Kegyetlenül hideg éjszaka volt. A hó vastag, kemény kéregként fagyott a földre, úgyhogy csak a mellékutcákba és sarkokba sodort hórakásokat kavarhatta fel a süvöltő fagyos szél.

A szél felkapta fehér zsákmányát, kitombolta rajta dühét, vad hófelhőket kavart fel, aztán ezer homályos, csillogó folttá szórta szét. Ádáz, sötét, csontig vágó hideg éjszaka volt. Azok, akiknek jó otthonuk van, ilyenkor jóllakottan körülülik a tüzet, és hálát adnak istennek, hogy fedél alatt vannak. A hontalan éhezők, a nyomorultak pedig lefeküsznek a hóba, és ott pusztulnak. Sok kiéhezett csavargó hunyja le ilyenkor szemét az utcán. Nem lehet akkora bűnük, hogy a másvilágon ennél rosszabb helyre kerüljenek, bárhová is jutnak.

Ilyen idő volt, amikor Corneyné, annak a dologháznak a gondnoknője, melyet beszámolónk elején Twist Olivér szülőhelyeként jelöltünk meg, kis szobájában letelepedett a vidáman pattogó tűz mellé, és nagy megelégedéssel szemlélte a kis kerek asztalt, melyen csupa olyan jó dologgal megrakott tálca állott, amiben egy gondnoknő örömét lelheti. Corneyné éppen egy csésze tea élvezetére készült. Odapillantott a tűzre, ahol egy egészen kicsi teafőző dünnyögött egészen halk dalt. Elégedettsége nőttön-nőtt, annyira, hogy végül még el is mosolyodott.

"Bizony - mondta az asztalra könyökölve, s eltűnődve bámult a tűzbe -, minden okunk megvan rá, hogy elégedettek legyünk a sorsunkkal. Bizony, bizony, bárcsak tisztában lennénk vele."

Szomorúan csóválta fejét: azoknak a szegényházi ápoltaknak lelki vaksága fölött szánakozott, akik nincsenek tisztában vele. Ezüstkanállal (magántulajdona volt) belenyúlt a kétunciás bádog teásdoboz mélyébe, aztán hozzálátott az ital elkészítéséhez.

Néha a legjelentéktelenebb apróság is meg tudja zavarni lelkünk egyensúlyát. A fekete teáskanna, mely nagyon apró volt, Corneyné rövid, de határozott erkölcsi prédikációja alatt hirtelen megtelt, a víz kibuggyant belőle, és kissé leforrázta Corneyné kezét.

"Nyavalyás teáskanna - mondta az érdemes gondnoknő, és igen gyorsan letette az edényt -, ostoba kis jószág, csak két csészére való fér el benne. Ki veheti hasznát egy ilyen edénynek? Bizony, csak egy olyan szegény, magányos teremtés, mint amilyen én vagyok. Istenem, istenem!"

Ismét székébe roskadt, az asztalra könyökölt, és elgondolkozott magányos élete fölött. A kis teáskannáról eszébe jutott Corney úr, aki alig huszonöt éve halt meg, és elfogta a szomorúság.

"Sohasem találok másikat - mondta elszontyolodva -, sohasem találok még egy ilyet."

Hogy ez a megjegyzés a férjére vagy a teáskannára vonatkozott-e, azt nem lehet biztosan tudni. Lehet, hogy az utóbbira, mert Corneyné a kannára nézett, mialatt beszélt, s később kezébe is vette. Az első korty után kopogás zavarta meg.

- Szabad - mondta élesen. - Biztosan megint valamelyik öreg nő haldoklik. Mindig akkor halnak meg, mikor én táplálkozom. No, mit áll ott az ajtóban, ne engedje be a hideget. Mi baj van?

- Semmi, asszonyom, semmi - válaszolta egy férfihang.

- Nohát - kiáltotta a gondnoknő kedvesebben -, Bumble úr!

- Szolgálatára, asszonyom - mondta Bumble úr, aki azért időzött az ajtóban, hogy tisztára törölje a cipőjét, és lerázza köpenyéről a havat. Azután, egyik kezében háromszögletű kalapjával, a másikban egy csomaggal belépett. - Csukjam be az ajtót, asszonyom?

A hölgy illemtudóan habozott, és azon gondolkozott, hogy nem illetlen dolog-e Bumble úrral csukott ajtó mögött lenni. Bumble úr, aki nagyon fázott, mialatt az asszonyság habozott, engedély nélkül becsukta az ajtót.

- Kutya hideg van, Bumble úr - mondta a gondnoknő.

- Bizony, kutya hideg, asszonyom. Pogány idő ez, nem sok jót hoz az egyházközségnek. Húsz negyedkenyeret és másfél sajtot osztottunk ki ma délután, és ezek a koldusok még sincsenek megelégedve.

- Hát persze. Mikor elégedettek ezek, Bumble úr? - szólt a gondnoknő, teáját szürcsölgetve.

- Így van ez, asszonyom. Itt van például egy ember, akinek nagy családjára való tekintettel egy egész kenyeret és egy jó font sajtot adtunk. Azt hiszi, hálás volt? Egy cseppet sem. Tudja, mit csinált, asszonyom? Szenet kért. Csak egypár darabot, csak egy zsebkendőre valót. Szenet. Szeretném tudni, minek neki a szén. Talán a sajtját akarja megpirítani rajta, hogy aztán újat kérjen? Ilyenek ezek mind, asszonyom. Ha ma egy kötényre való szenet adunk nekik, holnapután szemtelenül megint kérnek. Példátlan dolgok ezek. Tegnapelőtt beállít hozzám egy ember - ön, Corneyné, férjes asszony volt, elmondhatom hát -, egész öltözete egy rongydarab volt, az is a hátán (Corneyné e szavaknál lesütötte szemét). Odajön a felügyelőhöz, aki akkor éppen vendégeivel ebédelt, és azt mondja, hogy segélyre van szüksége. Minthogy nem akart elmenni, és nagyon megbotránkoztatta a társaságot, a felügyelő adatott neki egy font krumplit és egy font zabkását. "Istenem - mondja erre a hálátlan gazember -, mit érek én ezzel? Annyi, mintha vas szemüveget adnának." "Nagyon helyes - mondja erre a felügyelő -, akkor visszaveszem, és nem kap mást." "Akkor kint halok meg az utcán" - mondja a csavargó. "Fogadjunk, hogy nem hal meg" - mondja a felügyelő.

- Haha, nagyon jó, ez rávall Grannet úrra. Aztán mi történt, Bumble úr? - kérdezte Corneyné.

- Aztán az történt, asszonyom, hogy a fickó elment, és valóban ott halt meg az utcán. Ilyen átkozottan önfejűek ezek a koldusok.

- Példátlan, példátlan! - mondta felháborodva a gondnoknő. - Nem tartja helytelennek, Bumble úr, hogy házon kívül is osztunk segélyt? Ön tapasztalt úriember, önnek értenie kell ehhez.

- Corneyné asszony - mondta az egyházfi a jólértesültek és beavatottak fölényes mosolyával -, a házon kívüli segélyezés, ha helyesen történik, az egyházközség biztosítószelepe. Az a lényege, hogy mindig azt adjuk a szegényeknek, amire nincs szükségük, és akkor hamarosan beleunnak a dologba, és nem alkalmatlankodnak többet.

- Nahát - kiáltotta Corneyné -, ez aztán remek!

- Bizony. Magunk között mondva, asszonyom, ez a mi alapelvünk. Ha elolvassa azokat az eseteket, amelyeket a ripők újságok felfújnak, mindig azt fogja ott találni, hogy a beteg családok néhány szelet sajtot kapnak az egyházközségtől. Ma már ez a szabály az egész országban. De - mondta az egyházfi, és csomagja kibogozásához látott - ezek hivatalos titkok, nem szabad róla beszélni, csak nekünk, egyházközségi tisztviselőknek egymás között. Itt van két palack portói bor, amit az elöljáróság a kórház számára rendelt, valódi, friss, remek portói bor. Ma délelőtt fejtették a hordóból. Olyan átlátszó, mint az üveg, s nincs az alján semmi üledék.

A fény felé tartotta az egyik palackot, megrázta, hogy megvizsgálja a bor kiváló minőségét, majd mindkét üveget a szekrény tetejére tette, aztán távozni készült.

- Fázni fog az úton, Bumble úr - mondta a gondnoknő.

- Bizony - mondta Bumble, és feltűrte gallérját -, a szél csaknem lefújja az ember fülét.

A gondnoknő a kis teafőzőről az egyházfira nézett, aki az ajtó felé indult, és torkát köszörülte, hogy elbúcsúzzon tőle. Némi töprengés után szemérmesen megkérdezte az egyházfit, nem akar-e egy csésze teát.

Bumble úr abban a szempillantásban visszahajtotta gallérját, kalapját és botját egy székre tette, majd az asztalhoz ült. Miközben lassan a székre ereszkedett, a hölgyre nézett. A hölgy a kis teafőzőre szegezte pillantását.

Bumble úr ismét köhintett, és alig észrevehetően elmosolyodott.

Corneyné felállt, hogy a szekrényből még egy csészét és csészealjat vegyen ki. Mikor ismét leült, pillantása ismét találkozott a délceg egyházfiéval. Az asszony elpirult, és hozzálátott a teakészítéshez. Bumble úr ismét köhögött, hangosabban, mint az előbb.

- Édesen szereti, Bumble úr? - kérdezte a gondnoknő, és feléje nyújtotta a cukrosszelencét.

- Nagyon édesen, asszonyom - válaszolta Bumble úr, s erősen Corneyné szemébe nézett. Ha egyházfi valaha is gyengéd lehet, akkor most Bumble úr határozottan az volt.

