PARADICSOM

PARADISO

 


Első ének

Dante elhagyja a Földet

A Mindent Mozgatónak glóriája
    a Mindenségen áthat, és világol,
    itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra.
Én jártam, hova legtöbb hull a lángból
    s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni,
    ki visszatér e magasabb világból.
Mert mikor vágyát közelítve kémli,
    oly mélységekbe száll az emberelme,
    hogy az emlék nem képes utolérni.
Mégis amennyit kincsekkel betellve
    a szent országból szellemem megőrzött,
    azt ma dalomnak előtárni terve.
Óh szent Apollo! tégy ma, betetőzött
    munkámig, oly edényévé erődnek,
    milyenre szerelmes babérod őrzöd.
Elég volt páros Parnassus-tetődnek
    egyike eddig - de két büszke halma
    kell, hogy e játék homokján ma győzzek.
Lépj kebelembe és bizton sugallj ma!
    mint rég, mikor tagjai hüvelyébül
    kivonta Marsyast csodád hatalma.
Csak annyit kapjak erőd telijébül,
    hogy az árnyék árnyékát visszazengjem,
    amely fejemre hullt a Boldog Égből:
s bátran látsz lépni kedves fádhoz engem,
    mivel erőd s dalomnak égi tárgya
    méltók, hogy rajtam koszorúja lengjen.
Ugyis oly ritkán nyúl ma érte vágyva
    poéták és cezárok lanyha karja,
    - szégyen-gyalázat az emberi vágyra! -
hogy kell, hogy szívét örömre sugallja
    a delfi vídám istennek, ha tépni
    penéi lombját szomjas ujj akarja.
Kicsi szikrából gyakran nagy tüz ég ki:
    hangomat is jobb ajk hangjai váltják
    tán majd, és Cirra fog ekhózni néki. -
Mind közt, honnan halandók kelni látják
    az ég lámpáját, van egy pont (az épen,
    amely négy kört három kereszttel átvág),
ahol jobb pályán, jobb csillag jegyében
    indul útjára, s szebb és jobb nyomot nyom
    e földi viaszban, mint lágy pecsétben.
E ponton járt, s reggel lett - (este otthon,
    mert míg az egyik féltekét homályban
    hagyja, másikra fényburkolatot von):
amikor Beatricét balra láttam
    fordulni és a fényes Napba nézni;
    sas se nézett be még oly büszke-bátran!
S mint sugár szokott új sugárt idézni,
    mely forrásához rögtön visszaindul,
    miként a vándor, ha honvágy igézi:
úgy éreztem, hogy vágyam vágyain gyúl,
    melyek szememen át lelkembe léptek;
    s a Napba néztem, ember erejin túl.
Sok, ami nálunk végzet lenne s vétek,
    szabad azon a helyen, melyet Isten
    emberbölcsőnek oly édenivé tett.
Nem soká bírtam; mégis oly kicsit sem,
    hogy ne lássam, hogy ízzik, mint az olvadt
    vas, mely tűzből jött, hogy ízzon s hevítsen.
Megkettőzött a nappal fénye, s oly vad
    láng áradt, mintha Az, ki megtehette,
    egét két nappal díszitette volna.
Szemeit az örök körökre vetve
    merőn állt Beatrice; s én benéztem
    az égtől elfordulva, e szemekbe.
S olyanná lettem fényüktől egészen
    bensőmben, mint Glaukos a fű izére,
    már tenger-istenné változni készen.
Per verba nincs mód, nyelv hogy elbeszélje
    ez emberiből-kinövést; a példa
    elég, kinek kegy adta, hogy megérje!
Hogy csak újjálett részem szállt-e célba,
    te tudod, égkormányzó Szeretet,
    aki fényeddel emeléd alélva.
Amikor vágyforgatta kereked
    maga felé vont az örök zenével,
    melyet ritmusod oszt és méreget,
akkora eget láttam tűz-szinével
    gyúltan a Napnak, hogy a földön oly
    nagy áradást zápor, s folyó se mível.
A hang ujsága és a fénygomoly
    lelkem oly éles vágy tüzébe csalták,
    hogy vágy oly élét nem érzém sehol.
De már vágyamat csillapítva dajkált
    az, aki jobban látott enmagamnál,
    s előbb, mint kérdeztem, nyitotta ajkát:
"Magadra vess, ha homályban maradnál,
    mert nem engedi látnod a hamis kép,
    amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál!
Azt hiszed, a földön vagy mostan is még:
    pedig gyorsabban röppentél az Égbe,
    mint égi villám helyiből lecsusznék."
Alig lett első kételyemnek vége
    ez elmosolygott rövid szókra; menten
    egy új kételynek font be köteléke,
s szólék: "Már elégülve megpihentem
    a bámulatban: most bámúlok újra,
    hogy ily könnyen a Könnyüségbe mentem!"
De, ajkai szánó mosolyra gyúlva,
    fordult felém ő, és sóhajtva nézett,
    mint az anya a lázbeteg fiúra.
S felelt: "Szoros rend van és bölcs müvészet
    a dolgok viszonyában: s ez a Forma
    teszi Isten képévé az Egészet.
A felsőbb lények itt lelnek a nyomra,
    nyomára amaz örökös Erőnek,
    amely a jelzett Rendnek célja s orma.
E rendbe símul, külömbözve főleg
    minden teremtés, amint közelében
    vagy távolában az ős Eredőnek:
és száll, és száll a Lét nagy tengerében
    más-más kikötő felé, sorsa-szántott
    pályán, kit mene ösztöne ver épen.
Ez viszi mindig Hold felé a lángot:
    ez a halandók szívének rugója;
    ez nyom a Földre, eggyéfogni, pántot.
S nemcsak az oktalan lényt veti-górja
    ez íj, hanem azt is, kit úgy teremtett,
    az Úr, hogy érzés s ész legyen lakója.
A Gondviselés, mely őrzi e Rendet,
    fénnyel nyugtatja az eget, amelyben
    a Gyorsak Gyorsa kezdettől kerengett;
s most itt letett, mint sors-rendelte helyben,
    az Ij erejével röpítve, melynek
    minden vesszője megpihen a Jelben.
Igaz, hogy mint a Forma nem felel meg
    a művész magas célzatának olykor,
    mert az Anyag süket s nem arra termett;
úgy néha e pályáról másba torkoll
    a teremtmény útja: s megadva néki
    másfelé térni a rendelt sodorból.
Mint a felhőből is lecsap az égi
    tűz olykor - így az ember égi lelkét
    sokszor a csalfa kéj a földre tépi.
Ne csodáljad hát lelked szárnyrakeltét -
    ne jobban, mint ha a folyó, szaladva
    magas hegyekről, minden gátat eltép.
Azt csodálhatnád, hogyha lenn maradva
    akadály nélkül volnál, még se szállnál,
    mint láng a földön ha nyugodt maradna."
Szólt, s láttam, hogy szeme az égre száll már.


Második ének

Foltok a Holdban

Óh, ti, kik apró csónakokban ültök,
    s figyelni vágyva édes énekekre
    hajóm után, mely zengve száll, röpültök,
jobb lesz, ha visszatértek révetekbe!
    Ne szálljatok ki! mert majd elveszítvén
    tán engem, elmaradtok tévelyegve...
Senkise szállt még más e vízre, mint én;
    Minerva küld szelet, múzsák mutatnak
    Göncölt, s Phoebus hajt, a rudat feszítvén.
De kevesek ti, akik angyaloknak
    régen éheztek égi kenyerére,
    mellyel itt élnek, de jól sohse laknak,
bocsássátok a sósvíz tengerére
    bárkátok bátran, barázdám nyomában,
    mielőtt símaságba visszatérne.
Bámultok majd, mint Colchis ős honában
    Argo hősei, kik tüzes bikákkal
    látták szántani Jázont hajdanában.
Úgy vont az örök-ősi szomjusággal
    az istenforma ország, édenébe,
    mint egy pillantás száll egeken által.
Beatrice fölnézett: én szemébe.
    S hamarabb, mint a nyíl az íj fokára
    fekszik és surran tova már a légbe:
fönn voltam, ahol szemem új csodára
    kellett csavarni; s Beatrice, mert ő
    rálátott lelkem legkisebb zugára,
rámnézett, oly vidáman, mint megejtő
    szépségben: "Gondolj hálával az Úrra,
    mert már az első csillagig emelt ő!"
Úgy volt ott, mintha ránk felleg borúlna,
    tömör, kemény, csupa fény, síma, kába,
    mint gyémánt, ha a napverés behullja.
Az Örök Gyöngy így fogadott magába,
    miként a víz a fénysugárt fogadja
    anélkül, hogy megtörne símasága.
Ha test valék (s az ember gondolatja
    nem érti ezt, mert a tér a térbe nyúlna
    avval, hogy test a testet így behatja)
kellett, hogy vágyam még nagyobbra gyúlna
    az Esszenciát szemmel látni, melyben
    emberi létünk beolvad az Úrba.
Ott látható lesz, amit hinni kell, nem
    bizonyítni, mert bizonyíthatatlan,
    csak megnyugszunk benne, mint ősi elvben.
S szóltam: "Madonna, olyan áhitatban,
    amint tudom, dicsérem Azt, ki tette,
    hogy a halandó földet odahagytam.
De mondjad, - nézz csak e sötét jelekre
    ez égitesten, mikről földi ajkak
    Káin felől beszélnek képzelegve?"
Erre ő kissé mosolyogva hallgat,
    majd: "Ha halandók véleménye téved,
    hol vak eszük kulcsot hiába forgat,
azért csodálkozás ne ajzzon ívet
    lelkedre, mert az észnek szárnya kurta
    elhagyni az érzékek-adta révet.
De mondd magad, mit gondolsz, mi a kulcsa?"
    S szóltam: "Gondolom, más a szín, amint az
    anyag ritka-finom, vagy sűrü-durva."
És ő: "Hogy mílyen tévedésbe ringasz,
    előtted mindjárt láthatóan tünik föl
    érvelésemből, ha feléd suhint az.
Sok fényt mutat nektek a nyolcadik kör,
    melyek mind minőségben s mennyiségben
    mások, s mindenik eltér mindeniktől.
Ha az ok csak a más-más sűrüségben
    állna: egy volna az erő, elosztva
    többé s kevésbbé s egyformán, az égben.
De kell, hogy mindig új erő okozza
    az új hatást; és a te felfogásod
    ez elvek százát egyetlenre fosztja.
Aztán, ha e homályfoltokra más ok
    nem volna, mint sürűség: e planéta
    lyukacsos lenne és anyaga-vásott
itt-ott; vagy mint a test vastaga-véknya,
    vagy mint a könyvben fektei a lapnak,
    rétegeket cserélne álladéka.
Ha amaz állna, sugara a napnak
    fogyatkozáskor áthatolna rajta,
    mint mindenütt, hol rés nyilik vagy ablak.
De nincs úgy. Nézzük hát a másik fajta
    lehetőséget: és ha ez sem áll,
    kitűnik majd, hogy véleményed csalfa.
Ha nem lyukacsos át meg át: határ
    kell hogy legyen, ahol a ritka réteg
    ellentétében akadályt talál,
és a sugarat, mely beléjetéved,
    oly módon verje vissza fényverése,
    mint ólomhátu üveglap a képet.
Most már azt mondod, hogy az egyik része
    ekként azért sötétebb, mint a másik,
    mivel ott hátrább a sugár törése.
De megszabadít a tapasztalás itt
    a tévedéstől; fordulj oda, honnan
    minden tudástok ered és sugárzik.
Végy három tükröt; kettejük hasonnan
    közel hozzád, a harmadik középen
    legyen, egy kissé távolabb azonban.
Állj szembe és tedd, hogy mögötted égjen
    egy fény, amely a tükröket kigyújtsa
    s megtörve bennük, hozzád visszatérjen.
Kisebbnek fog bár látszani a túlra
    vetített fény, de nem gyengébb a lángja,
    mint azé, melynek távolsága kurta.
Most, mint havat ha ver a nap husángja,
    a föld csupasz lesz tőle, mert ütése
    fagyát és téli színeit lehántja:
úgy, lehántódván elméd tévedése,
    oly éles fénnyel gyúllad a sötétben
    szavam, hogy megremeghetsz, belenézve.
Fenn az isteni-béke lakta égben
    forog egy test, melynek amit gyűrűje
    befog, heverve nyugszik erejében.
Következő ég, csillagok sürűje,
    szétosztja ezt, hogy ezer bennefoglalt
    s mégis más lényben árad el derűje.
S a többi körök a sok színt, a sok fajt
    s erőt használva, amit tőle kaptak,
    viszik, kit merre a Cél és a Mag hajt.
A világ e szervei így haladnak,
    mint íme látod, fokról-fokra szállva,
    s fellebbről kapnak, és alábbra hatnak.
Figyelj, hogy gázolok most, titkok árja
    fölött az Igazsághoz, melyre vágyol,
    amíg szemed majd egyedül is állja.
A szent Köröknek (ezt nem rejti fátyol)
    útját a Boldog Mozgatók lehellik,
    mint a kovács a vasét, mellyel kovácsol,
az ég, hol annyi csillagok lövellik
    fényük, a mély Elmétől, mely gurítja,
    nyeri pecsétjét, és képére fejlik.
S mint lelketek, e portestbe borítva,
    eloszlik a külömböző tagokban
    és mind más-más erőkkel gyámolítja:
úgy amaz Értelem a csillagokban
    fejti ki szerte jóságát s forogván
    ön-egységéből árad el a Sokban.
Minden egyes erő a maga módján
    vegyűl a nemes testtel, melyet éltet,
    mint bennetek a lélek, kapcsolódván.
Az ős derű kegyéből, honnan éltet
    nyert, az erő a testen átsugárzik,
    mint szemgolyón a derűs életérzet.
Ő teszi, hogy más egyik, mint a másik
    fény; és az ok nem ritkaság-sürűség;
    eme formáló elv jóvolta játszik
elosztva testek ködösét s derűsét."


Harmadik ének

Az elhurcolt szüzek

A Nap, mely egykor hő szerelmi lángra
    gyújtott, érvelve és cáfolva édes
    arcát az Igazságnak így kitárta;
s én hitvallást, se helytelen, se kétes
    szavakkal tenni most, mint ille, szegtem
    fejem magasba a magas beszédhez.
De látás tűnt föl ím, hogy meglepetten
    bilincselődött bele bámulásom
    és a hitvallást rögtön elfeledtem.
Mint sík, átlátszó üvegvillanáson
    vagy tiszta, csöndes patakon keresztül,
    mely nem oly mély, hogy feneke ne lásson,
ha arcaink vonása visszarezdül,
    alig látható, színe, fénye gyenge,
    mint gyöngy, mely fehér homlok ránca közt ül:
úgy tűnt sok arc ott, szólni kész, szemembe
    s ellenkezőkép hulltam tévedésbe,
    mint ki forrással esett szerelembe,
mivelhogy, alig vettem őket észre,
    talán tükörből tükröződni sejtvén
    látni, kik, megfordultam, hátranézve,
s semmit se láttam; s szemem visszaejtvén,
    néztem akkor a drága vezetőre,
    szent pillantását lángmosolyra keltvén.
"Ne csodáld, ha látsz mosolyogni dőre
    gyermekelméden" - szólt - "mely lépni nem mer
    még az Igazság padlóján előre,
csak leget őröl, üres értelemmel.
    Valódi lények ezek - s helyük itt van,
    mert fogadalmuk törték jóhiszemmel.
Szólj velük, halljad, és higyj szavaikban:
    nem hagyja őket útjáról letérni
    az Igaz Fény, mely örömükre villan."
S én egy árnyhoz, ki leginkább beszélni
    hajlónak látszott, így fordulva kezdtem,
    mint zavart ajk, ha vágya ösztökéli:
"Óh, boldog lélek, ki ez égitestben
    szívod az örök élet édes ízét,
    mely, ki nem érzi, elképzelhetetlen:
engedd ízlelnem szavad égi mézét:
    hogy' éltél és ki voltál a világnak?"
    S ő rögtön szól (és mosolyogva néz szét):
"Szerelmünk nem csuk ajtót tiszta vágynak,
    csak mint Azé, ki Magához kívánja
    hasonlóságát a boldog Családnak.
Én szűz valék és a Fátyol leánya
    és ha jól kezdesz fürkészgetni nyomban,
    nem rejt el új szépségem adománya
s Piccardát ismered meg alakomban,
    aki más boldogok közt ideszánva
    boldog vagyok leglassubb csillagomban.
Érzelmeink, melyeket tiszta lángra
    csak a Szentlélek kéje gyújt, örülnek,
    hogy amaz őket szent rendjébe szántja.
S hogy égi trónjaink ily mélyen ülnek,
    fogadalmunktól van, hogy csorba részben,
    mi semmi csorbát és hibát se tűr meg."
És én feleltem: "Arcotokba néztem
    s ott ég valami nem tudom mi égi,
    egykori színét elfedve egészen,
azért nem ismertem meg, hogy a régi;
    de most ismerős szemmel nézni rátok
    megsegítettek ajakad igéi.
De mondd: kiket itt üdvözülve látok,
    nem vágytok innen magasabb csucsokra,
    látni vagy nyerni ottfönn több barátot?"
A többiekkel összemosolyogva
    olyan vidáman felelt erre, mintha
    első szerelme lángjában lobogna:
"Óh, testvér, békét ígéz vágyainkra
    a Szeretet, mely köti szomjúságunk,
    úgy hogy csak arra vágyhatunk, amink van.
Ha felsőbb körbe volna jutni vágyunk,
    ellenkeznék a Renddel, az örökkel,
    mely e gyürűbe keríté világunk,
s ily ellentét nem férhet e körökkel,
    ha szeretetben élni itt necesse
    s ha jól tisztában vagy a szeretettel.
Sőt megkívánja ez a boldog esse,
    hogy mindig a nagy Akaratba férjünk,
    és minden vágyunk azzal essen össze.
Az is, hogy itt mi fokról fokra élünk,
    tetsző a Népnek, s kedves a Királynak;
    ki akaratját akartatja vélünk,
és akaratja: békénk. Tengerárnak
    képzeld, amelybe mind, mit ő teremt
    s természet alkot, megnyugodni szállnak."
S így megértettem, hogy az Égbe' fent
    minden hely éden; bár a Kegy özönje
    mindenhol máskép árad vagy dereng.
S mintha egy étket jóllakás közönyje
    néz, másikat még vágy les, hogy az ember
    egyiket kérje, másikat köszönje:
úgy voltam, kérve szóval, lesve szemmel
    tudni, mely szövet volt, hol a vetélőt
    végső szálig nem vitte türelemmel?
"Szent érdem vitt föl, mint szeplőtlen-élőt,
    egy Hölgyet felsőbb körbe" - szólt. - "Ruháit
    s fátylát még ottlenn viselik, a Kérőt
követvén, alva-kelve, mindhalálig,
    ki minden fogadalmat vesz szivessen,
    mely szeretettel tetszésére válik.
Világból, ifjan már, hogy őt kövessem,
    futván, magamat öltönyébe zártam,
    hogy azt és rendjét soha le ne vessem.
Emberek aztán, inkább rosszra bátran,
    mint jóra, édes zárdámból kitéptek,
    s ég tudja, mint lőn sorsom a világban!
S e másik fény, ki vélem tűnt elébed,
    jobbom felől, s ha arcait kitárja,
    körünknek minden sugarában égnek,
amit magamról mondtam, ő is állja:
    szűz nővér volt, és durván tépetett le
    tört homlokáról a szent fátylak árnya.
De bár igy újra a világba vetve
    az Egyház rendje s önnön vágya ellen:
    szivének fátyolát le sohse tette.
A nagy Constanza fénye ez a szellem!
    ki lőn, hogy svábság harmadik viharja
    éltet a másodiktól s tőle nyerjen."
Igy szólt, s aztán rázenditett a dalra
    Ave Maria...; s úgy tünt fénybe, zengve,
    mint súlyos testet nyel be vízek alja.
Szemmel követtem, míg elért a szembe
    sugára; és hogy már szemmel se leltem,
    benéztem újra édesebb tüzembe
s Beatricébe olvadt szomju lelkem;
    hanem az Ő arcából oly tüz áradt,
    hogy szemeimmel azt el nem viseltem
és minden kérdés nyelvemen megállott.


Negyedik ének

Lélek, csillag és akarat

Egyforma távol és egyforma csábos
    két falat közt a szabad ember éhen
    veszne s egyiket sem vinné fogához.
Így két farkas vérszomja közt fehéren
    s egyformán félve állna kicsi bárány;
    eb így, két dám közt, lesve, merre térjen?
Azért magam szemére én se hánynám,
    ha hallgattam, egyenlő kételyekben,
    kényszerből, - és dicsérni sem kivánnám.
Hallgattam; de a vágy csak élesebben
    ült arcomon, és szememből kiserkedt
    forróbban, mint mi nyílt szavakba szökken.
Beatrice úgy tett, mint Dániel tett,
    hogy Nabukadnezár dühét apassza,
    mely benne minden vadságot kikeltett,
s szólt: "Látom, küzd, hogy kétfelé szakassza
    lelked két kétely; s nem szól, mert a dupla
    gond kell hogy egymást kösse s megakassza.
Igy érvelsz: Hogyha se hibás, se kurta
    szándékom: hogy lehet, hogy érdememben
    külső erőszak csorbát tenni tudna?'
Kételyt kelt benned az is nemkülönben,
    a lélek csillagába visszatér-e?
    (amint Pláton volt ílyen értelemben).
E kérdéseknek szúr feléd a tőre
    és akaratodat sebezve támad;
    s az epésebbet veszem most előre.
A szeráfok legboldogabbikának,
    Mózesnek, Sámuelnek, s Jánosokból
    amelyiket veszed, se Máriának
nem jut külömb az égi trónusokból,
    se több vagy kurtább évnyi lét azoknál,
    aki pár lelket most láttál a sokból.
De mind az első kör diszére szolgál
    és életük külömbözően édes,
    amint az Örök Ihlet reájok száll.
Itt mutatkoztak, nem minthogyha ép ez
    lenne a nékik rendelt hely; de jelnek,
    hogy szerényebb üdv köti őket éghez.
Igy kell beszélni emberi kebelnek,
    mely csak jelekből s érzésekből érzi,
    ami méltó tant majd elméje nyerhet.
Azért az Irás is leszállva tér ki
    értelmetekhez, ha kezet, ha lábot
    tulajdonít az Úrnak, - s máshogy érti.
A Szentegyház is így rajzolja Gábort
    emberi arccal, és Mihályt, s ki által
    a bús vakságból Tóbiás kilábolt.
Nem fedi hát, mit itt időzve lát-hall
    a lélek, a Timaeus-féle érvet:
    ki csak, amit mond, annyit ért szavával
mondván, hogy csillagukba visszatérnek
    a lelkek, honnan a Természet őket
    formának küldte testbe, mikor éltek.
De meglehet, hogy mégsem a betűket
    kell nézni, hanem mit mögéjük szántott
    kijátszani talán a nevetőket.
Ha úgy érté, hogy dicsőséget, gáncsot
    visz vissza a hatékony égitestre:
    íjat tán némi igazra irányzott.
És ez az elv lett rosszul értve veszte
    az ó világnak, mert Marsot miatta
    s Jupitert s Merkurt istennek nevezte.
A másik kétség, amely megragadta
    elméd, csekélyebb mérgü, mert csalása
    nem vihet tőlem idegen utakra.
Ha úgy helyes, hogy emberszem ne lássa
    igaznak Isten igazát: a hitnek
    érve ez és nem haeresis parázsa.
De mert értelmed jól láthatja itt meg
    a valót, mely magába útat enged,
    arra, amint kivánod, rásegítlek.
Ha erőszak az, mikor aki szenved,
    hagyja, hogy hajtsa kényszerek viharja;
    ily lelket azért semmi ok se menthet.
Nem hal az akarat; ha nem akarja;
    hanem akként tesz, mint a láng a szélben,
    habár ezerszer erőszak csavarja.
Ki már egy kissé hajlik a veszélyben,
    az enged már - mint ezek íme ketten,
    visszatérhetve klastromukba szépen.
Ha akaratuk lett volna töretlen,
    mint rostonsült Lőrincnek, s Muciusnak,
    aki saját kezéhez volt kegyetlen:
az őket, honnan kényszerből bucsúztak,
    mihelyt lehetett, visszavonta volna,
    de korod kevés ílyenről tanúzhat.
S már e szavaktól látod is oszolva,
    ha jól rágondolsz, a kételyt előled,
    mely tőled még sok nyugtot elrabolna.
De most egy másik szoros áll előtted,
    melyen magadtól nem jutnál te végig,
    mert előbb ellankasztaná erődet.
Elmédbe véstem, mint szabályt, hogy égig
    jutott és boldog lélek nem hazudhat,
    mert az ős Igaz fénye közel ég itt.
És Piccardától mégis azt tanultad
    ma, hogy Constanza fátylát hűn szerette:
    s így szava s szavam ellentétbe jutnak.
Gyakran esik, hogy veszélytől ijedve,
    testvér, nagyobb veszélybe fut az ember
    s szándéka ellen hull iszonyu tettbe,
mint Alkmeon, ki ellenkezni nem mer
    atyjával, s azért megölve szülőjét,
    lesz anyagyilkos fiúi hiszemmel.
S ily fontolás az, ami itt előlép:
    a szándék és erőszak egyesülve
    tesz oly bűnt, hogy nem menthetd művelőjét.
A szándék nem feltétlen áll a bűnre;
    de rááll annyiban, mert visszaretten,
    hogy máskép szörnyebb kátyuba kerülne.
Azért mikor Piccarda szólal itten,
    feltétlen szándékot ért; én a másik
    félét; s igazat mondunk mindaketten".
Igy, melyből minden igazság sugárzik,
    áradt a szent Kút szellemem felé ki
    s érzém, hogy mindkét vágyam megjuházik.
"Óh, ős Szerető szeretettje, égi
    hölgy" - szóltam én - "beszéded úgy eláraszt,
    s hevít, hogy édes élet benne égni.
Hogy adjak arra, megköszönve, választ?
    ehhez szerelmem minden mélye semmi!
    de Aki lát és tud, megadja már azt.
Látom, hogy elménk sohse tud pihenni,
    ha az Igazság nem világosítja,
    melynek gyümölcsét egyetlen Fa termi.
Az megnyugtatja, mint vadat csalitja;
    mihelyt elérte; és el tudja érni!
    ha nem: minden vágy szélbe van hajítva.
A vágytól hajt az Igazság tövén ki
    galyak gyanánt a kétely; s minket ösztön
    lök ágról-ágra, a csucsot remélni.
Ez ösztökélt, de biztossá is ez tőn,
    kérni tetőled, Donna, tisztelettel
    még egy homályra fényességet, esdőn.
Tört fogadalmat más jócélu tettel
    lehet-e jóvátenni, ha a Latban
    beléjecsöppent súlya nem veszett el?"
Most Beatrice édes gondolatban
    szikrákat szórt rám szerelmes szemébül;
    s én erőimnek gyeplejét ledobtam
s érzém, hogy pillantásom földre szédül.


