Simonovits István (Bácskeresztúr, 1907. dec. 24. – Bp., 1985. máj. 12.): orvos, haematológus, egyemi tanár, miniszterhelyettes, az MTA tagja (l. 1985). 1926-ban kezdte meg tanulmányait a bp.-i Pázmány Péter Tudományegy. orvosi karán. 1928-ban az egy. Biokémiai Intézetében kezdte meg tudományos munkásságát. Első tudományos közleménye még orvostanhallgató korában jelent meg a Biochemische Zeitschriftben, a haemoglobin optikai aktivitásáról. Tíz éven át dolgozott az egy. Biokémiai Intézetében, Hárí Pál vezetésével. Orvosi diplomáját a bp.-i orvoskaron 1932 őszén nyerte el. 1932-től egy.-i tudományos vizsgálatai folytatása mellett, az Appony Poliklinika belgyógyászati osztályán Engel Károly professzor mellett díjtalan kinevezett osztályos orvosként dolgozott. Mint belgyógyász folytatta tudományos munkáját, elsősorban a szívbetegek gyógyításának területén. Eredményei főleg a hazai szaklapokban jelentek meg, de a legjelentősebb nemzetközi szakfolyóiratok (pl. The Lancet) is ismertették. 1940-45-ben orvosi magánrendelőjében végzett orvosi munkát, valamint a munkás sportegyesületekben működött sportorvosként. A II. világháború idején mentőorvos volt. 1945-1963 között az Egészségügyi Min.-ban dolgozott. 1945-től az Egészségügyi Főcsoport h. vezetője, 1954-től min. h., 1957-1963 között a min. első helyettese. 1960-1978 között a Bp.-i Semmelweis Orvostudományi Egy. Egészségügyi Szervezési Intézeténekig. tanára. 1964. jan.-tól az Orsz. Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet főig.-ja. 1945-től számos tanulmánya jelent meg az orvosi szaklapokban m., orosz, francia, angol, lengyel nyelven az egészségügy elméleti és gyakorlati kérdéseiről. 1959-ben elnyerte az orvostudományok kandidátusa, 1976-ban az orvostudományok doktora címet. Min.-i munkája során, 1948-tól hozzákezdett az orsz. intézetek kiépítéséhez. Megszervezte az izotóp laboratóriumok, valamint a klinikák és kórházak orsz. könyvtári hálózatát. A tudományos kutatást a megfelelő műszerezettség biztosításával támogatta. Megírta a Társadalomegészségügyi és egészségügyi szervezéstan első m. tankönyvét. Újra elindította az Orvosképzést, amelynek szerk.-ben haláláig részt vett. Egyik fő törekvése a hazai csecsemőhalandóság csökkentése volt. Többirányú munkásságából leghatékonyabb az anti-D prevenció bevezetése. Ennek eredménye, hogy napjainkban nem találunk Rh/D/inkompatibilitásból származó újszülöttkori haemolitikus betegséget. Másik fő kutatási területéhez, az anémia epidemiológiájához kapcsolódva, munkatársaival kidolgozta a serum IRMA és a laktoferitim meghatározás RIA módszerét. Tudományos közleményeinek száma 162. Munkásságáért számos elismerésben részesült (Markusovszky-, Janszky-, Purknje- és Hári-emlékérem, a Semmelweis Orvosegy. Tanácsától a Senátor honoris cause universitatis stb.). T. tagja volt több nemzetközi tudományos testületnek. – Irod. Hollán Zsuzsa: Obituary (nekr. angol nyelven) (Haematologia, 1985); Hollán Zsuzsa: S. I. (Magy. Tudomány, 1986. 2. sz).