A tea elkészült, az asszony szó nélkül feléje nyújtotta. Bumble úr zsebkendőjét térdére terítette, hogy a lehulló morzsák elmaszatolódásukkal ne csorbítsák nadrágjának szépségét, majd evés-iváshoz látott. E két váltogatott élvezet közben időnként mélyet lélegzett, ez azonban nem befolyásolta károsan étvágyát, sőt ellenkezőleg, megkönnyítette számára a tea és pirított kenyér fogyasztását.

- Önnek macskája van, asszonyom, amint látom - mondta Bumble úr, amikor észrevette, hogy a tűz mellett egy macska melegszik kis kölykeivel. - És kiscicái is vannak, mi a csuda!

- Kimondhatatlanul szeretem őket, Bumble úr, olyan vidámak, olyan kedvesek, olyan jókedvűek, hogy valósággal elszórakoztatnak.

- Nagyon kedves állatok, asszonyom, és nagyon háziasak - felelte Bumble úr helyeslő hangon.

- Ugye? - kiáltotta lelkesen a gondnoknő. - Nagyon szeretik az otthonukat, ennek örülök a legjobban.

- Corneyné asszony - mondta Bumble úr lassan, és teáskanalával taktust vert szavaihoz -, meg kell jegyeznem, hogy ha egy macska vagy macskakölyök önnél élne, és nem szeretné az otthonát, akkor nem is macska, hanem szamár lenne.

- Ugyan, Bumble úr! - tiltakozott Corneyné.

- Nem kell véka alá rejteni az igazságot - mondta Bumble úr, és lassan, csaknem szerelmesen forgatta a teáskanalat, ami magatartását kétszeresen hatásossá tette -, én a vízbe fojtanám a macskát, ha nem szeretne itt élni.

- Ön kegyetlen ember - mondta élénken a gondnoknő, miközben az egyházfi teáscsészéje után nyúlt -, és ezenkívül még kemény szívű is.

- Kemény szívű vagyok, asszonyom - mondta Bumble úr -, kemény szívű?

Többet nem mondott. Szótlanul átnyújtotta csészéjét, közben megszorította Corneyné kisujját, tenyerével kettőt ütött a mellényére, nagyot sóhajtott, és székét egy vonalnyival elhúzta a tűz mellől.

Kerek asztal mellett ültek, egymással szemben. Amikor Bumble úr egy kissé eltávolodott a tűztől, ezzel önkéntelenül növelte a közte és a hölgy között levő távolságot. A bölcs olvasó ezt a cselekedetet nyilván hősi tettként fogja megcsodálni, hiszen az idő és a hely most alkalmas lett volna arra, hogy Bumble úr kifejezést adjon azoknak a gyengéd semmiségeknek, melyek talán kedvesen hangzanak a könnyelmű és esztelen emberek ajkáról, de nem egyeztethetők össze bírák, képviselők, miniszterek, polgármesterek és más közéleti nagyságok, főleg pedig egyházfiak komoly méltóságával, mert hiszen köztudomású, hogy éppen az egyházfiak a leghajthatatlanabbak és a legtekintélyesebbek valamennyi közül.

Akármilyenek is voltak azonban Bumble úr szándékai (bizonyos, hogy a legjobbak voltak), sajnos, mint már az előbb is megjegyeztük, az asztal kerek volt.

Így történt, hogy amint Bumble úr egyre jobban növelte a köztük levő távolságot, lassanként annál közelebb került ahhoz a székhez, melyen a gondnoknő ült. Végül a két szék összeért, s ekkor Bumble úr abbahagyta az utazást.

Ha a gondnoknő most jobb felé húzódott volna székével, megégette volna a tűz, ha pedig bal felé húzódott volna, Bumble úr karjaiba esik, ezért, miután illemtudó és előrelátó gondnoknő volt, a helyén maradt, és Bumble úrnak még egy csésze teát adott.

- Kemény szívű vagyok, Corneyné asszony? - kérdezte Bumble úr teakevergetés közben, a gondnoknő arcába nézve. - Ön is kemény szívű, asszonyom?

- Nahát - kiáltotta a gondnoknő -, hogy kérdezhet ilyet egy nőtlen ember? Miért akarja ezt tudni, Bumble úr?

Az egyházfi utolsó cseppig kiitta teáját, megevett egy darab pirítóst, lerázta öléből a morzsákat, megtörölte száját, aztán igen megfontoltan megcsókolta a gondnoknőt.

- Bumble úr! - kiáltotta az illemtudó hölgy igen halkan, mert annyira megijedt, hogy majdnem elvesztette a hangját. - Bumble úr, mindjárt sikoltok!

Bumble úr nem válaszolt, hanem lassan, méltóságteljesen a gondnoknő dereka köré fonta karját.

A hölgy erre az újabb merészségre bizonyára beváltotta volna sikoltási ígéretét, ha enemű igyekezetét nem tette volna feleslegessé egy gyors kopogtatás az ajtón. E pillanatban Bumble úr rendkívül fürgén a borospalackok mellett termett, és hevesen törölgetni kezdte azokat, miközben a gondnoknő hangosan kiszólt: - Ki az? - Meg kell jegyezni, hogy a hirtelen meglepetés előnyösen ellensúlyozta előbbi félelmét, mert hangja újra megjött, és hivatalos keménységgel csattogott.

- Kérem szépen, asszonyom - mondta egy aszott, öreg, förtelmesen csúnya szegényházi asszony -, az öreg Sally haldoklik.

- Mi közöm hozzá? - förmedt rá dühösen a gondnoknő. - Én nem tarthatom életben, nem igaz?

- Nem, nem, asszonyom - felelte az öreg nő -, már senki sem tarthatja életben. Nem lehet már segíteni rajta. Én sok embert láttam meghalni, kis csecsemőket és megtermett, erős férfiakat, jól tudom, mikor jön a halál. De ennek szegénynek valami gond nyomja a lelkét. Ha nincs rohama (ritkán nincs, mert nagyon rossz bőrben van), akkor azt mondja, hogy mondanivalója volna, amit magának meg kell hallgatnia. Nem tudna nyugodtan meghalni, amíg maga meg nem hallgatja, asszonyom.

Erre a közlésre a tiszteletre méltó Corneyné igen változatos szavakban szidta az olyan öreg nőket, akik nem tudnak anélkül meghalni, hogy ne zavarnák feljebbvalóikat. Felkapott egy vastag kendőt, beleburkolózott, és röviden megkérte Bumble urat, hogy maradjon a szobában, amíg ő vissza nem jön, mert nem lehet tudni, mi történik. Rászólt az öreg nőre, hogy siessen, szedje a lábát szaporán, aztán dohogva követte.

Bumble úr, amikor magára maradt, kissé rejtélyesen viselkedett.

Kinyitotta a szekrényt, megszámlálta a teáskanalakat, tenyerében méregette a cukorfogókat, alaposan megnézte az ezüst tejescsészét, hogy valódi-e, s amikor kielégítette kíváncsiságát, félrecsapva feltette háromszögletű kalapját, és rendkívül ünnepélyesen négyszer körültáncolta az asztalt. E rendkívül különös szertartás után ismét letette kalapját, a kandalló elé állt háttal, és látszott rajta, hogy gondolatban pontos leltárt vesz fel a szoba bútorzatáról.

A gondnoknő nyugalmának megzavarója alkalmasnak látszott arra a szerepre, hogy a halál hírnöke legyen. Hátát meghajlították az évek, tagjai bénultan reszkettek, szélütött arca bárgyú vigyorra torzult, és olyan volt, mintha valami bolond rajzoló ceruzája, nem pedig a természet keze alkotta volna.

Sajnos, a természet alkotta arcok nem sokáig gyönyörködtetnek bennünket a szépségükkel. A gond, a szomorúság, az éhezés éppúgy eltorzítják az arcvonásokat, mint a szíveket. Csak ha elszunnyadtak ezek a szenvedélyek, és örökre elvesztették hatalmukat, csak akkor vonulnak el ezek a gondterhes felhők.

Általános jelenség, hogy a halott arcvonásai minden merevségük ellenére is felveszik a szendergő gyermek rég elfelejtett kifejezését. Oly nyugodt, békés néha egy-egy halott arc, hogy azok, akik az elhunytat boldog gyermekkorában ismerték, áhítattal térdelnek le a koporsó mellé, és a halottat már itt a földön angyalnak látják.

Az öregasszony végigvánszorgott a folyosókon, fel a lépcsőkön, és a gondnoknő dohogására alig hallható válaszokat mormolt. Végül kénytelen volt megállni; hogy lélegzetet vegyen, ekkor a gyertyát Corneyné kezébe adta és hátramaradt. Tőle telhetőleg igyekezett lépést tartani rugalmasabb felettesével, aki hamarosan bejutott abba a szobába, ahol a beteg asszony feküdt.

Csupasz padlásszoba volt, végében homályos gyertyaláng pislákolt. Egy másik öregasszony virrasztott az ágy mellett. Az egyházközség gyógyszerész segédje a tűz mellett állt, és lúdtollból fogpiszkálót faragott.

- Hideg van, Corneyné asszony - mondta a fiatalember.

- Igen, nagyon hideg van - válaszolta a hölgy a lehető legkedvesebb hangján, és meghajolt.

- Jobb szenet is kaphatna a szállítóitól - jegyezte meg a gyógyszerészsegéd, és a rozsdás piszkavassal kettétört egy darab szenet -, ez a szén annyi, mint a semmi ilyen hideg éjszakákon.

- A vezetőség választotta ezt a szenet, uram - felelte Corneyné. - Igazán megtehetnék, hogy melegről gondoskodjanak a számunkra, hiszen olyan nehéz munkát végzünk.

