A szűk utcák és sikátorok nagy sokára véget értek. Nagy térre jutottak. Korláttal elzárt üres térségek, paták taposta föld mutatták, hogy ezen a téren marhavásárokat szoktak tartani. Sikes meglassította lépteit, mert a lány nem bírta már az iramot.

Olivérhez fordult, s durván rászólt, hogy fogja meg Nancy kezét.

- Hallottad? - mordult rá, mikor látta, hogy a gyermek habozik és körülnéz.

Sötét, kihalt helyen voltak, egy lélek sem járt arra, Olivér belátta, hogy minden ellenállás hasztalan volna. Kinyújtotta tehát kezét, melyet Nancy erősen megfogott.

- Add ide a másikat - mondta Sikes, megragadva Olivér másik kezét. - Ide nézz, Buli!

A kutya morogva felnézett.

- Látod ezt a fiút? - mondta Sikes, és másik kezét Olivér torkára tette. - Ha megmukkan, kapd el a torkát. Megértetted?

A kutya ismét morgott, és ajkát nyalogatva úgy nézett Olivérre, mintha máris szeretné átharapni a gégéjét.

- Ez a kutya olyan engedelmes, mint egy jó keresztény, vakuljak meg, ha nem igaz! - mondta Sikes, és zord elismeréssel nézett az állatra. - Úgy, öcsém, most már tudod, mi vár rád. Csak mukkanj meg, a kutya majd elintéz. Gyerünk!

A kutya hálásan csóválta farkát e szokatlan elismerő nyilatkozatért. Még egy figyelmeztető morgást hallatott Olivér okulására, aztán előreszaladt.

Smithfielden mentek keresztül, de lehettek volna akár a Grosvenor Square-on is, Olivér akkor sem tudta volna, hol járnak. Sötét, ködös este volt. Az üzletek lámpáinak fénye alig tudott átderengeni a sűrű ködfátyolon, mely pillanatról pillanatra vastagodott, s homályba borította az utcákat és a házakat.

E furcsa hely ettől még furcsább, még bizonytalanabb, félelmesebb és nyomasztóbb lett Olivér szemében.

Alig tettek néhány lépést, mikor egy templomharang mély hangon elütötte az órát. Olivér két kísérője az első ütésre megállt, és a hangok irányába fordult.

- Nyolc óra, Bill - mondta Nancy, mikor a harang elhallgatott.

- Ne mondd! Azt hiszed, én nem hallottam? - felelte Sikes.

- Csak arra vagyok kíváncsi, hogy ők is hallják-e - mondta Nancy.

- Persze hogy hallják - mondta Sikes. - Én egyszer éppen Bertalan napján ültem a sitiben. A legkisebb vásári trombita hangja is behallatszott hozzám. Amikor éjszakára bezártak, és kint elült a lárma, olyan csend volt abban az átkozott öreg börtönben, hogy szerettem volna a fejemet a vasajtóba verni.

- Szegény fiú - mondta Nancy, aki még mindig a harangszó irányába nézett -, istenem, Bill, milyen szép fiú!

- Persze ti, nők, mindig csak erre gondoltok - mondta Sikes. - Szép fiúk! Most már mindegy, akár szépek, akár csúnyák, keresztet vethetsz rájuk.

Némi fojtott féltékenység volt Sikes hangjában, mikor e vigasztaló szavakat mondta. Még jobban megszorította Olivér kezét, s figyelmeztette, hogy lépjen szaporán.

- Várj egy percig. Nem tudnék továbbsietni, ha például téged akasztanának, mire legközelebb nyolcat üt az óra, Bill. Ha hó borítaná az egész teret, és nekem még kendőm se volna, akkor is addig járnék fel s alá, amíg össze nem esnék.

- Sok hasznom volna belőle - válaszolta Sikes úr, aki egyáltalában nem volt érzelgős. - Legfeljebb abból volna hasznom, ha becsempésznél hozzám húsz méter jó erős kötelet. Egyébként mindegy volna, akár sétálnál, akár nem. Na, gyere már, ne prédikálj annyit.

A lány nevetett, szorosabbra fogta magán a kendőt, és továbbmentek. De Olivér érezte, hogy a lány keze reszket. Arcába pillantott a gázláng fényénél, s látta, hogy falfehér.

Körülbelül egy félóra hosszat mentek a kihalt, piszkos utcákon. Kevés emberrel találkoztak, s külsejük után ítélve ezek is ahhoz a társadalmi osztályhoz tartozhattak, amelyhez Sikes úr. Végül egy egészen keskeny és piszkos sikátorba tértek be, mely tele volt ócskaruhás-üzletekkel. A kutya előreszaladt, mintha tudta volna, hogy már nem kell őrködnie. Megállt egy látszólag lakatlan, lezárt bolt ajtaja előtt. Roskatag volt a ház, a kapun cédula fityegett ezzel a szöveggel: "Kiadó". Úgy látszott, mintha már évek óta lógna ott ez a cédula.

- Tiszta a levegő - mondta Sikes, miután óvatosan körülnézett.

Nancy lehajolt, az ablaktábla alá nyúlt, és Olivér csengetést hallott. Átmentek a túlsó oldalra, s néhány pillanatig egy lámpa alatt állottak. Halk zörej hallatszott, mintha egy tolóablakot óvatosan felemelnének, nem sokkal ezután halkan kinyílt a bolt ajtaja. Sikes úr minden teketória nélkül nyakon ragadta a rémült gyermeket, s néhány pillanat múlva mind a hárman bent voltak a házban.

A kapu alatt koromsötét volt. Megvárták, amíg az az ember, aki beeresztette őket, bereteszelte és leláncolta az ajtót.

- Van itt valaki? - kérdezte Sikes.

- Senki - válaszolta egy hang, mely Olivér előtt ismerősnek tetszett.

- Itthon van az öreg?

- Itthon. Elég rosszkedvű. Nem fog nagyon örülni, ha meglát.

A felelet és a hang ismerősen csengett Olivér fülének; de a vaksötétben még a formáját sem tudta kivenni a hang tulajdonosának.

- Gyújts gyertyát, mert különben kitörjük a nyakunkat, vagy rálépünk a kutyára - mondta Sikes. - De hasra ne ess.

- Várj egy pillanatig, hozok gyertyát - válaszolta a hang. Lépései eltávolodtak, a következő pillanatban világosság gyúlt, és az újonnan érkezettek előtt Jack Dawkins úr, a Vagány jelent meg, saját személyében. Jobbjában törött gyertyatartó, melyben faggyúgyertya égett.

Olivérre rá se hederített. Nem méltatta többre egy komikus vigyornál, aztán megfordult, és intett a látogatóknak, hogy kövessék a lépcsőn. Lementek, majd keresztülhaladtak egy üres konyhán, aztán bejutottak egy alacsony, földszagú szobába, ahol hangos nevetés fogadta őket.

- Csuda remek! - kiáltotta Charley Bates úrfi harsány röhögéssel. - Nézd ezt a jópofát! Nézze meg, Fagin, nem bírom, meg kell pukkadni a röhögéstől, fogjanak meg, fogjanak meg!

Bates úr széles jókedvében a földre vetette magát, és öt percig vonaglott a nevetéstől. Aztán talpra ugrott, kikapta a Vagány kezéből a gyertyát, odalépett Olivérhez, alaposan körülszimatolta; miközben Fagin levette hálósapkáját, s többször mélyen meghajolt a riadt gyermek előtt. A Vagány, aki meglehetősen fölényes természetű volt, s komolyan vette az üzleti ügyeket, gondosan átkutatta Olivér zsebeit.

- A ruha, Fagin! - mondta Charley, s olyan közel tartotta a gyertyát Olivér új kabátjához, hogy az majdnem tüzet fogott. - Nézze ezt a ruhát! Micsoda finom anyagból van! És milyen csuda elegáns a szabása! Ez már beszéd! S micsoda könyvek! Igazi úriember, Fagin!

- Örülök, hogy ilyen előkelőnek látlak viszont, édes fiacskám - mondta az öreg uzsorás gúnyosan hajlongva. - A Vagány majd ad neked egy másik ruhát, hogy ezt a szépet ne rongáld. Mért nem írtad meg, kisfiam, hogy jössz? Meleg vacsorával vártunk volna.

Erre Bates úrfi ismét röhögni kezdett, olyan hangosan, hogy Fagin is megenyhült, sőt még a Vagány is elmosolyodott. Egyébként az is lehet, hogy Fagin azért derült fel, mert a Vagány ebben a pillanatban kihúzta Olivér zsebéből az ötfontos bankjegyet.

- Hát ez meg micsoda? - kérdezte Sikes, és Fagin felé lépett, aki megragadta a bankjegyet. - Ez az enyém, Fagin.

- Nem, nem, kedvesem, ez az enyém lesz, te kapod a könyveket.

- Ha nem lesz az enyém - mondta Bill Sikes, és határozott mozdulattal fejébe csapta kalapját -, ha nem lesz az enyém és Nancyé, akkor visszaviszem a fiút.

Az öreg összerezzent. Olivér is összerezzent, de egészen más okból, mert azt remélte, hogy a vita valóban úgy végződik, hogy őt vissza viszik.

- No, ide vele! - kiáltotta Sikes.

- Nem úri dolog ez, Bill, ugye, hogy nem úri dolog, Nancy? - jegyezte meg Fagin.

- Akár úri, akár nem úri dolog, azonnal add ide - felelte Sikes -, ha jót akarsz. Mit gondolsz, Nancynek és nekem nincs más dolgunk, mint hogy drága időnket gyermekvadászattal lopjuk, valahányszor egy gyermek lebukik miattad? Add ide, te vén zsugori csontváz, add már ide!

Ezzel a szelíd intelemmel egyidejűen Sikes úr kikapta a bankjegyet Fagin kezéből. Hidegen farkasszemet nézett az öreggel, összehajtogatta a pénzt, és belecsomózta a sálkendőjébe.

- Ez a mi munkadíjunk - mondta -, kétszer annyit érdemelnénk. A könyvek a tieid lehetnek, ha szeretsz olvasni; ha nem szeretsz, eladhatod őket.

- Nagyon szép könyvek - mondta Charley Bates, aki furcsa fintorgással úgy tett, mintha olvasná az egyik kötetet -, ugye, gyönyörű, Olivér? - Amikor meglátta, hogy Olivér milyen rémülten néz kínzóira, ismét féktelen nevetőroham vett rajta erőt.

- Ezek az öregúr könyvei - mondta kezét tördelve Olivér -, azé a kedves, jó öregúré, aki magához vett és ápolt, s nem engedte, hogy meghaljak. Kérem, küldjék vissza a könyveket és a pénzt. Tartsanak engem itt örökre, de küldjék vissza a könyveket és a pénzt. Azt fogja hinni, hogy én loptam el, az öreg hölgy is azt fogja hinni, és mindenki azt fogja hinni, akik olyan kedvesek voltak hozzám. Könyörüljenek rajtam, küldjék vissza ezeket a dolgokat!

E szavakkal, amelyeknek mély, szenvedélyes fájdalom adott esőt, Olivér térdre esett Fagin előtt, és gyötrődve tördelte kezeit.

- A fiúnak igaza van - jegyezte meg Fagin, bozontos szemöldökét összevonva, s alattomosan körülnézett -, igazad van, Olivér, igazad van. Valóban azt fogják hinni, hogy elloptad. Haha - vihogta kezét dörzsölve -, ez igazán nagy szerencse, magunk sem tudtuk volna jobban megválasztani a pillanatot.

- Ez már igaz - szólt közbe Sikes. - Rögtön tudtam, amikor Clarkenwellben megláttam, könyvekkel a hóna alatt. Rendben van minden. Lágy szívű, jámbor alakok lehetnek azok, különben nem vették volna magukhoz. Nem is nyomoznak majd utána, mert attól félnek, hogy vádat kell emelniük, s akkor bezárják a gyermeket. Rendben van minden...

Olivér oly rémülten nézett egyikről a másikra, mint aki alig akarja megérteni mindezt. Mikor Sikes befejezte mondókáját, Olivér hirtelen felugrott, és hanyatt-homlok kirohant a szobából.

Olyan éles hangon kiáltozott segítségért, hogy az egész ócska ház visszhangzott belé.

- Tartsd vissza a kutyát, Bill! - kiáltotta Nancy, s odaugorva hirtelen bezárta az ajtót, amikor Fagin és két tanítványa kiszaladt -, tartsd vissza a kutyát, mert darabokra tépi a gyermeket!

- Megérdemli - kiáltotta Sikes, aki dühösen próbálta lefejteni magáról a beléje kapaszkodó lányt -, eredj innen, mert falhoz váglak, és szétloccsantom a koponyádat!

- Nem bánom, nem bánom - sikoltotta a lány, s vadul dulakodott a férfival -, nem engedem, hogy a gyereket széttépje a kutya! Inkább ölj meg engem!

- Ha csak ez kell, megkaphatod, ha nem engedsz el mindjárt! - felelte Sikes fogcsikorgatva.

Ezzel a betörő a lányt a szoba másik végébe vágta. Ebben a pillanatban azonban már be is lépett a szobába Fagin és a két fiú, Olivért cipelve.

- Hát itt mi történt? - kérdezte Fagin körülnézve.

- Azt hiszem, ez a lány megbolondult - mondta dühösen Sikes.

- Nem - lihegte sápadtan Nancy -, nem bolondultam meg, Fagin, ne hidd el.

- Akkor pedig maradj nyugton! - szólt az öreg fenyegetően.

- Nem maradok nyugton - mondta nagyon hangosan Nancy -, azért sem maradok!

Fagin úr jól ismerte annak az emberfajtának modorát és természetét, melyhez Nancy tartozott, s ezért jobbnak látta, ha nem folytatja a vele való társalgást. Hogy a társaság figyelmét elterelje róla, Olivérhez fordult.

- Szóval meg akartál lógni, kisfiam, mi? - mondta, s felkapott a tűzhely sarkából egy gircses-görcsös bunkót.

Olivér nem felelt, csak lihegve figyelte Fagin mozdulatait.

- Segítséget akartál hívni, rendőrt akartál hívni, mi? - gúnyolódott Fagin, és megragadta a fiú karját. - Na, majd kigyógyítunk ebből, fiatalúr.

Nagyot vágott Olivér vállára a bunkóval. Mikor másodszor is ütésre emelte, a lány rávetette magát, kitépte a kezéből, s olyan erővel vágta a tűzbe, hogy izzó parazsak repültek szét a szobában.

- Nem tűröm az ilyesmit, Fagin! - kiáltotta. - Megvan a gyerek, mit akarsz még? Ha nem hagyjátok békében, olyat csinálok, hogy előbb jutok akasztófára, mint kellene.

Dühösen dobbantott lábával, ajkát összeszorította, s ökölbe szorult kézzel nézett hol Faginre, hol a másik háromra. Arca egészen elfehéredett a dühtől.

- Ejnye, Nancy - mondta az öreg csitító hangon, hosszú, döbbent szünet után -, ma jobban komédiázol, mint valaha. Igazán tehetséges vagy, drágám.

- Igen? - mondta a lány. - Csak vigyázz, hogy ne komédiázzak még jobban, mert pórul találsz járni, Fagin.