Ötödik ének

A fogadalom és a második ég

"Ha így lobog, túl minden földi tűzön,
    és oly forró szerelmem égi lángja,
    hogy avval szemed erejét legyőzöm:
ne csodálkozz; mert a Látás a lámpa,
    a teljes Látás, mely ha lát s megismer,
    a megismert Jó felé leng a lába.
Látom, hogy már a te elmédben is lel
    fénylő tükörre az örök Sugárzás,
    melyet örökre vágy, ki egyszer izlel.
S ha más után is kel benned sovárgás,
    azért van, mert e mással némi Nyomnak
    az örökből mosódott fénye lárvás.
Tudni kivánod, tört fogadalomnak
    lehet-e írja tett, hogy csöndesítse
    a lelket, melyet bűn csatái nyomnak?"
Ez éneket így kezdte Beatrice,
    s mint aki nem szakítja meg szavát még,
    folytatta, hogy a szent tant kimerítse:
"Isten kegyéből legnagyobb ajándék,
    mit jóságához méltóvá teremtvén,
    legbecsesebbnek szánt az égi Szándék,
az akarat-szabadság: ezt jelentvén
    minden eszes teremtmény akaratja:
    és más se kapta, mint eszes teremtmény.
S innen látod, mily becses áldozatja
    a szent fogadalomnak, mely kötődik,
    mikor te ígérsz s Isten elfogadja.
Ha Isten és ember között szövődik
    a szerződés: te vagy az, aki áldoz,
    s oltárra ez a legfőbb Kincs tevődik.
Ne gondold hát, hogy méltót adsz a kárhoz
    kárpótlást abból, mi már nem tiéd, és
    lopott kincsből jóttenni ne kinálkozz!
Igy a főpontban oldva már a kérdés;
    de mert az Egyház fölmentést is adhat,
    ellenmondásnak látszik e beszéd, és
asztalnál kell még ülnöd: e falatnak
    bizony kemény a héja, és lenyelni
    még segítség kell emberi garatnak.
Tárd föl elmédet, s zárd beléje el, mi
    ajkamról árad: mert tudás gyümölcsét
    a megértés csak jól őrizve termi.
Két dolog kell, hogy lényegét betöltsék
    ez áldozatnak: föltétele s tárgya;
    egyik a szerződés, másik a költség.
Az elsőt semmi sincs, mi visszaváltja,
    csak teljesítés; s mit imént beszélve
    mondtam, minden szó éppen ezt kiáltja.
Igy volt szigorral a zsidókra mérve
    az áldozás; bár annak tárgya részben,
    mint jól tudod, koronkint lőn cserélve.
A másik, amit "tárgy" nevén idéztem,
    olyan lehet, hogy a Törvény kibékül,
    bár megcseréled részben vagy egészben.
De soha senki válla terüjétül,
    cserélve azt, ne könnyüljön, a sárga
    s a fehér Kulcsnak megforgása nélkül.
És tartsd bolondnak a cserét, ha vállra
    vett új terhében nincs, mint négy a hatban,
    a letett régi teher súlya zárva.
Azért ha egy súly oly nehéz a Latban,
    hogy bármily ellensúlyát visszanyomja,
    cserét nem enged és pótolhatatlan.
Vigyázz, halandó, a fogadalomra!
    Légy hű, de bölcs is légy a fogadásban;
    ne tedd, mint Jephte tette, gondolomra,
ki inkább mondta volna, hogy: "Hibáztam!"
    mint megtartva szörnyebben lenne vétkes;
    görög vezér is ílyen áldozásban
áldozta Iphigéniát, ki édes
    arcát könnyezve, bölcs-bolond siratta
    hogy ment keserves szertartása véghez.
Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra!
    Ne légy, mint toll a szélben! és ne véljed,
    hogy szennyed bármely víznek mossa habja.
Ott az Egyház pásztora, csöpp személyed
    vezetni! Ott az ó és új Szövetség!
    Elég neked, hogy üdvödet elérjed.
És ha rossz vágyak másfelé vezetnék
    éltedet: ember légy, ne bamba állat,
    hogy gyengeséged a zsidók nevessék.
Ne hadd a tejet, mely anyádból árad,
    ugrálva, mint a bárány, együgyűen,
    ki maga javát tönkretenni fárad."
Szólt Hölgyem, amint írom íme hűen;
    de már sugárzó vággyal arra fordult,
    ahol legélőbb a világ derűje.
Színváltozását látva visszacsorbult
    s némulásába némult szomjuságom,
    melyből már új kérdések láza csordúlt.
S mint a nyílvessző fut, hogy célba vágjon,
    mikor a húr még rezg, amely kilőtte:
    fenn voltunk már a Második Világban.
S amint az új fény szállt a drága Nőre,
    egyszerre íme arca oly vidám volt,
    hogy fényesebb lett a planéta tőle.
És ha a csillag nevetett s kilángolt,
    mi lett énvelem, kinek földi vére
    minden erében változás ficánkolt!
Mint a halastó tiszta, sík szinére
    kezd, ha benyúlsz a sok hal seregelni,
    mert táplálékot remél onnan éhe:
úgy láttam én vonulni ott ezernyi
    lángot felénk, s hang hallott mindenikben:
    "Imitt ki jő szerelmünket növelni!"
S amint egyenkint mind előnkbe lippen
    úgy tünt föl árnyuk, hogy újjongva reszket
    magukból kisugárzó fényeikben.
Gondold el, olvasó, ha ez a kezdet
    nem folytatódik, többet tudni vágyban
    magad miattuk mennyire epeszted:
s magadból értsd, hogy' égtem szomjúságban
    hallani a sok szent sugár kilétét,
    mihelyest őket megjelenni láttam.
"Óh, te, kinek a Trónok büszkeségét
    triumfusában a Kegy adta látnod,
    mielőtt földi harcod érte végét:
mibennünk ama Fényből gyúlt zsarátnok,
    mely a Mennyet elönti; és ha vágyol,
    meríts belőlünk, tetszésedre, lángot!"
Igy egy a kegyes szellemek sorából
    szólt; s Beatrice: "Rajta, rajta, bátran,
    kérdezz és hígyj, mint istenek szavából!"
"A tenmagadból ömlő fénysugárban
    látlak fészkelni, s hogy tekintetedből
    árad, amelynek mosolyába' láng van:
de nem tudom, ki vagy, s mért épen e kör
    foka fogadott, szent szellem, magába,
    melyet más fény rejt halandó szemektől?"
- szóltam, benézve élő csillagába
    annak, ki imént szólitott, s ki arra
    még több fényt gyűjtött égő homlokába.
S mint a Nap olykor magát eltakarja
    nagyon is nagy fényébe, mert a hőség
    gőzei sűrü köpenyét lemarja:
úgy a Vidámság lángjai legyőzék
    szemem, a szent lényt elrejtve előlem;
    s ő szólt a fényből, melybe temetőzék,
    mint a következő dal zengi bőven.


Hatodik ének

Róma sasáról

"Mióta Konstantinus szembevitte
    a Nappal a sast, mely Laviniának
    férjét hajdan a Nap útján követte:
száz s még száz évig Isten madarának
    ott kelle lengni Európa szélén,
    a hegyek mellett, hol bölcsője támadt.
S azóta, a szent szárnyak árnya védvén,
    világ kormánya kézrül-kézre kél-száll,
    míg végre, váltakozva, elnyerém én.
Justinianus voltam, ősi cézár;
    törvényt rostáltam (ami benne sok van
    vagy rossz) - mint súgta az, ki itt igéz már.
És mielőtt még e munkámba fogtam,
    egynek hivém Krisztus természetét
    és boldog voltam, mint tudott titokban;
de az áldott főpásztor, Agapét,
    remélve, hogy aklába visszacsődít,
    hirdette nékem ős-igaz hitét;
s én hittem néki; a ma látom, mit ő hitt,
    oly tisztán, mint te látod, hogy vitában
    kettő küzd: egy igaz s egy tévedő hit.
S mihelyt az Egyház útján járt a lábam,
    ág súgta, hogy a nagy munkára szálljak
    és ne legyen más gondom a világon.
És hadaim átadtam Belizárnak,
    kinek jobbját az Úr úgy fogta folyvást,
    hogy jel volt nékem, hogy vele ne járjak.
És ezzel nyert első kérdésed oldást.
    De kell, hogy kissé bővebben feleljek,
    mert természete kíván némi toldást,
hogy lásd, mily ellensége ama Jelnek
    mindakét párt; ki eltulajdonítja
    épúgy, mint akik ellenére kelnek.
Tudod, mily méltó tiszteletre ritka
    ereje, melyet árasztott, mióta
    Pallas elesve, uralmát kivívta;
és tudod, hogy' volt Albának lakója
    háromszáz éven túl, mig, hősi korban,
    három hárommal vítt vitázva róla;
és sírtak a szabín nők elraboltan...
    s attól Lucretiáig hét királya
    szomszéd népeket mind legyőzte sorban.
Tudod, hogy mit tett Róma hős dagálya
    őt hordva Brennus ellen, Pyrrhus ellen,
    s királyok dőltek, s népeik ligája;
s Torquatus, s Cincinnatus, ősi jellem,
    kelt, s Decius-faj, melynek minden ízét
    Fabiusokkal öröm énekelnem.
E Jel sújtá le púnok java díszét,
    akik átkeltek Hanniballal Alpok
    szikláin, honnan a Po önti vízét.
Az ifjú Scipio alatta tartott,
    s Pompeius is, triumfust, keserítve,
    melynek tövén te születél, a halmot.
S ideje kelvén, hogy az Ég derítse
    békéjét a világra: ím, cezárok
    vették Róma kegyéből kezeikbe.
Mit tett, míg Var és Rajna közt leszállott,
    látta Izar és Saône, és látta Szajna,
    s minden völgy, melyből Rhône-ba télviz árad.
Majd hogy Ravennán túlra kelt hatalma,
    átszegve Rubicont, oly messze röppent,
    hogy minden nyelvet s tollat megzavarna.
Hadával majd Hispániába szökkent,
    majd Durazzóba; a Pharsalust ütötte,
    hogy attól forró Nilus sodra zökkent.
Antandert és Simoist, messze röpte
    bölcsőjét, s Hektor sírját, újra látta,
    s Ptolomaeust is megrikatta jötte,
S Jubara aztán villámmódra vágva
    megint Nyugatnak fordúlt, mely miatta
    figyelt a pompeiusi trombitákra.
S amit új lengetője tett alatta,
    Cassius s Brutus bőgik a Pokolban
    s Modena és Perugia siratta
s siratta Cleopatra, aki zordan
    ölelte a kigyót, mely gyors halált ád,
    hogy szárnya súlyát elkerülje - holtan.
Vörös tenger partjára vele szállt át:
    világra békét vele vitt hatalma,
    amikor Janus templomát bezárták.
De mind, mit e Jel, mely szavam sugallja,
    tett az előtt, és azután teendett
    halandók földjén, melyet bírt jogarja,
csekély s homályos ahhoz, amilyent tett
    (ha tiszta szem és tiszta szív itéli),
    míg harmadik Cézár kezébe' lengett;
mert az Igazság, mely elmém vezérli,
    dicsőségűl a mondott kézre bízta
    haragja véres bosszuját kimérni.
S most bámulj, mert szóm igazsága tiszta:
    Titus alatt később az ősi bűn
    bosszúját bosszuval fizette vissza.
S hogy longobárd fog marta keserűn
    a Szentegyházat: Nagy Károly e szárnyak
    alatt győzött és pártfogolta hűn.
Most láthatod, mily ellenére járnak,
    kiket föntebb vádoltam, és a népre
    minden bajt az ő hálóik kuszálnak.
Az egyik a Közös Jel ellenébe
    sárga liliomokat visz; a másik
    elsajátítja - s kinek több a vétke?
Játssza cselét a gibelin, ha játszik,
    más jel alatt: ennek rettegje csőrét,
    ki közte s az Igazság közt viszályt szít!
S amaz új Károly guelfjei, a dőrék,
    ne víjják őt, mert félhetik a körmöt,
    mely nagyobb vadnak is roncsolta bőrét.
Apák bünéért sokszor sír a gyermek;
    s ne hígyjétek, hogy Isten elcserélje
    liliomokkal díszét ama Jelnek!
Ez a kis csillag tele bölcs erélyre
    született lélekkel, ki küzdve fáradt
    ottlenn, hogy jóhír s becsület dicsérje:
de ha minden vágy íly irányban árad,
    a Szerelem sugára tévelyegve
    az igaz égbe csak későn találhat.
Ám díjat az érdemmel összevetve
    örömünk része: látni sem kicsiny, sem
    tulosnagy ömlését az érdemekre.
Igy az élő Igazság vágyaink' sem
    hagyja tullengni az égadta rangból:
    s irígység nem gyúl bennünk semmi kincsen.
Édes összhang lesz a sokféle hangból:
    így e körökben egy harmóniában
    az Ég is minden rangot összehangol.
Imitt e csillag gyöngye sugarában
    fénylik Romeo fénye, akiénél
    nem lett díjazva jótett mostohábban.
A gaz provánszi nem nevet a hűnél
    jobban; mert ollyat, ki azt érzi kárnak,
    ha másnak jól megy, még az Ég se kímél.
Négy lányát adta férjhez négy királynak
    Berengár gróf, s ezt Romeo mivelte,
    a jöttment, póri származásu tárnok.
S e hívét hívni számadásra, ferde
    szavak birták a grófot. Az beszámolt,
    hogy ami tíz volt, tucattá növelte;
s elvonult aggon, s nem keresve gyámolt!
    Ha a világ így látná, így itélné,
    amint élelmét gyűjtögetve támolyg,
dicséri most, de mégjobban dicsérné!"


Hetedik ének

Teremtés és megváltás

"Osanna, sanctus Deus sabaoth,
    superillustrans claritate tua
    felices ignes horum malacoth!"
Igy hallám ott, hogy szent dalára gyúla
    ama lény, maga módján énekelvén,
    aki köré a dupla fény borúla,
s ő és a többiek most táncra kelvén,
    hirtelen távolságba búrkolóztak,
    mint tűnő szikrák szaporán szökellvén.
Haboztam, és: "Szólj!" mondtam egyre "Szólj csak!"
    - mondtam magamban - "szólj Hölgyednek, ontsa
    csöppjeit kételyedre drága szóknak!
de a tisztelet, mely hálóba fonta
    lelkem, hacsak egy b zendült vagy ice,
    egész lényemet kábulásba vonta.
De nem soká hagyott így Beatrice;
    mosolya reám áradt sugarakban,
    máglyát is elég, hogy megédesítse,
s kezdte: "Látom, s látásom csalhatatlan,
    min tűnődsz? Jogos bosszu büntetése
    jogos-e? benned ez a gondolat van.
De én kételyedet föloldom; és e
    föloldás méltó ajándék-igazság:
    kell, hogy figyelmed jól elmédbe vésse.
A születetlen emberpár, okosság
    hasznos fékét nem tűrvén szenvedélye,
    lőn, hogy kárhozva kárhozatba hozták
fajukat is, mely így, lesújtva mélyre,
    hevert nagy bűnben, századok betegje,
    amíg földre nem szállt az Úr Igéje,
és a természet, soká számkivetve
    Teremtőjétől, személyébe olvadt,
    örök Szerelme erejét követve.
Most, amit mondok, nézd és jól latoljad:
    ez az Atyjával-egyesült teremtés
    teremtve jó volt, se hamis, se korhadt,
hanem magától rossz utakra ment és
    elhagyott igazságot, életet,
    és Édenből száműzte e kilengés.
Ha hát e fölvett rossz természetet
    nézve méred a Kereszt büntetését,
    igazabb fog sohase büntetett;
de ha a Személyre tekintve néznéd,
    aki fölvette: senki harapásból
    jogtalanabbúl nem kaphatta részét.
Így egy dologból itt kétféle más foly;
    Isten és zsidók egy halált akartak,
    és föld ingott és ég nyílt íly csapástól.
Ne lásd sötétnek hát a szót s zavartnak,
    mely azt mondja, hogy jogos bosszu ellen
    törvényt jogos birónak széke tarthat!
De érzem, újra rab benned a szellem,
    s vergődik gondolatról gondolatra,
    vágyódva, hogy egy csomóból kikeljen.
"Értem, amit hallok; de mért akarta"
    - szólsz - "Isten váltságunkra ezt a módot,
    azt szavad eddig homályba takarta."
E végzés, testvér, fátyolba fonódott
    oly lélek szeme előtt, mely tüzében
    szent szerelemnek nem acélozódott;
s mert mint lövészek a jelet középen
    sokat nézik és keveset találják,
    halljad, legméltóbb mód mért volt ez épen.
Az égi Jóság, melyen sohse száll át
    irígység árnya, önmagában égve
    szórja az örök szépségek sugárát.
Ami közvetlen hull belőle, vége
    nincs annak és örökre változatlan,
    ahova ő nyom pecsétet, pecséte.
Amit esőz közvetlen áradatban,
    az néki teljes, szabad villanása,
    mert új dolgoknak nincs hatalma abban.
Legkedvesebb, mert leghűbb lenyomása;
    mivel a mindent besugárzó szent fény
    legélőbb abban, ami képe-mása.
Mindezekkel az emberi teremtmény
    nemes lehet: de ha csak egy hiányzik,
    bünökbe hull, nemességét elejtvén.
Csak a bün az, mitől rabságba vásik,
    s Fő Jó hasonlóságát levetve,
    mert fénye reá kevésbbé sugárzik.
S nem is tér vissza honnan számkivetve,
    hogyha nem tölti a bün-fúrta rést be,
    méltó kint a rossz kéjjel szembevetve.
A ti nemetek, magvában egészbe'
    vétkes már, elvesztette Édenestül
    méltóságát: és pontosabban nézve
belátod: hogy a hiba nem helyesbül
    s nincs mód, hogy amit vesztett, visszanyerje,
    csak e két gázló egyikén keresztül:
ha vagy az Isten végtelen kegyelme
    ad engedelmet, vagy maga az ember
    elégtételt bünére, vezekelve.
Meredj most, ahogy tudhatsz földi szemmel,
    az örök terv mélyére, és kisérjed
    szavaimat szorongó figyelemmel!
Korlátai közt az emberi élet
    nem tud eleget tenni, sem elérni
    alázatával oly mélységü mélyet,
amily magassat gőgje mert remélni;
    s ezért magától mindörökre meddőn
    vergődne örökébe visszatérni.
Az Úr kellett hát, hogy irgalmas-feddőn
    öt teljes életének visszaadja
    útjai eggyikén, vagy mindakettőn.
De mert úgy nő a jótett becse nagyra,
    amint belőle tükröződik áldva
    a szív jósága, amely kútja s atyja:
az égi Jóság, mely egész világra
    nyom bélyeget, fajotok fölemelni
    mindakét útját s eszközét kitárta.
És akármelyik út vagy eszköz termi,
    se volt, se lesz tett napok elejétől
    éjek végéig ily nagy s fejedelmi
mert magát adni, hogy önerejéből
    keljen az ember föl, több volt az Úrtól,
    mint föloldani bűne terüjétől.
S az Igazságot más semmilyen út jól
    be nem tölthette, csak Isten fiának
    önalázása, testet venni húsból.
S hogy betöltselek most, miként kivánod,
    egy pontra magyarázva visszatérek
    s ebben enyémig érhet tudományod.
"Nézz csak a tűzre, nézz a vízre", - véled, -
    "nézz légre s földre s minden keverékre:
    veszendő mind, eloszlik s szerteszéled,
s ezeket is az Úr alkotta végre!
    azért, ha amit mondtál, az valóság,
    a romlás ellen mind meg volna védve." -
Az angyalok, testvér, s e Tiszta Ország,
    amelyben vagy: ez az Úr alkotása
    mely lényegével megőrizte sorsát.
De az elemek és azok hatása,
    miket mondtál s mi azokból szülemlett,
    az mind teremtett erők áradása.
Nem ők, csupán anyagjuk a teremtett;
    és teremtett a formáló erő e
    csillagokban, mik körülük kerengnek.
Állat és plánta lelke mind belőle
    s e szent fényekből, kelyhe-tárva, nyerte
    sugárzását, és úgy kapott erőre.
De életeteket közvetlen lehelte
    s oly vágyra ihleté az égi Jóság,
    hogy kívüle nem nyughat senki lelke.
És ebből érvelheted, hogy valóság
    föltámadástok, ha jól áll előtted,
    hogy akkor alkotá az ember húsát,
amikor Édenben az ős szülőket."


Nyolcadik ének

Martell Károly

Vesztére vélte a világ sokáig,
    hogy a harmadik kör körül kerengő,
    szép Cypris őrült szerelmet sugárzik,
miért is nemcsak őt tisztelte lengő
    oltári füst és ima - ős tanítók
    ős tévedése -, hanem tisztelendő
istennek mondták Dionét s Cupidót;
    azt anyjaként, ezt mint fiát, ki hajdan
    ölébe ülve, elbüvölte Didót;
s így a nevet, mely első volt e dalban,
    kapta a csillag, mely a Napra nézve,
    majd tarkó felül látja, majd meg arcban.
Hogy szálltunk rá föl, azt nem vettem észre;
    de láttam Hölgyemen, hogy fölsugárzik
    arca, mint minden új emelkedésre.
És mint a lángban, ha kis szikra látszik,
    s mint hang a hangban megkülönböződnek,
    ha kitart eggyik, szűn és száll a másik:
láttam, e fénybe más fények szövődnek;
    kerengve gyorsabban vagy lassudabban,
    amint belső látásuk hajtja őket.
S hideg felhőből nem száll láthatatlan
    vagy látható szél oly gyorsan világgá,
    hogy lomhának ne tessék mozdulatban
az előtt, ki itt felénk szállni látná
    e sok égi fényt, mely szeráfi karban
    kezdett forgását ide lebocsátá.
S az első sorból szent "Hosanna"-dallam
    csendült felénk, hogy mindazóta eddig
    nem voltam vágy nélkül, hogy újra halljam.
Közelebb aztán egyedűl az egyik
    "Készek vagyunk mind" - szólt előrelengve -
    "tenni, hogy örülj, néked, ami tetszik.
Mi egy körbe, egy szomjba, egy ütembe
    szoktunk az Égi Trónokkal fonódni,
    kikhez a földön ajkad áldva zengte:
Ti harmadik Ég értő mozgatói!
    S oly szeretet tölt, nem véljük nehéznek
    e táncból érted percre kivonódni."
Miután szemeim Hölgyemre néztek,
    szent tisztelettel, és tekintetétől
    újraszülettek biztosnak, merésznek:
úgy tekinték megint a fény felé föl,
    mely annyit ígért; s "Szólj! Ki vagy?" - köszöntem,
    mint nagy indulat bilincset ha széttör.
Mily nagyra, szépre gyúlt ki az örömben,
    amelyet benne beszédemre láttam
    kelni, friss örömöt az ős Özönben!
"Lenn nem sok évig éltem" - szólt e lángban -
    "de, hogyha tovább éltem volna lenn,
    most kevesebb baj lenne a világban.
Körülpólyáz sugárzó örömöm
    s képem e láng előled úgy takarja,
    mint a kis hernyót rejti a selyem.
Szerettél engem, s volt is okod arra;
    ha még lenn élnék, hozzád hajlamomnak
    gyümölcse volna ma, s nem puszta galyja.
A balpart, melyet habja mos a Rhône-nak,
    miután benne elvegyült a Sorga,
    várt engemet trónjára hatalomnak.
S Itáliának háromfalvu sarka,
    Bari, Gaeta és Catona, honnan
    Trontót s Verdét tengernek lesi torka.
S a világ látta, hogy homlokomon van
    ama föld koronája, hol az osztrák
    partoktól elvált Duna vize csobban.
S merre Pachino és Peloro közt vág
    égnek a füst, szép Szicilia öble,
    ahol a lombot forró szelek fosztják,
nem Typhoustól: kéntől gőzölögve:
    most oly királyt szolgálna, kit a Károly,
    s Rudolf véréből én nemzék a földre,
ha a zsarnokság, mely a nép nyakáról
    nem tágít, azt nem tette volna, hogy ma
    "Vesszen!" zuhog Palermo ajakáról.
S ha ezt testvérem jókor látta volna,
    Catalonia fösvény kapzsiságát
    kerülné már, hogy a békét ne rontsa.
S valóban szükség, hogy előre lássák
    szemei a sorsot, - vagy más helyette -
    hogy túl ne rakja megterhelt naszádját.
Természetével olyan környezetbe
    pazarból válván fukarrá, kerülni
    kár volt, mely a pénzt csak ládába szedte".
"Hogy látsz e magas örömmel örülni,
    mit szavad önt belém, uram, az Úrból,
    hol minden jó ered és elmerűlni
óhajt; látsz, mint én magamat: az újból
    növeli ezt az örömet; s kivált az,
    hogy onnan látod tükrözve: az Úrból.
De az örömmel kételyt is kiváltasz:
    hogy édes magnak keserű gyümölcse
    miért lesz? oldd meg ezt, és kétszer áldasz."
S ő szólt: "Ha szavam méltó, hogy betöltse
    vágyad, az igazság felé ma hátad
    helyett az arcod fog fordulni bölcsen.
A Jó, amely vidítja e világot,
    gondjából önt erőt a csillagoknak
    forgatva, melyek lépcseit ma hágod.
S a földiek csillag után forognak,
    mint mérte a magában-örök Elme,
    s létük s jóllétük akként igazodnak.
Mert ami nyílat ez az Ij lövelne,
    az bármi lenne, célba úgy suhanna,
    mint jó nyilasnak vesszeje a Jelbe.
Ha így nem lenne: szerteszét rohanna
    az ég, melyet ma jársz: nem lenne rend, és
    mi most müvészet, romokká zuhanna.
S ez nem lehetne, ha az égkerengés
    szellemhada nem volna gyatra, gyatra
    az Első, kiből indul a Teremtés.
Vágysz-e még erről fényadóbb szavakra?"
    "Nem: a Természet nem lehet, hogy abban,
    ami szükséges," - szóltam - "meglohadna."
"Mondd most, vajjon jólléte visszacsappan,
    vagy nő még, az embernek, hogyha polgár?"
    S én: "Ezt se kell vitatni hosszasabban."
"S lehet-e az másként, mint lenn ha szolgál
    más-más képességekkel és jogokkal?
    Nem; ha igaz, mit bölcsedből tanúltál."
Idáig vitte síma, szép fokokkal
    az érvelést; és: "Ládd-e?" - szólt lezárva, -
    "nem esnek össze tények az okokkal.
Ezt Xerxes, azt Solon pályája várja;
    egyik Melchizedek, s a másik az lesz,
    ki fiát veszté, levegőbe szállva.
S melynek pecsétje alatt lágy viasz lesz
    halandó lényünk, úgy forog a Forgás,
    hogy nem nézi: király az és paraszt ez!
Igy lesz Jákobból más, Ézsauból más,
    bár magvuk egy; s Romulus oly apától,
    hogy nem hiszik, mert inkább Marsra formáz.
Alma sem esnék messzire a fától,
    nemzett nemzőtől, ha ég gondja nincs,
    amely egyformának születni gátol.
Előtted áll most, kész, hogy rátekints,
    mi mögötted volt; - s hajlamom jeléül
    még egy toldást kell, hogy válladra hints.
A természet, ha a szerencse gyérül
    szolgálja, úgy csiráz csak, mint a magvak,
    ha körülöttük jó föld nem kövérül.
S ha a világ nem lenne egyre csak vak
    a természetnek hajlamára, látná,
    hogy országai különb népet kapnak.
De ti erővel teszitek baráttá
    s pappá, ki kardot kötni hivatott,
    s ki prédikálni tudna: koronát rá.
Igy téved el az útról lábatok!" -