A beszélgetést a beteg asszony nyöszörgése szakította félbe.

- Ah - mondta a fiatalember, és hirtelen az ágy felé fordult, mint aki az előbb már egészen megfeledkezett a betegről -, ez már a végét járja, asszonyom.

- Valóban? - kérdezte a gondnoknő.

- Csodálkoznék, ha még két óra hosszat élne - szólt a gyógyszerészsegéd, és megint figyelmesen hegyezni kezdte a lúdtollat -, egész szervezete felmondja már a szolgálatot. Alszik most, néni?

Az öregasszony az ágy fölé hajolt, majd igenlően bólintott.

- Akkor talán békésen meghal alvás közben, ha nem csapnak nagy lármát. Tegyék a gyertyát a földre, ott nem látja - mondta a fiatalember.

Az ápolónő teljesítette az utasítást, de közben a fejét csóválta, mint aki azt akarja mondani, hogy az asszony nem fog olyan könnyen meghalni. Aztán leült a másik öreg nő mellé, aki időközben visszatért a szobába. A gondnoknő kifejezéstelen arccal kendőjébe burkolózott, és az ágy lábához ült.

A gyógyszerészsegéd végre elkészítette fogpiszkálóját, a tűz mellé telepedett, és jó tíz percig gondosan használta az új szerszámot. Mikor ezt is megunta, jó munkát kívánt Corneynénak, és lábujjhegyen kiment a szobából.

Egy darabig csendben ültek, aztán a két öreg nő felállt az ágy mellől. A tűz mellé vánszorogtak, és fonnyadt kezüket a lángok fölé tartották. A lángok kísérteties fényt vetettek beesett arcukra, rútságuk még borzalmasabbnak hatott. Halk hangon beszélgetni kezdtek.

- Mondott még valamit, amíg kint voltam, Anny, kedves? - kérdezte az egyik.

- Egy szót sem - felelte a másik. - Hánykolódni kezdett, de aztán megfogtam a kezét, s akkor abbahagyta. Alig van már benne erő, könnyen fogtam le. Én még nem vagyok egészen gyenge, pedig én is az egyházközség kenyerét eszem.

- Megitta a forralt bort, amit az orvos rendelt?

- Igyekeztem rávenni, de úgy összeszorította a fogát és a száját, hogy nem tudtam vele boldogulni. Így aztán én ittam meg, és nekem jót tett.

A két vénasszony óvatosan körülnézett, hogy nem hallják-e őket, aztán közelebb húzódtak a tűzhöz, és jókedvűen kuncogtak.

- Emlékszem rá, amikor még ő is ilyeneket csinált, s aztán sokat nevetett rajta.

- Bizony, bizony, igen jó kedvű volt. Sok-sok szép hullát öltöztetett fel, olyan szépek és tiszták voltak, mint a viaszbábuk. Az én szemeim sokszor láttak ilyesmit, és a vén kezeim is sokszor segítettek neki efféle munkánál.

Előrenyújtotta reszkető ujjait, és izgatottan hadonászott az orra előtt, majd a zsebében kezdett kotorászni, és előszedett egy ócska, színehagyott bádog burnótszelencét, amelyből egy-egy kis csipetet társnője és saját kezébe hintett. Corneyné, aki közben türelmetlenül várta, hogy a haldokló nő felocsúdjon aléltságából, odalépett hozzájuk, és éles hangon megkérdezte, hogy meddig kell még várnia.

- Nem sokáig, asszonyom - válaszolta a második öreg nő, és felnézett rá -, egyikünknek sem kell sokáig várnia a halálra. Csak türelem, türelem. Idejében meg fog érkezni.

- Fogja be a száját, fecsegő hülye - szólt rá szigorúan a gondnoknő. - Mondja, Martha, gyakran volt a beteg ilyen állapotban?

- Gyakran.

- De többé nem lesz - vágott közbe a másik. - Csak egyszer fog még felébredni, és akkor is nagyon rövid időre.

- Akár rövid, akár hosszú időre - mondta harapósan a gondnoknő -, engem már nem talál itt, amikor felébred. Ajánlom maguknak, hogy ne zavarjanak többé ilyen semmiségért. Én nem vagyok köteles az összes öreg nő halálát végignézni, és nem is fogom. Ezt jegyezzék meg, szemtelen vén szipirtyók! Ha még egyszer bolonddá tesznek, alaposan ellátom a bajukat!

Éppen ki akart robogni a szobából, amikor a két öreg nő, aki az ágy felé fordult, felkiáltott. Erre ő is megfordult. A beteg felült ágyában, és karjait feléjük tárta.

- Ki az? - kérdezte elfúló hangon.

- Csitt, csitt - mondta az egyik öregasszony, és fölébe hajolt. - Feküdj le, feküdj le.

- Nem fekszem le többé élve - mondta akadozó hangon az asszony -, meg akarom neki mondani. Jöjjön közelebb, közelebb, a fülébe akarom súgni.

Karon ragadta a gondnoknőt, és arra kényszerítette, hogy egy székre üljön az ágy mellett. Éppen beszélni akart, amikor észrevette, hogy a két öreg nő sóvár kíváncsisággal hajlik feléje.

- Kergesse ki őket - dünnyögte az asszony -, kergesse ki őket, gyorsan, gyorsan!

A két vénasszony panaszosan jajgatni kezdett, hogy a szegény drága már olyan beteg, hogy legjobb barátnőit sem ismeri meg. Kijelentették, hogy sohasem hagyják magára. A gondnoknő azonban kituszkolta őket a szobából, bezárta az ajtót, és visszaült az ágy mellé. A kizárt éltes hölgyek nyomban hangot és modort változtattak, és a kulcslyukon át dühösen bekiabáltak, hogy az öreg Sally be van rúgva. Állításuk különben nem is volt egészen alaptalan, mert hiszen a gyógyszerész mérsékelt ópiumadagján kívül még vízzel kevert pálinkát is kapott (életének utolsó itala), maguktól az öreg hölgyektől.

- Most figyeljen ide - mondta hangosan a haldokló, mint aki össze akarja szedni utolsó maradék erejét. - Ebben a szobában, ebben az ágyban ápoltam egyszer egy csinos fiatal teremtést, akit a gyaloglástól felsebzett lábbal, porosan, véresen hoztak ide. Fiút szült itt, aztán meghalt. Mikor is volt ez?... Várjunk csak...

- Nem fontos, hogy mikor volt - szólt rá türelmetlenül a gondnoknő -, mondja tovább.

- Igen... - mormolta az öregasszony, s ismét visszaesett előbbi bágyadtságába. - Mondjam tovább? Igen... tudom! - kiáltotta vadul, hirtelen felülve az ágyán, arca elvörösödött, és szemei kidülledtek üregükből. - Megloptam ezt az asszonyt, meg bizony, még ki sem hűlt, és máris elloptam tőle.

- Mit lopott el, az isten szerelméért? - kiáltotta a gondnoknő olyan mozdulattal, mintha segítségért szeretne kiáltani.

- Azt - kiáltotta a haldokló, és kezével befogta a másik nő száját. - Egyetlen kincsét! Nem volt ruhája, nem volt ennivalója, de azt gondosan őrizte a keblén. Aranyból volt, istenemre mondom. Nehéz aranyból, amivel megmenthette volna az életét.

- Aranyból? - mondta a gondnoknő, és mohón a visszahanyatló nő fölé hajolt. - Folytassa, folytassa, ki volt ez az asszony, mikor történt ez?

- Megbízott, hogy őrizzem meg - nyögte az asszony -, bennem bízott, mert én voltam az egyetlen nő körülötte. Lelkemben már akkor elloptam, amikor először megmutatta, hogy a nyakában függ. Talán a gyermek haláláért is én vagyok felelős. Jobban bántak volna vele, ha tudták volna.

- Mit tudtak volna? Beszéljen!

- A gyermek egészen olyanná fejlődött, mint az anyja. Sohasem tudom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megláttam a fiú arcát. Szegény asszonyka, milyen fiatal volt, szelíd volt, mint egy bárány... de még nem mondtam el mindent, ugye?

- Nem, nem - felelte a gondnoknő előrehajolva, hogy felfogja az egyre halkabbá váló szavakat -, mondja el gyorsan, mert aztán késő lesz.

- Az anya - mondta a haldokló, maradék erejét még egyszer görcsösen összeszedve -, az anya, amikor a halálát kezdte érezni, fülembe súgta, hogy ha gyermeke életben marad, egyszer talán eljön a nap, amikor nem fog többé szégyenkezni, ha megemlítik előtte szegény fiatal anyja nevét. "Az égre kérem - mondta, és vékony kezét összekulcsolta -, akár fiú lesz, akár lány, szerezzen neki néhány barátot ebben a szomorú világban, és szánja meg a szegény elhagyott gyermeket."

- Hogy hívták a fiút? - kérdezte a gondnoknő.

- Olivérnek nevezték - válaszolta egész gyenge hangon az asszony -, és az arany, amit elloptam...

- Milyen volt? - kiáltotta a másik.

Feszült figyelemmel hajolt föléje, hogy hallja válaszát, de önkéntelenül visszahúzódott, amikor a haldokló lassan és mereven ismét ülő helyzetbe emelkedett. Az asszony mindkét kezével megmarkolta a takarót, érthetetlenül mormogott valamit, aztán élettelenül vissza hanyatlott.

- Meghalt - mondta az egyik öreg nő, aki az ajtó nyitására be sietett.

- És tulajdonképpen nem is volt semmi mondanivalója - válaszolta a gondnoknő, és szórakozottan elsétált.

A két vénasszony láthatóan annyira el volt foglalva szörnyű munkája előkészítésével, hogy nem is adott választ. Magukra maradtak a halottal.