Van valami ijesztő egy haragra gerjedt nőben, különösen ha egyéb heves szenvedélyeihez még vadság és kétségbeesés is járul. Fagin belátta, hogy nem ér célt, ha tovább is úgy tesz, mintha kételkedne Nancy kisasszony dühének valódiságában. Önkéntelenül hátralépett, s gyáva, könyörgő pillantást vetett Sikes felé, jelezve, hogy most már csak ő vethet véget ennek a jelenetnek. Sikes elérkezettnek látta az időt, hogy tekintélyét latba vetve, észre térítse Nancy kisasszonyt. Gyorsan, hosszasan és változatosan káromkodott, ami határozottan ötletességre vallott. Mikor azonban ez sem használt, kézzelfoghatóbb módon iparkodott érvényt szerezni tekintélyének.

- Micsoda dolog ez? - kiáltotta, és kérdését egy ismert káromkodással toldotta meg, mely az emberi arc legszebb szervére vonatkozott, és amely, ha csak minden ötvenezredik esetben válna valóra, a kanyarónál is gyakoribb betegséggé tenné a vakságot. - Micsoda dolog ez? Nem tudod, mit beszélsz!

- Nagyon jól tudom! - mondta a lány hisztérikusan fölnevetve s erőltetett fölénnyel vonogatva vállát.

- Hát akkor fogd be a szádat, mert különben én hallgattatlak el - mondta Sikes dühös mordulással, ahogyan a kutyájára szokott rá mordulni.

A lány megint nevetett, még vadabbul, mint az előbb, aztán gyorsan Sikesra pillantott, elfordította az arcát, s olyan erősen harapott bele ajkába, hogy kicsordult belőle a vér.

- Éppen hozzád illik - mondta megvetően Sikes - ez az emberbaráti buzgóság. Jobb pártfogót nem találhatott volna magának ez a gyerek.

- Igenis! Isten engem úgy segéljen - kiáltotta szenvedélyesen a lány -, jobb szerettem volna, ha holtan esem össze az utcán, vagy helyet cserélhetek azokkal, akiknek közelében este elmentünk, mintsem hogy részem volt abban, hogy a gyereket idehoztuk! Mától kezdve úgyis tolvaj, hazug gazember lesz ebből a gyerekből. Mért nem elégszik meg ezzel ez a nyomorult öreg, miért veri még ráadásul?

- Kérlek, Sikes, kérlek - mondta Fagin panaszos hangon, és a kíváncsian figyelő fiúk felé mutatott -, úribb hangon kellene beszélgetnünk.

- Úribb hangon? - kiáltotta a lány, akit egészen ijesztővé tett a szenvedély. - Úribb hangon, te gazember?! Éppen ezt érdemled tőlem! Én már akkor loptam a számodra, mikor feleannyi idős voltam, mint ez a gyerek. Tizenkét éve dolgozom ebben a szakmában. Igaz, vagy nem igaz? Beszélj!

- Persze, persze - mondta az öreg uzsorás békítő hangon -, de szépen meg is élsz belőle.

- Úgy ám - mondta a lány, s csak úgy ömlött belőle a szó -, szépen meg is élek! Hideg, nyirkos, piszkos utca az otthonom, és te juttattál ide, miattad kell így élnem, örökké, örökké, míg csak fel nem fordulok!

- Te! Kaphatsz tőlem valamit - vágott közbe Fagin, akit felbőszítettek a szemrehányások -, kaphatsz tőlem valamit, amit nem fogsz megköszönni, ha el nem hallgatsz!

A lány nem szólt többet. Féktelen dühvel szaggatta haját és ruháját, aztán rávetette magát Faginre, s alighanem örökre belevéste volna arcába bosszújának emlékét, ha az utolsó pillanatban Sikes meg nem ragadja a csuklóját. A lány néhányat vonaglott, aztán hirtelen ájultan összeesett.

- No, most már jól van - mondta Sikes, és egy sarokba fektette a lányt -, csuda erős ilyenkor, ha feldühösítik.

Fagin megtörölte homlokát, s láthatólag megkönnyebbülten mosolygott.

Sem ő, sem Sikes, sem a kutya, sem a fiúk nem tartották az esetet rendkívülinek és szokatlannak.

- Csak nőkkel ne volna az embernek dolga - mondta az öreg, és visszatette helyére a bunkót -, de az a baj, hogy nagyon ügyesek, és nem boldogulunk nélkülük a szakmában. Eredj, Charley, fektesd le Olivért.

- Azt hiszem, jó volna, ha holnap nem venné fel az ünneplő ruháját - jegyezte meg Bates.

- De mennyire nem - mondta Fagin, és ugyanúgy vigyorgott, mint a fiú.

Bates úrfi, aki nagyon örült a megbízatásnak, felvette a törött gyertyatartót, s Olivért a szomszédos konyhába vezette, ahol két-három, padlón vetett ágy volt, melyeket Olivér már régebbről ismert. Bates nagy röhögve előszedte azt a régi ruhát, melyet Olivér olyan boldogan vetett le Brownlow úrnál. Ezt az ócska ruhát Fagin véletlenül látta meg egy házalónál, ki Brownlowéktól megvette, és ez adta kezébe az első nyomot Olivér hollétét illetően.

- Vesd le ezt a szép ruhát - mondta Charley -, odaadom Faginnek, majd ő megőrzi. Csuda jó móka!

A szegény Olivér kedvetlenül teljesítette a parancsot. Bates úrfi összehajtogatta az új ruhát, karjára tette, magára hagyta Olivért a sötét szobában, és rázárta az ajtót.

Betsy kisasszony éppen jókor toppant be, hogy fellocsolja és magához térítse Nancy barátnőjét; s az ő hangja és Charley nevetése elég zajos volt ahhoz, hogy ne hagyja elaludni Olivért. Szerencsésebb körülmények között ébren is maradt volna talán; de beteg volt és fáradt, úgyhogy hamarosan mély álomba merült.

Régi színpadi szokás, hogy minden jó, véres rémdrámában szabályosan váltakoznak a tragikus és mulatságos jelenetek, mint a húsos szalonnában a vörös és fehér csíkok. A sorsüldözött hős bilincsbe verten szalmazsákra rogy - és a következő jelenetben hűséges, de mit sem sejtő fegyverhordozója egy mulatságos dallal nevetteti meg a közönséget. Reszkető szívvel látjuk a hősnőt a gőgös és kegyetlen báró karmaiban. Erénye és élete egyaránt veszélyben forog. Előhúzza tőrét, hogy az utóbbi árán megmentse az előbbit, amikor azonban legmagasabb fokra hágott izgalma, füttyszó hallatszik, s a következő pillanatban már a kastély nagytermében vagyunk, ahol az ősz hajú udvarmester mulatságos dalt énekel a még mulatságosabb hűbéresek kórusával, akik, akár kriptában, akár palotában, akár más tisztes helyen vannak, folyton vidáman kurjongatnak.

Az ilyen gyors változások elképesztőek, de azért mégsem olyan természetellenesek, mint amilyeneknek az első pillanatban látszanak. Utóvégre az életben is eléggé megdöbbentő a hirtelen átmenet a dús lakomaasztaltól a halálos ágyhoz, a gyászfátyoltól az ünnepi köntöshöz - csakhogy ezekben az esetekben mi magunk is szereplők vagyunk, nem pedig tétlen szemlélők: és itt van a nagy különbség. A színészek a színpad festett világában nem veszik észre azokat a vad átalakulásokat, hirtelen szenvedély- és indulatkitöréseket, melyeket azok, akik csak nézik a darabot, felháborítónak és képtelennek találnak.

A hirtelen jelenetváltozásokat, a tér- és időbeli gyors átalakulásokat az irodalom gyakorlata már régen elfogadta, sőt sokan a nagy írói művészet jelének tartják. Ezek a kritikusok annál jobbnak tartják az írót, minél nagyobb dilemmában hagyja magára a hőseit minden fejezet végén. Éppen ezért nem is volt szükség a mostani színváltozás e rövid bevezetésére.

E bevezetés ilyen körülmények közt inkább arra volt jó, hogy az elbeszélő most visszatérjen abba a városba, ahol Olivér született. Higgye el az olvasó, hogy az elbeszélőnek erre komoly, nyomós okai vannak, mert különben nem vállalkozott volna erre a kirándulásra...

Bumble úr kora reggel kilépett a dologház kapuján, és méltóságteljes tartással, erélyes léptekkel indult el a főutcán. Egyházférfiúi méltóságának teljes fényében pompázott, háromszögletű kalapja és kabátja fénylett a reggeli napsütésben, s botját erejének és hatalmának teljében szorongatta. Bumble úr mindig fenn hordta az orrát, de most még magasabbra emelte, mint rendesen. Szemei elmerengtek, egész magatartása magasztos volt, és azt árulta el a járókelőknek, hogy oly nagy gondolatok forognak az agyában, melyeket nem is lehet kimondani.

Bumble úr nem állt szóba a kis boltosokkal és egyéb kisemberekkel, akik alázatosan megszólították. Csak egy kézlegyintéssel viszonozta köszöntésüket, és méltóságteljes testtartását nem változtatta meg, amíg el nem jutott arra a tanyára, ahol Mann asszony őrizte az egyházközség árváit.

- Fene essen ebbe az egyházfiba! - mondta Mann asszony, amikor felhangzott a kertajtón az ismert dörömbölés. - Mi lelhette, hogy ilyen korán jön? Á, Bumble úr, milyen kellemes meglepetés, ki sem mondhatom, mennyire örülök! Parancsoljon befáradni a társalgóba, kérem.

Az első mondatokat Susanhoz, az utóbbiakat Bumble úrhoz intézte.

A derék hölgy kinyitotta a kertajtót, és mély tisztelettel vezette be a házba az egyházfit.

- Jó reggelt! - mondta Bumble, miközben nem közönséges emberek módjára egyszerre, hanem lassan, fokozatosan ereszkedett le a székre. - Jó reggelt, Mann asszony!

- Jó reggelt, kedves uram! - mondta Mann asszony, és arca csupa mosoly volt. - Remélem, hogy jól van.

- No, megjárja - válaszolta az egyházfi -, nem fenékig tejfel az élet az egyházközség intézményeinél.

- Az már igaz, Bumble úr - helyeselte a hölgy, és kórusban helyeseltek volna az összes árva gyerekek is, ha ezt a megállapítást hallják.

- Mert, kérem - mondta Bumble úr, és az asztalra csapott botjával -, rögös pálya az egyházközségi szolgálat, sokat kell kínlódni, vesződni, de, hogy úgy mondjam, ez már együtt jár a közélettel.

Mann asszony, aki nem tudta biztosan, hogy mire gondol az egyházfi, részvevő pillantással felemelte mindkét kezét, és felsóhajtott.

- Bizony, Mann asszony, ön is sóhajthat - mondta az egyházfi.

Amikor Mann asszony látta, hogy helyesen cselekedett, még egyet sóhajtott a közéleti férfiú látható megelégedésére.

Bumble úr elfojtott egy futó mosolyt, aztán komoly arccal meg szólalt:

- Mann asszony, Londonba megyek.

- Csak nem, Bumble úr? - mondta Mann asszony, és hátrahőkölt.

- Londonba megyek, asszonyom, méghozzá: kocsin. Két szegényházi ápolttal megyek. Törvényes eljárás folyik egy illetőségi ügyben, s az elöljáróság engem bízott meg, engem, asszonyom, hogy az ügyet a clarkenwelli bíróság elé terjesszem. Nem tudom - mondta kiegyenesedve -, hogy a clarkenwelli bírákat nem fogja-e kínos meglepetés érni szereplésemmel kapcsolatban.

- Azért ne legyen hozzájuk túlságosan szigorú - kérlelte Mann asszony.

- Magukra vessenek a clarkenwelli bírák! Ha majd ők húzzák a rövidebbet, csak maguknak tegyenek szemrehányást.

Bumble úr fenyegetése oly céltudatos határozottságot árult el, hogy Mann asszony valósággal megijedt. Végül megszólalt:

- Szóval kocsin utazik, uram? Azt hittem, hogy az ápoltakat rendszerint szekéren szállítják.

- Csak akkor, ha betegek. A beteg ápoltakat mindig nyitott szekéren szállítjuk esős időben, nehogy a fedeles kocsi léghuzatában meghűljenek.

- Ó!

- A kocsi olcsón viszi őket. Mind a ketten nagyon rossz bőrben vannak, és kiszámítottuk, hogy két fontot takarítunk meg, ha elszállítjuk őket, ahelyett, hogy itt eltemetnénk. Tudniillik rásózzuk őket egy másik egyházközségre, feltéve persze, ha bosszantásukra el nem patkolnak az úton. Hehehe!

Bumble úr nevetni kezdett, de amint a háromszögletű kalapra esett pillantása, nyomban elkomolyodott.

- De térjünk a tárgyra, asszonyom - mondta. - Itt van az egyházközségi támogatás erre a hónapra.

Elővett néhány, papírba csomagolt ezüstpénzt, majd nyugtát kért és kapott.

- Van rajta néhány tintafolt - mondta a gyermekek őrzője -, de azért szabályszerűen van kiállítva. Hálásan köszönöm, kedves Bumble úr.

Bumble úr barátságos bólintással nyugtázta az asszony kedves szavait, majd a gyermekek hogyléte iránt érdeklődött.

- Jól vannak a kis drágák - mondta Mann asszony nagy hévvel -, a lehető legjobban vannak. Kivéve persze azt a kettőt, aki a múlt héten meghalt, és a kis Dicket.

- Még nincs jobban? - kérdezte Bumble úr.

Mann asszony a fejét rázta.

- Kevés ilyen rosszindulatú, átkozott, komisz árva gyereket láttam - mondta dühösen Bumble úr. - Hol van?

- Azonnal itt lesz, uram - mondta Mann asszony. - Hol vagy, Dick?

Rövid kiáltozás után megtalálták Dicket. A kút alá tartották az arcát, majd Mann asszony a kötényével megtörölte.

Ezután bevitték Bumble úr félelmes színe elé.

A gyermek sovány és sápadt volt, arca beesett, nagy szeme lázasan csillogott. A szegénység egyenruhája, az elnyűtt egyházközségi ruha lötyögött fonnyadt testén. Keze-lába olyan aszott volt, mint egy öregemberé.

Reszketve állt Bumble úr előtt, nem mert rá felpillantani. Az egyházfinak még a hangjától is félt.

- Mért nem nézel az úrra, te rossz fiú? - mondta Mann asszony.

A gyermek félénken felemelte fejét, és pillantása Bumble úréval találkozott.

- Na, egyházközségi Dick, mi bajod? - mondta Bumble úr, az alkalomnak megfelelő tréfálkozó hangon.

- Semmi, uram - mondta elhaló hangon a gyermek.

- Azt elhiszem - szólt Mann asszony, aki természetesen jót nevetett Bumble úr humorán -, te aztán igazán nem panaszkodhatsz.

- Kérem szépen, nagyon szeretném... - mondta akadozva a gyermek.

- Hé - vágott közbe Mann asszony -, talán csak nincs valami kívánságod, te kis csirkefogó?

- Lassan, Mann asszony, lassan - mondta az egyházfi, és tekintélyt parancsolóan felemelte a kezét. - Na, mit szeretnél, te fiú?

- Azt szeretném - nyöszörögte -, ha valaki, aki írni tud, leírna néhány szót, amit én mondok, összehajtaná, lepecsételné, és eltenné, amíg engem el nem temetnek.

- Ejnye, miket beszél ez a gyermek! - kiáltotta Bumble úr, akire a gyermek komoly hangja és siralmas külseje némi hatást tett, bár alaposan megszokta az ilyesmit. - Hogy érted ezt, te fiú?

