KILENCEDIK FEJEZET

Újabb részletek a kedves öregúr és nagy reményű tanítványainak dolgairól

Olivér másnap későn ébredt hosszú, egészséges álmából. A szobában csak az öreg Fagin tartózkodott, aki reggelire kávét főzött egy edényben. Halkan fütyörészett, miközben vaskanállal kevergette a folyadékot. Időnként, ha alulról a legkisebb zajt hallotta, abbahagyta a fütyülést, aztán megnyugodott, s tovább fütyült.

Olivér már nem aludt, de még nem is volt egészen ébren. Van egy bizonyos ködös állapot az álom és ébrenlét között, amikor csak homályosan sejtjük, hogy mi van körülöttünk. Ilyenkor félig nyitott szemmel öt perc alatt többet álmodunk, mint öt éjszakán át, amikor teljesen csukott szemmel, teljes öntudatlanságban fekszünk. Ilyenkor a halandó elég tisztán látja, hogy mi megy végbe lelkében, mely a testtől felszabadultan, hatalmas erővel szökken fel a földről, és száguld időn és téren keresztül.

Olivér is éppen így lebegett az álom és az ébrenlét között. Félig hunyt szemmel nézte Fagint, hallotta halk fütyörészését, felismerte a kanál kaparó hangját az edény falán. Közben azonban agyában sebesen gomolyogtak mindazok az alakok, akiket valaha látott.

Amikor a kávé elkészült, az öreg Fagin levette a lábast a tűzről. Néhány percig bizonytalan arckifejezéssel állott, mintha nem tudná, hogy mit csináljon, aztán megfordult, rápillantott Olivérre, és nevén szólította. Olivér nem felelt, úgy tett, mintha aludnék.

Az öreget ez láthatóan megnyugtatta, halkan az ajtóhoz lépett és bereteszelte. Ezután Olivér úgy látta, mintha a padlón felnyitott volna egy csapóajtót. Elővett egy kis ládát, melyet gondosan az asztalra tett. Felcsillant a szeme, amint felnyitotta a láda fedelét, és belenézett. Ócska széket húzott az asztal mellé, leült, és a dobozból gyönyörű ékkövekkel kirakott aranyórát vett elő.

- Aha! - mondta az öreg vállat vonva, arcán förtelmes vigyorral. - Ügyes rókák, ügyes rókák. Az utolsó percig befogták a szájukat. Nem mondták meg az öreg papnak, hogy kicsodák. Nem árulták el az öreg Fagint. Miért is tették volna? Úgyis felkötötték volna őket. Úgy bizony! Remek fickók, remek fickók!

Még néhány hasonló megjegyzést tett halk hangon, aztán ismét biztonságba helyezte az órát. Utána még legalább egy fél tucatot vett ki ugyanabból a dobozból, és hasonló örömmel szemlélte őket. Ezenkívül még gyűrűk, melltűk, karkötők és más ékszerek is kerültek elő. Csodálatos anyagból készültek, nagy művészettel. Ilyeneket Olivér még sohasem látott, sőt még a nevüket sem tudta.

Ezután ezeket is visszatette a helyükre, és most újabb ékszert vett elő. Ez egészen kicsi volt, úgyhogy a tenyerében tartotta. Valami egészen apró írás lehetett rajta, mert Fagin az asztalra tette, beárnyékolta kezével, és hosszan, komolyan szemügyre vette. Végre, mint aki belefáradt, eltolta magától. Hátradőlt székében, és ezt morogta:

- Hiába, szép dolog a halálbüntetés. A hulla nem bán meg semmit, a hulla nem mesél kényes történeteket. Nagy áldása ez a szakmának. Mind az ötöt felkötötték egymás mellé, nem maradt egy se, aki zsarolna vagy elárulna engem.

Mikor Fagin ezt mondta, csillogó sötét szemének pillantása hirtelen Olivér arcára esett. A fiú néma kíváncsisággal figyelte őt. Az egész csak a pillanatnak egy töredékéig tartott, de az öreg mégis észrevette, hogy figyelték. Hangos robajjal lecsapta a doboz tetejét, megmarkolta az asztalon heverő kenyérvágó kést, és dühösen felugrott. Olivér még rémületében is látta, hogy a kés erősen reszket az öreg kezében.

- Mi az? - Kiáltott fel Fagin. - Mit lesel rám?! Ébren vagy? Mit láttál? Beszélj, gyerek, beszélj, ha kedves az életed!

- Nem tudtam tovább aludni, uram - válaszolta szelíden Olivér. - Nagyon sajnálom, hogy megzavartam.

- Egy órával ezelőtt ébren voltál? - kérdezte az öreg, gonosz pillantást vetve a fiúra.

- Nem, igazán nem - mondta Olivér.

- Biztos? - kiáltotta Fagin még vadabb tekintettel, fenyegető mozdulattal.

- Szavamra mondom, uram, igazán nem voltam ébren.

- Jól van, jól van, kisfiam - mondta az öreg, aki hirtelen felvette régi modorát. Egy kis ideig játszadozott a késsel, mielőtt letette volna az asztalra, annak jeléül, hogy csak szórakozottságból vette fel. - Persze, persze, kedvesem, csak meg akartalak ijeszteni. Derék fiú vagy. Hehe, nagyon derék fiú vagy, Olivér. - Az öreg vihogva dörzsölte a kezét, de közben nyugtalanul pillantott a dobozra. - Láttad ezeket a szép dolgokat, fiacskám? - mondta rövid szünet után, kezét a dobozra téve.

- Láttam, uram - felelte Olivér.

- Úgy? - mondta az öreg Fagin, és erősen elsápadt. - Ezek... az én dolgaim... ez az én kis vagyonkám. Ezt gyűjtöttem össze öreg napjaimra, hogy legyen miből élnem. Az emberek azt mondják, hogy zsugori vagyok. Ennyi az egész.

Olivér azt gondolta, hogy az öregúr igencsak zsugori lehet, ha ilyen ronda helyen él ennyi ékszerrel. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy talán a Vagánynak és a többi fiúnak a gondozása kerül sok pénzébe, és ezért tiszteletteljes pillantást vetett az öregúrra, s megkérdezte tőle, felkelhet-e.

- Persze, édes fiacskám, persze - válaszolta az öregúr -, várj csak, ott a sarokban az ajtó mellett van egy korsó. Hozd ide, majd adok egy tálat is, amiben mosakodhatsz.

Olivér felkelt, végigment a szobán, és egy pillanatra lehajolt, hogy felemelje a korsót. Mire megfordult, a doboz már eltűnt.

Mosakodás után kitakarított, ami abból állt, hogy Fagin utasítására az edény tartalmát az ablakon át az utcára öntötte. Alighogy ezt elvégezte, belépett a Vagány egy rendkívül élénk ifjú barátjával, akit Olivér már este is látott pipázni, és aki most udvariasan bemutatkozott. Charley Batesnak hívták. Négyesben leültek reggelizni. Kávét ittak, meleg zsemlével és sonkával, amit a Vagány most hozott a kalapjában.

- Nos? - mondta Fagin a Vagánynak, ravasz oldalpillantást vetve Olivérre. - Remélem, édes fiacskáim, hogy dolgoztatok ma reggel.

- Alaposan - válaszolta a Vagány.

- Gőzerővel - tette hozzá Charley Bates.

- Derék fiúk vagytok - mondta az öreg. - Mit hoztál, Vagány?

- Két pénztárcát - válaszolta a szépreményű ifjú.

- Béleltek? - kérdezte mohón az öreg.

- Meglehetősen - mondta a Vagány, és elővett egy zöld és egy piros pénztárcát.

- No, lehetnének nehezebbek is - mondta Fagin, miután gondosan megvizsgálta tartalmukat -, de nagyon szépen, finoman vannak kidolgozva. Ügyes munka, nem, Olivér?

- Igen, nagyon ügyes - mondta Olivér, mire Charley Bates úr harsány röhejre fakadt, Olivér nagy csodálkozására, aki nem tudta, hogy mi van ezen nevetnivaló.

- Hát te mit hoztál, fiacskám? - kérdezte Fagin Charley Batestől.

- Zsebkendőket - mondta Bates úrfi, és egyszerre négy zsebkendőt vett elő.

- Nagyon finom áru - mondta Fagin, gondosan vizsgálgatva a zsebkendőket -, csak sajnos, nem jó a monogram. Ki kell szedni egy tűvel. Erre majd Olivért tanítjuk meg. Ugye, Olivér, hehehe?

- Ahogy parancsolja, uram - mondta Olivér.

- Ugye, te is szeretnél ilyen könnyen és gyorsan zsebkendőket készíteni, mint Charley Bates? - kérdezte az öreg.

- Boldogan, ha meg tetszik tanítani - felelte Olivér.

Bates úrfi olyan hallatlanul mulatságosnak találta ezt a választ, hogy újból harsányan nevetni kezdett. A nevetés feleúton találkozott az ellenkező irányba igyekvő kávéval, amely ennek következtében cigányútra tévedt, és némi fuldoklást okozott.

- Csuda zöldfülű még ez a gyerek - mondta Charley, mikor magához tért, mintegy bocsánatkérően illetlen magatartása miatt.

A Vagány nem tett megjegyzést. Kisimította Olivér homlokából a haját, és megjegyezte, hogy majd lassan beletanul a szakmába. Az öregúr észrevette, hogy Olivér elpirult, és ezért más tárgyra tért át. Megkérdezte, sokan voltak-e reggel a kivégzésen. Olivér ezen még jobban elcsodálkozott, mert a válaszokból az derült ki, hogy a két fiú végignézte a kivégzést. Olivér nem értette, hogy tudtak ilyen rövid idő alatt ennyit dolgozni.

Reggeli után a jókedvű öregúr és a két fiú igen furcsa, szokatlan játékba kezdett. Az öregúr egyik nadrágzsebébe egy burnótszelencét, másikba egy pénztárcát tett, mellényzsebébe órát, melynek hosszú láncát nyakába akasztotta, ingébe hamisgyémánt-tűt erősített, majd szorosan begombolta kabátját, szemüvegtokot és zsebkendőt dugott zsebébe, azután bottal fel és alá járkált a szobában úgy, ahogy az öregurak szoktak az utcán sétálni. Néha rövid időre megállt a tűzhely vagy az ajtó előtt, mintha valamilyen kirakatot nézne nagy figyelmesen. Ilyenkor mindig körültekintett, nincs-e a közelben tolvaj, megtapogatta zsebeit, hogy nem vesztett-e el valamit, és ezt olyan mulatságosan és amellett természetesen csinálta, hogy Olivér könnyei patakzottak a nevetéstől. A két fiú állandóan a nyomában volt. Amikor megfordult, oly ügyesen osontak el, hogy lehetetlen volt észrevenni őket. Egyszer a Vagány rálépett az öreg lábára, vagy véletlenül beléje botlott, és ezalatt Charley Bates hátulról beleütközött. Egy pillanatig tartott az egész, de ezalatt bámulatos ügyességgel elemelték a szelencét, pénztárcát, a nyakkendőtűt, az órát, a láncot, a zsebkendőt, sőt még a szemüvegtokot is. Ha az öregúr valamelyik zsebében megérezte kezüket, hangosan megmondta, hogy hol van a kéz, és ekkor újra kezdték a játékot.

Ezt a játékot újra és újra elismételték egészen addig, amíg két fiatal hölgylátogató nem érkezett az ifjú urakhoz. Az egyiket Betnek, a másikat Nancynek hívták. Dús hajuk nem volt valami gondosan befonva. Cipőjük és harisnyájuk meglehetősen rendetlen volt. Nem voltak különösen szépek, de arcuk pirospozsgás volt, és erőteljesnek, egészségesnek látszottak. Viselkedésük könnyed és közvetlen volt.

Olivér nagyon helyes lányoknak találta őket, és minden bizonnyal azok is voltak.

A látogatók hosszú ideig maradtak ott. Pálinkát ittak, mert az egyik hölgy panaszkodott, hogy egészen átfázott. A társalgás ettől kezdve élénkebb és hangulatosabb lett. Végül Charley megjegyezte, hogy jó lenne már a patkót koptatni.

Olivér úgy vélte, hogy ez eltávozást jelenthet valamilyen titokzatos nyelven, mert közvetlen ezután a Vagány, Charley és a két ifjú hölgy elindult.

A szeretetre méltó öreg Fagin előzőleg még pénzt is adott nekik, hogy ne menjenek üres zsebbel.

- Ugye, fiacskám, szép élet ez? - mondta Fagin. - Ma már nincs több dolguk.

- Elvégezték napi munkájukat? - kérdezte Olivér.

- Igen - mondta az öreg -, persze ha útközben valami váratlan munka adódik, azt sem fogják elszalasztani, légy egészen nyugodt.

Róluk végy példát, kedvesem, róluk végy példát - nagyobb nyomaték kedvéért a piszkavassal ráütött a tűzhelyre -, kövesd mindenben az utasításukat és a tanácsukat, különösen a Vagányét. Nagy ember lesz még belőle, és belőled is, ha példát veszel róla. Mondd, kisfiam, kilóg a zsebkendő a zsebemből? - kérdezte hirtelen.

- Igen, uram - felelte Olivér.

- Próbáld meg kivenni úgy, hogy én észre se vegyem. Láttad, hogy csinálták ők, amikor az előbb játszottunk.

Olivér egyik kezével megemelintette alulról a zsebet, ahogy a Vagánytól látta, s a másikkal könnyedén kihúzta a zsebkendőt.

- Kint van - kérdezte Fagin.

- Itt van - mondta Olivér, és felmutatta a zsebkendőt.

- Nagyon ügyes vagy, édes fiam - mondta a játékos kedvű öregúr, és helyeslően megveregette Olivér fejét. - Ilyen ügyes fiút még nem is láttam. Itt egy shilling. Ha így haladsz tovább, korunk legnagyobb embere leszel. Most pedig megmutatom, hogy kell kiszedni a monogramot a zsebkendőkből.

Olivér nem értette, miért lesz belőle nagyember, amiért játékból kihúzott egy zsebkendőt az öregúr zsebéből. Azután eszébe jutott, hogy az öreg Fagin, aki sokkal idősebb, mint ő, biztosan jobban tudja ezt, és ezért nyugodtan követte az asztalhoz, s hamarosan belemerült új tanulmányaiba.




TIZEDIK FEJEZET

Olivér közelebbről megismeri új társainak jellemét,
és drága áron gyűjt tapasztalatokat. Rövid, de igen fontos fejezet

Olivér napokon át ki sem mozdult az öreg Fagin szobájából. Kiszedegette a monogramot az állandóan nagy tömegben érkező zsebkendőkből, és részt vett az előbb leírt játékban, melyet az öreg és a két fiú rendszeresen gyakorolt minden reggel. Végre azután nagy vágyat érzett szabad levegő után, és többször könyörgött az öregúrnak, hogy engedje munkára menni két társával együtt.

