Valahol, egy nagy városban, amelyet több oknál fogva is okosabb lesz nem megnevezni, s amelynek kitalált nevet sem akarok adni, a számos egyéb középület között van egy olyan, melynek a párját ősidők óta megtalálhatjuk a világ majdnem minden városában: tudniillik a dologház. Ebben a dologházban született egy szép napon - hogy milyen napon és hányadikán, annak a pontos közlésével már csak azért sem érdemes vesződnöm, mert ez úgysem mondana semmit az olvasónak, legalábbis történetünknek ebben a pillanatában nem -, ebben a dologházban született az az emberi halandó, kinek nevét a fejezet címében már előrebocsátottam.

Miután a kerületi orvos erre a siralomvölgynek nevezett világra segítette, még hosszú ideig erősen kétséges maradt, megéri-e a gyermek egyáltalában, hogy akármilyen nevet is adjanak neki; mert ha nem érte volna meg még a keresztelőjét sem, akkor több, mint valószínű, hogy ezek a feljegyzések sem jelentek volna meg soha; vagy ha igen, akkor ez a néhány oldalra szorítkozó kis mű igazán eldicsekedhetett volna avval, hogy ő az egész világirodalom és minden idők legtömörebb és leghitelesebb életrajza.

Ámbár nem óhajtom azt állítani, hogy dologházban születni már önmagában is olyan irigylésre méltó szerencse, aminél jobb nem is igen érhet senki emberfiát, mégis meg kell mondanom, hogy ebben a kivételes esetben Twist Olivér számára még aránylag ez volt a legjobb, ami vele történhetett. Ugyanis Olivért csak rendkívüli nehézségek árán lehetett rávenni arra, hogy rászánja magát a lélegzés mesterségére - erre a keserves foglalkozásra, melyet mégis úgy megszoktunk már, hogy nélküle nem is tudnánk könnyűszerrel meglenni; egy ideig csak feküdt hanyatt a pihés derékaljon, és kapkodott a levegő után, elég határozatlanul ingadozva a mi földi világunk meg a másik között: s a mérleg kétségtelenül az utóbbi felé billent. Mármost ha ez alatt a rövid idő alatt Olivért gondos nagymamák, aggodalmas nagynénik, gyakorlott ápolónők és nagy tudományú doktorok vették volna körül, majdnem egészen bizonyos, hogy pillanatok alatt menthetetlenül át is segítették volna a túlvilágra. De hát senki más nem volt mellette, csak egy szegényházi öregasszony, akit meglehetősen pityókássá tett már a mértéktelen sörfogyasztás; meg az egyházközség hatósági orvosa, aki szakmányban csinálta az ilyesmit; így aztán Olivér és a természet egymás között döntötték el a küzdelmet. Az eredmény az lett, hogy egy kis küszködés után Olivér szuszogni, prüszkölni kezdett, sőt végül annyira jutott, hogy sikerült tudomására hoznia a dologház bennlakóinak, hogy újabb teher szakadt az egyházközség nyakába. Olyan bömböléssel közölte ezt, amilyet csak elvárhatunk egy fiúgyermektől, aki három és egynegyed percig nem volt birtokában egy roppant hasznos felszerelésének: a hangjának.

Abban a pillanatban, amikor Olivér az első jelét adta, hogy a tüdejét szabadon és helyesen tudja működtetni, a vaságyon megmozdult a rendetlenül odadobott, toldott-foldott takaró; s a vánkosról egy fiatal asszony sápadt arca emelkedett fel bágyadtan. Gyenge, elhaló hangon szólalt meg, alig hallhatóan:

- Mutassák a gyereket, aztán hadd haljak meg.

Az orvos a tűzhelynél üldögélt, arccal a tűznek; s felváltva melengette és dörzsölte a két tenyerét. Ahogy a fiatal asszony megszólalt, felállt, odalépett az ágya fejéhez, és azt mondta neki, sokkal kedvesebben, mint ahogy várhatta volna tőle az ember:

- Ó, magának még nem szabad a halált emlegetnie!

- Bizony nem, drága lelkem, bizony nem - szólt közbe az öreg ápolónő is, miután sietve a zsebébe gyömöszölt egy zöld palackot, amelynek a tartalmát látható megelégedettséggel kóstolgatta az imént az egyik sarokban. - A jó isten áldja meg magát, lelkem, mit szólna, ha olyan öreg lenne, mint én? Ha majd maga is a világra hozott tizenhárom gyereket, és mind meghaltak, kettő kivételével, akik itt vannak velem a dologházban, hát akkor majd maga is megtanulja, hogy ne beszéljen így, édes jó lelkem! Gondoljon csak arra, mi az, anyának lenni, kis galambom, gondoljon csak arra!

Az anyai örömök e vigasztalónak szánt ecsetelése szemlátomást nem érte el a kellő hatást. A beteg csak megrázta a fejét, és nyújtotta a karját a gyerek felé.

Az orvos a karjába adta az újszülöttet. Az asszony sápadt, hideg ajkával szenvedélyesen megcsókolta a gyerek homlokát; megsimogatta az arcát; riadtan körülnézett; megborzongott; visszahanyatlott a párnájára - és meghalt. Dörzsölgetni kezdték a mellét, a két kezét, a halántékát; pedig a szívverése már örökre megállt. Buzdító, vigasztaló szavakat mondogattak neki, de ő már rég nem értette a földi beszédet.

- Vége van, kedves Hogyishívjákné, hiába! - mondta végül az orvos.

- Jaj, szegény lelkem, ennek bizony vége! - mondta az ápolónő, s felemelte a párnáról a zöld palack dugóját, ami kiesett a zsebéből, mikor lehajolt, hogy a gyereket felvegye. - Szegény lelkem!

- Nem kell mindjárt értem küldenie, ha a gyerek sírni talál - mondta az orvos, a kesztyűjét húzogatva nagy gonddal és figyelemmel. - Nagyon valószínű, hogy baj lesz vele. Adjon neki egy kis zabkását, ha nyafog.

Föltette a kalapját, s az ajtó felé indulva egy pillanatra még megállt az ágy mellett.

- Amellett igazán szép lány volt - mondta. - Honnét jött?

- Csak tegnap este hozták be - felelte az öregasszony -, a felügyelő úr parancsára. Az utcán találták, ott feküdt. Valahonnét messzebbről jöhetett, mert a cipője már csupa rongy volt a sok gyaloglástól; de hogy honnét jött, vagy hová igyekezett, azt senki sem tudja.

Az orvos a holttest fölé hajolt, és megemelte a bal kezét.

- A szokásos történet - mondta fejcsóválva. - Látom, nincs jegygyűrűje. Hja-ja! Hát jó éjszakát!

A tudós úriember elballagott vacsorázni; az öreg ápolónő pedig, miután ismét erőt merített zöld palackjából, letelepedett a tűz mellé, egy alacsony ülőkére, és pólyázni kezdte a csecsemőt.

Az ifjú Twist Olivér nagyszerű bizonysága volt annak, hogy mennyire a ruha teszi az embert. A takaróba csavargatva, mert eddig ez volt minden öltözete, éppúgy lehetett volna egy grófnak a gyereke, mint egy koldusé; még a leggőgösebb idegen is bajosan tudta volna megállapítani a pontos társadalmi helyzetét. Most azonban, miután bebugyolálgatták az ócska pólyába, amely egészen megsárgult már a hosszú használatban, Olivérre ráütődött a bélyeg, megkapta a jelzőcéduláját, s egyszerre a pontos helyére került - az egyházközség árvája lett - a dologház apátlan-anyátlan fia - alázatos éhenkórász - akit ide-oda rugdosnak és pofoznak majd a világban - akit mindenki lenéz, és senki sem sajnál.

Olivér torkaszakadtából sírt. De ha tudta volna, hogy árva, s hogy az egyház gondnokainak és felügyelőinek szerető jóindulatára van hagyatva, akkor talán csak annál hangosabban sírt volna.

Életének első nyolc-tíz hónapjában Olivér egy kialakult szélhámosság és csalási rendszer áldozata volt. Anyatej nélkül nevelték fel. A dologház vezetősége szabályosan jelentette az egyházközség illetékes hatóságának az árva csecsemő éhező és elhagyatott állapotát. Az egyházközség illetékes hatósága ünnepélyesen megkérdezte a dologház vezetőségét, hogy nincs-e az "intézetben" ez idő szerint egy olyan bentlakó nőszemély, aki képes lenne ellátni Twist Olivért azzal a gyámolítással és táplálékkal, amelyre szüksége van. A dologház vezetősége tisztelettel jelentette, hogy nincs. Ezek után az egyházközség illetékes hatósága úgy döntött, nagylelkűen és irgalmasan, hogy Olivért "kihelyezik", azaz más szóval a dologház egyik fiókintézetébe viszik ki, vagy három mérföldnyire innét, ahol húsz-harminc más fiatalkorú bűnöző, a szegénytörvény megszegője, hentereg a földön reggeltől estig, a túlságosan bő táplálkozás vagy a túlzott ruházkodás fölösleges kényelmetlenségeitől megkímélve, egy idősebb asszonyság anyai felügyelete alatt, aki a kis bűnösök ellátására heti hét és fél pennyket kap fejenként, minden apró koponya után.

Hét és fél pennyből hetenként becsületesen el lehet látni egy gyereket; sok mindent lehet kapni hét és fél pennyért, éppen eleget ahhoz, hogy még meg is terhelje és elrontsa vele a gyomrát. Ez az idősebb asszonyság igen bölcs és tapasztalt nő volt; tudta ő, hogy mi tesz jót a gyerekeknek; s tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy mi tesz jót neki. Ennélfogva a hetipénzek nagyobbik részét megtartotta magának, a növekedő egyházközségi nemzedék élelmezését pedig még szűkebbre fogta, mint ahogyan eredetileg szánták. Ezzel sikerült neki a mélypontot még mélyebbre süllyeszteni, és bebizonyítania önmagáról, hogy milyen nagy kísérletező tudós.

Mindnyájan ismerjük annak a másik nagy kísérletező tudósnak a történetét, akinek az volt az elmélete, hogy a ló tulajdonképpen evés nélkül is meg tud élni, s akinek a kísérletei olyan nagyszerűen beváltak, hogy a tulajdon lovát már sikerült napi egy szál szalmára szoktatnia, és kétségtelenül sikerült volna neki egy roppant tüzes és szilaj, egyáltalában nem táplálkozó paripát nevelnie belőle, ha a ló ki nem adja a páráját huszonnégy órával a döntő pillanat előtt, amikor először abrakolt volna üres levegőt. Sajnos, a Twist Olivér gondját viselő asszonyság tudományos kísérletezései sem váltak be, mert az ő kísérleti módszerei is rendszerint hasonló eredménnyel jártak; ugyanis amikor egy gyerek már éppen eljutott volna odáig, hogy megéljen a lehető legrosszabb eleség lehető legszűkebb adagjain, tíz eset közül nyolc és fél esetben megtörtént az a visszás dolog, hogy vagy belebetegedett a nélkülözésekbe és a fagyoskodásba, vagy beleesett a tűzbe, mert nem vigyáztak rá, vagy pedig félig agyonzúzta magát egy véletlen szerencsétlenség folytán; de bármelyik eset fordult is elő velük, a nyomorult kis jószágok rendszerint hamarosan átköltöztek a másvilágra, megtértek atyáikhoz, akiket ezen a világon nem is ismertek.

Időnként, amikor a szokásosnál buzgóbb vizsgálat indult meg egy-egy árva gyerek ügyében, akit nem vettek észre a vaságy összehajtogatásánál, vagy akit véletlenül mosáskor vigyázatlanul halálra forráztak - ámbár ez az utóbbi baleset nagyon ritkán fordult elő, mert a mosáshoz hasonló jelenségek nem voltak túlságosan gyakoriak a telepen -, az esküdtszék tagjai a fejükbe vették, hogy kellemetlen kérdéseket feszegessenek, vagy a hívek kezdtek aláírogatni forradalmi hangú tiltakozásokat. Az ilyen felháborító beavatkozásoknak azonban mindig gyorsan véget vetett az orvos tanúskodása és az egyházfi vallomása; az előbbi mindig felboncolta a holttestet, és sosem talált benne semmit (ami igazán nagyon valószínű volt), az utóbbi pedig kivétel nélkül mindig azt vallotta eskü alatt, amit az egyházközség kívánt; ami valóban önzetlenség volt tőle. Ezenfelül a bizottság időnként kivonult ellenőrizni a telepet, s ilyenkor mindig kiküldték az egyházfit egy nappal előbb, hogy jelezze a jövetelüket. A gyerekek aztán a szemle napján mindig szép tisztáknak és rendeseknek találtattak; kinek lehet még valami kifogása ezek után?

Nem várhatjuk el, hogy a gyermekkertészetnek ezek a módszerei különösen szép és kicsattanóan egészséges gyümölcsöket teremjenek. Twist Olivér kilencedik születésnapja egy sápadt, vézna fiúcskára köszöntött rá, egy kissé csenevész termetű és határozottan vékonypénzű, sovány gyerekre. A természet azonban - vagy az átöröklés - bátor szellemet, erős lelket adott Olivérnek. Ez a bátor lélek bőven elfért Olivér testében, hála az intézet takarékos étrendjének; és talán ennek a szellemnek köszönhette a fiú, hogy egyáltalán valaha is megérte a kilencedik születésnapját. De hát akárhogyan is történt, tény az, hogy megérte ezt a napot; s méghozzá a szenespincében ünnepelhette meg, két másik fiatalúr válogatott társaságában, miután alapos elpáholásban részesült velük együtt, és bezárták őket a pincébe, mert arcátlanul azt merték állítani, hogy éhesek. Ezután történt, hogy Mann asszony, a ház jóságos úrnője, ijedten vette észre Bumble úr váratlan megjelenését a kerti kapuban. Bumble úr éppen a kisajtót igyekezett kinyitni.

- Jóságos ég! Maga az, Bumble úr, maga az, kérem? - kiáltott fel Mann asszony, s kidugta a fejét az ablakon, ügyesen mímelve az örömtől sugárzó arckifejezést. - ("Zsuzsi, hozd fel gyorsan a pincéből Olivért meg a két másik kölköt, s mosdasd meg őket azonnal.") - Jaj nekem, mennyire örülök! Ki sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, Bumble úr, hogy eljött, de i-igazán!

Bumble úr azonban kövér és mérges természetű ember volt; tehát ahelyett, hogy ezt a szívből jövő fogadtatást nyájasan viszonozta volna, csak irgalmatlanul rázni kezdte a kiskaput, majd egy akkorát rúgott bele, amekkorát csupán egy egyházfi képes rúgni.

- Jaj, istenem! - mondta Mann asszony, s odaszaladt. Ugyanis a három gyereket közben már felhozták. - Hogyan is történt; hogy erről megfeledkezhettem! Hiszen a kapu be van reteszelve belülről, a drága kis gyermekeink miatt, tetszik tudni! Tessék besétálni; tessék besétálni, kérem, Bumble úr, parancsoljon, kérem!

Ezt a szíves invitálást egy olyan térdhajtással kísérte az asszony, hogy még az egyházi gondnok szívét is meglágyította volna vele, az egyházfira azonban semmiféle hatással nem volt.

- Tisztelettudó és illedelmes eljárásnak tartja azt, Mann asszony - kérdezte Bumble úr, megmarkolva a botját -, hogy kertajtóban megvárassa az egyház tisztviselőjét, amikor hivatalos ügyben keresi fel magát, az egyházközség árváinak hivatalos ügyében? Tisztában van azzal, Mann asszony, hogy maga is az egyházközség alkalmazottja, mondhatnám, megbízottja?

- De igazán, Bumble úr, csak szóltam a mi kedves gyerekeinknek, akik úgy szeretik magát, szóltam nekik, hogy meg tetszett érkezni - felelte Mann asszony rendkívül alázatosan.

Bumble úr nagyon büszke volt a szónoki képességeire és a tekintélyére. Miután megcsillogtatta az előbbit, és megvédelmezte az utóbbit, megnyugodott kissé.

- No, jól van, no, jól van, Mann asszony - válaszolta higgadtabb hangon -, lehetséges, lehetséges. Hát vezessen be, Mann asszony, mert hivatalos ügyben jöttem, beszélnivalóm van magával.

Az asszony egy kis téglapadlós nappali szobába vezette be az egyházfit; székkel kínálta meg; s szolgálatkészen lerakta a háromszögletű kalapját meg a botját elébe az asztalra. Bumble úr megtörölgette a gyaloglástól verejtékező homlokát, elégedetten nézegette a háromszögletű kalpagot, és elmosolyodott. Igen, elmosolyodott. Az egyházfi is csak ember; Bumble úr mosolygott.

- Zokon ne vegye, kérem, amit mondok - szólalt meg Mann asszony lebilincselő nyájassággal. - Nehogy rossz néven vegye tőlem, kérem, de ugye, hosszú sétát tett meg, amíg ideért, hiszen máskülönben szóba se hoznám. Nem kínálhatnám meg egy csöpp italfélével, Bumble úr?

- Nem. Nem iszom. Egy csöppet sem - mondta Bumble úr, elhárítóan intve a kezével, méltóságteljes, de nyugodt mozdulattal.

- Jól fog esni - mondta Mann asszony, aki figyelte az elutasítás hangsúlyát és a kísérő kézmozdulatot. - Csak néhány csöppet, egy pirinyócskát, egy kis friss vízzel meg egy kockacukorral.

Bumble úr köhécselt.

- Csak egy pirinyócskát - mondta Mann asszony rábeszélő hangon.

- S mi lenne az? - kérdezte az egyházfi.

- Jaj, hát egy kis gyógyelixír, mindig kell tartanom belőle a háznál, hogy beadhassak belőle az én drága gyerekeimnek, felfúvódás ellen, ha rosszul érzik magukat, tetszik tudni, Bumble úr - felelte az asszony; s közben a szoba sarkában álló pohárszékből kivett egy üveget és egy poharat. - Fenyőpálinka. Megmondom én őszintén, Bumble úr. Fenyőpálinka.