- Azt szeretném - folytatta a gyermek -, ha néhány sor üzenetet hagyhatnék a szegény Twist Olivérnek. Meg akarom neki üzenni, hogy milyen sokszor sírtam egyedül, ha arra gondoltam, hogy a sötét éjszakában vándorol, és nincs, aki segítsen rajta. És azt is szeretném neki megmondani - szólt a gyermek, és kis kezeit összekulcsolta -, hogy örülök, amiért ilyen fiatalon halok meg, mert ha felnőnék, akkor a kishúgom, aki fent van az égben, megfeledkezne rólam, pedig sokkal jobb, ha mind a ketten gyermekkorunkban leszünk együtt a mennyországban.

Bumble úr leírhatatlan csodálkozással mérte végig tetőtől talpig a kisgyermeket, aztán az asszony felé fordult, és ezt mondta:

- Mind egyformák ezek, Mann asszony. Az a csirkefogó Olivér elrontotta őket.

- Hallatlan, hallatlan! - mondta Mann asszony égnek emelt karral, gonosz pillantást vetve a kis Dickre. - Sose láttam még ilyen megátalkodott kis kölyköt!

- Vezesse el - parancsolta Bumble úr -, ezt jelenteni kell a vezetőségnek.

- Remélem, az urak be fogják látni, hogy nem én vagyok az oka - mondta Mann asszony szánalmas nyöszörgéssel.

- Tisztában lesznek a dologgal, meg fogják tudni a pontos tényállást. Vigye innét ezt a gyereket, látni sem akarom - mondta Bumble úr.

Dicket nyomban elvitték, és a szenespincébe zárták. Bumble úr pedig eltávozott, hogy megtegye úti előkészületeit.

Másnap reggel hatkor háromszögletű kalapját kerekkel cserélte fel. Körgalléros kék köpenyt kerített magára, majd a két, vitás illetőségű delikvenssel helyet foglalt a kocsi külső részében. A kellő időben megérkeztek Londonba. Az utat nem zavarta más, mint a két szegényházi ápolt ripők magatartása, akik olyan kitartóan borzongtak, és panaszkodtak a hidegre, hogy Bumble úrnak vacogni kezdtek a fogai, s valósággal rosszul érezte magát, bár vastag kabát volt rajta.

Miután e gonosz hajlamú teremtésektől éjszakára megszabadult, leült abban a házban, amely előtt a kocsi megállott, és szerény vacsorát evett - marhasültet osztrigamártással és barna sörrel. Azután egy pohár forró vízzel kevert gint készített magának a kandallóra, székét a tűzhely mellé húzta, rövid ideig elmélkedett az elégedetlenség és panaszkodás egyre jobban elharapózó bűnös szokása fölött, majd hozzálátott az újság olvasásához.

Az első cikk, amelyen szeme megakadt, a következőképpen hangzott:

Öt guinea jutalom

Egy Twist Olivér nevű kisfiú csütörtökön este pentonville-i otthonából eltűnt, esetleg megszöktették. Azóta nyoma veszett. A fenti jutalmat megkapja mindenki, aki nyomára vezet, vagy fényt vet a gyermek előéletére, mely iránt a jutalom kitűzője több okból melegen érdeklődik.

A hirdetés pontos személyleírást adott Olivérről, majd megjelölte Brownlow úr címét.

Bumble úr tágra nyitotta a szemét, és lassan, gondosan háromszor egymás után végigolvasta a hirdetést. Öt perc múlva már úton volt Pentonville felé. Olyan izgatott volt, hogy még csak meg se ízlelte a vízzel kevert gint.

- Itthon van Brownlow úr? - kérdezte Bumble úr a szobalánytól, aki ajtót nyitott.

Erre a kérdésre a lány kissé kitérően válaszolt:

- Nem tudom. Ki keresi?

Bumble úr magyarázni kezdte látogatásának célját. Alighogy Olivér nevét kiejtette, Bedwinné, aki az ajtóban hallgatózott, lihegve sietett az előszobába.

- Jöjjön csak be - kiáltotta az öreg hölgy -, tudtam, hogy hallunk még róla. Szegény drágám, tudtam! Szegénykém!

A derék hölgy ezzel visszasietett szobájába, leült a díványra, és sírni kezdett. A leány, aki nem volt ilyen érzékeny, felszaladt, majd ismét lejött, s felszólította Bumble urat, hogy kövesse őt.

A kis könyvtárszobába vezette, ahol Brownlow úr és barátja, Grimwig úr borosüvegek és poharak mellett ültek. Az utóbbi úr felkiáltott:

- Nini, egyházfi! Ha ez az ember nem egyházfi, megeszem a fejemet!

- Kérem, most ne szóljon közbe - mondta Brownlow úr. - Foglaljon helyet.

Bumble úr leült. Teljesen megzavarta Grimwig úr furcsa modora. Brownlow úr úgy fordította a lámpát, hogy tisztán láthassa az egyházfi arcát, aztán kissé türelmetlenül megszólalt:

- Ön a hirdetésre jött?

- Igen.

- Ugye, maga egyházfi? Igen vagy nem? - kérdezte Grimwig úr.

- Egyházközségi egyházfi vagyok, uraim - jelentette ki büszkén Bumble úr.

- Ugye - fordult Grimwig úr a barátjához -, megmondtam? Ez az ember talpig egyházfi.

Brownlow úr szelíd fejcsóválással intette csendre barátját, aztán megszólalt:

- Tudja, hogy hol van most ez a szegény fiú?

- Sejtelmem sincs róla.

- Hát akkor mit tud róla? Beszéljen, barátom, mondja el, amit tud.

- Bizonyára nem sok jót tud róla - mondta gúnyosan Grimwig úr, miután alaposan szemügyre vette Bumble úr arcát.

Bumble úr gyorsan megértette a kérdést, és ünnepélyesen megrázta fejét.

- No, látja - pillantott Grimwig úr diadalmasan Brownlow úrra.

Brownlow úr aggodalmasan szemlélte Bumble úr felfújt arcát, és megkérte, hogy a lehető legrövidebben mondjon el mindent.

Bumble úr levette kalapját, kigombolta kabátját, összefonta karjait, elgondolkozva félrehajtotta fejét, és néhány pillanatnyi töprengés után megkezdte elbeszélését.

Unalmas lenne szó szerint közölni mindazt, amit az egyházfi mondott, minthogy elbeszélése húsz percig tartott. A fejtegetés veleje, az volt, hogy Olivér züllött, bűnös szülőktől származó lelenc. Egészen kicsi kora óta csak aljasságról, hálátlanságról és rosszindulatról tett tanúságot. Szülővárosában azzal fejezte be rövid pályafutását, hogy vad, alattomos támadást intézett egy ártatlan fiú ellen, majd éjszaka megszökött gazdájának házától. Végül Bumble úr, személyazonosságának igazolására, megmutatta azokat az iratokat, amelyeket magával hozott. Aztán ismét összefonta karját, és várta Brownlow úr észrevételeit.

- Attól félek, hogy mindez igaz - mondta szomorúan az öregúr, miután megnézte az iratokat. - Fogadja ezt felvilágosításaiért. Nem nagy összeg, szívesebben adtam volna háromszor annyit, ha kedvező hírei lettek volna.

Lehet, hogy ha Bumble úr ezt előre tudta volna, egészen más szellemben adta volna elő rövid történetét. De a megtörténteken már nem lehetett változtatni. Komoran megcsóválta fejét, zsebre vágta az öt guinea-t, és eltávozott.

Brownlow úr néhány percig fel és alá járkált a szobában. Az egyházfi elbeszélése láthatóan annyira elszomorította, hogy még Grimwig úr is jobbnak látta nem ingerkedni vele.

Végre megállt, és hevesen megrántotta a csengőt.

- Bedwinné - mondta, amikor a házvezetőnő belépett -, ez az Olivér szélhámos.

- Az nem lehet, uram, nem lehet! - mondta erélyesen az öreg hölgy.

- Ha én mondom, akkor úgy van - szólt az öregúr. - Hogy érti azt, hogy nem lehet? Éppen most közölték velünk pontos életrajzát, születésétől kezdve. Egész életében megrögzött kis gazember volt.

- Sohasem fogom elhinni, uram - mondta határozottan az öreg hölgy -, soha!

- Maguk, öregasszonyok, csak a kuruzslóknak és a hazug regényeknek hisznek - dörmögte Grimwig úr. - Mindig mondtam. Mért nem fogadták meg a tanácsomat? Talán meg is fogadták volna, ha nem betegszik meg az a gyerek. Persze így nagyon megsajnálták, ugye? Megsajnálták! Ha! - szólt, és dühösen megpiszkálta a tüzet.

- Drága, hálás, kedves kis gyermek volt - vágott vissza méltatlankodva Bedwinné -, én ismerem, uram, a gyermekeket, negyven év óta ismerem őket, és olyan emberek, akik ezt nem mondhatják el magukról, ne is nyilatkozzanak gyerekekről. Ez az én véleményem.

Ezt súlyos oldalvágásnak szánta Grimwig úr ellen, aki agglegény volt. Minthogy azonban Grimwig csak egy mosollyal nyugtázta a kirohanást, az öreg hölgy megrázta fejét, és végigsimította kötényét annak jeléül, hogy újabb beszédre készül. Brownlow úr azonban rá szólt.

- Csend! - mondta tettetett haraggal. - Hallani sem akarok többé erről a fiúról. Azért hívattam, hogy megmondjam, még a nevét se ejtse ki előttem. Soha többé, megértette? Most elmehet, Bedwinné. Ne felejtse el, amit mondtam.

Ezen az éjszakán Brownlow úr házában mindenki szomorú volt.

De Olivért is elfogta a bánat, amikor jóságos pártfogóira gondolt. Szerencséje volt, hogy nem tudhatta, milyen hírt kaptak róla, mert különben megszakadt volna a szíve.

Másnap déltájban, amikor a Vagány és Bates úrfi szokott körútjukra mentek, Fagin úr megragadta az alkalmat, és hosszú előadást tartott Olivérnek a hálátlanság égbekiáltó bűnéről. Részletesen fejtegette, hogy milyen hálátlan volt Olivér, amikor szándékosan távol maradt aggódó barátaitól, és különösen amikor meg akart szökni tőlük, miután fáradságot és költséget nem kímélve végre megtalálták. Fagin úr rámutatott arra, hogy ő vette magához és ápolta Olivért, aki az ő segítsége nélkül éhen halt volna. Elmondta egy fiatal legény szörnyű és megható történetét, akin ő, hasonló körülmények között, segített, de aki visszaélt bizalmával, összeköttetésbe lépett a rendőrséggel, és az lett a vége, hogy az Old Baileyben egy szép reggel felakasztották. Fagin úr nem is akarta titkolni, hogy milyen része volt ebben a katasztrófában, de könnyes szemekkel magyarázta, hogy a megtévedt fiatal áruló maga volt az oka, hogy egy terhelő vallomás áldozata lett. Ez a vallomás, ha nem is volt egészen igaz, mégis nélkülözhetetlenül fontos volt Fagin és néhány meghitt barátja életbiztonsága érdekében. Fagin úr előadását az akasztás meglehetősen kellemetlen körülményeinek ecsetelésével fejezte be, s igen jóindulatúan és udvariasan kifejezte azt a forró vágyát, hogy remélhetőleg sohasem lesz kénytelen Olivért eme kellemetlen műtétnek kitenni.

A kis Olivér ereiben megfagyott a vér, mialatt az öreg uzsorás szavait hallgatta, s homályosan megértette a bennük foglalt sötét fenyegetéseket. Azt már tapasztalatból tudta, hogy az igazságszolgáltatás néha összetéveszti az ártatlant a bűnössel, ha véletlenül együtt találja őket. Azt sem tartotta valószínűtlennek, hogy az öreg Fagin nemegyszer dolgozott ki gondos terveket a túlságosan beavatott vagy túlságosan fecsegő személyek elpusztítására. Eszébe jutottak az öregúr és Sikes úr közötti súrlódások, melyekben szintén gyakran estek célzások valami hasonló régebbi cselszövényre. Amikor félénken felpillantott, és tekintete találkozott Fagin kutató pillantásával, látta, hogy a kaján öregúr észrevette és élvezte sápadtságát és ajkának remegését.

Fagin undok vigyorral megveregette Olivér fejét, és megnyugtatta, ha jól viseli magát, és alaposan munkához lát, akkor nagyon jó barátok maradnak. Azután vette a kalapját, belebújt egy ócska, agyonfoltozott köpenybe, és eltávozott. Az ajtót rázárta Olivérre.

Olivér egész nap És a rákövetkező napok túlnyomó részében is a bezárt szobában tartózkodott. Kora reggeltől éjfélig nem látott senkit, magára maradt gondolataival. Ezek a gondolatok pedig nagyon szomorúak voltak, mert folyton visszatértek derék jóakaróihoz, akik ki tudja, mit gondolnak most róla.

Körülbelül egy hétig tartott ez az állapot. Ekkor Fagin megengedte Olivérnek, hogy szabadon járjon-keljen a házban.

Rendkívül piszkos ház volt. Az emeleti szobákban magas faköpönyeges kandallók és hatalmas ajtók voltak. A díszes falak faburkolata a mennyezetig ért. Egészen feketék voltak a portól és a piszoktól, de azért mégis ki lehetett venni régi díszítéseiket. Mindebből Olivér arra következtetett, hogy valamikor régen, amikor az öreg uzsorás még nem is élt; a ház jobb embereké lehetett, és talán éppen olyan vidám és csinos volt, mint amilyen komor és rideg most.

Pókok vonták be hálóikkal a sarkokat és a mennyezetet. Néha, mikor Olivér csöndesen belépett valamelyik szobába, egerek futottak végig a padlón, és rohantak rémülten lyukaikba. Rajtuk kívül élőlénynek sehol semmi nyoma. Néha, mikor Olivér esténként belefáradt a szobákban való vándorlásba, lekuporodott a kapuhoz vezető folyosó egyik sarkába, hogy legalább ily módon legyen az élő világ közelében. Ott üldögélt, hallgatózott, és számlálta az órákat, amíg Fagin vagy a fiúk vissza nem jöttek.

A házban minden szoba ablaka be volt spalettázva; erősen becsavarozott keresztvasak tartották a rozoga fatáblákat; csupán a felső részükbe vágott kerek nyílások bocsátottak be egy kis világosságot, amitől a szobák csak még komorabbá váltak a kísérteties árnyékokkal. Csak az egyik hátrafelé néző padlásszobaablaknak nem volt spalettája; ezt a kis ablakot kívülről rozsdás vasrács védte, és Olivér innét nézelődött ki gyakran, bánatos képpel, órák hosszat; de bizony nem sokat láthatott, legfeljebb egy csomó tetőgerinc, orom, csúcs és kormos kémény zűrzavaros összevisszaságát. Olykor mégis feltűnt a messzeségből egy-egy homályos alak, amint kihajol valamelyik ház ablakán; de nyomban vissza is húzta mindig a fejét; s minthogy Olivér kukucskálóablaka le volt szögezve, és az eső, füst, piszok az évek folyamán egészen vaksivá tette, Olivér éppen csak hogy ki tudta venni nagyjából a távoli tárgyak körvonalait, de hogy őt valaki észrevegye, meglássa vagy meghallja ebben az ablakban, erre akkor sem lett volna több reménye, ha a Szent Pál-székesegyház kupolájának gömbjébe lett volna bezárva.

