Lajos, I. Nagy (? , 1326. márc 5. – Nagyszombat, 1382. szept. 10.): király (1342 – 82). I. Károly és Lokietek Erzsébet fia, két házassága (I. Margit, IV. Károly császár leánya, 1345; 2. Erzsébet, Kotromanics István leánya, 1353. jún. 20.) közül a másodikból három leány (Katalin, Mária, Hedvig) született. Gondos világi (Poháros Péter és Drugeth Miklós) és egyházi (Neszmélyi Miklós, Lackfi Dénes) nevelést kapott, m.-on kívül latinul, németül és olaszul beszélt, jó vívó és szenvedélyes vadász volt. Nyilvánosan először az 1335-i visegrádi kongresszuson szerepelt. Atyja halála után, 1342. júl. 21-én koronázták meg. Uralkodása kezdetén erőteljesen érvényesült anyja befolyása. A csehekkel és lengyelekkel együtt 1345-ben a litvánok ellen vezetett hadjáratot. Az első komoly erőpróbát a velenceiek által ostromlott Zára felmentése jelentette, de seregével 1346. júl. 1-én súlyos vereséget szenvedett, s a város 1346. dec. 21-én elesett. Öccsének, András nápolyi kir.-nak meggyilkolása (1345. szept. 18.) után, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a pápa nem hajlandó Johannát megbüntetni, nagyarányú diplomáciai előkészítés után 1347 végén személyesen indult el seregével bosszúhadjáratra Nápolyba. 1348. jan. 11-én fényes győzelmet aratott Capuánál, elfoglalta Aversát, s ott Durazzói Károly hg.-et kivégeztette. Ezzel elvesztette az olasz közvélemény támogatását és a politikai győzelem reményét. Jan. 24-én diadalmasan bevonult Nápolyba, a kir.-ságot katonailag megszállta, de amikor máj.-ban hazatért, seregeinek vezére, Lackfi István nem tarthatta magát. ~ 1350-ben megismételte a hadjáratot, újra elfoglalta a kir.-ságot, bevonult Nápolyba (közben Aversa ostrománál megsebesült), de 1350. szept. 14-én Rómán át hazaindult, s 1351-ben teljes politikai vereséget szenvedve minden pontban teljesítette a pápa követeléseit, kárpótlásként mindössze a mo.-i pápai tizedeket kapta meg 300 000 Ft értékben. 1351-ben ogy.-t tartott és törvényt is adott ki. Ebben (egy pontja kivételével) megerősítette az 1222. évi aranybullát, a nemesi birtok öröklésrendjét a korábbi gyakorlatnak megfelelően rendezte (ősiség), kimondta az ország egész területén élő nemesség jogainak és szabadságának azonosságát. A földesurakat kötelezte, hogy jobbágyaiktól – a fallal körülvett városok lakóinak kivételével – hajtsák be a kilencedet. A következő években nagybátyja (Kázmér lengyel kir.) szövetségében – és a pápai politika érdekében – újra a litvánok ellen harcolt. 1354-ben tért vissza balkáni politikája folytatásához, 1354- és 1355-ben a szerbek ellen viselt hadjáratai után 1356-ban megkezdte a Velencével való leszámolást. Seregei győzelmei nyomán nemcsak az ún. „Terra ferma” jutott kezére, hanem a dalmát városok is. A balkáni „eretnekek” térítésével már 1356-ban kiérdemelte az „egyház főkapitánya” címet, 1357 – 59 folyamán többször küldött sereget a pápa itáliai harcainak támogatására. A balkáni államok ellen 1365 – 75 között vezetett hadjáratok célja részben a m. kir. fennhatóságának kiterjesztése, részben a kat. vallás propagálása volt. Mindkettő változatos volt sikerekben és vereségekben. 1365-ben Vukaszin szerb. kir., Sztracimir János bolgár cár és Lajk román vajda együttes felkelését még sikerült leverni, s Bodonyt (Viddin) m. katonai és térítőközponttá kiépíteni, de Lajk hűsége csak ismételt katonai akciókkal (1368, 1369) volt fenntartható. 1370. nov. 5-én Kázmér lengyel kir. meghalt, koronáját ~ örökölte, s a nov. 17-i koronázás után a lengyel kormányt anyjára, majd 1377 után Opuliai Lászlóra bízta. AZ 1372-i békekötéssel, Mária és Zsigmond eljegyzésével IV. Károly császárral szemben folytatott politikája nyugvópontra jutott, Velencével azonban az ellentétek kiújultak, s 1378 után újabb háborúhoz vezettek. A genovai hajóhad segítségével megvívott második velencei hadjárat ~ újabb sikere volt, az 1381. aug. 24-én megkötött béke nemcsak a dalmát városok biztosítását jelentette, hanem Velencét átmenetileg háttérbe szorította. 1380-ban leányai örökösödésének biztosítása érdekében Kis Károlyt haddal segítette Nápoly elfoglalásában, örököséül pedig Máriát jelölte ki. Rendelkezését az 1382. júl.-ban Zólyomban tartott lengyel ogy.-sel is elismertette. 1377-ben győzelmet aratott Murád szultánon, ennek jelentőségét azonban nem ismerte fel és elmulasztotta kihasználni, sőt a személyesen segítséget kérő bizánci császárt sem támogatta. Uralkodása végén felesége és az apja korában felemelkedő, a nápolyi háborúkban meggazdagodott új arisztokráciát képviselő tanácsosok egyre nagyobb befolyásra tettek szert, s már ekkor kialakult a halála után oly nagy szerephez jutó nagybirtokosok három csoportja (Lackfi, Garai, Horváti).~t halálos (lepraszerű) betegség kínozta, mely miatt a közéleti tevékenységtől visszavonult. A m. uralkodók között ~ volt a legjellegzetesebben „lovagkirály” (Szt. László-kultusz), az ő korában terjedtek el a legszélesebben a kiváltságos osztály tagjai között a lovagi szokások. A ~sal kapcsolatos tárgyi emlékek elsősorban vallásos jellegűek (aacheni kápolna felszerelési tárgyai), a lovagi élet központjául kiépített diósgyőri (1364 – 78) várból csupán romok, a zólyominak csak az alaprajza maradt fenn. Könyvtárának két darabja maradt fenn (az Oxfordban őrzött Secretum secretorum c. pszeudoarisztotelészi mű és a Képes Krónika). – Fehérváron az általa épített Katalin-kápolnában temették el, síremlékének töredékei fennmaradtak. – Irod. Pór Antal: Nagy I.. (Tört. Életrajzok 22. Bp., 1892); Dercsényi Dezső: Nagy L. kora (Bp., 1941), – Szi. Arany János: Toldi-trilógia (1847 – 1879); Bródy Sándor: Lajos király válik (színmű, Királyidillek. Bp., 1902).