Olivér már csak azért is nagyon szeretett volna dolgozni, mert alkalma nyílt megismerni az öregúr szigorú erkölcsi felfogását. Ha a Vagány vagy Charley Bates üres kézzel jöttek haza, este, Fagin heves szemrehányásokat tett nekik, szidta lustaságukat, és oly módon serkentette őket nagyobb szorgalomra, hogy vacsora nélkül küldte őket aludni. Egyszer odáig ment, hogy mindkettőjüket lelökte a lépcsőn.

Végre Olivér egy reggel engedélyt kapott arra, amire oly nagyon vágyódott. Már két vagy három nap óta nem érkezett be zsebkendő, amiből a monogramot kifejthette volna, és a koszt meglehetősen megfogyatkozott. Talán ezért egyezett bele az öregúr. Mindenesetre közölte Olivérrel, hogy elmehet. Charley Bates és a Vagány közös felügyelete alá rendelte.

A három fiú elindult. A Vagány szokás szerint felhajtotta kabátujját, kalapját félrecsapta. Bates úrfi zsebre dugott kézzel lépegetett mellette. Olivér kettőjük között haladt, és azon törte a fejét, hogy hova mennek, és milyen munkára fogják megtanítani.

Oly lassan, kényelmesen lődörögtek, hogy Olivérben az a gyanú ébredt, hogy két társa nem is fog dolgozni, s ily módon becsapja az öregurat. Ezenkívül a Vagánynak megvolt az a rossz szokása, hogy kisgyermekek fejéről lekapta a sapkát, és bedobta a keskeny előudvarokba. Charley Bates viszont igen bizonytalan magántulajdonérzékről tett tanúságot, amikor az utcai gyümölcsárusok állványairól hol egy almát, hol egy vöröshagymát lopott. Zsebeibe mélyesztette őket, melyek olyan tágasak voltak, hogy láthatóan aláaknázták ruhájának egész felületét. Ezek a dolgok egyáltalában nem tetszettek Olivérnek, és már éppen azt a szándékát akarta közölni, hogy hazamegy, amikor a Vagány magatartásának hirtelen, rejtélyes változása ragadta meg a figyelmét.

Éppen egy szűk sikátorból jöttek ki a clarkenwelli nagy tér közelében, amelyet teljesen érthetetlenül "Mezőnek" neveztek, amikor a Vagány hirtelen megállt, ujját ajkaira szorította, és társait a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel hátravonta.

- Mi az? - kérdezte Olivér.

- Pszt! - felelte a Vagány. - Látod azt az öreg palit a könyvkirakat előtt?

- Azt az öregurat a túlsó oldalon? - kérdezte Olivér. - Látom.

- Éppen jó lesz - mondta a Vagány.

- Remek munka - jegyezte meg Charley Bates úrfi.

Olivér a legnagyobb csodálkozással nézett hol az egyikre, hol a másikra, de nem kérdezhetett tőlük semmit, mert a két fiú átosont a túlsó oldalra, és az öregúr háta mögé settenkedett. Olivér néhány lépést ment utánuk. Nem tudta, hogy továbbmenjen-e vagy visszavonuljon. Néma csodálkozással állt meg, és figyelte az eseményeket.

Az öreg, rizsporos hajával és aranykeretes szemüvegével, rendkívül tiszta külsejű személyiség volt. Fekete bársonygalléros sötétzöld kabátot, fehér nadrágot viselt, és csinos bambuszbotot szorongatott a hóna alatt. Leemelt egy könyvet a kirakat állványáról, és olyan elmerülten olvasta, mintha otthon ülne karosszékében, saját könyvtárszobájában. Valószínűleg oda képzelte magát, mert nem látta sem a könyvesboltot, sem az utcát, sem a gyerekeket, nem látott semmi mást, csak a könyvet. Úgy látszott, mintha ott helyben akarná elolvasni. Ha az egyik lap végére ért, továbblapozott, és a következő lapot kezdte olvasni elejétől végig, a legnagyobb figyelemmel és érdeklődéssel.

Óriási volt Olivér rémülete és elképedése, amikor tágra nyílt szemmel azt látta, hogy a Vagány benyúl az öregúr zsebébe, és egy zsebkendőt húz ki onnan. Odadobta Charley Batesnek, aztán mind a ketten inukszakadtából elszaladtak, és a legközelebbi sarkon el tűntek.

Egy pillanat alatt megértette a zsebkendők, az órák, a drágakövek és az öreg Fagin titkát. Egy percig rémülten állt, úgy érezte, mintha belső tűz égetné. Aztán megzavarodva, riadtan sarkon fordult, és olyan gyorsan kezdett futni, ahogy csak tudott.

Egy percig tartott az egész. Abban a pillanatban, amikor Olivér is futásnak eredt, az öregúr a zsebébe nyúlt, és minthogy nem találta zsebkendőjét, hirtelen hátrafordult. Amikor meglátta a kétségbeesetten szaladó fiút, igen logikusan arra a következtetésre jutott, hogy ő a tolvaj.

- Fogják meg, tolvaj! - kiáltotta hangosan, és könyvvel a kezében utána eredt.

De nemcsak ő kiáltozott ilyen hangosan. A Vagány és Bates úrfi, akik nem akartak feltűnést kelteni azzal, hogy végigfutnak a nyílt utcán, mindjárt a legelső saroknál bebújtak egy kapu alá. Amint a kiáltást hallották, és észrevették a futó Olivért, rögtön felismerték a helyzetet, s ezért gyors elhatározással ők is azt kiabálták; "Fogják meg! Tolvaj!" - és jó polgárok módjára részt vettek az üldözésben.

Olivér ugyan bölcs filozófusi nevelésben részesült, de arra nem tanították meg, hogy a legelső természeti törvény mindig az önvédelem törvénye. Ha megtanulta volna, akkor talán nem érte volna ilyen váratlanul társainak a viselkedése. De hát nem számított ilyesmire, s ennélfogva csak annál jobban megrémült, és száguldani kezdett, mint a szélvész, nyomában a két ordítozó kölyökkel meg az öreg úrral.

"Fogják meg! Tolvaj!" Varázsereje van ennek a kiáltásnak. A kereskedő otthagyja pultját, a fuvaros szekerét, a mészáros ledobja fapálcáját, a pék kosarát, a tejesember kannáját, a kifutó csomagját, az iskolásgyerek golyóit, az utcakövező csákányát, a kisgyermek labdaverőjét. Rohanva, hanyatt-homlok száguldva, gomolyogva, ordítva, visítva fellökik a sarkoknál a járókelőket, megriasztják a kutyákat, elképesztik a madarakat, s az utcákon, tereken és sikátorokban visszhangzik a kiáltás:

- Fogják meg! Tolvaj!

Sok száz hang harsogja már, s minden sarkon nőttön-nő a tömeg. Rohannak, vágtatnak, lábuk toccsan a pocsolyában, dübörög a kövezeten. Feltárulnak az ablakok, kapukból kirohannak a lakók, a vándorkomédiások előadását, a legizgalmasabb drámai bonyodalom kellős közepén, faképnél hagyja az egész nézőközönség, és csatlakozik az üldözéshez. Friss, újult erővel harsog tovább a kiáltás: "Fogják meg! Tolvaj!"

- Fogják meg! Tolvaj!

Mély, ősi emberi érzés a vadászszenvedély. Nyomorult kis gyermek fut lélekszakadva, liheg a kimerültségtől, rémület a szívében, eltorzult az arca, csurog róla a verejték, minden idegét megfeszítve igyekszik előre. Üldözői nem tágítanak, pillanatonként fogy köztük a távolság, ujjongva látják erejének fogytát, és egyre hangosabban, egyre boldogabban harsogják, üvöltik: "Fogják meg! Tolvaj!" Igen, fogják meg, az istenért... ha másért nem, könyörületből.

Végre megfogták. Jól irányzott ütés. Már a kövezeten fekszik, a kíváncsi tömeg köréje sereglik. Minden újonnan érkező tolongva löki félre a többieket, hogy lásson valamit.

- Menjenek odébb!

- Hagyják lélegzethez jutni!

- Fenét! Nem érdemli meg.

- Hol van az az úr?

- Ott jön, ni!

- Adjanak helyet az úrnak!

- Ez az a fickó?

- Ez.

Olivér a kövezeten hevert, porosan, sárosan, vérző szájjal, és vad tekintettel nézte a föléje hajoló arcok tömegét. Az öregurat nagy buzgalommal cibálták, és tolták a kör közepébe a legelső üldözők.

- Igen - mondta az úr -, sajnos, ez az a gyerek.

- Sajnos? - morogja a tömeg. - Jól adja!

- Szegény gyerek - mondta az úr -, megütötte magát.

- Én ütöttem meg, uram - mondja előlépve egy tagbaszakadt fickó -, jól szájon vágtam. Én fogtam el a tolvajt, uram.

A fickó vigyorogva megbillentette kalapját, és nyilván jutalmat várt munkájáért. De az öregúr kelletlenül nézett rajta végig, aztán aggódva körültekintett, mintha a legszívesebben ő is elszaladt volna. Talán meg is teszi, s ezzel azután újabb embervadászatra ad alkalmat, ha nem érkezik meg az utolsó pillanatban egy rendőr (rendőrök tudvalevően mindig az utolsó pillanatban érkeznek). Keresztültörtetett a tömegen, és galléron ragadta Olivért.

- Felállni! - mondta nyersen.

- Jaj, uram, nem én voltam, igazán nem én voltam, két másik fiú volt - mondta Olivér rémülten -, itt kell lenniük valahol.

- Tévedsz, nincsenek itt - mondta a rendőr. Gúnyosan mondta ezt, de amellett igaza is volt, mert a Vagány és Charley Bates beszaladtak a legelső átjáróudvarba, és elillantak.

- No, gyerünk, felkelni!

- Ne bántsa - mondta részvéttel az öregúr.

- Nem bántom én - mondta a rendőr, és hogy be is bizonyítsa, végighasította a gyerek kabátját. - No, gyerünk! Ismerem én már az ilyent! Nem kelsz fel mindjárt, csirkefogó?!

Olivér, akiben már alig volt élet, megpróbált talpra állni. A rendőr a gallérjánál fogva, gyors léptekkel cipelte végig az utcán. Az öregúr a rendőr mellett lépdelt. A tömegből néhányan, akik igen gyors lábúak voltak, előttük haladtak, és időnként vissza-visszabámultak Olivérre. Az utcagyerekek diadalordítással haladtak a nyomukban.




TIZENEGYEDIK FEJEZET

Beszámol Fang úrról, a rendőrbíróról,
és egy példával ismerteti törvénykezési módszerét

A bűncselekmény egy hírhedt rendőrállomás kerületében és közvetlen közelében történt. A tömeg tehát mindössze két-három utcán át kísérhette Olivért, s a Mutton Hill téren befordulva, egy alacsony boltív alatt, szennyes udvaron át vezette a rendőr a gyermeket a gyors igazságszolgáltatás színhelyére. Kis, kövezett udvarra jutottak. Egy kövér ember jött velük szembe, bozontos pofaszakállat viselt, kezében kulcscsomót lóbált.

- No, mi az már megint? - kérdezte szórakozottan.

- Zsebmetszésen értük a kölyköt - válaszolta a rendőr.

- Ön a panaszos? - kérdezte a kulcsos ember.

- Igen - válaszolta az öregúr -, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez a gyermek lopta-e el a zsebkendőt. Tulajdonképpen... nem is ragaszkodom a feljelentéshez.

- Majd a rendőrbíró úr dönti el, uram - válaszolta a másik. - Fél perc múlva bemehet hozzá. No, te akasztófáravaló!

Ez Olivérnek szólt, akit a pofaszakállas ember egy kőcellába tuszkolt. Itt megmotozta, és miután nem talált nála semmit, rázárta az ajtót.

A cella körülbelül olyan széles volt, mint egy világítóudvar, csak éppen nem volt olyan világos. Elviselhetetlenül piszkos volt. Hétfő reggel volt ugyanis, és szombat este óta hat részeg ember fordult meg a cellában. A legjelentéktelenebb vádak alapján naponta zárnak férfiakat és nőket ezekbe a rendőri fogdákba, melyekhez képest a newgate-i cellák, ahol jogerősen elítélt súlyos gonosztevőket őriznek, valóságos kéjlakok. Aki kételkedik a dologban; hasonlítsa csak össze a kettőt.

Az öregúr majdnem olyan szomorú arcot vágott, mint Olivér, amikor a kulcs megcsikordult a zárban. Sóhajtva pillantott a könyvre, amely az egész kellemetlenség ártatlan okozója volt.

"Van valami ennek a fiúnak az arcában - tűnődött magában az öregúr, lassan továbblépegetve, s a kezében tartott könyvvel az állát ütögette elgondolkozva -, valami megkapó és érdekes. Lehet, hogy ártatlan? Annak látszik. Ejnye! - kiáltott az öregúr, s hirtelen megállt, és felnézett az égre. - Istenemre mondom! Hol láttam már hasonló arcot?"

Néhány percnyi tűnődés után az öregúr gondolkozó arccal visszament az előszobába, leült az egyik sarokba, s felidézte lelki szemei előtt mindazokat az arcokat, amelyeket valaha látott, s amelyek roppant tömegére az idő homályos fátyla borult.

"Nem, nem lehet - mondta fejcsóválva -, úgy látszik, csak képzelődöm."

Aztán újra felidézte ezeket az arcokat. Ha már egyszer fellebbentette a fátylat, nem tudta egykönnyen visszaborítani. Felmerültek előtte barátainak, ellenségeinek arcvonásai, csaknem teljesen idegen arcok is felbukkantak. Viruló fiatal lányok, akik ma már öregasszonyok, a sírban rég elporladt arcok, amelyek szépségét és hamvasságát már csak az emlékezés ereje őrizte meg. Szemek csillogtak, mosolyok ragyogtak vissza a múltból, és szépségről regéltek. A túlvilág szépségéről, ahová eljutottak, és ahol most szelíden, lágyan ragyognak, mint a csillagok.

Egyetlen olyan arcot sem tudott felidézni az öregúr, amely Olivéréhez hasonlított volna. Felsóhajtott, aztán ismét belemerült a könyvébe, megfeledkezve az emlékeiről, mert szerencséjére nagyon szórakozott öregúr volt.