Mialatt ez történt a vidéki dologházban, Fagin úr odújában ült, és a gyenge, füstös tűz fölött borongott. Térdén fújtató volt, mellyel, úgy látszik, a tüzet akarta vidámabb lobogásra serkenteni, de közben teljesen elmerült gondolataiban, kezét összekulcsolta, állát hüvelykujjaira támasztotta, és szemét szórakozottan szegezte a rozsdás vasrácsra. Mögötte, az asztalnál ült a Vagány, Charley Bates úrfi és Chitling úr. Nagy figyelemmel kártyáztak. A Vagány egyedül játszott Bates úr és Chitling úr ellen. Az elsőnek említett úriember arca, mely mindig rendkívül okos volt, most különösen éles gondolkodást árult el. Rendkívül feszülten figyelte a játékot, különösen Chitling úr kezeit. Időről időre igen komoly pillantásokat vetett ezekre a kezekre, és játékát azokhoz a megfigyelésekhez igazította, melyeket szomszédja kártyáiról szerzett. Hideg éjszaka volt, és ezért a Vagány, szokása szerint, a szobában is fenn tartotta kalapját. Agyagpipát szorongatott a fogai között, s csak akkor vette ki a szájából, ha egy-egy korty pálinkát hörpintett.

Bates úrfi is nagy figyelemmel játszott, de mivel ő izgatottabb természetű volt, mint kitűnő barátja, gyakrabban folyamodott a pálinkához, s számos olyan tréfát és oda nem tartozó megjegyzést engedett meg magának, amelyek nem férnek össze egy whistparti tudományos komolyságával. A Vagány, tekintettel barátságukra, nemegyszer komolyan megintette illetlen viselkedéséért. Bates úr a szemrehányásokat jó szívvel fogadta, s mindössze arra kérte barátját, hogy pukkadjon meg, és dugja a fejét egy zsákba - és más hasonló mulatságos dolgokat mondott, melyek bámulatot váltottak ki Chitling úrból. Különös volt, hogy az utóbbi úr és társa állandóan vesztettek, ez a körülmény azonban nemcsak hogy nem bosszantotta Bates úrfit, hanem olyan jó kedvre hangolta, hogy minden játszma végén harsányan röhögött, és kijelentette, hogy soha ilyen vidám partit nem játszott még.

- Két dupla parti és a robber - mondta Chitling úr hosszúra nyúlt arccal, és félkoronást vett elő mellényzsebéből -; sose láttam még ilyen fickót, mint te, Jack, mindent elnyersz tőlem. Még ha jó kártyáink is voltak, nekem meg Charleynak, akkor sem tudtunk semmire sem menni velük.

E megjegyzés tartalma vagy hangneme oly jó kedvre derítette Charley Batest, hogy harsány röhögése felriasztotta Fagint álmodozásából. Az öregúr megkérdezte, hogy mi történt.

- Hogy mi történt, Fagin? - kiáltotta Charley. - Sajnálom, hogy nem figyelted a játékot. Tommy Chitling egyetlen poént sem nyert. Én voltam a partnere a Vagánnyal szemben.

- Hm, hm - mondta Fagin olyan vigyorral, amely elárulta, hogy érti a jelenség okát. - Játssz velük még egy partit, Tommy, talán most szerencséd lesz.

- Nem én, Fagin - mondta Chitling úr. - Nekem elég volt. Ennek a Vagánynak olyan szerencséje van, hogy nem lehet vele felvenni a versenyt.

- Hahaha - nevetett az öreg -, korán keljen fel az, ki a Vagánytól nyerni akar.

- Korán? - mondta Charley Bates. - Éjszakára a lábán kell tartania a cipőt, távcsövet kell tartania mind a két szemén, és gukkert kell a vállára akasztania annak, aki tőle nyerni akar.

Dawkins úr e bókokat filozofikus nyugalommal fogadta, és kijelentette, hogy hajlandó egy shillingben játszani velük, és az nyer, aki előbb emel figurát. Kihívását senki sem fogadta el, mire egy krétával a Newgate börtön alaprajzát kezdte az asztalra firkálni, élesen fütyörészve.

- Ejnye, de unalmas vagy, Tommy - mondta Chitling úr felé fordulva, mikor már nagyon sokáig tartott a csend -, mit gondolsz, Fagin, min gondolkodik?

- Honnan tudnám, drágám? - felelte Fagin. - Talán veszteségein töpreng. Biztosan arra gondol, hogy elvesztette kis pénzecskéjét, mellyel vissza akart vonulni vidéki birtokára. Hahaha. Ugye, igaz?

- Nem, egy csöppet sem igaz - vágott a Vagány a felelni készülő Chitling úr szavába. - Hát te mit gondolsz, Charley?

- Én azt hiszem - mondta vigyorogva Bates úr -, hogy nagyon tetszik neki Betsy. Látod, hogy elpirult? Nahát, ez aztán a jó móka! Tommy Chitling szerelmes! Fagin, Fagin, csuda jó, mi?

Az a feltevés, hogy Chitling úr keblében gyengéd érzelmek támadtak, ellenállhatatlanul mulatságos volt. Bates úr oly hevesen vetette magát hátra székében, hogy elvesztette az egyensúlyt, és hanyatt zuhant. A baleset nem csökkentette jókedvét. Hosszasan, harsányan röhögött a földön, majd mikor nevetési rohama elállt, felkelt, és újból nevetni kezdett.

- Ne törődj vele, kedvesem - mondta Fagin Dawkinsra hunyorítva, miközben a fújtató nyelével szemrehányóan rákoppintott Bates úrfi fejére. - Betsy nagyon szép lány, ne engedd ki a markodból, Tom, én mondom neked.

- Azt akarom mondani, Fagin - szólt Chitling úr, akinek egészen elvörösödött az arca -, hogy ehhez itt senkinek semmi köze.

- Bizony nem. Charley csak jártatja a száját. Ne törődj vele, kedvesem, ne törődj vele. Betsy remek lány, tedd mindig azt, amit ő mond neked, és gazdag ember lesz belőled.

- Tegyem mindig azt, amit ő mond? - válaszolta Chitling úr. - Nem kerültem volna a hűvösre, ha nem követem az ő tanácsát. Te azonban kerestél az ügyön, ugye, Fagin? Különben is mi az a hat hét? Előbb-utóbb úgyis becsukják az embert, és akkor már inkább télen csukjanak be, amikor úgy sincs kedvünk sétálgatni. Hát nem igaz, Fagin?

- Hát persze, barátocskám - válaszolta Fagin.

- Ugye, Tom, szívesen megtennéd még egyszer - kérdezte a Vagány, Charley és Fagin felé hunyorítva -, ha Bettel rendben volna az ügy?

- Nem tenném meg - mondta csöndesen Tom. - Különben is, ki meri ezt állítani?

- Senki sem, drágám - mondta Fagin -, senki a világon nem állítja ezt, legfeljebb te magad.

- Kiszabadulhattam volna rögtön, ha beárultam volna Betsyt - mondta dühösen a szegény, féleszű fajankó -, csak egy szavamba kerül, és őt is becsukják, nem igaz, Fagin?

- Természetesen, kedves barátom - felelte Fagin.

- De én nem árulkodtam, ugye, Fagin? - áradtak Tomból a további kérdések.

- Nem bizony, te sokkal szilárdabb jellem vagy - mondta Fagin.

- Hát az lehet - mondta Tom, és körülnézett -, de mi nevetnivaló van ezen, mi, Fagin?

Fagin, aki észrevette, hogy Chitling úr már rendkívül ingerült, gyorsan megnyugtatta, hogy senki sem nevet rajta, és hogy a társaság komolyságát bebizonyítsa, Bates úrfihoz, a fő bűnöshöz fordult. Charley azonban, szerencsétlenségére, alighogy kinyitotta a száját, hogy Chitling urat rendkívüli komolyságáról biztosítsa, olyan ellenállhatatlan nevetőrohamban tört ki, hogy a kicsúfolt Chitling úr szó nélkül feléje rohant, és hatalmas ütést akart rá mérni. Bates azonban igen ügyesen kikerülte az ütést, amely a vidám öregúr mellét érte.

Fagin a falnak tántorodott az ütéstől, és lélegzet után kapkodott. Chitling mély megdöbbenéssel és rémülettel nézte.

- Csend! - kiáltotta a Vagány. - Csengettek.

Felkapta a gyertyát, és óvatosan felosont a lépcsőn.

Közben még egyszer, türelmetlenül megrántották a csengőt. A társaság a sötétben várakozott. Rövid szünet után ismét megjelent a Vagány, és valamit Fagin fülébe súgott rejtelmes arccal.

- Micsoda - kiáltotta Fagin -, egyedül?

A Vagány bólintott, majd kezével beárnyékolta a gyertya lángját, némán intett Charleynak, hogy jobb lesz, ha abbahagyja a viháncolást. Ezután figyelmesen Fagin szemébe nézett, és várta utasításait.

Az öregember sárga ujjait rágcsálta, és néhány pillanatig töprengett. Arcára kiült az izgalom, úgy látszott, mintha a legrosszabbtól tartana. Végül felemelte fejét.

- Hol van? - kérdezte.

A Vagány az emelet felé mutatott, és úgy tett, mint aki menni akar.

- Igen - mondta Fagin -, hozd le. Csitt! Csendesen, Charley és Tom, nagyon csendesen. Táguljatok.

Charley és ellenfele nyomban szelíden engedelmeskedtek a parancsnak, és úgy meglapultak valahol, mintha nyomuk veszett volna.

A Vagány, gyertyával a kezében, durva parasztruhába öltözött férfit vezetett a szobába. Az idegen gyorsan körülnézett, aztán levetette a hatalmas kendőt, mely arcának egész alsó felét eltakarta. Toby Crackit mosdatlan, borostás, megnyúlt arca tűnt elő.