Kilencedik ének

Szerelmesek a Vénusz-csillagon

Igy; szép Clemenza, Károlyod csomómat
    oldván, cselekre kezdett térni, mellyek
    már magva ellen gyűlnek és fonódnak;
de szólt: "Hallgass! az évek majd letellnek!"
    S így annyit mondhatok csak: aki bánt,
    sújtani fogják a jogos keservek!
S már életével a szent fényü láng
    a Napba fordult vissza, mely betölti,
    s mely mindenkinek elég egyaránt.
Aj, tévedt nép, mely gonoszságnak ölti
    fel köntösét, és távol ama Jótul
    csak azt keresi, ami hiu, földi!
És ím a fényből, mely előmbe tódul;
    egy új láng vált ki, és láttam, hogy ebben
    sugár, nekem tetszeni akaró, gyúl.
Szép Beatricém szemei felettem
    már édes egyezését megmutatták,
    s így, mint előbb, kérdésre tüzesedtem:
"Óh, elégítsd ki vágyam indulatját,
    üdvözült szellem, s bizonyítsd be, kérlek,
    hogy tükrözöd már elmém gondolatját!"
S erre, ki újan tűnt elém, a lélek
    mélyéből, ahonnan imént dala áradt,
    szólt, mint ki örül mások örömének:
"Azon a részen, ahol a határok
    hitvány olasz föld közepett Rialto
    s a Brenta és a Piave nevü árok:
egy domb áll, nem nagyon magas, hol ártó
    fénnyel egy fáklya tűnt föl, a hazára
    iszonyu vészes tűzeket bocsájtó.
Törzsének az enyémmel egy a fája;
    nevem Cunizza; s e csillagban égek,
    mert már a földön legyőzött sugára.
S nem keseríti üdvömet a vétek,
    mely lőn erényem anyja; sőt vidítja,
    bár ezt talán nem érti csőcseléktek.
Emitt, egünk e drágalángu, ritka
    gyöngyéhez még a földön hír füződik:
    és nem hiszem, hogy feledés borítja,
amíg e század megötszöröződik;
    nagynak kell lenni, hogy az ember éltét
    holtan új élet toldja új jövőkig.
Nem gondol evvel semmit a szemétnép,
    a Tagliamento és Adige közti,
    s bár sok verést kap, mégse bánja vétkét.
De lesz még, hogy Padova vére fösti,
    mert népe a törvénytől elhajol,
    a vízet, amely Vicenzát füröszti!
S hol Sile és Cagnano összefoly,
    emelt fővel jár még egy oly Hatalmas,
    kinek szövik már tőrét valahol.
Feltro is fogja még siratni aljas
    büneit pásztorának, mert külömbet
    maltai várban sem szorít a karvas.
Hasasnak kéne lenni a vödörnek,
    hová Ferrara vére férne, s fáradt
    lenne, ki megszámlálna csöppre csöppet.
ami e nyájas pásztor által áradt,
    párthűségéről szíves mutatónak:
    és íly szivesség jellemzi a tájat.
Fenn tükrök állnak (földi névre: Trónak),
    hol az itélő Isten arca fénylik;
    belőlük bírom jóra mérni szómat."
Elhallgatott; s már láttam, mint vezérlik
    más gondok őt, míg lengve visszatáncolt,
    honnan imént kivált: a szent füzérig.
S a másik örömből, - mely ama láng volt,
    kinek hírét már ismerém, - kiszöktek
    fényei, s mint rubint a Napba', lángolt.
Odafönn fényük van az örömöknek,
    mint lenn a földön mosolyuk; s pokolban
    a kínt fokai mérhetik a ködnek.
"Az Úr mindent lát, és te látsz az Úrban;" -
    szóltam - "s belőle semmi sincs előled,
    óh, Boldog Szellem! Eltakarva zordan.
Vágyamra mért nem árad hát belőled
    a hang, amelyet, az eget derítve,
    a jámbor lángok énekükbe szőnek,
akiket hat szárny csuklyája terít be?
    Ha bennem volnál, ahogy én tebenned,
    csöppet se várnék én kérdéseidre."
"A legnagyobb völgy, hol vizek pihennek,
    hacsak nem mondod" - kezdte íly szavakkal -
    "a földövező Óceánt ilyennek,
ellenkező partok közt, szembe nappal
    oly messze nyúl, hogy délvonalra válik
    a horizont, míg partot érsz a habbal.
E völgynek partján éltem én halálig
    Ebro és Magra közt, mely kurta pályán
    határt von Toscanától Genováig.
Egy napkelet s egy napnyugat határán
    ül Begga és a föld, hol én születtem,
    mely forró vérrel ázott, öble táján.
Folcónak hívtak, kiknek ismeretlen
    nem volt nevem a földön; s e planéta
    fényes lett tőlem, mint én tőle lettem,
mert nem égett úgy Belus ivadéka
    Sychaeus és Creusa bosszujára,
    mint én, míg dús volt fürtöm fonadéka;
sem Démofoón elhagyott arája,
    a rodopéi lány; és Alcidés sem,
    hogy szép Iolét a szivébe zárja.
De itt nincs bánás; csak mosoly van, és nem
    a bűnöm, mert azt itt nem nézi senki,
    hanem a gondos égi Rendelésen.
Itt a szépséget nézzük, mely belengi
    e Rendelést, és az Erőt, amellyel
    vonzza a lenti világot a Fenti.
S hogy minden vágyad telljen égi teljjel,
    amely született benned e gyürűben,
    kell, hogy ajkamról még pár szót figyelj el.
Tudni vágyódsz, ki lakik e Derűben,
    amely mellettem ég, hogy tiszta habban
    nem ég a Nap szikrája gyönyörűbben.
Raháb élete csöndesűlt meg abban;
    ki rég körünknek szent rendjébe szállva
    leglángolóbb pecsétje benne lobban.
Ez égbe, melyre csúcsát nyújtja árnya
    bús földeteknek, Krisztus diadalma
    őt vette föl elsőnek; ő a pálma,
mert kellett, hogy az égi viadalra
    valamely égben nőjjön pálma, mellyet
    tenyerek pálmájának vitt hatalma;
mert ő szerzé az első győzedelmet,
    s így Józsuénak a Szentföld határát,
    melyre a Pápa gondja ma se terjed.
Városod, melynek Az veté csíráját,
    ki az Úrnak elsőbb fordítva hátat,
    sok könny fizette írigysége árát,
termette s szórja a gonosz virágot,
    melyért, mióta pásztor lett a farkas,
    sok juh és bárány a tilosba hágott.
Mert nem Szentírást, Szentatyánkat olvas
    manapság senki; csak a Decretálét
    bújják, hogy már szamárfülekkel ordas.
Maga a Pápa és a Kardinál-nép
    mindennel gondol, csak nem Nazaréttel,
    hol Gábor angyal szárnyat üdvre tárt szét.
De a Vatikán a szent többi réttel
    Róma körül, mely azok temetője,
    kiket seregbe fogott össze Péter,
megtisztul még, csak bízzad a jövőre!"


Tizedik ének

Dante a napba száll

Fiát nézve a Szeretettel egyben,
    mely mindkettőből mindörökre árad,
    a Fő Erő, a Megnevezhetetlen,
mindent, mi térben s gondolatban állhat,
    úgy alkotott, hogy kell, hogy benne lelje
    az Ő izét, ki jól vizsgálni fárad.
Emeld hát vélem, olvasó, a helyre
    szemed a szent körök közt rátalálni,
    ahol két mozgás egymást metszi szelve
s kezdjed a Mester csodáját csodálni,
    ki úgy szereti művét önmagában,
    hogy sohsem akar tőle szeme válni.
Nézzed, hogy' indul onnan egyik ágban
    a ferde kör, mely hord minden planétát,
    hogy ne legyenek bajok a világban.
Ha nem rézsút tenné az égi sétát,
    sok égi érő lenne szinte holtan
    s vesztené el lenn minden nyomatékát.
S ha több vagy kissebb szög alatt hajoltan
    térne ki: lenn is, fenn is rés maradván
    rendjén, baj esnék a világsodorban.
Most, olvasó, veszteg maradj a padkán,
    s figyelj reá, mi áll előtted itten,
    hogy előbb víg légy, és fáradt csak aztán.
Lakomázz rajta, mit elédbe tettem:
    mert minden gondom egymagába tépte
    a roppant tárgy, melynek jegyzője lettem.
A természetnek legnagyobb cseléde,
    mely földünk égi erővel itatja
    s időnket méri fényes lábu lépte,
ép az említett körön át haladva
    kerengett útja csigáin, melyekben
    magát naponta korábban mutatja,
s én vele szálltam; s hogy körébe jöttem,
    úgy vettem észre csak, mint villanásban
    érzed, agyadba ha új eszme szökken.
Mint Beatrice szeme csillanásban
    jóról a jobbra oly gyors illanású,
    hogy pillanat se múl az illanásban.
Mily önmagában-lángoló parázsú
    lehetett a Nap, ahová kerültem,
    színtelen, csupán fénybe vont varázsú;
ars, - toll és láng, - bár egy se volna hűtlen,
    nem mondhatnám el, hogy képzelni tudnád,
    csak hinni, s látásáért égni tűzben.
S ha képzeletünk e csucsoknak útját
    járni sekély, nem csoda, mert ki látta
    a szemet, mely Napon valaha túl szállt?
A fő Atyának negyedik családja
    ült itt, titkával Általa betellvén,
    ahogy Fiát és Fuvalmát bocsátja.
"Köszönjed" - lángolt Beatrice nyelvén -
    "az Angyalok Napjának, aki téged
    e földi napba méltatott emelvén!"
Halandó szív még soha úgy nem égett
    s magát megadva nem kelt áhitatra
    teljes Istenbe-olvadása végett,
ahogy én égtem akkor e szavakra.
    Minden szerelmem úgy az Úrba foszlott,
    hogy Beatricét is homály takarta.
Ő nem neheztelt; sőt mosoly piroslott
    ajkán, hogy fényben nevető szemétűl
    eggyégyült lelkem újonnan megoszlott.
S láttam, hogy több láng ott kettőnk köré gyűl
    - hangra édesebb, mintsem fényre fényes -
    s befonnak győztes, eleven füzérűl.
Latóna lányát látjuk így, ha éj lesz,
    néha gyürűzve, mert a lég ködökben,
    s övűl szorítja ködeit köréhez.
Ég udvarában, honnan visszajöttem,
    oly ritka ékszert láttam én elégszer,
    melyet örökre fönnhagy, ki leröppen:
ez énekes láng ott; mind ilyen ékszer!
    melyről, ha látni szárnyakat nem öltesz,
    némák követségével megelégszel.
S amint háromszor körültündökölt ez
    égő napok lengése, mint a csillag,
    mely szilárd pólus körül égi kört tesz:
nőknek tetszettek, kik percre se bírnak
    oldózni táncaikból, csak megállnak,
    míg új zenének akkordjai nyílnak,
s egyikben íly hang gyúlt: "Ha a Sugárnak,
    kegy sugarának, melyből a valódi
    szeretet lobban, és szeretve árad,
tetszett tebenned ekként fokozódni,
    hogy fölvezetett e lépcsőn, amellyen
    le nem mehetsz, csak újra fölhivódni:
nincs, aki tőled megtagadni merjen
    bort kancsajából ha láncon nem őrzik,
    mint vízet, gáttal, hogy tengerbe keljen.
Tudni vágysz, míly virágokból szövődik
    e tánc a drága Hölgy köré füzérűl,
    ki téged égbe szállani erősít.
Én ama nyájnak voltam mezejérül
    bárány, amellyet Domokos vezérle,
    s hol, ki tilosba nem tér, megkövérűl.
Ez, aki engem jobbról áll kisérve,
    a Kölni Albert, a Testvér, a Mester,
    s én - Aquinói Tamás voltam élve.
De hogy bennünket sorra mind megismersz
    követve híven szavamat szemeddel,
    a szent füzéren végigmenni kezdd el.
Gratian mosolyából lüktetett fel
    e másik fény, ki két fórum nevébe'
    azt tette, amit Éden kegye kedvel.
Következő, ki kórusunknak éke,
    Péter az özvegyként a Bibliában
    lerakta kincsét az Egyház elébe.
Az ötödik fény fényeink sorában
    a legszebb, oly szerelmet önt, hogy őt még
    szomjaznak emlegetni a világban.
Tudásnak teljét, elmék legdicsőbbjét
    láthatod itt, s ha igaz az igazság,
    se volt, se lesz, hogy párja fölvetődnék.
Mellette a Mécs, amelynek viasszát
    Isten a húsban áldta angyaloknak
    látni mivoltát, s szerepük vigasszát.
Ama csöpp fényben keresztény koroknak
    ügyrésze; kinek Ágoston latinját
    aknázta, nevet, s szemei lobognak.
Már most, ha fényről-fényre hét rubinját
    szavam nyomában követted körünknek,
    a nyolcadikra szomjazol, hogy innád.
A Minden-jónak, min szemei csüngnek,
    az örül abban, aki, jól figyelve,
    világ csalását érteni velünk meg.
A test, melyből kiűzetett a lelke,
    lenn Cieldoróban van; s e szent Nyugalmat
    vértanusága s számüzése nyerte.
Látsz még lobogni több tüzes fuvalmat,
    Izidort, Bédát, és ama Rikárdot,
    kiben sok nem-halandó eszme sarjadt.
Ez, kiről szemed énrám visszaváltod,
    oly lélek fénye, ki mély bölcseletben
    járva a földön, csak a sírra várt ott.
Sigieri örök lángja lobog ebben,
    Szalma-utcában kinek egykor ajkán
    sok gyűlöletes igazság kirebbent."
Miként az óra, csengve-bongva tarkán,
    az Úr arája keltét jelzi reggel,
    s zeng Jegyeséhez szent szerelmi dalt tán,
hol kerekek fogózva kerekekkel
    tin-tin szavát mind oly remekbe csengi,
    hogy duzzad a jók lelke szeretettel:
úgy láttam én, hogy ütemét kerengi
    a szent kerék, s felelget hangra hangot,
    oly édesen, hogy nem sejtheti senki,
csak ott, hol az örök Kéj ver harangot.


Tizenegyedik ének

Assisi szentjéről

Ó, jaj, halandók ezer balga gondja,
    okoskodástok garmadára öntvén,
    mely szárnyatok csapását földre vonja!
Egyiknek a vény, másiknak a döntvény
    kell, más hatalmat bírni cselre, karra
    vágy, más pap lenni, a talárt felöltvén,
rabolni más, más polgári iparra;
    van, aki húsba kötve és gyönyörbe
    vesződik, más csak pihenést akarna:
s én minde dolgok nyűgét összetörve,
    Beatricével a magasba szálltam,
    s dicsőn fogadtak ott az égi körbe.
Mikor minden fény, táncából kiváltan,
    a pontra, hol előbb volt, visszaszállott,
    megálltak, mint a gyertya a csilárban.
S hallám, hogy ama lángból szózat árad,
    ki imént beszélt mosolyogva hozzám,
    és amíg szólt, még ragyogóbbra válott.
"Mintahogy fénylik sugarában orcám,
    úgy szent tükréből a lelkedbe látok
    az örök Fénynek lángjában lakozván.
Kétely kelt benned és hallani vágyod
    nyilt, tiszta nyelven újra elejérűl
    szavam, hogy benned gyújthasson világot.
Mikor előbb azt mondtam: "megkövérűl"
    s mikor azt mondtam: "nem lesz soha párja":
    itt gondos észre van szükség vezérűl.
A Rendelés, mely a világ királya,
    oly bölcs, hogy előbb megvakúl a látás,
    mintsem tanácsa mélyeit bejárja,
hogy bízva menjen és híven a pártás
    menyasszony ama vőlegény elé, ki
    áldott vérével szent örömkiáltás
hangjait tudta ajkáról kitépni:
    két vezért rendelt bölcs szolgálatára,
    aki jobb és bal oldalon kiséri.
Egyik szeráf volt lángjai fokára,
    másik a földön bölcsességre mérve
    a kerubok fényének egy sugára.
Egyikről szólok; mindkettő dicsérve,
    ahol egyiknek dicsérete hallik,
    ragyog, mert egy volt minden céljuk élve.
Tupino s ama víz közt, mély lezajlik
    a dombról, melyet választott Ubaldo,
    magas hegynek termékeny háta hajlik,
honnan Ferugia felé száll az ártó
    hő s fagy a Nagykapún; s mögötte renyhűl
    súlyos igában Nocera meg Gualdo.
E lejtőn, ott hol némileg megenyhül
    meredeke, egy nap jött e világra,
    egy nap, minőt a Ganges partja nem szűl.
Azért, ki e helyről beszélni vágyna,
    ne mondja Ascesi, mert nem igazság,
    mert Napkelet név illik íly csodákra.
Az embereknek-adott új vigasság
    alig hogy felkelt, már érezni kezdte
    az egész föld, erénye nagy vigaszát.
Mert, ifjan már, oly hölgy kegyét kereste
    atyja ellen, kinek, mint a halálnak,
    nem szoktunk ajtót nyitni örvendezve.
S a lelki törvényszék előtt e párnak
    et coram patre meglett esküvője;
    s mindjobban eggyek, s többet el se válnak.
Megfosztva első férjétől, e nőre
    ezerszáz év vak megvetése várt,
    míg ez, hivatlan, kimenté belőle.
Mit ért, hogy hallották, mily bizton állt
    Amyclas mellett, annak hangját hallván,
    kitől a föld is rengett, merre járt?
Mit ért, hogy hűven, mikor még a halvány
    Mária is megmaradt lenn a földön,
    ő ott fenn sírt Krisztussal a cudar fán?
De több szómat homályba már nem öltöm
    s Ferencet most e szeretők helyébe
    és a hű Szegénységet visszaköltöm.
Boldog békéjük édes báju képe,
    csodás szerelmük és a szent vidámság
    szent vágyat szórt a szemlélők szivébe,
ugy hogy előbb Bernát követni társát
    a nagy békébe, saruját levetve
    futott, s lassúnak vélte szent futását.
Óh, boldog bőség, földünkön feledve!
    Sarút Egid és sarút old Szilveszter
    menyasszonyért a vőlegényt követve.
Új útnak így ez atya és e mester,
    és hölgye és újdon családja mégyen.
    Övül egy hitvány kötelet se restel.
S ím mégsem verte le szemét a szégyen,
    bár Pietro Bernardone csak az atyja
    s bármily csodás szegényes színe légyen.
Mint egy király Incének tudtul adja
    kemény szándékát s első szent pecsétjét
    rendjének tőle nyomban elfogadja.
Aztán, hogy nőttön nőtt a szent szegénység
    csapatja a mögött, kinek erényét
    méltóbban égi glóriák dicsérnék:
második koronának nyerte fényét,
    mert Honorius Égi Súgalomra
    másodszor is megáldta szent merényét.
Aztán, midőn a mártírpálma szomja
    Krisztust, kiben hitt annyi szent tanítvány,
    vad szultán előtt prédikálni vonja,
látva, hogy nyers még s megtérésre hitvány
    e nép, nem űlt hiába: felkereste
    az olasz fű gyümölcsét, gyámolítván.
Tiberis és Arno között szerezte
    egy zord sziklán az utolsó pecsétet
    Krisztustól és két évig hordta teste.
Midőn Annak, ki annyi célja végett
    szemelte ki, tetszett felhívni díjra,
    mint akit alázata dicsővé tett:
testvérörököseit összehíjja,
    nekik ajánlva édes asszonyát,
    s hogy szeressék hiven, szivükbe írja.
És karjaikból igaz otthonát
    keresve elszállott a drága szellem,
    tiltván koporsók cifra lim-lomát.
Gondold el most, ki volt, micsoda jellem,
    méltó társ Péterként vezetni bárkánk
    a biztos jel felé mély tenger ellen.
Ő volt az épen, ami pátriárkánk,
    s most már megértheted, hogy őt követve
    jó árút vittünk s jó nyereség várt ránk.
De nyája akkor intelmét feledve,
    új étre éhezett, s történni kellett,
    hogy száz ugrással szerteszét eredne.
S midőn így nem maradt meg akla mellett
    a júhcsapat, s bolyongva szerte jára,
    nem is volt tőgyük, visszatérve, tellett.
Boldog, ki tudta, mennyi lelki kára
    lesz ebből s megmaradt; de oly kevés,
    hogy nem sok posztó kell nekik csuhára.
Már most, ha rekedt nem volt hangom, és
    buzgón hallgattál meg, figyelve végig,
    minden szót, amit mondtam, észbe véss
és a tanulság részben kielégít,
    látván a fát s hajtásait, tövérűl,
    és hallván a fenyítő szava végit:
hogy: ki tilosba nem tér, megkövérül."


Tizenkettedik ének

Szent Domokos élete

Mihelyt végső szavai ködbevesztek
    az áldott lángnak, a szent malom égi
    sugárai megint forogni kezdtek,
s egy fordulóját sem táncolta még ki,
    mikor új gyűrü gyűlt köré, felelvén
    lengés lengésre, dalról dalra néki,
hogy minden ének földi Múzsa nyelvén,
    s szirének édes sípja ahhoz annyi
    mint friss sugár mellett a visszavert fény.
Mintha gyenge felhőre fölsuhanni
    látsz hétszin ívnek páros pántlikáját,
    ha Juno szép cselédjét hívja fonni:
belső a külsőt, testvér szülte párját,
    (mint ama kóbor lánynak tört beszéde,
    kit vágy emészt, mint nap a ködök árnyát);
s jóssá teszik a népet, mert eszébe
    jut Isten és Noé kötése, többé
    hogy nem merül már özönök vizébe:
úgy itt e páros koszorú-körökké
    fonódott égi rózsák ívbe szálltak,
    külső belsőnek ekhózván örökké.
Mikor a táncnak, dalnak és sugárnak
    ünnepe, mellyek össze fényt a fénnyel
    örömben ott és szeliden kuszáltak,
megállt egyszerre és testvéri ténnyel,
    mint a két szemet, zárni és emelni,
    egyetlen akarat mozgatja kénnyel:
hangot éreztem szívéből kikelni
    egyik új fénynek, s vágyamat feléje,
    mint csillaga felé a tűt, szökellni.
"Szerelmem megszépítő szenvedélye
    hajt, hogy most annak vezérét, ki szóla
    imént enyémről, ajakam dicsérje.
Kell, hogy együtt kerüljön vele szóra:
    hogy egy legyen azoknak glóriája,
    akiknek egy volt harci lobogója.
Krisztus serege, melynek oly nagy ára
    lőn, újra fegyverezni, késve, gyéren
    mozdult, s habozva nézett zászlajára,
mikor az örök hatalmú Vezér fenn
    ezer talán-ban ingó katonáit
    segélni, végzé (kegy volt és nem érdem),
hogy, amint hallád, két bajnokot állít
    aráját védni, kiknek szava, tette
    minden szórt népet újra rendre csábít.
Ott, ahol édes zeffirünk születve
    száll, hogy a lombot frissen bontva vonja
    vén Európát újdon öltözetbe,
hol ama hullám csap a partoromra,
    mely mögött, hosszu hevétől kiégve
    rejlik a Nap előlünk nyugalomba:
ül a szerencsés Calaroga, védvé
    a nagy paizstól, amelyen feküdve
    nyul az oroszlán és bástyákra lépve.
Ott született a Szent Athléta, fűtve
    bölcs lángtól, a hit szerelmes vitéze,
    ellenség átka, jó barátnak üdve.
Teremtve már erényre lőn idézve,
    s megtöltve avval, hogy élő erénye
    anyjában anyját jósnővé igézte.
És mikor a szent Kútnál vőlegénye
    lőn a Vallásnak, s hozománya lett e
    szűz párnak egymás minden kincse-fénye:
A hölgy, aki igent mondott helyette,
    bámúlt álmában egy csodás gyümölcsön,
    mely tőle s utódjaitól eredne.
S hogy amilyen volt, olyan nevet öltsön,
    egy szellem súgta tán, hogy akié lett,
    az saját nevét adja néki kölcsön:
s ekként lett Dominicus. Úgy beszélek
    róla, mint arról, kit választa Krisztus,
    kertjét művelni, hol vetése érett.
Krisztus barátja, és barátja: Krisztus,
    kinek akkor gyuladt első szerelme,
    mikor első szót mondott néki Krisztus.
Gyakran találta csöndben s térdepelve
    dajkája őt a földön, s úgy mosolygott,
    mintha mondaná: "Erre jöttem, erre!"
Óh, atyja, Félix, és valóban Boldog!
    Óh, anyja, áldott, s igazán Johanna!
    ha tudós-módra nevüket megoldod.
Nem a világnak, ahogy más rohanna
    Ostia bölcse s Taddeus nyomában,
    de mint ki vágya a valódi manna:
nagy Doktor lett ő, rendesnél korábban;
    s ment a Szőllőt művelni, mely kiszárad,
    ha hű vincellér nem kapál porában;
s ment a Szentszékhez, melyből még nem áradt
    fagy a szegényre (bár ma nem kiméli,
    nem ő, hanem ki rajt ül, s rosszba fárad):
ment, nem kettőt vagy hármat hatra kérni,
    nem is az első üres javadalmat,
    sem decimas, que sunt pauperum Dei,
de tévedt világ ellen szabadalmat
    harcolni a Magért, amelyből íme
    övezni téged huszonnégy fa sarjadt.
Apostol volt tudásra, szívre, címre;
    búzgó, mint forrás, ha kitörve kérgét
    a földnek, mély ér nyomta föl a színre.
Eretnek törzsek ellen vitte mérgét
    s leginkább ott, hol útját szembeszegni
    az ellenállás karjai remélték.
Belőle így több nagy folyó eredt ki
    a katholikus föld kertjét puhítván,
    hogy minden bokra kezd elevenedni.
S ha ez volt egyik kereke a hítvány
    ellenség ellen a harci szekérnek,
    hol az Egyház győz, nyilait hajítván:
Szükség, hogy ebből annál jobban értsd meg
    a másik dicsőségét, kit Tamásnak
    ajkai imént szívesen dicsértek.
de a keréktalp-vágta szent csapásnak
    útját a világ hamar elfeledte,
    s a borkő sói már penésszé vásnak.
Családja, amely nyomaiba tette
    lábát, egészen megfordult, s viszárul
    a sark helyébe újjhegyét vetette.
De aratáskor látod a buzárul,
    milyen volt, ha a konkoly tűzreszórtan
    sír, hogy előtte majd a Csűr bezárul.
Hiszem, hogy aki jól lapozza sorban
    könyvünket, lel még oly lapot vagy ívet,
    min írva áll, hogy "Az vagyok, ki voltam!"
De sem Casal-, sem Acquasparta-hívet
    nem mond ilyennek, mert egyik az Irást
    elhányva, másik megszükítve téved.
Bennem Bonaventura lelke nyíl, lásd,
    lánggá, ki nagy tisztemben hátratettem
    minden bal gondot, minden földi sirást.
Illuminát és Ágoston van itten
    velem, az első mezitlábasok
    Istenne kötelével övezetten.
Szent Victor Hugo, s Péter itt ragyog
    a Mangiador; s a hispán sem hiányoz,
    kinek tizenkét könyvét olvasod.
Náthán prófétát, s Aranyszáju János
    metropolitát, s Anzelmet, Donátot,
    ki szerényen nyúlt alsóbb tudományhoz;
Rabanust, és Joákhim bölcs apátot
    Calabriából, nézd még tündökölni,
    ki jós lelkével a jövőbe látott. -
Ilyen lovagot hajtott írigyelni
    Tamás testvér, hasonlót írigyelvén,
    s szent versenyért felétek szárnyra kelni:
s velem jött minden társam, szárnyra kelvén."


