Liszt Ferenc (Doborján, 1811. okt. 22. – Bayreuth, Németo., 1886. júl. 31.): zeneszerző és zongoraművész. Első zenei nevelője atyja, Ádám, az Esterházy-uradalom gazdatisztje volt. Kilencéves korában lépett fel először Sopronban és Pozsonyban. 1821-ben Bécsben Czernynél és Salierinél tanult. Bécsi hangversenyein már nagy sikereket aratott. 1823-ban atyjával Franciao.-ba utazott, hogy a párizsi Conservatoire-on tökéletesítse tudását. Az intézet ig.-ja, a zeneszerző L. Cherubini azonban idegen állampolgárságára hivatkozva felvételét visszautasította. Párizs második hazája lett, F. Paertől, majd A. Reichától zeneszerzést tanult s kapcsolatba került a párizsi szellemi élet számos jelentékeny alakjával (Chopin, Berlioz, Paganini, Lamartine, Lamennais, Heine, George Sand, Delacroix), kiknek társasága szellemi fejlődésére, munkásságára döntően hatott. Hangversenyei iránt csakhamar nagy érdeklődés támadt. Hangversenyútjai során Franciao.-on kívül Londonba és Svájcba is eljutott, 1835-ben a genfi konzervatórium tanára: Minden szellemi áramlat iránt fogékony volt s rokonszenvezett a haladó polgári mozgalmakkal. Áldozatkészségének számtalan bizonyosságát adta: a pesti árvízkárosultak javára hangversenyeket rendezett (1838), fedezte a bonni Beethoven- emlékmű felállítását (1839), alapítványt tett a pesti Nemzeti Zenede létesítésére (1840) stb. Az 1840-es években már Európa-szerte ismert zongoraművész, kinek ünnepeltetése máig nem tapasztalt méreteket öltött. Párizsi, bécsi, római stb. koncertek után 1840 ben Pesten hangversenyezett, ahol először mutatkozott be mint karmester. Párizsban ismerkedett meg R. Wagnerrel. 1842-ben Berlinben ünnepelték, majd európai útjai során Szentpétervárra is eljutott, 1843-ban Moszkvában és a lengyel városokban is adott hangversenyt. Számos külföldi hangversenye után 1846-ban hazatért. Romániában és Erdélyben is járt. Az 1830-as években d’Agoult grófné, majd Sayn-Wittgenstein Karolina hercegné volt az élettársa, kivel 1847-ben ismerkedett meg. Az előbbitől három gyermeke született, kik közül Cosima H. v. Bülow, majd R. Wagner neje lett. 1848 – 61-ben Weimarban a hercegi udvar karnagya. Erre az időre esik zeneszerzői munkásságának felvirágzása s ekkor köt életre szóló barátságot R. Wagnerrel. Közben hazájával sem szakadtak meg a kapcsolatai. 1856-ban az ő ünnepi miséjével szentelték fel az esztergomi székesegyházat, Pesten bemutatták Hungaria c. szimfonikus költeményét. 1858-ban leköszönt a Weimarban elfoglalt karmesteri állásáról. 1861-ben elhagyta Weimart. Mivel zeneszerzői munkásságát az egyházi zenének kívánta szentelni, Rómába ment. Az 1860-as éveket javarészt Rómában töltötte, ahol mivel a hercegnével való házasságához a pápai engedélyt megszereznie nem sikerült – felvette a kisebb papi rendeket. 1865-ben Pesten a Nemzeti Zenede negyedszázados jubileumi ünnepségein mutatták be a Szent Erzsébet legendáját saját vezényletével. 1867-ben koronázási miséjének bemutatója ismét Pestre hozta. Ezt követően évről évre hazalátogatott, Pesten koncerteket adott mint karmester. 1869-től a nyarakat ismét Weimarban töltötte, ahol új tanítványok vették körül. 1872-ben szülőfalujába látogatott. 1873-ban Bp.-en ünnepelték meg 50 esztendős művészi jubileumát a Krisztus-oratórium bemutatásával és ösztöndíj alapításával. 1875-ben reáruházták a bp.-i Zeneak. elnöki tisztét, s ettől kezdve idejét megosztotta Bp., Weimar és Róma között, s időről időre Bayreuthba is ellátogatott. A téli hónapokat töltötte Bp.