- Hogy vagy, Fagin? - bólintott az öreg felé az érdemes látogató. - Dugd ezt a kendőt a kalapomba, Vagány, hogy megtaláljam, ha elmegyek. Jól van. Ügyes ember lesz belőled.

Felhajtotta hosszú parasztkabátját, széket húzott a tűzhöz, leült.

- Látod, Fagin, egy csepp pasztát és suvikszot sem kapott ez a csizma hosszú idő óta. Mit bámulsz rám? Először enni és inni akarok, s aztán térek az üzleti ügyekre. Lássuk hát a harapnivalót meg a pálinkát, mert három nap óta alig nyeltem valamit.

Fagin intett a Vagánynak, hogy tegyen az asztalra minden fellelhető élelmet, aztán szembeült a betörővel, és várta, míg jóllakik.

A látszat után ítélve Tobynak nem volt nagyon sürgős a társalgás. Fagin eleinte türelmesen vizsgálta a látogató arckifejezését, hogy abból olvasson ki valamit, de hiába. Toby fáradtnak és törődöttnek látszott, hanem azért az a bizonyos nyugodt, magabízó kifejezés nem hagyta el arcát. Borostás és piszkos volt, de mégis ott ragyogott arcán a jóképű Toby Crackit elpusztíthatatlan, önelégült mosolya. Fagin most már elviselhetetlen türelmetlenséggel figyelte, hogy rakja az ételdarabokat szájába. Közben izgatottan járkált fel és alá a szobában. De hiába izgult: Toby a legnagyobb nyugalommal evett tovább, amíg teljesen jól nem lakott. Ekkor kiküldte a szobából a Vagányt, becsukta az ajtót, vizet és pálinkát kevert, majd így szólt:

- Hát először is, Fagin...

- Igen, igen - mondta az öreg, és székével közelebb húzódott hozzá.

Crackit úr mindjárt abba is hagyta a beszédet, ivott a pálinkából, és megállapította, hogy kitűnő... Felrakta lábát az alacsony kandallópárkányra, úgy, hogy cipője egy magasságban volt a szemével, aztán nyugodtan folytatta:

- Mindenekelőtt azt mondd meg, Fagin, mi van Bill-lel.

- Mi? - ordított fel Fagin, és felugrott székéről.

- Micsoda? Csak nem azt akarod mondani, hogy... - mondta Toby, és elsápadt.

- Mit nem akarok mondani? - ordította Fagin, és dühösen toporzékolt. - Hol vannak? Hol van Sikes és a fiú? Mi lett velük? Hol rejtőznek? Miért nem voltak még itt?

- A munka nem sikerült - mondta halkan Toby.

- Tudom - mondta Fagin, újságot rántott elő a zsebéből, és rámutatott egy cikkre. - És aztán?

- Lőttek, eltalálták a fiút. Végigrohantunk a mezőkön, közrefogtuk, úgy vittük a fiút, árkon-bokron ugrottunk át. Üldöztek, a fene egye meg. Talpon volt az egész vidék, kutyákat uszítottak ránk.

- Mi van a fiúval?

- Bill a hátára vette, és úgy rohant vele, mint a szélvész. Később megálltunk, hogy közrevegyük. Feje lelógott, és a teste hideg volt. A sarkunkban voltak, tudtuk, hogy aki nem fut elég gyorsan, az akasztófára kerül. Elváltunk egymástól, és a fiút otthagytuk egy árokban. Hogy élt-e még vagy sem, arról sejtelmem sincs.

Fagin nem hallgatta tovább, nagyot ordított, a haját kezdte tépni, majd kiszaladt a szobából és a házból.

Az öregember még a következő utcasaroknál sem tért magához Toby Crackit hírének hatása alól. Nem csökkentette szokatlan sebességét, vadul, szinte kergén rohant, míg egy sebesen vágtató kocsi és a veszélyt felismerő járókelők kiáltása vissza nem kergette a gyalogjáróra. A főutcákat lehetőleg kerülte, mellékutcákon és sikátorokon osont végig, és végül Snow Hillre ért. Itt még szaporábban szedte a lábát, mint eddig, s az iramból nem engedett, amíg be nem kanyarodott egy átjáróudvarba.

Itt már elemében volt, biztonságban érezte magát, és ismét felvette szokásos csoszogó járását.

A Snow Hill és a Holborn Hill találkozásától nem messze, ha a City felől jövünk, jobb kéz felé keskeny és gyanús sikátor nyílik, mely a Saffron Hillbe vezet. Piszkos boltok vannak itt, melyekben különböző nagyságú és mintájú használt selyemzsebkendőket árulnak, hatalmas halmokban. Itt laknak azok a kereskedők, akik zsebtolvajoktól vásárolják az "árut". Sok száz zsebkendő lóg az ablakokra kifeszített madzagokon vagy az ajtófélfákon. Az üzletekben zsúfolva vannak zsebkendőkkel a polcok. A Field Lane valóságos kis külön birodalom: van itt borbély, kávéház, sörház és halsütő lacikonyha. Önálló kereskedelmi telep ez, a kistolvajok kereskedelmi gócpontja; hallgatag kalmárok érkeznek ide kora hajnalban és az esti szürkületben, sötét udvari szobácskákban tárgyalják meg üzleteiket, és ugyanolyan rejtélyesen távoznak, mint ahogy jöttek.

Ide jött el most az öreg Fagin. Jól ismerték a keskeny kis utca sárgás arcú lakói. Barátságos bólintással üdvözölték. Hasonló módon köszönt vissza, de nem állt szóba senkivel, amíg el nem jutott a sikátor végére.

Ekkor megszólított egy kis termetű kereskedőt, aki valami gyermekszékbe préselt a testéből annyit, amennyi belefért, és csendesen pipázott boltja ajtajában.

- Ha önt meglátja az ember, Fagin úr, elmúlik a szembaja - mondta a tisztes kereskedő, miután Fagin az egészsége után érdeklődött.

- Kissé ég a föld a talpunk alatt a szomszédban, Lively - mondta Fagin felvont szemöldökkel.

- Hát, néha-néha előfordul ilyesmi - válaszolta a kereskedő -, de aztán hamar lehűl minden, nem igaz?

Fagin helyeslően bólintott. A Saffron Hill felé mutatott, és azt kérdezte, hogy van-e ott fent valaki.

- A "Nyomorék"-nál?

Fagin bólintott.

- Várjunk csak - mondta elgondolkozva a kereskedő. - Ha jól emlékszem, egy csomó embert láttam betérni. Nem hiszem, hogy a barátja ott lenne.

- Szóval Sikes nincs ott? - kérdezte Fagin csalódott arccal.

A kis ember, aki meglepően ravasznak látszott, a fejét rázta.

- Nincs valamije számomra?

- Most nincs - mondta az öreg, és elfordult.

- A "Nyomorék"-hoz megy, Fagin? - kiáltotta utána a kis ember. - Várjon! Én is megiszom ott magával egy kortyot.

De Fagin hátranézett, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy egyedül szeretne menni. Ezért, valamint azért is, mert a kis ember csak nehezen tudott kiszabadulni a székből, a "Nyomorék"-hoz címzett fogadó ezen az estén kénytelen volt nélkülözni Lively úr jelenlétét. Mire Lively úr feltápászkodott, az öreg már eltűnt. Lively úr lábujjhegyre állt, úgy kémlelt utána, aztán ismét belepréselte magát a gyermekszékbe, és fejbólintást váltott a szemközti bolt tulajdonosnőjével. A Fejbólintás után, mely kételkedést és bizalmatlanságot árult el, ismét agyara közé szorította pipáját, és nagy komolyan pöfékelni kezdett.

A "Három Nyomorék", illetve csak a "Nyomorék" - mert látogatói inkább csak ezen a néven ismerték - volt az a csapszék, amelyben egyszer már találkoztunk Sikes úrral és kutyájával.

Fagin jelt adott a pult mögött álló embernek, aztán egyenesen felment a lépcsőn, benyitott egy szobába, lábujjhegyen belépett, aggodalmasan körülnézett, és kezével beárnyékolta szemét, mintha keresne valakit.

A szobában két gázlámpa égett. Fényük nem szivárgott ki, mert a spaletták be voltak téve, s ezenkívül a fakult vörös függönyöket is összehúzták. A mennyezet fekete volt, hogy színének ne ártson a lángok lobogása. A helyiséget annyira megtöltötte a sűrű dohányfüst, hogy az első pillanatokban jóformán semmit sem lehetett látni. Lassanként azonban a nyitott ajtón át kihúzódott a füst egy része, és előtünedezett egy sereg emberfej, éppolyan zavarosan, mint amilyen a fület megütő zsibongás volt. Mikor a néző szeme már jobban megszokta a képet, nagy társaságot láthatott. Egy hosszú asztal körül ültek, férfiak, nők vegyesen; az asztal túlsó végében a kocsmáros elnökölt, elnöki kalapácsával a kezében; a helyiség távolabbi sarkában pedig egy lila orrú, fogfájós, bekötözött képű hivatásos muzsikus verte a zongorát.

Fagin pillantásával sorra vette a züllött arcokat, de nem találta meg azt, akit keresett. Végül elkapta a kocsmáros pillantását, intett neki, és oly gyorsan elhagyta a szobát, mint ahogy jött.

- Mit parancsol, Fagin? - kérdezte a másik, aki utána jött. - Nem akar velünk tartani? Mindnyájan nagyon örülnénk a szerencsének.

Fagin türelmetlenül megrázta a fejét, és suttogva kérdezte:

- Ő itt van?

- Nincs.

- Barneyről sincs semmi hír?