Tizenharmadik ének

Salamon bölcsessége

Képzelje, aki érteni akarja,
    amit ott láttam; (s tartsa meg e képet,
    míg hall, szilárdan, mint a szírtek alja):
tizenöt csillag, mely az ég-vidéket
    tizenöt ponton oly élőn befényli,
    hogy áthat minden légi sűrüséget;
képzelje a Szekeret, melynek éji
    s nappali egünkről sohasem bucsúzva,
    rúdja, forog bár, meg tud abba' férni;
s képzelje a Kürt száját, melynek csúcsa
    a tengely mellett van, mely körül épen
    körét a Fő Kerék surranva csússza,
két jelet írni magukból az égen,
    minőt rá hajdan Mínos lánya fűzött
    a halál fagyát érezvén szivében:
egyik a másikkal körülgyürűzött,
    s forgása által, folyton körbejárva,
    egyik előre, másik hátra űzött:
s előtte lesz az igazságnak - árnya
    e dupla táncrúl, mint csillagalakrúl,
    amely körűlem lengett körbeszállva,
mert minden földit annyival haladt túl
    mint Chiana cammogását az az égkör,
    amely leggyorsabban suhanva fordul.
Itt nem a Bacchus s Paean dala ég föl,
    hanem: a két természet egy Személyben,
    és amaz Egy, mely áll három személyből.
Majd dal és tánc megállt, időre mérten:
    s a szent fény mind örülve rámderengett,
    hogy gondról-gondra figyelmük' cseréltem.
S istenkörükben megtörvén a csendet,
    szólt a láng, melyből ép Isten-szegénye
    csodás élete az imént kizengett:
"Mikor kinyomva már az egyik kéve
    és drága magva végre csűrbehordva,
    újat csépelni hajt szerelmem éhe.
Azt véled, a kebel, melyből a borda
    formálni vétetett a bájos arcot,
    melynek a földet ínye megrabolta;
s a másik, mely úgy vítta meg a harcot,
    lándzsaverten, hogy elégtételével
    világ bünéért fizeté a sarcot:
ami emberi természetbe fér el,
    annyi fényt nyert a Teremtő kezébül,
    kinek mindkettő adós lételével.
Azért csodálod a fönti beszédbül
    azt, hogy a kincsnek nem volt soha párja,
    mely ötödik fényt nyerte itt mezéül.
Lesd válaszom' hát, szemedet kitárva:
    s hited, szavammal, az Igazra nézni
    úgy fog, mint központ köre vonalára.
Minden, akár tud, akár nem, enyészni,
    csupán az Eszme fénye, mely szeretve
    nemz, és ezt lelkünk Istenének érzi.
Mert az élő Fény, Napjából eredve,
    s nem válva Attul, sem a Szeretettül,
    mely harmadik lesz kettőből születve,
jósága által egy sugárba meggyűl
    tükrözve mintegy kilenc égi karban,
    mégsem oszolva többfelé az Egybül.
Innen száll át mélyebb erőkbe majdan,
    le tényrül-tényre, mígnem kurta-létnyi
    esetlegekké árad el az aljban.
Ezeken a nemzett világot érti
    szavam, melyet rövid életre, maggal
    avagy annélkül, a mozgalmas ég hí.
Viasszuk és az erő, mely alakkal
    látja el, más-más; s a pecsétes Eszme
    átfénylik több vagy gyengébb sugarakkal;
igy lelsz egyazon fajta fán keresve
    gyümölcsnek néha javát, néha rosszát;
    és más-más lelket az emberi testbe.
Ha hibátlannak mondhatnád viasszát,
    s az ég erejét is tökéletesnek,
    csupa Pecsét lenne és csillagosság.
De a Természet csak úgy adja ezt meg
    csorbán, mint az a művész, aki tudja
    mesterségét, de gyönge keze reszket.
Azért csak, ha az erők ősi Kútja
    hintette tiszta Fényt a Szeretetnek
    lángja gyűjti: ez a tökélynek útja.
Igy lett méltóvá egyszer földeteknek
    fajtája is az állati tökélyre;
    s a Szűz is ekként terhesíttett meg.
Kell hát, hogy ajkam szavadat dicsérje:
    hogy soha embertermészetbe annyi
    tökély nem hullt s hull, mint e két személyre.
Itt, ha érvem nem tud továbbsuhanni:
    »Hogy' páratlan hát mégis ama másik?« -
    e kérdésednek kéne megfoganni.
De, hogy ne lássék, amint íme látszik,
    gondold el, hogy ki volt, s mi kelle néki,
    mikor ég mondta: »Kérj, amid hiányzik!«
Úgy szóltam, hogy már ebből eszed érti,
    hogy király volt, és azt a bölcseséget
    kérte, amely kell, király-módon élni:
nem az egetmozgató égi népet
    számbavenni; sem tudni, hogy necesse
    a contigenssel míly tételbe léphet;
sem, si est dare primum motum esse;
    sem, hogy félkörbe háromszöget írván
    az mindenképen derékszögü lesz-e?
S így ezt és amit mondtam, nézve, nyilván
    látod, hogy csak a királyok tökélyét
    éri szavamnak nyila, célba hullván.
S ha a »páratlant« helyesen itélnéd,
    tudnád; hogy csak a királyokra értem,
    kik sokan vannak, s kevesen jófélék.
Igy distingválva fogadjad beszédem;
    s így összefér hiteddel ősatyádról,
    s arról, ki a mi gyönyörünk az égben.
S ez legyen mintegy lábad ólma mától,
    mely, mint fáradtat lankadása, nemre
    s igenre túl-sietve menni gátol.
Bolondok közt is utoljára jönne,
    ki vak egyformán állítva s tagadva,
    nem tudna külömbséget tenni benne.
Gyakran tér elsietve rossz utakra
    a vélemény; és aztán öncsalása
    köti az észt, hogy bennük megakadna.
Hasztalannál rosszabbra hajtja láza:
    mert visszatérve más, mint induláskor
    az Igazságnak ügyetlen halásza.
Példát vehetni erről annyi száztól,
    Parmenidés-, Melissus-, Brissus-, és még
    - aki ment és nem tudta, hova - mástól.
Sabellius és Árius, merész nép,
    szavukban mintha az Irásnak arcát,
    mint kard tükrében, eltorzítva néznéd.
Túlkönnyünek az ítélést ne tartsd hát;
    és ne légy, mint az, aki a buzának
    előbb, mint érne, felbecsűli sarcát!
Mert gyakran láttam télen át kiszáradt,
    vad és töviskes, puszta csipkebokrot:
    és később nyílni rajta rózsaszálat!
hajót is, büszkén szelni könnyü fodrot,
    gyorsat; hogy messze tengerig utazzon,
    melyet, révnél már, a szél vészbe sodrott.
Ne higyje Márton gazda s Berta asszony,
    hogy mert ezt lopni, azt áldozni látta,
    azért az Úrnak végzésébe hasson:
az fölkelhet, ez elbukhatik - hátha!"


Tizennegyedik ének

Fény és kereszt

Körtől középig s középtől körig
    árad a hullám a kerek edényben,
    amint belül- vagy kívülről lökik.
Ez a kép villant hirtelen elémbe,
    mikor Tamásnak glóriás beszédje
    elhallgatott s belenémúlt a fénybe.
Középtől körig, s körtől a középre
    szállt az ő szava és Beatricéé,
    aki középen állva, ezt beszélte:
"Vágya kelt ennek, bárha nem beszélé
    szóval, se gondolatban, hogy gyökérig
    egy más igazság szálait kisérné.
Mondjátok, a fény, mely bimbózva fénylik
    körűletek s a lélek koszorúja,
    így marad-e, mint most van, örökéltig?
S ha így marad, mondjátok, mikor újra
    láthatók lesztek testben, ez a látás
    el nem hal-é, a fénytől megvakúlva?"
Mintha körtáncban a lengés, a váltás
    nyomán egyszerre árad új vidámság,
    élénkebb mozgás, hangosabb kiáltás:
úgy láttam ott e körök égi táncát
    gyúlni, hogy új örömben tündököljön,
    amint elhangzott a buzgó kivánság.
Ha búsulsz rajta, hogy meghal a földön,
    ki égben mindig él: ingyen se véled,
    milyen a Zápor, melyben megüdül fönn.
Az Egy Kettő Három, ki örökélet,
    s Háromban és Kettőben s Egyben úr,
    mindent határol és határt nem érhet,
háromszor zendült ajkán jámborúl
    minden léleknek, úgy hogy íly zenében
    minden érdem jutalma megujúl.
S hallám, hogy a kisebb kör özönében,
    mint az angyal szólt egykor Máriához,
    a legdicsőbb láng így felel szerényen:
"Amíg a halhatatlan égi Város
    szent édenében áll a hosszu ünnep,
    szerelmünk körül ez a mez sugároz.
Fénye kiséri lángoló hevünket,
    s a láng a látást; és ez akkora,
    amint becsünkön túl a Kegy kitüntet.
Mikor a szent hús dicsőült pora
    megint ruhánk lesz: kedvesebb személyünk,
    mert teljesebb, hogy rajta a Ruha.
S ha nő a fény, melyhez ingyenbe férünk
    a Legfőbb Jónak végtelen kegyébül,
    s mely által az Ő látásához érünk:
nő a látás is, és erősre épül,
    nő a láng, attól fölgyuladva jobban,
    nő a sugár, mely abból árad és gyűl.
De mint a szén, melyből a tűz kilobban
    éles izzással a tüzet legyőzi
    s látható voltát jól megőrzi abban:
úgy ezt a fényt, mely lelkünket gyürűzi,
    legyőzi majd a fölkelt hús alakja,
    bár azt ma még a sírnak földje őrzi.
S nem is fárasztja; erejét-haladva,
    szemünket a fény, mert a szerv megedzik
    itt minden kéjre, minden sugarakra!"
Láttam most, hogy a két kar úgy igyekszik
    mondani "Áment", hogy abból a vágynak
    ereje elholt testükért, kitetszik,
nem magukért tán, de apák-anyáknak
    kedvéért és mind, akiket szerettek,
    még mielőtt örök lángokká váltak.
És ím köröttük új fények születtek,
    akiket sorba s körbe gyúlni láték,
    mint horizonti pírját reggeleknek.
Miként az égen kora este átég
    egynéhány csillám, úgy hogy nem tudod még,
    igaz-e, vagy szemedtől csalfa játék?:
úgy, mintha én ott sorban gazdagodnék
    új kör fénnyel, mely a két régi mása
    és mindakettőn túlra hajnalodnék.
Óh, szent Fuvallat igaz villanása!
    szememben mílyen lobbanón szülemlék,
    mely ki sem bírta, hogy ily ízzva lássa.
De új nevetés gyönyöre gyülemlék
    Beatricének égő homlokára
    azokhoz, miket nem követ az emlék.
S szemem új erőt nyerve nemsokára
    fölvillant s látta, hogy már följutottam
    hölgyemmel felsőbb üdvnek csillagára.
Mert láttam, hogy már föntebb állok ottan
    a csillagról, mely vörösen tüzelvén
    izzóbban égett, mintsem megszokottan.
Teljes erőmből, s a szív tiszta nyelvén,
    mely mindenütt egy, gyújték hála végett
    lángot az Úrnak, új kegyét kinyervén.
S még az áldozat lángja ki sem égett
    szívemből, érzém már, hogy kedvezően
    fogadta az Ég a hálás igéket,
mert két sugárban láték gyúlni rőten
    lángoló tündöklést, hogy azt kiáltám:
    "Óh, Hélios, mily fényt égetsz előttem!"
S mint sarktól sarkig a Tejút, kiválván
    benne száz csillag, sűrün átfehérlik,
    hogy bölcs se tudja mit gondolni láttán:
úgy csillagozva, nyúlt a Mars szivéig
    a két sugár, s a Kereszt jele támadt,
    mint körben átlók egymást metszve érik.
Itt emlékem veri fantáziámat:
    mert e kereszten sugarazva Krisztus
    nincs méltó példám, adni róla számot.
De vedd kereszted, s menj, amerre Krisztus:
    s akkor majd lankadásomat kimented,
    látva te is, mily hajnal ott e Krisztus.
S a csúcs és tő közt, s karról karra lengett
    a fények tánca, s néha szembeszelve
    egymás útját, szikrázva földerengett.
Igy láthatsz olykor gyors és lassu, ferde
    s egyenes, néha hosszu, néha kurta
    átomokat változni szállva-kelve
a sugár csíkja mentén, mely behullt a
    homályt sávozván, amellyel az ember
    magát a naptól védni megtanulta.
S mintha sokhúru lant és hárfa cseng fel
    összhangban, hogy bár a kótát nem érted,
    édes neked, és új dalért esengel:
úgy e Kereszten végig a temérdek
    csillám hangjából egy himnusz szövődék,
    hogy elbüvölt, mit, érzém, meg sem értek.
Csak azt vettem ki, hogy szava dicsőség!
    mert mintha, hallva és nem értve, ennyi;
    "Támadj föl!" és "Győzz!" fülemig verődnék.
És oly szerelmes kezdtem bele lenni,
    hogy élve mindez ideig ily édes
    kötelékekkel nem kötött le semmi.
De tán nagyonis vakmerő beszéd ez,
    mert nem a szép Hölgy szemeit idéztem,
    melyekkel vágyam örökké pecsétes;
de aki tudja, hogy föntebbi részben
    mélyebb a szépség élő lenyomása,
    s hogy itt azokba még belé se néztem:
az kell, hogy amit gyónok, megbocsássa:
    gyónom, hogy védjem! - s igaznak itélhet,
    mert a között van a Szemek varázsa,
ami föntebbi égben egyre mélyebb!


Tizenötödik ének

Dante őse

A jóakarat, amely sohse fárad
    önteni helyes szeretet fuvalmát
    - miként a rosszból a helytelen árad -
elcsititá az édes líra húrját,
    melyet az Ég újja feszít vagy enged,
    s elcsöndesíté ama dal zsivajját.
Hogy' képzelhetnéd, hogy süket leendett
    igaz kérésre ez a Kar, mely értem,
    csakhogy kérhessek, engedé e csendet?
Bizony méltó, hogy örök kínban éljen,
    ki az Öröktől fosztja meg magát,
    hogy elmúlandó szerelmet cseréljen!
Mint tiszta égen szökve szalad át
    nyáreste hirtelen tűz, mely magával
    vonja szemed, követni szalagát;
s futó csillagnak mondanád; de rávall
    arra, hogy más, avval, hogy nem hiányzik
    helyérül egy se, s múló sugarával:
úgy láttam, hogy egy csillag lecikázik
    csillagzatából ama láng-keresztnek
    jobb karja végétől talapzatáig,
s gyöngyként, melyet zsinóra nem eresztett,
    csillogott sugárfonalán suhanva,
    mint alabástrom mögött fény ha reszket.
Igy Anchises, hogy már temetve hamva,
    suhant árnyként - ha nem hazug a Múzsa -
    Elysiumban fiához rohanva.
"O, sanguis meus, o, superinfusa
    gratia Dei, sicut tibi, cui
    bis unquam coli janua reclusa?"
Igy szólt a láng; és én hozzásimúlni
    vágyva, reá, majd Kedvesemre néztem,
    és kezdtem kettős bámulatra gyúlni,
mert szeme égett drága nevetésben
    s én úgy éreztem akkor, hogy enyémet
    üdvöm és Éden legmélyébe véstem.
S tovább hallottam zengeni a fénynek,
    kit egyként boldog voltam hallva-látva,
    oly mély szavát, hogy is nem érthetém meg.
Nem szántszándékkal rejtezett homályba,
    hanem kényszerből; mert föllebbre szállott
    vesszeje, mint célt tűz e földi tábla.
Mikor a tűz, mely nagy szivéből áradt,
    oly fokra csillapult, hogy már a szónak
    nyíla értelmünk céljába találhat:
az első, mi kizengett hallgatólag,
    ez volt: "Áldott légy, Hármas Egy, ki íme
    magvamra szórod záporát a Jónak!"
S szólt: "Boldog szomjban száradt szájam ínye,
    mellyel a Nagy Könyv olvasása töltött,
    melynek sohsem változik lapja-színe:
ma te, fiam, föloldtad ezt a böjtöt,
    fényem nagy böjtjét, a Nőnek kegyébül,
    aki válladra, szállni, szárnyat öltött.
Azt hiszed, minden eszméd úgy belémgyűl
    abból, ki Első, - mint, ha jól megérted,
    a kettő-három-négy az Eggyen épül:
azért azt, hogy ki vagyok, meg se kérded,
    sem hogy mért szállok így eléd vigabban
    más boldognál, kit vídámsága éltet.
Hited nem csal; mert bárki e csapatban
    belát a nagy Tükörbe, melybe' minden
    gondod előbb kitárúl, mint magadban.
De, hogy a szent vágyat, mely drága kincsem
    s amelynek szomja tart örökre ébren
    boldog látásban, - jobban teljesítsem:
emeld csak hangod tiszta, nyílt beszédben!
    zengjen a kérés, zengjen a kivánság
    melyre a válasz már előre készen!"
Hölgyemre néztem; s rajta oly vidámság
    ömlött el, szómat már előre hallva,
    hogy érzém, lelkem vágy tollai rántják,
s kezdtem: "Az érzés és az ész hatalma
    egyforma súllyal van kimérve néktek,
    amint az ős Egyenlőség sugallja;
mivel a Nap, mely világítva éget,
    hőt és fényt oly egyformasággal önt fönn,
    mely minden hasonlatot kicsivé tett.
De akarat és tudás lenn a földön
    kell, hogy oly okból, mely nektek világos,
    szárnyára más-más tollazatot öltsön.
És engem, földit; ílyen végzet átkoz,
    úgy; hogy köszönni nincsen semmi másom,
    csak szívem, ez atyai fogadáshoz!
De esdek hozzád, eleven topázom,
    kivel gyöngyös e drága ékszer: engedd,
    hogy szép neveden vágyam lakomázzon!"
"Óh, lombom, kiért örömben derengett
    szivem, már várva: gyökered valék én!"
    válaszul ő így törte meg a csendet;
s: "Kitől családod" - szólt előrelépvén -
    "kapta nevét, s ki száz évet legázolt
    már lenn a Hegynek első kerülékén,
nekem fiam, és neked nagyapád volt;
    illik, hogy útját, jámbor sarjaképpen
    mindenmód könnyítsd és imáddal ápold.
Firenze, régi szűk kerűletében,
    hol tornya áll még, s reggel s délidőre
    harangja zeng, békés volt, tiszta, vétlen.
Nem volt dús öve, gyöngyös főkötője,
    sem szépharisnyás hölgyei, se lánca,
    mely látnivalóbb, mint a viselője.
Nem okozott még rettegést a lányka,
    alig születve apjának: hogy' adja
    férjhez hamar, s mit néki hozományba?
Nem nézett üres terem dús falakra;
    Sardanapal még nem akadt, ki hálók
    fényűzésének titkát megmutatta.
Nem verte még pompában Montemalót
    a kis Madárhegy, mely emelkedésre
    kiváló lesz, esésre még kiválóbb!
Bellincion Bertit láttam én kevésbe
    került bőrövvel, csontcsattal; s tükörtől
    kelni nejét, arcát nem piperézve.
Láttam Nerlit és Vecchiót durva bőrből
    készült ruhával elégedni, s orsót
    s guzsalyt nem válni büszke úri hölgytől.
Boldog nők! tudták, hol lelnek koporsót,
    s nem kellett, hogy üres ágyban sirassák
    férjüket messze frank utakra bolygót.
Hanem némellyek a bölcsőt viraszták
    és csicsugatva használták a nyelvet,
    amely papáknak-mamáknak mulatság;
és mások, fonogatva rokka mellett
    a kis családnak Fiesolét mesélték,
    s Rómát és a trójai veszedelmet.
Akkor még csoda volt, és úgy beszélték
    volna Cianghellát és Salterellót, mint ma
    Cincinnatust és Corneliát beszélnék.
Ily régi boldog nyugalomba, minta-
    otthonba, milyet minden hű sziv áhít,
    egyszerűségbe és polgári csínba
tett engem Mária, kit jó anyám hítt;
    s ős templomodban Cacciaguida s egyben
    keresztény lettem - s ez ma is vidámít.
S Moronto s Eliseo bátyja lettem:
    a Po völgyéből jött a feleségem:
    s te ennek nevét viseled nevedben.
Szolgáltam Konrád császár seregében,
    kinek, hogy karddal övemet csatolja,
    kegyét számomra kinyeré az érdem.
Vele harcoltam, Keletig hatolva,
    a korcs hit ellen, melynek népe máig
    pápa bünéből jussotok' bitolja.
Itt oldozott föl engem a halál; itt
    ölt ki e csúf nép a csalárd világból,
    melynek szerelme vesztetekre válik:
s Békémbe szálltam e vértanuságból."


Tizenhatodik ének

A régi nemesség

Óh, vérünk gőgje, óh, hitvány nemesség,
    én nem csodálom, ha a földi népet
    arra birod, hogy benned dicsekedjék
lenn, ahol minden érzés bűnbe téved:
    ha fenn, hol egy se tér a ferde útra,
    mondom, az égben, voltam büszke véled!
De oly köpeny vagy, mely hamar lesz kurta!
    mert jár az Idő éles ollajával,
    s csak azé tart, ki napról-napra toldja.
Az "ön"-nel kezdtem, melynek hangja rávall,
    hogy hajdan tiszteletből mondta Róma,
    s melyet ma már kevesek ajka vállal;
és Beatrice kissé elhuzódva
    mosolygott, mint a hölgy, aki köhintett,
    mikor elcsattant a Ginevra csókja.
Kezdtem: "Ön ősöm! ön volt, aki minket
    nemzett! Ön magamnál emelt nagyobbra!
    Ön szólni teljes bátorságra intett!
Szívem az örömnek elönti habja
    ezer forrásból, s legnagyobb talán,
    hogy kibírja és nem reped meg abba.'
Mondja hát nékem, drága ősapám,
    kik voltak ükei és milyen évek
    jegyződtek gyermeksége hajnalán?
Szent János nyája mi volt s merre széledt,
    mekkora volt, s kik voltak benne akkor
    méltók, akiknek széke legkevélyebb?"
Miként szélben hirtelen fuvalatkor
    parazsat: láttam e fényt fölszökellvén
    lobbanni a hízelkedő szavaktól,
s szememben ekként új szépségre kelvén
    fülemben édes, meleg hangja csengett,
    de nem korunknak modern mái nyelvén,
s szólt: "Amióta a szent Ave zengett
    addig, amikor terhétől szülése
    megkönnyítette anyámat, ki szent lett,
ötszáznyolcvanszor, egy percet se késve
    fordúlt e csillag, oroszlánja lángos
    talpa alá, mely új tűzre igézte.
Hol őseim s én születénk, tanyánkhoz
    közel, ér évi versenytek futója
    a szélső várost kerítő palánkhoz.
De őseimet elég ennyi szóra
    méltatnom; honnan jöttek? kik valának?
    szebb tán hallgatni, mint beszélni róla.
Keresztelőnek és Hadak urának
    szobra közt akkor fegyverfogható nép
    vala ötödrész csapata a mának.
De a polgárság vére tiszta volt még
    az utolsó művesig, nem keverve
    Campiét, Figghinéét, Certaldóét.
Óh, jaj! jobb volna ék módjára verve
    e népek közt még mint szomszédjuk ülni
    Galluzzón s Trespianón túl se kelve,
mint őket határunkban tudva, tűrni
    Aguglion és Signa parasztja bűzét,
    ki már szemét csalásra köszörűli.
Ha ama legmélyebbre vetemült nép
    nem nézné Cézárt mintegy mostohája,
    hanem mint édesanya magaszültét,
sok, ki Flórencben boltokat csinál ma
    s polgár: Simofontiba visszafutna,
    ahol koldulva házalt nagypapája.
És Montemurlo Conti-kézre jutna,
    s Acone papjához tartozna Cerchi
    s talán Grevéhez Bondelmonti, újra!
Mindig veszélyes a népet keverni,
    mert a város romlását, mint a testét,
    beléjutott rossz új anyagra termi.
Vak bika előbb megtalálja vesztét,
    mint vak bárányka; és egy szablya szúrni
    jobb lehet ötnél, ha gonddal hegyezték.
Nézd, hogy' ment tönkre Urbisaglia s Luni
    s utánuk már hogy, mennek tönkre, hullnak
    a hanyatlásba Sinigaglia s Chiusi:
s akkor nem érzed csodásnak, sem újnak
    hallani, hogy a családok kihalnak,
    mikor még a városok is kimúlnak.
Halált hordoznak minden birodalmak,
    mint ti; csak tovább rejtik, mivel hosszú
    éltük van - s kurta az emberi sarjnak.
És mint a Holdnak égforgása, lassú
    szüntelenséggel partokat ha fed s tár:
    Firenze époly forgó, lenge sorsú,
azért csodálatosnak azt se vedd már,
    mit most mondok, elődbe vágyva híni
    ős népét, kiket a Múlt tőled elzár.
Láttam az Ughi, Greci, Catellini
    fajt, Normannit, Filippit, Alberighit
    nagynak előbb, majd pusztulással víni.
A sok nagy-nagyot, s a sok régi-régit,
    az Arca-házat és Sanella-házat,
    Soldanierit, Ardinghit, és Bosteghit.
A farnál, melyet ma annyi gyalázat
    terhel, hogy már a bárka szinte süllyed,
    mit hajdan annyi vihar szele rázott,
láttam akkor, hogy hűn őrködve ülnek
    a Ravignan-ok, Guido gróf, s akikre
    a Bellincion név címei derülnek.
Pressa immár a kormányt megkerítve
    tudta forgatni; s Galligai úrnak
    arany fogó volt már kardjára ütve.
Már amaz Oszlop pettyei virúltak;
    s Sacchetti, Giuochi, Fifanti, Barucci,
    s Galli; s akik a Mérlegért pirulnak...
Virult a törzs már, melyből a Calfucci
    vére eredt; és a curuli székbe
    beült a Sizi faj, s az Arrigucci.
Óh, hányat láttam, akit büszkesége
    letört ma már! s arany lapdát hajítva
    virúlt Firenze, s nagy tettekben ége.
Igy éltek azok atyjai, akik ma
    ha stallum ürűl, zsákká hízni zsákján
    beülnek, mint a saját javaikba.
A hetyke faj, mely űzi, mint a sárkány
    azt, aki fut; de ki fogát mutatná
    vagy erszényét; szelíd lesz, mint a bárány,
már naggyá nőtt, kicsiből szörnyü naggyá;
    vágott is, hogy rokon lett ipja révén,
    Ubertini Donato arcokat rá...
Már Fiesoléból piacunkra térvén
    ott lakott Capponsacchi; s Infangato
    s Giuda jó polgár lett, hazádban élvén.
Igaz, bár hihetetlen és kiáltó:
    a Perákról van nevezve a Porta,
    a belvárosba szűk útat bocsájtó.
Mindenkit, aki büszkélkedve hordta
    szép címerét a nagy Bárónak - okkal -,
    ki nélkül Tamás ünnepe ma csorba,
ő már lovaggá tett, nemesi joggal;
    bár ma a néppel vágyik összefogni
    olyan is, ki ezt bírja zsinorokkal.
Megvolt már Importuni s Gualterotti;
    és még ma is nyugodtabb lenne Borgo,
    csak új szomszédhoz ne kellene szokni...
A Ház, melytől Firenze könnye csorgó,
    mivel az ő jogos boszúja tette,
    hogy sorsotok ma vígből búsra forgó,
még díszben állott, lakóival egybe';
    óh, Buondelmonte! mégis mért futottál
    nászától, másnak csábjait követve?
Sok volna víg, aki szomoru lett már,
    ha az Emába vesztett volna Isten,
    mikor először közibénk jutottál.
De ama csorba kőnek, mely a vízben
    tükröz a hídról, áldozva, Firenze
    kellett, hogy minden békét elveszítsen.
Ezekkel és másokkal én szerencse
    ölén láttam még, és könnye se csordult,
    mert nem volt hír, mely siralmát jelentse;
ezekkel békében és sohse csorbúlt
    hűségben láttam népét, hogy a liljom
    visszafelé lándzsáján sohse fordúlt,
s nem volt viszály még, hogy vérszínbe' nyíljon."


