúk, Bukarest, 1969); Veress Zoltán: K. K., avagy a sors felismerése (Utunk, 1969. 33. sz.); Taxner-Tóth Ernő: A 85 éves K. K. (Kortárs, 1969); Szakolczay Lajos: K. K., Hármaskönyv (Jelenkor, 1970); Beke György: Tolmács nélkül (interjúk, Bukarest, 1972); Varró János: K. K., a szépíró (kismonográfia, Kolozsvár, 1973); Pál Balázs: K. K. (Bp., 1971); Marosi Ildikó: Közelképek (interjúk, Bukarest, 1974); Ruffy Péter: Meghalt K. K. (Magy. Nemzet, 1977. aug. 26.); Benkő Samu: Búcsú K. K.-tól (Tiszatáj, 1977. 10. sz.); Pálfy G. István: K. K. (Alföld, 1977. 10. sz.); Száraz György: Búcsú K. K.-tól (Élet és Irod., 1977. 36. sz.); Benkő Samu beszélgetései K. K.-lyal (Bukarest, 1978); Féja Géza: K. K. (Új Írás, 1978. 1. sz.); Rév Ilona: A népi építészet igézetében (Világosság, 1979. 7. sz.); Magy. Televízió emlékműsora Kós K.-ról (1977). – Szi. Kányádi Sándor: K. K. arcképe alá (vers, Kortárs, 1969); D. Szabó Lajos: Építő vers K. K. kilencvenedik születésnapján (Napjaink, 1974. 1. sz.); Szemlér Ferenc: Álomtalan. K. K. halálára (vers, Igaz Szó, 1977. 9. sz.).