- Semmi - válaszolta a "Nyomorék" gazdája. - Meg sem mukkan addig, amíg el nem múlik minden veszély. Nyomon vannak a kopók, és ha ő életjelt adna magáról, elrontana mindent. Biztosan jó helyen van Barney. Bízzuk csak rá.

- Ő itt lesz ma este? - kérdezte Fagin.

- Monksra gondol, ugye? - kérdezte habozva a kocsmáros.

- Pszt - mondta Fagin. - Igen.

- Okvetlenül - válaszolta a másik, és egy aranyórát vett elő -, már itt kellene lennie. Ha még tíz percig vár, biztosan...

- Nem, nem - mondta sietve Fagin, és látszott rajta, hogy bár szeretne személyesen tisztelegni a szóban forgó egyénnél, mégis megnyugtatja, ha az nincs itt. - Mondja meg neki, hogy kerestem, és hogy okvetlenül jöjjön el hozzám ma este. Különben nem... inkább holnap.

- Jó - mondta a másik -, és egyébként?

- Most egy szót sem - szólt Fagin, és lefelé indult a lépcsőn.

- Tudja - szólt utána a másik rekedt, suttogó hangon -, tudja, hogy milyen remek munkát lehetne most csinálni? Itt van Phil Barker, és úgy be van rúgva, hogy egy gyerek is elbánna vele.

- Az ám, csakhogy most még nem jött el Phil Barker ideje - mondta Fagin. - Philnek még lesz valami fontos dolga, addig nem mondhatunk le róla. Menjen vissza a társasághoz, barátocskám, és mondja meg nekik, hogy legyenek jókedvűek... addig a rövid ideig, amíg még élnek, hahaha.

A kocsmáros is nevetett, majd visszatért vendégeihez. Amint Fagin egyedül maradt, arcára ismét kiült az előbbi aggodalmas, töprengő kifejezés. Rövid gondolkozás után bérkocsit fogadott, és azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson Bethnal Green felé. Körülbelül egy negyed mérföldnyire Sikes úr lakása előtt elküldte a kocsit, és gyalog tette meg a hátralevő rövid utat.

"No - mormogta Fagin, mialatt az ajtón zörgetett -, ha valami disznóság készül itt, akkor kiszedem belőled, kislányom, hiába ravaszkodol!"

Egy nő közölte vele, hogy a lány odafönt van. Fagin halkan felment a lépcsőn, és minden teketória nélkül belépett a szobába. A lány egyedül volt, zilált fürtű feje az asztalon nyugodott.

"Úgy látszik, ivott - gondolta hidegen az öreg -, de az is lehet, hogy csak el van keseredve."

Az öreg becsukta az ajtót, a lány erre felriadt. Feszülten figyelte Fagin ravasz arcát, mialatt megkérdezte, hogy nincs-e valami újság, és meghallgatta a Toby jelentéséről szóló beszámolót. Aztán ismét az asztalra hajtotta fejét, és nem szólt egy szót sem.

Az öreg nyugtalanul nézett szét a szobában, hogy nem rejtőzik-e ott véletlenül Sikes. Vizsgálatainak eredményében megnyugodva kettőt-hármat köhintett, és mindenáron társalgásba akart kezdeni, de a lány rá se hederített. Végül Fagin még egy kísérletet tett. Kezét dörzsölve, legbehízelgőbb hangján megszólalt:

- Mit gondolsz, kedvesem, hol lehet most Bill?

A lány valami érthetetlen választ nyögött, olyasmit mondott, hogy nem tudja. A fojtott hangból arra lehetett következtetni, hogy sír.

- És az a szegény fiú? - kérdezte az öreg, és figyelmesen nézett a lány arcába. - Szegény kisfiú. Otthagyták egy árokban, Nancy, képzeld csak.

- A gyereknek - mondta a lány, és hirtelen felkapta fejét - így jobb; jobb, mintha köztünk volna. Feltéve, hogy Billnek nem lesz belőle baja, remélem, hogy a fiú holtan fekszik az árokban, és fiatal csontjai ott fognak megrothadni.

- Mi? - kiáltotta csodálkozva Fagin.

- Igen - felelte a lány, és szembenézett vele -, örülök, hogy nem láthatom többé, és tudom, hogy véget értek szenvedései. Nem bírom elviselni magam körül. Ha látom, meggyűlölöm magamat és benneteket mind.

- Hű - mondta megvetően az öreg -, be vagy rúgva!

- Igazán - kiáltotta keserűen a lány -, igazán nem rajtad múlik, hogy nem vagyok berúgva! Ha rajtad állna, mindig részeg volnék, de most nem vagyok az, hanem, úgy látszik, a hangulatom nem tetszik neked.

- Nem - mondta dühösen Fagin -, bizony nem.

- Hát akkor változtasd meg - szólt nevetve a lány.

- Változtassam meg? - ordította az öreg, akit végsőkig felingerelt a lány váratlan makacssága és az est sok kellemetlensége. - Majd meg is változtatom! Figyelj ide, te ringyó! Ha akarom, hat szóval megfojthatom Sikest, oly könnyen, mintha a vastag nyakán volna a kezem. Ha a fiú nélkül jön vissza, ha megszabadul, és a fiút élve vagy halva nem hozza nekem vissza, akkor öld meg te, ha nem akarod, hogy a hóhér kezére jusson.

- Mit jelent ez? - kiáltotta önkéntelenül a lány.

- Mit jelent? - kérdezte dühtől félőrülten Fagin. - Ha az a fiú sok száz fontot ér meg nekem, mért veszítsem el azt, amit a sors szerencsésen a kezembe adott, egy részeg banda ostobasága miatt, amelynek minden tagját a másvilágra küldhetem? És miért legyek odaláncolva egy pokoli gazfickóhoz, akinek megvan hozzá a hatalma, hogy... s csak el kell szánnia magát, hogy... hogy...

Az öregember lihegve keresett egy szót, aztán abban a pillanatban visszafojtotta kirobbant haragját, és megváltoztatta egész magatartását. Az előbb még ökölbe szorult kézzel, kitágult szemmel, a szenvedélytől sápadt arccal hadonászott - de most egy székbe rogyott, összehúzta magát, és reszketett a félelemtől, hogy önkéntelenül elárulta valamilyen rejtett gazságát. Rövid szünet után mert csak a lányra nézni. Kissé megnyugodott, amikor látta, hogy a lány még mindig ugyanolyan egykedvűen ül, mint az előbb.

- Nancy, drágám - károgta Fagin szokott hangján -, nem haragszol, ugye?

- Hagyj most békében, Fagin - mondta a lány, és fáradtan felemelte fejét. - Ha Bill most nem intézte el, elintézi majd máskor. Sok jó munkát végzett már a számodra, és ezentúl is fog, ha tud. Ha pedig nem tud, akkor hiába; szóval hagyd ezt most.

- És mi van a fiúval, kedvesem? - kérdezte az öreg, idegesen dörzsölve a kezét.

- A fiúnak vállalnia kell a kockázatot a többiekkel együtt - vágott közbe sietve Nancy. - És megint csak azt mondhatom, remélem, hogy meghalt, és nem érheti már semmi baj, nem bánthatod te sem, illetve csak akkor remélem, ha Billnek emiatt nem esik baja. Ha Tobynak sikerült meglógnia, akkor biztos, hogy Bill is jó helyen van, mert Bill kétszer olyan ügyes, mint Toby.

- És mit szólsz ahhoz, amit az előbb mondtam, kedvesem? - mondta Fagin, és csillogó szemét mereven rászegezte.

- Mondd el még egyszer, ha olyasmiről van szó, amit meg kell tennem - mondta Nancy -, de legjobb lesz, ha holnap mondod meg. Most egy pillanatra felébresztettél, de már megint egészen kába vagyok.

Fagin több más kérdést tett fel, hogy meggyőződjék róla, megértette-e vigyázatlan célzásait a lány. Nancy azonban olyan zavartalanul felelt kérdéseire, hogy megerősödött Fagin gyanúja: Nancy alaposan beszeszelt. Nancy valóban nem volt ment attól a gyengeségtől, amely meglehetősen elterjedt Fagin nőtanítványai között, és amelyre zsenge korukban inkább biztatták őket, mint hogy óvták volna tőle. Rendetlen külseje, a szobát betöltő pálinkaszag megerősítették az öreg gyanúját. A lány az előbbi rövid kitörés után először teljesen elcsendesedett, majd a legkülönbözőbb érzések vettek rajta erőt. Egyik pillanatban könnyei hullottak, a másikban pedig ilyeneket kiáltozott: "Nem baj, sose halunk meg!" Fagin úr, akinek az ilyen jelenségek kellő értékelésében nagy gyakorlata volt, könnyen kiszámította, hogy mennyi ideig lehet egy úr vagy hölgy ebben a boldog állapotban. Számításai megnyugtató eredménnyel végződtek, mert megállapította, hogy Nancy még távol van a kijózanodástól.

Miután ilyen módon megnyugtatta magát, és elérte kettős célját: közölte a lánnyal, hogy mit hallott az éjszaka, és meggyőződött róla, hogy Sikes nem tért vissza - ismét hazafelé indult. Fiatal barátnője az asztalra borulva aludt.

Tizenegy óra felé járt. Sötét és metsző hideg volt az éjszaka, úgyhogy Faginnek semmi kedve sem volt hosszan kint időzni. A fagyos szél, mely az utcákat végigsöpörte, éppúgy eltüntette onnan a járókelőket, mint a port és a sarat. Nagyon kevesen jártak az utcán, és azok is nagy igyekezettel siettek haza. Faginnek mégis kapóra jött a szélvihar; reszketve, vacogva ügetett, a szélrohamok durván taszigálták előre, hazafelé.