Tizenhetedik ének

A száműzött költő

Mint Clyménéhez futva, hogy a rosszat,
    amit hallott magáról, földerítse
    (miért az apák ma is óvatossak):
úgy voltam én, úgy látott Beatrice,
    úgy a szent Lámpa, ki helyét cserélte
    imént, hogy földi lényem' közelítse.
"Bocsásd ki vágyad gőzét!" - ezt beszélte
    hölgyem - "és belső tüzeid hevítsék";
    nem mintha talán szavaid megértve
kellenének, hogy tudásunk' segítsék;
    de hogy szokj hozzá, szólani a szomjba',
    hogy bizton s méltán érjen a segítség!"
"Óh, drága törzsem! ki Paradicsomba
    jutván, miképen látják földi elmék,
    hogy háromszögbe csak egy fér be tompa:
látod a véletlenek hirtelenjét
    előbb, mint vannak, ama Pontra látva,
    ahonnan minden idő csak jelen lét:
Vergiliusszal ama hegyre hágva
    nemrég, amellyen a lélek begyógyul
    s mikor leszálltunk a Halott Világba,
borzadtam én ott sok balsúlyu szótul
    jövőmről; - bár magam' vértezve érzem,
    fejemre bármily sors csapása tódul.
Azért vágyamat töltenéd egészen
    - mert előrelátott nyíl röpte lassabb -,
    ha megmondanád, hogy sorsom mi lészen?"
Igy szólitám a Fényeset; Magassat,
    aki előbb szólt hozzám; mint akarta
    hölgyem, hogy semmi szót ne halogassak.
Nem talányokban, ami megzavarta
    hajdan a népet, mielőtt az Isten
    báránya halt, hogy bűneinket oldja,
hanem világos szókkal szólt a tüzben
    ősöm szerelme, kit láttam, hogy átfog
    mosolya, s lángol is, de rejlik is benn:
"A véletlenség, mely materiátok
    nagy könyvén túl nem terjed, mind lefestve
    az örök Szemben, melybe én belátok;
s véletlen voltát azért mégse vesztve,
    mintahogy nem lesz szabva gálya mente
    attól, ha partról szem kiséri lesve.
Ezért mintahogy édes hangja zengve
    az orgonának halkan jut a fülbe,
    úgy jut a sors, mely téged vár, szemembe.
Mint a gaz mostohától menekülve
    Athénét Hippolytos odahagyta:
    úgy hagyod el Firenzét, kényszerűlve.
Készíti már a gonoszok csapatja
    az ürügyét, és mit ne tenne könnyen,
    ki még Krisztust is mindennap eladja?
S a durva nép a vesztest szidja fönnyen
    szokás szerint; de majdan visszavíjja
    jogát az igazság, büntetve szörnyen.
Aminek legjobban fog fájni híjja,
    elhagyod; s első nyíl ez elhagyásé,
    melyet rádlő a számüzésnek íjja.
Majd megtudod, mily sós kenyér a másé;
    s föl- és lemenni, mílyen kínos ösvény,
    keserves lépcső az idegen házé!
De ami legjobban sújt még, a fösvény
    gonoszok és butáknak társasága,
    akikkel együtt ragad el az örvény.
Ellened a bolondok durvasága;
    de majd az ő homlokukon fakad csak
    s nem a tiéden, a szégyen virága.
Barom-voltukról bizonyságot adnak
    tetteik; és becsűletedre vál,
    ha magadból csinálsz pártot magadnak.
Az első menhely, mely készítve vár,
    az, hogy a Nagy Lombárdi kegye rádszáll,
    kinek címere: lépcsőn szent madár,
s kezed, minden nyájasságában áskál,
    hogy kettőtök közt, vevésből-adásból
    az lesz előbbi, mi utóbbi másnál.
Vele találod, akit foganáskor
    úgy megjegyzett e csillag szent erője,
    hogy élete híres lesz e varázstól.
Még nem sokat tud a világ felőle,
    mert fiatal még: csak kilencedízben
    forog körűle e körök gyürűje;
de a Gaszkonyi, Henriket, ki hisz benn',
    nem szedi még rá, mikor már e jellem
    túl pénzen-gondon, föllobog a tűzben.
És kell, hogy nagyságának híre keljen
    s pompája nőjjön, úgy hogy róla majdan
    ellenségének is beszélni kelljen.
Amit ő tesz majd: benne bízz a bajban!
    mert ő emberek sorsát megcseréli,
    azt, aki koldus vagy dús vala hajdan.
Ezt írd elmédbe, de nem kibeszélni!"
    S mondott olyakat, hogy elhihetőnek
    majd aki látja, még azt sem ítéli.
S így toldta: "Fiam, ezek íme főleg
    a hallottak glosszái; ez az ármány,
    amit csak néhány forgás rejt előled.
De rossz szomszédaidnak nem kívánnám,
    hogy írigyük légy: hisz még élve éred,
    hogy sír az álnok, díját megtalálván."
Most, hallgatással mutatván a lélek,
    hogy ami bordát elejébe tettem,
    átszőtte, s rajtam a sor, én beszélek:
kezdém, mit ki tanácsra kételyekben
    olyantól vágyik, kinek akaratja,
    látása és szerelme feddhetetlen:
"Látom atyám, az idő mint ragadja
    lovát felém, és jönnek oly csapások,
    mik annak fájnak, ki magát megadja.
Azért jó fegyver lesz, ha jól vigyázok,
    hogy, ha már tőlem elveszik hazámat,
    verseim miatt egyéb kárt ne lássak.
Lenn, hol végtelen keserű a bánat,
    s a Hegyen át, amelynek édes ormán
    előmbe Hölgyem drága szeme támadt;
s az Égben, fényről-fényre vándorolván,
    sokat tanultam; miktől szája majdan
    sokaknak vásnék el, ha elsorolnám.
S ha az Igazság gyáva híve voltam,
    Félek, hogy éltem' azoknál veszítsem,
    kiknek e mái kor lesz majd a hajdan."
A láng, melyben nevetve drága kincsem'
    találtam ott, úgy fénylett, hogy a napnak
    aranytükörben olyan fénye nincsen,
s aztán felelte: "Csak a bűntudat, csak
    a maga vagy a mások szégyenének,
    tudása érzi fullánkját szavadnak.
Ne hódolj a hazugság szellemének:
    akinek viszket, az csak hadd vakarja!
    és minden látást mondjon el az ének!
Hangod talán először megzavarja
    a szájnak ízét, de jól megemésztve
    éltető táplálékká gyűlik alja.
Kiáltásoddal mint szél sodra léssz te,
    mely mindig a tetőket sújtja jobban:
    s ez jó alap lesz hírnevedre nézve.
Azért kellett neked e csillagokban
    s a Hegyen és a Bús Völgyben mutatni
    csupa oly lelket, kiknek híre sok van,
mivel csak akkor tud a példa hatni
    és megnyugtatni, ha gyökere annak
    nem ismeretlen és nem földalatti
s érve nem tűnik föl bizonytalannak."


Tizennyolcadik ének

Betűk a Jupiteren

Már a szent tükör önnön örömébe
    merült el és én szavai izével
    kerestem édes csöppet ürömébe:
mikor a Hölgy, ki Istenhez vezérel,
    szólt: "Ne gondolj rá! gondolj közelére
    annak, ki mindent kijavít Kezével!"
Visszafordított vígaszom zenéje
    s amit akkor láttam a szép szemekben,
    meghagytam ajkamnak, hogy ne beszélje,
mivel arra méltónak nem hihettem,
    sőt elmémet se, melynek visszatérni
    oda segítség nélkül lehetetlen.
Annyit tudok csak effelől beszélni,
    hogy őt szemlélve nem volt semmi vágyam
    és semmi mást sem tudtam volna kérni,
mert az örök Gyönyör, mely igazában
    csak őrá hullt, tükrözve szent szemében
    megfürdetett visszavert sugarában.
"Fordulj meg és légy figyelmeddel ébren!" -
    szólott, mosolya fényével legyőzve -
    "mert nemcsak az én szememben van Éden!"
Mint itt a földön néha oly erősre
    látjuk a vágyat gyúlni, hogy a szemben
    ragyog, mintegy a lélekből esőzve:
oly lángolást láttam e szent Örömben,
    kihez fordultam, föllobbanni vágyán,
    hogy megszólítson néma gyönyörömben.
S ily szóval kezdte: "Ez ötödik ágán
    az örök Fának, melyet csúcsa éltet,
    s mindig gyümölcsöz, sohsincs lombtól árván,
oly lelkek boldogok, kik lenn mig éltek,
    nagynevű hős volt mind és oly hires,
    hogy dús a Múzsa, ki ilyet dicsérhet.
Azért a Kereszt szarvaira less:
    akit nevezek, úgy fog tenni, mint a
    gyors tűz, ha felhőn át utat keres."
S láttam, hogy a Kereszten átsuhinta
    Józsue névre gyors, lángsodru csorgás;
    s ez előbb történt, mint a szót kimondta.
S hős Makkabéus-névre könnyü forgás
    támadt, és pörgött, mint gyermek csigája;
    s ami hajtotta, öröm volt a korbács.
S még kettő vonta szememet magára
    ott a Nagy Károly és Roland nevére,
    mint sólymár szeme tapadt a madárra.
Vilmos lángjára, Rainouard hevére
    néztem föl még; majd Gottfried herceg illant,
    majd Guiscard Róbert, a kereszt tövére.
Az is a többi közt nevezve csillant,
    kivel már szóltam: hangját jól kivettem,
    s hogy a nagy Karban mily zenét ad ily hang.
Jobbra fordultam, hogy kifejezetten
    halljam Hölgyemtől, mit kell tennem ottan,
    vagy lássam tükrözve a szent szemekben:
és észrevettem, hogy sugara jobban
    világit és még ezerszer vidámabb,
    mint legutóbb, vagy máskor, látni szoktam.
És mint a munkás, ha izomzatának
    munkája folytán napról-napra érzi,
    s mindig örül, hogy új ereje támad:
akként éreztem akkor én, hogy égi
    keringésemnek íve nőtt az éggel,
    látva, csodám hogy fényét megtetézi.
S mint lányka arca lenge könnyüséggel
    cserél, levetve szégyenszíne terhét,
    pirost fehérrel és rózsát a jéggel:
úgy lobbantotta lángja győzedelmét
    fehéren a hatodik égi csillag
    felém, melyben egyszerre bennetermék.
S láttam, szerelmi tűzben égve virrad
    a joviális: juppiteri fáklya,
    s arcán nyelvünknek több betűi nyilnak.
És mint madarak a parton, ha látva
    a prédát, üdvözölni fölröpülnek
    s fonódnak sorba, ékbe, karikákba:
úgy láttam itt, hogy szent lények vegyülnek
    s válnak el ismét, s dalolva s röpülve
    majd D, majd I, majd L formába gyülnek,
előbb dalolva és a dalra gyülve;
    s e jelek egyikévé összeállnak,
    azután kissé hallgatnak, megülve.
Óh, szárnyas lovon szálló lány! ki szárnyat
    adsz a lángésznek s halhatatlan éltet,
    mint ő veled sok népnek és királynak:
világíts meg, hogy adjam vissza kérlek,
    alakjukat, miképen megfogantam:
    rövid versekben nagy erőd zenélhet.
Így megjelentek, minthogy néma hangban
    hangzó és mássalhangzó hétszer öt:
    s én élő szókká formáltam magamban.
DILIGITE JUSTITIAM szökött
    ige s főnév előbb előmbe; s aztán
    QUI JUDICATIS TERRAM, mind kijött.
S azt ötödik szó M-jében marasztván
    rendjüket állva, aranyos szalagnak
    látsztak az ezüst Juppiter nagy arcán.
S láttam, hogy több más fény ez M-alaknak
    csucsára száll és ottan énekelve
    a Jót, ki vonja őket, megmaradnak.
Majd mint ki üszköt csóvál, és szökkelve
    szállanak számtalan szikrái szerte,
    mikből jövőt sző jósok balga nyelve:
légbe magát úgy ezer fény emelte,
    s több, újra, többé-kevésbbé, miképpen
    szánta a Nap, ki őket feltüzelte.
S amint megállt mind a maga helyében,
    ím óriás Sas feje; nyaka leng ki,
    mintegy fényekből rajzolva a fényben.
Aki ott rajzol, nem vezeti senki:
    csak Ő vezet; s a rajz, mit Ő vonalzott,
    fészkekben a sast formálva teremti.
Beatitudo többi, aki rajzott
    az M ormára nyílni liliomnak:
    most fölröpült és folytatá a rajzot.
Óh, édes csillag! milyen gyöngyhalomnak
    hány gyöngye zengte, hogy minden igazság
    az égből jő, mit gyöngyeid befonnak!
Azért azt kérem, hogy a fő Okosság
    szemei, aki hajtja szent erődet,
    a fényed-rontó ködöket behassák,
és űzze ki a gaz kereskedőket
    szent templomából, melynek fala-tornya
    csodákból és mártírvérből emelődtek.
Óh, ég serege! melyet fölhatolva
    láttam! imádkozz azért, aki ittlenn
    eltévedt, a rossz példán megbotolva.
Karddal csatáztak hajdan; ma pediglen
    elvéve a kenyeret is, mitől
    senkit se tilt a jó Atya, az Isten.
De gondolj rá te, ki írsz, hogy törölj:
    hogy Péter-Pál, ki meghalt a gyümölcsért,
    melyet te tiprasz, él még s tündököl!
Elmondhatod: "Rajongok ama bölcsért,
    ki a magányban szent varázst talált
    és mártír lett egy édes-táncu hölgyért:
de nem ismerek sem halászt, se Pált."


Tizenkilencedik ének

A Sas szavai

Előttem állott szárnyait kinyitva
    a drága kép, és édes élvezetben
    a lelkek testvérseregét viditva.
Egy-egy rubinfényt láttam mindezekben,
    amelyben lángra gyúlt a Nap sugára
    és ekként ért szemembe, tükrözzötten.
S amit itt mondok most el nemsokára
    nem zengte hang soha, nem írta tinta
    s még képzelet sem gondolt ily csodára.
Mert láttam s hallám csőrét nyílni, mintha
    beszélne - s minket és mienket értett,
    mikor az én és az enyémet mondta.
És kezdte: "Jámbor s igaz életemért tett
    az igaz Isten e szent glóriába,
    melyhez a győztes vágy nyila sem érhet;
s a földön hagytam emlékem, hiába!
    mert a földi nép, mely csak rosszba' fárad,
    dicséri, de nem lép nyomába lába."
Mint sok parázsból csak egy meleg árad,
    úgy itt e képnek a sok szerelemből
    egy dala gyűlt csak, mely lelkembe szállott.
"Örök virágok az örök Örömből!
    kiknek illatú" (szómat én igy öltöm)
    "ezerből egy lesz, s egyként lehelem föl:
oldjátok meg illattal hosszú böjtöm,
    mely oly soká tartott éhségben engem,
    mert táplálékot nem talált a földön!
Jól tudom, hogyha van ország a Mennyben,
    hol tükrözik az isteni Igazság,
    kell, hogy rajt fátyol tinektek se lengjen.
S tudjátok, mily vágy gyötör, hogy ihassák
    füleim a szót, és hogy mint harapja
    lelkem' a kétely; mert már régen az rág."
Mint sólyom dugja a sólymár kalapja
    alól fejét ki s szárnyát összeverve
    szépíti magát s jókedvét mutatja:
úgy láttam én itt tenni, megfigyelve,
    az égi kegy dicséreteiből szőtt
    jelet, a Vígak dalát énekelve.
S azután így szólt: "Az, aki a Körzőt
    a világ széleibe tüzte s benne
    írt nyiltat s titkot, utolsót és elsőt:
nem tehettem az egész Egyetemre
    oly mély pecsétet, hogy az ő Igéje
    még végtelen mélységesebb ne lenne.
Bizonyság, hogy az ég első kevélye,
    teremtés csúcsa, nem várván be fényét
    a Kegynek, nyersen vettetett a mélyre.
S így szolgáltatja csupán szűk edényét
    minden kisebb teremtmény ama Jónak,
    ki csak magában határolja lényét.
És ebből már kitűnik láthatólag,
    hogy látástok, mely csupán egy sugára
    és Észnek, ama mindenüttvalónak,
annyi erőt nem ölthet fel magára,
    hogy Végokát sokkal messzebb ne tudja
    annál, ameddig terjed szemhatára.
Igy az örök Igazság égi kutja
    oly rejtély a ti világtok szemének,
    mint a tengerek mélyeinek utja.
Mert, noha partnál még fenékre érhet,
    beljebb nem látja: bár ott sem hiányzik.
    csakhogy mélysége elrejti a Mélyet.
Nincs fény, ha nem a Derüből sugárzik,
    melyet nem zavar semmi; - csak sötétség
    nélküle, s húsnak árnya s mérge látszik.
Előtted már a rejtek és a Vétség,
    mely az élő Igazságot takarja,
    s amitől lelked gyötri sűrü kétség,
ha kérded: "Kit az Indus messze partja
    szült, ahol senki a Krisztust valójában
    nem mondja, írja, olvassa, se hallja:
minden szándéka s minden tette jóban
    fárad, amennyi látást nyert az Égtül
    és nincsen vétke példában, se szóban:
hitetlen hal meg s kereszt vize nélkül:
    hol az igazság, mely őt elitélje?
    s ha ő hitetlen, hogy róhatni vétkül?"
De hát ki vagy te, hogy birói székre
    ülj és sok ezer mérföldről itélhess,
    kurta látásod egy araszig érve?
Bizony, ha itt tovább vitázva éles
    ésszel, az Irás szavát nem figyelnéd,
    sok kétség kelne benned és veszélyes.
Óh, földi állatok, óh, durva elmék!
    Az ős Akarat, ki maga a Jóság,
    sohsem távozott önmagától el még:
igazság csak az összhangban-valóság
    vele; s Őt semmi földi jó se vonja,
    inkább belőle árad mind a jóság."
Mint gólya még fészke fölött csapongva
    röpköd, ha fiókáit megetette,
    s bámul rá, kinek betellt kicsi gyomra:
úgy tett a Sas, s én szemem rájavetve
    néztem az áldott képet, kinek annyi
    szent bölcsességből szövődött a röpte.
Hallám dalolni, és láttam suhanni;
    s szólt: "Mind neked e dal, ki azt nem érted,
    örök itélet földi észnek annyi!"
S mert egyre még ott lengtek és henyéltek
    a Szentlélek e tűzei a Sasban,
    amely egy Rómát halhatatlan éltet,
az újrakezdte: "Nem járt e magasban
    előbb vagy utóbb, mint meghalt a Krisztus,
    csak aki hitt őbenne, az Igazban.
De hány van, aki mondja: "Krisztus! Krisztus!"
    és ítéletkor távolabb találja,
    mint kinek ismeretlen volt a Krisztus.
S aethióp lesz a keresztény birája,
    mikor elvál a két nyáj balra-jobbra:
    s ezt örök kincse, azt insége várja.
Mit mond a perzsa, királyaitokra,
    ha belenéz a Könyvbe, mely kinyitva
    minden bűneiket mutatni fogja?
Ott fogja látni Albert többi titka
    közt azt, amelytől megrebben a penna,
    s mely Prága népes országát kiirtja.
Ott látja a gyászt, mely borítja lenn a
    Szajna táját azért, kit agyar öl meg;
    mert verdéjében hamis pénz terem ma.
Látja, kit a gőg szomjai gyötörnek,
    melytől bolond már a skót és az angol,
    s határai közt békén meg nem ülhet.
Látja, mily puhaságban él s bitangol
    a spanyol és a buja cseh, ki már nem
    ismer erényt, vagy attól elcsatangol.
Ott fogja látni ama Jeruzsálem
    sántáját, kinek a jósága I lesz
    a könyvben, de ellenkezője már M.
Ott lesz jegyezve gyávasága s híres
    fukarsága a tűz-sziget urának,
    hol hosszú éltét végezé Anchises;
s hitványságáról méltán adni számot
    röviditett szavakkal lesz az írás,
    és kis helyen sok csonka betü támad.
Ronda éltével lapjain kicsíráz
    bátya s öcs, kik miatt oly büszke fajt
    és két koronát öntött el a sírás.
S a portugállt s norvéget festi majd
    híven, s a rácot, ki még megsiratja
    a rossz pénzt, mit Velence megsokkalt.
Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja
    magát félre vezetni már - s Navarra
    boldog, ha őrzi bércei csapatja.
S mindakettőnek legyen zálog arra,
    ahogy Nicosa s Famagosta bajmog
    s sír bestiája miatt, aki marja,
s semmivel sem jobb, mint a többi zsarnok!"


Huszadik ének

Pogányok a mennyországban

Mikor az, ki fölgyújtja a világot,
    estére fél-egünket odahagyja
    s köröskörűl a nappal színe sápad,
az ég, mely fényét eddig tőle kapta,
    ezer kis lánggal ég föl hirtelenbe
    (de azért csak egy, csak ő ragyog abba').
Ez az égi színjáték jut eszembe,
    mikor a Sas, e földi, hősi jelvény
    áldott csőrével benémúlt a csendbe;
mivel mind ez az eleven ezer fény
    fölragyogott, emlékemből-esendő
    s ellengő énekeket énekelvén.
Óh, édes vágy, ki köpenyűl a csengő
    nevetést öltöd: hogy' égtél, akikbe
    csupa szent eszmét sugallt a Teremtő!
S mikor a szent gyémántok, kikkel üdve
    kövezve volt a hatodik Sugárnak,
    az angyali csengőket csendesítve
elnémúltak: hallám mintegy vizárnak
    zúgását, melynek habjai, mutatva
    csúcsuk bőségét, kőről-kőr szállnak.
És mint a hangnak színe és alakja
    a lant nyakán szülemlik vagy a flóta
    résein áradt szellővel kihatva:
úgy hirtelen s váratlan fölcsapódva
    a Sas nyakán, mint hogyha nyílna rése,
    kelt e moraj, mint búgó, lassu nóta.
"Így történt ama hangok születése
    s csőrén oly szóvá gyűltek össze lassan,
    minőt szivem várt, hogy magába vésse.
"A rész, mely bennem lát, s a földi sasban
    a napot állja, most azt várja tőled,"
    kezdte - "hogy merőn nézd vizsgálva hosszan.
A tüzek közt, mik formámmá verődtek,
    azok, kikről fejem két szeme villog,
    rangjukra nézve legelőkelőbbek.
Az, ki pupillám közepébe' csillog,
    volt, aki a Frigyládát helybe helyből
    vitte, a Szentlélek-sugallta dalnok.
Dalának itt igaz értéke eldől:
    mert itt minden dal akként kapja díját,
    amint a szív az, honnan zengve feltör.
Az ötből, kik övezve e pupillát
    szemöldököt csinálnak, ez, a csőrnél,
    szólt az özvegynek: »Fiadért ne sírj hát!«
Most látja már e fénynél, e dicsőnél,
    ama homályhoz mérve, hogy mi drágán
    fizet, ki Krisztust meg nem ismerőn él.
Ki a szemöldök ívhullámu hátán
    utána fellebb jő: az Úr, halálát
    halasztá, bűnbánó szivébe látván.
Most látja már, hogy földi szív imáját
    meghallgatva, nem csorbul az Itélet,
    amikor lenn holnappá teszi má-ját.
Utána jő, kiben rossz végre éledt
    Jó szándék: mert pápa kedvére vélem
    s a törvényekkel görögföldivé lett.
Most látja már, hogy nincs, ki úgy itéljen,
    hogy a tettéből jött rossz néki ártson,
    bár a világnak romlására légyen.
S ki szemívemre lehajló vonást von,
    Vilmos, kiért kell, hogy a föld, mely élve
    sírja Frigyest és Károlyt, fölkiáltson.
Most látja már, mint ölel kebelére
    igazságos királyt az Ég, mikép itt
    ragyogva jelzi lángsugáru fénye.
Ki hinné földön, hol oly sok a tévhit,
    hogy a trójai Ripheus e körben
    miként annak ötödik lángja fénylik?
Most látja már, mit kétségtől gyötörten
    nem lát a föld: az Úr kegyelme titkát,
    bár ő se hat legmélyre a Tükörben."
Mint aki légbe látja a pacsirtát
    szállni dalolva, s majd hallgatva, hogyha
    beteljesíti csöpp szivét a vígság:
úgy láttam, amint hangját csítitotta
    ez a hű képe amaz égi Kéjnek,
    melynek kényére van minden, ahogy van.
S bár csak az voltam szívem kételyének,
    mi az üveg a színnek, mely ruházza,
    mégsem állhattam meg, hogy ne beszéljek,
mert nagy erővel lökte ki nyomása
    ajkamról a szót: "Mi van itt?" - s a Sasnak
    új lángra lobbant ünnepe varázsa,
és láttam, hogy szemei csillagossak.
    és az áldott Jel nem hagyott epedve
    várni soká, hogy szent titkába hassak.
"Látom, hogy amit mondtam, elhiszed te,
    mert én mondom; de meg nem érti elméd,
    s így van, bár tudva, mégis ködbe fedve.
Úgy teszel, mintha nevét megfigyelnéd
    valaminek jól; de a név nem önt fényt
    mivoltára: s így magyarázni kell még.
Regnum coelorum eltüri az önkényt
    élő reménytől s forró szeretettől,
    amely legyőzi az isteni törvényt;
nem ahogy szokott ember emberektől
    győzetni; de mert akar lenni győzve,
    s jósága győz, mikor győzetve megtör.
A szemív első s ötödik dicsője
    kelt bámulatra, hogy miként lehetnek
    ők is angyalok országába szőve?
De nem haltak meg, mint talán hihetted,
    pogány, hanem keresztény-mód, hitében
    ez a tűrendő, az a tűrt Sebeknek.
Egyik Pokolból, honnan senki még nem
    tért meg a jóra, visszaszállt a csontba;
    és ezt a Remény kapta díjaképen,
az élő Remény, szárnyait kibontva
    az imáknak, hogy támassza föl Isten,
    hogy aztán élve megtérésre vonja.
A dicső lélek, kiről van szó itten,
    csekély időre visszatér a húsba,
    látta mentségét, s megismerve hitt benn;
s hivén, szeretet oly tüzére gyúla,
    hogy e Játékba, második halállal
    jutni méltatta a Játéknak Úra.
Második, oly mélyből fakadott kegy által,
    hogy forrásának sohse szállt teremtmény
    ős hullámig szeme sugarával:
élt, minden vágya csak a Jóra lengvén,
    míg kegyről-kegyre látás nyílt szemébe,
    jövő váltságunk titka földerengvén,
s hitt benne, úgy, hogy el se bírta végre
    a bűnbehúllt pogányság ronda bűzét
    s szava gáncsokat szórt a balga népre.
Keresztség helyett három égi szűzét
    nyert a Jobb Keréknek, ezer évvel
    előbb, mint keresztkút öntötte vízét.
Óh, milyen messze rejlik gyökerével,
    ős Rendelés! látásod ama szemtől,
    mely a teljes első okig nem ér el!
Halandó! mért akarsz itélni lentről?
    ha mi, kiknek látása Istenig leng,
    magunk se tudunk minden égi szentről!?
és e hiány édessé válik itt fent,
    mert kéjünk nő a kéjben, hogy csupán azt
    akarjuk, amit Isten, és az Istent."
Hallám, hogy az égi Kép ígyen áraszt
    szent csőréből rövidlátó szememre
    mézédes orvosságot, drága választ.
S mintha édes énekkel egy ütemre
    reszketne a húr művészi kezekben,
    s mint a dal attól új varázst ha nyerne:
úgy láttam a két lángot égni szebben
    s láttam és most is látom elbeszélve,
    hogy, mint a két szem, ha egyszerre rebben,
meglengtek a szavaknak ütemére.