-en, ahová tanítványai éppen úgy elkísérték, mint Weimarba. Egyik utazásán meghűlt, s tüdőgyulladás vetett véget életének. ~ a 19. sz. zeneművészetének egyik vezéralakja volt. Az ún. radikális romantika (Berlioz, Wagner stb.) képviselője és fáradhatatlan apostola, a berliozi programzene-elvnek folytatója és beteljesítője. Utolsó korszakának műveiben, minden megoldatlanságuk ellenére, olyan új eszközökre talált rá, olyan távlatokat nyitott meg, amelyekkel egyedül állt korának zeneszerzői között, s amelyek a 20. sz.-ban elsősorban Bartók művészetében találtak igazi rokonságra és folytatásra. Mint zongoraművész máig csodált fokra fejlesztette a zongoratechnikát, játékának ellenállhatatlan ereje és szuggesztivitása, amelyről kortársak feljegyzései tanúskodnak, a legnagyobb előadóművészek közé helyezi. Emlékét Weimarban és Bp.-en (a Zeneművészeti Főisk: n) a ~ Múz. őrzi (utóbbi helyen ~ Könyvtár is van). 1925-ben róla nevezték el a Bp.-en működő Zeneak.-t. A Hohenlohe-féle ~-alapítvány gondoskodott műveinek új, kritikai kiadásáról. Az 1951-ben alapított Liszt-díj kiemelkedő előadóművészek jutalmazására 1952 óta évente (ápr. 4-én) kerül kiosztásra. Emlékére 1933 óta Bp.-en zenei versenyeket rendeznek. – F. m. Szimfonikus költemények: A-dúr zongoraverseny (1839, 1849. 1857): ész-dúr zongoraverseny (1849, 1853); Haláltánc (1849, 1853, 1859); Fantázia magyar népdalokra (1852 ? ); Faust-szimfónia (1854 – 57); Dante-szimfónia (1855 – 56); Mephisto-keringő (1860). – Zongoraművek: Egy utazó naplója (183536); Vándorévek (I. sorozat, 1836 – 1855, 2. sorozat, kb. 1838 – 49, 3. sorozat, 1872 – 77); Kromatikus galopp (1838); Magyar rapszódiák (1847 – 85); Consolations (1849 – 50); 2 polonaise (1851); Papagini-etüdők (1851); Transzcendentális etüdök (1851); h-moll szonáta (1852 – 53); h-moll ballada (1853); Velence és Nápoly (1859); Két koncert-etüd (kb. 1863); Legendák (kb. 1863); Spanyol rapszódia (kb. 1863); Magyartörténelmi arcképek (1870 – 85); Fantázia és fúga a B-A-C-H témára (1871 ? ); Csárdás macabre (1881 – 82); Három elfelejtett keringő (1881 – 83); a csárdás (1884) stb. – Orgonaművek: Ad nos, ad salutarem undam (fantázia és fúga, 1850); Weinen, klagen variációk (1863); B-A-C-H preludium és fúga (1870) stb. – Oratóriumok: Szent Erzsébet legenda (1857 – 62); Christus (1866). – Misék: észtergomi mise (1855, 1858); Magyar koronázási mise (1866 – 67); Requiem (1868, 1871). – Dalok: V. Hugo, H. Heine, Goethe, N. Lenau stb. költeményeire. – Átiratok zongorára: Összes műveinek gyűjteményes kiadása a ~-alapítvány gondozásában 1907-től került sajtó alá csak részben jelent meg). – Írások: F. Chopin (Paris, 1852; Vass Ottilia, 1873 és Kereszty István, 1921 fordításában); Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie (Paris, 1859, magyarul: A cigányokról és a cigányzenéről Magyarországon, Pest, 1861); Gesammelte Schriften (I – VI., közreadta L. Ramann, Leipzig, 1880 – 83); Liszt Ferenc válogatott írásai (Válogatta és bevezette Hankiss János, I – II., Bp., 1959). – Műveinek jegyzéke: saját összeállításban: Tematischer Katalog (Leipzig, 1855 és 1877); Friwitzer, L.: Chronologisch-systematisches Verzeichnis sämtlicher Tonwerke Fr. L.-s (Wien, 1887); Raabe, P.: Verzeichnis aller Werke L.-s; Raabe, P.: Fr. L. (1931). – Irod. August Göllerich: F. L. (Berlin, 1908); Gárdonyi Zoltán: L. F. magyar stílusa (Bp., 1936); Bárdos Lajos: Modális harmóniák L. műveiben (Zenetud. Tanulm. III., Bp., 1955); Bartók Béla: L.-problémák (Zenetud. Tanulm. III., Bp., 1955); Gárdonyi Zoltán: Nationale Thematik in der Musik L.-s bis zum Jahre 1848 (Studia Musicologica, V., Bp., 1963); Hamburger Klára: L. F. (Bp., 1966). – Szi. Csekey István – Diósy Géza: „Hírhedett zenésze a világnak” (Egykorú versek L. F.-hez, Szeged, 1936); Harsányi Zsolt: Magyar rapszódia. L. F. életének regénye (I – IV., Bp., 1936); Hankiss János: Wenn L. ein Tagebuch geführt hätte… (Bp., 1957); Székely Júlia: Vándorévek (L. F. élete, r. Bp., 1962).