Egy délután, amikor a Vagány és Bates úrfi esti kimenőre készültek, az előbb említett fiatalember fejébe vette, hogy különösebb gondot fordít külsejére (az igazat megvallva, e gyengeség csak igen ritkán fogta el); s ezért leereszkedően megparancsolta Olivérnek, hogy segítsen öltözködni neki.

Olivér nagyon örült, hogy hasznossá teheti magát, örült annak is, hogy emberi arcok (még ha rossz arcok is) voltak körülötte, igyekezett a tőle telhető legbecsületesebben kiengesztelni környezetét, és éppen ezért nem tagadta meg ezt a szolgálatot. A legnagyobb készséggel tett eleget a felszólításnak. Letérdelt a földre, és, a Vagány, aki széken ült, ölébe rakta lábát, hogy cipőjét kitisztítsa. Egy darabig elgondolkozva nézte Olivért, aztán felemelte fejét, és halk sóhajtással mondta félig magának, félig Batesnek:

- Milyen kár, hogy ez a fiú nem vagány.

- Bizony - mondta Charley Bates úrfi -, buta gyerek ez.

A Vagány ismét sóhajtott, aztán tovább pipázott, éppúgy, mint Bates. Néhány percnyi csend után megszólalt:

- Talán nem is tudod, mi az a vagány? - kérdezte a Vagány.

- Azt hiszem, tudom - mondta Olivér -, az egy olyan... tol... maga is az, nem?

- Úgy van - válaszolta a Vagány -, nem is szeretnék más lenni. - E kijelentés után vadul beleütött a kalapjába, Bates úrfira nézett, hogy ellent mer-e mondani. - Charley is az. Fagin is. Sikes is. Nancy is. Bet is. Valamennyien azok vagyunk, még a kutya is. Sőt a kutya a legjobbak közé tartozik.

- Ő bizony nem árul el senkit - jegyezte meg Charley.

- Még csak el sem vakkantja magát, ha tanúként hallgatják ki, nehogy beáruljon valakit. Akkor sem mukkanna meg, ha kikötnék, és két hétig hagynák lógni.

- Úgy bizony - jegyezte meg Charley.

- Remek kutya. Próbáljon csak meg egy idegen alak nevetni vagy énekelni, ha ő is ott van: mindjárt vicsorogni kezd rá! - folytatta a Vagány. - Rögtön morogni kezd, mihelyt hegedűszót hall! És hogy gyűlöli azokat a kutyákat, amelyek nem az ő fajtájából valók!

- Tetőtől talpig jó keresztény - mondta Charley.

Ezzel csak méltatni akarta a kutya erényeit, de megjegyzésének öntudatlanul is volt egy másik, igen találó értelme, mert bizony nagyon sok, magát tetőtől talpig jó kereszténynek nevező úr és hölgy akad, akinek erős rokon vonásai vannak Sikes úr kutyájával.

- Mindennek azonban semmi köze ehhez az ifjú zöldfülűhöz - mondta a Vagány, visszatérve a beszéd kiindulópontjához, azzal a hivatásszerű alapossággal, amely őt olyannyira jellemezte.

- Valóban - mondta Charley -, miért nem akarsz Faginnek dolgozni, Olivér?

- Vagyonokat szerezhetnél - tette hozzá vigyorogva a Vagány.

- Visszavonulhatnál a magánéletbe, és vagyonod kamataiból élhetnél, hamarosan, mindjárt a legközelebbi hónap harminckettedikén vagy esetleg már holnapután, kiskedden - mondta Bates.

- Nincs kedvem - mondta félénken Olivér -, szeretném, ha hazaengednének. Nagyon szeretném.

- Fagin viszont nagyon nem szeretné - válaszolta Charley.

Olivér jól tudta ezt. Attól félt, hogy nem válik javára, ha túlságosan nyíltan kifejezi érzelmeit, ezért csak sóhajtott egyet, és tovább tisztította a cipőt.

- Elmenni?! - kiáltotta a Vagány. - Hát nincs benned egy kis önérzet? Nem becsülöd magad semmire? Hajlandó volnál elmenni, és a barátaidon élősködni?

- Pfuj! - mondta Bates úrfi, miközben zsebéből két-három selyemzsebkendőt vett elő, és egy szekrénybe dobta. - Igazán aljas dolog volna.

- Én nem tudnám megtenni - mondta a Vagány gőgös, megvető hangon.

- De azt meg tudják tenni - mondta Olivér félénk mosollyal -, hogy otthagyják a barátjukat, és tűrik, hogy megbüntessék azért, amit maguk követtek el.

- Ezt csak Fagin iránti kíméletből tettük - mondta pipáját lóbálva a Vagány -, mert a fogdmegek tudják, hogy együtt dolgozunk, és könnyen bajba kerülhetett volna, ha minket elkapnak. Ez történt, nem igaz, Charley?

Bates úrfi helyeslően bólintott, és mondani akart valamit, de Olivér menekülésének emléke olyan erősen felelevenedett benne, hogy nevetni kezdett. Nevetés közben a torkába áramló füst beleszorult a gégéjébe, úgyhogy a nevetésből öt percig tartó kínos köhögési roham lett.

- Nézz ide - mondta a Vagány, és egy maroknyi shillinget és félpennyst vett ki a zsebéből -, hát nem remek pálya ez? Mit gondolsz, honnan való ez a pénz? Maradt ott éppen elég, ahonnan elvittük. De neked nincs kedved, mi? Ó, te ostoba fráter!

- Pajkos fiú ez, ugye, Olivér? - kérdezte Bates. - Előbb-utóbb nyakravalót kap, ugye?

- Nem tudom, hogy ez mit jelent - válaszolta Olivér.

- Hát valami ilyesmit, öregem - mondta Charley, megrántotta és megfeszítette nyakkendőjének egyik végét, fejét vállára hajtotta, és furcsa hangot eresztett ki fogai között, annak jeléül, hogy a nyakravaló adományozása egyet jelent az akasztással.

- Ez az - mondta magyarázóan -, nézd, Jack, hogy bámul. Soha életemben nem láttam még egy ilyen majmot. Egyszer még megpukkadok miatta nevettemben.

Megint tele torokból nevetett, úgy, hogy könnybe lábadt a szeme. Aztán ismét elővette pipáját.

- Rosszul neveltek, az a baj - mondta a Vagány, elégedetten szemlélve megtisztított cipőjét. - Fagin még embert faraghatna belőled, mert eddig még senkivel sem vesződött hiába. Legjobb, ha mindjárt hozzáfogsz, mert előbb-utóbb úgyis bekerülsz a szakmába, és minek vesztenél annyi időt.

Bates úrfi ezt a tanácsot a maga egyéni erkölcsi intelmeivel támasztotta alá, majd mikor érvei kifogytak, Dawkins úrral együtt lelkesen ecsetelte életüknek számos örömét, és a legkülönbözőbb szempontokból ajánlotta Olivérnek, hogy legjobban teszi, ha minél előbb megnyeri Fagin kegyeit, azzal a módszerrel, ahogyan annak idején ők megnyerték.

- Ne felejtsd el, Oli - mondta a Vagány, amikor hallotta, hogy Fagin már nyitja az ajtót -, hogy ha nem csízelsz zsebkendőt és órát...

- Minek beszélsz így? Úgysem érti - mondta Bates úr.

- Azt akarom mondani, hogy: ha nem te lopod el a zsebkendőket és órákat, akkor ellopja valaki más, úgyhogy a palikon, akiktől elvesszük, ez nem segít. És azonkívül még te is rosszul jársz. Neked éppolyan jogod van hozzá, mint bárki másnak.

- Úgy van, úgy van - szólalt meg Fagin, aki bejött anélkül, hogy Olivér látta volna - minden szava aranyat ér, hahaha! Ez aztán tisztában van a szakma elméleti részével is.

Az öreg vidáman dörzsölgette kezét, miközben a Vagány elmefuttatását magasztalta. Boldogan vihogott, hogy ilyen okos tanítványa van.

A beszélgetés azonban nem folytatódott, mert Fagin Betsy kisasszonnyal és egy úrral jött haza, akit Olivér még nem látott, s akit a Vagány Tom Chitlingnek nevezett.

Ez az úr egy darabig a lépcsőházban udvarolgatott a hölgynek, azután ő is belépett a szobába.

Idősebb volt, mint a Vagány, körülbelül tizennyolc tavaszt érhetett meg, de mégis nagy tiszteletet tanúsított a Vagány iránt, amiből arra lehetett következtetni, hogy tehetség és szakismeret tekintetében elismeri a Vagány fölényét.

Apró, hunyorgó szemű, himlőhelyes fiú volt. Prémes sapka, sötét bőrkabát, zsíros nadrág és kötény volt rajta. Toalettje, az igazat megvallva, kissé kopottasnak látszott. Ezt azzal mentegette, hogy éppen most jött ki a "szanatóriumból", ahol hat héten át egyenruhát viselt, és ezért nem volt még ideje, hogy megfelelő polgári öltözékről gondoskodjék.

Némi felháborodással jegyezte meg, hogy abban az intézetben, ahonnét jön, újabban gőzzel tisztítják a ruhát, ami rendkívül alkotmányellenes, mert lyukat égetnek belé, és ezért még csak be sem lehet perelni a hatóságot. Ugyanígy elítélte azt a szokást is, hogy mindenkinek lenyírják a haját. Ez, szerinte, a legnagyobb jogtalanság. Megjegyzéseit azzal fejezte be, hogy negyvenkét álló napig egy kortyot sem ivott. "Robbanjak fel, ha nem vagyok olyan száraz, mint egy meszesvödör" - mondta.

- Mit gondolsz, Olivér, honnan jön ez az úr? - kérdezte vigyorogva Fagin, miközben a többi fiú egy üveg pálinkát tett az asztalra.

- Nem tudom, uram - felelte Olivér.

- Ki ez? - kérdezte Tom Chitling, és megvető pillantást vetett Olivérre.

- Egy fiatal barátom, kedvesem - válaszolta Fagin.

- No, akkor szerencséje van - mondta a fiatalember, és jelentősen nézett Faginre. - Ne törődj azzal, öcsém, hogy honnan jöttem, fogadok, hogy előbb-utóbb magad is oda kerülsz.

A fiúk nevetéssel jutalmazták ezt a megjegyzést. Megeresztettek még néhány tréfát erről a kérdésről, aztán összesúgtak Faginnel, és eltávoztak.

Az újonnan érkezett néhány szóra félrevonult Faginnel, azután a tűzhely mellé húzták székeiket. Az öreg uzsorás felszólította Olivért, hogy üljön melléje, és olyan dolgokról kezdett beszélni, amelyekről gondolta, hogy hallgatóit érdekelni fogják. Főleg arról beszélt, hogy milyen előnyös az ő szakmája, hogy milyen ügyes a Vagány, milyen kedves fiú Bates, és milyen nagylelkű és bőkezű ő maga. Hamarosan kimerült ez a téma, éppen úgy, mint Chitling úr türelme: mert néhány heti üdülés a börtönben alaposan kifárasztja az embert. Betsy kisasszony hamarosan eltávozott, a többiek pedig nyugalomra tértek.

Ettől kezdve Olivér alig maradt egyedül. Majdnem mindig együtt volt a két fiúval, akik Faginnel mindennap együtt gyakorolták az ismert sportot. Hogy a saját okulásukra vagy Olivér kedvéért történt-e ez, azt csak Fagin tudta volna megmondani. Máskor viszont az öreg felelevenítette ifjúkora néhány szép rablásának történetét. Annyi mulatságos furcsaságot vegyített történeteibe, hogy Olivér nem tudta visszafojtani a jókedvű nevetést, s kénytelen volt elárulni, hogy jobb érzése ellenére is mulat a történeteken.

A ravasz öreg uzsorás befonta már hálójába a gyermeket. Sötétséggel és magánnyal nevelte rá; hogy minden társaságot jobban szeressen, mint szomorú, gondterhes magányát. Lassan csöpögtette lelkébe ezt a mérget, melytől remélte, hogy előbb-utóbb örökre átfesti és megmételyezi majd.

Egy hideg, nyirkos, szeles éjszakán Fagin szorosan begombolta köpenyét görnyedt testén, feltűrte gallérját, hogy arcának alsó fele egyáltalán nem látszott, azután kibújt odújából. Megállt a küszöbön, megvárta, hogy bezárják és bereteszeljék mögötte az ajtót, s mikor már a visszavonuló fiúk léptei elhaltak, oly gyorsan osont végig az utcán, ahogy csak tudott.

Az a ház, amelyben Olivér lakott, Whitechapel közelében volt. Fagin a legközelebbi sarkon egy pillanatra megállt, gyanakodva körülnézett, átment a túlsó oldalra, és Spitalfields felé kanyarodott.

Vastag sárréteg borította a kövezetet, fekete köd ült az utcákon, lassan hullott az ólmos eső, hideg és nyirkos volt minden, amihez csak hozzáért az ember. Ez az éjszaka a legalkalmasabb idő volt arra, hogy olyan ember, mint Fagin, elmenjen hazulról. Lopva surrant végig az utcán, falakhoz simulva, boltívek alatt osonva. Olyan volt a visszataszító vénember, mint valami undorító hüllő, amely csak éjszaka bújik elő, hogy a nyúlós sötétben valami dús hulladékot keressen magának lakomára.

Kanyargó, keskeny sikátorokon ment végig, amíg Bethnal Greenbe nem ért. Ekkor hirtelen balra kanyarodott, és hamarosan már bent járt a piszkos, nyomorúságos utcák útvesztőjében, melyekből ez a sűrűn lakott negyed állt.

Fagin igen járatos volt ezen a területen, úgyhogy sem a sötétség, sem a bonyolult útvesztő nem zavarta. Számos utcán és sikátoron sietett végig, majd egy kis utcába fordult, melyben csak egy lámpa égett, az is a túlsó végén. Kopogott az egyik ház kapuján, néhány halk szót váltott azzal, aki a kaput kinyitotta, aztán felment a lépcsőn.

Kutyamorgás hallatszott, amikor lenyomta az ajtó kilincsét. Egy férfihang kiszólt:

- Ki az?

- Csak én vagyok, Bill, csak én, kedvesem - mondta Fagin, és benézett.

- Na, hát akkor told beljebb a pofádat - mondta Sikes. - Feküdj le, te ostoba dög. Nem ismered meg az ördögöt, ha köpönyegben jön?

A kutyát, úgy látszik, valóban megtévesztette Fagin úr öltözéke. Amikor az öreg uzsorás kigombolta kabátját, és egy szék hátára terítette, a kutya megnyugodva tért vissza vackába. Farkcsóválással jelezte, hogy minden rendben van.

- Nos? - mondta Sikes.

- Nos, kedvesem... - mondta Fagin. - Nézd csak, Nancy!

Az utóbbit meglehetősen zavartan mondta, mint aki nem számít túlságosan barátságos fogadtatásra. Nem találkozott ifjú barátnőjével, amióta az Olivér érdekében fellépett. Kétségei hamar eloszlottak. A fiatal hölgy levette lábát a kandalló rácsáról, hátratolta székét, és felszólította Fagint, hogy menjen közelebb a tűzhöz, mert nagyon hideg van.