- Úgy? Gyógyelixírt is ad a gyerekeknek, Mann asszony? - kérdezte Bumble, miközben le nem vette a szemét az italkeverés érdekes látványáról.

- Jaj, adok bizony, adok én a lelkecskéimnek, pedig nagyon sokba kerül - felelte az asszony. - Nem bírom én azt nézni, hogy itt a szemem láttára szenvedjenek szegénykék, tetszik tudni.

- Elhiszem - mondta Bumble úr helyeslőleg -, elhiszem. Derék, jószívű asszony maga, Mann asszony. (Az asszony most letette elébe a poharat.) Majd megemlítem a vezetőség előtt, az első adandó alkalommal, Mann asszony. (Bumble maga elé húzta a poharat.) Anyjuk helyett igazi anyjuk maga, Mann asszony. (Megkavarta az italt.) Hát... hát az egészségére, kedves Mann asszony! - mondta, s azzal felhajtotta a pohár felét. - No, most pedig térjünk a tárgyra - folytatta az egyházfi, és egy bőrtárcát vett elő. - Az a fiú, akit jobb híján Twist Olivérnek kereszteltek, ma lett kilencesztendős.

- Isten tartsa meg a lelkemet - szólt közbe Mann asszony, s a köténye csücskével dörzsölni kezdte a bal szemét.

- S ámbátor tíz font összegű jutalmat tűztünk ki, mely összeg utóbb húsz fontra emeltetett, s ámbátor az egyházközség részéről megtettünk minden emberi, sőt mondhatnám emberfeletti erőfeszítést - mondta Bumble úr -, mind ez ideig nem sikerült megállapítanunk, hogy ki volt a gyermek apja, sem pedig azt, hogy mi volt az anyja neve, lakhelye és családi ál-la-po-ta.

Mann asszony széttárta a két karját csodálkozásában; de aztán egy pillanatnyi tűnődés után megkérdezte:

- De hát akkor tessék mondani, hogy lehet, hogy mégis kapott nevet a gyerek?

Az egyházfi nagy büszkén kihúzta magát, és így felelt:

- Én találtam ki a nevét.

- Maga, Bumble úr?

- Én, Mann asszony. Ábécésorrendben szoktunk nevet adni a lelenceinknek. Utoljára az S betűnél tartottunk... azt Swuble-nak kereszteltem. Őrá a T betű jutott... Twist, én adtam ezt a nevet. A következő majd, ha sor kerül rá, Unwin lesz, utána pedig Wilkins. Megvannak már a neveim előre, egészen az ábécé végéig, s aztán újra elölről, ha elérkeztem a Z betűig.

- Ó, hiszen maga valóságos írói tehetség, Bumble úr! - mondta Mann asszony.

- No igen, no igen - mondta az egyházfi, akinek láthatólag jólesett ez a bók -, talán csakugyan. Lehetséges, lehetséges, Mann asszony.

Kiitta a maradék fenyőpálinkáját, és így folytatta:

- Minthogy Olivér most már túl nagy ahhoz, hogy itt maradhasson, a vezetőség úgy döntött, hogy visszavesszük a dologházba. Személyesen jöttem el érte, hogy átvigyem. Hozza hát ide elém máris.

- Hozom azonnal - mondta Mann asszony, és kisietett érte.

Olivért tehát, akinek az arcára és a kezére rátapadt külső piszokrétegeiből időközben lesikáltak annyit, amennyit egyszeri mosdatással le lehetett vakarni, jóságos pártfogója bevezette a szobába.

- Hajtsd meg magad az úr előtt, Olivér - mondta Mann asszony.

Olivér meghajlása félig a széken ülő egyházfinak, félig az asztalon levő háromszögletű kalapjának szólt.

- Hát eljössz-e velem, Olivér? - kérdezte Bumble úr fennkölt méltósággal.

Olivér már éppen akarta mondani, hogy boldogan elmenne innét akárkivel a világon, amikor felnézett, és észrevette az egyházfi mögött álldogáló Mann asszonyt, aki dühös képpel rázta feléje az öklét. Rögtön megértette a figyelmeztetést, mert ez az ököl már elég maradandó nyomot hagyott a testén ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjon a lelkében is.

- Ő is velem jön? - kérdezte a szegény Olivér.

- Nem, Mann asszony nem jöhet - válaszolta Bumble úr. - De néha eljön majd, és meglátogat.

Ez nem nagyon vigasztalta meg a gyereket. De akármilyen fiatal is volt, ügyesen tudta tettetni, mintha nagyon sajnálná, hogy el kell mennie. Nem esett nagyon nehezére, hogy könnyeket csaljon a szemébe. Az éhezés és a rossz bánásmód rendkívül megkönnyítik az embernek, ha sírni akar; úgyhogy Olivér igazán nagyon természetes könnyeket hullatott. Mann asszony összevissza ölelgette, aztán, ami sokkal jobban elkelt Olivérnek, adott neki egy vajas kenyeret, hogy ne lássék túlságosan kiéhezettnek, ha majd megérkezik a dologházba. Ezzel a karéj kenyérrel a kezében, fején a kis barna árvaházi posztósapkájával, elindult hát Olivér, hogy Bumble úr kíséretében elhagyja ezt a nyomorúságos otthonát, ahol soha egy kedves szó, egy barátságos tekintet fel nem vidította gyerekkorának komor éveit. Mégis, amikor becsukódott mögötte a kis kertajtó, gyerekes fájdalom fogta el. És kitört belőle a sírás. Akármilyen nyomorultak is voltak szerencsétlen kis sorstársai, akiktől most elvált, mégiscsak ők voltak egyedüli barátai életében; s most hasított a gyerek szívébe először magányosságának a tudata, hogy milyen egyedül van a széles nagyvilágban.

Bumble úr hosszú, kiadós léptekkel ügetett; a kis Olivér mellette loholt, görcsösen belekapaszkodva az egyházfi aranypaszományos kabátujjába, és minden negyed mérföldnél megkérdezte, hogy "ugye, már mindjárt ott vagyunk?". Bumble úr csak nagyon kurta és harapós kedvű válaszokat adott neki; mert az az átmeneti nyájasság, amelyet a fenyőpálinka képes kiváltani némely halandóból, időközben már elpárolgott, és ő újra hivatalos személyiség lett.

Még egy negyedórája sem volt, hogy Olivér megérkezett a dologház falai közé, és éppen csak hogy végzett egy második karéj kenyér elpusztításával, amikor Bumble úr, aki rábízta őt egy öregasszony gondjaira, ismét megjelent, s közölte vele, hogy ma este tanácsülés van, ahol neki okvetlen meg kell jelennie.

Olivérnek nem volt egészen világos fogalma arról, hogy mi az a tanácsülés, úgyhogy a hír kissé meghökkentette, és nem tudta biztosan, hogy örüljön-e neki, vagy sírjon rajta. De amúgy sem maradt sok ideje tépelődni a dolog fölött, mert Bumble úr fejbe kólintotta a botjával, hogy magához térítse; aztán még egyet kapott a hátára, hogy még jobban felélénküljön; majd ráparancsoltak, hogy indulás, és bevezették őt egy nagy, fehérre meszelt szobába, ahol nyolc-tíz kövér úr ült egy asztal körül. Az asztalfőn; kissé magasabb karosszékben, mint a többi, egy különösen kövér, kerek, pirospozsgás képű úr ült.

- Hajtsd meg magad a tanács előtt - mondta Bumble úr.

Olivér letörölt két-három könnycseppet a szeme csücskéből; körülpislogott, keresve a tanácsot, s minthogy nem kapott, meghajolt a kövér urak felé.

- Hogy hívnak, gyerek? - kérdezte a magas széken ülő úr.

Olivér úgy megijedt a sok úriember láttára, hogy remegni kezdett előttük; az egyházfi megint rávágott egyet hátulról, ettől pedig sírva fakadt. Ennek a két oknak a következtében csak nagyon halk, motyogó hangon válaszolt a kérdésre, minélfogva egy fehér mellényes úr hülyének nevezte. Ami igazán pompás módszer, ha egy remegő gyereket meg akarunk nyugtatni, és bátorságot akarunk önteni belé.

- Figyelj ide - mondta a magas széken ülő úr -, figyelj ide, fiú. Te árva gyerek vagy, ezt tudod, ugye?

- Az micsoda, kérem szépen? - kérdezte szegény Olivér.

- Ez csakugyan hülye... ugye, megmondtam? - szólt a fehér mellényes úr.

- Csitt - mondta az előbbi úr. - Azt tudod, hogy nincs se apád, se anyád, és hogy az egyházközség nevelt fel, ugye?

- Igenis - felelte Olivér, keservesen sírva.

- Mit sírsz? - kérdezte a fehér mellényes úr. Ez igazán teljesen érthetetlen dolog volt. Mi a csudáért sírt vajon ez a gyerek?

- Remélem, hogy imádkozol esténként - mondta egy másik úr goromba hangon -, remélem, minden este imádkozol azokért, akik táplálnak, és gondodat viselik... imádkozol, ahogy egy jó keresztényhez illik.

- Igenis - dadogta a fiú.

Jól mondta ez az utóbbi úriember, akaratlanul is jól eltalálta. Mert Olivérnek igazán nagyon jó kereszténynek kellett volna lenni ahhoz, hogy azokért az emberekért imádkozzék, akik őt táplálták, és a gondját viselték. De nem imádkozott, mert soha senki nem tanította őt imádkozni.

- No, jól van! Hát most azért jössz ide, hogy tanuljál; valami tisztességes mesterségre fogunk majd - mondta a pirospozsgás úr a magas elnöki székben.

- Úgyhogy holnap reggel hatkor már meg is kezded a kóctépést - tette hozzá a barátságtalan fehér mellényes.

Olivér, az egyházfi biztatására, mély meghajlással köszönte meg az uraknak, hogy ezentúl a művelődését és a hasznos mesterséget ilyen szerencsésen egyesítő kóctépéssel foglalkozhat majd, aztán gyorsan kituszkolták; egy nagy hálóterembe vitték, ahol durva, kemény fekhelyen lassan álomba sírta magát. - Milyen nemes példája Angolország gyengéd, emberszerető törvényeinek! Lefektetik a szegényeket, hadd aludjanak!

Szegény Olivér! Nem is sejtette, amíg így boldog öntudatlanságban szendergett, megfeledkezvén az egész világról, nem is sejtette, hogy a tanács éppen ezen a szent napon fogadott el egy határozatot, amely a legkézzelfoghatóbb befolyással lesz majd egész jövendő életére, boldogulására.

Az egyházközségi tanács tagjai valamennyien rendkívül bölcs, komoly gondolkodású, nagy tudású férfiak voltak. Mikor a dologház ügyeire fordították a figyelmüket, azonnal rájöttek arra, amit egy közönséges halandó soha ki nem talált volna - hogy a szegények szeretik ezt a helyet! Nagyszerű szórakozóhely volt ez a szegény embereknek, kaszinó, ingyenvendéglő, annak rendje és módja szerint való; kocsma, ahol fizetni sem kell; reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora, kiszolgálás, egész éven át nyitva; földi paradicsom, melynek falai közt ismeretlen fogalom a munka, csak szórakozásból és henyélésből áll az élet.

- Hohó! - mondta a tanács, átlátva a szitán. - Hohó, megálljunk csak! Azért vagyunk mi itt, hogy rendet teremtsünk; hát ennek véget vetünk, de máris!

Meghozták tehát azt a döntést, hogy ezentúl minden szegény ember szabadon választhat (mert ők senkit nem akarnak kényszeríteni, ők aztán nem) az intézetben való lassú éhhalál és a gyorsabb között, ami az utcán várt rájuk. Evégből szerződést kötöttek a vízművekkel, hogy lássa el a dologházat korlátlan mennyiségű vízzel; meg egy malommal, hogy szállítson nekik időnként egy kevés zablisztet; s elrendeltek napi háromszori étkezésnek egy-egy tányér híg zabkását, ráadásul hetenként kétszer egy fej hagymát és vasárnaponként egy fél zsemlét. Ezenkívül még egy rakás egyéb bölcs és emberséges rendelkezést hoztak, a hölgyekre vonatkozóan, amelyeket fölösleges felsorolnunk; jóságosan magukra vállalták, hogy elválasztják egymástól a szegény házastársakat, tekintettel a válóperek magas ügyvédi költségeire; s ahelyett, hogy kötelezték volna a férfiakat a családjuk eltartására, ahogyan addig tették, ezentúl egyszerűen elveszik majd tőlük a családjukat, és újra agglegényt csinálnak belőlük! El sem tudjuk képzelni, hogy ennek a két utóbbi bekezdésnek az alapján menynyi szabadulni vágyó pályázó folyamodott volna válásért a társadalom minden rétegéből, ha ez nem járt volna együtt a dologházzal; a tanács azonban bölcs, csavaros eszű emberekből állt, és számolt ezzel a veszedelemmel. A válás elválaszthatatlanul együtt járt a dologházzal és a zabkásával; s ez visszariasztotta az embereket.

Egy fél évre rá, hogy Twist Olivér visszaköltözött ide, ez az új rendszer már teljes egészében életbe lépett. Eleinte elég költségesnek bizonyultak az újítások, tekintve, hogy alaposan megnövelték a temetkezési vállalkozó számláit és a szabó számláit is, aki kénytelen volt megszűkíteni a szegények ruháit mind, mert csak úgy lötyögtek a lefogyott, vézna testükön, néhány heti zabkása koszt után. De a szegények testsúlyával együtt a dologház ellátottjainak a száma is szerencsésen fogyni kezdett; úgyhogy a tanács el volt ragadtatva az újításaitól.

A helyiség, ahol a gyerekek étkeztek, egy nagy, kövezett csarnok volt, az egyik végében állt az üstház; a felügyelő, aki ilyenkor kötényt kötött, egy-két nő segítségével ebből az üstből mérte ki a kását a gyerekeknek, ha eljött az étkezés ideje. Egy bögrényit kapott mindegyik fiú a fejedelmi ételből, és többet nem - kivéve a nagy nemzeti ünnepnapokat, amikor még egy hat és háromnegyed dekagrammos kenyérdarab is járt nekik ráadásul. A csajkáikat sohasem kellett elmosogatni. Addig kapargatták őket a gyerekek nagy kanalukkal, amíg fényesre nem tisztogatták megint; s amikor befejezték ezt a műveletet (amely sohasem vett sok időt igénybe, mivel a csajkájuk alig volt nagyobb a kanaluknál), csak ültek tovább a helyükön, és meresztgették a szemüket az üstház felé, oly sóváran, mintha fel akarnák falni vele még a kemence tégláit is; közben pedig szorgalmasan szopogatták az ujjaikat, nehogy kárba vesszen egy csöpp is a kásából, mely esetleg kifröccsenhetett a kezükre. A fiúknak általában igen jó étvágyuk szokott lenni. Twist Olivér és társai három hónapja tűrték már a lassú éhhalál kínjait; végül aztán úgy elvadultak éhségükben, hogy az egyik fiú, aki a korához képest nagyra nőtt, és egyébként sem volt hozzászokva az ilyesmihez (mert az apjának valamikor lacikonyhája volt), komoran figyelmeztette társait, hogy ha nem kap még egy csajka zabkását naponta, megtörténhet, attól fél, hogy egy este felfalja a mellette alvó gyereket, egy gyenge, fiatal kis fiúcskát. Vad, elszánt, éhes tekintete volt; el is hitték neki szóról szóra, amit mondott. Összeültek tanácskozni; sorsot húztak, hogy a vacsora után ki menjen oda a felügyelőhöz, ráadást kérni; s Twist Olivérre esett a választás.

Elérkezett az este; a fiúk leültek az asztalukhoz. A felügyelő elfoglalta helyét az üstház mellett; a kisegítő szegényházbeli asszonyok felsorakoztak mögötte; kiadagolták a kását; aztán elmondták a hosszú imát a rövid étkezéshez. A kása elfogyott; a fiúk sugdolózni kezdtek, kacsingattak Olivér felé; a mellette ülők pedig bökdösték. Akármilyen gyerek volt is még, az éhség elkeseredetté tette, s a nyomor vakmerővé. Felállt az asztaltól; a csajkájával és a kanalával a kezében odalépett a felügyelő elé, s kissé megrettenve saját bátorságától, így szólt:

- Kérek még, felügyelő úr.

A felügyelő kövér, erőteljes ember volt; de most nagyon elsápadt. Néhány másodpercig csak elképedve, megdöbbenve nézte a kis lázadót, aztán belekapaszkodott az üst szélébe, hogy hanyatt ne vágódjon. Az asszonyok kővé váltak az álmélkodástól; a fiúk pedig félelmükben.

- Mi? - nyögte ki végre a felügyelő tompa hangon.

- Kérek még - ismételte Olivér -, felügyelő úr.

A felügyelő fejbe vágta Olivért a merőkanállal; lefogta a két karjával, magához szorította; és kiabálni kezdett az egyházfiért.

A tanács ülést tartott éppen, amikor Bumble úr berontott az ünnepélyes terembe, izgatottságában magánkívül, s így fordult az elnöki székben ülő úrhoz:

- Limbkins úr, kérem, bocsánatot kérek, Limbkins úr, kérem! Twist Olivér ráadást kért!

Általános megdöbbenés támadt. Valamennyiük arcára kiült az el szörnyedés.

- Ráadást! - mondta Limbkins úr. - Szedje össze magát, Bumble, és beszéljen értelmesen. Azt akarja mondani, hogy ráadást kért, miután elfogyasztotta a vacsorára előírt szabályos adagját?

- Azt, kérem - felelte Bumble.

- Ez a kölyök egyszer még lógni fog - mondta a fehér mellényes úr. - Biztos, hogy akasztófán végzi.