Arra riadt fel, hogy a kulcsos ember vállára tette kezét, és felszólította, hogy lépjen be a hivatali helyiségbe. A következő pillanatban bevezették a híres és félelmetes Fang úr elé.

Ez a faburkolatú szoba a ház előrészében volt. Fang úr a szoba végében, korlát mögött ült, az ajtó mellett kis farekeszben ült a szegény kis Olivér.

Reszketett a félelmetes jelenet hatása alatt.

Fang úr sovány, középtermetű, merev nyakú, erősen kopaszodó ember volt. Csak hátul és oldalt maradt még egy kis haja. Szigorú, vörös arca volt. Ha nem ivott volna a kelleténél többet, kártérítési pert indíthatott volna arcszíne ellen, rágalmazás címén.

Az öregúr tiszteletteljesen meghajolt, odalépett a rendőrbíró asztalához, és névjegyét nyújtotta át e szavakkal:

- Ez a nevem és a címem, kérem.

Ezután hátralépett, udvariasan még egyszer meghajolt, és várta a kérdéseket.

Fang úr történetesen éppen a reggeli lap vezércikkét olvasta, mely egyik legutóbbi ítéletét bírálta, és már vagy háromszázötvenedszer hívta fel rá a belügyminiszter figyelmét. Rendkívül dühös volt emiatt, mogorván pillantott fel.

- Ki maga? - kérdezte.

Az öregúr némi meglepetéssel névjegyére mutatott.

- Teremőr! - kiáltott Fang úr, és újságjával megvetően félretolta a névjegyet. - Ki ez a fickó?

- Nevem - mondta az öregúr igazán úri hangon -, nevem Brownlow. Most pedig én bátorkodom érdeklődni, hogy hívják azt a rendőrbírót, aki hivatalos hatalmával visszaélve, minden ok nélkül megsért egy tisztességes embert.

Brownlow úr e szavakkal körülnézett a szobában, mintha valakit keresne, aki erre válaszolni tudna.

- Teremőr! - mondta Fang úr félredobva az újságot. - Mivel van vádolva ez a fickó?

- Nincs vádolva, bíró úr, kérem. Ő a panaszos a fiúval szemben.

A rendőrbíró nagyon jól tudta ezt, csak éppen nem akarta elmulasztani a kiváló sértegetési lehetőséget.

- Ő a panaszos, hm - mondotta Fang úr, és tetőtől talpig végig mérte Brownlow urat. - Eskesse meg!

- Mielőtt esküt tennék, szeretnék valamit megjegyezni - mondta Brownlow úr. - Ilyesmi még sohasem fordult velem elő, és nem is hittem volna, hogy...

- Fogja be a száját, uram! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Fang úr.

- Nem fogom be, uram - mondta az öregúr.

- Azonnal fogja be a száját, mert különben kivezettetem! - mondta Fang úr. - Szemtelen, tiszteletlen fráter! Hogy mer a rendőrbíróval szemtelenkedni?

- Micsoda?! - kiáltotta az öregúr elvörösödve.

- Eskesse meg ezt az alakot! - mondta Fang az írnokának. - Egy szót sem akarok többé hallani. Eskesse meg!

Brownlow úron a végsőkig erőt vett a felháborodás, de arra gondolt, hogy csak a kisfiúnak ártana, ezért tehát leküzdötte indulatát, és letette az esküt.

- Nos - mondta ezután Fang -, mi a vád a fiú ellen? Közölje panaszát, uram.

- Egy könyvesbolt kirakata előtt álltam... - kezdte Brownlow úr.

- Fogja be a száját, uram! - mondta Fang úr. - Rendőr! Hol a rendőr? Eskesse meg ezt a rendőrt! Rendőr, mondja el, miről van szó.

A rendőr illő alázattal előadta az esetet, elmondta; hogy megmotozta Olivért, de nem talált nála semmit, s hogy egyebet nem tud a dologról.

- Tanú van? - kérdezte Fang úr.

- Nincs, bíró úr - válaszolta a rendőr.

Fang úr néhány percig némán ült, aztán egyre növekvő dühvel fordult a vádló felé.

- Előadja már végre, hogy mi a panasza ez ellen a fiú ellen, vagy nem? Esküt tett! Ha nem tesz vallomást, súlyosan meg fogom bírságolni, hogy attól...

Hogy attól mi lesz, vagy mi lett volna, az nem derült ki, mert az írnok és a rendőr a kellő pillanatban köhögni kezdtek. Az írnok véletlenül leejtett egy nehéz könyvet, úgyhogy a következő szót már senki sem hallhatta. Számos közbeszólás és meg-megújuló sértések közepette Brownlow úr nagy nehezen előadta az ügyet. Megjegyezte, hogy első meglepetésében a fiú után eredt, mert látta, hogy szalad. Kifejezte azt a reményét, hogy a rendőrbíró a lehető legenyhébben ítél a gyermek fölött, aki valószínűleg nem is lopott, hanem talán csak összeköttetésben áll a tolvajokkal.

- Már úgyis megverték - jegyezte meg az öregúr -, és attól félek - mondta igen nyomatékosan -, hogy nagyon rosszul van.

- Azt elhiszem - mondta gúnyosan Fang úr. - No, gyere ide, te csirkefogó, ne szimulálj! Hogy hívnak?

Olivér felelni próbált, de hang nem jött ki a torkán.

Halálsápadt volt, hirtelen úgy érezte, hogy az egész szoba forog körülötte.

- Hogyan hívnak, te cudar gazember?! - ordította Fang úr. - Teremőr, hogy hívják ezt a kölyköt?

E szavát a csíkos mellényű, nehézkes öregemberhez intézte, aki a korlát mellett állt. A teremőr Olivér fölé hajolt, és megismételte a kérdést. Látta, hogy a gyermek nem is érti meg a kérdést, tudta viszont, hogy ha nem kap választ, akkor a rendőrbíró még dühösebb lesz, s még szigorúbb ítéletet hoz. Ezért kockázatos lépésre szánta el magát.

- Azt mondja, uram, hogy Tom White-nak hívják - mondta a jószívű fogdmeg.

- Szóval nem akar hangosan beszélni - mondta Fang. - Jól van, nagyon jól van. Hol lakik?

- Ahol éppen szállást talál - válaszolta a teremőr, megismételve az előbbi műveletet.

- Szülei vannak?

- Azt mondja, hogy csecsemőkorában elvesztette őket, uram - folytatta a játékot a teremőr.

Amikor a kihallgatás idáig jutott, Olivér felemelte fejét, könyörögve körülnézett a szobában, és elhaló hangon egy korty vizet kért.

- Megőrültél? - kiáltott Fang. - Engem akarsz bolonddá tenni?

- Azt hiszem, tényleg rosszul van, uram - vetette ellen a teremőr.

- Azt én jobban tudom - mondta Fang úr.

- Vigyázzon, teremőr - mondta az öregúr, és ösztönszerűen előrenyúlt -, mindjárt összeesik.

- Álljon félre, teremőr - ordította Fang -, essék össze, ha jólesik neki!

Olivér élt is a szíves engedéllyel, és ájultan a földre rogyott. Az emberek egymásra néztek, senki sem mert szólni.

- Ugye, mondtam, hogy szimulál? - mondta Fang, mint aki döntő bizonyságot talált. - Csak feküdjön a földön, majd megunja.

- Hogyan dönt az ügyben, bíró úr? - kérdezte az írnok halkan.

- Rövid úton három hónapra ítélem. Természetesen kényszermunkára. Vezessék el!

Kinyitották az ajtót, és két ember hozzáfogott, hogy az alélt gyereket cellájába vigyék, amikor egy szegényes, de tiszta öltözetű, fekete ruhás idősebb férfi rohant a szobába, s megállt a korlát előtt.

- Várjanak, ne vigyék el! Várjanak, az isten szerelméért! - mondta lélekszakadva az újonnan érkezett.

Bár az ilyen hivatalszobák urai sommásan és önkényesen dönthetnek őfelsége alattvalóinak, különösen pedig a szegényebb néposztályhoz tartozóknak szabadsága, hírneve, sőt csaknem az élete fölött, bár a falak között naponta oly képtelen dolgok játszódnak le, melyeknek láttán még az angyalok is kisírnák a szemüket - mégis mindez zárt ajtók mögött történik, és a közönséget csak a napi sajtó tájékoztatja a történtekről (legalábbis annak idején így volt). Fang úr éppen ezért hallatlanul feldühödött, amikor a hívatlan vendég ilyen tiszteletlenül betolakodott hivatalos helyiségébe.

- Micsoda dolog ez? Ki ez az ember? Azonnal dobják ki ezt az embert! Kiüríteni a termet! - ordította Fang úr.

- Beszélni akarok! - kiáltotta az idegen. - Engem nem lehet kidobni. Mindent láttam. Én vagyok a könyvkereskedés tulajdonosa. Eskessenek meg. Ne hallgattassanak el! Fang úr, hallgasson ki!

Látszott rajta, hogy igazat mond. Modora határozott volt, s az ügy már kezdett túl nagy méreteket ölteni ahhoz, hogy el lehessen tusolni.

- Eskessék meg - morogta Fang úr nagyon kedvetlenül. - Mondja el, amit tud.

- Kérem - válaszolta -, három gyereket láttam, a foglyot és még másik kettőt. A túlsó oldalon lődörögtek, mialatt ez az úr olvasott. A lopást egy másik gyerek követte el. Láttam. És azt is láttam, hogy ez a fiú döbbenten és megrémülve nézte a bűncselekmény elkövetését.

A derék könyvkereskedő ezalatt kissé lecsillapodott, s most már összefüggőbben adta elő a lopás lefolyását.

- Miért nem jelentkezett előbb? - kérdezte Fang némi szünet után.

- Nem hagyhattam ott a boltot - válaszolta -, mert minden emberem részt vett a hajszában. Csak öt perccel ezelőtt érkezett segítségem, s ekkor nyomban idesiettem.

- Szóval a panaszos olvasott? - kérdezte Fang újabb szünet után.

- Igen, azt a könyvet olvasta, mely most is a kezében van.

- Úgy, ezt a könyvet? - mondta Fang. - Kifizette?

- Nem - válaszolta mosolyogva a másik.

- Szent isten! Egészen megfeledkeztem róla! - kiáltotta ártatlanul a szórakozott öregúr.

- És ez az ember emel vádat egy szegény fiú ellen! - mondta Fang, aki komikus igyekezettel próbált emberségesnek látszani. - Nekem az a véleményem, uram, hogy ön igen gyanús és tisztességtelen körülmények között vette birtokába ezt a könyvet. Örüljön, hogy a könyv tulajdonosa nem emel vádat ön ellen. Tanuljon ebből, mert különben még meggyűlik a baja a törvénnyel. A fiút felmentem. Azonnal ürítsék ki a termet!

- Hej, hogy a fene... - kiáltotta az öregúr, aki már nem tudott uralkodni magán - hogy a fene... majd én...

- Kiüríteni a termet! - kiáltott a rendőrbíró. - Hé, teremőr, nem hallja, kiüríteni a termet!

Parancsát teljesítették. A méltatlankodó Brownlow urat kivezették. Egyik kezében a könyvet, másik kezében bambuszpálcáját tartotta, arcán a düh és a felháborodás kifejezése ült. De alighogy az udvarra ért, lecsitult a dühe. A kis Twist Olivér feküdt ott a kövezeten. Ingét kigombolták, halántékát vízzel locsolták, arca halálsápadt volt, s hideg rázta egész testét.

- Szegény fiú, szegény fiú - mondta Brownlow úr fölé hajolva. - Kérem, azonnal hozzon valaki egy kocsit.

A kocsi előállott, Olivért óvatosan az ülésre fektették. Az öregúr melléje ült.

- Elkísérhetem? - kérdezte a könyvkereskedő.

- Hogyne, hogyne, kedves uram - mondta gyorsan Brownlow úr. - Egészen megfeledkeztem önről. Ejnye, ejnye. Ez a szerencsétlen könyv még mindig nálam van. Szálljon be. Szegény fiú, nincs veszteni való időnk.

A könyvkereskedő beszállt a kocsiba; elrobogtak.




TIZENKETTEDIK FEJEZET

melyben Olivért oly gondosan ápolják, mint eddig még soha.
A fejezet során ismét szó lesz a vidám öregúrról és ifjú barátairól

A kocsi körülbelül azon az útvonalon robogott végig, amelyet Olivér gyalog tett meg, amikor először Londonba érkezett a Vagány társaságában. Az islingtoni Angyalnál hirtelen bekanyarodott egy mellékutcába, és végül Pentonville közelében egy csendes, árnyas utca egyik csinos háza előtt megállt. Ott Brownlow úr utasítására nyomban ágyat vetettek Olivérnek, kényelmesen lefektették, s határtalan jósággal és figyelemmel ápolták.

Néhány napon át Olivér úgyszólván semmit sem vett észre új barátainak a jóságából. Több ízben kelt fel és nyugodott le a nap, s a gyermek még mindig nyugtalanul hánykolódott az ágyban. A láz tikkasztó, forró heve emésztette testét. A féreg nem dolgozik olyan gyorsan és biztosan a holttesten, mint ahogyan ez a lassan égő tűz pusztította az élő szervezetet.

Gyenge, vézna és sápadt volt, amikor végre felébredt hosszú, nyomasztó álmából. Nagy nehezen felemelkedett, fejét reszkető karjára támasztotta, és aggódva körülnézett.

- Milyen szoba ez? Hova vittek engem? - kérdezte. - Én nem itt szoktam aludni.

- Csitt, kisfiam - mondta lágyan egy szép, tiszta ruhájú öreg hölgy, félrehúzva az ágy függönyét -, nyugton kell maradnod, mert különben megint beteg leszel. Nagyon rosszul voltál, majdnem a legrosszabbul. Feküdj le szépen... úgy. - E szavakkal az öreg hölgy nagyon szelíden visszafektette a vánkosra Olivér fejét, és elsimította homlokából a haját. Olyan jóságosan és szeretettel nézett rá, hogy Olivér önkéntelenül megfogta vézna kis kezével az övét, és odahúzta a nyakához.

- Igazán - mondta könnyes szemmel az öreg hölgy - milyen hálás, drága kis gyerek! És milyen csinos. Mit érezne az anyja, ha mellette ülne, mint én, és láthatná?

- Talán lát engem - suttogta Olivér, és összekulcsolta kezét -, talán mellettem ült. Úgy tűnik fel, mintha itt ült volna.

- Lázad volt, drágám - mondta szelíden az öreg hölgy.