- Bizony, hideg van, Nancy drágám - mondta Fagin, és fonnyadt kezeit melengette a tűz fölött. - Az embert egészen átjárja ez a hideg - tette hozzá, és végigtapogatta oldalát.

- No, ha át is jár, a szívedig biztosan nem jut el, mert az nincs - mondta Sikes úr. - Kínáld meg valami itallal, Nancy. Siess már, a mindenedet! Az ember egészen belebetegszik, ha ránéz erre a didergő vén csontra. Olyan, mint valami ronda kísértet, aki most bújt elő a sírból.

Nancy gyorsan elővett egy flaskát a pohárszékből, mely tele volt pálinkásüvegekkel. Sikes egy pohárba pálinkát töltött, és odanyújtotta Faginnek.

- Köszönöm, elég, Bill - mondta az öreg, aki éppen csak hozzáértette száját az italhoz, aztán letette a poharat.

- Mi? Félsz, hogy túljárunk az eszeden, ha leiszod magadat? - kérdezte Sikes, és rábámult Faginre. Aztán megvető dörmögéssel felkapta a poharat, tartalmát a hamuba loccsantotta, majd ismét megtöltötte, saját magának.

Fagin körülnézett a szobában, mialatt társa két pohár pálinkát ivott. Nem kíváncsiságból nézelődött, hiszen ismerte a szobát, de szokása volt már ez a nyugtalan, gyanakvó körültekintés. Nyomorúságos berendezésű szoba volt, és csak a szekrény tartalmából lehetett arra következtetni, hogy aki itt lakik, minden, csak nem dolgozó ember. Viszont gyanús tárgyak sem igen voltak itt, kivéve két-három nehéz fütyköst, amelyek az egyik sarokban álltak, és egy bikacsököt, mely a kandalló fölött lógott.

- No - mondta Sikes nyelvével csettintve -, készen vagyok.

- Térjünk a tárgyra? - kérdezte Fagin.

- Térjünk a tárgyra. Halljuk a mondanivalódat.

- A chertseyi házról akarok beszélni, Bill - mondta az öreg igen halkan, székét előrehúzva.

- Mi van vele?

- Tudod, kedvesem, hogy mire gondolok. Ugye, hogy tudja, Nancy?

- Nem, nem tudom - gúnyolódott Sikes. - Legalábbis nem akarom tudni. Beszélj, nevezd nevén a gyermeket, ne pislogj és hunyorogj, ne tégy célzásokat, mintha nem neked jutott volna eszedbe a rablás. Na, halljuk!

- Csitt, Bill, csitt - mondta Fagin, aki hiába igyekezett megakadályozni ezt a dühös kitörést -, még meghallanak!

- Halljanak meg, fütyülök rá!

De azért Sikes úr mégsem fütyült rá, és rövid meggondolás után elhallgatott.

- Úgy, úgy - mondta Fagin behízelgő hangon -, csak óvatosság volt részemről. Beszéljünk most komolyan a chertseyi házról. Mikor végezzük el a munkát? Micsoda ezüstedények, drágám, micsoda ezüst! - mondta kezét dörzsölve, elragadtatásában felvont szemöldökkel.

- Soha - válaszolta hidegen Sikes.

- Sohasem csináljuk meg? - kiáltotta az öreg, és hátrahanyatlott székében.

- Soha. Vagy legalábbis nem megy olyan könnyen a dolog, mint ahogy gondoltuk.

- Akkor biztosan rosszul fogtatok hozzá - mondta az öreg dühtől sápadtan. - Nekem ilyet ne mondj!

- De igenis, mondok - felelte Sikes. - Ki vagy te, hogy ne mondjam meg neked? Toby Crackit két hete lóg a ház körül, és még eddig egyik szolgával sem tudott megállapodni.

- Azt akarod mondani, Bill, hogy a két szolga közül egyiket sem lehet megfőzni? - kérdezte Fagin.

- Igenis, azt. Már húsz éve vannak az öreg hölgynél, és ha ötszáz fontot adunk nekik, akkor sem teszik meg.

- És a nőket sem lehet rávenni, kedvesem?

- Nem bizony.

- Még a jóképű Toby Crackit sem tudja rávenni őket? - kérdezte hitetlenül Fagin. - Hiszen tudod, hogy milyenek a nők, Bill.

- Nem bizony, még a jóképű Toby Crackit sem ért el semmit náluk. Egész idő alatt kanárisárga mellényben lábatlankodott körülöttük, még barkót is ragasztott fel a képére, de ez sem használt.

- Bajusszal és katonaruhában kellett volna megpróbálni - mondta Fagin.

- Azt is megpróbálta, és az sem használt - felelte Sikes.

Fagin elszomorodva bámult maga elé. Álla mellére bukott, néhány percig töprengett, aztán felszegte fejét, felsóhajtott, és megjegyezte, hogy ha a jóképű Toby Crackitnek hinni lehet, valóban elveszett a játszma.

- Ejnye, ejnye - mondta, és kezét térdére támasztotta -, milyen szomorú dolog feladni a játszmát, amikor már ennyire számítottunk rá.

- Hát bizony, nincs szerencsénk.

Hosszabb szünet következett. Fagin gondolataiba merült, arca eltorzult, valósággal gonosz kifejezés ült ki rá. Sikes időnként lopva rápillantott. Nancy, aki úgy látszik, félt, hogy fel találja ingerelni a betörőt, mereven bámult a tűzbe, s úgy tett, mintha nem is hallaná, miről beszélnek.

- Fagin - törte meg a csendet Sikes -, megér neked külön ötven aranyat, ha kívülről törünk be a házba?

- Meg - mondta Fagin hirtelen felriadva.

- Áll az alku?

- Áll az alku, kedvesem, áll - mondta Fagin, szeme csillogott, arcának minden izma vonaglott a nagy izgalomtól, amit e kérdés kiváltott belőle.

- Hát akkor - mondta Sikes, megvetően félrelökve Fagin feléje nyújtott kezét -, akkor haladéktalanul munkához látunk. Tegnapelőtt éjjel Tobyval együtt átmásztunk a kert falán, megvizsgáltuk az ajtókat és az ablaktáblákat. A házat úgy bezárják éjszakára, mint valami börtönt, de van egy pont, ahol simán bejuthatunk.

- Hol van az, Bill? - kérdezte mohón az uzsorás.

- Keresztülmegyünk a gyepen...

- Igen? - mondta Fagin, és előrenyújtott fejéből izgalmában majdnem kiestek tágra nyílt szemei.

- Ha! - kiáltotta Sikes, miután a lány alig észrevehető fejmozdulattal figyelmeztette Fagin arckifejezésére. - Ne törődj vele, hogy hol van. Nélkülem úgysem tudod megcsinálni, de azért mégis óvatosnak kell lenni, ha az ember veled tárgyal.

- Ahogy gondolod, kedvesem, ahogy gondolod. Nincs szükségetek segítségre?

- Nincs. Csak egy feszítővas kell és egy fiú. Feszítővasunk van mindkettőnknek, fiúról neked kell gondoskodnod.

- Fiú! Szóval akkor ablakon kell bemászni? - kiáltott fel Fagin.

- Ne törődj vele! Fiúra van szükségünk, de ne legyen nagy. Bárcsak megkaphatnám a kéményseprő Ned inasát. Szándékosan soványan tartotta, és időnként kölcsönadta. De a fene egye meg, az apját becsukták, és erre jön a fiatalkorú bűnözőket gyámolító egyesület, és kiveszi a fiút abból a szakmából, amivel pénzt keresett, megtanítja írni-olvasni, és mesterségre fogja. Így megy ez folyton - mondta Sikes mind dühösebben -, így megy ez folyton, és ha elég pénzük volna (szerencsére nincs), nemsokára már egy fél tucat fiú sem maradna a szakmában.

- Bizony, bizony - mondta Fagin, aki gondolataiba merült, és csak az utolsó mondatot hallotta. - Te Bill!

- Mi az?

Fagin fejével Nancy felé intett, aki még mindig a tűzbe bámult. Jelt adott, hogy Sikes küldje ki a lányt a szobából. Sikes türelmetlenül vállat vont, mintha szükségtelennek találná ezt az óvintézkedést; de mégis megkérte Nancyt, hogy hozzon neki egy korsó sört.

- Nem kell neked semmiféle sör - szólt Nancy, összekulcsolta karját, és nem mozdult helyéről.

- De igen, ha mondom - ismételte Sikes.

- Ostobaság - mondta dühösen a lány. - Folytasd, Fagin! Tudom, Bill, hogy mit akar mondani, nem kell félnie tőlem.

Fagin még mindig habozott. Sikes kissé meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.

- No, igazán nem kell félned ettől a lánytól - mondta végre -, elég régóta ismered, bízhatsz benne. Nem fog eljárni a szája, ez nem olyan. Ugye, Nancy?

- Nem nagyon - mondta a fiatal hölgy, azzal az asztalhoz vonta székét, és lekönyökölt.

- Tudom, kedvesem, tudom - mondta az öreg -, de...

- Mi az, hogy de? - kérdezte Sikes.

- Csak attól félek, hogy talán megint rossz kedvében van, úgy, mint a múltkor - felelte Fagin.

Erre a kijelentésre Nancy kisasszony hangos nevetésre fakadt, vadul megrázta fejét, felhörpintett egy pohár pálinkát, és ilyeneket kiáltott: "Csak kitartás! Fel a fejjel!" E szavak megnyugtatták mind a két urat, Fagin elégedetten bólintott, és visszaült a helyére.

- Nos, Fagin - mondta nevetve Nancy -, beszélj már Olivérről.

- Ejnye, de okos vagy, drágám! Ilyen jóeszű lányt még nem is láttam - szólt Fagin, és megveregette a nyakát. - Igazad van, éppen Olivérről akartam beszélni, hehehe.

- Mi van vele? - kérdezte Sikes.

- Ő az, akire szükséged van - suttogta érdes hangon Fagin. Ujja hegyét orrára nyomta, és félelmesen vigyorgott.

- Ő? - kiáltotta Sikes.

- Vidd csak magaddal, Bill - mondta Nancy -, én a te helyedben magammal vinném. Igaz, hogy nem olyan okos, mint a többiek, de nem is kell, hogy okos legyen, hiszen csak egy ajtót kell kinyitnia. Feltétlenül bízhatsz benne, Bill, nagyon megbízható.

- Bizony - mondta Fagin. - Az utóbbi hetekben alaposan kitanítottuk, és most már itt az ideje, hogy megkeresse a maga kenyerét. A többiek különben is nagyok ehhez a munkához.

- Hát az igaz, hogy a testi terjedelme megfelel - mondta töprengve Sikes úr.

- Mindent megtesz, amit csak akarsz, Bill - mondta Fagin -, különösen, ha eléggé megfélemlíted.

- Meghiszem azt! - kiáltotta Sikes. - Nem fogok vele tréfálni, az biztos. Ha csak egy kicsit is gyanúsan viselkedik, úgy elintézem, hogy nem látod többé élve. Ezért jól gondold meg, mielőtt hozzám küldöd. Jegyezd meg, amit mondtam - szólt a rabló, egy feszítővasat lóbálva, amelyet az ágy alól húzott elő.

- Mindent meggondoltam - mondta erélyesen Fagin. - Alaposan megfigyeltem az utóbbi időben. Csak arra van szüksége, hogy érezze, közénk tartozik. Ha egyszer részt vesz egy betörésben, akkor örökre a mienk lesz. Ennél jobb megoldást nem is találhatunk - mondta, s mellén keresztbe fonta karját, behúzta nyakát, valósággal megölelte magát örömében.

- A mienk lesz! Talán úgy akarod mondani, hogy a tied lesz? - mondta Sikes.

- Talán - mondta vihogva -, ha akarod, az enyém.

- Mondd csak - kérdezte Sikes, és dühös pillantást vetett rokonszenves barátjára -, mit törődsz annyit ezzel a krétaképű kölyökkel, amikor esténként ötven fiú is ott lebzsel a ligetben, akik közül megfelelőt választhatnál magadnak?

- Mert azokat nem használhatom, kedvesem - mondta Fagin kissé zavartan. - Amint bajba kerülnek, rögtön elárulja őket a pofájuk, úgyhogy hamarosan elvesztem őket. De ez a fiú, ha jól nevelik, felér más hússzal. Különben pedig - mondta Fagin, és ismét visszanyerte nyugalmát -, ha megszökne tőlünk, a kezében volnánk, s éppen ezért legyen csak velünk egy akolban. Nem fontos, hogyan került közénk, ha egyszer részt vett egy rablásban, akkor már a hatalmamban lesz. Ezt akarom. Mennyivel jobb így, mint ha a szegény kisfiút eltennénk láb alól, ami sokkal veszedelmesebb lenne, s amellett még rá is fizetnénk.

- Mikor végzitek el a munkát? - kérdezte Nancy.

- Igen - kérdezte Fagin is -, mikor, Bill?

- Úgy gondoltuk Tobyval, hogy holnapután éjszaka - mondta mogorván Sikes -, ha semmi sem jön közbe.

- Helyes - mondta Fagin -, most nincs holdvilág.

- Nincs.

- Mindent előkészítettetek, hogy a holmit elszállíthassátok? - kérdezte Fagin.

Sikes bólintott.

- És a...

- Minden rendben van, és elő van készítve - vágott közbe Sikes -, ne legyen gondod a részletekre. Holnap este hozd ide a fiút. Napkelte után egy órával elindulok. Egyébként pedig jól befogd a pofád, és készítsd elő az olvasztókemencét. Más teendőd nincs.

Rövid vita után, melyben mind a hárman élénken részt vettek, elhatározták, hogy Nancy másnap este Faginhez megy, és elhozza Olivért. Fagin okosan megjegyezte, hogy ha Olivér esetleg húzódozna is a munkától, mindenesetre szívesen megy a lánnyal, aki legutóbb olyan erélyesen lépett fel az érdekében. Ezek után ünnepélyesen megállapodtak abban, hogy Olivért a tervbe vett expedíció érdekében William Sikes úr őrizetére kell bízni. A nevezett Sikes úrnak joga van a fiúval úgy bánni, ahogy jónak látja. Sikes úr nem tartozik felelősséggel Faginnek, ha a fiúval valami szerencsétlenség történik, vagy a szükséges büntetésnek veti alá. Természetes, hogy az expedíció befejezése után Sikes úr ide vonatkozó beszámolóját a jóképű Toby Crackitnek is meg kell erősítenie.

A megbeszélés után Sikes úr vad iramban kezdett pálinkázni, s nyugtalanítóan lóbálta feszítővasát. Közben meglehetősen dallamtalanul énekelt, és nótáját vad káromkodásokkal fűszerezte. Végül nagy mesterségbeli lelkesedésében elhatározta, hogy előszedi betörőszerszámainak gyűjteményét. Hamarosan be is botorkált a nagy ládával, felnyitotta, és lelkesen magyarázta az egyes szerszámok jó tulajdonságait, szerkezeti szépségeit, majd megbotlott, végigvágódott a földön, és elaludt.

- Jó éjszakát, Nancy! - mondta Fagin, s ismét bebújt köpenyébe.

- Jó éjszakát!

Pillantásuk találkozott, Fagin éles szemmel nézte. A lány egészen megbízhatónak látszott. Láthatóan olyan komolyan fogta fel a dolgot, mint akár Toby Crackit. Fagin óvatosan belerúgott a földön heverő Sikes úrba, aztán lebotorkált a lépcsőn.