Senki sem mondott ellent a jövőbe látó úriembernek. Heves vitatkozásba kezdtek, megtárgyalták az ügyet. Olivért azonnali elzárásra ítélték; másnap reggel pedig egy hirdetményt ragasztottak ki a dologház kapujára, amely öt font jutalmat ígért annak, aki hajlandó átvenni Twist Olivért az egyházközségtől. Más szóval felajánlották Twist Olivért öt font ráadással akárkinek, férfinak, nőnek, akinek szüksége van egy inasra, bármiféle mesterségében, hivatásában vagy foglalkozási ágában.

- Még soha életemben semmiben nem voltam olyan biztos - mondta a fehér mellényes úr, amikor másnap délelőtt megállt a kapuban, és elolvasta a hirdetményt -, még soha életemben semmiben nem voltam olyan biztos, mint abban, hogy ez a kölyök egyszer még lógni fog.

Minthogy a továbbiakban arról szándékozom beszámolni, hogy igaza lett-e a fehér mellényes úrnak vagy sem, azt hiszem, csak csökkenteném vele az elbeszélésem érdekességét (feltéve, hogy egyáltalán érdekesnek fogja találni bárki is), ha már most elárulnám, hogy Twist Olivér élete csakugyan ilyen erőszakosan ért-e véget vagy sem.

A ráadáskérés istentelen, elrugaszkodott vétségének elkövetése után Olivér egy teljes héten át raboskodott abban a sötét és magános szobában, ahová a tanács bölcs kegyelméből száműzetett. Nem látszik egész alaptalannak az a feltevés, hogy ha Olivér kellő tiszteletben tartotta volna a fehér mellényes úr jóslatát, egyszer és mindenkorra megalapozhatta volna e bölcs férfiú prófétai hírnevét. Mégpedig oly módon, hogy zsebkendőjének egyik végét a falból kiálló horogra, másik végét pedig saját nyakára kötözi. E művelet elvégzésének azonban volt egy akadálya; a zsebkendőket tudniillik luxuscikknek tekintették, és ezért a tanács együttes ülésének pecsétes, ünnepélyesen aláírt rendeletére örök időkre megvonták a szegényház lakóinak orrától. Még nagyobb akadály volt Olivér fiatalsága és gyerekessége. Ezért nem tett egyebet, mint hogy egész nap keservesen sírt, és amikor eljött a hosszú, félelmetes éjszaka, kis kezeit szeme elé tette, hogy ne láthassa a sötétséget, az egyik sarokban összekuporodott, és megpróbált elaludni. Minduntalan felrezzent álmából, s egyre szorosabban a falhoz lapult, mintha ez a kemény, hideg felület is megvédené a fenyegető, komor sötétségtől.

A börtönbüntetés ellenségei ne higgyék azonban, hogy magányos fogsága idején Olivértől megvonták a testmozgást, a társaság és a vallási vigasz gyönyörűségeit. Ami a testmozgást illeti, jó hideg tél volt, és Olivérnek megengedték, hogy minden reggel a köves udvaron a kútnál megmosakodjék Bumble úr felügyelete alatt, aki botjának sűrű használata segítségével megakadályozta, hogy a gyermek megfázzék, sőt égő forróságról gondoskodott számára. Ami pedig a társaságot illeti, minden másodnap bevitték abba a terembe, ahol a gyermekek ebédeltek, és nyilvánosság előtt, valamennyiük okulására, megbotozták. Arról pedig igazán szó sem volt, hogy a vallási vigasz jótéteményeitől megfosszák: hiszen esténként is belökték ebbe a terembe, imádság idején, és megengedték neki, hogy a lelke épülésére meghallgassa a fiúk imáját, amelyhez külön záradékot szerkesztett a tanács. E záradékban a fiúk arra kérték az Urat, hogy jó, erényes, elégedett és szófogadó gyermekek lehessenek, és megmeneküljenek Twist Olivér vétkeitől és bűneitől, aki kizárólag a gonoszság hatalmának különleges uralma alatt áll, s akit maga az ördög teremtett.

Olivér életének e virágzó és kellemes időszakában történt, hogy Gamfield úr, a kéményseprő, egy reggel, mialatt a főutcán haladt, elmélyülten tűnődött magában afölött, hogy milyen úton-módon szabadulhatna meg házbérhátralékától és háziurának sürgetéseitől. Gamfield úr a legvérmesebb optimizmussal sem tudta elgondolni, honnan teremti elő az ötfontos hátralékot. Keserűségében hol agyát, hol pedig szamarát gyötörte, amikor éppen a szegényház előtt ment el, és pillantása a falragaszra esett.

- Hó! - mondta Gamfield úr a szamárnak.

A szamár e pillanatban éppen gondolataiba merült, és valószínűleg azon töprengett, hogy egy vagy két káposztatorzsával fogják-e megvendégelni, ha rendeltetési helyére szállította azt a két zsák kormot, mely kis taligáján volt. Ezért nyugodtan továbbporoszkált, figyelemre sem méltatva a vezényszót.

Gamfield úr dühös káromkodással nyilatkozott valamit általában a szamárról, de különösképpen a fejéről. Utána szaladt, és olyan ütést mért a fejére, amely valószínűleg minden koponyát bevert volna, kivéve a szamárkoponyát. Ezután megragadta a gyeplőt, és hatalmasat rántott a szamár állkapcsán, gyengéden figyelmeztetve azt, hogy nem a maga ura. E módszerek segítségével sikerült megfordulásra bírnia. Ezután még egyet ütött a fejére, hogy kissé elbágyassza, amíg dolga van a házban. E művelet sikeres elvégzése után odalépett a kapuhoz, hogy gondosan elolvassa a falragaszt.

A fehér mellényes úr, aki előzőleg kiöntötte érzelmeit a tanácsteremben, most hátratett kézzel állt a kapuban. Végignézte Gamfield úr és a szamár kis nézeteltérését, és boldogan mosolygott, amikor ez az úr a falragaszhoz lépett, mert rögtön látta, hogy Gamfield úr pontosan az a gazda, akire Twist Olivérnek szüksége van. Gamfield úr is mosolygott, mialatt a szöveget olvasta, mert éppen öt font volt az az összeg, amire neki szüksége volt. Ami pedig a tehertételt, a gyermeket illeti, Gamfield úr, aki ismerte a szegényház étrendjét, rögtön tisztában volt vele, hogy a gyermek megfelelően kis térfogatú lesz, aki jól beleillik majd a kályhalyukba. Még egyszer elejétől végig elolvasta a felhívást, azután tisztelete jeléül megbillentette prémes sapkáját, és megszólította a fehér mellényes urat.

- Ugyebár, uram, az egyházközség inasnak akarja adni ezt a fiút? - kérdezi Gamfield úr.

- Úgy van, jóember - mondta leereszkedő mosollyal a fehér mellényes úr -, miért?

- Gondoltam, hogy ha az egyházközség valami kellemes, könnyű mesterségre akarja taníttatni, akkor éppen jó lesz neki a tisztes kéményseprő ipar - mondta Gamfield úr. - Szükségem van inasra, mindjárt magammal is vinném.

- Fáradjon be - mondta a fehér mellényes úr.

Gamfield úr egy pillanatig még kint időzött: még egyet ütött a szamár fejére, és megrántotta állkapcsát, figyelmeztetésül, hogy távollétében meg ne találjon szökni. Ezután a fehér mellényes urat abba a terembe kísérte, ahol annak idején Olivér a mondott urat először megpillantotta.

- Undok mesterség - jegyezte meg Limbkins úr, amikor Gamfield úr vele is közölte kívánságát.

- Megesett már, hogy fiatal fiúk megfulladtak a kéményben - mondta egy másik úr.

- Tetszik tudni, az csak attól van, hogy megnedvesítik a szalmát, mielőtt meggyújtják a kéményben, hogy az inast lehívják vele - mondta Gamfield úr. - Ilyenkor aztán, tetszik tudni, csak füst van, láng meg nincs. Márpedig a füst nem ér semmit, azzal nem lehet lehozni a fiút, mert a füst csak elaltatja, ő meg éppen azt szereti. Mert, kérem, az úgy van, hogy a fickók általában lusták és makacsok, uraim, és ha azt akarjuk, hogy gyorsan lejöjjenek a kéményből, akkor nincs jobb mód, mint a jó meleg láng. Meg aztán emberséges dolog is ez, kérem, mert hogyha be találnának szorulni a kéménybe, amint a lábukat sütni kezdi a tűz, addig kapálóznak, amíg ki nem szabadulnak onnét.

A fehér mellényes úr rendkívül mulatságosnak találta ezt a fejtegetést. Limbkins úr egy pillantása azonban torkára fojtotta a nevetést. A tanács ezután néhány percig tanácskozott oly halk hangon, hogy mindössze csak néhány szót lehetett kivenni: "A költségeket is csökkenthetjük ezáltal" - "jól fest majd a jelentésben" - "ki kell nyomatni a jelentést". Ezeket is csak azért lehetett hallani, mert igen sűrűn és nagy nyomatékkal ismételgették.

Végre megszűnt a suttogás. A tanács tagjai elfoglalták helyeiket, és újból ünnepélyes képet öltöttek. Limbkins úr így szólt:

- Gondolkoztunk ajánlatán, és nem fogadjuk el.

- Egyáltalában nem - mondta a fehér mellényes úr.

- A leghatározottabban nem - mondták a többiek.

Gamfield úrról történetesen az a mendemonda keringett, hogy három-négy inasa már halálra zúzta magát. Ezért arra gondolt, hogy a bizottságot elhatározásában - megmagyarázhatatlan szeszélyből - ez a jelentéktelen körülmény befolyásolta. Ez nem látszott túlságosan valószínűnek, az urak általános gyakorlatát tekintve, de Gamfield úr, aki nem akarta, hogy ezek a hírek újból szárnyra keljenek, sapkáját kezében gyűrögetve, lassan eltávolodott az asztaltól.

- Szóval nem adják nekem az urak - mondta, és megállt az ajtóban.

- Nem - válaszolta Limbkins úr -, illetve... miután ez igen undok mesterség, meg kell elégednie valamivel kisebb összeggel, mint amennyit kitűztünk.

Gamfield úr arca felderült. Egy lépéssel ismét az asztalnál termett, és így szólt:

- Hát mennyit adnak az urak? Igazán, ne tessék fukarkodni egy ilyen szegény emberrel. Mennyit tetszik adni?

- Azt hiszem, három és fél font bőven elég - mondta Limbkins úr.

- Tíz shillinggel több, mint amennyit megérdemelne - mondta a fehér mellényes úr.

- Nézzük, uraim - mondta Gamfield -, egyezzünk meg négy fontban. Négy fontért végképp megszabadulnak tőle. Megéri.

- Három és fél font - ismételte határozottan Limbkins úr.

- Ugyan már! Osszuk meg a különbséget, legyen három font tizenöt shilling - alkudozott Gamfield úr.

- Egy vassal sem adunk többet - hangzott Limbkins úr erélyes válasza.

- Alaposan megnyúznak engem az urak - mondta habozva Gamfield.

- Eh, mit! - mondta a fehér mellényes úr. - Minden ráadás nélkül is jól járna a gyerekkel. Vigye csak el, maga buta ember. Éppen magához való. Időnként jót tesz neki egy kis pálcázás. Az ellátása nem kerül sokba, mert születése óta nem szokott hozzá, hogy túlterhelje a gyomrát. Hahaha!

Gamfield úr ravasz pillantása végigsiklott az arcokon, és minthogy valamennyin mosolyt látott, lassanként ő is elmosolyodott. Megkötötték az üzletet. Bumble-t megbízták, hogy Twist Olivért még aznap délután vigye el a városházára a szerződés aláírása és jóváhagyása céljából.

Így azután az apró Olivért, nagy csodálkozására, kiengedték a rabságból, és megparancsolták, hogy tiszta inget vegyen fel. Alighogy befejezte ezt a rendkívül szokatlan tornagyakorlatot, Bumble saját kezűleg egy csajka zabkását s egy hatdekás ünnepi kenyéradagot hozott neki. E megdöbbentő látványra Olivér keservesen sírni kezdett, mert, nem egészen alaptalanul, azt hitte, hogy a tanács valamilyen hasznos célra le fogja vágatni, hisz különben miért is hizlalnák ilyen mértékben.

- Ne bőgj, Olivér, mert vörös lesz a szemed, hanem edd meg, amit kapsz, és légy hálás - mondta Bumble úr határozottan és ünnepélyesen. - Inas lesz belőled, Olivér.

- Inas, uram? - kérdezte reszketve a gyermek.

- Igen, Olivér - válaszolta Bumble úr. - Ezek az áldott jó urak, akik valamennyien szüleidet pótolják, inasnak adnak. Talpra akarnak állítani, azt akarják, hogy ember legyen belőled, pedig ez az egyházközségnek három font tíz shillingjébe kerül! Igen, Olivér, három font tíz shilling! Hetven shilling, száznegyven félshillinges! Mindezt egy haszontalan árva gyerekért, akit senki sem szeret.

Miután Bumble úr félelmetes hangon elmondta ezt a szónoklatot, szünetet tartott, hogy lélegzetet vegyen. A szegény gyermek arcán könnyek peregtek, keservesen sírt.

- No, no - mondta Bumble úr kissé kevésbé méltóságteljesen, mert jólesett neki ékesszólásának szemmel látható hatása. - No, no, Olivér. Töröld szemedet a kézelődbe, és ne sírj bele a kásába, mert ez oktondiság.

Valóban az is volt, mert már úgyis éppen elég víz volt a kásában.

Útközben, mialatt a városházára mentek, Bumble úr elmagyarázta Olivérnek: nincs más teendője, mint hogy igen boldognak mutassa magát, és ha az urak megkérdik, szeretne-e inas lenni, mondja azt, hogy nagyon szeretne. Olivér mindezt megígérte, annál is inkább, mert Bumble úr gyengéd célzást tett, hogy ki sem mondhatja, mi fog történni, ha Olivér nem követné parancsait. Mikor a hivatal épületébe értek, Olivért bevitték egy kis szobába. Bumble úr figyelmeztette, hogy maradjon ott, amíg érte nem jön.

A gyermek fél óra hosszat várt dobogó szívvel. Ekkor azután Bumble úr bedugta a fejét, melyet most nem díszített a háromszögletű kalap, és fennhangon így szólt:

- Olivér, édes kisfiam, gyere az urak elé.

Közben sötét, fenyegető pillantást vetett rá, és halkan hozzáfűzte:

- Ne felejtsd el, mit mondtam, te piszok kölyök.

Olivér ártatlanul bámult Bumble úr arcába e kissé kevert stílusú beszéd hatása alatt. Bumble úr azonban megakadályozta, hogy bármilyen megjegyzést is tegyen: nyomban átvezette a szomszéd szobába, melynek ajtaja nyitva volt. Tágas szoba volt ez, nagy ablakkal. Az íróasztal mellett két rizsporos fejű öregember ült. Az egyik újságot olvasott, a másik pedig teknőckeretes szemüveg segítségével egy kis pergamen tanulmányozásába mélyedt. Szemben velük az egyik oldalon Limbkins úr, a másik oldalon Gamfield úr állott, az utóbbinak arca helyenként mosakodás nyomait viselte.

Rajtuk kívül még három-négy durva külsejű, csizmás férfi lődörgött a szobában.

A pápaszemes öregúr lassanként elbóbiskolt az apró pergamendarab fölött. Olivért Bumble úr az íróasztal elé állította. Kis szünet következett, majd Bumble úr megszólalt:

- Itt a fiú, méltóságos uram - jelentette.

Az újságolvasó úr egy pillanatra felemelte fejét, és megrántotta a másik úr kabátujját, mire az felébredt.

- Szóval ez az a fiú - mondta az öregúr.

- Ez az - felelte Bumble úr -, hajolj meg a tanácsnok úr előtt, édes kisfiam.

Olivér a tőle telhető legszebben meghajolt. Pillantása csodálkozva szegeződött a tanácsnokok haját borító rizsporra, és azon töprengett, vajon e magas rangú urak már ezzel a fehér dologgal a fejükön jönnek-e a világra, és ennek köszönhetik-e magas rangjukat.

- Szóval - mondta az öregúr -, ez a gyerek szereti a kéményseprést.

- Imádja, méltóságos uram - felelte Bumble úr, és közben lopva alaposan belecsípett Olivérbe, figyelmeztetve, hogy ne cáfolja meg szavait.

- Ezek szerint kéményseprő akar lenni? - érdeklődött az öregúr.

- Ha holnap más mesterségre fognák, rögtön megszökne, méltóságos uram - válaszolta Bumble.

- És ez az ember lesz a gazdája? - kérdezte az öregúr. - Szóval ön, uram? Jól fog vele bánni, jól fogja táplálni, és egyébként is gondoskodik róla?

- Amit egyszer megmondtam, az úgy is lesz - szólt mogorván Gamfield úr.

- Kissé nyers beszédű maga, barátom, de azért becsületes, nyíltszívű embernek látszik - mondta az öregúr, és szemüvegét az Olivérrel járó jutalomért jelentkező ember felé fordította, akinek gonosz arcáról lerítt a kegyetlenség.

A tanácsnok azonban félig vak és meglehetősen gyerekes volt, s ezért igazán nem lehetett tőle azt várni, hogy észrevegye, ami másnak első pillantásra szemébe tűnt volna.

- Remélem, az is vagyok, uram - mondta Gamfield úr csúnya vigyorral.

- Kétségkívül, barátom - vélte az öregúr. Szemüvegét megerősítette orrán, és tekintetével a tintatartót kereste.

Ebben a pillanatban dőlt el Olivér sorsa. Ha a tintatartó ott állt volna, ahol az öregúr kereste, belemártotta volna tollát, aláírta volna a szerződést, és Olivért rögtön el is szállították volna. Minthogy azonban a tintatartó éppen az öregúr orra előtt volt, természetesen összekereste érte az egész íróasztalt. Amikor keresés közben véletlenül felnézett, pillantása Twist Olivér sápadt, halálra rémült arcára esett. A gyermek, Bumble úr ösztökélő pillantásai és csípései ellenére, jövendő gazdájának visszataszító vonásait szemlélte a borzalomnak és félelemnek oly kifejezésével, amelyet még egy félig vak tanácsnoknak is észre kellett vennie.