- Lehet - válaszolta Olivér -, mert az ég nagyon messze van, és ott az emberek olyan boldogok, hogy nem jönnek le egy szegény fiú ágyához. De ha tudta, hogy beteg vagyok, akkor biztosan még ott is sajnált engem, mert ő is nagyon beteg volt, amikor meghalt. De mégsem hiszem, hogy tudna rólam - tette hozzá Olivér egy pillanatnyi tűnődés után -, mert ha látta volna, hogy engem bántanak, biztosan elszomorodott volna, pedig az ő arca mindig szelíd és derűs volt, amikor róla álmodtam.

Az öreg hölgy nem felelt semmit. Először a szemét törölte meg, azután szemüvegét, mintha az is szerves része volna arcának. Utána hűsítő italt hozott Olivérnek, majd megsimogatta az arcát, és figyelmeztette, hogy maradjon nyugodtan, különben ismét beteg lesz.

Olivér nyugton is maradt, egyrészt, mert a kedves öreg hölgynek minden tekintetben engedelmeskedni akart, másrészt pedig, mert az igazat megvallva, teljesen kimerítette a beszéd. Hamarosan szelíd álomba merült. Arra ébredt, hogy gyertya ég az ágya mellett. Egy úr állt ott, igen nagy, hangosan ketyegő órát tartott egyik kezében, a másikkal pedig az ő pulzusát fogta, s kijelentette, hogy a gyermek állapota sokat javult.

- Kisfiam, ugye, már sokkal jobban érzed magadat? - kérdezte az úr.

- Igen, uram, köszönöm.

- Tudom. Ugye, éhes is vagy?

- Nem, uram.

- Nem? Tudom, hogy nem. Nem éhes, Bedwinné asszony - mondta az úr rendkívül bölcs arccal.

Az öreg hölgy tiszteletteljesen bólintott, amivel azt akarta kifejezni, hogy az orvost rendkívül okos embernek tartja. Az orvos láthatóan osztotta véleményét.

- Ugye, álmos vagy, édes fiam? - kérdezte az orvos.

- Nem, uram - válaszolta Olivér.

- Nem - állapította meg az orvos rendkívül okos és megelégedett arckifejezéssel -, nem vagy álmos. Szomjas sem vagy, ugye, nem?

- De igen, uram. Meglehetősen szomjas vagyok.

- Pontosan úgy van, ahogy megmondtam, Bedwinné asszony - mondta az orvos -, természetes, hogy szomjas. Adjon neki egy kis teát és száraz, pirított kenyeret vaj nélkül. Ne tartsa nagyon melegen, asszonyom, de arra is ügyeljen, hogy meg ne fázzék. Ugye, gondja lesz rá?

Az öreg hölgy hajbókolt. Az orvos megízlelte a hűsítő italt, megelégedését fejezte ki, majd elsietett. A cipője roppant tekintélyesen csikorgott.

Olivér nemsokára ismét elaludt. Mire felébredt, már majdnem éjfélre járt az idő. Az öreg hölgy nem sokkal ezután gyengéden elbúcsúzott tőle, és egy kövér öregasszony gondjaira bízta, aki éppen akkor érkezett. Ez az asszony kis csomagban egy kis imakönyvet és egy nagy háló főkötőt hozott magával. Az utóbbit fejére tette, az előbbit az asztalra. Közölte Olivérrel, hogy ma éjszaka ő fog mellette virrasztani. Székét a tűz mellé húzta, és ettől kezdve sűrűn elbóbiskolt, időnként azonban arra riadt fel, hogy megbillen, s majdnem leesik a székről. Alvás közben több ízben felnyögött, és levegő után kapkodott. Ilyenkor felriadt, megdörgölte orrát, aztán újból el aludt.

Így múlt el a hosszú éjszaka. Olivér egy ideig ébren volt, és a kis fényköröket számolta, melyeket az éjjeli lámpa vetett a mennyezetre. Bágyadt szeme néha végigsiklott a tapéta bonyolult mintáin. Nagyon ünnepélyes volt a szoba homálya és mély csendje. Az jutott eszébe, hogy napokon és éjszakákon át a halál lebegett itt fölötte, s még mindig visszajöhet, hogy félelemmel és borzalommal töltse be a szobát. Olivér, ha erre gondolt, párnájába fúrta fejét, és forrón imádkozott. Lassanként elfogta az a mély, nyugodt álom, amely a gyógyulás biztos jele, az a nyugodt, békés álom, melyből oly rossz felébredni.

Már világos nappal volt, amikor Olivér ismét kinyitotta a szemét. Jókedvű és boldog volt. Túl volt a betegség válságos napjain, ismét ehhez a világhoz tartozott.

Három nap múlva már karosszékben tudott ülni, vánkosok között. Járni azért még nem tudott, és ezért Bedwinné, a házvezetőnő, a saját szobájába vitette le. Leültette a tűzhelyhez, s a derék öreg hölgy maga is leült mellé. Rendkívül örült, hogy a gyermek már ilyen jól van, és ezért heves sírásra fakadt.

- Ne törődj velem, drágám - mondta -, csak jól kisírom magam egy kicsit. Már kész is vagyok, nincs semmi bajom.

- Nagyon-nagyon jó hozzám, asszonyom - mondta Olivér.

- Ugyan, drágám, szóra sem érdemes - mondta az öreg hölgy -, inkább törődjünk a húsleveseddel. Ideje, hogy egyél. A doktor azt mondja, hogy Brownlow úr talán ma lejön. Jó színben kell lenned, mert mennél jobb színben leszel, annál jobban fog örülni.

Ezzel Bedwinné hozzálátott, hogy megmelegítse a levest. Egy kislábosban olyan erős húslevest főzött, hogy a szegényházban felhígítva, ahogy szokták, legalább háromszázötven szegény embert etethettek volna meg vele.

- Szereted a képeket, édesem? - kérdezte az öreg hölgy, mikor észrevette, hogy Olivér a szemközti falon függő arcképet nézi nagy figyelemmel.

- Nem is tudom - mondta Olivér, aki nem vette le szemét a képről -, még nagyon keveset láttam. Milyen szép, jóságos arca van ennek a hölgynek.

- No igen - mondta az öreg hölgy -, a festők mindig szebbnek festik a hölgyeket, mint amilyenek a valóságban, mert különben nem kapnának rendelést. Az az ember, aki a fénnyel írt képeket készítő gépet feltalálta, tudhatta volna, hogy sohasem lesz vele sikere, mert túlságosan becsületes, és cseppet sem hízeleg - mondta az öreg hölgy, és szívből nevetett szellemességén.

- Valakinek a képmása ez, asszonyom? - kérdezte Olivér.

- Igen, arckép - felelte az öreg hölgy, felpillantva a levesből.

- Kinek az arcképe?

- Bizony azt nem tudom - mondta jókedvűen az öreg hölgy -, nem ismerem sem én, sem te. Látom, hogy nagyon érdekel.

- Olyan szép kép - mondta Olivér.

- Ejnye, talán csak nem félsz tőle? - szólt Bedwinné, aki nagy meglepetéssel vette észre, hogy a gyermek aggódva nézi a képet.

- Ó, nem, nem - mondta gyorsan Olivér -, csak éppen olyan szomorúak a szemei. Akárhol ülök, mindig rám néz. Ilyenkor úgy dobog a szívem, mintha élő ember nézne rám, és beszélni akarna velem, csak nem tud - tette hozzá Olivér halkan.

- Isten őrizz - kiáltotta ijedten az öreg hölgy -, ne beszélj így, gyermek! Még gyenge és ideges vagy a betegséged miatt. Áttolom a székedet a másik oldalra, s akkor nem fogod látni.

De Olivér lelki szemeivel mégis látta, éppoly tisztán, mint az előbb. Nem akarta azonban elkedvetleníteni a kedves öreg hölgyet, s ezért barátságosan mosolygott, mikor az ránézett. Az asszony megnyugodott, nagy gonddal és buzgalommal megsózta és pirított kenyérdarabokkal hintette tele a tál levest. Olivér rendkívül gyorsan fogyasztotta el a levest. Éppen az utolsó kanálnyit nyelte le, amikor csendesen kopogtak az ajtón.

- Szabad - mondta az öreg hölgy, és Brownlow úr lépett a szobába.

Az öregúr gyorsan belépett. Feltolta homlokára szemüvegét, kezét hálóköntöse két szárnya alá dugta, alaposan megnézte Olivért, s ezalatt arcán különös, furcsa fintorok jelentek meg. Olivér még nagyon betegesnek és gyengének látszott. Hiába próbált felállni jótevője iránt való tiszteletből: újból visszaroskadt a székbe. Az igazat megvallva, Brownlow úr szíve olyan nagy volt, hogy hat normális emberséges öregúrnak is elég lett volna, s ennélfogva könnycseppek jelentek meg szemében, valami különleges vízszivattyúzó művelet révén, melyet a tudomány mai állása még nem tud kellőképpen meg magyarázni.

- Szegény fiú, szegény fiú! - mondta torkát köszörülve. - Meglehetősen rekedt vagyok! Ejnye, de berekedtem; Bedwinné, attól félek, hogy meghűltem.

- Remélem, nem - válaszolta Bedwinné -, hiszen minden ruhadarabja kitűnően volt megszárítva és kiszellőztetve.

- Nem tudom, Bedwinné, nem tudom - mondta Brownlow úr -, azt hiszem, tegnap este kissé nedves volt a szalvétám. De hát ez nem fontos. Hogy érzed magad, fiacskám?

- Nagyon jól - válaszolta Olivér -, és nagyon hálás vagyok, uram, jóságáért.

- Derék fiú - mondta Brownlow úr -, adott neki valamit enni, Bedwinné? Valami kis löttyöt?

- Épp most evett meg, uram, egy tányér remek erőlevest - mondta Bedwinné kiegyenesedve, az utolsó szót erősen megnyomva, annak kifejezéséül, hogy a lötty és az erőleves között igazán a legkisebb hasonlatosság sincs.

- Brrr! - mondta Brownlow úr kissé megborzongva. - Néhány pohár portói bor sokkal többet ért volna. Ugye, Tom White?

- Az én nevem Olivér, uram - válaszolta a kis beteg csodálkozó pillantással.

- Olivér? Milyen Olivér? White Olivér?

- Nem. Twist. Twist Olivér.

- Furcsa név - mondta az öregúr. - Miért mondtad a rendőrbírónak, hogy White-nak hívnak?

- Én nem mondtam, uram - szólt Olivér csodálkozva.

Ez olyan nyilvánvaló hazugságnak látszott, hogy az öregúr kissé szigorúan nézett Olivérre. De mégsem tudott kételkedni benne: vékony, beesett arcából csak úgy sugárzott az őszinteség.

- Valami tévedés történhetett - mondta Brownlow úr.

Az ok, amiért az előbb mereven nézett Olivér arcába, megszűnt, de most ismét erőt vett rajta az a régi érzése, hogy a gyermek arcvonásai rendkívül emlékeztetnek egy ismerős arcra, s ezért nem tudta levenni szemét a gyermekről.

- Remélem, uram, nem haragszik rám - mondta Olivér könyörgő pillantással.

- Nem, nem - szólt az öregúr. - Ejha, mi ez? Nézzen ide, Bedwinné!

Hirtelen az Olivér feje fölött függő arcképre, aztán pedig a fiú arcára mutatott. Pontosan egy és ugyanaz az arc volt. A szem, a fejforma, a száj, az egész arckifejezés hajszálnyira egyezett.

Olivér nem tudta, miért kiáltott fel az öregúr, s mivel még nem volt olyan erős, hogy ezt a kis ijedtséget elbírhassa, elájult. E gyengeségi rohama lehetővé teszi, hogy olvasóink feszült várakozását kissé enyhítve, visszatérjünk a vidám öregúr két ifjú tanítványára, és elmondjuk, hogy...

...mikor a Vagány és kitűnő barátja, Bates úrfi a Brownlow úr magántulajdonával végzett törvénybe ütköző művelet után beálltak az Olivért hajszoló tömegbe, igen dicséretes és illő óvatosság vezette őket eljárásukban. Az egyén szabadsága ugyanis az igazi angol ember legelső és legnagyobb büszkesége, és ezért ez a cselekedetük, azt hiszem, minden hazafias férfiú szemében dicséretesnek fog feltűnni, mert hiszen igazán erős tanújelét adták a szabadságszeretetnek és az önfenntartási ösztönnek, megerősítve ezzel azokat a törvényeket, melyeket mély bölcsességű filozófusok állítottak össze a természetes cselekedetek rugóiról. Nevezett filozófusok Természet őnagysága minden cselekedetét elvekre és elméletekre vezetik vissza. Rendkívül kedvesen akarnak bókolni a hölgy bölcsességének és mély belátásának, s ezért egyáltalán nem veszik figyelembe a szív, a nemes indulat és érzés szempontjait. Az ilyesmi nem méltó olyan nőhöz, aki az általános vélemény szerint messze felette áll neme sok kis gyarlóságának és gyengeségének.

Ha annak további bizonyítására lenne szükség, hogy ezek az ifjak végtelen finom előérzettel szigorúan filozofikus módon jártak el, akkor felhozhatnám azt a tényt, amit már fentebb is említettem, hogy tudniillik abbahagyták az üldözést, amint a közfigyelem Olivérre terelődött, és a lehető legrövidebb úton hazaindultak. Nem akarom ugyan azt állítani, hogy a híres tanult bölcsek mindig a legrövidebb úton szeretnek eljutni valamilyen következtetés végére (általában szeretik hosszúra nyújtani útjukat, mindenféle körülírásokkal és bőbeszédű kitérésekkel, mint azok a részegek, akiknek egyszerre nagyon sok jut az eszükbe), de azért merem állítani, és állítom is, hogy a legtöbb nagy filozófus, ha kidolgozza elméletét, minden körülmények között nagy bölcsességgel és előrelátással igyekszik elkerülni minden olyan eshetőséget, ami esetleg ártalmára lehetne. Így azután valami nagy igazság érdekében el lehet követni egy kis igazságtalanságot, és alkalmazni lehet olyan eszközöket, melyeket a cél szentesít. Az igazság és igazságtalanság mérlegelése és elbírálása kizárólag az érdekelt filozófus tiszta, megértő tárgyilagosságának dolga minden esetben.

A két fiú nagy sietséggel futott végig a keskeny utcák és sikátorok útvesztőjén. Csak hosszú idő múlva álltak meg, és vettek lélegzetet egy homályos bolthajtás alatt. Lélegzet után kapkodtak, aztán Bates úrfiból kiszakadt az öröm és gyönyörűség kiáltása. Hirtelen nevetőgörcs fogta el, egy küszöbre vetette magát, és ott hempergett széles jókedvében.

- Mi bajod? - kérdezte a Vagány.