"Egyformák ezek mind - morogta az öreg uzsorás hazafelé menet -, az a baj ezekkel a nőkkel, hogy elég egy apróság, és rögtön feléled bennük valami elfelejtett érzés. Viszont megvan az az előnyük, hogy a dolog nem tart soká. Hehe. A férfi a gyerek ellenében, egy zsák aranyért."

Ilyen kellemes gondolatok között haladt sárban, ködben komor lakhelye felé. A Vagány még fenn volt, és türelmetlenül várta visszaérkezését.

- Olivér már lefeküdt? Beszélni akarok vele - volt Fagin első szava.

- Már órák óta alszik - szólt a Vagány, és kinyitotta az ajtót. - Itt van.

A fiú mély álomban hevert földre vetett, kemény ágyán. Olyan sápadt volt a félelemtől, a szomorúságtól és a rabélettől, hogy halottnak látszott. Nem azokra a holtakra emlékeztetett, akik lepelben feküsznek a ravatalon, hanem olyan holttestre, melyből éppen most szállt ki a lélek: az ifjú és szelíd lélek, mely egy pillantással ezelőtt repült a mennybe, úgyhogy porhüvelyét még nem kezdhette ki a nehéz földi levegő.

- Most nem - mondta az uzsorás, és halkan elfordult -, majd holnap. Majd holnap.

Olivér másnap reggel arra a meglepetésre ébredt, hogy ágya mellett vastag talpú új cipő van, s régi cipője eltűnt. Először megörült a felfedezésnek, azt remélte, hogy nemsokára talán elengedik. Ez a reménykedése azonban hamar elpárolgott, amikor reggelizés közben Fagin rendkívül nyugtalanító hangon közölte vele, hogy este átküldi Bill Sikes lakására.

- És... és ott kell maradnom, uram? - kérdezte nyugtalanul Olivér.

- Nem, nem, kedves kisfiam, nem kell ott maradnod. Nem szeretnélek elveszteni téged. Ne félj, Olivér, vissza fogsz jönni hozzánk, hehehe. Mi nem leszünk olyan kegyetlenek, hogy elkergessünk téged. Nem bizony.

Az öreg, aki a tűz fölé hajolva kenyeret pirított, ránézett Olivérre, és vihogott, mint aki tudja, hogy a fiú még most is nagyon szeretne elszabadulni.

- Valószínűleg érdekel, hogy miért mész Billhez, ugye, fiacskám? - kérdezte Fagin.

Olivér önkéntelenül elpirult, amikor a vén tolvaj kitalálta gondolatát, de azért bátran kijelentette, hogy valóban kíváncsi rá.

- No, mit gondolsz, miért? - tért ki Fagin a válasz elől.

- Én bizony nem tudom - válaszolta Olivér.

- Eh - mondta Fagin, és csalódottan hátat fordított -, Bill majd megmondja.

Fagint láthatóan bosszantotta, hogy Olivér nem mutatott nagyobb kíváncsiságot az üggyel kapcsolatban. Pedig Olivér nagyon nyugtalankodott, de annyira megzavarta Fagin ravasz pillantása és saját töprengése, hogy nem tudott bővebben érdeklődni. Később sem nyílt rá alkalom, mert az öreg egész estig igen mogorva volt, azután pedig távozásra készült.

- Itt egy gyertya - mondta -, és itt egy könyv, olvasgathatsz, amíg érted jönnek. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát - mondta Olivér halkan.

Fagin az ajtóhoz lépett, és közben még egyszer visszanézett a fiúra. Hirtelen megállt, és nevén szólította.

Olivér felpillantott. Fagin a gyertyára mutatott, és intett neki, hogy gyújtsa meg. Olivér teljesítette a parancsot. Mikor a gyertyatartót az asztalra tette, látta, hogy az öreg a szoba homályos végéből mereven nézi, összehúzott szemmel.

- Vigyázz, Olivér, vigyázz! - mondta az öreg, és intően rázta kezét. - Bill durva ember, és ha egyszer dühbe jön, nem fél a vérontástól. Akármi történik, ne szólj egy szót sem, és teljesítsd a parancsait. Jól vigyázz!

Jól megnyomta az utolsó szót, aztán arcán csúnya vigyor jelent meg. Bólintott és eltávozott.

Olivér kezére támasztotta fejét, és dobogó szívvel töprengett a hallottakon. Mennél többet rágódott Fagin intelmén, annál kevésbé tudta, mi a tulajdonképpeni célja és értelme. Nem gondolta, hogy valami gonosz céllal küldik Sikeshoz, mert ha ilyesmit terveznek ellene, ezt Faginnél is végrehajtják. Végül arra gondolt, hogy valami közönséges házi munkát kell végeznie a betörőnél, amíg ez nem talál rá alkalmasabb fiút. Alaposan hozzászokott már a nyomorúságokhoz, eleget szenvedett itt is, úgyhogy nem is ejtette kétségbe ez a lehetőség. Gondolataiba merülve ült egy darabig, aztán mély sóhajtással elkoppantotta a gyertya hamvát, és olvasni kezdte a könyvet.

Lapozgatott. Eleinte szórakozottan futotta át az oldalakat. Amikor aztán egy bekezdés megragadta a figyelmét, hamarosan érdeklődéssel olvasott tovább. A könyv nagy gonosztevők életéről és törvényszéki tárgyalásairól szólt. A lapok gyűröttek, piszkosak voltak, annak jeléül, hogy sokszor forgatták őket. Borzalmas, vérfagyasztó bűnökről olvasott: titkos gyilkosságokról, melyeket magános országutakon követtek el, mély gödrökbe és kutakba rejtett holttestekről, melyek évek múlva mégis előkerültek, és látványuk megőrjítette a gyilkosokat, akik borzadva vallották be bűnüket, s jajgatva kívánkoztak a vesztőhelyre, hogy véget érjenek gyötrelmeik. Olvasott olyan emberekről is, akik az éjszaka halálos csendjében ágyukban feküdtek, és (mint mondták) szörnyű, borzalmas vérontásokra késztető gondolataik támadtak. Olivér hátán végigfutott a hideg, és tagjai reszkettek, mialatt ezeket a rémségeket olvasta. A szörnyű leírások olyan élethűek voltak, hogy az elsárgult lapok vérvörössé váltak a szeme előtt, és a szavak úgy hangzottak, mintha tompa hangon súgták volna őket a fülébe a halottak szellemei.

A fiú az iszonyat tetőfokán becsapta a könyvet, és félrelökte. Aztán térdre hullva kérte az Egek Urát, hogy óvja őt meg az ilyen tettektől, mert inkább meghal, semhogy ilyen szörnyű, félelmes bűnöket kövessen el. Lassan-lassan megnyugodott, és halk, megtört hangon imádkozott, hogy megmeneküljön a környező veszélyektől. Azt kérte, hogy ha akad segítség egy szegény, magára hagyott árva fiú számára, akinek sohasem voltak hozzátartozói és barátai, akkor most jöjjön ez a segítség, amikor magára hagyatottan áll a gonoszság és bűn fertőjében.

Elrebegte az imát, aztán sokáig maradt mozdulatlanul, kezébe temetett arccal. Hirtelen halk zörejre riadt fel.

- Mi az? - kiáltotta rémülten, amikor egy álló alakot pillantott meg az ajtóban. - Ki az?

- Én vagyok, csak én - mondta egy reszkető hang.

Olivér felemelte a gyertyát, és az ajtó felé nézett. Nancy állt az ajtóban.

- Tedd le a gyertyát - mondta a lány, fejét elfordítva -, bántja a szememet.

Olivér észrevette, hogy a lány nagyon sápadt. Gyengéden érdeklődött, nincs-e valami baja. A lány hátat fordított Olivérnek, és egy székbe rogyott. Kezét tördelte, és nem válaszolt.

- Istenem, könyörülj rajtam - kiáltotta később -, sohasem gondoltam erre!

- Mi történt? - kérdezte Olivér. - Segíthetek? Nagyon szívesen segítek.

A lány ide-oda dobálta magát a széken, saját torkát szorongatta, majd hörögve kapkodott levegő után.

- Nancy! - kiáltott Olivér. - Mi az?

A lány kezével a térdét verte, lába a padlót dobogtatta. Hirtelen abbahagyta, szorosan maga köré vonta a kendőjét, és dideregve összegörnyedt.

Olivér megpiszkálta a tüzet. A lány a tűz mellé húzódott, egy darabig szótlanul ült, aztán körülnézett.

- Nem tudom, mi ez, időnként rám jön - mondta, és úgy tett mintha ruháját simítaná ki -, úgy látszik, ez a nyirkos, piszkos szoba az oka. Nos, Oli, kedvesem, készen vagy?

- Veled kell mennem? - kérdezte Olivér.

- Igen. Billtől jövök - felelte a lány -, velem kell jönnöd.

- Miért?

- Miért? - ismételte a lány, és elkerülte a fiú pillantását. - Nem lesz semmi baj.

- Nem hiszem - mondta Olivér, aki erősen figyelte.

- Hát ha jobban tetszik - mondta a lány erőltetett nevetéssel -, nem lesz semmi jó.

Olivér látta, hogy van némi hatása a lány jobb érzéseire, és egy pillanatig arra gondolt, hogy megpróbálja szomorú helyzete iránt szánalomra bírni. Aztán hirtelen az a gondolat futott át az agyán, hogy még csak tizenegy óra. Még sok ember jár az utcán, bizonyára akadnak, akik hitelt adnak majd neki, ha beszélni kezd. Ezért előrelépett, és kissé gyorsan jelentette ki, hogy indulhatnak.

Ez a rövid meggondolás s rejtett célja nem kerülte el a lány figyelmét. Állandóan szemmel tartotta a fiút, mialatt az beszélt, majd olyan megértő pillantást vetett rá, melyből azt láthatta, hogy kitalálta gondolatait.

- Vigyázz - mondta a lány a fiú fölé hajolva, és óvatos pillantással az ajtóra mutatott. - Nem menekülhetsz. Igyekeztem mindent megtenni érted, de nem értem célt. Vigyáznak rád, mindenünnen szemmel tartanak. Lehet, hogy egyszer elszabadulhatsz tőlük, de most nem.

Olivért megdöbbentette a lány határozott hangja, és nagy meglepetéssel nézett arcába.

Nancyn látszott, hogy igazat mondott. Arca sápadt volt, és izgatottnak látszott. Egész testében remegett.

- Egyszer már megakadályoztam, hogy bántsanak, ezentúl is megteszem, most is megtettem - mondta hangosan a lány. - Mert ha nem én jöttem volna érted, keményebben bántak volna veled. Megígértem, hogy jól fogsz viselkedni, és csendben maradsz. Ha nem teszed, csak magadnak és nekem ártasz vele. Lehet, hogy az életembe is kerülhet. Nézz ide, ezt érted kaptam. Istenemre mondom.

Néhány kék foltot mutatott nyakán és karján, aztán gyorsan tovább beszélt:

- Látod! Ne hagyd, hogy még többet szenvedjek érted, szívesen segítenék rajtad, ha tehetném, de nem vagyok hozzá elég erős. Ők nem akarnak neked rosszat. Tégy meg mindent, amit parancsolnak, nem te vagy érte felelős. Csitt! Minden szó, amit mondasz, egy ökölcsapást jelent a számomra. Add ide a kezedet, siess! Add ide!

Megragadta Olivér önkéntelenül feléje nyújtott kezét, elfújta a gyertyát, magával cipelte Olivért. Lementek a lépcsőn. Kint csukott kocsi várt rájuk. A lány éppolyan hevesen, mint ahogy az előbb beszélt, magával rántotta a kocsiba, és összehúzta a függönyöket. A kocsisnak nem kellett utasítás, vágtának eresztette a lovát. Látszott rajta, hogy egy pillanatot sem akar veszíteni.

A lány még mindig erősen fogta Olivér kezét, és szakadatlanul súgta fülébe az előbbi intelmeket és biztatásokat. Az egész olyan gyors és izgatott hangulatban történt, hogy Olivér még nem is tudta, hol van, és milyen útvonalon jöttek, amikor a kocsi már meg is állt a ház előtt, ahova Fagin előző este látogatott el.

Olivér egy másodpercig végignézett az üres utcán, és már-már kitört belőle a segélykiáltás, de még fülében csengett a lány könyörgő hangja, mely reszketve esengett, hogy gondoljon rá.

Ezért nem volt szíve, hogy elkiáltsa magát. A következő pillanatban már nem is lett volna rá alkalma, mert már bent voltak a házban, és a kapu bezáródott mögöttük.

- Erre - mondta a lány, és most először engedte el a kezét. - Bill!

- Halló! - válaszolta Sikes, aki a lépcsőfeljáratnál tűnt fel, gyertyával a kezében. - Éppen jókor jöttök. Gyertek csak!

Sikes úr részéről ez rendkívül szokatlan elismerést és szívélyes fogadtatást jelentett. Nancy láthatóan nagyon örült neki, és melegen üdvözölte Sikest.

- Tom hazavitte Bulit - mondta Sikes, miközben világított nekik -, mert különben sokat alkalmatlankodott volna nekünk.

- Helyes - válaszolta Nancy.

- Szóval itt van a tacskó - mondta Sikes, mikor már valamennyien a szobában voltak. Becsukta az ajtót.

- Igen, itt van.

- Szépszerével jött?

- Olyan volt, mint egy bárány - mondta Nancy.

- Ezt örömmel hallom - mondta Sikes, és zordul nézett Olivérre.

- Máskülönben összetörtem volna a csontjaidat. Most pedig gyere ide, egy kis előadást tartok neked, essünk túl rajta minél előbb.

E szavakkal Sikes úr levette új tanítványa fejéről a sapkát, és a sarokba vágta, aztán leült az asztal mellé, vállon ragadta a fiút, és maga elé állította.

- Hát először is: tudod-e, mi ez? - kérdezte Sikes, és egy pisztolyt vett fel az asztalról.

Olivér azt felelte, hogy tudja.

- Hát akkor ide süss. Ez itt a lőpor. Ez itt a golyó. Ez meg egy kis ócska kalapfoszlány, fojtásnak.

Olivér halkan dünnyögte, hogy mindent megértett, Sikes erre gondosan, lassan megtöltötte a pisztolyt.

- Most meg van töltve - mondta aztán.

- Látom, uram.

- Most pedig - mondta a bandita, megragadta Olivér csuklóját, és a pisztoly csövét hozzáértette a gyermek halántékához, úgyhogy az rémülten összerezzent -, ha egy kukkot mersz szólni, amíg velem vagy, anélkül, hogy kérdeznélek, egy pillanat alatt a fejedben lesz a golyó. Tehát ha mégis beszélni akarnál, mielőtt én kérdezlek, előbb ajánlom, hogy imádkozzál.

Morgott egyet, hogy intelmének hatását emelje, aztán így folytatta:

- Úgy tudom, hogy nincs senkid, aki érdeklődnék utánad, ha eltennélek láb alól. Nem is kellett volna fáradságot vennem, hogy ezt elmagyarázzam neked, csak a te érdekedben tettem. Hallod?

- Amit mondtál, annak az a veleje - mondta Nancy nagy nyomatékkal, hogy Olivér jól figyeljen a szavaira -, hogy ha ez a fiú zavarna munkádban, akkor megakadályozod, hogy a jövőben eljárjon a szája, és ezért fejbe lövöd. Ezzel megkockáztatod, hogy felkötnek, de hiszen ez amúgy is együtt jár a te szakmáddal.