Az öregúr meghökkent, letette a tollat, és Olivérről Limbkins úrra pillantott, aki tettetett nyugalommal és derűvel szippantott épp egy csipet burnótot.

- Fiam - mondta az öregúr, és az íróasztal fölé hajolt. Olivér összerezzent a hangra. Megvolt rá a mentsége, hiszen jóságos volt a hang, és a szokatlan hang mindig megijeszti az embert. Erősen reszketett, majd sírva fakadt.

- Fiam - mondta az öregúr -, sápadt vagy, és ijedtnek látszol. Mi baj?

- Menjen egy kicsit odébb, egyházfi - mondta a másik tanácsnok, aki letette az újságot, és érdeklődve hajolt előre. - Mondd el, fiam, mi bajod, ne félj.

Olivér térdre esett, és kezét összekulcsolva könyörgött, hogy inkább küldjék vissza a sötét zárkába, éheztessék, verjék, öljék meg, ha akarják; csak ne küldjék el ezzel a borzalmas emberrel.

- Nahát - mondta Bumble úr ünnepélyesen magasba emelt kézzel és tekintettel -, sok ravasz és hazug árvát láttam már életemben, de valamennyiük között te vagy a legszemtelenebb, Olivér.

- Fogja be a száját, egyházfi - mondta a másik öregúr.

- Bocsánatot kérek, méltóságos uram - szólt Bumble úr, aki nem akart hinni a fülének. - Hozzám tetszett beszélni?

- Igen. Fogja be a száját.

Bumble elképedt a csodálkozástól. Azt mondani egy egyházfinak, hogy fogja be a száját! Ez már valóságos erkölcsi forradalom.

A teknőckeretes szemüvegű úr társára nézett, majd jelentősen bólintott.

- Nem hagyjuk jóvá a szerződést - mondta az öregúr, és félrelökte a pergamendarabot.

- Talán csak... - dadogta Limbkins úr - talán csak nem fog a városi tanács arra az álláspontra helyezkedni, egy apró gyerek alá nem támasztott vallomása alapján, hogy dologházunk hatóságai bármilyen tekintetben vétkesen vagy helytelenül intézkedtek?

- A városi tanács nem köteles megindokolni a döntését ebben a kérdésben - válaszolta élesen a második öregúr -, vigyék vissza a gyereket a dologházba, és bánjanak vele jóságosan. Amire láthatóan rá is szorul.

Aznap este a fehér mellényes úr a lehető leghatározottabban kijelentette, hogy Olivért nemcsak felakasztják, hanem ráadásul még fel is négyelik. Bumble úr rejtélyesen borús arccal rázta fejét, és csak annyit mondott, hogy szeretné, ha a gyermek jó útra térne. Erre Gamfield úr megjegyezte, hogy ő viszont azt szeretné, ha a gyermek hozzá kerülne. E kívánság teljesen ellentétben állott az egyházfiéval, holott Gamfield úr a legtöbb kérdésben mindig osztotta az egyházfi véleményét.

Másnap reggel ismét hirdetmény közölte a nyilvánossággal, hogy Twist Olivér újból kapható, és öt font ráadást kap bárki, aki hajlandó átvenni.

Előkelő családokban az a szokás, hogy a felcseperedett fiatalembert, ha előnyös vagyoni helyzetre, jó állásra vagy örökségre nincs kilátása, a tengerre küldik. A tanács követni akarta ezt a bölcs és hasznos példát, és ezért tanácskozásra gyűlt össze, hogy nem kellene-e Twist Olivért kisebbfajta kereskedelmi hajóra adni, amely valamelyik jó, egészségtelen kikötő felé indul. Úgy találták, hogy ez a lehető legjobb, amit a gyermekkel tehetnek: valószínűnek látszott ugyanis, hogy a kapitány egyszer, ebéd utáni játékos kedvében, agyonkorbácsolja, vagy vasrúddal kiloccsantja agyvelejét. E két művelet, mint ismeretes, kedvelt és elterjedt szórakozása azoknak az uraknak, akik ehhez a szakmához tartoznak. Mennél tovább vizsgálták a dolgot ebből a szempontból az elöljárók, annál több előnyét fedezték fel, úgyhogy végül arra a következtetésre jutottak, hogy Olivérről csakis úgy lehet hatékonyan gondoskodni, ha haladéktalanul tengerre küldik.

Megbízták Bumble urat, érdeklődjék, nincs-e szüksége valamelyik kapitánynak vagy másvalakinek árva hajósinasra. Az egyházfi éppen hazafelé indult a dologházba, hogy beszámoljon küldetésének eredményéről, amikor a kapu előtt nem kisebb személyiséggel találkozott, mint Sowerberry úrral, az egyházközség temetkezési vállalkozójával.

Sowerberry úr magas, szikár, nagy csontú ember volt. Kopott fekete ruhát, foltozott fekete gyapotharisnyát és hasonló színű cipőt viselt. Arcvonásai nem voltak valami derűsek, de azért hajlama volt a tréfálkozásra, amint az foglalkozásához illett is. Arca felderült, amikor Bumble urat meglátta. Ruganyos léptekkel közeledett feléje, és szívélyesen megrázta kezét.

- Mértéket vettem arról a két nőről, aki tegnap éjjel meghalt, Bumble úr - mondta a temetkezési vállalkozó.

- Sowerberry úr, ön még vagyont fog szerezni - szólt az egyházfi. Hüvelykujjával és mutatóujjával benyúlt a burnótszelencébe, melyet a koporsókészítő eléje tartott: az ötletesen megszerkesztett miniatűr koporsóba. - Én mondom, Sowerberry úr, ön még vagyont fog szerezni - ismételte Bumble, és barátságosan rákoppintott botjával a koporsós vállára.

- Azt hiszi? - mondta a vállalkozó olyan hangon, mely félig elismerte, félig pedig kétségbe vonta ezt a lehetőséget. - Nagyon kis összegeket fizet az egyházközség, kedves Bumble úr.

- Viszont a koporsók is kicsinyek - válaszolta az egyházfi azzal a csipetnyi nevetéssel, amelyet ilyen magas rangú tisztviselő tekintélyének csorbítása nélkül megengedhet magának.

Sowerberry úr ezt nagyon szellemesnek találta, mint ahogy nem is találhatta volna másnak; egyfolytában nevetett rajta nagyon sokáig, aztán végül így szólt:

- Hát az már igaz, Bumble úr, hogy amióta az új élelmezési módszert bevezették, a koporsók valóban egy kissé keskenyebbek és laposabbak, mint azelőtt; de hát nekünk is kell valamit keresnünk, nem igaz? A jó fa drága portéka, és a szükséges vasfogantyúkat Birminghamből szállítják vízi úton.

- Mindenesetre - mondta Bumble úr - minden szakmának megvan a maga hátránya. A tisztességes haszon természetesen megengedhető.

- Természetesen - válaszolta a koporsós -, és ha egyik-másik árun nem is keresek, egészben véve mégis megtalálom a számításomat, tetszik tudni, hehehe...

- Szent igaz - mondta Bumble úr.

- Egyet azonban meg kell mondanom - folytatta a temetkezési vállalkozó észrevételeit, melyeket az egyházfi félbeszakított -, éspedig azt, hogy képtelen vagyok megbirkózni egy súlyos hátránnyal, amiből nagy károm származik. Azzal tudniillik, hogy a kövér emberek halnak meg a leggyorsabban. Azok, akik jobb napokat láttak, és éveken át független, jól kereső emberek voltak; azok halnak meg legelőbb, ha bekerülnek a dologházba. Márpedig, higgye el nekem, Bumble úr, ha csak három-négy hüvelyknyivel nagyobb a koporsó a rendesnél, már ez is keresztülhúzza az ember számításait, és nagyot hasít le a nyereségből. Vegye ehhez még azt is, hogy az embernek a családját is el kell tartania, kérem.

Sowerberry úrból a csúnyán kihasznált emberek jogos felháborodása beszélt; Bumble úr úgy érezte, hogy ez a beszéd alkalmas arra, hogy rossz fényt vessen az egyházközségre, és ezért tanácsosnak tartotta, hogy másra terelje a szót. Minthogy Twist Olivér foglalkoztatta legerősebben, róla kezdett beszélni.

- Igaz is - mondta Bumble úr -, nem ismer valakit, akinek szüksége volna egy fiúra? Egyházközségi gyámolított, egy kis inas az illető, aki e pillanatban súlyos kölöncként lóg az egyházkerület nyakán, mint valami malomkő. Előnyös feltételek, Sowerberry úr, az egyházközség nagyon bőkezű! - Bumble úr beszéd közben botjával a falragaszra mutatott. Háromszor jelentősen megkopogtatta a szövegben ezt a két szót: "Öt font", amely hatalmas méretű, antikva nagybetűkkel ékeskedett a papíron.

- Ejnye - szólt a koporsós, és megfogta Bumble úr hivatalos kabátjának aranyhímzéses hajtókáját -, éppen erről akartam önnel beszélni! Tudja... ejnye, milyen elegáns gombja van, Bumble úr, eddig észre sem vettem.

- Igen, elég csinosak a gombjaim - mondta az egyházfi, és büszkén tekintett hatalmas rézgombjaira, melyek kabátját ékesítették. - Az egyházközségi címer mintája van rajtuk: az irgalmas szamaritánus, amint a beteg ember sebeit gyógyítja. Az elöljáróság ajándékozott meg ezzel az öltönnyel újév napjára, Sowerberry úr. Emlékszem, akkor vettem fel először, amikor nyomozást folytattunk annak a tönkrement mesterembernek ügyében, aki éjfélkor halt meg egy kapualjban.

- Emlékszem - mondta a temetkezési férfiú. - Az esküdtek ezt a verdiktet hozták: "Halálát a nagy hideg és a létfenntartás legelemibb szükségleteinek a hiánya okozta."

Bumble úr bólintott.

- Ezenkívül még azt is kimondották, ha jól emlékszem - szólt a koporsós -, hogy ha a jótékonysági tisztviselő kellőképpen teljesítette volna...

- Ugyan! Ostobaság! - vágott közbe az egyházfi. - Ha az egyházközség minden szamársággal törődne, amit a tudatlan esküdtek összebeszélnek, akkor alaposan el volna látva munkával.

- Való igaz - mondta a temetkezési vállalkozó -, alaposan el volna látva.

- Az esküdtek - mondta Bumble úr, derekasan megfogva pálcáját, amit mindig megtett, ha izgalomba jött -, az esküdtek műveletlen, közönséges, hitvány, nyomorult alakok.

- Tökéletesen - hagyta helyben a koporsós.

- Ennyit sem értenek a filozófiához és a közgazdasághoz - mondta az egyházfi, és megvetően csettintett ujjaival.

- Bizony nem - helyeselt a koporsós.

- Utálom őket - mondta az egyházfi, és arca elvörösödött.

- Én is - helyeselt a koporsós.

- Én csak azt szeretném, ha egypár ilyen "befolyásolhatatlan" esküdt néhány hétre idekerülne a dologházba. A vezetőségünk alaposan ráncba szedné őket, és egykettőre lehűtené a lelkesedésüket.

- Bizony ellátnák a bajukat - mondta a koporsós. Helyeslően mosolygott, hogy lecsillapítsa a méltatlankodó egyházfi haragját.

Bumble úr levette háromszögletű kalapját, bélése mögül kivett egy zsebkendőt, megtörölte vele a dühtől verejtékező homlokát, aztán újból a fejére tette a kalapot. Ekkor a koporsóshoz fordulva, nyugodtabb hangon megszólalt:

- Hát hogy is áll a fiú ügye?

- Hát kérem - mondta a koporsós -, ön valószínűleg tudja, Bumble úr, hogy elég sok adót fizetek a szegények eltartásáért.

- Hm - mondta Bumble úr -, no és?

- Arra gondoltam tehát - folytatta a koporsós -, hogy ha én annyit költök rájuk, nekem is jogom van annyi hasznukat venni, amennyire csak szükségem van... és ezért... ezért azt hiszem, hogy magammal viszem a gyereket.

Bumble úr karon ragadta a koporsóst, és a házba vezette. Sowerberry úr öt percig tanácskozott a vezetőséggel, aztán megállapodtak abban, hogy Olivér még aznap este próbaidőre megy hozzá - ezt úgy kell érteni, hogy ha a mester rövid idő alatt úgy látja, hogy az egyházközségi árvából elég munkát tud kipréselni anélkül, hogy túl sok élelmet pazarolna rá, több évre megtarthatja magának, és ettől kezdve azt teszi vele, amit akar.

A kis Olivért az urak aznap este maguk elé idézték, és közölték vele, hogy nyomban inasnak megy a koporsóshoz, és ha helyzete miatt panaszkodnék, vagy valaha visszakerülne a dologházba, azonnal tengerre küldik, ahol vízbe fojtják, vagy esetleg agyonverik. Olivér oly kevés meghatódottságot mutatott, hogy egyhangúlag megrögzött fiatal gonosztevőnek nyilvánították, és megparancsolták Bumble úrnak, hogy azonnal távolítsa el.

Egészen természetes, hogy éppen ennek az egyházközségi tanácsnak tagjai éreztek erényes felháborodást és irtózatot, ha valakinél az érzések hiányának legcsekélyebb jelét is felfedezték. Ebben az esetben azonban tévedtek. Olivérben nemhogy kevés, hanem éppen túl sok érzés volt, csak éppen azon az úton volt, hogy az állandó borzalmas bánásmód egész életére az állati butaság és csökönyösség állapotába süllyessze. Némán, szótlanul fogadta a döntést. Amikor a kezébe adták cókmókját - melyet nem volt nehéz cipelni, mert hiszen csak egy, öklömnyi csomagból állott -, szemébe húzta sapkáját, és ismét belekapaszkodott Bumble úr kabátujjába. A tisztviselő pedig megindult vele szenvedéseinek új színhelyére.

Bumble úr egy darabig szótlanul vonszolta magával Olivért, mert egyházfihoz méltóan mindig igen fönt hordozta az orrát. Szeles idő volt, úgyhogy a kis Olivért teljesen beburkolta az egyházfi kabátjának szárnya, valahányszor a szél fellebbentette. Ilyenkor ragyogóan villant elő Bumble úr díszes mellénye és sárgás bársony térdnadrágja. Amikor azonban rendeltetési helyükhöz közeledtek, Bumble úr szükségesnek látta, hogy megnézze a fiút: rendben van-e, mielőtt átadják új gazdájának. Ezt a műveletet méltóságteljes, leereszkedő módon végezte az egyházfi.

- Olivér - mondta.

- Igenis, uram - felelte Olivér halk, remegő hangon.

- Told feljebb a sapkádat, és emeld fel a fejedet.

Olivér teljesítette a parancsot. Közben szabadon maradt kezével hirtelen megtörölte ugyan a szemét, de egy könnycsepp mégis ott maradt, amikor kísérőjére felpillantott. Amikor Bumble úr szigorúan rábámult, a könnycsepp végigpergett a gyermek arcán. Egy másik könnycsepp követte, aztán egy harmadik. A gyermek minden erejével próbálta visszafojtani a sírást, de hiába. Másik kezével elengedte Bumble urat, két kezébe temette arcát, és úgy sírt, hogy a könnyek kicsorogtak sovány ujjai és az álla között.

- Nahát - kiáltotta Bumble úr, aki hirtelen megállt, és végtelenül dühös pillantást vetett apró szállítmányára -, nahát, én már sok hálátlan, rosszindulatú kölyköt láttam, Olivér, de valamennyi közül te vagy a...

- Nem, nem uram - zokogta Olivér, és belekapaszkodott abba a kézbe, amely a jól ismert botot fogta. - Nem, nem, uram... ígérem, hogy jó leszek... én még nagyon kis gyerek vagyok, uram, és olyan... olyan...

- Olyan micsoda? - kérdezte Bumble úr elképedve.

- Olyan elhagyatott vagyok, uram, olyan elhagyatott - mondta sírva a gyermek. - Mindenki gyűlöl engem. Kérem, uram, ne bántson engem.

A gyermek szívére szorította kezét, és könnyes, meggyötört arcát kísérője felé fordította.

Bumble úr néhány pillanatig némi csodálkozással nézett Olivér szánandó és kétségbeesett arcára. Néhányszor gyorsan krákogott, aztán morgott valamit a "kellemetlen köhögésről", majd rászólt Olivérre; hogy törölje meg szemét, és legyen jó fiú. Aztán ismét megfogta a kezét, és csendesen továbbindult vele.

A koporsós, aki az imént rakta fel boltja ablakaira a fatáblákat, éppen az üzleti könyvbe írt be valamit, a helynek megfelelő kísérteties gyertyafény mellett, amikor Bumble úr belépett.

- A - mondta a koporsós, felnézett könyvéből, és szó közepén abbahagyta az írást -, ön az, Bumble úr!

- Én vagyok személyesen, Sowerberry úr - válaszolta az egyházfi. - Elhoztam a fiút, itt van. - Olivér meghajolt.

- Úgy, ez az a fiú? - mondta a koporsós, és feje fölé emelte a gyertyát, hogy jobban lássa Olivért. - Légy szíves, gyere ide egy pillanatra, kedvesem - szólt hátra a feleségének.

Sowerberryné előjött a bolt mögötti kis szobából. Alacsony, vézna, aszott, mérges arcú nő volt.

- Kedvesem - mondta Sowerberry úr tiszteletteljes hangon -, itt van az a fiú a dologházból, akiről már beszéltem.

Olivér újból meghajolt.

- Szent isten - mondta a koporsós felesége -, milyen kicsi!