Huszonegyedik ének

Az arany lépcső

Szemeim újból elmerülve csüggtek
    már Hölgyem arcán, s a szemmel a lélek;
    s tőlem minden más gondok messze szöktek:
s ő nem mosolygott; sőt így kezdte: "Félek,
    ha mosolyogni kezdenék reád itt,
    hamuvá lennél, miként Semelé lett:
mert szépségem, mely mindinkább világít,
    amint a szent Palota lépcsejének
    elérünk egyre magasabb fokáig
ha nem mérséklem záporát a fénynek,
    úgy ragyogna, hogy erőd beleégne,
    mint lomb, ha égi tűz legyintené meg.
Fölemelkedtünk a hetedik égbe,
    mely az Oroszlán égőtalpu lába
    alatt ma vegyes erőt küld a légbe.
Fordítsd elmédet szemeid nyomába
    s tedd tükörévé őket ama képnek,
    melyet e csillag tükre vett magába!"
Aki tudná, hogy szemem milyen étket
    szívott, az ő boldog szemébe nézve,
    mielőtt ez új gondra fordulék meg:
az tudná, mily édes volt követése
    égi vezérem szavának, hogy arra
    egyensúlyába visszatért a csésze.
A Kristályban, mely Föld körül haladva
    forgását, nevet nyert az ős királyrúl,
    ki alatt szunnyadt az ösztönök alja,
arany színben, melyen át lángsugár hull,
    láttam egy Lépcsőt, és hogy oly magosra
    nyúlik, ahol már a látás elájúl.
És láttam, hogy sok élő fény tapossa
    fokait, hogy azt hittem, minden égi
    láng odagyűlt, hogy sugarait ossza.
És mint a varjak serege, ha régi
    szokása szerint hűvös szürkületben
    csapkodva veri szárnya hidegét ki;
és egyik rész egyszerre messzeröppen;
    a másik visszaszáll, ahonnan indul;
    harmadik helyben kering nagy körökben:
úgy láttam, hogy, egyszerre kelve, mind új
    csapatok válnak egyre széllyel itten
    a nagy Lépcső bizonyos fokain túl;
s egy fény, ki hozzám legközelbre libben,
    fölfénylik úgy, hogy azt mondtam magamban:
    "Látom, hogy szerelem ég szemeidben!"
De az, kitől mikorban és hogyanban
    várom az intést, némán áll; s így én sem
    mondom fennhangon el, ami szavam van.
Mire a Hölgy, ki látta kétkedésem
    a mindent látó Istennek szemében,
    szólt: "Töltsd be forró vágyadat egészen!"
S én kezdtem: "Bennem oly csekély az érdem,
    nem méltó válaszodra; mégis annak
    kedvéért, aki mert engedte, kérdem:
mondd, boldog Élet, kinek rejtve vannak
    vonásaid a magad örömében,
    mi hozott mellé így csekély-magamnak?
És mondjad: miért hallgat itt az Éden
    édes szimfóniája? Más körökben
    oly áhitattal zeng, oly égi-szépen!"
"Hallásod, mint látásod, gyenge" - röppen
    válasza hozzám - "s így nem zeng az ének,
    mint Beatrice sem mosolyog itten.
S fokain az ég arany lépcsejének
    hozzád szálltam, hogy téged ünnepeljen
    hangom és pompás öltönyöm: e fények.
Nem, hogy nagyobb tán másénál szerelmem:
    mert másban is van itt még több; vagy ennyi
    szerelem, mint fényük mutatja jelben:
de mely a Világterv cselédje lenni
    méltatott, az ős Szeretet kirendel,
    mint látod, így szolgálatodra tenni."
"Látom, bölcs Lámpa" - szóltam - hogy e szent hely
    udvarában a szerelem s szabadság
    megegyezik az örök égi Renddel:
de azt előttem még ködök takarják,
    társaid közűl így eljönni értem
    miért szállt épen ez a hivatal rád?"
Még szavaimnak végéhez sem értem,
    malomkerék módjára körbeforgott
    s középső pontja centrum lett a fényben;
s szólt a bennűlő Szerelem, a Boldog:
    "Az isteni fény énreám leszállott
    áthatva ezt a forgólángu burkot;
s ereje látásommal egybeállott
    s magam fölé emelt, hogy íme látom
    a legfőbb Lényeget, amelyből áradt.
Innen ered vígságom, tisztaságom:
    mert amennyire látásom kitisztul,
    annyival tisztábbfényü lesz a lángom.
De kire a legtisztább égi dísz hull,
    az Úr szemébe néző Szerafin se
    felelne néked, bármily fényre is gyúl:
mert a felelet elméd-vágya kincse
    oly rejtve űl az Úr végzése mélyén,
    hogy nem lesz, hogy földi szem tekintse.
És a halandó földnek, visszatérvén
    jelentsed ezt, hogy gőgjében ne törjön
    ily cél felé, elérését remélvén.
Az ész itt fénylik: füstöl csak a földön;
    gondold el immár, hogy is értené lenn,
    amit az sem ért, ki az égbe följön?"
Igy tiltottak meg bölcs szavai nékem
    minden merészebb kérdést erre nézve,
    s azért csak nevét kérdezném szerényen.
"Két part között ül Itália bérce,
    és oly magas, tájékán pátriádnak,
    hogy a villámra föllebbnyúlva néz le;
s púpot csinál (ezt hívják Catriának),
    mely a Remeteházat őrzi védve,
    hogy csupán Istent imádni járnak."
Igy kezdett hozzám harmadik beszédre;
    s folytatta: "Itt a világot feledve
    úgy beleedztem a remeteségbe,
hogy, minden étkem az olajfa nedve,
    s hőt-fagyot tűrve, elmélkedni unszolt
    lelkemnek minden kívánsága-kedve.
E kolostorból még akkorta dús volt
    az Ég termése; más már mostanában
    s hamar kitűnik, milyen szomorú s holt.
Damjáni Péter voltam e tanyában;
    és Bűnös Péter az Adria mellett
    Miasszonyunknak híres otthonában.
Földi éltem már nagyobbrészt letellett,
    hogy a Kalaphoz vont a pápa kénye,
    mellyel borítva mind bünösebb fej lett.
Járt Képhás, és járt Választott Edénye
    A Szentléleknek, mezitláb, soványon,
    akármely csárda étkével beérve.
De mái pásztor nincs, hogy ne kivánjon
    két szolgát - oly sulyos! -, ki támogatja,
    s még uszályával egyet, aki bánjon.
Díszméneit palásttal borogatja,
    úgy, hogy egy bőr takar két állatot...
    Óh, türelem! hogy nem roskadsz alatta!"
E szókra láttam több új lángot ott,
    a lépcsőkön leszállni és keringeni,
    s minden forgásra jobban csillogott...
S megálltak ottan emezt körbelengni;
    és újjongás szállt és nőtt oly erősre,
    hogy földön példát nem tud arra senki,
s meg sem értettem, a hangtól legyőzve.


Huszonkettedik ének

Visszatekintés a csillagokból

A rémülettől elalélva; halva
    fordultam vezetőmhöz, mint a gyermek
    fut ahhoz, kiben legtöbb a bizalma;
s ő, mint anya az apró sihedernek,
    ki sápadtan áll, lélekzete-vétlen,
    gügyög, elaltatván az ijedelmet,
szólt: "Nem tudod hát, hogy fenn vagy az égben?
    s nem tudod, hogy itt szentek mind a lények?
    s csupa jó szándék ég az égi létben?
Látod, milyenné tenne még az ének,
    és mosolyom milyenné tenne már itt,
    ha egy ujjongás lelked' így lepé meg?
pedig ha jól megértenéd imáit,
    benne olvasnád a bosszút, amelyet
    meglátsz, mielőtt elérnél halálig.
Az égi Kard nem ismer késedelmet,
    sem sietést; - csak úgy tünik föl annak,
    ki félve várja, vagy vágyára gerjed.
De fordítsd már figyelmed másra: vannak
    itt híres lelkek, s szavam lesz a lámpa:
    látsz, ha szemeid nyomában suhannak."
S én megfordúltam, ahogy ő kivánta
    és láttam száz kis lapdát; mindenkinek
    egymást kölcsönbe szépítette lángja.
És én megálltam akkor, mind akiknek
    szerénységük tilt kérdést, s vágyuk éle
    saját habozó lelkükön törik meg.
S a legnagyobb gyöngy pompásfényü kéje
    elém szökkenté lángja drágaságát,
    hogy minden vágyam beteltét igérje,
s hangot hallottam benne, így: "Ha látnád,
    mint én, a köztünk égő szent szerelmet,
    nem rejtenéd el vágyad tiszta lángját.
De hogy nagy célod későbben ne nyerjed
    azzal, hogy itt vársz: felelek, kihallván
    lelkedből a szót, mely oly félve rejlett.
A hegyet, melynek Casino van alján,
    hajdan tévedt nép lakta, látogatta;
    szivét pogány hit kápráztatta csalfán.
S én voltam, kitől legelébb fogadta
    annak nevét, aki a földre hozta
    az Igazságot, mely lelkünk' ragadja.
És éltemet oly egy csillagozta,
    hogy a falvakat mind megtéritettem,
    mik elmerülve voltak a gonoszba.
Szent szemlélődő mind e tűz, körülöttem,
    kik földön élve égtek ama Nyárban,
    mely dúsan hajt s gyümölcsöz a szivekben.
Itt Rómuáld van, és emitt Makár van;
    s itt testvéreim, kiknek lába, lelke
    klastromainkban megmaradt szilárdan."
"Az érzés, melyet elárulsz" - felelte
    ajkam - "s a lélek, melyet íme látok
    tűzeitekből sugarazva szerte,
bizalmamat kitárta, mint virágot;
    mint nap a rózsát, amikor kipattan
    s ereje mind több, kelyhe egyre tágabb:
kérlek azért, atyám, mondd meg, ha kaptam
    az Égtől olyan bőségű kegyelmet,
    hogy arcodat láthassam takaratlan?"
S szólt: "Testvér, várj, hogy e kegyet kinyerjed:
    a végső körben vágyad majd eléred,
    hol az enyém, s a többi mind, betellnek.
Ott tökéletes, ott lesz teljes, érett
    minden vágy; ott van mindörökre minden
    rész helyén, hova tette ős Itélet,
mert nincsen térben, és pólusa nincsen;
    s odáig ér föl tőlünk ez a Lépcső
    s azért van, hogy szemedből eltünik fenn.
Odáig látta égbenyúlni végső
    végéhez Jákob pátriárka, s látta,
    hogy szent fokain angyalnép megy és jő.
De most nem indul rajta senki lába
    a földről, s állnak még a Regulák,
    csak hogy több papir fogyjon a világba'.
Bűnbarlangok ma, titkosak, buják,
    ami klastromnak volt valaha szánva;
    s rossz liszt zsákjává lettek a csuhák.
De még az aljas uzsora se bánja
    Istent úgy, mint a szent javak kamatja,
    mi a barátok szívét gyújtja lángra.
Mert úgy kell, hogy az Egyház annak adja,
    amit gyűjt, aki kér »Isten nevében«:
    nem rokonokra, vagy más még csufabbra.
De oly könnyűség van a földi vérben,
    hogy jó kezdet nem bír több évnyi léttel,
    mint ami kell, hogy tölgyön makk megérjen.
Arany és ezüst nélkül kezdte Péter;
    Ferenc szegényen és alázatossan;
    magam is puszta bőjttel és beszéddel.
És e kezdetet jól megnézve mostan
    s aztán azt, hogy mi lett belőle, látod,
    hogy fehér volt, és barna, ami most van.
A Jordán hajdan visszafelé vágott;
    tengerben út nyílt, mert az Úr akarta:
    nagyobb csoda, ki itt ad orvosságot!"
Mondá, és elvegyült a szent csoportba;
    s láttam összebbsimúlni e csoportot,
    majd mint forgószél, légbe szállt kavargva.
Hölgyem utánuk intett föl a boldog
    lépcsőre szállni, és édes varázsa
    legyőzte bennem a földi mivoltot.
Nincs, aki földi lépcsőn szaporázza
    lépteit úgy természet erejével,
    mint ott szállt az én léptem szárnyalása.
Amily igaz, hogy visszatérni hévvel
    vágyom a Diadalba, s lent a porban
    husom bűnbánva, mellverésben ével:
nem illan ujjad úgy, kikapva gyorsan
    a lángból, mint én a Bika utáni
    jelet megláttam - és már benne voltam.
Óh, dicső csillag! melynek, hogyha bármi
    tehetségem van, adós vagyok érte:
    mily nagy erő tud belőled kiszállni!
Veled születtem, veled szállt az égre
    a minden élet atyja, mikor ajkam'
    a toszkánai lég először érte.
S mikor elömlött az Ég kegye rajtam
    s a Körbe szálltam, melynek sodra kerget,
    a te tájad volt, merre behatoltam.
Lelkemből hozzád most hő ima serked,
    hogy adj erőt erőddel énekemnek
    a nehéz helyhez, amely vonva sürget.
"Közelén vagy a végső Győzelemnek
    s most éles látást kell, hogy itt kivánjál,
    mert haszna lesz az éles tiszta szemnek.
Azért mielőtt mélyebb üdvbe szállnál"
    - szólt Hölgyem - "nézz le, mekkora világot
    gurítottam a lábaid alá már;
hogy mámoros vígságra gyúlj, ha látod,
    és úgy olvadj a diadal-seregbe,
    mely vígan járja e kerek hazákat!"
Igy visszanéztem a megjárt körökbe,
    mind a hét körbe; s láttam ezt a Földet:
    kacagva néztem a csúf, csöppnyi rögre,
s ki javaira legkevésbbé törtet,
    legtöbbre tartom; s aki Másra gondol,
    azt úgy tekintem, mint valódi bölcset.
Láttam Latóna lányát, ama folttól
    menten, mely miatt (láttad, hogy csalón-é?)
    ritkább-sürűbb szőttesnek néztem olykor.
Kiálltam a fényt, mely Hyperióné
    (az ő fia), s szomszédságba' leltem
    gyermekeidet, Mája és Dióné!
Láttam a mérsékletet Juppiterben
    apja s fia közt, most megértve, mért nem
    maradnak hárman mind egy-táju helyben.
És mind a hét most megmutatta nékem,
    milyen nagyok, mily sebesen keringnek,
    s mily távol vannak egymástól az égen?
S látszott a Kis Gömb - gőgje szíveinknek -,
    amint az örök Ikrekkel forogtam;
    hegy-völgyein szemeim égve csüngtek,
mignem a szent Szemekbe visszaloptam.


Huszonharmadik ének

Krisztus diadalmenete

Mint a madár, ha az otthonos ágok
    között ült édes kicsinyjei fészkén
    az éjben, mely elrejti a világot;
s reggel a drága fejecskékre nézvén
    hamar, hogy nékik élelmet találjon,
    nehéz munkáját könnyüvé igézvén
siet, hogy egy kihajló galyra szálljon;
    az égő Napot égve, lesve várja,
    és a Hajnalt születni messze tájon:
úgy nézett Hölgyem egyenessen állva
    s merőn figyelve, amaz égvidékre,
    hol útját a Nap leglassabban járja.
S én látva őt e nagy várásban égve,
    úgy tettem, mint ki folyton másra vágyik
    és a reményben elégül ki végre.
De nem sok perc tellt egyik és a másik,
    várás és látás közt, mert szomjam-oltva
    láttam, hogy az ég lassan fölsugárzik.
S szólt Beatrice: "Im egész csoportja
    Krisztus diadalmenetének! Ime
    ez égforgás termése mind behordva!"
És úgy lángolt előttem arca színe
    s szemei oly gyönyörrel tele voltak,
    hogy nincs a nyelvnek arra szava, ríme!
Mint tiszta éjein a teleholdnak
    örök nimfák közt Triviát nevetni,
    akik színt adnak a nagy égi boltnak:
úgy láttam ezer láng közt fényesedni
    a Napot, melytől valamennyi láng gyúlt,
    mint a mienktől csillag gyúl seregnyi.
És az eleven ragyogáson át húllt
    e lángvalóság, oly vakítva, fénylőn,
    szemembe, hogy csöpp látásom elájúlt.
Óh, Beatrice! drága jó kisérőm!
    Így biztatott: "Itt oly fény győz le téged,
    melynek sugára kifog minden élőn.
Itt látod az Erőt s a Bölcseséget,
    mely Ég és Föld közt az utat nyitotta,
    melyért a vágy már oly régóta égett!"
Mint a felhőkből, nem férvén azokba,
    kicsap a tűz, ha megnőtt s lángra éledt,
    s magát hajlama ellen földre dobja:
lelkemben épúgy megnővén az élet
    e táplálékon, kicsapott magából,
    és meg se tudom mondani, mivé lett.
"Nyisd föl szemed, mert szemem tűze lángol!
    Eleget láttál, hogy immár kibirjad,
    és mosolyomba nézni mi se gátol."
Úgy voltam, mintha lassan kelve virrad
    előtted egy felejtett kép, s hiába
    igyekszel, hogy eszedbe visszahíjjad:
hallva e kegyet, amelynek dijába
    nincs méltó hála, s mely végkép beírva
    a Múlt könyvébe, a memóriába.
Ha minden ajk egyszerre dalra nyílna,
    mely Polyhymnia s hugai édes
    tejét valaha dalra hízni szívta:
nem jutna az igazság ezredéhez,
    segítve lelni szót a szent mosolyra,
    s arcát leírni, mily gyönyörűséges.
Azért kell hogy e pontot átugorja
    Éden felé szállván a szent Poéma,
    mint ki előtt az út omolva volna.
De elgondolva, milyen súly e téma,
    s mily halandó váll remeg itt alatta,
    ki az, kiben a gáncs ne lenne néma?
Nem oly ut az; hogy kis ladik szaladja
    s nem való magát-kímélő hajósnak,
    hol bátor bárkám hasít be a habba.
"Mérthogy szemeddel arcomra fonódsz csak?
    miért nem nézed a sok szép virágot,
    amelyek Krisztus napjától bimbóznak?
Itt van a rózsa, melyben amaz áldott
    ige testté lőn; s liljomok, amellyek
    illata vitte jóra a világot!"
Igy Beatrice; s készen, hogy figyeljek
    szavára én, fölnéztem, hogy kiállva
    a fényt, gyengeségemmel harcrakeljek.
Mint napsugárban, mely tört felleg árnya
    mögül jön, aki látja dús növényzet
    rétjét s árnyékból néz napos virányra:
úgy láttam én ott felhőit a fénynek,
    mely mind felülről világítva égett,
    de napjukat fenn nem láthattam én meg.
Áldott erő, mely átitattad őket!
    fölemelkedtél, hogy fényét ne vedd el
    szememnek, amely nem bírt volna téged! -
A szent Virág neve, mely este-reggel
    zendül imámban, erőm visszaadta
    a felsőbb lángig szállnom e szemekkel.
S amint szemem lefestve megmutatta,
    mekkora és milyen a drága Csillag,
    mely győz az égben, mint győzött alatta:
az égből íme egy tűzcsóva illant
    le s koszorúnak csavarodva körré
    fején egyszerre mint korona csillant.
A legszebb dallam, ami még a földé
    s amiért minden földi szív epedne,
    ég-zengés módra a fület gyötörné
az égi húr hangjával egybevetve,
    amely a szép Zafir körül gyürűzött,
    mely legtisztább színt ötvöz az egekre.
"Angyal szerelme vagyok; itt gyürűzök
    a mámor körül, mely a Méhből árad,
    melynek házában Örömünk időzött;
s gyürűzni fogok, míg követve járod
    fiadnak útját, égi Hölgy, s az égnek
    a legfelső köre ragyog, mert te járod!" -
Igy tett a zengő gyűrü szent pecsétnek
    dalt még fényére; s ekkor zendítette
    a többi fény mind Mária nevét meg.
A nagy világ királyi köpönyegje,
    mely minden testre ráborúl, s amellyet
    leginkább éltet az Úr lehe s tette:
alsó partjával még oly messze sejlett
    fejünk fölött, hogy onnan, ahol álltam,
    még fényéig a látás föl se terjedt
s annyi erőt szememben nem találtam,
    hogy a koszorús lángot föl kövessem,
    akit Fiához emelkedni láttam.
S mint gyermek nyújtja karját, hogy repessen
    a mama felé, kinek szívta mellét:
    kifelé-áradt lelkükkel tüzessen
repestek a fények, hogy fölemeljék
    lángjukat Máriához: így mutatta
    mindannyi hozzá-vonzó nagy szerelmét.
Igy látásomban soká megmaradva
    oly édesen zengték: "Regina coeli...".
    hogy kéje szívem' máig el se hagyta.
Óh, dús hombárok! mily bőség dicséri
    a gazdát, ha jó mag, amit lehintett
    s a jó magnak jó termését is éri.
Itt örülnek és élvezik a kincset,
    mit számkivetve szerzünk Babilonban
    aranytalan hullatva könnyeinket.
Itt diadalmas, ülve hatalomban
    fiával Máriának s Istenének
    a régi s új Zsinattal, égi honban,
az, aki kulcsát tartja annyi fénynek.


Huszonnegyedik ének

Vallatás a hitről

"Óh, választott vendégei az áldott
    Bárány nagy Vacsorájának, ki táplál
    úgy, hogy étkétől betellnek a vágyak:
ha ez, ki itt Isten kegyéből átszáll,
    morzsákat ízlel asztalaitokról,
    mielőtt néki útat a halál tár:
nézzétek, mint eped a szörnyü szomjtól.
    és harmatozzatok rá! Ti meríttek
    a Forrásból, amelyre egyre gondol."
Szólt Beatrice; s ezer láng kerített
    be gömbként, pólusok körül kerengve,
    s mint üstökös, ránk éles fényt derített.
És mint az órakerekek, ütemre
    forogva, míg az első állni látszik,
    a végső gyorsan surran tovalengve:
úgy lengve más-más ütemmel a tánc itt,
    a gyorsaságról és a lassuságról
    láttam, hogy bennük mily dús üdv sugárzik.
És a legtisztább, legszebb fényü lángból
    oly boldog tüzet láttam ott kikelni,
    hogy egy sincs ott több, mely annyira lángol.
Háromszor láttam lengni s énekelni
    hölgyem körül: hogy magamnak se bírjon
    képzetem arról képet ecsetelni.
Azért ugrik a tollam és nem írom,
    mert durva színt ad arról már az emlék,
    nemhogy a szó még, ajkon és papíron.
"Óh, szép nővérem! oly buzgón lehelléd
    felém imád, hogy vágy gyúlt íme bennem
    elhagyni érted szent köröm szerelmét" -
megállva ott az áldottlángu szellem
    ekképen irányzá a drága Hölgyre
    fuvalmát, amint zengtem énekemben.
"Nagy ember lángja!" - felelt üdvözölve -
    "te, kinek Urunk a Kulcsokat adta,
    miket e szent Örömből vitt a földre:
faggassad ezt ki minden ágazatja
    - könnyű és nehéz - felől ama hitnek,
    mellyel lábad a habokat tapodta.
Jól tudom, hogy nincs rejtve szemeidnek,
    vajjon helyesen hisz, szeret, s remél-e,
    mert a Mindenek-tükrén égve csüggnek:
de mert ez Ország hitük érdemére
    választja polgárságát: hadd köszöntsön
    be hitvallással a Hitet dicsérve!"
Mint a zord Mester elé a jelölt jön
    és fegyverkezik a kérdésre némán,
    hogy bizonyítsa; nem hogy benne döntsön:
úgy - hallva a leckét, mit szava mért rám -
    érvekkel fegyverkeztem: hogy feleljek
    ily kérdezőnek ily kérdésre méltán?
"Szólj, jó keresztény, és nyiltan felelj meg:
    hogy mi a hit?" - S én arcom fölemeltem
    a fényhez, amely ilyen szót lehellett;
majd Beatricét néztem, aki jelben
    adott parancsot, öntenem folyómat,
    melynek forrása bent van a kebelben.
"A kegy, mely adta, hogy ily áldva gyónjak
    a legnagyobb Vezérnek" - kezdtem akkor -
    "engedje nékem jól formálni szómat!"
S aztán folytattam: "A nem-ingatag toll
    írta, atyám, testvéredé, ki Rómát
    eltávolítá a hamis utaktól:
a hit a remélt dolog, mint valóság;
    a hit a láthatatlan bizonyosság;
-
    ebben oldom föl én a hit csomóját."
S akkor hallottam: "Helyesen bogozzák
    ajkaid a szót, hogyha jól megérted,
    mért mondja: valóság és bizonyosság?"
És én feleltem: "A magas miértek
    bár tékozolják fényeiket ittfenn,
    még a földi szemekbe el nem értek:
s azért egyetlen lényegünk a hit lenn,
    amelybe égi remények fogóznak:
    és így van lényeg s valóság a hitben.
S ez a hit alap az okoskodóknak,
    hogy ami láthatatlan, bizonyítsák:
    s bizonyosság a hitből így fonódhat."
S megint hallottam: "Ha ennyire tiszták
    volnának a tanok, földön tanúlva,
    éhen vesznének ottlenn a szofisták."
Igy szólt ama szerelem lángra gyúlva;
    s: "Megmérve már" - hallottam újra tőle -
    "a hit pénzének mind ötvénye, súlya:
de erszényedben van-e hát belőle?"
    "Van" - szóltam én - "oly fényes és kerek,
    hogy jó pénz, semmi kétségem felőle."
S a fény mélyéből ilyen szó eredt,
    amely ott fénylett: "E szent amulettnek,
    amelyben minden erők rejlenek,
hogy lettél úra?" - S én így felelek meg:
    "A Szentlélek esője, mely elárad
    lapján a régi és új Pergamentnek,
oly szillogizmus, melynek semmi hályog
    nincs fényén, meggyőz, és ellene minden
    bizonyítékot tompának találok."
S hallám: "S mért elég, hogy meggyőzve hintsen
    beléd fényt, az ó s új tétel, s hogy arra
    szemed, mint Isten szavára, tekintsen?"
S én: "Ami e meggyőződést sugallja,
    azok a tények, mikhez nem ver üllőt,
    nem hevít vasat Természet hatalma."
"S mi biztosít, hogy tény valaha túllőtt
    természeten?" - szólt. - "Aki bizonyítja
    olyan, hogy épen bizonyítni kell őt!"
"Ha a föld a keresztény tant tanítja
    csodák nélkül" - mondta ő - "ez messzeszóló
    csoda már és elég, hogy bizonyítsa.
Te voltál a jó magot szerteszóró,
    s szegényen, éhen ültetted a Plántát,
    mely szőllő volt, és ma már tüskekóró."
Erre szent dalnak lobbantotta lángját
    a magas Törvényszék: "Dicsérjük Istent!" -
    mint zengni szokta mennyei vidámság.
És a Nagyságos, ki vizsgálva mindent
    vitt engem ágról-ágra, oda érve
    velem, hol már az utolsó galy int fent,
kezdte: "A szent Kegy, szerelmet cserélve
    lelkeddel, ajkad', amint nyitni kellett,
    akként nyitotta eddig csókos érve:
azért is onnan helyes szó szökellett;
    de most mondd: mit hiszel? és ily virágot
    ki ültetett beléd, hol így kifejlett?"
"Óh, szent atyám, óh, szellem, aki látod,
    mit úgy hittél, hogy a szent Sírba lépve
    ifjabb lábakat győzhetett le lábod:" -
kezdtem - "kívánod, hogy öntsem elédbe
    hitem tartalmát, s az okot, mely engem
    így fölgyújtott, hogy hígyjek benne égve.
S én ezt felelem: Hiszek egy Istenben,
    egyben, örökben, aki mozdulatlan
    egeket mozgat vágyban, szerelemben.
S e hitre nemcsak fizikás alap van
    s metafizikás: hanem az Igazság,
    mely innen esőz gazdag áradatban.
Mózes, zsoltárok, próféták árasztják;
    s ti szent szerzői Evangéliomnak,
    nyerve a Lélek lángoló malasztját.
S hiszek három személyben, s hiszek annak
    örök egy s mégis hármas lényegében,
    melyre egyformán áll a van s a vannak.
S e mély rejtélyre, melyről szólok épen,
    ama szent evangéliomi tantól
    kaptam az Úrban többszörös pecsétem'.
Ez volt a forrás, e lángból suhant oly
    szikra belém, hogy, mint csillagot estje,
    őrzöm, és percre nem hagyom magamtól."
Mint ki jó hírt kap, figyel arra lesve,
    majd ujjongva karolja át a szolgát,
    mihelyt az a beszédet befejezte:
úgy ott megáldva háromszor karolt át,
    akinek e hitvallást kelle tennem,
    az apostoli láng, és hőn dalolták
ajkai, mily örömét lelte bennem!