- Úgy van - mondta helyeslően Sikes úr - a nők mindent a legtömörebben tudnak kifejezni, kivéve ha veszekszenek, mert akkor sohasem akar beállni a szájuk. Most pedig, miután már alaposan kioktattuk, vacsorázhatunk. Még aludni is akarok egy kicsit indulás előtt.

Nancy eleget tett a kérésnek, gyorsan asztalt terített, néhány pillanatra eltűnt, és egy tál birkafejjel tért vissza. Sikes úr vidáman tréfálkozott vacsora közben. Az érdemes úriember, akit, úgy látszik, felvillanyozott a küszöbön álló munka izgalma, rendkívül jókedvű volt. Ennek bizonyításául említjük meg, hogy széles jókedvében egy hörpintéssel kiitta az egész sört, és az étkezés tartama alatt nem hallatott több, mint nyolcvan káromkodást.

Vacsora után - melyen Olivér, érthető okokból, nem valami jó étvággyal vett részt - Sikes úr megivott két pohár vizes pálinkát, aztán az ágyra dobta magát, felszólította Nancyt, hogy pontosan ötkor keltse fel, és súlyos dolgokat helyezett kilátásba arra az esetre, ha ezt elmulasztaná. Olivér, Sikes úr felszólítására, ruhástul a földre dobott matracra feküdt, a lány megpiszkálta a tüzet, aztán leült eléje, és várta az időt, amikor felkeltheti őket.

Olivér szemére sokáig nem jött álom. Arra gondolt, hogy Nancy esetleg még megragadja az alkalmat, és fülébe súg néhány tanácsot, a lány azonban elgondolkozva bámult a tűzbe, nem mozdult, csak néha-néha elkoppantotta a gyertya hamvát.

Olivér, aki belefáradt a virrasztásba és szorongásba, végül el aludt.

Mikor felébredt, az asztal már reggelihez volt terítve. Sikes mindenféle tárgyakat dugott köpenyének zsebeibe, mely egy szék támláján lógott. Nancy nagy buzgalommal készítette a reggelit. Még nem virradt, a gyertya még égett, odakint komor sötétség borult a világra. Az eső szaporán verte az ablakokat, fekete felhők borították az eget.

- Na - dörmögte Sikes, mikor Olivér felkelt -, már fél hat. Láss hozzá, mert különben nem kapsz reggelit, nagyon késő van.

Olivér nem töltött sok időt az öltözködéssel. Evett valamit, aztán Sikes mogorva kérdésére közölte, hogy már készen is van.

Nancy, aki alig nézett a fiúra, kendőt dobott neki oda, hogy kösse a nyakára. Sikes nagy, durva köpeny-gallért adott neki, hogy gombolja a vállára. Mikor aztán elkészült, odanyújtotta a kezét a rablónak, aki fenyegető mozdulattal figyelmeztette, hogy a pisztoly köpenye oldalzsebében van, majd erősen megragadta kezét, elbúcsúzott Nancytől, és elindult vele.

Olivér az ajtóban egy pillanatra megfordult, abban a reményben, hogy pillantása találkozik a lányéval. Nancy azonban már megint előbbi helyén ült, és mozdulatlanul bámult a tűzbe.

Kiértek az utcára. Szomorú reggel volt. Fújt a szél, zuhogott az eső, sötétek voltak a viharfellegek. Egész éjszaka esett, nagy pocsolyák gyűltek össze az úton, a csatornákból patakzott a víz. Az ég csak halványan kezdett derengeni, de ez nemhogy enyhítette volna, hanem még komorabbá tette a sötét hangulatot, mert még jobban elhalványította az utcai lámpák fényfoltjait, a nedves háztetők és didergő utcák pedig nem lettek tőle derűsebbek. Senki sem járt még az utcán a városnak ebben a negyedében, fatáblák takarták mindenütt az ablakokat, az utcák kihaltak és némák voltak.

Mire a Bethnal Green Roadra értek, már virradt. A lámpák kezdtek kialudni, néhány falusi szekér dübörgött London felé, itt-ott egy sárral borított postakocsi zörgött el mellettük. A kocsis rápattintotta ostorát az egyik szekeresre, aki az út tilos oldalán haladt, és így azzal a veszéllyel fenyegette, hogy egy negyed perccel később érkezik az állomásra. A kocsmák, melyekben gázlámpák világítottak, már nyitva voltak. Lassanként az üzletek is kinyíltak, és itt-ott járókelők tűntek fel. Munkáscsoportok vonultak munkahelyük felé, majd férfiak és nők haladtak végig az utcán, halaskosarakkal a fejükön. Zöldséggel megrakott szamárkordék, élő állattal vagy levágott és kettéhasított marhákkal zsúfolt társzekerek, tejesasszonyok kannával, emberek hosszú sora, akik mindenféle élelmiszert vittek a város keleti külvárosaiba. Amint a Cityhez közeledtek, egyre nőtt a forgalom és a lárma. Shoreditch és Smithfield között már zúgó, dübörgő zsivajjá fokozódott. Már világos volt, világosabb már nem is lesz e borongós napon. Eljött a reggel, fél London lakossága talpon volt, és munkához látott.

Végigmentek a Sun Streeten és a Crown Streeten, keresztülvágtak a Finsbury Square-en, majd a Chiswell Streeten át bekanyarodtak Barbicanbe. Long Lane, majd Smithfield következett; itt óriási zenebona ütötte meg Twist Olivér fülét.

Éppen vásár volt. Csaknem bokáig ért a sár és a locspocs. A marhák testéből sűrű pára áradt, mely összevegyült fent a kéményekre nehezedő köddel. A középső nagy, korlátos mező és a rengeteg kisebb, rögtönzött korlátkarám juhokkal volt tele, a csatorna mentén karókhoz kötözve hármas-négyes sorokban álltak az ökrök. Parasztok, mészárosok, fuvarosok, ügynökök, suhancok, tolvajok, naplopók és minden fajtájú csavargók vegyültek egyetlen hatalmas tömeggé. Fuvarosfütty, kutyaugatás, ökörbőgés, birkabégetés, disznóröfögés és vonítás; kupeckurjantás, ordítozás, veszekedés, káromkodás mindenütt. Csengők csilingeltek, hangzavar áradt a kocsmák ajtajából. Tolongás, lökdösés, taszigálás. Visítás, kurjongatás a piac minden sarkán. Mosdatlan, borotválatlan, rongyos, piszkos alakok rohantak folyton ide-oda, kiváltak a tömegből, majd újra beleolvadtak. Olyan zűrzavaros kép volt, hogy valósággal belekábultak az érzékek.

Sikes úr, Olivért magával vonszolva, keresztülverekedte magát a legsűrűbb tömegen, és alig méltatta figyelemre azt a sok képet és hangot, ami a fiút annyira meglepte. Fejbólintással üdvözölte néhány barátját, visszautasította meghívásukat egy-egy pohár reggeli pálinkára. Céltudatosan nyomult tovább a tömegben. Végül is kikerültek a sokaságból, és Hosier Lane-en keresztül Holbornba értek.

- No, öcskös - mondta Sikes úr, és felpillantott a Szent András templom tornyára -, mindjárt hét. Jó lesz iparkodni. Ne sajnáld a lábadat, te lusta! - Megrántotta kis társának csuklóját; Olivér meggyorsította lépteit, csaknem futva ügetett, hogy tőle telhetőleg lépést tartson vele. Egészen a Hyde Park Cornerig rohantak így. Mikor már Kensington felé jártak, Sikes meglassította lépteit. Találkoztak egy üres szekérrel, melyre ez volt írva: "Hounslow". Tőle telhető kedvesen megkérdezte a kocsist, nem vinné-e őket Isleworthig.

- Ugorjanak fel - mondta a kocsis. - Ez a maga fia?

- Igen, az én fiam - mondta Sikes, keményen ránézett Olivérre, s mintegy véletlenül abba a zsebébe nyúlt, amelyben a pisztoly volt.

- Túl nagyokat lép az apád, mi? - kérdezte a kocsis, amikor látta, hogy Olivér lélegzet után kapkod.

- Dehogy - mondta Sikes -, megszokta már. Add ide a kezedet, Ned. Úgy, már fenn is vagy.

Felsegítette Olivért a szekérre.

A kocsis egy halom zsákra mutatott, és figyelmeztette Olivért, hogy feküdjék le, s pihenje ki magát.

Egymás után maradtak el mellettük a mérföldkövek. Olivér egyre kíváncsibb lett, hova viszi őt a társa. Elhagyták Kensingtont, Hammersmitht, Chiswicket, Kew Bridge-et, Brentfordot, de még mindig olyan gyorsan haladtak, mintha csak most indultak volna útnak. Végül elérkeztek a "Postakocsihoz" címzett kocsmához. Röviddel a kocsma után kanyarodó következett, és a szekér itt megállt.

Sikes rendkívül gyorsan leugrott a kocsiról anélkül, hogy Olivér kezét eleresztette volna. Aztán a fiút is leemelte, vad pillantást vetett rá, és jelentős mozdulattal ráütött oldalzsebére.

- Isten veled, fiú! - mondta a kocsis.

- Csökönyös kölyök ez - mondta Sikes, és megrázta a fiút -, nagyon csökönyös. Ostoba szamár, ne törődjék vele.

- Nem én - mondta a másik, és ismét felült kocsijára. - Úgy látszik, mégis szép idő lesz, az a fontos - azzal továbbhajtott.

Sikes megvárta, míg a kocsi eltávolodik, aztán azt mondta Olivérnek, hogy ha akar, most körülnézhet, majd továbbvezette.

A kocsmát elhagyva, rövid idő múlva balra kanyarodtak, aztán megint jobbra, és sokáig egyenesen mentek előre. Az út mindkét oldalán nagy kertek és előkelő villák voltak. Csak egyszer álltak meg útközben: Sikes egy kis sört ivott. Nemsokára egy városba értek. Az egyik ház falára szép nagy betűkkel ez volt írva: Hampton. Azután órákon át lődörögtek a réteken, majd visszatértek a városba, beléptek egy régi, elmosódott cégérű kocsmába, és Sikes a konyhában ebédet rendelt.

Régi, alacsony mennyezetű helyiség volt a konyha. A mennyezet közepén hatalmas mestergerenda vonult végig, a tűz mellett magas hátú székeken tagbaszakadt, parasztzubbonyos férfiak ültek, ittak és pipáztak. Nem törődtek Olivérrel, s alig méltatták figyelemre Sikest. Sikes sem törődött velük, magányosan ültek egy sarokban, s a társaság nemigen zavarta őket.

Hideg húst ettek, aztán olyan sokáig ültek ott (Sikes három-négy pipát is elszívott azalatt), hogy Olivér már biztosra vette, nem mennek tovább. Nagyon elfárasztotta az út és a korai felkelés, úgyhogy eleinte kissé elbóbiskolt. Később teljesen legyűrte a fáradtság és a dohányfüst.

Egészen sötét volt már, amikor arra ébredt, hogy Sikes megrázta. Nagy nehezen felemelte fejét, körülnézett. Tisztes kísérője egy korsó sör mellett egy földművessel beszélgetett.

- Szóval maga Lower Hallifordba megy? - kérdezte Sikes.

- Igen - válaszolta a másik, aki egy kissé becsípett -, méghozzá szaporán. Lovamnak most már nem kell terhet cipelnie, mint reggel. Hamar ott leszünk. Csuda jó ló. Én mondom magának, hogy egészen csuda jó ló, igyunk az egészségére!

- Nem vinne magával engem is meg a fiamat? - mondta Sikes, és sörrel kínálta új barátját.

- Ha azonnal jönnek, szívesen - mondta ivás közben a másik -, Hallifordba mennek?

- Még tovább. Sheppertonba.

- Hát akkor isten neki, jöjjenek velem. Ki van fizetve minden, Becky?

- Igen, a másik úr már kifizette - mondta a lány.

- Nahát - mondta a másik a részegek komolyságával -, ez már aztán mégsem járja!

- Miért nem? - mondta Sikes. - Maga meghív minket a kocsijára, én meg viszonzásul fizetek magának egy pint sört. Tiszta dolog ez.

Az idegen elmélyedő arccal gondolkozott az érv fölött, majd megragadta Sikes kezét, és derék fickónak nevezte. Sikes úr erre megjegyezte, hogy biztosan tréfál, mely gyanúra valóban meg lehetett minden oka, ha a másik józan állapotban tette volna ezt a merész kijelentést.

Még egypár bókot mondtak egymásnak, majd elbúcsúztak a társaságtól, és kimentek a kocsmából. A csaplároslány összeszedte utánuk a korsókat és poharakat, majd az ajtóhoz lépett, és nézte, hogy indulnak el.

A ló, melynek egészségére odabent ittak, már be volt fogva. Olivér és Sikes egyenesen beültek a kocsiba. Ezt tette a kocsi tulajdonosa is, miután előzőleg felszólította a kocsmárost, hogy mutasson neki még egy olyan lovat, mint az övé. Aztán megbízta a kocsmárost, hogy indítsa el a lovat. A ló meglehetősen kelletlenül indult. Vadul felkapta fejét, majdnem beleszaladt a szemközti házsor ablakaiba, aztán egy darabig a hátsó lábain táncolt. Végül vad iramban kiszáguldott a városból.

Nagyon sötét éjszaka volt. A folyóból és a mocsaras talajról nehéz, sűrű köd szállt fel s elterült a hideg rétek fölött. Áthatóan hideg volt, és sötétség honolt mindenütt. Senki sem szólt egy szót sem, mert a kocsi tulajdonosa is elálmosodott, és Sikesnek sem volt kedve a beszélgetéshez. Olivér összegörnyedve gubbasztott a szekér egyik sarkában. Teljesen megzavarta az idegen hely és a félelem. Homályos kísérteteknek nézte a magas fák félelmesen mozgó ágait, melyek olyanok voltak, mintha szörnyű táncot járnának ezen a komor vidéken. Mikor a sunburyi templomhoz értek, az óra hetet ütött. A szemközti révház ablaka világos volt, a belőle kiáramló fényben erős árnyékot vetett egy sötét bükkfa, melynek tövénél sírok voltak. A közelből tompa vízzuhogás hallatszott, és a vén fa levelei halkan zizegtek az esti szélben. Úgy hangzott ez a zizegés, mint valami halk zene, mely álomba ringatja a holtakat.

Elhagyták Sunburyt, és ismét kiértek a néptelen országútra. Két-három mérföldet tettek meg, aztán megállt a szekér. Sikes leszállt, kézen fogta Olivért, és megint gyalogolni kezdtek.

Sheppertonban sehova se tértek be, hiába remélte a fáradt gyermek. Tovább meneteltek sárban és sötétben, komor ösvényeken és hideg mezőkön. Végül egy közeli város fényei tűntek fel. Olivér feszült figyelemmel nézett előre, és észrevette, hogy víz van előttük, és éppen egy híd lábához érnek.

Sikes csak ment előre, amíg egészen a hídhoz nem értek. Ekkor hirtelen balra kanyarodott, és a víz partján haladt tovább.

"Víz! - gondolta Olivér, és majdnem belehalt a félelembe. - Erre a magányos helyre hozott, hogy meggyilkoljon."

Már-már ott tartott, hogy a földre veti magát, és a végsőkig küzd fiatal életéért, amikor észrevette, hogy magányos, roskatag, elhagyott ház előtt állanak. A düledező kapu mindkét oldalán egy-egy ablak volt. Emeletes ház volt, fény nem világított belőle. Láthatóan senki sem lakott a sötét, elhanyagolt házban.