Már elért az utcája sarkára. Zsebébe nyúlt, hogy kikeresse a kapukulcsot, amikor az utca túlsó oldaláról, egy homályba borult, kiugró kapubejáratból sötét alak lépett ki, átment a kocsiúton, és észrevétlenül mögéje surrant.

- Fagin - súgta egy hang a fülébe.

- Á! - mondta az öreg, és gyorsan megfordult. - Te vagy?...

- Igen - mondta az idegen. - Két óra hosszat vártam rád. Hol az ördögben voltál?

- A te ügyedben járkáltam, kedvesem - mondta Fagin nyugtalan pillantással, és meglassította lépteit. - A te ügyeddel foglalkoztam egész éjjel.

- Persze, persze - mondta gúnyosan a másik -, és mi az eredmény?

- Semmi jó.

- De nem is rossz, mi? - szólt az idegen.

Fagin fejét rázta, és éppen felelni akart, amikor az idegen a ház felé intett, melyhez ezalatt megérkeztek. Megjegyezte, hogy jobb lenne, ha Fagin odabent mondaná el, amit tud, mert valósággal megdermedt benne a vér az ácsorgástól, és teljesen átjárta a szél.

Fagin láthatóan szívesen lemondott volna a látogatóról ebben a szokatlan órában. Valami olyat is dörmögött, hogy lakása nincs fűtve. Mikor azonban társa parancsoló hangon ismételte meg kérését, kinyitotta az ajtót, megkérte vendégét, hogy halkan csukja be maga után, amíg ő gyertyát keres.

- Olyan sötét van itt, mint a sírban - mondta a másik, és tapogatózva tett néhány lépést. - Siess!

- Csukd be az ajtót - suttogta Fagin a folyosó végéből. Ebben a pillanatban nagy robajjal csukódott be az ajtó.

- Nem én voltam - mondta tapogatózva a másik -, a szél vágta be, vagy pedig magától becsukódott. Gyújts már világot, mert különben még nekimegyek valaminek ebben a nyomorúságos odúban, és szétloccsantom a koponyámat.

Fagin lopva leosont a konyhalépcsőn, majd rövid távollét után megjelent egy égő gyertyával. Közben azt is megállapította, hogy Toby Crackit odalent alszik a hátsó szobában, a fiúk pedig a homlokzati oldalon levő szobában vannak. Intett a másiknak, hogy kövesse, és felfelé indult a lépcsőn.

- Azt a pár szó mondanivalónkat itt is elintézhetjük, kedvesem - szólt, és kinyitott egy ajtót az első emeleten. - Mivel a spaletták repedezettek, és a szomszédaink már megszokták, hogy itt mindig sötét van, a lépcsőre fogom tenni a gyertyát. Úgy.

Lehajolt, és a gyertyát a lépcső legfelső fokára tette, az ajtóval szemben. Közben bevezette vendégét a szobába, melyben semmi bútor nem volt, egy törött karosszéken és egy takaró nélküli vén kereveten kívül, mely az ajtó mögött állt. Erre ült le fáradtan az idegen. Fagin a karosszékbe telepedett. Szemben ültek egymással. Nem volt egészen sötét, a gyertya lángja az ajtónyíláson át halványan bevilágította a szemközti falat.

Egy darabig suttogva beszélgettek. Bár néhány szótöredéken kívül semmit sem lehetett kivenni a beszélgetésből, de ha valaki hallgatja őket, könnyen észrevehette volna, hogy Fagin a vendég szemrehányásai ellen védekezik, és hogy az utóbbi meglehetősen ingerült. Körülbelül egy negyedóra hosszat beszélgethettek így, amikor Monks - ezen a néven szólította Fagin több ízben az idegent - kissé felemelte hangját:

- Igenis, rosszul tetted. Miért nem tartottad itt, a többiekkel, mért nem faragtál belőle is valami nyavalyás, csúszó-mászó zsebtolvajt?

- Bolond beszéd! - kiáltotta Fagin, és fölöttébb idegesen vállat vont.

- Azt akarod mondani, hogy nem tehetted volna meg, ha akartad volna, akkor se? - kiáltotta szigorúan Monks. - Nem tetted meg más fiúkkal számos esetben? Legfeljebb egy évig kellett volna türelemmel lenned, és elérhetted volna, hogy elítélik, és simán eltávolítják az országból, talán örök életére.

- Kinek lett volna ebből haszna, kedvesem? - kérdezte, alázatosan Fagin.

- Nekem - válaszolta Monks.

- De nekem nem. És ennek a fiúnak hasznát vehettem volna. Ha két fél bonyolít le egy ügyletet, akkor mindkettőnek az érdekét figyelembe kell venni, nem igaz, barátom?

- Hát aztán! - förmedt rá Monks.

- Láttam, hogy nem lehet egykönnyen megtanítani a mesterségre. Egyáltalában nem viselkedett úgy, mint más fiúk hasonló körülmények között.

- Persze hogy nem, a fene egye meg - dörmögte a másik -, különben már rég kitanult vagány lenne.

- Nem tudtam vele boldogulni - folytatta Fagin, és aggódva leste a másik pillantását -, nem akart semmi áron. Nem állt módomban, hogy megfélemlítsem, pedig erre mindig szükség van kezdetben, különben hiába vesződünk. Mit tehettem? Küldjem ki munkára a Vagánnyal és Charleyval? Elég volt egyszer. Mennyit kellett akkor reszketnem mindnyájukért.

- Ez nem rajtam múlott - jegyezte meg Monks.

- Természetesen, kedvesem. Nem is akarom ezt most felhánytorgatni, mert ha nincs az a véletlen, akkor te sohasem veszed észre a fiút, és sohasem derül ki, hogy ő az, akit keresel. Elég az hozzá, hogy visszaszereztem számodra a lány segítségével, és erre most a lány kezdi pártfogolni.

- El kell intézni ezt a lányt - vágott közbe türelmetlenül Monks.

- Ezt most nem engedhetjük meg magunknak, kedvesem - mondta mosolyogva Fagin -, s azonkívül mi ilyesmivel nem is foglalkozunk, különben a napokban már boldogan megtettem volna. De jól ismerem ezeket a lányokat, Monks. Amint a fiú egy kicsit nekiedződik, a lány nem fog vele többet törődni, mint egy fatuskóval. Azt akarod, hogy tolvaj legyen belőle? Ha még életben van, akkor most majd meg tudom csinálni. És ha... ha - mondta Fagin, és közelebb húzódott a másikhoz -, ami nem hihető, bekövetkezett a legrosszabb, és a fiú már halott...

- Akkor az nem az én hibám - vágott közbe rémült tekintettel a másik, s reszkető kézzel megragadta Fagin karját -, ezt jól jegyezd meg, Fagin. Nekem semmi részem nem volt benne. Kezdettől fogva mondtam neked: mindent, csak nem a halálát. Nem akarok vért ontani. Mindig kiderül, és ezenkívül bántja az ember lelkiismeretét is. Ha agyonlőtték, nem én tehetek róla, hallod?... A mennykő csapjon ebbe az átkozott odúba. Mi az?

- Mi? - kiáltott Fagin, és mindkét karjával átfonta a gyáva férfit, aki rémülten felugrott. - Hol?

- Ott - mondta a másik, és a szemközti falra meredt. - Árnyék. Láttam egy nő árnyékát, köpönyegben, fejkötőben suhant át a falon.

Fagin elengedte, és mindketten kirohantak a szobából. A gyertya, melynek lángját a léghuzat lobogtatta, még ott állt, ahová letették. Csak üres lépcsőházat és kettejük sápadt arcát világította meg. Feszülten hallgatóztak, de mély csend honolt az egész házban.

- Képzelődtél - mondta Fagin, s felemelte a gyertyát.

- Esküszöm, hogy láttam - mondta reszketve Monks. - Előrehajolt, mikor először megpillantottam, és mikor megszólaltam, elrohant.

Fagin megvetően tekintett társa sápadt arcára, felszólította, hogy kövesse, ha akarja, és felfelé indult a lépcsőn. Benéztek minden szobába, mindegyik hideg, csupasz, sehol egy lélek. Lementek a főbejárathoz vezető folyosóra, majd egészen le a pincékbe.

Zöld penész borította az alacsony falakat, csigák nyomai csillogtak a gyertyafényben.

Néma csend volt mindenütt.

- Nos, mi a véleményed? - kérdezte Fagin, mikor visszatértek a folyosóra. - Egy lélek sincs a házban kettőnkön, Tobyn és a fiúkon kívül, róluk pedig kellően gondoskodtam. Ide nézz!

Bizonyítékul két kulcsot vett elő a zsebéből, és elmagyarázta: mikor először lement, rájuk zárta az ajtót, nehogy esetleg megzavarhassák őket beszélgetésükben.

Ez a sok bizonyíték megtette hatását Monks úrra. Izgatott nyugtalansága fokról fokra csökkent, ahogy tovább folytatták a ház átkutatását, minden eredmény nélkül. Végül dühösen felnevetett, és bevallotta, hogy valószínűleg csak felizgatott képzeletének játéka volt az egész. Kijelentette, ma este már nem tárgyal tovább, mert hirtelen eszébe jutott, hogy már egy óra múlt. Így aztán a két szeretetre méltó ember elvált egymástól.