Huszonötödik ének

Vallatás a reményről

Ha lesz egykor, hogy mint szivem kivánná,
    e Szent Dal, melynek ég s föld munkatársa
    s amely több évre tett engem sovánnyá,
legyőzi a zordságot, mely kizárt a
    drága karámból, hol bárányka voltam
    s szunnyadtam a gaz farkasok dacára:
új gyapjam nő majd, mílyet sohse hordtam:
    új hangot váltok, hogy otthon diszítsem
    fejem' új lombbal, régi templomomban:
mert ott léptem a Hitbe, melyet Isten
    számontart, s melyért Péter méltatott,
    hogy homlokomra koszorút feszítsen. -
És ím felénk egy újabb fény hatott
    a körből, honnan az, kit Krisztus első
    világi helytartójaként hagyott.
És Hölgyem arca új vígságra kelt s ő
    így szólt: "Nézd! nézd! a Zászlós, akiért
    Compostellában ember annyi megy s jő!"
Mint galamb, ha párjához visszatért,
    leszáll mellé, majd, szerelmét mutatni,
    turbékolva keringi át a tért:
láttam az egyik Nagyvezért, fogadni
    társát, a másik Nagyvezért, dicsérve
    az Étket, melyet csak a Menny tud adni.
De aztán üdvözlésük véget érve,
    csöndben coram me szálltak, és kigyúltak,
    hogy arcomat le kellett sütni, félve.
Hölgyem ajkai szent mosolyra nyíltak.
    "Óh, híres élet!" - így beszélt a Fénynek -
    "ki Bazilikánk bőségét leírtad:
zengesd föl kérdéseit a Reménynek.
    Hisz te példázod a Reményt a földön,
    hol Jézus főleg hármatokra fénylett."
"Emeld fejed, s ne félj: ki ide följön
    halandó földről, kell, hogy megtanúlja,
    hogy sugarunktól szeme meg ne törjön."
Az új tüz így erősitett meg újra;
    s szemeim felemeltem a Hegyekre,
    melyeknek előbb meggörbíte súlya.
"Mert halál előtt nyerted a kegyet te,
    nagy Császárunkat a titkos teremben
    látni, kit övez grófjai seregje,
hogy az igaz Udvarral állva szemben
    a Remény, melyből jó szeretet ébred,
    benned és másban majd dúsan teremjen:
mondd meg: mi az? s mint virágoz be téged
    lelkedben? és mondd: honnan kapta lelked? -
    végzé a Második láng a beszédet.
S a szent Hölgy, kivel ily magasra keltek
    szárnyaim, mert vezette: megelőzött
    s felelt előbb, mint ajkaim feleltek:
"A harcos Egyház egy fia se győzött
    több reménnyel, mint írva áll a Napban,
    mely seregünkre annyi fényt tetőzött:
azért szállott rá a Kegy íly alakban:
    Egyiptomból Jeruzsálembe jutni
    még Földi szolgálatból oldozatlan.
A másik két pont, mit nem tőle-tudni
    kérdeztél, csak hogy majd elmondja, benned
    az erénynek milyen szerelme gyúlt ki:
maradjon rá, mert könnyen megfelelhet
    dicsekvés nélkül arra; s Isten adjon
    e feleletre néki bő kegyelmet!"
Mint jó tanuló, kész, hogy megragadjon
    minden kérdést, jó benyomást teendő
    és hogy tudása rejtve ne maradjon:
"Remény" - siettem szólni - "a jövendő
    győzedelemnek szent várása; s szűli
    ég kegye s érdem, hogyha elegendő.
S e fényt belém több csillag lángja szűri;
    s legelőbb szűrték az égi Vezérnek
    dalnoka által írott könyv betűi.
"Tebenned bíznak" - így zeng a Dicsének,
    mit ő írt - "akik szent Nevedet tudják!" -
    S tudják, akik az én hitemben élnek!
Aztán lelkembe harmatozta kútját
    episztolád, eltöltve, hogy ma mások
    felé én hajtom a szent csöppek útját."
Mig így beszéltem, villámlobbanások
    módjára egy kis sűrü láng remegve
    s hirtelen ama fényből fölsugárzott,
s ily szót lehelt: "A szerelem, mely egyre
    ég bennem még ez erényért, mely éltem'
    táborhagyásig s pálmámig követte:
készt szólnom hozzád, aki az erényben
    tudsz gyönyörködni; s vágy hallani tőled,
    hogy mit igérsz magadnak e Reményben?"
S feleltem: "Minden Istent-szeretőnek
    a régi és uj Irás tűz ki célt,
    s ez mutat rá, mit kell remélni főleg?
Ézsaiás dupla ruhát igért
    a léleknek majd igaz otthonában:
    s csak akkor van ott, ha az Égig ért.
Testvéred sem igérte mostohábban,
    sőt még tisztábban, a fehér ruhárul
    beszélve szintén amannak nyomában."
Erre, alighogy ajakam bezárul
    "Sperent in Te" - így hallok gyúlni vig dalt,
    s a többi hang mind záporozva ráhull.
S egy fény most úgy tul ragyogá a hiv kart,
    hogy, ha a Rák oly fényes volna, télen
    volna egy nap, amely egy hónapig tart.
S mint ahogy fölkel s táncba lép fehéren
    egy vídám szűz, s nem hiuságra gondol,
    csak hogy illendőn menyasszonyt kisérjen:
úgy a fölizzott láng e vígalomból,
    láttam, hogy a Kettőhöz száll, s azoknak
    tánca a szent örömben szinte tombol.
Ajkak dalra, lábak táncra mozogtak;
    és Hölgyem rájuk némán állva nézett,
    ahogy a menyasszonyok nézni szoktak.
"Ez az, ki édes keblén heverészett
    pelikánunknak; s kit szent feladatra
    Krisztus keresztről szólított s idézett", -
szólt Beatrice; de nem hagyta abba
    nézni merőn a lángokat beszéde
    után, miként előtte és alatta.
Napfogyatkozást látni a hegyélre.
    aki kiáll és ajzza szemeit:
    annyira néz, hogy elvakul beléje:
úgy érzém én is ott, hogy elvakit
    a harmadik láng; s hallám: "Mért igyekszik
    szemed azt látni, ami nincsen itt?
Testem a földben föld, s porladva fekszik
    a többi testtel, míg számunk, ahányat
    a nagy Végzésnek határozni tetszik.
Csak ketten kapták meg a két ruhának
    kegyét a Szent Klastromban ezidáig;
    így mondd, ha ottlenn erről hírt kivánnak".
E szóra láttam, hogy merőn megáll itt
    a lángtánc és a három Fuvalatnak
    vegyes dala egyszerre csöndbe mállik:
mint evezők, ha sebesen haladnak,
    majd fáradságot vagy veszélyt kerülve
    egy füttyentésre csöndesen maradnak.
Óh, mivé lettem, mikor elmerülve
    Beatricére néztem, s mégse láttam,
    pedig (körülöttem ezer fény derülve)
mellette voltam, s a boldog világban!


Huszonhatodik ének

Vallatás a szeretetről - Ádám

Míg félve álltam, mert igy elvakíta
    az éles fény, egy hang áradt belőle,
    s minden figyelmemet magába szítta,
mondván: "Addig is, amíg új erőre
    kapna látásod, mit fényem eloltott,
    eszmélkedve végy kárpótlást felőle.
Kezdd el tehát; s jelöld meg azt a dolgot,
    amire lelked vágy; és el ne csüggedj;
    látásod nem holt, csak zavarba-oldott,
s ki veled e dús égen át együtt megy,
    a szent Hölgynek, szemében van a hajdan
    Ananiás ujjában rejtezett kegy."
S én: "Hintse mikor ő akarja majdan
    írját szememre, melyen át belépett
    egykor a tűzzel, mely még egyre rajtam.
A Jó, mely megbékíti ezt a Széket,
    minden írás alfája s ómegája,
    mit a Szeretet szemeim elé tett."
Ugyanaz a hang, melynek szózatára
    elült a vakság ijedelme bennem,
    intett, hogy szavam folytatását várja,
s szólt: "Szűkebb rosta kell, hogy rajta menjen
    szavad még át; mondd, mílyen szél verése
    irányzá nyílad, hogy ily célba lengjen?"
S én erre: "Filozófok érvelése
    s innen áradt tekintély súlya kellett,
    hogy e szerelmet a szivembe vésse.
Mert a jó, ha jó, akként gyújt szerelmet,
    amint fölfogjuk; s oly magas fokára
    gyújtja a hőnek, mint jósága terjed.
Azért a Lényeg, melynek nincs határa
    a jóban, úgy hogy ami jó kivűle
    van, csak az ő fényének egy sugára,
kell, hogy szerelem nagyobb lángját szűlje
    abban, ki szemét ama tanra nyitja,
    amelyet rejt ez érvelés betűje.
Ez igazságot nékem az tanítja,
    aki könyvében minden halhatatlan
    lélek első szerelmét bizonyítja.
Tanítja nékem ezt a csalhatatlan
    szerző, Mózesnek azt mondván magárul:
    "Minden jót eléd tárok én magamban!"
Tanítod te is; mert többet elárul
    első szavad az égi rejtelembül,
    mint más heroldnál összesen kitárul."
S ily választ kaptam: "Földi értelemtül
    s erősítő tekintélytül vezetve
    legfőbb szerelmed az Istenbe lendül.
De mondd, mily más zsinórral érezed te
    vonva magad feléje még? beszéld el,
    hány foggal mart e szerelem szivedbe?"
Nem volt előlem rejtve oly sötéttel
    Krisztus sasának terve, hogy ne lássam,
    hova céloz a vallató beszéddel,
azért így kezdtem: "Minden harapásban,
    amely Istenhez tereli a lelket,
    részem volt, hogy szerelme leigázzon.
Mert a világ, mert én - megannyi rejtek -
    annak halála, ki meghalt, hogy éljek,
    a remény, mely a jókban égve serked,
s az előbbmondott örökéltü érvek
    kivontak a rossz vágyak tengerébül,
    hogy a Jó Szerelem partjára érjek.
A lombhoz, melyből földi kertje épül
    az Örök Kertésznek, szerelmem annyi
    csak, amennyi jó Belőle belé gyül."
S egy édes dalt hallottam fölsuhanni
    erre az égről; s Hölgyem drága hangját:
    "Szent! Szent! Szent!" - így sietett belefonni.
S mintha éles fény nyilai suhantják
    szét álmaid, melynek heves sugára
    szemed hártyáin egyenkint zuhant át,
a felébredt szem előbb alig állja,
    hirtelen azt se tudja, hogy mivé lett,
    amíg magához nem tér nagysokára:
ugy űzött tova minden kicsiséget
    szép Beatricém szememből szemével,
    mely ezer mérföld messzire is égett;
s többet láttam, mint előbb; mire hévvel
    kérdém egy negyedik fényről, ki lenne,
    aki közöttünk hirtelen tünék fel.
S felelte: "Ebben néz lobogva szembe
    atyjával amaz első földi lélek,
    akit az első Erő megteremte."
S miként a lombok, hogyha könnyü szélnek
    jöttére meghajolnak, majd kinyúlva
    otthonos magasukba visszatérnek:
úgy lelkem, előbb kábulatba fúlva
    szavára, majd a kérdésekre-gerjedt
    vágy adott néki biztonságot újra.
S így kezdtem: "Óh, egyetlen érve-termett
    gyümölcs! ősatyám, kinek minden asszony
    lánya és menye! könyörgök, felelj meg!
Látod, mint éget buzgó és igaz szomj:
    tudod, miért? s nem is pazarlom a szót itt,
    hogy válaszodnak időt ne mulasszon."
Mint egy betakart állat hánykolódik
    leplei alatt, s szemmel látja vágyát,
    aki figyeli mozgó takaróit:
oly nyiltan égett fényburkán a vágy át
    az ős léleknek, tetszésemre tenni,
    s láttam kigyúlni az öröm zsarátját,
amint szólt: "Szükség nincs szavadra semmi,
    mert úgy tudom kérdésed', hogy a földön
    nincs bizonyosság semmiről sem ennyi,
mert megmutatja az igaz Tükör fönn,
    amely nem lesz visszfénye soha másnak,
    s minden visszfény az Ő fényeiből jön.
Tudni vágysz, mikor tett a szent Varázsnak
    kertjébe Isten, hol a drága mély szem
    megedzett a nagy Lépcsővel csatáznod;
és meddig éltek szemeim e Kéjben;
    és hogy a nagy Haragot mi okozta;
    s hogy milyen nyelvet alkottam s beszéltem?
Halld hát, fiam, nem épen a Tilos Fa
    gyümölcse volt oka a Számüzésnek,
    hanem csak az átlépés a Tilosba.
A nap, míg e Zsinatért ott emésztett
    vágy, honnan Vergiliuszt küldte Hölgyed,
    négyezerháromszázkét kerülést tett.
S még húsban élve laktam lenn a földet,
    láttam kilencszázharminc visszatértét
    minden csillagához az égi Körnek.
Nyelvem, mióta ajkaim beszélték,
    kihalt, előbb mint végrehajthatatlan
    művük' Nimród népei megkisérték.
Mert emberi ész műve tarthatatlan
    s romló, lévén támasza csak a lenge
    és csillagoktól függő akaratban.
Azt az ős Természetnek hozta rendje,
    hogy az embernek nyelve van; de rája
    bízta, hogy így vagy úgy, szépítve zengje.
Mielőtt lelkem a Pokolra szálla,
    földön a legfőbb, Jónak neve El volt,
    aki ma fényem' ez örömbe zárja.
Azután Éli lett az, ami El volt;
    így van ez, mert a halandók szokása
    mint lomb: új jön, ha a régi elholt.
A Tenger Hegye addig volt lakása
    éltemnek tisztán s bűnben, míg az óra
    lépteit egytől hatig szaporázza,
ahol letell a fertály fordulója."


Huszonhetedik ének

A Kristály-ég

"Az Atya Fiú Szentlélek nevének
    glória!" - kezdte szerte mind az Éden,
    úgy, hogy ittassá tett az édes ének.
Amit láttam, a Világ Mindenében
    elömlő nevetés volt; s mámor áradt
    látáson és halláson át elébem.
Óh, öröm! Óh, vígság, mely sohse fárad!
    Szerelemmel s békével teljes élet!
    Óh, bőség, hol vágy helyet nem találhat!
A négy láng szemem előtt állva fénylett,
    s az, amelyik legelőbb jött elénkbe,
    egyszerre még élénkebb fényüvé lett:
igen! egész olyanná lett a fénye,
    mint Juppiteré lenne, ha a Marssal
    két madár volna és tollat cserélne.
A Gondviselés, melytől rend, határ, sor
    kiszabva ott, a boldog égi Rendben
    most minden részen ím csöndöt varázsol,
s Péter beszél: "Ha változok szinemben,
    ne csodáld, mert még ajakam ha szól ma,
    színt vált ez itt mind velem egyetemben.
Aki a földön helyem bitorolja,
    helyem, helyem, mely az Isten fiának
    szemében olyan, mintha üres volna:
tette, hogy síromon kloáka támadt,
    vér és bűz kloákája, hol a Sátán,
    ki innen esett, tetszeleg magának."
Oly színre gyúl ki a felhő, világán
    a szemközt égő napnak, reggel-este,
    milyennel most az eget szórva látám.
S mint nő, kinek szeplőtlen lelke-teste,
    biztos magáról, de önkénytelen
    megrendíti, ha hallja, más eleste:
olyan lett Beatrice fénytelen:
    ily fogyatkozás lehetett az égen,
    mikor az Úr elvérze idelenn.
Amaz folytatta szavait, s szinében
    nem volt úgy elváltozva, mint a hangja
    elváltozott most ilyetén beszédben:
"Azért tápláltuk bő vérünket ontva
    Krisztus aráját én, Linus s Anaklét,
    hogy pénzszerzésre legyen alkalom ma?
Nem! más volt a cél: ez a szent Öröklét.
    S Sixtus és Pius, Callixtus meg Orbán
    vértanu-kínnal s halállal vezeklék.
Nem véltük, hogy utódainknak jobbján
    a keresztény népnek csak fele álljon.
    a másik fele balfelé huzódván;
sem hogy ádáz lobogók jele váljon
    a Kulcsokból, amik reám bizattak,
    és kereszteltek ellen hadba szálljon;
sem hogy én jó legyek pecsét-alaknak
    megvett, hazug kiváltság-levelekre,
    mitől tüzem gyakran pirulva lankad.
Pásztor-ruhában farkasok seregje
    dúl s látszik innen minden legelőben:
    Isten haragja! miért nem vered le?
Véremet inni immár készülőben
    cahors és gaszkony... - Óh, szent alapítvány!
    mily hitvány végre fajzottál belőlem!
De a nagy Végzés, mely megvédte hitvány
    ellenek ellen Rómát Scípióval,
    hoz gyors segélyt, haragját lángra szítván!
S te fiam, majd lenn ajkat tárva szólalj,
    kit földi súly még le fog vonni földre,
    s mit én nem rejtek, tárd ki földi szóval!"
Mint megfagyott gőz, mely a földi körbe
    száll, s légkörünkön áthat, ha az égen
    a csillag-Bak szarvát a Napba döfte:
úgy láttam fényes díszeket a légben
    és diadalmas pelyheket havazni,
    akik sürűen gyűltek ott elébem.
Szemem követte néhány száz arasznyi
    téren át, de az égi messzeségbe
    nem tudott velük végtelen utazni.
S Hölgyem, ki látott figyelemben égve
    nézni föl rájuk: "Lefelé nézz!" - szóla -
    "hogy lásd, mekkorát fordultál az égbe!"
S láttam, hogy első lenézésem óta
    útam az első égöv közepétül
    széléig futó félivét berótta.
S láttam Cadixon túl, mely tájra szédült
    bolond Ulysses; és innen a partot,
    melynek Európa édes terheként ült.
És még több látványt is elémbe tartott
    földünk kis kertje; de lábam alatt már
    a Nap több mint egy csillagnyit kanyargott.
Szerelmes lelkem, amely mindig ott jár
    szép Hölgyem körül, visszanézni végre
    édes arcára vágyban lobogott már.
S ha természet vagy művészet kitépte
    lelked egykor magadból másba veszni,
    emberi húsba vagy müvészi képbe,
próbáld multadból mind összekeresni:
    együtt sincs oly kéj; mint tekintetemnek
    volt, nevető szemébe visszaesni.
S bűvös ereje e gyönyörű szemnek
    tette, Léda fészkéből kiröpítve,
    hogy a leggyorsabb égben fennteremjek.
Egyforma annak fényes, magas üdve
    minden részén, hogy még csak azt se sejtem,
    hogy Beatrice mely tájába vitt be.
Nevetve és oly arccal most, amelyben
    Isten öröme látszott, kezdte Hölgyem,
    ki előtt vágyát nem rejthette lelkem:
"A Mozgás, mely mindent forgatva bölcsen
    csupán a középpontot tartja tétlen,
    itt indul, e legtágabb ívü körben.
S ez az ég már nincs semmiféle térben,
    csak az Úr lelkében, mely lángra kelti
    hajtó szerelmét s zápor erejét fenn.
Fény s szerelem, ami magába rejti,
    mint ő a többi kört; s csak Gyűrüzője
    érti gyürűje titkát, más se sejti
Nem oszlik ez még mással mérhetőre,
    de mint a tíz az ötöddel s a féllel,
    minden más égkör úgy van mérve tőle.
S hogy ez a cserép, amelybe gyökérrel
    nyúl az Idő, míg más egekbe lombbal:
    itt tisztán látod és ettől ne térj el.
Óh, földi vágy! a lelket annyi gonddal
    nyomod, hogy föl se néz az égi körbe.
    hullámaidba kötve léha szomjjal.
A jó mag olykor még lehull a földre
    és kivirágzik; de az örök esső
    vackorrá veri azt is, ami körte.
Ártatlansággal s hittel csak az első
    gyermekkor áldott: s előbb megromolnak,
    mint a szakáll az arcra szőrlepelt sző.
Aki, gügyögve, böjtöl még ma: holnap
    zabálni fog már, ha megoldva nyelve,
    bármit és bármely szakában a holdnak:
aki gügyögve anyját hőn ölelte
    s hallgatott rá: most hibátlan beszélve
    csak azt szeretné, ha sírban heverne.
Így válik a fehér szin feketére,
    első látásra, annak szép leányán,
    aki a reggelt hozza, s elmegy éjre.
S ne csodálkozz e romlás látományán:
    hisz bárkátok kitért a jó sodorbul,
    mivelhogy nem ül, senkisem, kormányán.
De mielőtt január nyárba fordul
    a számba-nem-vett századnap miatt,
    az égi körök tengelye csikordul,
s a vihar, melyhez annyi vágy tapadt,
    orra helyett majd farát veti hátra
    és a flottának helyes útat ad:
és így jön igaz gyümölcs a virágra!"


Huszonnyolcadik ének

Az angyalok kilenc kara

Mikor a jelen hitvány földi létnek
    szemeim előtt így letépte fátylát
    az, aki tette, hogy Édenbe lépjek,
mint a mögötted gyújtott gyertya lángját
    tükörből olykor előbb veszed észre,
    mint szemmel, vagy bár gondolatba', látnád:
s megfordulsz és meglátod, visszanézve,
    hogy úgy egyezik, mint dal az ütemmel,
    a való képpel az üveg-idézte:
emlékszem, én is úgy tevék, szememmel
    ama szép Szembe nézve, melynek Ámor
    meghurkolt fényéből-font szerelemmel.
S hogy megfordulván elémgyúlt a Mámor,
    kinek számára ez a messze égkör,
    bárhova nézel benne, büszke zsámoly,
láttam, hogy egy Pont oly élessen ég föl,
    hogy amely szemre tűze rásugárzik,
    az önkénytelen bezárúl a fénytől;
és amely csillag legkisebnek látszik
    a földről, szinte holdnagyságu lenne
    e Ponthoz képest, amely ott parázslik.
Amilyen kört a fényudvar kitenne
    a csillag körül, amely az égre fösté,
    mikor legsűrübb a gőz köde benne:
a Pontot oly nagy tűzudvar füröszté
    s forgott gyorsabban, mint a legtelibb kör.
    amely legtágabb világot gyürüz bé.
És másiktól van övezve e kis kör
    s utána harmadik és negyedik
    és a negyedik újra ötödiktől
s ezt hatodik, hetedik követik
    oly tágan már, hogy Juno hirnökének
    ölelő karja szűk lenne nekik.
Majd nyolcadik s kilencedik jövének...
    S amint az Egytől messzebb száma, lassabb
    forgása e kép mindenkinek körének.
És annak lángja volt legsugarasabb,
    melyhez közelebb volt a tiszta Szikra,
    mert fénybe vonta fénye az Igaznak.
S látva, hogy új gond hálóját borítja
    reám e látvány, Hölgyem szólt: "E Ponttól
    függ az egész ég és természet titka.
Nézd legszomszédabb körét, s arra gondolj,
    hogy mitől tud oly sebesen forogni?
    a tűzes szerelemtől, vonzalomtól?"
S én: "Ha oly rendben látnám itt lobogni
    őket, mint a Föld körül sorba lengnek,
    már ennyi szóban meg tudnék nyugodni;
de ott oly fokban láttam őket szentnek,
    e gyűrüit az érzéki világnak,
    amint centrumtól távolabb kerengnek.
Igy, ha e templomában a csodáknak,
    melyet csak fény és szerelem határol,
    betellve kell megszünni mind a vágynak:
meg kell még tudnom e forgósugárról,
    a példázottól mért tér el a példa?
    Magamtól nincs sejtésem e csudáról."
"Ne bámuld, hogyha nem látsz itt a célba:
    ujjad gyenge e keményült csomóra,
    melyet oldozni senkisem kisért ma."
Igy kezdte Hölgyem; aztán újra szóla:
    "Figyelj, mit mondok, és vágyad betellhet,
    csak eszedet jól élesítsd a szóra.
Minden égkör annál tágabbra terjed,
    amint az erő s belső hathatósság
    minden részében nagyobb lángra gerjed.
Több a boldogság ott, hol több a jóság;
    s a többet mindig nagyobb tér fogadja,
    ha minden részben egyenlőn aprózzák.
Igy ez az ég, mely magával ragadja
    a Mindenséget, megfelel a körnek,
    mely legtöbb tudást és szerelmet adja.
Hát csak az Erő fokával jelöljed
    a nagyság mértékét, ne testi látszat
    szerint, mely itt szemedben körbe görbed:
és csodálatos összhangzást találsz majd
    kicsiről sokra, nagyobbról a többre,
    amint a Szellem egeknek arányt szab."
Ahogy kitisztul egünk csonka gömbje,
    hemiszféránk, ha Észak szele lágyabb
    lehelletű arcából fú a ködbe,
s a pára, melytől a lég színe bágyadt,
    oszlik, az ég arca mosolyra virrad,
    és báj önt el kertjében minden ágyat:
úgy érzem én, hogy szemeim kinyilnak,
    mikor megfelelt Hölgyem ajka nékem,
    és az Igazság fölkelt, mint a csillag.
S hogy eddig jutva megállt a beszédben,
    a szent körök megizzva fölragyogtak,
    mint a forró vas a kohó tüzében.
Szikrák követték lángjait azoknak
    és többre gyűltek, mintha kicsi számot
    duplázol egyre kockáin a sakknak.
És karról karra szent hozsánna támadt
    a Nyugodt Ponthoz, aki tartja mind,
    ubi - hol mindig lesznek és valának.
És az, ki lelkem mélyébe tekint
    s a kérdést látja, szólt: "Az első két kör
    mutat neked szeráfot s kerubint.
Gyors lángjuk ég ki a szent kötelékből
    a Pontot utánozva egyre jobban
    látás szerint, ki míly magasba ér föl.
Többi szerelem, mely köröttük lobban
    Isten arcába, névszerint a Trónak,
    s az első Hármas végződik azokban.
S akként élvezik kéjeit a Jónak,
    amint látással mélyeibe hatnak
    a minden észt megnyugtató Valónak.
Mert a látást kell tartanod alapnak
    a boldogságra, és nem a szerelmet,
    amely csupán a látásból fakadhat;
s ennek mértéke az érdem, amellyet
    a jóakarat és isteni Kegy szül
    s így egyre nő és fokról fokra terjed.
Második Hármas, mely lobogva zsendül
    e szent tavaszban, melynek soha galyját
    az éji Kos nem hasítja keresztül,
tavaszi Hozsánnának zengi dalját
    hármas dallamban, a Gyönyör e három
    karában, mellyek örökké sugallják.
Rangjuk előtted ílyen sorban álljon:
    a Dominációk, a Virtusok,
    és a Hatalmak; és ezzel bezárom.
Utolsó előtt Principátusok
    két karban, és Arkangyalok keringnek;
    végül Angyalok tánca leng, suhog.
És fölfelé néz hő szerelme mindnek.
    és lefelé győz; s vonva és vonatva
    Istenhez vezetői kéjeinknek.
S Dionysios oly vágytól ragadva
    gondolt föl e szent hierarchiára,
    hogy sorba, mint én, nevüket megadta.
És Gergely, kinek más teóriája
    volt, mihelyt följött s szemeit kitárta
    ebben az égben: nevetett reája!
S hogy ilyen titkok zárait kizárta
    halandó ember: azon meg ne döbbenj;
    olyantól tudta, aki mind bejárta,
sok más titkokkal együtt, e körökben."


Huszonkilencedik ének

Tanítás az angyalokról

Mikor Latóna égi fia, lánya,
    ez Kos-, az Mérleg-rakzu jegyeikben,
    egy horizont köt övnek derekára,
attól a ponttól, mikor a zenitben
    függ egyensúlyuk, addig míg belőle
    hemiszférát cserélve, szertelibben:
nem tovább állott szívem égi Nője
    néma mosollyal; és a Maradandó
    Pontra nézett, mely lelkemet legyőzte.
Majd: "Nem is kérdem, mit vagy megtudandó,
    s szólok, mert tárva vágyad bármi tárgya
    ott, hova céloz minden ubi s quando.
Nem hogy magát több gazdagsággal áldja;
    ez nem lehet; hanem hogy visszafénylő
    fénye a boldog »Subsisto!«-t kiáltsa,
időkön kívül, és kívül a mérő
    földi értelmen, kedveként, eláradt
    új szerelmekben az Örökkönélő.
S ne véljed hogy azelőtt tétlen állott;
    mert »előbb« s »utóbb« nem volt, mikor Isten
    lelke e vízek fölött szerteszállott.
Forma és anyag, vegyesen s vegyitlen
    pihentek benne, teljes létre szállni,
    mint három nyíl a háromhúru ivben:
És mint ha ámbra, ha üveg, ha bármi
    kristály visszfénylik, a sugártöréstől
    a teljes fényig nem tudsz rést találni:
ugy az Úrnak egyszerre árad és tör
    teremtéséből a hármas eredmény
    szerte, menten rendjében bármi réstől.
S rangot és rendet nyert minden teremtmény;
    s ezeket tette a világcsucsokra,
    bennük a tiszta cselekvést teremtvén.
A csupasz erőt legmélyebbre dobta;
    míg a középen cselekvést s erőt
    megkötött sohsem oldandóra bogba.
Jeromos szerint régesrég előbb
    lőnek az angyalok teremtve, számos
    százakkal egyéb teremtés előtt.
De az én igazságom általános
    a Szentlélektől ihletett irókban:
    csak gondolj rá, s figyelmet jól irányozz!
Az ésszel sem fér össze az valóban,
    hogy a mozgató, mozgás léte nélkül
    lehessen, mint a hajósok hajótlan.
Igy holbul és mikorbul és mikéntbül
    e szerelmeket megismerve, három
    lángod elalszik és vágyad kibékül.
Előbb mint húszig olvasnál, a járom
    alól egy csapat angyal bűnbe lengett,
    hogy földeteken bús zavart csináljon.
Más rész maradt, és megnyitá e rendet,
    melyet látsz, oly kedvvel, hogy mindazóta
    máig egeket forgatva kerengett.
Igy volt, mióta gőgben átkozódva
    fölkelt az, akit láttál lent a mélyben
    a világ minden súlyától zuzódva.
Akiket itt látsz, mind kész minden érdem
    javát a Jóra hinteni, ki nékik
    hivatalt és erőt ily nagyra mért fenn;
azért látásuk magas lánggal ég itt
    a maguk és a Kegyelem tüzével;
    s lelkük kemény, mit semmi bűn se szédit.
S ne legyen benned arról semmi kétely,
    hogy érdem elfogadni a Kegyelmet,
    ki kész örömmel tárja rá szivét fel.
Most már szabadon nézhet szét figyelmed
    e szent körön, más segítsége nélkül,
    ha szavam eddig eléggé figyelted.
De mert a földön az angyali néprül
    azt tanitják, hogy lelkek ők, akikbe
    emlék, akarat és észrevevés gyül,
tovább szólok, hogy legyen földeritve
    előtted a tan, melyet földi elmék
    befonnak többértelmü betűikbe.
E lények, kiknek boldoggá figyelmét
    az Isten mindentlátó arca tette,
    soha azt onnan másra nem emelték.
Igy látásuk egységét sohse szegte
    semmilyen új tárgy, s nem oszolva, nincsen
    szüksége kapcsoló emlékezetre.
Ébren álmodik, más tant aki hint lenn,
    hiszi vagy nem; mert ha nem hiszi, s vallja,
    még nagyobb bűnnek s szégyennek tekintem.
Azért jár egyszer erre, másszor arra
    bölcselmetek, mert a látszat szerelme
    és hiu dicsvágy ide-oda csalja.
S mindehhez több még az Egek türelme,
    mint aki a Szentírást meggyalázza,
    mellőzve, vagy értelmét elterelve.
Nem gondolják meg, mennyi vérrel ázva
    hullt földre magva; s mily becse van annak,
    ki magát hozzátartva megalázza.
Mindenkinek saját eszméi vannak:
    azokra büszke, és azt prédikálják!
    s hallgatni kell az Evangéliomnak.
Egyik azt mondja, hogy Krisztus halálát
    gyászolni, a Hold állt a Nap elébe,
    hogy ne engedje a Földre sugárát.
A másik, hogy magától jött az égre
    e fogyatkozás; mert az ind, a hispán
    a zsidóval egyszerre hullt sötétbe.
Flórencben annyi Lapi s Bindi nincs tán,
    ahány mesét szórnak évente szerte
    szószékeiről, a nyájat butitván,
és a juhocskák csak leget legelve,
    széllel táplálva, térnek aklaikba;
    és vakságuk nem lesz mentségük erre.
Nem mondta Krisztus, társait tanítva:
    »Menjetek, s locsogjatok a világba!«
    hanem kemény tant adott, mint a szikla,
és ajkuk mind azt zengte, prédikálta;
    hitet gyujtani és harcolni harcát
    az Evangéljom volt a pajzs s a dárda.
Ma csupa rossz élc, csupa balgatagság
    a pap beszéde; csak a nép röhögjön,
    duzzad a csuha, több se kell manapság!
De olyan madár ver a csuklya-csücskön
    fészket, hogy, ha azt látná nyája, látná,
    hogy bűnbocsátást esdeni kihöz jön?
És ettől oly vak szellem szállt világgá,
    nincs az a vad tan, bolond üdvigéret,
    mely próba nélkül hívét ne találná.
Igy lesz az Antal disznaja kövérebb,
    s hiznak disznónál is disznóbb barátok,
    akiktől veretlen pénzt kap a lélek.
De messze tértünk. Vesd most vissza lábod
    és szemed velem az egyenes utra,
    hogy a pályát kurtítsa gyorsaságod.
Angyalok száma se mondva, se tudva;
    akkora az, hogy még álom se vélné,
    hogy rangról-rangra akkorára rugna.
S ha Dániel szavait jól itélné
    eszed, látnád az ezer és ezerből,
    hogy határozott számokról beszél-é?
Szétáradván az ős Sugár, amelyből
    jönnek, annyimód fogan ott a szépség,
    ahány a fény, amely Belőle feltör.
Azért mivel az Erő működését
    követi az érzés, édes szerelmük
    bennük külömbözőkép éget és ég.
Im látod az Erőt, melyen a Menny függ,
    mily gazdag és bő, tükrei sokában
    szétszórva fényét, sokszorozva bennük,
mégis örök-egy maradva magában."