- Hahaha! - harsogta Charley Bates.

- Kuss! - mondta szemrehányóan a Vagány, aki óvatosan körülnézett. - Ne röhögj, te hülye!

- Nem tehetek róla! - mondta Charley. - Meg kell pukkadnom, ha eszembe jut, hogy rohant, hogy fordult be az utcasarkokon, hogy ment neki újra meg újra a cölöpöknek, és hogy futott tovább sértetlenül, mintha ő is vasból volna, mint a cölöpök. És én közben, zsebemben a zsákmánnyal, utána futottam és kiabáltam... Jaj, jaj, az oldalam!

Bates úrfi élénk képzelőereje túlságosan rikító színekkel ecsetelte a jelenetet, s ahogy idáig ért, újra hanyatt vágta magát a küszöbön, és fetrengett a nevetéstől.

- Mit szól majd Fagin? - kérdezte a Vagány, amikor társa ismét rövid lélegzetvétel-szünetet tartott.

- Mit szólna? - kérdezte Bates.

- Igen, mit fog szólni?

- Nem értem - mondta Charley, és hirtelen elakadt a nevetése, mert a Vagány hangja nagyon komoly volt -, mit szólhatna.

Dawkins fütyörészni kezdett, aztán levette kalapját, megvakarta fejét, majd hármat bólintott.

- Nem értem - mondta Charley.

- Trallala, majd, az ám! Úgy bizony - mondta a Vagány, és kissé gúnyos mosollyal kísérte magasröptű szavait.

Ez a magyarázat nem volt teljesen kielégítő. Bates úr érezte, és ezért ismét megkérdezte:

- Hogy érted azt?

A Vagány nem felelt. Ismét feltette kalapját, hóna alá fogta hosszú kabátjának a farkát, felfújta arcát, orrára hatszor jelentősen ráütött, aztán sarkon fordult, és betért az egyik átjáróudvarba. Bates úrfi töprengő arccal követte.

Néhány perc múlva lépések zaja riasztotta fel a vidám öregurat, aki a tűz mellett ült, bádogkancsó mellett, baljában egy rövid kolbásszal és cipóval és jobbjában zsebkéssel. Sápadt arcán gonosz vigyor jelent meg, amikor megfordult. Vastag, vörös szemöldöke alól élesen figyelt. Fülét az ajtó felé fordította, úgy hallgatódzott.

- Hát ez mi? - mondta elváltozott arccal. - Csak ketten jönnek? Hol a harmadik? Csak nem történt valami baj? Hm.

A lépések közeledtek, elérték a lépcsőfeljáratot, aztán halkan kinyílt az ajtó. A Vagány és Charley Bates belépett. Az ajtót becsukták maguk mögött.




TIZENHARMADIK FEJEZET

A nyájas olvasónak új ismerősöket mutatunk be,
akikkel kapcsolatban mindenféle kellemes dologról mesélhetünk

- Hol van Olivér? - kérdezte az öreg Fagin fenyegetően. - Hova lett?

Az ifjú tolvajok úgy néztek főnökükre, mint akik nagyon megijedtek dühös hangjától, majd nyugtalan pillantásokat váltottak. Nem feleltek.

- Mi történt azzal a fiúval? - kérdezte Fagin, keményen megmarkolva a Vagány gallérját és szörnyű szitkokkal fenyegetve. - Beszélj, mert beléd fojtom a szuszt!

Fagin úr olyan komolyan beszélt, hogy Charley Bates, aki minden válságos helyzetben sietett biztonságba helyezni magát, és aki valószínűnek tartotta, hogy esetleg az ő megfojtására is sor kerül, térdre esett; és hangos, erőteljes, hosszas ordításba fogott.

Hangja egy megvadult bika és egy trombita harsogásának kereszteződése volt.

- Beszélj! - ordította mennydörgő hangon az öreg, és úgy megrázta a Vagányt, hogy teljesen érthetetlen, miképpen tudott megmaradni bő kabátjában.

- Elcsípték a fogdmegek, az történt vele - mondta a Vagány dacosan -, engedjen már el, mi lesz?!

Egyetlen mozdulattal kiugrott a bő kabátból, mely Fagin kezében maradt. Felkapta a tűzhelyről a kenyérpirító villát, és a vidám öreg mellénye felé döfött vele. Ha a döfés sikerül, az öregből egy kissé több vidámság áradt volna ki, mint amennyit pótolni lehetett.

Fagin a veszély elől hátralépett, sokkal ügyesebben, mint ahogy ilyen roskatag öregembertől várni lehetett volna. Felkapta a kancsót, és támadója fejéhez akarta vágni. Charley Bates azonban ebben a pillanatban borzalmas üvöltéssel vonta magára a figyelmét, úgyhogy az öreg megváltoztatta szándékát, és a kancsót a fiatalember felé hajította.

- Egyen meg a fene! Megvesztetek? - dörmögte hirtelen egy mély hang. - Ki vágta ezt hozzám? Még szerencse, hogy csak a sör és nem a kancsó talált el, mert különben elláttam volna valakinek a baját! Egyébként jól tudom, hogy csak egy átkozott, gazdag, veszekedős öreg uzsorás engedheti meg magának, hogy más italt, mint vizet, kiloccsantson, és ezt is csak akkor, ha az egész Temzét ellopta. Mi baj van, Fagin? Hej, azt a... csupa sör lett a nyakkendőm... gyere be, te ronda csúszómászó, mit állsz meg az ajtóban, mintha szégyellnéd a gazdádat! Gyere már!

Tagbaszakadt, harmincöt év körüli ember morogta mindezt. Fekete műbársony kabát, nagyon piszkos sárgásszürke térdnadrág, fűzős félcipő, szürke pamutharisnya volt rajta. Az utóbbi ruhadarabban hatalmas, izmos lábszár feszült. Az ilyen lábak ilyen ruhában mindig hiányos felszerelésűnek látszanak, ha nincs rajtuk bilincs és vasgolyó. Barna kalap volt a fején, piszkos, kék, fehér pettyes kendő a nyakán. Ennek a kendőnek hosszú, rojtos végével dörzsölte le arcáról a sört beszéd közben. Mikor e munkát elvégezte, előtűnt széles, csontos arca, melyet háromnapos borosta éktelenített, és két dühös szeme. Az egyik alatt színes foltok örökítették meg egy nemrég kapott ütés emlékét.

- Bejössz vagy nem? - dörmögte a lebilincselő külsejű férfiú.

A következő pillanatban bozontos, fehér, húsz helyen összekarmolt pofájú kutya somfordált a szobába.

- De nehezen jössz be - mondta a férfi - úgy látszik, már olyan büszke vagy, hogy nem akarsz velem társaságban mutatkozni. Feküdj!

E parancsot rúgás egészítette ki, amely az állatot a szoba másik végébe röpítette. A kutya, úgy látszik, már megszokta az ilyesmit, mert nyugodtan behúzódott a sarokba. Meg sem mukkant, sűrűn pislogott gonosz szemével, alaposan szemügyre véve a helyiséget.

- Mit csinálsz? Bántod a fiúkat, te zsugori, kielégíthetetlen vén disznó? - mondta a vendég, és méltóságteljesen leült. - Igazán nem értem, miért nem ölnek meg ezek a fiúk. Én megtenném. Az ő helyükben már rég megtettem volna... különben nem is tettem volna meg, mert utána nem adhattam volna el a holttestedet, hiszen sem-mire sem vagy te jó, legfeljebb arra, hogy spirituszban mutogassanak, mint csodálatos rondaságot. De még ez is lehetetlen, mert nincs akkora üvegedény, amibe beleférnél.

- Csitt, csitt, Sikes úr - mondta Fagin reszketve -, ne beszéljen olyan hangosan!

- Ne urazz engem - válaszolt a fickó -, mindig valami disznóságban sántikálsz, ha így szólítasz. Ismered a nevemet, tudod, hogy nem fogok rá szégyent hozni, ha arra kerül a sor.

- Hát akkor... hát akkor, Bill Sikes - mondta Fagin undok alázattal -, úgy látszik, rossz kedved van, Bill.

- Lehet - mondta Sikes -, de azt hiszem, te is rossz kedvedben lehetsz, vagy talán csak tréfából dobálódzol bádogkancsókkal, úgy, mint ahogyan csak tréfából szokott eljárni a szád, és...

- Megbolondultál? - mondta az öreg uzsorás, karon ragadva a férfit és a fiúkra mutatva.

Sikes megelégedett annyival, hogy kezével láthatatlan csomót kötött a nyaka körül, és fejét a jobb vállára hullatta. Fagin szemmel láthatóan tökéletesen megértette ezt a némajátékot. Ezután Sikes a maga tolvajnyelvén, amelynek kifejezései beszédét át- meg átszőtték, de amelyet olvasóink úgysem értenének meg, ha leírnák, egy pohár pálinkát kért.

- De nehogy megmérgezz - mondta Sikes úr, miközben kalapját az asztalra tette.

Ezt tréfából mondta, de ha láthatta volna, milyen gonosz vigyorral harapott Fagin sápadt ajkába, miközben a szekrény felé fordult, nem találta volna túlzottnak az óvatosságot, minthogy az öregúr vidám szíve legalábbis vágyódott arra, hogy egy kissé kiegészítse a szeszfőző munkáját.

Sikes úr lehajtott két-három pohár pálinkát, aztán nagy kegyesen figyelemre méltatta a két fiút. E leereszkedő cselekedetből beszélgetés fejlődött ki, melynek során a Vagány részletesen elbeszélte Olivér elfogatásának okait és körülményeit, helyenként, ahol jónak látta, kissé kiigazítva az igazságot.

- Attól félek - mondta Fagin -, hogy elkotyog valamit, amivel bajba hozhat bennünket.

- Ez nagyon valószínű - mondta Sikes rosszindulatú mosollyal - fel fognak kötni, Fagin.

- Attól félek - mondta az öreg, aki úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást, és szúrósan pillantott Sikesra -, attól félek, hogy ha minket elcsípnek, ugyanez a sors vár még egypár emberre is, s a te sorsod, édes barátom, ebben az esetben sokkal szomorúbb lesz, mint az enyém.

Sikes összerezzent, és hirtelen Fagin felé fordult.

Az öreg azonban egészen a füléig felvonta a vállát, és üres tekintettel bámult a falra.

Hosszabb szünet következett. A tiszteletre méltó társaság valamennyi tagja gondolataiba merült, köztük a kutya is, mely száját rosszindulatúan nyaldosva, láthatóan azon töprengett, hogy miképpen kapjon bele az utcán a legelső szembejövő úr vagy hölgy lábába.

- Ki kellene nyomozni, mi történt a rendőrségen - mondta Sikes úr sokkal halkabban, mint ahogy eddig beszélt.

Fagin bólintott.

- Ha nem járt el a szája, és elítélték, akkor nem kell félnünk, amíg ki nem szabadul - folytatta Sikes úr -, és akkor aztán rá kell tenni a kezünket. Mindenképpen a kezünkben kell lennie.

Fagin megint bólintott.

E terv nyilvánvalóan rendkívül bölcs volt, sajnos azonban igen komoly akadály tornyosult végrehajtása elé. Ez az akadály az volt, hogy a Vagány, Bates, Fagin és William Sikes úr csodálatosképpen valamilyen heves és mélyen gyökerező ellenszenvet éreztek az iránt, hogy akármilyen címen a rendőrség közelébe menjenek.

Nehéz volna kitalálni, hogy mennyi ideig ültek volna egymásra bámulva, kínos bizonytalanságban. De egyáltalában nem kell találgatnunk, mert hirtelen belépett; a szobába az a két fiatal hölgy, akivel annak idején Olivér is találkozott. A társalgás erre újra meg indult.

- Remek - mondta az uzsorás -, Bet majd elmegy oda, ugye, drágaságom?

- Hová? - érdeklődött a fiatal hölgy.

- Csak ide a rendőrbíróságra, angyalom - mondta hízelgő hangon az öreg.

Legyünk igazságosak, és ismerjük el, hogy a fiatal hölgy nem mondta, hogy nem megy oda. Mindössze annak a komoly kívánságának adott nyomatékos kifejezést, hogy kutya legyen belőle, ha odamegy. Ez a finom és udvarias kitérő válasz arra vallott, hogy a fiatal hölgyben megvolt az a természetes jó modor, mely nem tűri, hogy embertársunkat nyílt, határozott visszautasítással bántsuk meg.

Fagin elszontyolodott arcot vágott. Az élénk, sőt színpompás öltözetű, piros ruhás, zöld cipős, sárga papír hajcsavarós ifjú hölgytől a másikhoz fordult.

- Nancy, drágám - mondta behízelgő hangon -, mi a te véleményed?

- Lehetetlen, kár kísérletezni, Fagin - mondta Nancy.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Sikes úr vészjósló pillantással.

- Úgy, amint hallod, Bill - mondta megfontoltan a hölgy.

- Pedig te vagy erre a legalkalmasabb - érvelt Sikes úr -, téged senki sem ismer a környéken.

- De mivel nem is akarom, hogy megismerjenek - mondta ismét nyugodtan Nancy -, ezért inkább nem megyek oda.

- El fog menni, Fagin - mondta Sikes.

- Nem fog elmenni, Fagin - mondta Nancy.

- De igenis, el fog menni, Fagin - mondta Sikes. És Sikes úrnak lett igaza. Különböző fenyegetésekkel, ígéretekkel és ajándékokkal sikerült a szóban forgó hölgyet rávenni, hogy elvégezze a rá szabott feladatot. Neki valóban nem kellett attól tartani, amitől elragadó barátnőjének, mert csak nemrég költözött Field Lane tájára a távoli, de kies Ratcliffe külvárosból, és ezért nem fenyegette az a veszély, hogy sok ismerős láthatja meg.

Tiszta fehér kötényt kötött tehát ruhája elé, papirosokba csavart hajbodrait szalmakalap alá dugta (e két cikk Fagin kiapadhatatlan ruhatárából került elő), és elindult, hogy teljesítse feladatát.

- Várj egy pillanatra, drágám - mondta az öreg, és fedeles kosarat vett elő. - Vidd ezt a kezedben, így sokkal tiszteletreméltóbb lesz a külsőd.

- A másik kezében pedig vigyen egy kapukulcsot - mondta Sikes -, akkor aztán igazán valódinak látszik majd.

- Úgy van, úgy van, drágám - mondta az öreg, és hatalmas kapukulcsot akasztott a fiatal hölgy jobb mutatóujjára. - Remek, remek, egyetlenem - mondta kezét dörzsölve.