- Valóban meglehetősen kicsi - válaszolta Bumble úr, és úgy nézett Olivérre, mintha az ő hibája volna, hogy nem nőtt nagyobbra -, tagadhatatlanul kicsi, de majd megnő, Sowerberryné asszony, higgye el, hogy majd megnő.

- Azt elhiszem, hogy megnő - válaszolta mogorván a hölgy. - De majd a mi ételünkön és italunkon nő meg. Nem fizetődik ki dologházi gyereket tartani, én mondom, hogy nem. Mindig többe kerülnek, mint amennyit megérnek. De hiába, a férfiak azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak. Na, eredj le, kis éhenkórász!

A koporsósné kinyitott egy oldalajtót, és Olivért meredek lépcsőkön letuszkolta egy nedves és sötét kőcellába. Ez a cella a szenespince előszobája volt, és "konyha" névvel tisztelték meg. A helyiségben rendetlen ruhájú leány ült, letaposott sarkú cipőben, alaposan javításra szoruló pamutharisnyában.

- No, Charlotte - mondta Sowerberryné, aki Olivér mögött jött -, adjon valamit ennek a fiúnak abból a hideg ételből, amit Trip számára félretettünk. Reggel óta nem jött haza, most már nem kapja meg. Azt hiszem, a fiú nem lesz nagyon finnyás, meg fogja enni. Igaz, fiú?

Olivér, kinek szemei felcsillantak, amikor az evés került szóba, és reszketett a vágytól, hogy már ehessen, megerősítette, hogy nem lesz finnyás. Egy tányér félig nyers ételmaradékot tettek eléje.

Nagyon szeretném, ha valami jól táplált filozófus, akinek testében epévé válik az étel és az ital, akinek vére jég, és szíve kő, láthatta volna Twist Olivért, amint ráveti magát ezekre az ínyes falatokra, amelyek a kutyának sem kellettek. Szeretném, ha láthatta volna azt a rettenetes mohóságot, mellyel Olivér, akit az éhség megvadított, marcangolta és nyelte ezeket a falatokat. Csak egyet szeretnék ennél jobban: azt látni, hogy a filozófus is ezt egye ugyanilyen élvezettel.

- No - mondta a koporsósné, amikor Olivér befejezte vacsoráját, melyet csendes borzalommal és a gyermek étvágyára vonatkozó szörnyű előérzetekkel nézett végig -, befejezted?

Miután több ennivaló nem volt a közelben, Olivér kijelentette, hogy befejezte.

- Akkor gyere velem - mondta Sowerberryné, felemelt egy homályos, szennyes lámpát, és felfelé indult a lépcsőn -, ágyad a pult alatt van. Remélem, nem zavar, hogy a koporsók között kell aludnod. Az sem baj, ha zavar, mert más fekhelyet nem kaphatsz. No, gyere, nem maradhatok itt miattad egész éjszaka!

Olivér nem tétovázott tovább, megadóan követte úrnőjét.

Olivér magára maradt a koporsókészítő boltjában! Letette lámpáját az egyik gyalupadra, és félénken körülnézett. Félelem, borzalom fogta el, amit nála sokkal idősebb emberek is megérthetnek. A bolt közepén befejezetlen koporsó állott fekete állványon. Olyan kísérteties és halottszagú látvány volt, hogy hideg borzongás futott végig a gyermeken, valahányszor e baljóslatú tárgy felé tekintett. Szinte várta, hogy lassanként kidugja fejét a koporsóból valami borzalmas alak, hogy őt az őrületbe kergesse. A fal mellett glédában álltak az odatámasztott, egyformára vágott szilfa deszkák. A homályos lámpafény mellett hórihorgas, zsebre dugott kezű kísértetek látszottak. Koporsófödelek, forgács, fényes fejű szögek, fekete szövetrongyok hevertek szanaszét a padlón. A falon, a pult mögött festmény függött. Két gyászhuszárt ábrázolt, akik merev gallérban őrt állottak egy nagy palotakapu előtt. A távolból négy fekete ló vonta gyászhintó közeledett. A zárt bolthelyiségben nagyon meleg volt. A levegő át volt itatva a koporsók szagával.

A pult alatti odú, ahová Olivér matracát dobták, olyan volt, mint egy sír.

De nemcsak ezek a szörnyű érzések gyötörték Olivért. Egyedül volt, idegen helyen. Mindnyájan tudjuk, hogy ilyenkor még a legbátrabb emberek is milyen csüggesztően rosszul érzik magukat. A kisfiúnak nem volt senkije a világon, akire gondolhatott volna, vagy akinek az eszébe juthatott volna. Nem érezte azt a fájdalmat, amelyet az elszakadás okoz, szívét nem szorította össze valamely jól ismert, szeretett arc távolléte. Mégis nehéz volt a szíve. Amikor keskeny ágyába bújt, azt szerette volna, hogy bár az ő koporsója lenne, bárcsak nyugodt, örök álomban szunnyadhatna a temetőben, ahol a magas fű szelíden suhog a feje felett, és az öregharang mély hangja zeng fölötte altatót.

Olivér másnap reggel arra ébredt, hogy hangosan rugdalják kívülről a boltajtót. Mielőtt magára kaphatta volna ruháját, a dühös, türelmetlen rúgás vagy huszonötödször megismétlődött. Amikor Olivér a reteszláncot kezdte leoldozni, a lábak munkája megszűnt, és egy hang szólalt meg.

- Nyisd ki az ajtót, hé! - kiáltotta a lábak gazdájának hangja.

- Azonnal nyitom, uram - mondta Olivér, amint, a láncot leoldotta, és a kulcsot megforgatta a zárban.

- Te vagy az új fiú, mi? - kérdezte a hang a kulcslyukon át.

- Igen, uram.

- Hány éves vagy? - kérdezte tovább a hang.

- Tíz, uram.

- Na, akkor alaposan elfenekellek, ha bejöttem - szólt a hang -, majd meglátod, te kis dologházi csirkefogó!

E barátságos ígéret után a hang fütyörészni kezdett.

Olivér rendkívül gyakran ment keresztül azon a műveleten, melyet a hang az elébb igen nyomatékosan megígért neki, s ezért a leghalványabb kétsége sem volt afelől, hogy a hang tulajdonosa, bárki legyen is, úri módon állni fogja a szavát. Reszkető kézzel tolta félre a reteszeket, és kinyitotta az ajtót.

Olivér néhány pillanatig körülnézett az utcán, mert azt hitte, hogy az ismeretlen ember, aki a kulcslyukon át beszélt hozzá, néhány lépést odébb sétált, hogy felmelegedjék. De nem látott senkit egy megtermett árvaházi fiún kívül, aki egy cölöpön ült a ház előtt. Vajas kenyeret evett. Zsebkéssel akkora darabokat vágott a kenyérből, amelyek éppen a szájába illettek, s amelyeket azután rendkívül ügyesen fogyasztott el.

- Bocsásson meg, uram - szólt végre Olivér, mivel mást nem látott -, ön kopogtatott?

- Én rúgtam - válaszolt a suhanc.

- Parancsol egy koporsót, uram? - érdeklődött ártatlanul Olivér.

A fiú szörnyű arcot vágott erre, és kijelentette, hogy hamarosan Olivérnek lesz szüksége koporsóra, ha ilyen tréfákat enged meg magának feljebbvalóival szemben.

- Ugye, nem tudod, hogy ki vagyok, te dologházi csibész? - kérdezte a fiú, és méltóságteljesen lemászott a cölöpről.

- Nem, uram.

- Én Noah Claypole úr vagyok - mondta a fiú -, te pedig az inasom vagy. Vedd le a fatáblákat az ablakokról, lusta csirkefogó! - Claypole úr ezzel belerúgott Olivérbe, majd méltóságteljesen bevonult az üzletbe, ami szép teljesítmény volt, mert nehéz méltóságteljes külsőt felvenni egy nagy fejű, apró szemű, esetlen és kifejezéstelen arcú suhancnak. Még nehezebb a feladat, ha a mondottakhoz még vörös orr és sárga rövidnadrág járul. Olivér leemelte az ablakokról a fatáblákat. Amint egy nehéz deszkalappal támolyogva indult a ház melletti kis udvarba, betört egy ablaktáblát. Noah megvigasztalta, hogy "megkapja majd a magáét", aztán nagy kegyesen segített neki a cipekedésben. Nem sokkal ezután megjelent Sowerberry úr, őt pedig hamarosan Sowerberryné követte. Az ifjú úriember jóslata bevált, Olivér "megkapta a magáét", aztán lekísérte a fiatalembert a reggelihez.

- Gyere közelebb a tűzhöz, Noah - mondta Charlotte. - Szép darab szalonnát tettem el neked az úr reggelijéből. Olivér, csukd be az ajtót Noah úr mögött, és edd meg azt a pár falatot, amit odatettem a kenyértartó födőjére. Itt a teád, ott, azon a ládán, idd meg gyorsan, mert mindjárt szükség lesz rád a boltban. Megértetted?

- Megértetted, dologházi tacskó? - mondta Noah Claypole.

- Ejnye már, Noah - szólt Charlotte -, igazán milyen furcsa vagy. Miért nem hagyod békében ezt a gyereket?

- Hagyjam békében? - mondta Noah. - Hiszen éppen ott van a bibi, hogy mindenki békében hagyja. Sem az anyja, sem az apja nem fog sohasem beleszólni a dolgába. Minden rokona békében hagyja. Ugye, Charlotte? Mi? Hehehe.

- Igazán milyen vicces vagy - szólt Charlotte harsány nevetéssel, melyhez Noah is csatlakozott. Utána mind a ketten megvetően néztek a szegény Twist Olivérre, aki dideregve ült a ládán, a szoba leghidegebb zugában, és azokat az állott ételmaradékokat ette, melyeket külön az ő számára tettek el.

Noah-t szintén közadakozásból nevelték fel, de nem volt árva gyerek, és nem is volt dologházban. Nem volt lelenc, családfáját egészen a szüleiig tudta visszavezetni, akik ott laktak a közelben. Anyja mosónő volt, apja pedig részeges, falábú obsitos, aki körülbelül két és fél penny nyugdíjat kapott. A környékbeli inasok sokáig csúfolták Noah-t az utcán; "bőrnadrágos", "szeretetházi" - kiabálták utána, és Noah ezt szó nélkül tűrte. Most azonban, hogy a sors egy névtelen árvát sodort az útjába, akire még a legnyomorultabbak is ujjal mutogathatnak, mindent rajta akart megtorolni. Mindenki eltűnődhetik ezen, ha kedve tartja. Kitűnik ebből, hogy milyen gyönyörű tud lenni az emberi természet, és hogy milyen gyakran fejlődnek ki ugyanazok az elragadó tulajdonságok a legelőkelőbb lordnál és a legpiszkosabb szeretetházi gyereknél.

Három-négy hete volt már Olivér a koporsókészítőnél, amikor egy este zárás után a kis bolt mögötti szobában együtt vacsorázott Sowerberry úr és felesége.

Sowerberry úr több alázatos pillantást vetett feleségére, majd megszólalt:

- Drágám - többet akart mondani, de Sowerberryné olyan barátságtalan pillantást vetett rá, hogy hirtelen elhallgatott.

- Tessék? - mondta az asszony élesen.

- Ó, semmi, drágám, semmi - mondta Sowerberry úr.

- Buta vagy - mondta az asszony.

- Egyáltalában nem, drágám - mondta alázatosan Sowerberry úr -, csak azt hittem, hogy nem akarsz meghallgatni. Csak azt akartam mondani...

- Nem érdekel, hogy mit akartál mondani - vágott közbe Sowerberryné -, hiszen én nem számítok. Kérlek, ne kérj tőlem tanácsot. Nem óhajtok beférkőzni titkaidba! - Sowerberryné baljóslatú, hisztérikus nevetéssel fejezte be szavait.

- De drágám - mondta Sowerberry úr -, csak tanácsot akarok tőled kérni.

- Nem, ne kérj tőlem tanácsot - mondta Sowerberryné duzzogó hangón -, kérj valaki mástól tanácsot - ezzel ismét hisztérikusan felnevetett, ami Sowerberry urat nagyon megijesztette. Igen elterjedt és bevált házastársi módszer ez, mely gyakran vezet eredményre. Sowerberryné arra kényszerítette Sowerberry urat, hogy különös kegyként könyörögjön azért, hogy elmondhassa azt, amire felesége kíváncsi volt. Rövid vita után, mely mindössze háromnegyed óra hosszat tartott, nagy kegyesen meg is adta neki az engedélyt.

- Csak a kis Twistről akarok veled beszélni, drágám - mondta Sowerberry úr -, ugye, nagyon jóképű kisfiú, drágám?

- Persze hogy jóképű, hiszen eleget eszik - jegyezte meg a hölgy.

- Olyan érdekes, bús arckifejezése van, kedvesem - mondta Sowerberry úr. - Kitűnő halottkísérő lenne.

Sowerberryné meglehetős csodálkozással pillantott fel. Sowerberry észrevette a pillantást, s a derék asszonyság esetleges megjegyzését megelőzve, tovább folytatta:

- Nem azt akarom, hogy rendes halottkísérő legyen felnőttek mellett, hanem csak gyermekek mellé akarom használni. Újszerű volna: halottkísérő pontos arányban a halottal. Hidd el, hogy nagyszerű hatása volna.

Sowerberrynét, akinek jó ízlése volt temetési ügyekben, erősen megkapta az ötlet újszerűsége. Minthogy azonban az adott körülmények között ezt nem vallhatta be tekintélyének a csorbítása nélkül, mindössze csak azt kérdezte éles hangon férjétől, hogy ez a magától értetődő ötlet miért nem jutott előbb eszébe. Sowerberry úr e kérdést, igen helyesen, beleegyezésnek vette. Gyorsan elhatározták, hogy Olivért nyomban beavatják a mesterség titkaiba, és ezért a legelső alkalommal el fogja kísérni gazdáját hivatalos útján.

Erre hamarosan sor is került. Másnap, fél órával a reggeli után, Bumble úr jelent meg a boltban. Botját a pulthoz támasztotta, és levéltárcájából egy kis papírszeletet vett elő, melyet átnyújtott Sowerberry úrnak.

- Ahá - mondta a temetkezési vállalkozó, mialatt a cédulát jókedvűen átolvasta -, koporsórendelés, nemde?

- Először koporsót rendelünk, aztán temetést, az egyházközség költsége - felelte Bumble úr, s újra összekötözte a levéltárcáját, amely éppen olyan dagadt volt, mint ő maga.

- Bayton - mondta a koporsós, és felpillantott Bumble úrra -, sohasem hallottam ezt a nevet.

Bumble fejcsóválva válaszolt:

- Csökönyös emberek ezek, Sowerberry úr, nagyon csökönyös emberek, és méghozzá gőgösek is.

- Gőgösek, igazán? - kiáltott fel gúnyosan Sowerberry úr. - Ez aztán szép.

- Undorítóak - mondta az egyházfi -, derogáns emberek.

- Most az éjszaka hallottunk róluk először, és ezt is csak azért, mert egy asszony, aki egy házban lakik velük, elszaladt az egyházközségi bizottsághoz, hogy küldjék ki a kerületi orvost a beteg asszonyhoz. Az orvos nem volt otthon, vacsorázni ment, de inasa (igen ügyes fiú) mindjárt küldött nekik orvosságot egy kis cipőkenőcsös üvegben.

- Ez aztán kiszolgálás - jegyezte meg a koporsós.

- Bizony, remek kiszolgálás - felelte az egyházfi. - És mit gondol, mi lett érte a köszönet, mivel hálálták meg ezek a nagyzoló alakok? Képzelje csak, a férj visszaüzent, hogy az orvosság nem felel meg a felesége betegségének, és ezért nem fogja bevenni... ezt meri üzenni, hogy a felesége nem fogja bevenni! Jó, erős, hatásos orvosság, nagyon jót tett annak a két ír napszámosnak meg annak a szénhordónak is, akiknek alig egy hete küldtünk belőle... teljesen ingyen, cipőkenőcsös üvegben... ez pedig egyszerűen visszaüzen, hogy a felesége nem veszi be, kérem.

Bumble úr annyira felháborodott ezen az elvetemültségen, hogy botjával dühösen rácsapott a pultra, és egészen belevörösödött.

- Nahát - szólt a koporsókészítő -, ilyet még nem hallottam!

- Bizony, ilyet nem is hallhatott - mondta az egyházfi. - Most azonban, hogy az asszony meghalt, el is kell temetni. Ez a teendőnk. És minél hamarább temetjük el, annál jobb.

S azzal Bumble úr, hivatali felháborodottságának lázában, fordítva csapta fejébe a háromszögletű kalapot, és kidübörgött a boltból.

- Olyan dühös volt, Olivér, hogy elfelejtett irántad érdeklődni - mondta Sowerberry úr, s az egyházfi után nézett, aki már az utcán nyargalt.

- Igen, uram - válaszolta Olivér, aki az előbbi jelenet alatt gondosan elrejtőzött, mert már akkor is tetőtől talpig átjárta a remegés, ha csak eszébe jutott Bumble úr hangja. Pedig most nem volt szükség rá, hogy elbújjon Bumble úr elől, mert az egyházfi, akire a fehér mellényes úr jóslata nagy hatást tett, úgy találta, hogy mindaddig, amíg Olivér nem kapta meg hétéves inasszerződését a koporsókészítőtől, és amíg még attól kell tartania, hogy esetleg visszakerül az egyházközség nyakára, nem tanácsos róla beszélni.

- Nos - mondta Sowerberry úr, és feltette kalapját -, minél előbb végezzük el ezt a munkát, annál jobb. Noah, vigyázz a boltra, te pedig, Olivér, vedd a sapkádat, és gyere velem.

Olivér szót fogadott, és követte gazdáját hivatalos útján.