Sikes, aki még mindig fogta Olivér kezét, halkan odalépett az alacsony kapuhoz, és megnyomta a kilincset. Az ajtó engedett a nyomásnak, beléptek.

- Halló! - kiáltotta hangosan egy nyers hang, amint beléptek.

- Mit ordítsz? - mondta Sikes, és bereteszelte az ajtót. - Gyújts világot, Toby!

- Jól van, komám! - kiáltotta ugyanaz a hang. - Gyertyát, Barney, gyertyát! Vezesd be az urat, Barney. De előbb légy szíves fel ébredni!

A beszélő valami csizmahúzót vagy másféle tárgyat dobott a megszólított felé, hogy felverje álmából. Hallatszott a leeső fatárgy koppanása, utána pedig bizonytalan mormogás, mint amikor valaki éppen ébredezni kezd.

- Hallod-e? - kiáltotta a hang. - Itt van Bill Sikes a pitvarban, és senki sem fogadja tisztességesen. Úgy alszol itt, mintha álomport vettél volna be. Ébren vagy már, vagy azt akarod, hogy a vas gyertyatartót is hozzád vágjam, akkor talán jobban felébredsz?

A kérdés hatása alatt papucsos lábak csoszogtak gyorsan végig a szoba csupasz padlóján. A jobb oldali ajtóban halvány gyertyafény tűnt fel, majd megjelent az a férfiú, akivel már egyszer találkoztunk a Saffron Hill-i kocsmában, ahol mint pincér működött. Annak idején megjegyeztük róla, hogy mindig orrán át beszélt.

- Dahát, Sikes úr - kiáltotta Barney őszinte vagy tettetett örömmel -, bicsoda beglepetés!

- Menj előre - mondta Sikes, s maga elé vette Olivért -, gyorsabban, mert a sarkadra lépek!

Káromkodva szidta Olivér lassúságát, s folyvást tolta előre. Bementek egy alacsony, sötét szobába, ahol füstös tűzhely, két-három törött szék, egy asztal s egy nagyon ócska dívány volt. Ezen a kereveten egy ember feküdt, magasra feltámasztott lábbal. Hosszú agyagpipát szívott. Csinos szabású, dohányszínű, nagy rézgombú kabát volt rajta, narancsszínű nyakkendő, durva szövésű, nagy mintájú mellény és sárgásszürke térdnadrág. Crackit úrnak (mert ő volt az illető) nem volt sok szőrszála sem a fején, sem az arcán. Pár szál haja vöröses volt, és dugóhúzószerű fürtökbe csavarodott, melyekbe időnként be-bedugta olcsó, nagy gyűrűkkel díszített ujjait. Kissé magasabb volt a középtermetnél, s lábai igen vékonyak voltak. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy nagy csodálattal ne szemlélje magas szárú csizmáit.

- Bill, öreg fiú - mondta, és az ajtó felé fordult -, örülök, hogy látlak. Már attól féltem, hogy lemondtál a tervről. Ebben az esetben egyedül kellett volna megcsinálnom. Ejha!

Ez a meglepett hangú felkiáltás Olivérre vonatkozott. Toby Crackit úr hirtelen felült, és megkérdezte, hogy ki ez a gyerek.

- A fiú. Ez az - mondta Sikes, és a tűz mellé húzott egy széket.

- Fagin úr tanítványa? - kiáltotta vigyorogva Barney.

- Nahát ez a Fagin! - kiáltotta Toby, mialatt Olivért szemlélte. - Milyen remekül fogja ez a fiú felmetszeni az öreg hölgyek zsebét a templomban! Aranyat ér az ájtatos pofája!

- Elég, elég - vágott közbe türelmetlenül Sikes, lehajolt fekvő barátjához, s néhány szót súgott sebtében a fülébe, mire Crackit úr harsányan felnevetett, és hosszú, csodálkozó pillantással tisztelte meg Olivért.

- Most pedig - mondta Sikes, mikor visszaült helyére - adj nekünk valamit enni és inni, hogy egy kis erőt önts belénk, legalábbis belém. Fiú, ülj le a tűz mellé, és pihend ki magad, mert ma este még egyszer el kell mennünk, ha nem is messzire.

Olivér néma, félénk csodálkozással pillantott Sikesra, aztán a tűz mellé tett egy széket, leült, és fájós fejét kezébe hajtotta. Már alig tudta, hogy hol van, és mi történik körülötte.

- Igyunk - mondta Toby, mikor Barney némi ételmaradékot és egy üveget tett az asztalra - a munka sikerére.

Felemelkedett fektéből, óvatosan letette a sarokba pipáját, az asztalhoz lépett, és megivott egy pohárral. Sikes úr követte példáját.

- Adunk egy cseppet a fiúnak is - mondta, és félig megtöltött egy poharat -, hajtsd le, te ártatlanság!

- Igazán - mondta Olivér, és szánalmasan nézett a férfira -, igazán... én...

- Meginni! - kiabálta Toby -, azt hiszed, nem tudom, hogy mi használ neked? Szólj rá, Bill, hogy igya meg.

- Jó lesz meginni - mondta Sikes, és kezével zsebére ütött. - Több baj van vele, mint az egész bandával. Idd meg, te elrugaszkodott fajzat, idd meg!

Olivér, akit megijesztett a két férfi fenyegető magatartása, gyorsan kiürítette a poharat, és rögtön heves köhögés fogta el, amin Toby Crackit és Barney nagyon jól mulatott, sőt még a mogorva Sikes úr szája is mosolyra húzódott.

Sikes úr ezután lecsillapította az étvágyát, Olivér azonban csak egy kis kenyérhéjat tudott legyűrni. Majd a két férfi ültében elszunnyadt. Olivér a tűz mellett maradt, Barney pedig takarójába burkolózva a földre heveredett.

Jó darabig aludtak, vagy legalábbis úgy látszott, mintha aludnának. Senki sem mozdult, kivéve Barneyt, aki egyszer-kétszer szenet rakott a tűzre. Olivér mély álomba merült. Azt álmodta, hogy sötét ösvényeken vagy komor temetőkben bolyong. Az elmúlt nap különböző jelenetei ismétlődtek meg álmában. Arra riadt, hogy Toby Crackit talpra ugrott, és jelentette, hogy már fél kettő.

Erre a másik kettő is rögtön felugrott. Gyorsan munkához láttak. Sikes és társa nyakukra állig fekete kendőt csavartak, aztán felvették köpenyüket. Barney kinyitott egy szekrényt, különféle tárgyakat vett ki belőle, és a két ember zsebeibe dugdosta.

- A pisztolyokat, Barney - mondta Toby Crackit.

- Itt vannak - szólt Barney, és elővett két pisztolyt. - Magam töltöttem meg őket.

- Helyes - mondta Toby, és zsebre vágta a pisztolyokat. - Harapófogót!

- Nálam van - mondta Sikes.

- Reszelő, kulcs; lámpa - minden megvan? - kérdezte Toby, és kabátja belsejébe szerelt kis hurokra rövid feszítővasat erősített.

- Rendben van - mondta a társa -, most hozd ide a fadarabokat, Barney. Itt az ideje, hogy induljunk.

E szavakkal vastag dorongot vett át Barneytől, aki egy másikat Tobynak adott, majd Olivéren összegombolta a köpönyeget.

- No, gyerünk - mondta Sikes, és kinyújtotta a kezét.

Olivér, akit teljesen elkábított a szokatlan munka, a levegő és a rákényszerített ital, gépiesen Sikes kezébe adta a kezét.

- Fogd meg a másik kezét, Toby. Nézz ki, Barney!

Barney az ajtóhoz lépett, majd visszajött, és közölte, hogy tiszta a levegő. A két haramia elindult Olivérrel. Barney mindent bezárt mögöttük, aztán ismét beburkolózott takarójába, és hamarosan álomba merült.

Koromsötét volt. A köd sűrűbb, mint amikor jöttek, és a levegő olyan nyirkos, hogy bár nem esett, Olivér haja és szemöldöke alig pár lépés után teljesen megzúzmarásodott. Átmentek a hídon, és azok felé a fények felé haladtak, amelyeket Olivér idejövet látott. A fénypontok nem voltak nagyon messze. Alaposan kiléptek, és hamarosan megérkeztek Chertseybe.

- Nyugodtan végigmehetünk a városon - súgta Sikes -, senkivel sem fogunk találkozni.

Toby bólintott. Végigsiettek a városka teljesen kihalt főutcáján. Egy-egy hálószoba ablakából halvány fény derengett ki. Kutyák rekedt ugatása törte meg időnként a csendet. Egy lélek sem járt az utcán. Kettőt ütött a toronyóra, amikor a várost elhagyták.

Meggyorsították lépteiket, és balra kanyarodtak. Negyed mérföldnyi gyors menetelés után magányos házhoz értek, melyet fal vett körül. Toby Crackit, aki még annyi időre sem állt meg, hogy lélegzetet vegyen, egy szempillantás alatt a fal tetején volt.

- Nyújtsd fel a fiút, majd elkapom - mondta Toby.

Mielőtt még Olivér szétnézhetett volna, Sikes megragadta a hóna alatt. Három-négy másodperc múlva Olivér és Toby a falon belül hevertek a földön. Sikes egy pillanat alatt követte őket, azután óvatosan lopakodtak a ház felé.

A rémülettől és szorongástól félőrült Olivér előtt csak most világosodott meg, hogy a kirándulás célja betörés és rablás - ha ugyan nem gyilkosság. Összekulcsolta kezeit, és önkéntelenül is a rémület fojtott kiáltása szakadt ki belőle. Köd borult szeme elé, a hideg verejték kiverte hamuszínű arcát, lábai felmondták a szolgálatot, térdre rogyott.

- Állj fel! - morogta Sikes dühtől reszketve, és zsebéből előhúzta a pisztolyt. - Állj fel, mert a fűre loccsantom az agyvelődet.

- Az isten szerelméért, engedjen - kiáltotta Olivér -, hadd szaladjak el, és haljak meg a mezőn! Sohasem jövök London közelébe, ígérem, sohasem. Könyörüljön rajtam, ne kényszerítsen rablásra! Az ég minden angyalára kérem, könyörüljön rajtam!

A megszólított borzalmasat káromkodott, aztán felhúzta a pisztoly ravaszát. Toby azonban kiütötte kezéből a pisztolyt, majd kezével befogta a fiú száját, és a ház felé vonszolta.

- Maradj csendben - kiáltott rá -, itt úgysem hall meg senki. Ha még egyszer megmukkansz, beszakítom a fejedet. Ez nem jár lármával, de az eredmény éppen olyan biztos, és amellett kellemesebb is. Bill, feszítsd ki az ablaktáblát, a gyerek most már engedelmeskedni fog, biztosítlak. Már öregebbeket is láttam, akik néhány percre így megijedtek, ilyen hideg éjszakán.

Sikes szörnyű átkokat szórt Fagin fejére, amiért Olivért küldte ilyen munkához, aztán elővette a feszítővasat, és gyorsan, de csaknem zaj nélkül munkához látott. Toby is segített neki, s hamarosan kifeszítették sarkából a fatáblát. Mögötte kis rácsos ablak tűnt fel öt és fél láb magasságban a föld színe fölött. A ház hátsó részén voltak. Az ablak valamilyen konyhából vagy kis sörfőző kamrából nyílott, a nyílás olyan kicsi volt, hogy a lakók, úgy látszik, nem tartották szükségesnek, hogy jobban megvédjék. Ahhoz azonban elég nagy volt, hogy Olivér keresztülférjen rajta. Sikes úr rövid, mesteri munkával meglazította és leszedte a rácsot.

- No, te kölyök - súgta Sikes, és a zsebéből előhúzott kis lámpával belevilágított Olivér arcába -, most beduglak ezen a lyukon. Vidd magaddal ezt a lámpát, aztán eredj fel a lépcsőn, menj végig az előszobán a főbejárathoz, nyisd ki, és engedj be minket.

- Az ajtón retesz van, olyan magasan, hogy nem érheted el - mondta Toby. - Állj fel egy székre. Az előszobában három szék van, Bill. Mindegyiken rajta van az öreg hölgy címere, egy szép nagy, kék egyszarvú és egy arany szénahányó villa.

- Ne jártasd annyit a szádat - mondta Sikes fenyegető pillantással. - A kamra ajtaja nyitva van?

- Nyitva - felelte Toby, aki előzőleg belesett az ablakon. - Mindig nyitva hagyják, hogy a kutya, amelyik ott bent alszik, ki- és bejárhasson, ha felébred. Hehe, Barney ma éjjelre meglógatta a kutyát. Remek, mi?

Bár Crackit úr alig hallható hangon suttogta ezt, és zajtalanul nevetett, Sikes ellentmondást nem tűrő hangon mégis rászólt, hogy hallgasson, és lásson munkához. Toby elővette lámpáját, és letette a földre, aztán fejével nekidőlt a falnak az ablak alatt, két tenyerével pedig a térdére támaszkodott, és zsámolyt formált hátából. Sikes úr rögtön rálépett a hátára, és Olivért óvatosan bedugta az ablakon. Lábával előre dugta be, aztán bent talpra állította anélkül, hogy gallérját elengedte volna.

- Fogd ezt a lámpát - mondta Sikes, és benézett a kamrába -, látod a lépcsőt?

Olivér a félelemtől félig holtan lihegte: "Igen." Sikes pisztolyával a ház főbejárata felé mutatott és közölte vele, hogy mindenütt eléri fegyverével, és a legkisebb gyanús mozdulatra is lepuffantja.

- Egy perc az egész - mondta Sikes. - Most eredj, végezd a dolgodat. Várj csak!

- Mi az? - suttogta a másik.

Izgatottan füleltek.

- Semmi - mondta Sikes, és eleresztette Olivért. - Na, most!

Olivérnek csak néhány pillanata maradt a gondolkozásra. Elhatározta, hogy akár belehal a kísérletbe, akár nem, mindent elkövet, hogy elszaladhasson az előszobából, és felverje a családot. Ezzel az elhatározással nagy óvatosan nekiindult.

- Vissza! - kiáltotta hirtelen hangosan Sikes. - Vissza!

Olivért megrémítette a halálos csendben felhangzott kiáltás, melyet egy másik kiáltás követett. Elejtette lámpáját, és nem tudta, merre fusson.

A kiáltás megismétlődött... lámpafény... két rémült arcú, félig felöltözött férfi a lépcsőfeljárónál... villanás, csattanás, füst, recsegés valahol a távolban... Olivér visszatántorgott az ablakhoz.

Sikes egy pillanatra eltűnt, aztán ismét megjelent, és még mielőtt a füst eloszlott volna, galléron ragadta Olivért. Pisztolyából a két férfi felé lőtt, akik már visszavonulóban voltak, és kiráncigálta az ablakon a gyereket.

- Ölelj át a karoddal szorosabban! Adj egy kendőt! Eltalálták, gyorsan! Hogy vérzik ez a gyerek!

Aztán hangos csengetés támadt, pisztolyok ropogtak, férfiak ordítottak, majd Olivér csak azt érezte, hogy hepehupás talajon rohannak vele. Később a hangok összefolytak a távolban. Valami hideg, halálos érzés szorította össze a fiú szívét - aztán nem látott és nem hallott többé semmit.