- Jaj, jaj, szegény kis öcsém, szegény, drága, ártatlan kis öcsém! - kiáltotta Nancy sírva fakadva, és kétségbeesetten rázta a kosarat s a kapukulcsot. - Mi történt azzal a szegény gyermekkel, hová vitték? Uraim, szánjanak meg, mondják meg, mit csináltak vele, nagyon szépen kérem.

Rendkívül szánalmat gerjesztő, szívszaggasztó hangon mondta ezt, hallgatóinak leírhatatlan mulatságára. Aztán vidáman rájuk kacsintott, mosolyogva meghajolt és eltávozott.

- Ügyes lány ez, barátocskáim - mondta Fagin a fiúk felé fordulva. Komolyan bólogatott fejével, némán buzdítva őket e dicső példa követésére.

- Becsületére válik nemének - mondta Sikes, miközben megtöltötte poharát, s hatalmas öklével az asztalra ütött -, igyunk az egészségére. Szeretném, ha mindnyájan olyanok lennétek, mint ő.

A tehetséges Nancy, miközben odahaza ilyen és ehhez hasonló dicsérő jelzőkkel halmozták el, gyors léptekkel sietett a rendőrbíróság felé. Kissé félt ugyan, hiszen kíséret nélkül sétált az utcán, s ő ilyenkor mindig félni szokott, de azért hamarosan minden baj nélkül megérkezett rendeltetési helyére.

Hátulról ment be az épületbe, s az egyik cellaajtón halkan kopogott kapukulcsával. Semmi válasz. Köhintett, és megint hallgatózott.

Semmi válasz. Erre megszólalt:

- Olivér, drágám - suttogta lágyan -, Olikám!

A cellában csak egy szerencsétlen, mezítlábas gonosztevő volt, akit azért fogtak el, mert az utcán furulyázott. Miután Fang úr minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a delikvens elkövette ezt a nagy bűnt a társadalom ellen, arra ítélte, hogy egy hónapot töltsön a büntetőintézetben. Ítéletéhez azt a szellemes és találó megjegyzést fűzte, hogy ha a vádlottban olyan sok a szusz, akkor fordítsa inkább a taposómalomban való munkára, mint a furulyázásra. A fogoly nem felelt a kopogásra, mert minden kétségbeesett gondolata csak furulyájának elvesztése körül forgott, melyet az állam javára lefoglaltak. Nancy ezért a következő cella ajtajához lépett, és ott kopogott.

- Mi az? - szólalt meg egy gyenge hang.

- Nincs ott bent egy kisfiú? - érdeklődött Nancy zokogásra hajló hangon.

- Dehogy - felelte a hang -, isten ments!

A hang tulajdonosa egy hatvanöt éves csavargó volt, aki azért került börtönbe, mert nem furulyázott; más szóval: mert koldult az utcán, és nem dolgozott. A következő cellában egy másik férfi ült, mert bádogtálakkal házalt engedély nélkül - tehát dolgozott, de hivatalos felhatalmazása nem volt rá.

Miután e gonosztevők közül egyik sem hallgatott az Olivér névre, és egyik sem tudott semmit, Nancy egyenesen a csíkos mellényű és nyers teremőrhöz ment. Szánalmas siránkozással, melynek hatását a kapukulcs és a kiskosár lóbálásával emelte, érdeklődött drága kis öccse után.

- Nincs nálunk, galambom - mondta az öregember.

- Hát hol van? - kiáltotta keservesen Nancy.

- Az az úr magával vitte.

- Miféle úr? Jóságos ég, miféle úr? - kiáltotta Nancy.

A szenvedélyes kérdésekre az öregember közölte a lesújtott nővérrel, hogy Olivér a tárgyalóteremben elájult, majd felmentették, miután kiderült, hogy a lopást egy másik fiú követte el. A panaszos ezután a gyermeket eszméletlen állapotban saját házába vitte. Csak annyit tud, hogy Pentonville közelében lakik, mert ezt mondta az úr a bérkocsisnak.

A lesújtott fiatal hölgy borzalmas kétkedésektől és félelemtől gyötörve tántorgott kifelé.

Alighogy a házat elhagyta, hirtelen száguldani kezdett, és a legbonyolultabb kerülő utakon tért vissza Faginékhez.

Nancy beszámolója után Bill Sikes úr sietve odahívta fehér kutyáját, feltette kalapját, és oly gyorsan távozott, hogy még csak elbúcsúzni sem volt ideje társaitól.

- Meg kell tudnunk, hogy hol van, meg kell találnunk - mondta izgatottan Fagin. - Charley, neked most nincs más teendőd, mint hogy az utcán kódorogj, amíg meg nem tudsz róla valamit. Nancy, drágám, okvetlenül meg kell találnunk. Benned és a Vagányban bízom egyedül. Várjatok, várjatok - miközben reszkető kézzel kihúzott egy fiókot -, itt van pénz, kedveseim. Mára bezárom a boltot. Tudjátok, hol találhattok meg. Egy pillanatot se töltsetek itt, egy pillanatot se!

S azzal valamennyiüket kituszkolta a szobából. Alaposan bereteszelte az ajtót; majd elővette rejtekhelyéről azt a kis dobozt, melyet Olivér véletlenül meglátott. Gyorsan kivette belőle az órákat, ékszereket, és ruhája alá rejtette őket.

Hirtelen kopogtak az ajtaján.

- Ki az? - kiáltotta élesen.

- Én! - mondta a kulcslyukon keresztül a Vagány.

- Mi az? - kérdezte türelmetlenül Fagin.

- Nancy kérdezteti, hogy lekapcsoljuk-e, ha megtaláljuk, és az ismert helyre vigyük.

- Igen - felelte az öreg -, akárhol is van, le kell kapcsolni. Minél előbb megtalálni, ez a legfontosabb. A továbbiakról majd én gondoskodom, ne féljetek.

A fiú morgott, annak jeléül, hogy megértette az utasításokat, aztán lesietett társai után.

- Eddig még nem járt el a szája - mondta az öreg uzsorás, miközben tovább folytatta előbbi foglalatosságát -, és ha az a szándéka, hogy rólunk fecsegjen új barátai előtt, akkor majd betömjük a száját.




TIZENNEGYEDIK FEJEZET

További részleteket közöl Olivérnek Brownlow úrnál való tartózkodásáról.
Közli továbbá egy Grimwig nevű úr figyelemre méltó jóslatát,
melyet akkor mondott, mikor Olivért megbízták valamivel

Olivér nemsokára magához tért abból az ájultságából, melyet Brownlow úr hirtelen felkiáltása okozott. Ettől kezdve Brownlow úr és Bedwinné gondosan kerülték, hogy a festményre visszatérjenek, s csupán olyan dolgokról beszélgettek vele, melyeknek semmi kapcsolatuk nem volt sorsával, és csak arra voltak jók, hogy minden izgalom nélkül elszórakoztassák. Még olyan gyenge volt, hogy reggelihez nem tudott felkelni. Amikor másnap levitték a házvezetőnő szobájába, mindenekelőtt a falra pillantott, abban a reményben, hogy megint megláthatja a szép hölgy arcképét. De csalódás érte. A kép már nem volt ott.

- Látod - mondta a házvezetőnő - már elvitték a képet.

- Miért vitték el?

- Azért, mert Brownlow úr attól tartott, hogy zavar téged ez a kép, és talán hátráltatja gyógyulásodat is - felelte az öreg hölgy.

- Ó, igazán nem zavart, sőt nagyon tetszett nekem. Szerettem ezt a képet.

- Jól van, jól - mondta szívélyesen az öreg hölgy -, ha majd meggyógyultál, visszahozzák a képet, megígérem. Most pedig beszéljünk valami másról.

Egyelőre mást nem sikerült megtudnia Olivérnek a képről.

Minthogy az öreg hölgy rendkívül jó volt hozzá betegségének egész ideje alatt, Olivér igyekezett engedelmeskedni, s ezért figyelemmel hallgatta azt a sok történetet, melyet az öreg hölgy mesélt kedves, csinos lányáról, aki vidékre ment férjhez egy kedves, csinos emberhez, és fiáról, aki Nyugat-Indiában egy kereskedő alkalmazottja, és minden negyedévben olyan szép, szívhez szóló leveleket ír haza, hogy még az említésükre is kicsordul az anya könnye.

Az öreg hölgy hosszasan méltatta gyermekeinek kiváló tulajdonságait és drága jó boldogult férjének érdemeit, aki éppen huszonhat évvel ezelőtt hunyta be a szemét, isten nyugosztalja! Közben elérkezett az uzsonna ideje. Uzsonna után kártyázni tanítgatta Olivért. A fiú olyan gyorsan tanult, hogy alig győzte tanítani. Nagy komolyan kártyáztak, amíg végül itt volt az ideje, hogy a beteg egy kis vízzel kevert forralt bort és egy szelet száraz, pirított kenyeret kapjon, és nyugovóra térjen.

Olivérre felvirradtak a lábadozás boldog napjai. Nyugalom, rend, tisztaság vette körül, mindenki szelíd és kedves volt hozzá. Valóságos mennyország volt ez, ahhoz a lármához és zűrzavarhoz képest, melyben eddig élt. Mikor már elég erős volt, hogy felöltözhessen, Brownlow úr rendeletére vadonatúj ruhát, sapkát és cipőt kapott. Régi ruháival azt tehette, amit akart. Odaadta az egyik cselédnek, aki nagyon jó volt hozzá, megbízta, hogy adja el egy házalónak, és a pénzt tartsa meg. Így is történt. Amikor Olivér kinézett a nappali szoba ablakán, és látta, hogy a házaló zsákba gyömöszöli és elviszi az ócska ruhát, gyönyörrel gondolt arra, hogy végre megszabadult ettől a holmitól, és nem fenyegeti többé az a veszély, hogy ismét fel kell vennie. Ami azt illeti, nagyon nyomorúságos rongyok voltak ezek, mert Olivérnek eddig még sohasem volt új ruhája.

Egy este, körülbelül egy héttel azután, hogy az arckép szóba került, a gyermek éppen Bedwinné szobájában beszélgetett, amikor Brownlow úr leüzent, hogy szeretné, ha Olivér feljönne hozzá a dolgozószobájába.

- Tyűha! Moss kezet, gyermek, és engedd, hogy megfésüljelek - mondta Bedwinné. - Ha tudtam volna, hogy magához hívat, tiszta gallért adtam volna rád, és úgy kiöltöztettelek volna, mint egy herceget.

Olivér engedelmeskedett. Az öregasszony nagyon sajnálta ugyan, hogy annyi ideje sem volt, hogy a kisfiú gallérjának fodrát kivasalhassa - mindamellett Olivér olyan csinos és elegáns volt, hogy ezt még neki is el kellett ismernie.

E megnyugtatás után Olivér bekopogtatott a dolgozószobába. Brownlow úr kiszólt, hogy beléphet. A következő pillanatban Olivér a könyvekkel teletömött kis szobában volt. A szoba ablaka szép kis kertre nézett. Az ablak melletti asztalnál ült Brownlow úr, és olvasott. Mikor megpillantotta Olivért, félretolta a könyvet, s felszólította a fiút, hogy lépjen közelebb, és üljön le. Olivér engedelmeskedett, s közben azon töprengett, hogy hol van annyi ember, aki elolvassa ezt a rengeteg könyvet, melyet minden valószínűség szerint a világ okulására írtak össze. Ezen különben Olivérnél sokkal tapasztaltabb emberek is állandóan csodálkoznak.

- Sok könyv van itt, ugye, fiam? - mondta Brownlow úr, mikor észrevette, hogy Olivér milyen kíváncsian nézi a padlótól a mennyezetig érő könyvespolcokat.

- Bizony, uram - mondta Olivér -, én még sohasem láttam ennyi könyvet.

- Te is elolvashatod őket, ha jó leszel - mondta kedvesen az öregúr -, és ez még nagyobb gyönyörűség lesz, mint a kötésüket nézegetni... illetve: könyve válogatja, mert bizony van olyan könyv is, melynek csak a kötése értékes.

- Biztosan ezek a hatalmas könyvek - mondta Olivér, és rámutatott néhány vaskos, dúsan aranyozott kötésű, negyedrétkötetre.

- Nem mindig ezek - mondta az öregúr, és mosolyogva simogatta meg Olivér fejét -, vannak köztük kevésbé vaskosak is. Mondd csak, szeretnél könyveket írni, ha nagy leszel?

- Kérem szépen, én jobban szeretnék olvasni, mint írni - válaszolta Olivér.

- Ejnye! Szóval nem szeretnél író lenni - mondta az öregúr.

Olivér egy darabig gondolkozott, aztán megjegyezte, hogy nézete szerint jobb könyvkereskedőnek, mint írónak lenni. Szívből nevetett az öregúr, s megjegyezte, hogy Olivér nagyon jót mondott. Olivér nagyon örült, bár nem tudta, hogy mi volt olyan nagyon jó a mondásában.

- Jól van, fiam - mondta az öregúr ismét elkomolyodva -, nem kell félni. Nem akarunk írót faragni belőled, amíg akad valami becsületes mesterség, amire megtaníthatunk.

- Köszönöm, uram - mondta Olivér. Olyan komolyan mondta ezt, hogy az öregúr megint elnevette magát, és valami különös ösztönről beszélt, de Olivér ezt sehogyan sem értette, s nem is nagyon figyelt oda.

- Most pedig - mondta Brownlow úr, ha lehet, még jóságosabban, de sokkal komolyabban is, mint ahogy Olivér eddig beszélni hallotta -, most pedig nagyon figyelj arra, amit mondani fogok. Nyíltan akarok veled beszélni, mert tudom, hogy éppoly jól meg fogsz érteni, mint sok felnőtt.

- Jaj, uram, csak azt ne mondja, hogy el akar küldeni! - kiáltotta Olivér, akit megijesztett az öregúr komoly hangja. - Ne tegyen ki megint az utcára. Engedje, hogy itt maradjak inasnak. Ne küldjön vissza arra a szörnyű helyre, ahonnan jöttem. Könyörüljön egy szegény gyermeken!

- Drága fiam - mondta az öregúr, akit meghatott Olivér hirtelen forró kitörése -, ne félj, nem hagylak magadra addig, amíg erre nem adsz okot!

- Ígérem, hogy sohasem adok rá okot! - szólt közbe Olivér.

- Remélem. Nem is hiszem, hogy ilyesmit tennél. Sok olyan emberben csalódtam már, akikkel jót tettem, de benned mégis erősen bízom. Magam sem tudom, miért viselem annyira szívemen a sorsodat. Azok, akiket forrón szerettem, már a föld alatt pihennek, az én életem boldogsága és öröme is ott nyugszik velük, de azért nem faragtam koporsót a szívemből, s nem tettem el örökre érzelmeimet. A nagy bánat csak megerősítette és mélyebbé tette őket.