Egy darabig a város legforgalmasabb és legsűrűbben lakott részén haladtak, azután bekanyarodtak egy keskeny és minden eddiginél szennyesebb és nyomorúságosabb utcába. Később megálltak, és keresni kezdték azt a házat, ahová igyekeztek. A házak mindkét soron magasak voltak. Nagyon régi házak voltak, és a legszegényebb néposztály lakott bennük. Ezt már elhanyagoltságukból is meg lehetett állapítani, anélkül, hogy meg kellett volna nézni azokat a rongyos, piszkos férfiakat és nőket, akik keresztbe tett karral, görnyedt háttal vánszorogtak itt is, ott is. Sok házban bolthelyiségek is akadtak, de üresen álltak, elhagyatva, beszögezett ablakokkal. Csak a felső emeleten laktak. Néhány beomlással fenyegető, roskatag, régi házat az utca felől földbe ásott, falnak támasztott hatalmas gerendákkal támogattak meg. De még ezeket a roskatag odúkat is menedékhelyül választották éjszakára egyes szerencsétlen hajléktalanok, legalábbis erre mutattak az ajtókat és ablakokat pótló deszkákon vágott lyukak, melyeken egy ember keresztülférhetett. Poshadt és szennyes volt ez az egész kutyaól. Még a szanaszét heverő döglött patkányok is az éhhalál nyomait viselték magukon.

A nyitott kapun, mely előtt Olivér és gazdája megálltak, nem volt sem kopogtató, sem csengő. Ezért a koporsókészítő óvatosan tapogatózva hatolt be a sötét kapualjba. Szólt Olivérnek, hogy ne féljen, és menjen szorosan mellette. Így mentek fel az első emeletre. Mikor felértek, egy ajtóba botlottak, amelyet a koporsós öklével megdöngetett.

Tizenhárom-tizennégy éves kislány nyitott ajtót. A koporsókészítő, alighogy a szobába lépett, rögtön tudta, hogy helyben van. Olivér követte.

Nem volt tűz a szobában. Az üres kályha előtt mozdulatlanul gubbasztott egy ember. A hideg tűzhelyhez húzódva, egy alacsony széken öreg nő ült. A szoba másik sarkában néhány rongyos gyerek üldögélt, és egy kis fülkében, az ajtóval szemközt, a földön, ócska pokróccal letakarva feküdt valami. Olivér megborzongott, amikor odapillantott. Önkéntelenül is közelebb húzódott a gazdájához, mert, bár az a valami le volt takarva, érezte, hogy az csak a hulla lehet.

A férfi arca nagyon sovány és sápadt volt, szakálla és haja őszbe csavarodott, szeme véraláfutásos. Az öregasszony arca ráncos volt, két megmaradt foga kikandikált a szájából, szemei szúrósan csillogtak. Olivér sem az asszonyra, sem a férfira nem mert nézni. Nagyon emlékeztettek azokra a patkányokra, amelyeket odakint látott.

- Ne merészeljen odamenni hozzá - szólt a férfi, és vadul felemelkedett, amikor a temetési vállalkozó a fülke felé indult. - Ki innen! Ki innen, a mindenségedet, ha kedves az életed!

- Bolondság, jó ember - mondta a koporsós, aki hozzáedződött a nyomor minden formájához -, bolondság.

- Én csak annyit mondok - szólt a férfi ökölbe szorított kézzel, dühös lábdobbantással -, én csak annyit mondok, hogy nem engedem föld alá dugni. Ott sem tudna nyugodni. A kukacok kínoznák... megenni nem tudnák, mert annyira összeaszott.

A koporsókészítő erre a kitörésre nem válaszolt. Mérőszalagot vett elő a zsebéből, és egy pillanatra letérdelt a holttest mellé.

- Ó - mondta a férfi, könnyekre fakadt, és letérdelt a halott asszony lábához -, térdeljetek köréje valamennyien, és hallgassatok rám. Azt mondom néktek, hogy éhen halt. Nem tudtam, hogy ilyen rossz állapotban van, amíg a betegség le nem vette a lábáról. És ekkor már csak csont és bőr volt. Nem volt itt se tűz, se gyertya, sötétben halt meg, sötétben. Még a gyermekei arcát sem láthatta, pedig hallottuk, amint a nevüket hörögte. Koldultam érte az utcán, és bezártak miatta. Mikor kiszabadultam, már haldoklott. Még a vér is megdermedt az ereimben: halálra éheztették. Esküszöm az élő istenre, aki látta ezt. Halálra éheztették.

Mindkét kezével hajába markolt, nagyot ordított, majd végigvágódott a földön, szeme kimeredt, ajkát hab verte ki.

A megrémült gyermekek keservesen sírtak, de az öregasszony, aki mostanáig olyan nyugodtan ült alacsony székén, mintha semmit sem hallott volna, megfenyegette őket, mire elhallgattak. Aztán kioldotta a földön heverő férfi nyakkendőjét, majd a koporsókészítőhöz tipegett.

- Az én lányom volt - mondta, fejével a halott felé mutatva. Valami hülye vigyor ült ki az arcára, ami még borzalmasabb volt, mint maga a halál. - Uram isten, uram isten! Milyen furcsa, hogy én, aki szültem őt, és aki már meglett nő voltam akkor, még vígan élek, ő pedig ott fekszik mereven, hidegen. Uram isten, olyan ez, mint valami színház, én mondom, hogy olyan.

Mialatt a szerencsétlen teremtés borzalmas jókedvében így dünnyögött és vihogott, a koporsókészítő megfordult, és távozni készült.

- Hé, hé! - mondta félhangosan az öregasszony. - Holnap temetik el, holnapután vagy ma este? Én terítettem ki, és sokat kell majd gyalogolnom. Küldjön nekem egy jó meleg köpönyeget, mert átkozottul hideg van. Kalácsra és borra is szükségünk volna, mielőtt elindulunk. Nem baj, küldhet kenyeret is, egy cipót és egy pohár vizet. Ugye; kapunk kenyeret, drága uram? - kérdezte mohón, és megragadta az ajtó felé igyekvő koporsókészítő kabátját.

- Igen, igen - mondta a temetkezési ember -, természetesen, amit csak akar.

Kiszabadította magát az öregasszony szorításából, és Olivért magával vonszolva kisietett.

Másnap (miután időközben a családot egy kis kenyérrel és egy darab sajttal megsegítették, amit Bumble úr személyesen vitt el nekik) Olivér és gazdája visszatértek a nyomortanyára. Bumble úr már ott volt néhány dologházi lakóval, akik halottvivő minőségben jöttek. Az öreg nő és a férfi rongyai fölé ócska fekete köpenyt borítottak, a gyalulatlan koporsót leszögezték, vállukra vették, és kivitték az utcára.

- Na, most aztán alaposan szedje a lábát, néni - súgta Sowerberry az öregasszony fülébe -, egy kissé elkéstünk, és nem illik megvárakoztatni a papot. Gyerünk, gyerünk, emberek, olyan gyorsan, ahogy csak lehet.

E nógatásra a halottvivők gyors ütemben elindultak könnyű terhük alatt. A két gyászoló tőle telhetőleg lépést tartott velük. Bumble úr és Sowerberry gyorsan lépkedtek előttük. Olivér, akinek nem volt olyan hosszú lába, mint gazdájának, mellette futott.

De nem kellett annyira sietni, mint ahogy Sowerberry úr gondolta, mert amikor a templomot körülvevő kis temetőnek abba a sötét sarkába értek, ahol bogáncs burjánzott, és ahová az "ingyenhalottakat" szokták temetni, a lelkész még nem is volt ott, és a sekrestyés, aki a sekrestyében a tűz mellett ült, valószínűnek tartotta, hogy csak egy jó óra múlva érkezik meg. Letették tehát a sír szélére a koporsót. A két gyászoló türelmesen várakozott a sárban, a hideg, szitáló esőben. Néhány rongyos gyerek, akit a szertartás látványossága vonzott a temetőbe, nagy zajjal bújócskát játszott a sírkövek között, később pedig, a változatosság kedvéért, összevissza ugráltak a koporsón keresztül. Sowerberry és Bumble urak, mint a sekrestyés személyes barátai, a tűznél üldögéltek, és újságot olvastak.

Végre egy jó óra múlva Bumble úr, Sowerberry és a sekrestyés fölkerekedtek, és nagy sietve a sír felé igyekeztek. Hamarosan megjelent a lelkész. Menet közben vette fel a karinget. Bumble úr elvert néhány fiút, hogy a tekintély csorbítatlansága biztosíttassék, a nagytiszteletű úr annyit olvasott fel a temetési imából, amennyire négy perc alatt futotta, aztán karingét átadta a sekrestyésnek, és megint eltávozott.

- No, Bill - mondta Sowerberry a sírásónak -, hantolja fel!

A munka nem volt túlságosan nehéz, mert a sír már annyira tele volt, hogy a legfelső koporsó csak néhány lábnyira volt a föld színétől. A sírásó szaporán lapátolta a földet, aztán könnyedén letaposta, vállára vetette ásóját, és eltávozott. Az utcagyerekek követték, és hangosan zúgolódtak, hogy a mulatság csak ilyen rövid ideig tartott.

- No, jöjjön, jóember - mondta Bumble; és a férfi vállára ütött -, zárni akarják a temetőt.

A férfi, aki mostanáig mozdulatlanul állt a sír mellett, összerezzent, felkapta fejét, rábámult Bumble-re, néhány lépést tett, aztán ájultan összeesett. A bolond öregasszony oda se hederített, mert túlságosan lefoglalta a panaszkodás, hogy a koporsós visszavette tőle a fekete köpenyt. Egy kanna hideg vizet öntöttek az ájult emberre, s amikor magához tért, kivezették a temetőből, bezárták a kaput, és elszéledtek.

- No, Olivér - mondta hazafelé menet Sowerberry úr -, hogy tetszett?

- Köszönöm, tetszett, uram - válaszolta Olivér némi habozás után -, illetve nem valami nagyon.

- Majd megszokod, Olivér - mondta Sowerberry -, semmiség ez, fiam, ha az ember megszokta.

Olivér azon gondolkozott, vajon nagyon sokáig tartott-e, amíg Sowerberry úr megszokta, de aztán jobbnak látta, hogy ne kérdezze meg. Miközben a bolt felé haladtak, újból átgondolta mindazt, amit látott és hallott.

Elmúlt a próbahónap, és Olivért szabályszerűen felvették inasnak.

Szép, egészségtelen idő járta. Ez üzleti szempontból annyit jelentett, hogy nagy kereslet volt koporsóban, s ennek következtében Olivér néhány hónap alatt alapos gyakorlatra tett szert. Sowerberry úr remek számításait minden reményt felülmúló siker koronázta. A legöregebb emberek sem tudtak visszaemlékezni nagyobb és gyilkolóbb kanyarójárványra. Sűrűn követték egymást a temetési menetek, amelyeken a kis Olivér haladt elöl, térdig érő fekete kalapfátyollal, a város összes anyáinak leírhatatlan csodálkozására és megilletődésére. Olivér azonban a felnőtt-temetésekre is elkísérte gazdáját, hogy megszerezze azt a lelki nyugalmat és önuralmat, melyre a tökéletes temetkezési vállalkozónak szüksége van. Így azután sok példáját láthatta a lemondásnak, lelkierőnek és önuralomnak, mellyel egyes edzett szívű emberek megpróbáltatásaikat elviselték.

Például: ha Sowerberry úrnak valamilyen gazdag öregurat vagy hölgyet kellett eltemetnie, akit rengeteg unokaöcs és unokahúg vett körül. Ezek egészen vigasztalhatatlanok voltak a betegség ideje alatt, és még a legnagyobb nyilvánosság előtt sem tudtak bánatukon uralkodni, viszont a temetés után egészen jókedvűek és elégedettek voltak egymás között, s olyan elfogulatlanul és derűsen beszélgettek, mintha semmi szomorúság nem érte volna őket. Gyakran fordult elő az is, hogy férjek a lehető leghősiesebb nyugalommal viselték el feleségük halálát. A feleségek viszont gyászruhát öltöttek férjeik után, de nem szomorkodtak a bánatnak eme köntösében, hanem arra törekedtek, hogy mennél csinosabbak és bájosabbak legyenek benne. Általában meg lehetett figyelni, hogy azok az urak és hölgyek, akiken a szenvedélyes kétségbeesés lett úrrá a temetésen, hazafelé menet magukhoz tértek, és mire az uzsonnát bekebelezték, nyugalmuk teljesen helyreállott. Mindez igen kellemes és tanulságos látvány volt, és Olivér nagy csodálattal szemlélte.

Azt azonban nem állíthatom, hogy e jó emberek példája Olivért is lelki nyugalomra ösztökélte volna. Bár életrajzírója vagyok, nem állíthatom ezt teljes nyugalommal. Annyit határozottan mondhatok, hogy több hónapon át szelíden tűrte Noah Claypole uraskodását és gonoszságait, bár ez az ember most sokkal rosszabbul bánt vele, mint azelőtt. Féltékenykedni kezdett rá, amikor meglátta, hogy fekete botot és kalapfátyolt visel, míg neki, aki idősebb volt, be kellett érnie a prémes sapkával és a bőrnadrággal. Charlotte is rosszul bánt vele, csak azért, mert Noah sem cselekedett másképpen. Sowerberryné pedig azért volt ádáz ellensége, mert Sowerberry úr jóindulattal viseltetett iránta. Így azután a három ellenség és a rengeteg temetés között Olivér nem érezte magát olyan kellemesen, mint az az éhes disznó, melyet egyszer véletlenül bezártak egy sörfőzde magtárába.

Most pedig elérkeztem Olivér történetének egy, igen fontos szakaszához. Olyan cselekedetet kell feljegyeznem, mely jelentéktelennek látszik ugyan, de közvetve mégis lényeges változást okozott Olivér sorsában és helyzetében.

Egy szép napon, ebédidőben, Olivér és Noah lementek a konyhába, hogy egy kis ürücsontot lakmározzanak (másfél fontos, egészen silány nyakrész volt), amikor Charlotte-ot éppen kihívták. Az éhes és rosszindulatú Noah Claypole úgy vélte, hogy a várakozás rövid idejét legértékesebben úgy használhatja fel, ha felbosszantja és megkínozza a fiatal Twist Olivért.

Mindjárt hozzá is fogott ártatlan szórakozásához. Feltette lábát az abroszra, megcibálta Olivér haját, megcsavargatta füleit, "csúszómászó"-nak nevezte, és közölte azt a szándékát, hogy megjelenik majd felakasztásánál, bármikor következzék is be ez a kívánatos esemény. Egyéb hasonló kedvességekkel is elhalmozta, a rosszindulatú és neveletlen szeretetházi gyerekek módjára. Ezekkel a módszerekkel azonban nem érte el célját. Olivér nem fakadt sírva, és ezért rátért arra, amit sok, Noah-nál híresebb, nem túlságosan szellemes személyiség is meg szokott tenni, ha nagyon mulatságos akar lenni: személyeskedni kezdett.

- No, te dologházi csibész - mondta Noah -, hogy van az anyád?

- Meghalt - mondta Olivér -, ne beszéljen róla.

Olivér arca elvörösödött, gyorsan lélegzett, orra és ajka különösen reszketett, amit Claypole úr a sírás közvetlen előjelének tartott. Ebben a hitben tovább folytatta a támadást.

- Miben halt meg, te dologházi csibész? - kérdezte Noah.

- Megszakadt a szíve, ezt mondta az egyik öreg ápolónő - válaszolta Olivér, aki inkább önmagához beszélt. - El tudom képzelni, hogy milyen halála lehetett.

- Beee... eltörött a mécses, mi, te hülye - mondta Noah, mikor kibuggyant Olivér első könnye -, mit bőgsz?

- Nem maga miatt - mondta Olivér, és gyorsan letörölte könnyét -, nehogy azt higgye.

- Igazán nem énmiattam? - mondta gúnyosan Noah.

- Nem, nem maga miatt - mondta élesen Olivér. - Most aztán elég. Ne beszéljen többet az anyámról, ha jót akar!

- Ha jót akarok! - kiáltotta Noah. - Micsoda? Ha jót akarok? Ne szemtelenkedj, te dologházi tacskó! Ki volt az anyád, mi? Jóféle lehetett, a mindenségit! - Noah jelentősen bólintott, aztán menynyire arcizmainak erejéből telt, felhúzta kis vörös orrát. - Tudod jól, te dologházi tacskó - folytatta gúnyosan, tettetett szánalommal Noah, akit felbátorított Olivér hallgatása -, tudod jól, hogy ami elmúlt, elmúlt, hogy te nem tehetsz róla, és hogy nagyon sajnálunk téged, de azt is tudod, hogy az anyád közönséges rosszféle cafat volt.

- Mit mondott? - kérdezte Olivér gyorsan felpillantva.

- Közönséges rosszféle cafat, azt mondtam, te dologházi tacskó - válaszolta Noah hűvösen -, és nagyon jó, hogy idejében meghalt, mert különben most a bridewelli börtönben ülhetne, vagy deportálták volna, vagy talán már fel is akasztották volna, ami a legvalószínűbb. Nem igaz?

Olivér elvörösödött a dühtől, feldöntötte a széket és az asztalt, torkon ragadta Noah-t, vad dühében addig szorongatta, amíg vacogni nem kezdtek a fogai, aztán összeszedve minden erejét, egyetlen ütéssel a földre terítette.

Egy másodperccel előbb Olivér még nyugodt, szelíd, megalázott teremtés volt, amilyenné a rossz bánásmód tette. De végre fellázadt benne valami, és halott anyjának durva megbántása felforralta vérét. Melle zihált, kiegyenesedett, szeme élénken csillogott. Mintha kicserélték volna. Szilaj tekintettel hajolt gyáva kínzója fölé, aki most lábai előtt fetrengett.

- Gyilkos! - hörögte Noah. - Charlotte! Sowerberryné! Az új fiú meggyilkol! Segítség! Segítség! Olivér megőrült! Charlotte!

