Szervánszky Endre (Kistétény, 1911. dec. 27. – Bp., 1977. jún. 25.): zeneszerző, Kossuth-díjas (1951, 1968), érdemes művész (1963), kiváló művész (1977). 1922–1927 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főisk.-n klarinétozni tanult, 1928–1930 között Olasz- és Töröko.-ban járt tanulmányúton. 1931-ben ismét a bp.-i Zeneművészeti Főisk. hallgatója lett: Siklós Albertnél tanult komponálni, oklevelét 1936-ban nyerte el. A harmincas évek közepétől Kuti Sándorral részt vett az illegális kommunista mozgalomban. 1941-ig különböző zeneisk.-kban tanított zeneelméletet. Ekkor keletkezett első két jelentékeny műve, az I. vonósnégyes (1938, bem. 1942) és a Divertimento vonószenekarra (1939, bem. 1940). 1941–1948 között a Nemzeti Zenedében zeneszerzést és elméleti tárgyakat tanított, 1949-től haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főisk.-n a zeneszerzés tanára. 1945-től 1949-ig a Szabad Nép zenekritikusa. A Magyar Zeneművészek Szövetségének tagja, 1949–1956 között elnökségi tagja volt. Első alkotó periódusára a világos, diatónikus, népzenével rokon szerkesztés jellemző; ennek az időszaknak két kiemelkedő alkotását, az 1949-ben írott Honvédkantátáját és az 1951-ből való Zenekari Rapszódiát jutalmazták először Kossuth-díjjal. Második alkotó periódusára Bartók stílusa hatott, s harmóniavilágában feltűnt a tizenkét fokú szerkesztés is. Ez idő tájt alkotott három nagy Petőfi-kórusáért és 1950-ben írott Klarinétszerenádjáért tüntették ki másodízben Kossuth-díjjal. Harmadik alkotó periódusát elsősorban a tizenkét fokú szerkesztési technika jellemzi. 1954-ben írott József Attila Concertójában, majd a II. vonósnégyessel (1957), de főként a Hat zenekari darabbal (1959, bem. 1961) indította el „új stílusú” műveinek sorát, amelynek legjelentősebb alkotásai Variációk zenekarra (1965); a Klarinétverseny és a Hét fuvolaetüd, valamint oratóriuma (Sötét mennyország) Pilinszky János szövegére. – Irod. Barna István: Sz. E. (Mai magyar zeneszerzők; Bp., 1965); Raics István: Sz. E. tanúságtétele (Muzsika, 1977. 8. sz.); Sz. E. (Kritika, 1977. 9. sz.); John S. Weismann: E. Sz. (Tempo, London, 1977.). – Szi. Fodor András: Vallomás, Sz. E.-nek (vers, A csend szólítása, Bp., 1969); Fodor András: In memoriam Sz. E. (vers, Élet és Irod., 1977. 27. sz.).