Halkan mondta ezt az öregúr, mintha önmagának beszélne. Aztán elhallgatott, és Olivér is némán ült a helyén.

- No igen - szólalt meg ismét az öregúr vidámabb hangon -, csak azért mondom ezt, mert a te szíved fiatal. Tudod, hogy sokat szenvedtem, s ezért talán ügyelni fogsz, hogy ne okozz újabb fájdalmat nekem. Azt mondod, hogy árva vagy, nincs senkid. Utánajártam a dolognak, és értesüléseim megerősítették szavaidat. Mondd el tehát történetedet, honnan jöttél, ki nevelt fel, és hogy kerültél abba a társaságba, melyben rád találtam. Ha igazat mondasz, mindig lesz egy barátod, amíg én élek.

Olivér torkát percekig fojtogatta a zokogás, mielőtt meg tudott volna szólalni. Amikor aztán éppen belekezdett volna meséjébe, és beszámolt volna arról, hogyan nevelték a lelenctelepen, hogyan vitte a szegényházba Bumble úr - hirtelen különös kettős koppanás hallatszott a kapu felől. Aztán besietett a szolgáló, és bejelentette Grimwig urat.

- Feljön? - kérdezte Brownlow úr.

- Igen, uram - válaszolta a szolgáló -, kérdezte, hogy van-e itthon sütemény, és mikor azt mondtam, hogy van, azt mondta, hogy uzsonnára jön.

Brownlow úr mosolygott, majd Olivérhez fordult, s közölte vele, hogy Grimwig úr régi barátja. Kissé mogorvának látszik, de nem kell félni tőle, mert szíve mélyén nagyon derék ember.

- Menjek le? - kérdezte Olivér.

- Ne - mondta Brownlow úr -, sőt szeretném, ha itt maradnál.

E pillanatban botra támaszkodva egy kövér öregúr lépett a szobába. Egyik lábát kissé húzta, kék kabát, csíkos mellény, sárga nadrág és lábszárvédő, zöld bélésű, széles karimájú fehér kalap volt rajta. Nagyon keskeny, vasalt ingfodor állt ki mellényéből, alatta igen hosszú acél óralánc himbálózott, melynek végén csak egy kulcs volt. Fehér nyakkendőjének csomója akkora volt, mint egy narancs. Nem lehet leírni azokat a legkülönbözőbb fintorokat, amelyek állandóan követték egymást az arcán. Beszéd közben féloldalt hajtotta fejét, és a szeme szögletéből pislogott papagáj módjára. Alighogy a szobába lépett, rögtön felvette ezt a fejtartást. Kinyújtott kezében egy kis narancshéjat tartott, és dörmögő, házsártos hangon megszólalt:

- Nézzen ide, látja ezt? Egészen furcsa és különös, hogy nem léphetek be egy házba anélkül, hogy ilyen lábtörő holmit ne találjak a lépcsőn. Egyszer már belesántultam egy narancshéjba, és tudom, hogy narancshéj okozza majd egyszer a vesztemet. Igen, uram, hajlandó vagyok megenni a fejemet, ha nem narancshéj fog megölni.

Ezzel a kecsegtető ajánlattal Grimwig úr később is sűrűn előhozakodott, mert majdnem minden állítását ezzel támasztotta alá. Ami meglehetősen furcsa kijelentés volt, mert ha fel is tesszük, hogy a tudomány fejlődése valamikor lehetővé teszi, hogy az ember megehesse a saját fejét, Grimwig úr esetében ez mindig igen bonyolult dolog lesz, minthogy az ő feje olyan hatalmas méretű, hogy még a legfalánkabb ember sem tudná egy ültében elfogyasztani - nem is szólva arról a rendkívül vastag rizsporos parókáról, mely a fejét borította.

- Megeszem a saját fejemet, uram - ismételte Grimwig úr, botjával kopogva a padlón. - Hát ez kicsoda? - kérdezte Olivérre pillantva, s hátrált egy-két lépést.

- Ez itt a kis Twist Olivér, akiről már beszéltünk - mondta Brownlow úr.

Olivér meghajolt.

- Remélem, nem az a fiú, aki beteg volt - mondta Grimwig úr, és két lépést hátrált. - Várjon egy pillanatig. Ne szóljon semmit. Hű! - kiáltott Grimwig úr, és afeletti örömében, hogy felfedezett valamit, megfeledkezett a betegségtől való félelemről. - Hű, ez az a fiú, akié a narancs volt! Ha ez nem az a fiú, aki a narancshéjat a lépcsőre dobta, megeszem a fejemet, és még hozzá az övét is.

- Nem ő volt az, neki nem volt narancsa - mondta Brownlow úr nevetve -, jöjjön, tegye le a kalapját, és beszélgessen az én kis barátommal.

- Nagyon haragszom a narancshéjakra, uram - mondta az ingerült öregúr, miközben lehúzta kesztyűjét -, utcánk kövezete mindig tele van narancshéjjal, és nagyon jól tudom, hogy a sarkon lakó sebész inasa hinti el szándékosan ezeket a héjakat. Tegnap este egy fiatal nő csúszott meg egy narancshéjon, és nekiesett kertem rácsának. Alighogy feltápászkodott, rögtön megindult a sebész vörös lámpás háza felé. "Ne menjen hozzá - kiáltottam az ablakból -, hisz az egy gyilkos gazember, aki csapdába ejti az embereket." Bizony, ilyen ember az. Ha nem olyan, akkor...

A haragos öregúr nagyot koppantott botjával a padlóra. Barátai már tudták, e koppanás szokásos ajánlatát jelezte olyankor, ha nem akarta szavakba foglalni. Azután, botját még mindig szorongatva, leült, feltette csíptetőjét, mely széles, fekete szalagon lógott, és alaposan szemügyre vette Olivért. A gyermek, mikor látta, hogy figyelik, elpirult, és ismét meghajolt.

- Szóval ez az a fiú? - szólalt meg újból Grimwig úr.

- Ez az a fiú - mondta Brownlow úr.

- Hogy vagy, fiú? - kérdezte Grimwig úr.

- Köszönöm, uram, már sokkal jobban - válaszolta Olivér.

Brownlow úr, aki úgy látszik, attól tartott, hogy furcsa barátja valami kellemetlent talál mondani, megbízta Olivért, hogy menjen le, és rendelje meg az uzsonnát Bedwinnénél. A gyermek boldogan teljesítette az utasítást, minthogy a látogató egy cseppet sem nyerte meg tetszését.

- Csinos kisfiú? - kérdezte Brownlow úr.

- Nem tudom! - mondta Grimwig úr mogorván.

- Nem Tudja?

- Nem, nem tudom. Nincs semmi különbség a fiúk között. Csak kétféle fiú van: tejképű és pacalképű fiú.

- Olivér milyen fiú?

- Tejképű. Van egy barátom, annak pacalképű fia van. Szép fiúnak tartják, kerek a feje, vörös az arca, és nagy a szeme. Szörnyű alak, teste valósággal kidagad kék ruhájából, hangja olyan, mint egy matrózé, és farkasétvágya van. Ismerem. Valóságos szörnyeteg.

- Jól van, jól - mondta Brownlow úr -, a kis Twist Olivér nem ilyen, nem kell reá haragudnia.

- Hát ha nem ilyen, akkor biztosan még rosszabb - felelte Grimwig úr.

Brownlow úr türelmetlenül köhintett, ami láthatóan a legnagyobb gyönyörűséget okozta Grimwig úrnak.

- Úgy van, biztosan még sokkal rosszabb - ismételte Grimwig úr. - Honnan jött? Kiféle, miféle? Hogy beteg volt? Hát aztán?

Nemcsak a jó emberek betegek. Néha rossz emberek is megbetegszenek, nem igaz? Ismertem egy embert, akit Jamaicában felakasztottak, mert meggyilkolta a gazdáját. Ennek az embernek hatszor volt váltóláza életében, de azért nem ajánlották kegyelemre ezen a címen. Szamárság!

Grimwig úr lelke legmélyén hajlandó volt elismerni, hogy Olivér megjelenése és modora rendkívül kellemes, de imádta az ellentmondást, ezenkívül még a narancshéj is felbosszantotta. Arra az álláspontra helyezkedett, miszerint neki nem írhatja elő senki, hogy csinosnak tartson-e egy gyermeket vagy sem, s ezért mindjárt kezdetben elhatározta, hogy ellenkezni fog barátjával. Amikor Brownlow úr közölte vele, hogy a gyermek előéletéről nem tud semmi részleteset, mert ezt csak akkor akarja tisztázni, ha a fiú már egészségesebb lesz, Grimwig úr rosszindulatúan vihogni kezdett. Gúnyosan kérdezte, hogy a házvezetőnő esténként megszámolja-e az edényeket és evőeszközöket, mert nagyon örülnie kell, ha nem tűnik el néhány ezüstkanál... és így tovább.

Brownlow úr, bár kissé indulatos természetű volt, humorosan fogta fel barátja furcsaságait, mert ismerte már erről az oldaláról. Később, uzsonna közben Grimwig úr legmagasabb tetszésének adott kifejezést a vajastésztával kapcsolatban, és ettől fogva a társalgás sokkal simább mederben folyt. Olivér, aki részt vett az uzsonnán, kezdett megnyugodni.

- És mikor hajlandó ön Twist Olivér életének és működésének teljes, részletes és hű beszámolóját meghallgatni? - kérdezte uzsonna után Grimwig úr, oldalpillantást vetve Olivérre.

- Holnap reggel. Négyszemközt szeretném vele ezt megbeszélni. Kedves fiam, gyere fel hozzám holnap reggel tíz órára.

- Igen, uram - mondta habozva Olivér, akit megzavart Grimwig úr szúrós pillantása.

- Én pedig azt mondom - súgta Grimwig úr Brownlow úrnak -, hogy nem megy fel magához holnap reggel. Láttam, hogy habozott. Kedves barátom, ez a fiú lóvá teszi magát.

- Tűzbe teszem érte a kezemet - mondta Brownlow úr hevesen.

- Hát ha tévednék, hajlandó vagyok... - mondta Grimwig úr, botjával a padlóra koppantva.

- A fejemet teszem rá, hogy ez a gyerek becsületes és igazmondó - kiáltott fel Brownlow úr az asztalra csapva.

- Én pedig megeszem a fejemet, ha nem teszi lóvá magát! - felelte Grimwig úr, szintén az asztalra csapva.

- Hát majd meglátjuk - mondta Brownlow úr, visszafojtva növekvő haragját.

- Majd meglátjuk - felelte Grimwig úr, s kihívóan mosolygott.

E pillanatban - így akarta a sors - belépett Bedwinné, és kis csomag könyvet hozott, amit Brownlow úr aznap rendelt annál a könyvkereskedőnél, aki egyszer már előfordult történetünkben. Letette a csomagot az asztalra, és távozni készült.

- Mondja a fiúnak, hogy várjon, valamit vissza kell vinnie - mondta Brownlow úr.

- Már elment, uram - felelte Bedwinné.

- Kiáltson utána. Nagyon fontos. A kereskedő szegény ember, és még nem fizettem ki a könyveket. Vissza is kell vinni néhányat.

Gyorsan kinyitották a kaput. Olivér az egyik irányba futott, a szolgáló a másikba. Bedwinné pedig a lépcsőn állt, és hangosan kiáltozott a könyvkereskedő kifutója után, de az már eltűnt. Olivér és a szolgáló lihegve szaladtak vissza, és jelentették, hogy nem találják a fiút.

- Ejnye, de sajnálom - mondta Brownlow úr -, nagyon szerettem volna még ma délután visszaküldeni a könyveket.

- Küldje el Olivérrel - mondta Grimwig úr gúnyos mosollyal -, ő bizonyára hiánytalanul át fogja adni.

- Igen, tessék megengedni, hogy elvigyem - mondta Olivér -, szaladni fogok, hogy minél előbb odaérjek.

Az öregúr azt akarta mondani, hogy Olivér semmi esetre se menjen el, de aztán Grimwig úr gúnyos köhögése megváltoztatta szándékát. Arra gondolt, hogy most legalább bebizonyíthatja barátja előtt, mennyire igazságtalanul gyanúsítja a gyereket.

- Jól van, kedvesem - mondta az öregúr. - A könyvek a széken vannak, az asztal mellett. Hozd le őket.

Olivér örült, hogy valami hasznát veszik, és nagy igyekezettel hozta a könyveket a hóna alatt. Sapkáját kezében tartotta, és várta a megbízást.

- Azt fogod mondani - szólt Brownlow úr, és jelentősen nézett Grimwig úrra -, azt fogod mondani, hogy visszahoztad ezeket a könyveket, és kifizeted azt a négy fontot és tíz shillinget, mellyel tartozom. Itt van egy ötfontos bankjegy, tíz shillinget kell vissza hoznod.

- Tíz perc múlva itt vagyok, uram - mondta izgatottan Olivér.

A bankjegyet kabátzsebébe tette, zsebét begombolta, óvatosan hóna alá vette a könyveket, udvariasan meghajolt és el-távozott. Bedwinné a kapuig kísérte, utasításokat adott, hogy merre menjen, szájába rágta a könyvkereskedő és az utca nevét. Olivér megnyugtatta, hogy mindent megértett. Az öreg hölgy még lelkére kötötte, hogy meg ne fázzon, azután nagy nehezen útnak bocsátotta.

- Szegény drágám - mondta az öreg hölgy, miközben utána nézett -, tudja isten, nem szívesen engedem el.

Olivér e pillanatban vidáman visszanézett és intett, mielőtt befordult a sarkon. Az öreg hölgy mosolyogva viszonozta a köszöntést, aztán becsukta a kaput, és visszament szobájába.

- No, most majd meglátjuk. Legkésőbb húsz perc múlva itt lesz - mondta Brownlow úr, és az óráját az asztalra tette. - Addigra már be is sötétedik.

- Valóban azt hiszi, hogy vissza fog jönni? - kérdezte Grimwig úr.

- Maga nem hiszi? - kérdezte mosolyogva Brownlow úr.

Grimwig úr ellentmondási dühét csak fokozta ez a bizakodó mosoly.

- Nem - mondta, és az asztalra csapott -, én nem hiszem! A fiún új ruha van, egy csomó értékes könyv és egy ötfontos bankjegy van nála. Csatlakozni fog régi barátaihoz, a tolvajokhoz, és a markába röhög. Ha ez a fiú visszajön; akkor én megeszem a fejemet!

