Szinyei Merse Pál (Szinyeújfalu, 1845. júl. 4. – Jernye, 1920. febr. 2.): festő. Régi nemesi család sarja, apja Sáros vm. alispánja, majd főispánja volt, aki támogatta ~ festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni ak.-ra, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át. Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a m. plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő az MNG-ben). A következő években festette első jelentős művét, lírai Szerelmespárját (MNG), s ekkor kezdett foglalkozni fő műve, az egyik legszebb m. kép, a Majális vázlataival, mely 1873-ban öltött végleges formát (MNG). Az európai festészetben igen fontos helyet elfoglaló ragyogó koloritú, életvidám plein air képe azonban nem érte el a megérdemelt sikert, s alkotója kedrét veszítve abbahagyta a rendszeres munkát. Hazajött jernyei birtokára, megházasodott, gazdálkodni kezdett és inkább csak kedvelésből festegetett. Eközben is néhány remekmű került ki ecsetje alól, mint pl. a feleségéről festett Lilaruhás nő (1874, MNG). 1882-ben Bécsbe utazott és ismét nekilátott a komolyabb festéshez. Ekkor készült a Majdlimál kevésbé jelentős, de annak tematikáját idéző Pacsirta c. képe. Ez is kedvezőtlen, bírálatot kapott, ami mindinkább kedvét szegte. 1887-ben történt válása még tovább rontotta kedélyállapotát. Csak 1894-től állított ki ismét (Hóolvadás, Pipacsos rét). Végre az 1896-os kiállításon a Majális átütő sikert aratott, a fiatal nagybányai művészek törekvéseik előfutárát ismerték fel benne. A m. plein air festészet megteremtője, a modern m. piktúra első nagy képviselője a Ny-európai kortársakkal egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának problémáját s teremtette meg gazdag színvilágú, realista táj- és portréművészetét. 1897-ben képviselővé választották: 1905-ben nagy sikerű kollektív kiállítást rendezett a Nemzeti Szalonban, ugyanezen évben kinevezték a Képzőművészeti Főisk. ig.-jává, mely tisztségét haláláig megtartotta. 1907-ben részt vett a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) megalapításában, több képével szerepelt külföldi tárlatokon s ott is döntő sikert aratott. 1919 tavaszán betegsége miatt visszavonult Jernyére. – Irod. Malonyay Dezső: Sz. M. P. (Bp. 1910); Lázár Béla: Sz. M. P. (Bp., 1911, németül); Pátzay Pál: Sz. M. P. (Bp., 1941); Hoffmann Edit: Sz. M. P. (Bp., 1943); Rajnai Miklós: Sz. M. P. (Bp., 1953); Pataky Dénes: Sz. M. P. (Bp., 1964); Kontha Sándor: Paál, Mészöly, Sz. (Bp., 1964).