Harmincadik ének

Fényfolyó és fényrózsa

Talán hatezer mérföld messzeségben
    lángol a déli óra; és a földnek
    árnya vizszintes síkban esik épen:
mikor olyan kezd lenni a fölötted
    mélyülő ég, hogy benne halaványra
    sápad sok csillag, s meg se látni többet,
s amint a Napnak szolgálóleánya
    előjön, az ég, fényeit elűzve,
    elzárul s legszebb gyöngyét is lehányja:
így a Pont körül, mely engem legyőzve
    játszatá a csillagos karikákat,
    s amit gyürűz, abban látszék gyürűzve,
szemem előtt minden fény egyre sápadt:
    s ugy érzém, hogy Hölgyemhez visszafordit
    a szerelem, és az, hogy mást se látok.
Ami ezer szó eddig róla folyt itt,
    olyan dicséret az együtt se lenne,
    mi ily szépséget semmiben se csorbit.
A szépség, amit láttam, szertelenre
    gyulva, mirajtunk túlárad, s egészen
    csak Alkotója tud örülni benne.
E pontnál tollamat legyőzve érzem,
    jobban, mintsem vig vagy szomorú költő
    volt tárgya által, vagy valaha lészen.
Mert mint a nap remegő szembe, kelt ő
    emlékembe, a gyönyörű mosollyal
    lelkem magából-kikelésre keltő.
Mikor még együtt élt a földi porral
    s először láttam: onnantól idáig
    még tudtam, a látást követni tollal;
de most látásom jobban szerteválik
    szent szépségétől, mint bármely müvészé,
    ha képessége elért a határig.
Hagyom azért, hogy tágabb ajk idézné,
    mint az én gyenge trombitámnak ajka,
    mely nagy leckéjét kis hijján bevégzé.
Ő, mint kész vezér hangra, mozdulatra:
    "Kijöttünk a legnagyobb égi körből
    a Mennybe, amely tiszta fény" - mutatta -
"lelki fény, tiszta öröm, ment a földtől;
    tiszta szerelem, igaz Jó szerelme;
    tiszta öröm, mely minden ízen tultör.
Az Éden mindkét seregét figyelve
    meglátod itt, és egyiket közűlük
    oly arccal már, mint Itéletre kelve."
Váratlan villám, fényből vonva gyűrüt
    a szem köré, és; elfedve előle
    oly csillogást is, ami nála sűrübb,
nem égőbb, mint ott volt a fény gyürűje,
    mely szememet tüzfátyollal borítva
    minden látását elragadta tőle.
"A Szerelem, mely az eget csititja,
    üdv-fénnyel mindig így fogad magába,
    hogy a gyertyát lángjához idomítsa."
E pár rövid szó nem zengett hiába,
    mert rögtön érzém, földi erőn túlra
    hogy új erőnek gyűl lelkembe tápja:
és szemem új látásra gyullad újra,
    ugy hogy nincs fény, amelyet ki ne állna,
    akármilyen vakító lángra gyúlna.
És láttam oly fényt, mintha folyam árja
    villámsütésnél és csodás derűben
    tavaszból-hímzett part közt folydogálna.
Szikrák a vízből pattogtak sürűen
    s mindkét parton a virágokba ültek,
    mint a rubintok aranyos gyürűben.
S amint illattal ott megrészegültek,
    visszamerültek a csodás folyóba:
    ők bemerültek, mások fölkerültek.
"Annál kedvesebb, mennél lángolóbbra
    gyul szent vágyad, hogy ami titkosat lát
    szemed, mélyébe elméd behatódna.
De e folyónak kell még inni habját,
    mielőtt csillapodna szomju lázod!"
    hallám szólni szemeim drága Napját.
S hozzá tevé: "E folyam, e topázok,
    kelve és szállva, pázsitok mosolyja,
    a Valóságról csupán szürke vázak;
nem mintha Az nehéz-értelmü volna:
    benned a hiba, aki még szemeddel
    gyengébb vagy, hogysem ily mélyig hatolna!" -
Mikor a csecsemő nyul csöpp kezekkel
    az emlő után, hogyha túl a rendes
    órán később talál ébredni reggel:
ez hasonlít az én mohó szememhez;
    s fénylőbb tükörré tenni azt, benéztem
    a Habba, melytől minden fényesebb lesz.
S amint pillámnak beivám egészen
    eressze alá, láttam, hogy szalagja
    a hosszukásból kerekforma lészen.
S mint álarcot magára aki rakna,
    másnak látszik, mint előbb, ha kitárja
    az arcot, ami rejtezett alatta:
gyujtott e szikrák és virágok árja
    uj pompát, s láttam, hogy az ég előttem
    mindkét udvara látványát kitárja.
Óh, Isten fénye! benned emelődtem
    az igaz Ország dicsét látni: engedd,
    hogy amit láttam, most szavakba szőjjem!
Olyan fény van ott, hogy a földi szemnek
    láthatóvá lesz Alkotója benne,
    mely e Látáson kívül nem pihenhet.
Alakja olyan, mintha körbe menne,
    mely akkorára gömbölyűl előtted,
    hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.
Csupa sugár Ő, és visszaverődnek
    mind amaz Első Mozgó síma gömbjén,
    amely innen kap életet s erőket.
S mint domb, ha lábát az árvíz elöntvén,
    tükrözik abban, zöldje üde lombját
    s virágai dus visszfényét köszöntvén:
ugy láttam e fényár közt lengni dombját
    ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,
    mely földtől elvált, és meglelte Honját.
És ha alját ily fények öntözék meg,
    gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa,
    s mily messzeségét boritja az égnek.
Szemem, szélétől csúcsáig lopózva
    nem tévedett el, hanem e Kehelynek
    fényét és teljét szerte behajózta.
Nincs ott hatása távolnak s közelnek;
    e hely közvetlen az Isten kezében,
    s a Természet törvényi szünetelnek.
Az örök Rózsa arany közepében
    mely fejlik, feslik, és a szent Tavaszba
    illatát küldi dícséret fejében:
mint aki szólni vágyna és habozna,
    ugy tett le Hölgyem, s mondta: "Nézd s figyeljed,
    mily Gyűlés, fehér ruhákkal havazva!
Nézd, városunk mily messze körre terjed!
    Nézd, padsoraink milyen tele mind már!
    Kevés, ki még itt üres helyre lelhet.
Ama nagy trónra, melynek díszein jár
    szemed, mivel már a korona rajta,
    előbb mint e Lakzi borából innál,
ül majdan Henrik, kit a földnek ajka
    császárnak mond, s ki jön, hogy megjavitsa
    Itáliát, bár nem érett az arra...
Vak kapzsiság lelketek elborítja,
    s olyanok lesztek, mint a csecsemő,
    ki éhen hal, s a dajkát eltaszitja.
Oly ember lesz a Szentszéken, minő
    a legrosszabb, s ki nyiltan és titokban
    más úton jár majd, mint amelyen ő.
De nem sokáig fogja tűrni ottan
    az Úr, és a szent helyről oda csapja,
    hol Simon mágus bűnei miatt van,
és az Anagni lejjebb száll alatta!"


Harmincegyedik ének

Beatrice égi helyére ül

Ekként elém mint fehér rózsa támadt
    az égi sereg, melyet földi létben
    Krisztus, vérével jegyzett el magának;
de a másik, mely öröktől az égben
    száll, látva s zengve Azt, kinek szerelme
    gyujtja s jósága táplálja, hogy égjen,
mint méhek raja a virágkehelybe
    leszáll egy percre; aztán vissza onnan,
    hol méze ízét érleli, a sejtbe:
a nagy Virágba, hol ezer szirom van,
    leszálltak előbb, visszaszálltak aztán
    szerelmük felé, örök-égi szomjban.
Élő láng fénylett mindeniknek arcán;
    egy szárnyuk arany, s oly fehér a másik,
    hogy semmi hó sem éri utol azt tán.
Amint leszálltak a virág-nyilásig,
    szerelmet szórtak sziromról sziromra
    s békét, mit fenn szereztek szárnycsapásik.
S nem szállt e szárnyak millió gomolyja
    virág és ég közt föld madara-képen,
    hogy a fényt s látást eltakarta volna;
mert az isteni fény áthat az égen
    s a mindenségen, ahol érdemes,
    és semmi sincs, mi akadálya légyen.
E biztos, boldog Ország, mely nemes
    uj s antik néppel népesűlt, szünetlen
    szemmel és szívvel csak egy célra les.
Ó, hármas Fény, mely e boldog szemekben
    egyetlen csillag vagy csak! üdv adója!
    tekints le a mi viharunkra ittlenn!
Ha a barbár had, ama táj lakója,
    ahol Helice megforog naponta
    s égi fényét édes fiára szórja,
Rómába érve, a nagy kőhalomba,
    elkábult, mikor szemét Laterán
    csodálatos műve magára vonta:
én, aki földről égbe, és silány
    időből értem örökkévalóba,
    s az igaz néphez - Firenze után,
mily kábulattól voltam elfogódva!
    Öröm s csodálat közt beléakadtam
    a hallásba is, nemhogy még a szóba!
És mint zarándok néz szét meghatottan
    fogadalmának templomában, arra
    gondolva, hogy' mondja el, ami ott van:
ugy padról padra, karról szállva karra
    sétált szemem az éles fényözön közt,
    most fel s alá, majd körben, jobbra-balra.
Láttam fönn-nyert fény és önnön öröm közt
    égni ezer szerelmes arcu lelket,
    s a szentséget rajtuk, mint drága köntöst.
De míg szemeim így mohón betelltek
    teljes képével a Paradicsomnak,
    külön eddig egy pontra sem figyeltek.
Fölnéztem, hogy új szomjra gyúlva mondjak
    pár kérdő szót Hölgyemhez, mely kicsalja
    ajka válaszát, oltani e szomjat.
Egyet kérdeztem, s más felelt meg arra:
    Hölgyem helyett im egy Agg állt elébem,
    ruhában hasonló az égi karra.
Vidám jóság ült arcán és szemében;
    és oly komolyság minden mozdulatban,
    minő gyengéd atyához illik épen.
"Beatrice hova lett?" - így riadtam.
    S felelt: "Ő kért, hogy a szomjat, mit érzel,
    oltani, helyem' érted odahagyjam.
És hogyha a harmadik sorra nézel
    felülről kezdve, meglátod a trónon,
    amelyet szerzett földi érdemével."
Arcom fölnézett anélkül, hogy szóljon;
    s láttam Őt, ahol az örök Sugárból
    magára koronát és takarót fon.
Halandó szeme még sohasem állt oly
    messze, habár a mély tengerfenéken,
    a legfentebben zengő éghatártól,
mint én onnan, hol Ő ült ama Széken;
    de ez mitsem tett, mert a drága képet
    szemem közvetlen villantotta nékem.
"Óh, Hölgy, ki tetted, hogy reménynek éghet
    lángja szivemben, s elviselted értem,
    hogy nyomát a Pokolban hagyja lépted,
minden dologhoz, amit végigéltem,
    kegyelmet és erőt nekem te ontál:
    jóságodé s hatalmadé az érdem!
Te szolgaságból szabadságba vontál,
    minden eszközzel, mindenféle módon,
    amílyet el se képzel földi kontár.
Bőséged tőlem vissza ne huzódjon
    hogy általad-gyógyult lelkem előtted
    tetsző legyen, ha testből oldozódom!"
Igy szóltam; s messziről a drága Nőnek
    szemeit felém mosolyogni láttam;
    majd újra az ős Kúthoz emelődtek.
S a szent agg szólt: "Hogy ne legyen hiában
    utad, s végére juss (amire küldött
    a szent kéréssel egyesülve vágyam):
röpüld be szemeiddel ezt a kertet!
    hogy látása nagyobb látásra majdan
    égi sugárral tüzesítse lelked.
S kinek szerelme mindörökre rajtam,
    Mennyek Asszonya lesz számodra gyámol,
    mivel én, Bernát, az ő híve voltam."
Mint ki messziről, tán Croatiából,
    jön, bámulni a Veronika-kendőn,
    melynek oly nagy hirét hallotta távol,
és míg mutatják, nézi csak merengőn:
    "Szent Uram Jézus!" - mondja mind magában
    "ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!" -
ugy voltam én, mikor ragyogni láttam
    élő szerelmét annak, ki ez égi
    békét izlelte már lent a világban.
"Kegy fia!" kezdett akkor ő beszélni -
    "ez Édes két titok még szememben,
    amíg csupán alsóbb fokait érti:
de vizsgáld már a messzebb köröket fenn,
    mig a Királynőt látod ülni trónján,
    kinek ez Ország hódol tiszteletben."
Felnéztem akkor; s mint hajnali órán
    keleti része ég a horizontnak,
    szemközti fele ködbe burkolózván:
ugy szemem, mintegy völgyből szállva dombnak,
    látta másiknál több fényben fürödni
    egyik felét a felső sor sziromnak.
S mint az a táj, hol a szekérrud üt ki,
    melyet rossz útra vitt Phaëton, ég, és
    jobbra meg balra halványúl a többi:
úgy élénkült meg közepén a békés
    lobogó föllobogva, s jobbra-balra
    egyenletessen halványúlt az égés.
És e középen szárnyaik viharja
    kavargott száz ünneplő angyaloknak,
    s mindegyik más volt, tarka fényre, dalra.
És láttam e játéknak és daloknak
    tüzében olyan szépséget kacagni,
    hogy a szentek szemei felragyogtak.
S ha nyelvem annyi kincset birna adni,
    mint képzeletem: még akkor se mernék
    legkisebb festésébe belekapni.
Bernát, amikor látta, hogy szerelmét
    figyelve nézem és szent lángra gyúlva,
    ő is Arra fordított szemet-elmét,
s tüzén tüzem borult uj lángba újra.


Harminckettedik ének

A Rózsa szirmai

A szent szemlélő, gyönyörébe veszve,
    szabad Doktornak szerepét öltötte
    s égi beszédét ígyen szólva kezdte:
"Amit Mária kent be és kötött be,
    a sebet az a szép nő, aki lába
    előtt ül itt, nyitotta és ütötte.
Nézz most a trónok harmadik sorába:
    ott, amint látod, Rákhel ül alatta,
    ki Beatricét vette oldalára.
Sára, Rebeka, és tovább haladva,
    Judit, s Dalnok ősanyja, ki bűnét
    a »Miserere Mei!«-vel siratta.
S tovább, küszöbről-küszöbre a hű nép,
    lefelé, amint szirmonkint a Rózsán
    nevezni őket soha meg se szűnnék.
S hetedik helytől még lejjebb huzódván,
    mint fölfelé is, zsidók női ülnek,
    és választékot húznak át a Rózsán.
Mivelhogy amint jobbra-balra gyülnek
    Krisztusban való hit szerint a fények,
    velük vál ketté a lépcsőzött Ünnep.
E részen, hol szirma a szent Növénynek
    már mind kinőtt, olyaknak látni lelkét,
    kik eljövendő Krisztusban hivének;
másfelől, hol a félkörök betelltét
    üres helyek szegik még, akik állnak,
    szemük' már eljött Krisztusra emelték.
S amint itt élő szent sövényt csinálnak
    Miasszonyunké s az alábbi székek,
    melytől a lelkek így két részre válnak:
akként átellent a remeteséget
    s mártírhalált türt nagy János, ki aztán
    vágy Poklában két hosszu évig égett;
s tovább, a többit jobbra-balra osztván,
    Ferenc, Benedek, nagyszentségü lelkek,
    s Ágoston ülnek rendre sorakozván.
S az égi Végzés rendjét jól figyeld meg:
    a hitnek egyik és másik alakja
    egyenlőn fogja tölteni e Kertet.
S a vonaltól, mely közepén szaladja
    végig e két fél padsort, senki még nem
    ült be a saját érdeméből abba,
hanem másokéból valamiképen;
    mert ez mind oly lélek itt, aki meghalt,
    mielőtt igaz érdeméhez ért lenn.
És ezt magadtól is észreveszed majd,
    mert gyermekarcuk és hangjuk mutatja,
    hogy látva meglásd, és hogy hallva meghalld.
Hallgatsz, mert elönt a kétség iszapja;
    de én megoldom láncaid kötését,
    mellyel bilincsel elméd gondolatja.
E Királyságban, akármerre nézz szét,
    helyet nem lelhet semminő esetleg,
    csak úgy, mint bánat, szomjuság vagy éhség.
Itt mindent örök törvények vezetnek,
    és amit itt látsz, úgy vág minden egybe,
    mint gyűrü illik újjára kezednek.
Nincs sine causa, hogy ez elsietve-
    idejött gyermeknép közt, mint a többi
    közt, lelhetsz felsőbb és alsóbb helyekre.
A Király, aki ez Országra önti
    békéjét, és szerelmét annyi kéjjel,
    hogy vágy se merhet magasabbra szökni,
minden lelket, teremtve, égi kénnyel
    osztott más és más helyre szent kegyében
    szentnek; s elég ezt bizonyítni ténnyel.
És a Szentírás ezt példázza épen,
    idézve az ikrek históriáját,
    akik versengtek már az anyaméhben.
Mint más-más színü fürtök karimáját,
    a legfőbb fénynek is, a Kegyelemnek,
    úgy kell, méltón, viselni glóriáját.
Igy ha e lelkek más-más üdvbe mennek,
    nem az érdem itt a különböző, de
    született ereje a lelki szemnek.
Elég volt a friss, hajdani időkbe'
    az ártatlanság s hite a szülőknek,
    hogy az uj lélek az Üdvbe vevődne.
Majd hogy az idők jobban érlelődtek,
    circumcisiót kellett még kiállni:
    s az ártatlanság tollai kinőttek.
De hogy eljött az Üdvnek kora: bármi
    ártatlanság sem tudhat már a Krisztus
    szent keresztsége nélkül oda szállni.
Nézz most az arcra, mely amott a Krisztus
    arcához leghasonlóbb, edzve boldog
    szemed, hogy lásd, mint ragyog fia: Krisztus!"
Az égi arcra fény harmata csorgott,
    mit e magasságokon átszökellni-
    teremtett lények könnyü szárnya hordott.
Semmi, mit eddig tudtam megfigyelni
    mennyben, ily közel nem igérte Istent
    s nem inditott igy magamból kikelni.
S az, aki egykor szállt elébe ittlent
    s szólt: Ave Maria, gratia plena!
    láttam, hogy szárnyat újra tágra nyit s leng.
Elhallgatott az égi cantilena,
    és az Isten udvara visszazengett,
    egyetlen fény se maradt arra néma.
"Óh, szent atyám, ha értem így lelengett,
    lábad, elhagyva, ahol ülsz külömben,
    édes helyedet fenn, hová a Rend tett:
mondd, ki az Angyal, aki oly örömben
    néz Királynőnkre, s a szent sugaraktól
    szinte parázzsá ég a szerelemben?"
Igy kértem pótlást tudásomhoz attól,
    ki Máriában mindörökre szépül;
    mint a hajnalnak csillaga a Naptól.
És ő felelt: "Szépségbül s könnyüségbül
    többet kapott ő, mint valaha angyal;
    és szerelmünk, ezt látva, kielégül,
mivel ő szállt hajdan a pálma-lombbal
    Máriához, mikor Isten Fiának
    tetszett magát terhelni földi csonttal.
De most szemeddel kövessed a számat:
    s patriciussait vedd sorra vélem
    ennek a békés és igaz Hazának.
Ki fenn ül a Boldogság telijében,
    kettő, mintegy gyökere e Virágnak,
    boldog, mert az Augusta közelében.
Akit szemeid Tőle balra látnak,
    ősatyád, kinek bátor kóstolása
    oly keserű ízt adott a világnak.
S most jobbra nézz, hogy lelked újra lássa
    az Egyház atyját, kire Krisztus égi
    rózsája titkos kulcsait ruházza;
s az ki már élve látta, mennyi tépi
    súlyos esztendő majd az Úr aráját,
    akit szegek és lándzsa szerze néki,
mellette ül; majd zsidók ős biráját
    látod a sorban: ő táplálta manna
    étkével hálátlan, könnyelmü nyáját.
S Péterrel szemben látod, ott ül Anna:
    leányát nézve egyre oly örömben,
    hogy föl se pillant s ajkán nincs Hozsanna!
S a Legnagyobb Család atyjával szemben
    ül Lúcia, ki Hölgyed' küldte hozzád,
    mert vakon jártál a veszedelemben. -
De jő a perc már, mely ébredést hoz rád;
    azért megállok; mint a jó szabók, ha
    kevés a kelme, a szabást beosztják;
s tűzzük inkább az Örökkévalóba
    szemünket, hogy szemed az ős szerelmi
    lángba ereje szerint behatódna.
De nehogy mikor előreszökellni
    vél, akkor szálljon épen hátra szárnyad:
    imával kell még a Kegyet kinyerni,
szent Kegyét a Kegyelmek Asszonyának;
    hallgass hát, és sziveddel, míg beszélek,
    légy követője szavaim nyomának!"
És akkor kezdte ezt a szent beszédet:


Harmincharmadik ének

Az istenlátás

"Óh, szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,
    teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
    ős célja az örök határozatnak:
természetünket a te tiszta lényed
    megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő
    teremtménnyé lett benned, s szent erényed
méhedben felgyújtá a tisztelendő
    szerelmet, melynek örök melegébül
    a Béke e Virága volt kelendő.
Te déli láng a Szerete egébül
    vagy itt nekünk; és lenn az embereknek
    élő forrás, melytől reményük épül.
Urnő, minden kegyek tőled erednek!
    Aki nélküled vágyik szent malasztra,
    szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.
S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:
    jóságod gyakran azt a szenvedőnek
    kérés előtt megadja, nem halasztva.
Jóság és nagyság benned egybenőnek,
    és irgalmasság, s ami csak erénye
    lehet teremtett lénynek, földi nőnek.
Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye -
    a mindenségnek mélyétől idáig
    látta a szelleméltet, s szemefénye
most még magasabb, új látványra vágyik,
    kér új erőért, fölhatolni, téged
    kegyelemből az utolsó csodáig.
S én, mert soha még vágyam így nem égett
    magamért sem, küldöm imámat érte,
    kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,
a mely halandó voltából őt kisérte,
    oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,
    hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!
S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te
    mindent tehetsz: hogy íly látás után is
    maradjon épen magas vágyu lelke.
Győzzön hatalmad emberi voltán is!
    Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel
    könyörög - és velük az én imám is!"
Az égi szempár, melyet áldva kedvel
    az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya
    az ájtatós imát hallgatja kedvvel.
Onnan az Örök Fényre villana
    e drága Szempár, hova nincs teremtmény,
    ki tiszta szemmel bépillantana.
S én, vágyam ős célját közelre sejtvén,
    illőn, amint a szemem föltekintett,
    égő kinját egyszerre elfelejtém.
Bernát mosolygott és kezével intett,
    hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
    magától is már intése szerint tett.
Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
    a magában-egy Igaz sugarába
    mind jobban-jobban behatolni mertem.
Innen kezdve látásomat hiába
    vágyom leírni: gyenge lesz az ember
    szava rá, és emlékezete kába.
Mint akit elfog álomteli szender,
    s ébredve megmarad a benyomása,
    de másra emlékezni nem bir, nem mer:
ugy tűnt el az én lelkem látomása;
    valami édes megmaradt belőle
    máig; s ki merne emlékezni másra?
Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;
    s a Szibillának jósoló falombok
    így szálltak szét a legkisebb szellőre.
Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
    s földi fogalmak soha föl nem érnek,
    tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
    hogy látásomból egy szikrácska majdan
    jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
    emléked e versekben visszazendül,
    győzelmed híre terjedend a dalban. -
Akkor az éles, élő fényözöntől
    ha elfordúlok, zavarva legottan
    lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
    tekintetem a végtelen Erővel
    összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
    szétolvadó látásban elvegyülni
    megáldtál engem kegyelemmel, bővel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
    szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
    mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
    és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
    lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.
Egyetemes formáját e csomónak
    hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom
    tágabbra tártan örülök a szónak.
Egy perc mélyebben elaltatta gondom',
    És Argo árnya, Neptun döbbenése
    huszonöt századát legyőzte pontom.
Lelkem ekként egészen belevésve
    merően és figyelve, mozdulatlan,
    a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
    merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
    lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
    benne gyül; s ami rajta kívül elvét
    minden célt, benne célba jut egészen.
Dalom ezentul kurtán fogja tervét,
    mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,
    ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.
Nem hogy tán egynél több kép rajza termett
    benne, mert mindig egy marad az élő
    fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg:
hanem mert tőle mind érttebbre érő
    látásom ott látását úgy cserélte,
    mintha kép képet lenne megcserélő:
a fénysürű mögé, a tiszta mélybe
    három kör áradt, élesen kiválván,
    háromszin és egy átmérőjü térbe.
És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
    tükrözte föl, s e kettő lehelése
    a harmadik, belőlük egyre szállván,
Mily kurta a szó íly elképzelésre!
    S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,
    olyan hogy kevés becsülni "kevésre".
Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
    Magadat érted csak, s magadtól értve
    magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
    olyannak látszott, mint a visszavert fény,
    amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
    a mi képünkben festődött keretté,
    hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
    megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
    de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
    töprengve tudni, hogyan egyesűle
    kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
    mig villám fénye tárta szememet fel
    és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
    de folyton-gyors kerékként forgatott
    vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.



Hátra Kezdőlap