E szavaknál közelebb húzta székét az asztalhoz. A két barát csendes várakozásban ült, az órára függesztett tekintettel. Érdemes megemlítenünk - mert jellemző arra, hogy az ember milyen nagy fontosságot tulajdonít saját véleményeinek, és milyen dölyfösen kitart még az elsietett következtetései mellett is -, érdemes megemlítenünk, hogy Grimwig úr, ámbár semmi esetre sem volt rosszlelkű ember, és bizonyára őszintén fájlalta volna, ha nagyra becsült barátját becsapják, és lóvá teszik, mégis ebben a percben komolyan kívánta, hogy Twist Olivér ne jöjjön vissza.

Sötétedett. Hamarosan eltűntek a homályban az óralap számai, de a két öregúr tovább is ott ült az asztal mellett, némán, az órára szegezett tekintettel.




TIZENÖTÖDIK FEJEZET

melyből kiderül, hogy mennyire szerette Olivért
a vidám öreg uzsorás és Nancy kisasszony

Homályos ivószoba. Nyomorúságos kocsma a Little Saffron Hill legszennyesebb utcájában. Sötét, komor odú. Télen egész nap pislákol benne a gázláng. Nyáron sohasem hatol be a napsugár. Itt ült egy kis ónkancsó és pohár mellett egy pálinkaszagot árasztó ember, félbársony kabátban, sárga térdnadrágban, félcipőben és harisnyában. Még ebben a félhomályban is bármelyik tapasztalt rendőr felismerte volna benne William Sikes urat. Lábánál ült a fehér szőrű, vörös szemű kutya, mely egyszerre mind a két szemével hunyorgatott gazdája felé, és nagy, friss sebhelyet nyalogatott a szája szélén: egy újabb keletű küzdelem emlékét.

- Maradj nyugton, te dög, maradj nyugton - mondta Sikes úr. E barátságos kijelentést rúgás és káromkodás kísérte.

A kutyák általában nem szokták megtorolni a gazdájuk részéről jövő sérelmeket, de Sikes úr kutyájának, úgy látszik, ugyanolyan vérmérséklete volt, mint gazdájának. Emellett valami súlyos méltatlankodás is erőt vett rajta, s ezért minden különösebb teketória nélkül belemélyesztette fogát gazdája cipőjébe. Alaposan megrázta, dühösen felmordult, aztán bebújt egy pad alá. Sikes úr hozzávágta az ónkancsót, és majdnem eltalálta.

- Mi? Mi? - mondta Sikes, s egyik kezével a piszkavasat kapta fel, másikkal pedig hatalmas zsebkést nyitott ki. - Gyere csak ide, te dög, ide! Hallod?

A kutya nyilvánvalóan hallotta, minthogy Sikes úr felháborodottan ordított, de úgy látszik, egészen érthetetlenül, nem ragaszkodott ahhoz, hogy torkát elvágják, ezért helyén maradt, s még dühösebben morgott. Foga közé kapta a piszkavasat, és vadállat módjára mart bele. Ez az ellenkezés még jobban megvadította Sikes urat. Letérdelt, és őrjöngve támadt a kutyára. A kutya jobbra-balra ugrált, morgott, hörgött és ugatott. Sikes feléje bökdösött, vágott, káromkodott és szitkozódott. A küzdelem már-már válságosra fordult, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. A kutya kirohant, és otthagyta Sikes urat a piszkavassal és zsebkéssel.

Kettőn áll a vásár - mondja egy régi példaszó. Sikes úr, akit bosszantott a kutya távozása, rögtön az újonnan érkezőbe kötött bele.

- Mi a fenének avatkozol az én és a kutyám dolgába? - mondta vad mozdulattal.

- Nem tudtam, hogy miről van szó, édes barátom - mondta alázatosan Fagin, mert ő volt az érkező.

- Nem tudtad, te gyáva tolvaj - morogta Sikes -, nem hallottad a zajt?

- Egy kukkot sem, én úgy éljek, Bill - felelte az öreg.

- Persze, persze, nem hallasz. Csak jössz-mész, besurransz ide-oda, hogy senki sem vesz észre. Kár, hogy nem te voltál a kutya helyén.

- Miért? - kérdezte az uzsorás erőltetett mosollyal.

- Mert a törvény védi az ilyen fickók életét, pedig félannyit se értek, mint egy kutya, a kutyát pedig meg szabad ölni - mondta Sikes, és jelentős pillantással összecsukta bicskáját. - Ezért, tudd meg.

Fagin kezét dörzsölve leült az asztalhoz, és erőltetve nevetett barátja tréfáján. Láthatólag nagyon ideges volt.

- Csak röhögj - mondta Sikes dühösen és megvetően, miközben helyére tette a piszkavasat -, csak röhögj. De rajtam nem fogsz röhögni, nyugodt lehetsz. A markomban vagy, Fagin, jól vigyázz! Ha én bajba jutok, te is bajba kerülsz velem együtt, ezt jegyezd meg magadnak!

- Jól van, jól van, kedvesem - mondta az öreg. - Tisztában vagyok vele... mi, mi, hogy úgy mondjam, érdekközösségben élünk. Bill, érdekközösségben.

- Az ám - mondta Sikes olyan hangon, mint aki azt akarja mondani, hogy ez a közösség inkább Faginnek érdeke, mint neki -, na, gyerünk, mondd el, miért jöttél.

- Minden rendben van, beolvasztottuk - válaszolta az uzsorás -, itt van a te részed. Kicsit több is, mint amennyi tulajdonképpen járna neked, kedvesem, de remélem, hogy legközelebb majd te leszel gavallér...

- Kuss! - kiáltotta türelmetlenül a zsivány. - Hol van? Ide vele!

- Rögtön, Bill. Türelem, türelem - mondta Fagin csitító hangon. - Már adom is.

Kihúzott a kebléből egy régi pamutzsebkendőt, kibontotta a nagy csomót, és előkotort egy kis papírcsomagot. Sikes kikapta kezéből, gyorsan kinyitotta, és számolni kezdte az aranypénzeket.

- Ennyi az egész? - kérdezte Sikes.

- Ennyi.

- Nem bontottad fel útközben a csomagot, és nem nyeltél le egypár darabot? - kérdezte Sikes gyanakodva. - Csak ne nézz olyan sértődötten, sokszor megtetted már. Csengess!

Fagin csengetett, mire egy férfi lépett be a helyiségbe. Fiatalabb volt, mint Fagin, de majdnem olyan gonosz, visszataszító külsejű.

Bill Sikes szótlanul mutatott az üres kancsóra. A férfi megértette a pillantást, s magával vitte a kancsót, hogy újra megtöltse. Közben jelentős pillantást váltott Faginnel, aki egy másodpercre feltekintett, mintha várta volna a pillantást, és válaszképpen megrázta fejét. Oly óvatosan történt az egész, hogy még egy élesen figyelő harmadik személy sem vette volna észre. Elkerülte Sikes figyelmét is, aki ekkor éppen lehajolt, hogy összekötözze cipőfűzőjét, melyet a kutya eltépett. Ha észrevette volna ezt a jelváltást, nem sok jót olvashatott volna ki belőle magára nézve.

- Van itt valaki, Barney? - kérdezte Fagin, és ismét a földre pillantott, mert Sikes elvégezte munkáját.

- Nincs itt egy lélek se - mondta Barney, akinek szavairól nem lehetett tudni, hogy szívből jönnek-e vagy se, csak annyi volt bizonyos, hogy az orrán keresztül jönnek.

- Senki? - kérdezte Fagin meglepett hangon, ami valószínűleg azt jelentette, hogy Barney szabadon beszélhet.

- Senki, csak Nancy kisasszony - válaszolta Barney.

- Nancy - kiáltotta Sikes -, hol van? Vakuljak meg, ha nem tisztelem ezt a lányt vele született tehetségéért.

- Egy adag marhahúst eszik a söntésben - mondta Barney.

- Küldje be, azonnal küldje be - mondta Sikes, s egy pohár pálinkát töltött.

Barney félénk, engedélyt kérő pillantást vetett Faginre. Az uzsorás nem szólt, mereven nézett a földre, mire Barney eltűnt, s egy pillanat múlva bevezette Nancyt, aki az ismert öltözékben volt: kalapban, kötényben, kosárral és kapukulccsal a kezében.

- Nyomában vagy már, Nancy! - mondta Sikes, és feléje nyújtotta poharát.

- Igen, Bill - mondta a lány, és kiitta a pálinkát -, de már igazán unom a dolgot. A kis kölyök beteg volt, ágyban feküdt...

- Nancy, drágám - mondta hirtelen felpillantva Fagin.

Az uzsorás vörös szemöldökének egy rándulása s hirtelen félig lehunyódó szempillája, úgy látszik, arra figyelmeztették Nancyt, hogy ne legyen túlságosan beszédes. Hirtelen abbahagyta mondókáját, kedvesen mosolygott Sikes úrra, s másról kezdett beszélni. Körülbelül tíz perc múlva Fagint köhögési roham fogta el, mire Nancy vállára terítette kendőjét, s kijelentette, hogy jó lesz hazamenni. Sikes úr rájött, hogy neki is arrafelé van dolga, és bejelentette, hogy elkíséri a lányt. El is mentek együtt. Tisztes távolban követte őket a kutya, mely nyomban előbújt az udvar egy zugából, amint gazdája elindult.

Fagin kidugta fejét az ajtón, Sikes után nézett, megrázta öklét, mély hangon káromkodott, aztán szörnyű vigyorral visszaült az asztalhoz, ahol hamarosan elmerült az érdekes rendőri körözőlevél olvasásában.

Ezalatt Twist Olivér, aki nem is sejtette, hogy milyen közel jár a vidám öregúrhoz, a könyvesbolt felé igyekezett. Amikor Clarkenwellbe ért, véletlenül egy mellékutcába kanyarodott, ami némi kerülőt jelentett. Már jól bent járt az utcában, amikor észrevette tévedését, de tudta, hogy végeredményben ez az utca is oda vezet, ahová igyekszik, ezért úgy vélte, hogy nem érdemes már visszafordulnia. Továbbsietett tehát, nyakába szedve lábait.

Boldogan és elégedetten ment az utcán, s arra gondolt, hogy sokat adna, ha láthatná a szegény kis Dicket, aki éhezve, megverten, keservesen sír most valahol. Egyszerre arra riadt, hogy egy fiatal nő hangosan sikoltozik:

- Jaj, itt az én drága kis öcsém!

Még mielőtt körülnézhetett volna, két kar fonódott szorosan a nyaka köré.

- Jaj, ne! - kiáltotta Olivér vergődve. - Eresszen el! Ki az? Mit akar tőlem?

Erre újabb hangos jajveszékelés következett a fiatal nő részéről, aki egy kis kosarat és egy vaskos kapukulcsot tartott kezében.

- Végre - mondta a fiatal nő -, végre megtaláltam! Olivér, Olivér, te rossz kisfiú, mennyit szenvedtem miattad! Gyere haza, drágám! Csakhogy végre megtaláltalak! Hála a jóságos istennek!

Ezzel ismét sírni kezdett, méghozzá olyan hisztérikusan, hogy két járókelő nő megállt, és megkérdezte egy bámuló, zsírtól fényes hajú mészárosinastól, hogy nem kellene-e orvost hívni.

Az inas, aki meglehetősen kényelmes, hogy ne mondjuk, lusta természetű volt, határozottan kijelentette, hogy nincs rá szükség.

- Jól van; már jobban vagyok - mondta a fiatal nő, és megragadta Olivér kezét. - Azonnal gyere haza, te rossz kisfiú, gyere!

- Mi történt, asszonyom? - kérdezte az egyik asszony.

- Jaj, kérem - mondta a fiatal nő -, már egy hónapja, hogy megszökött szüleitől, akik derék, dolgos emberek. Valami tolvajbandához szegődött, az anyja szíve majd meghasadt belé.

- Kis csirkefogó - mondta az egyik nő.

- Na, csak menj haza, kis komisz - mondta a másik.

- Nem igaz - mondta rémülten Olivér -, nem is ismerem ezt a lányt! Nekem nincs nővérem, se apám, se anyám. Árva vagyok. Pentonville-ben lakom.

- No, nézd csak, miket beszél! - kiáltotta a fiatal nő.

- Nini, hisz ez Nancy! - kiáltotta Olivér, aki csak most látta meg a lány arcát. Leplezetlen csodálkozással hőkölt hátra.

- No, ugye, hogy ismer? - mondta Nancy a körülállóknak. - Elszólta magát. Kérem, segítsenek hazavinni, mert még megöli a bánat drága szüleit, és az én szívem is megszakad.

- Hé, mi van itt? - mondta egy férfi, aki egy kocsmából rohant ki, nyomában fehér kutyával. - Ejha, Olivér! Gyere haza szegény anyádhoz, te kis disznó, azonnal hazajössz!

- Én nem tartozom hozzájuk! Nem ismerem őket! Segítség! Segítség! - kiáltotta Olivér, és megpróbálta kiszakítani magát a férfi kemény markából.

- Micsoda? Segítség? - ismételte a férfi. - Majd segítek én rajtad, te csirkefogó! Miféle könyvek ezek? Loptad őket, mi? Ide velük! - kitépte kezéből a könyveket, és nagyot ütött velük a fejére.

- Úgy kell neki - mondta egy néző egy padlásablakból -, ez majd magához téríti.

- Ammán igaz! - kiáltotta egy álmos képű ács, és helyeslően pillantott fel az ablakba.

- Ez kell a kölyöknek - mondta a két nő is.

- Kap még többet is - mondta a férfi, és még egyet ütött Olivér fejére, majd megragadta gallérját. - Gyere, te csirkefogó! Itt van a Buli, az majd vigyáz rád.

Mit tehetett a szegény gyermek? Gyenge volt még a betegségtől, elkábították az ütések, a hirtelen támadás, megrémítette a kutya vad morgása s a férfi durvasága, megriasztotta a körülállók fennszóval hirdetett meggyőződése, hogy ő valóban az a megrögzött kis gonosztevő, akinek állítják. Már egészen besötétedett, gyanús vidéken volt, segítség nem volt a közelben, hasztalan lett volna az ellenállás. Egy pillanat múlva már a keskeny, sötét sikátorok útvesztőjében cipelték. Olyan gyorsan rohantak vele, hogy néhány ijedt kiáltását senki sem hallhatta meg. De még ha hallhatók is lettek volna, akkor sem törődött volna velük senki.


Kigyulladtak a gázlámpák; Bedwinné aggódva várt a nyitott kapu előtt, a szolgáló hússzor is végigfutott az utcán, nem látja-e Olivért jönni. A két öregúr mozdulatlanul ült a sötét szobában, az órára szegzett pillantással.




Hátra Kezdőlap Előre