Noah kiáltására Charlotte hangos és Sowerberryné még hangosabb sikolya válaszolt. Az előbbi az oldalajtón át rohant a konyhába, az utóbbi pedig a lépcsőfeljáratnál állt meg, és addig nem ment le, amíg meg nem győződött arról, hogy életveszélyről nincs szó.

- Ó, te kis nyomorult! - üvöltötte Charlotte, és teljes erejével megragadta Olivért, tehát körülbelül úgy, mint egy erőteljes férfi. - Te kis hálátlan gyilkos, gaz szörnyeteg - mondta tagolva, és minden egyes szótagnál nekihuzakodva nagyot ütött Olivérre. Az ütéseket egy-egy sikollyal kísérte, a többiek szórakoztatására.

Charlotte ökle nem volt könnyűnek mondható, de azért Sowerberryné, hogy még jobban siettesse Olivér haragjának lehűtését, maga is a konyhába rohant, és egyik kezével lefogta, másik kezével pedig összekarmolta arcát. A helyzet e kedvező alakulására Noah is feltápászkodott, és hátulról kezdte dögönyözni Olivért.

Ez a testgyakorlat túlságosan heves volt ahhoz, hogy sokáig tarthatott volna. Mikor kifáradtak, és nem tudták tovább cibálni és verni Olivért, magukkal cipelték a kiabáló, védekező, de meg nem félemlített gyermeket, s bezárták a pincébe. A művelet elvégzése után Sowerberryné egy székbe rogyott, és sírva fakadt.

- Jaj, rosszul van - kiáltotta Charlotte -, Noah, drágám, hozz egy pohár vizet, siess!

- Jaj, Charlotte - mondta Sowerberryné, már amennyire lélegzet híján és a nyakába öntött hideg víz mellett beszélni tudott -, jaj, Charlotte, milyen szerencse, hogy nem ölt meg valamennyiünket az ágyunkban!

- Bizony, nagy szerencse - hangzott a felelet -, csak azt remélem, hogy ebből majd tanul az úr, és nem hoz ide többé ilyen szörnyű alakokat, akik valamennyien gyilkosnak és rablónak születtek. Szegény Noah! Bizony, asszonyom, ha egy perccel később érkezem...

- Szegény fiú - mondta Sowerberryné, és részvéttel pillantott a szeretetházi gyerekre.

Noah, akinek Olivér körülbelül a legfelső mellénygombjáig ért, kifordított tenyerével dörzsölte a szemét az általános szánakozás közepette, és sikerült is nagy szipákolással néhány műkönnyet kisajtolnia.

- Mitévők legyünk? - mondta Sowerberryné. - Az úr nincs itthon, nincs férfi az egész házban. Ez a gyerek tíz perc alatt betöri az ajtót.

Ezt a lehetőséget igen valószínűvé tették azok az erőteljes rúgások, melyeket Olivér a vékony faajtóra mért.

- Jaj, jaj, drága asszonyom - mondta Charlotte -, azt hiszem, legjobb lesz, ha rendőrt hívunk.

- Vagy katonaságot - ajánlotta Claypole úr.

- Nem, nem - mondta Sowerberryné, akinek most eszébe jutott Olivér régi barátja. - Noah, azonnal szaladj el Bumble úrhoz, és mondd meg neki, hogy rögtön jöjjön ide. Egy percet se veszíts, hagyd itt a sapkádat. Útközben szoríts késpengét a szemed alá, az majd lelohasztja a daganatot.

Noah úgy elfutott, hogy felelni sem volt ideje. A járókelők körében meglehetős feltűnést keltett a szeretetházi fiú, aki sapka nélkül, szemén késpengét szorongatva, hanyatt-homlok rohant.

Noah Claypole teljes erejéből futott, és lélegzetvételre sem állt meg, amíg el nem érte a dologház kapuját. Itt néhány pillanatra megállt, hogy begyakoroljon egy kis sírást, aztán hangosan kopogott az ajtón.

Olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy a menhely öreg bennlakója, aki a kaput kinyitotta, és aki egyebet sem látott maga körül, mint kétségbeesett arcokat, most mégis ijedten hőkölt hátra.

- No, fiú, mi bajod? - kérdezte az öreg.

- Bumble úr, Bumble úr - bömbölte Noah jól színlelt rémülettel. Hangja olyan éles és izgatott volt, hogy a közelben tartózkodó Bumble úr még háromszögletű kalapját is elfelejtette feltenni, úgy rohant az udvarra. Ez rendkívül különös, figyelemre méltó dolog volt, és azt bizonyítja, hogy hirtelen erős benyomás hatása alatt még egy egyházfi is elveszti néhány pillanatra önuralmát és méltóságát.

- Jaj, Bumble úr - kiáltott Noah -, Olivér, Olivér...

- Mi? Mi? - vágott közbe Bumble úr, és hideg szemében öröm villant. - Csak nem szökött meg, Noah? Csak nem szökött meg?

- Nem, uram, nem szökött meg, hanem kitört belőle a gazság - mondta Noah -, először engem akart megölni, aztán Charlotte-ot, aztán a gazdasszonyt. Jaj, jaj, de fáj, jaj, szörnyű!

Görcsösen vonaglott, csavargatta testét, mint egy angolna. Ezzel azt adta értésére Bumble úrnak, hogy Twist Olivér vad és vérszomjas támadása következtében súlyos belső sérüléseket szenvedett, melyek most pokoli kínokat okoznak neki.

Amikor Noah látta, hogy közlése Bumble urat annyira elképesztette, hogy mozdulni sem tudott, még jobban emelni akarta a hatást, és tízszeres erővel kezdett jajgatni borzalmas sebei miatt. Amikor észrevette, hogy egy fehér mellényes úr megy át az udvaron, még kétségbeesettebben jajgatott, mert igen helyesen arra számított, hogy ezzel megragadja az említett úr figyelmét.

Az úr hamarosan fel is figyelt rá. Alig tett három lépést, amikor dühösen megfordult, és megkérdezte, hogy miért üvölt ez a semmirekellő tacskó. Megkérdezte Bumble úrtól, miért nem folyamodik olyan rendszabályokhoz, melyek jogosulttá tennék ezt az ordítást.

- Ez a szegény fiú a szeretetházi iskolából való, uram - mondta Bumble -, majdnem meggyilkolták. A kis Twist akarta megölni.

- Isten uccse! - kiáltotta a fehér mellényes úr. - Tudtam! Kezdettől fogva az a különös előérzetem volt, hogy ez az elvetemült kis gazfickó egyszer még lógni fog.

- A szolgálólányt is meg akarta ölni, uram - mondta Bumble úr hamuszínűre vált arccal.

- És a gazdasszonyát is - fűzte hozzá Claypole úr.

- És a gazdáját is... ugye, ezt is mondta, Noah? - szólt Bumble úr.

- Nem, ő nincs otthon, különben őt is megölte volna. Mondta, hogy meg akarja ölni.

- Úgy! Ő maga mondta, hogy meg akarja ölni? - érdeklődött a fehér mellényes úr.

- Igenis, kérem - mondta Noah -, és kérem szépen, Sowerberryné szeretné, ha Bumble úr ráérne, és át tudna jönni, hogy megkorbácsolja Olivért, mert Sowerberry úr nincs otthon.

- Természetesen, fiam, természetesen - mondta jóságos mosollyal a fehér mellényes úr, és megveregette Noah fejét, mely körülbelül három hüvelykkel magasabb volt, mint az övé. - Derék fiú vagy, nagyon derék fiú. Itt van egy penny, nesze. Bumble, azonnal menjen át Sowerberryékhez, vigye magával a botját, és cselekedjék belátása szerint. Ne sajnálja, Bumble.

- Nem fogom sajnálni, uram - válaszolt az egyházfi, és megigazgatta a botja végére csavart szíjat, mely hivatalos fenyítés céljából volt odaszerelve.

- Sowerberrynek is mondja meg, hogy ő se sajnálja. Korbács és bot nélkül soha semmire se fognak menni ezzel a kölyökkel - vélte a fehér mellényes úr.

- Gondom lesz rá, uram - mondta az egyházfi, s fogta a botját, fejébe csapta a háromszögletű kalapját, és Noah Claypole társaságában sietve megindult a temetkezési vállalkozó boltja felé.

A helyzet itt nem javult azóta. Sowerberry úr még nem érkezett haza, és Olivér változatlan erővel rugdosta a pinceajtót. Sowerberryné és Charlotte olyan nyugtalanítóan számoltak be Olivér vadságáról, hogy Bumble úr tanácsosnak tartotta tárgyalásokat kezdeni, mielőtt kinyitná az ajtót. Ebből a célból nagyot rúgott az ajtóba, aztán a kulcslyukhoz illesztve száját, mély, komoly hangon meg szólalt:

- Olivér!

- Engedjen ki! - kiáltotta belülről Olivér.

- Megismered a hangomat, Olivér?

- Igen.

- Nem félsz, te kölyök, nem reszketsz a hangomtól? - mondta Bumble úr.

- Nem - mondta bátran Olivér.

Ez a nem várt és szokatlan felelet nagyon meghökkentette Bumble urat. Hátralépett, kihúzta magát, és néma döbbenettel nézett a körülötte álló három személyre.

- Azt hiszem, Bumble úr, hogy ez megőrült - mondta Sowerberryné. - Épeszű gyerek nem merne így beszélni önnel.

- Nem az őrültség teszi ezt, asszonyom - mondta néhány percnyi töprengés után Bumble úr -, hanem a hús.

- Micsoda? - kérdezte Sowerberryné.

- A hús, asszonyom, a hús - ismételte Bumble úr komor nyomatékkal -, önök túltáplálták ezt a gyermeket. Ezzel olyan szellemet neveltek belé, mely nem illő az ő helyzetéhez. Ezt különben a tanács tagjai is megerősíthetik, akik nagyon tapasztalt emberek. Mert, kérem, hogy jönnek hozzá a közjótékonysági ingyenélők, hogy lelkük és szellemük is legyen? Elégedjenek meg azzal, ha megengedjük, hogy a testük életben maradjon. Ha ön, asszonyom, zabkásán tartotta volna ezt a gyereket, akkor ilyesmi sohasem fordult volna elő.

- Jaj, jaj - mondta Sowerberryné ájtatosan, a mennyezet felé emelve szemét -, ez a bőkezűség jutalma.

Sowerberryné bőkezűsége Olivér iránt abban állott, hogy pazarul rendelkezésére bocsátotta a szennyes ételhulladékokat, amelyeket senki sem akart megenni. Ezért aztán nagy alázatosság és megadás kellett ahhoz, hogy eltűrje Bumble úr súlyos vádját, melyben ő - legyünk igazságosak - szóban, tettben és gondolatban egyaránt ártatlan volt.

- Bizony - mondta Bumble úr, amikor a hölgy ismét a földre nézett -, most már nem tehetünk egyebet, mint hogy egy-két napra a pincében hagyják, amíg egy kicsit kiéhezik. Aztán engedjék ki, és egész inaskodása alatt tartsák zabkásán. Nagyon rossz családból származik. Ingerlékeny természetet örökölt. Az orvos és az ápolónő mesélték, hogy az anyja olyan nehézségeken keresztül, olyan fájdalmakkal vonszolta magát ide, amelyekbe már hetekkel előbb belehalt volna minden tisztességes, jóravaló asszony.

Amikor Bumble úr idáig jutott, Olivér, aki csak annyit hallott, hogy megint az anyjáról beszélnek, újból elkezdte a rugdosást, mégpedig olyan erősen, hogy dübörgése minden más hangot elnyomott. Ebben a pillanatban érkezett haza Sowerberry úr. Olivér bűnét a hölgyek erősen kiszínezve ismertették előtte, hogy haragját felébresszék. Sowerberry nyomban kinyitotta a pinceajtót, és nyakánál fogva előrántotta a lázadó inast.

Olivér ruhája elszakadt dulakodás közben, arca tele volt zúzódásokkal és karmolásokkal, haja ziláltan lógott homlokába. De arca még lángolt a haragtól, és amikor börtönéből előhúzták, vakmerően, minden félelem nélkül, vadul szembenézett Noah-val.

- No, te aztán derék fickó vagy - mondta Sowerberry úr, s jól megrázta Olivért, majd pofon vágta.

- Az anyámat gyalázta - mondta Olivér.

- Hát aztán, te hálátlan kutya - mondta Sowerberryné -, megérdemelte az anyád! Még különbet is érdemelne.

- Nem érdemelte meg - mondta Olivér.

- De igen - mondta Sowerberryné.

- Hazugság! - mondta Olivér.

Sowerberryné sírva fakadt.

Ez a könnyzápor elhatározásra kényszerítette Sowerberry urat. Ha egy pillanatig is habozott volna, hogy Olivért szigorúan megbüntesse, akkor - ezt minden tapasztalt olvasó beláthatja - a házasság hagyományai alapján durva, állati, elvetemült férjnek, dúvadnak, hitvány himpellérnek bélyegezték volna, és még más címekkel is illették volna, melyeket helyszűke miatt nem sorolhatunk fel. Hogy igazságosak legyünk vele szemben, el kell ismernünk; hogy, már amennyire hatalmában volt (tehát igen szűk keretek között), jóindulattal viseltetett a fiú iránt; lehet, hogy azért, mert a felesége nem szerette. A könnyzápor azonban parancsolóan megszabta teendőit. Úgy elverte Olivért, hogy még Sowerberryné is kielégítőnek találta, és Bumble úr botjára (melynek használatba vétele ezután következett) már nem is volt tulajdonképpen szükség. Ezután Olivért bezárták a konyhafülkébe, egy korsó vízzel és egy darab kenyérrel. Este Sowerberryné az ajtó előtt néhány nem túlságosan hízelgő célzást tett Olivér anyjára, majd kinyitotta az ajtót, s Noah és Charlotte gúnyos ujjmutogatásai mellett felkergette a gyermeket nyomorúságos ágyába.

Csak most, hogy egyedül maradt a szomorú bolt csendjében, Olivér csak most kezdte szabadjára engedni érzéseit, melyeket a nap eseményei természetszerűen felkeltettek benne. A csúfolódásokat megvető pillantással intézte el, a verést zokszó nélkül tűrte, mert olyan büszkeség volt szívében, hogy akkor se mukkant volna meg, ha elevenen megégetik. De most, hogy senki sem láthatta és hallhatta, térdre borult a padlón. Kezébe temette arcát, és olyan keserves könnyekre fakadt, amilyen keservesen még kevés hozzá hasonló apró gyerek sírt, amióta világ a világ.

Olivér hosszú időn át mozdulatlanul maradt ebben a helyzetben. A gyertya már csaknem tövig égett, amikor Olivér felállt. Óvatosan körülnézett, feszülten hallgatózott, aztán halkan félretolta az ajtóreteszeket, és kitekintett.

Hideg, sötét, szélcsendes éjszaka volt. Úgy érezte, mintha a csillagok most távolabb volnának a földtől, mint valaha. A fák kísérteties sötét árnyai meg sem moccantak a földön. Ismét becsukta az ajtót. A maradék gyertya fénye mellett batyuba kötötte szerény motyóját, aztán leült a padra, és úgy várta a reggelt.

Amikor az első fénysugár keresztülhatolt az ablaktáblák résein, Olivér felállt, és újból félretolta az ajtóreteszt. Félénk pillantás - másodpercnyi habozás -, aztán betette maga mögött az ajtót. Kint volt az utcán.

Jobbra nézett, balra nézett, nem tudta, merre szökjön. Emlékezett rá, hogy a szekerek a dombra szoktak felkapaszkodni. Ő is arra indult. Keresztülvágott a földeken, elérte az ösvényt, hamarosan az országútra jutott, és gyorsan továbbsietett.

Olivér jól emlékezett: ugyanezen az ösvényen tipegett Bumble úr mellett, amikor a tanyáról elvitték a dologházba. Útja a majorság mellett vezetett. Szíve erősen dobogni kezdett, amikor erre gondolt, és már-már visszafordult. Ezzel azonban sok időt vesztett volna, és különben sem kellett attól tartania, hogy észreveszik, mert még nagyon korán volt. Ezért továbbhaladt.

Elérkezett a házhoz. A jelek szerint senki sem volt még fenn ilyen korán reggel. Olivér megállt, és bekukucskált a kertbe. Az egyik kis virágágyban egy gyerek gyomlálgatott. Egy pillanatra abbahagyta munkáját, és felemelte sápadt arcát. Olivér megismerte egyik régi társát. Örült, hogy láthatja, mielőtt elmegy, mert a gyermek, bár fiatalabb volt, mint ő, barátja és játszótársa volt. Együtt verték, éheztették és zárták be őket sokszor.

- Pszt, Dick! - mondta Olivér, mikor a gyermek a kapuhoz futott, és vékony karjait kidugta a rácsokon. - Fent vannak már?

- Csak én - mondta a gyermek.

- Ne mondd meg, Dick, hogy láttál engem - mondta Olivér -, megszököm. Vernek és bántanak, Dick, most szerencsét próbálok. Nem tudom még, hogy hol. Milyen sápadt vagy!

- Hallottam, amint az orvos azt mondta, hogy meg fogok halni - mondta szomorú mosollyal a gyermek -, örülök, hogy látlak, de siess tovább!

- Igen, csak el akartam búcsúzni tőled - mondta Olivér. - Találkozunk még, biztosan tudom. Meg fogsz gyógyulni, és boldog leszel.

- Remélem - mondta a gyermek -, de majd csak ha meghaltam. Az orvosnak biztosan igaza volt, mert tudod, Olivér, olyan sokat álmodom a mennyországról meg az angyalokról meg jóságos arcokról, amilyeneket sose látok, ha ébren vagyok. Csókolj meg - mondta a gyermek, felkapaszkodott az alacsony kapura, és kis karjaival körülfonta Olivér nyakát. - Isten veled, édes barátom, áldjon isten!

Ez az áldás csak egy kisgyermek ajkáról jött, de mégis ez volt az első, melyet valaha Olivérre mondtak. Hosszú, viszontagságos, küzdelmes életének szenvedései között sohasem felejtette el.

Nyolc óra volt már, amikor Olivér odaért a forgókereszthez, ahol a gyalogösvény beletorkollt az országútba. Bár majdnem öt mérföldnyire jutott a várostól, mégis szaladt, és időnként bozótokba húzódott, egészen délig. Attól félt, hogy üldözik, és el találják fogni. Délben leült egy mérföldkőre, és csak most kezdett azon töprengeni, hogy hova menjen, és mihez fogjon.

A mérföldkő, melyen ült, nagy betűkkel mutatta, hogy Londontól éppen hetven mérföldnyire van. Ez a név új ötletet adott a gyermeknek. London! Óriási város! Senki, még Bumble úr sem fogja ott megtalálni. A dologházban gyakran hallotta, amint az öregek mesélték, hogy Londonban vállalkozó szellemű fiúknak nem kell nélkülözniük, mert e hatalmas városban olyan megélhetési lehetőségek vannak, amelyekről a falusiaknak sejtelmük sincs. Ez a hely igazán a hontalan gyermeknek való, akinek különben az úton kellene elpusztulnia, segítség híján.

Így gondolkozott Olivér, azután talpra ugrott, és újból nekiindult.

Teljes négy mérfölddel csökkentette a távolságot közte és London között, és csak ekkor jutott eszébe, hogy mekkora utat kell még megtennie, amíg elérheti célját. Ekkor meglassította lépteit, és azon törte a fejét, hogyan juthatna Londonba. Egy darab száraz kenyér, egy durva szövésű ing, két pár foltozott harisnya volt a batyujában, zsebében pedig egy penny, melyet Sowerberry úr ajándékozott neki egy temetés után, ahol különösen kitüntette magát. "A tiszta ing kellemes dolog - gondolta -, a két pár foltozott harisnya is és a penny is. De mindez nem sokat segít, ha hatvanöt mérföldnyi utat akarok megtenni télidőben." Olivér azonban, mint a legtöbb ember, csak a nehézségeivel tudott számot vetni, de hogy miként tudná legyőzni ezeket a nehézségeket, arról már fogalma sem volt. Sokáig töprengett hát hasztalanul.

Végül batyuját átvetette egyik válláról a másikra, és továbbporoszkált.

Olivér húsz mérföldet tett meg aznap, s egész idő alatt nem evett egyebet, mint a száraz kenyeret és néhány korty vizet, amit az útmenti kunyhók ajtajában kért. Mikor az éj leszállt, egy mezőre ment, szénaboglya alá húzódott, és elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát. Kezdetben félt, mert a szél félelmesen üvöltött a kopár mezőn. Fázott, éhes volt és elhagyatottabb, mint valaha. Szerencsére nagyon elfáradt, és így hamarosan elaludt.

Másnap reggel fázva, meggémberedett tagokkal ébredt. Olyan éhes volt, hogy a pennyt a legelső faluban kénytelen volt kiadni kenyérre. Ezen a napon csak tizenkét mérföldet tett meg estig. Lába kisebesedett, és annyira elgyengült, hogy lábszára állandóan reszketett. A hideg, nyirkos levegőn töltött második éjszaka még jobban megviselte, úgyhogy reggel már csak alig vánszorgott.

Meredek domb tövében várt a postakocsira. A kocsi külső részében ülő utasoktól alamizsnát kért, de csak kevesen figyeltek rá, és ezek is azt mondták, várjon, amíg felérnek a domb tetejére, akkor aztán majd meglátják, milyen messzire tud szaladni egy fél pennyért. Szegény Olivér egy darabig igyekezett lépést tartani a kocsival, de hiába, hiszen nagyon fáradt volt, és fájt a lába. Az utasok ezt látva, a fél pennyt visszatették a zsebükbe, és Olivért lusta kutyának nevezték, aki nem érdemel semmit. A kocsi pedig továbbzörgött, hatalmas porfelleggel a nyomában.

Egyes falvakban nagy, festett táblák intettek mindenkit, hogy a környéken fogházbüntetés terhe alatt tilos a koldulás. Ettől Olivér annyira megijedt, hogy lábát nyakába szedve inalt el a községből.

Más helyeken a kocsmaudvarban telepedett le, és szomorúan nézett a járókelőkre. Ez a kísérlet rendesen úgy végződött, hogy a kocsmárosné rászólt valamelyik ácsorgó postakocsisra, kergesse el az idegen fiút, aki valószínűleg azért jött, hogy lopjon. Ha majorságokba ment koldulni, tíz közül kilenc esetben megfenyegették, hogy ráuszítják a kutyát. Ha pedig valamelyik boltba merészkedett be, azzal fenyegették, hogy az egyházfi kezére adják. Erre a fenyegetésre Olivér egyszerre a gyomrában érezte a szívét - mellesleg megjegyezve, hosszabb idő óta ez volt az egyetlen, amit ott érzett.

Ha egy jószívű vámőr és derék öreg felesége nem segít rajta, akkor Olivér kínlódása is olyan véget ért volna, mint anyjáé: biztosan holtan esett volna össze az országúton. De a vámőr kenyérrel és sajttal vendégelte meg, az öregasszony pedig, akinek hajótörött unokája valahol a világ túlsó végén bolyongott, megsajnálta a szegény árvát, és tőle telhetőleg segített rajta. Szelíd, jóságos szavai és részvevő könnyei mélyebb nyomot hagytak Olivér lelkében, mint a szenvedések, amiken eddig keresztülment.

Szülővárosából való szökésének hetedik napján, kora reggel bevánszorgott egy Barnet nevű kisvárosba. A zsalugáterek be voltak téve, az utca kihalt, egyetlen ember sem volt még talpon. A nap most kelt fel csodálatos pompájával, de a fény csak arra volt jó, hogy megmutassa a fiúnak, milyen egyedül van. Vérző lábbal, porosan, piszkosan ült le egy küszöbre.

Lassanként kinyitogatták a zsalukat, felhúzták a vászonrolókat, és az utca benépesült. Néhány járókelő pár pillanatra megállt Olivér mellett, ránézett, aztán továbbsietett. Senki sem adott neki semmit, senki sem érdeklődött, hogy került ide. Nem mert koldulni, csendben ült.

Jó darabig gubbasztott a küszöbön. Csodálkozással látta, hogy mennyi kocsma van ebben a városban (Barnet minden második házában kocsma volt), szórakozottan nézett a tovarobogó postakocsik után, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy ezek néhány óra alatt megteszik azt az utat, melyet ő egy egész hét alatt járt be, végsőkig feszítve korához képest nagy bátorságát és kitartását. Hirtelen egy fiúra lett figyelmes, aki néhány perccel előbb már hanyagul elsétált előtte, s most újból visszajött, és komolyan nézett rá a túlsó oldalról.

Eleinte nem sokat törődött vele, a fiú azonban olyan sokáig nézte, mereven, hogy Olivér végül is rávetette tekintetét. A fiú erre átjött, egészen közel lépett hozzá, és így szólt:

- No, komám, mi újság?

Az érdeklődő körülbelül annyi idős lehetett, mint ő. Olivér még sohasem látott ilyen furcsa külsejű fiút. Pisze orra, alacsony homloka, elég közönséges és példátlanul piszkos arca volt, de modora és mozgása mégis olyan, mint egy felnőtt emberé. Korához képest kicsiny volt, kissé ó-lábú. Apró szeme szúrós és csúnya volt. Kalapját félrecsapta, úgyhogy minden pillanatban leeséssel fenyegetett. Valószínűleg le is esett volna, ha gazdája minduntalan helyre nem billenti egy fejmozdulattal. Felnőttnek való kabátot viselt, mely csaknem a sarkát verte. A kabát ujját erősen fel kellett gyűrnie, hogy keze szabadon maradjon. A felszabadított kezeket aztán bársonynadrágja zsebébe dugta. Nem volt magasabb négy és fél lábnál, de olyan magabiztosan és délcegen állt ott, mint egy ifjú világfi.

- No, komám, mi újság? - kérdezte a különös úriember.

- Nagyon éhes és fáradt vagyok - felelte Olivér könnyes szemmel. - Nagy utat tettem meg. Hét napja gyaloglok.

- Hét napig gyalogolni - mondta a reményteljes ifjú. - Persze, persze, valószínűleg meglógtál... Úgy látszik, azt sem tudod, mit jelent meglógni, édes egy komám.

Olivér szelíden azt felelte, hogy tudomása szerint az lóg, akit felakasztottak.

- Hű, de zöldfülű vagy! - kiáltotta a reményteljes ifjú. - Meglógni annyi, mint megszökni. Szanatórium elől lógtál meg?

- Miféle szanatóriumról beszél?

- Olyanról, ahol vasráccsal és bilinccsel gyógyítanak. No de mindegy, kopog a szemed az éhségtől, látom. Én is le vagyok égve, csak egy shillingem van, de azért amennyire tőlem telik, gavallér vagyok. Na, tápászkodj fel, gyerünk, gyerünk!

Talpra segítette Olivért, aztán a közeli vegyeskereskedésbe vitte, ahol egy darab sonkát és kenyeret vett neki. Különös, szellemes ötlettel óvták meg a sonkát a portól és piszoktól: lyukat vájtak a kenyérbe, és a kiszedett bél helyébe gyömöszölték a sonkát. A reményteljes ifjú hóna alá kapta a kenyeret, és bevitte Olivért egy kis kocsmába. A söntés mögötti helyiségbe vezette. A rejtélyes ifjú egy korsó sört hozatott. Olivér új barátjának biztatására nekiesett az ételnek, hosszan és jóízűen lakmározott. Ezalatt a furcsa fiú nagy érdeklődéssel nézte.

- Szóval Londonba mégy? - kérdezte az idegen fiú, mikor Olivér befejezte az evést.

- Igen.

- Szállásod van?

- Nincs.

- Hát pénzed?

- Az sincs.

A reményteljes ifjú füttyentett, és amennyire hosszú kabátujja engedte, ismét zsebre dugta kezét.

- Londonban lakol? - kérdezte Olivér.

- Igen, már amikor otthon vagyok - válaszolta a fiú. - Élénk a gyanúm, hogy ma este szeretnél valahol lefeküdni.

- Bizony - felelte Olivér -, amióta megszöktem, nem aludtam fedél alatt.

- Efelől ne legyen gondod - mondta a reményteljes ifjú -, nekem is Londonban kell lennem ma estére. Tudok ott egy tiszteletre méltó öregurat, aki ingyen ad szállást... de csak akkor, ha valamely ismerős úr bemutat neki. Hogy engem ismer-e? Háhá, szépen nem ismer! Majd éppen engem nem ismer!

Az ifjú úriember mosolygott, és ezzel sejtette, hogy utolsó mondatában enyhe gúny van. Ezután kihörpintette sörét.

Olyan kecsegtető volt ez a váratlan szállásajánlat, hogy Olivér nem tudott ellenállni, különösen mivel a másik azzal is biztatta, hogy a szóban forgó öregúr haladéktalanul megfelelő munkáról is fog gondoskodni számára. A beszélgetés ettől kezdve barátságosabb és bizalmasabb lett. Olivér megtudta, hogy barátjának neve Jack Dawkins, és hogy különös kedveltje és pártfogoltja a szóban forgó idősebb úrnak.

Dawkins úr külseje nem volt valami jó ajánlás pártfogójának gondosságát és figyelmességét illetően. Minthogy azonban az ifjú beszédmódja kissé hebehurgya és feslett volt, és mivel bevallotta, hogy bizalmas baráti körben őt általában "agyafúrt vagánynak" nevezik, Olivér arra a következtetésre jutott, hogy az ifjú, úgy látszik, kissé züllött és könnyelmű, s ezért leperegnek róla idős pártfogójának erkölcsi tanításai. Ezért titokban elhatározta, hogy igyekszik mennél hamarabb kiérdemelni az öregúr jó véleményét, és ha a "Vagány" javíthatatlannak mutatkozik - ami erősen gyanítható -, hamarosan lemond megtisztelő barátságáról.

Minthogy Jack Dawkins nem óhajtott alkonyat előtt Londonba érni, körülbelül tizenegy óra volt, mire az islingtoni vámhoz értek. Bekanyarodtak a St. John's Roadra, keresztülmentek a Sadlers Wells színházhoz vezető kis utcán, az Exmouth Streeten és a Coppice Row-n, átvágtak egy kis udvaron a dologház mellett, végigmentek azon a híres területen, melyet valamikor Hockley-in-the-Hole-nak neveztek. Onnét a Little Saffron Hillbe, majd végül a Great Saffron Hillbe jutottak. Ezen az utcán a Vagány feltűnően gyorsan siklott végig, és figyelmeztette Olivért, hogy szorosan mögötte haladjon.

Bár Olivérnek éppen eléggé kellett figyelnie, hogy ne veszítse szem elől vezetőjét, mégis néhány gyors pillantást vetett az utca két oldalára. Sohasem látott még ennél szennyesebb és nyomorúságosabb helyet. Az utca rendkívül szűk és sáros volt, a levegő sűrű a bűztől. Sok apró bolt volt az utcában, de az egyetlen árucikk, úgy látszik, a gyerek volt itt. Rengeteg gyerek nyüzsgött, járkált ki és be az ajtókon, és sikoltozott még ebben a késői órában is. A nyomornak ebben a birodalmában, úgy látszik, csak a kocsmák virágzottak. A főutcáról kisebb-nagyobb árkádos utak és udvarok nyíltak. Ezeken túl kis házcsoportok látszottak, melyek előtt részeg férfiak és nők valósággal a sárban hemperegtek. Egyes ajtók mögül öles, rossz képű fickók léptek elő óvatosan. Láthatóan nem a legártatlanabb dologban sántikáltak.

Olivér már-már arra gondolt, hogy nem volna-e a legjobb, ha meglépne, amikor elérték a domb alját. Vezetője karon ragadta, és már a Field Lane közelében belökte egy ház ajtaján. Behúzta magával a folyosóra, aztán elreteszelte az ajtót.

- Hé, mi az? - kiáltotta alulról egy hang, a Vagány füttyentésére válaszolva.

- Szilva és kása - hangzott a válasz.

Ez, úgy látszik, jelszó volt, és azt mutatta, hogy minden rendben van. A folyosó végében halvány gyertyafény tűnt fel, és a konyhába levezető régi, töredezett lépcső rozoga korlátja fölött egy férfiarc bukkant föl.

- Ketten vagytok? - mondta a férfi, előrenyújtotta gyertyáját, és kezéből ellenzőt formált szeme fölé. - Ki az a másik?

- Új fiú - mondta Jack Dawkins, és előretolta Olivért.

- Honnan jön?

- Vidékről. Fagin fent van?

- Igen, a zsebkendőket válogatja. Eredjetek fel.

A gyertyafény és az arc egy pillanat alatt eltűnt.

Olivér fél kézzel tapogatózva, fél kézzel pedig társába kapaszkodva botorkált fel a sötét, roskatag lépcsőn. A másik könnyedén szaladt fel, annak jeléül, hogy jól ismeri itt a járást. Odafent kinyitotta egy udvari szoba ajtaját, és maga után húzta Olivért.

A szoba fala és padlója egészen fekete volt az időtől és a piszoktól. A tűzhely előtt rozoga asztal, rajta sörösüveg szájába dugott gyertya, két-három bádogkanna, kenyér, vaj és egy tányér. A tűzön serpenyőben, amely kötélen lógott alá a széles kéménynyílásból, néhány hurka sült. Villával a kezében, egy egész öreg, töpörödött zsidó hajolt a hurka fölé. Gonosz, visszataszító arcát dús, vörös haja félig eltakarta. Zsírfoltos flanell hálóköntös volt rajta, nyaka csupasz volt. Figyelmét a hurkák és egy ruhaakasztó között osztotta meg, amelyen rengeteg selyem zsebkendő lógott. A padlón egymás mellett néhány szalmazsák hevert. Az asztal körül négy vagy öt fiú ült, egyik sem lehetett idősebb a Vagánynál. Hosszú szárú agyagpipát szívtak, és a meglett emberek mozdulataival poharaztak. Mindnyájan barátjuk köré sereglettek, aki néhány szót súgott az öreg fülébe, aztán megfordultak, és Olivérre vigyorogtak. Ezt tette az öreg is, villával a kezében.

- Fagin, ez itt a barátom, Twist Olivér - mondta Jack Dawkins.

Az öreg vigyorgott, mélyen meghajolt Olivér előtt, aztán megfogta kezét, és azt mondta: remélhetőleg közelebbről is meg fogja ismerni. Erre azután a pipázó ifjak is sorra rázták a kezét, főleg azt, melyben kis batyuját fogta. Az egyik buzgón elvette a sapkáját, és felakasztotta, a másik odáig ment a figyelmességben; hogy Olivér zsebébe nyúlt, gondolván, hogy Olivér talán fáradt, és nem akar a zseb kiürítésével bajlódni. Ez az előzékenység valószínűleg még sokkal tovább is ment volna, ha az öreg Fagin nem koppint szaporán fejükre és vállukra a villával.

- Igazán nagyon örülünk a szerencsének, Olivér - mondta Fagin. - Vagány; vedd le a hurkát a tűzről, és húzz egy hordót a tűz mellé Olivérnek. A zsebkendőket nézed, drágám? Akad itt egy csomó, mi? Éppen most válogattuk ki, hogy mit adjunk mosásba... csupán erről van szó, hehehe.

Ezt a megjegyzést a jókedvű öregúr reményteljes tanítványai harsány röhögéssel jutalmazták, aztán vacsorához ültek.

Olivér megette a maga adagját. Fagin forró gint és vizet töltött a poharába, közölte vele, hogy azonnal meg kell innia, mert a többiek is várnak a pohárra. Olivér teljesítette a kívánságot. Utána azt érezte, hogy gyengéden felemelik, és az egyik szalmazsákra teszik. Egy pillanat múlva mély álomba merült.