Semmi esetre sem volna illő a szerény szerző részéről, hogy megvárakoztasson egy olyan fontos személyt, mint amilyen az egyházfi. Az egyházfi háttal állt a kandallóban lobogó tűznek, kabátja szárnyát két karjára emelve. Ilyen helyzetben igazán nem volna szabad sokáig várakoztatni. Az sem egyeztethető össze az író alantas társadalmi helyzetével és udvariasságával; hogy hasonlóképpen elhanyagoljon egy hölgyet, akire az egyházfi gyengéd és szeretetteljes pillantásokat vetett, és fülébe édes szavakat suttogott, melyek ilyen személyiség részéről valóban minden rendű és rangú lány és asszony szívét megdobogtathatják. Ezért a krónikás, aki e sorokat írja, tudja, hogy mi a kötelessége. Kellő tisztelettel viseltetik azok iránt, akikre a földi tekintélyek hatalmat ruháztak, ezért sietve megadja nekik mindazt a hódolatot, melyet társadalmi állásuk megkíván, s azzal a köteles udvariassággal veszi őket körül, mely méltán megilleti őket magas rangjuk és (következésképp) kitűnő erényeik révén. Éppen ezért az volt a szerző terve, hogy ezen a helyen egy kis tanulmányt közöl az egyházfiak isteni jogairól, s kifejti, hogy az egyházfi csalhatatlan. Ez a tanulmány bizonyára nagy örömére és tanulságára szolgált volna a nyájas olvasónak, sajnos azonban, idő- és helyszűke miatt; a szerző kénytelen lesz legkedvezőbb és megfelelőbb alkalomra halasztani terve megvalósítását. Ekkor majd be fogja bizonyítani, hogy az egyházközség szolgálatában álló egyházfi, aki méghozzá a templomon kívül az egyházközségi dologházban is működik, már hivatalból fel van ruházva a legszebb és legkiválóbb emberi erényekkel, amelyeket meg sem közelítenek a magánvállalatoknál működő szolgák, a törvényszolgák, sőt még a kisebb templomok szolgái sem (legfeljebb az utóbbiak egészen kis mértékben).

Bumble úr még egyszer megszámolta a teáskanalakat, még egyszer lemérte a cukorfogókat, közelebbről szemügyre vette a tejeskannát, megvizsgálta a bútorok állapotát, egészen a székek lószőr párnájáig. Utána még vagy hatszor megismételte ezeket a műveleteket, és csak ekkor jutott eszébe, hogy ideje volna, ha Corneyné már visszatérne. Egyik gondolat követi a másikat: minthogy Corneyné léptei nem közeledtek, Bumble úrnak eszébe jutott, hogy igen ártatlan időtöltés volna, ha kíváncsiságát kielégítve, megtekintené Corneyné sublótjának belsejét.

A kulcslyukon hallgatózott, hogy nem közelít-e senki a szoba felé, aztán megkezdte a három nagy fiók átvizsgálását. A legalsónál kezdte, és így haladt egyre feljebb. Különböző régi anyagú és divatú ruhákkal voltak tele a fiókok, minden ruha két réteg régi újságpapír között pihent, és szárított levendulával volt meghintve. Bumble úr rendkívüli megelégedéssel szemlélte a dolgok ilyetén állapotát. Később eljutott a jobb oldali saroknál levő fiókhoz (ebben volt a kulcs), és egy lakattal lezárt kis dobozt vett észre. Megrázta, mire a doboz kellemes hangokat adott, mintha pénz volna benne. Bumble úr ekkor méltóságteljesen visszasétált a kandallóhoz, amely előtt ugyanúgy helyezkedett el, mint az előbb, és komoly elhatározással ezt mondta: "Meg fogom tenni." E figyelemre méltó nyilatkozat után tíz percig rázogatta a fejét, mintha szelíden korholgatná önmagát, hogy hogyan is lehet valaki ilyen remek fickó, majd oldalról szemlélni kezdte lábszárait látható érdeklődéssel és élvezettel.

Javában folytatta ezt a műveletet, amikor Corneyné egyszerre csak berohant a szobába, lihegve a székbe vetette magát a kandalló mellett, egyik kezével elfedte a szemét; a másikat szívére szorította, és levegő után kapkodott.

- Corneyné asszonyom - mondta Bumble úr, és fölébe hajolt - mi történt? Valami baj van, asszonyom? Kérem, feleljen nekem, én valósággal... - azt akarta mondani, hogy tűkön áll, de zavarában így mondta: - tükrön állok.

- Ó, Bumble úr - kiáltotta a hölgy -, olyan rettenetes izgalmak értek!

- Izgalmak, asszonyom? - kiáltotta Bumble úr. - Ki merte önt...? Különben tudom - mondta Bumble úr, és vele született fenségével legyűrte felháborodását -, biztosan azok az átkozott szegények.

- Szörnyű rágondolni - mondta borzongva a hölgy.

- Akkor ne gondoljon hát rá, asszonyom - mondta Bumble úr.

- Kénytelen vagyok - nyöszörögte a hölgy.

- Akkor vegyen be valamit, asszonyom - mondta Bumble úr csitító hangon -, talán egy kis bort.

- A világ minden kincséért sem - válaszolta Corneyné. - Nem, igazán nem. Hanem ott van valami a legfelső polcon, jobboldalt... ó... - e szavakkal a derék hölgy szórakozottan mutatott a pohárszék felé, miközben belső görcsöktől vonaglott. Bumble úr a szekrényhez sietett, lekapott a polcról egy zöld palackot, tartalmával megtöltött egy teáscsészét, amelyet azután a hölgy ajkához tartott.

- Most már jobban vagyok - mondta Corneyné, és hátradőlt székében, miután félig kiitta a csésze tartalmát.

Bumble úr hálatelt, áhítatos pillantást vetett a mennyezet felé, majd tekintete ismét a csészére esett, melyet orrához emelt.

- Fodormenta - mondta gyenge hangon Corneyné, és szelíden mosolygott az egyházfira -, kóstolja meg! Van benne... van benne valami más is, egy egész kis csöpp.

Bumble úr kétkedő pillantással megízlelte az orvosságot, majd csettintett a nyelvével. Még egyet húzott belőle, aztán üresen tette vissza a csészét.

- Nagyon jót tesz - mondta Corneyné.

- Valóban - válaszolta az egyházfi, székét a gondnoknőé mellé húzta, és gyengéden érdeklődött, hogy mi történt.

- Semmi - mondta Corneyné -, bolondos, könnyen izguló, gyarló teremtés vagyok én.

- Nem gyarló, asszonyom - mondta Bumble úr; és még közelebb húzta székét. - Ön gyarló teremtés volna?

- Mindnyájan gyarló teremtések vagyunk - hangzott Corneyné elvi megállapítása.

- Úgy bizony - mondta az egyházfi.

Egy-két percig egyikük sem szólt egy szót sem. Ezután Bumble úr bal karját elvette Corneyné székének karfájáról, az asszony kötényének szalagjára tette, s lassan egészen átkarolta.

- Mindnyájan gyarló teremtések vagyunk - mondta Bumble úr.

Corneyné felsóhajtott.

- Ne sóhajtson, asszonyom.

- Nem tehetek róla - mondta Corneyné, és még egyet sóhajtott.

- Milyen kellemes szoba ez, asszonyom - mondta Bumble úr, és körülnézett -, ha még egy szoba volna hozzá, egészen tökéletes lakás lenne.

- Túl nagy volna egy ember számára - suttogta nagyon halkan a hölgy.

- De két ember számára nem - mondta lágyan Bumble úr -, ugye, Corneyné asszony?

Corneyné lehajtotta a fejét. Az egyházfi is lehajtotta az övét, hogy az asszony arcába nézhessen. Corneyné szemérmesen elfordította arcát, és kezével zsebkendője után akart nyúlni, de véletlenül Bumble úr kezébe helyezte.

- Ugye, az elöljáróságtól ön ingyenszenet kap, asszonyom? - kérdezte az egyházfi, és szerelmesen megszorította a kezét.

- És gyertyát is - válaszolta Corneyné, s gyengéden viszonozta a szorítást.

- Tehát ingyenfűtés, -világítás és -lakás - mondta Bumble úr. - Ó, Corneyné asszony, milyen angyal ön!

A hölgy nem tudott ellenállni ennek az érzelmi kitörésnek, Bumble úr karjaiba omlott, s az egyházfi nagy izgalmában szenvedélyes csókot nyomott a hölgy szűzi orrára.

- Tökéletes ékessége ön az egyházközségnek - kiáltotta elragadtatással Bumble úr. - Tudja-e, gyönyörűségem, hogy Slout úr állapota ma este rosszabbra fordult?

- Igen? - mondta Corneyné szemérmesen.

- Azt mondja az orvos, hogy egy hétig sem él már - folytatta Bumble úr. - Ő az intézet felügyelője, halálával megüresedik ez a hely, s az állást be kell tölteni. Ó, Corneyné asszony, milyen lehetőségek! Milyen szép alkalom, hogy egyesítsük szíveinket és háztartásainkat.

Corneyné zokogott.

- Csak egy szót - mondta Bumble úr, és a pironkodó szépség fölé hajolt -, csak azt az icipici kis szót, szerelmem!

- I... igen - sóhajtotta a gondnoknő.

- Még egyet - folytatta az egyházfi. - Csak még egy pillanatra küzdje le gyönyörű érzelmeit. Mikor legyen meg?

Corneyné kétszer is szóra próbálta nyitni ajkait, de nem tudott egy hangot sem kinyögni. Végül összeszedte minden erejét, karját Bumble úr nyaka köré fonta, s kijelentette, hogy bármikor, amikor Bumble úr akarja, és hogy Bumble úr igazán "ellenállhatatlan".

Miután az ügyeket ilyen barátságosan és kielégítően elintézték, a megállapodást ünnepélyesen megpecsételték egy újabb teáscsészényi fodormenta-keverékkel. Erre azért is szükség volt, mert a hölgyet ezek a dolgok meglehetősen felizgatták. Közben elmondta Bumble úrnak az öreg nő halálának körülményeit.

- Helyes! - mondta az úriember a fodormentát szürcsölgetve. - Hazamenet beszólok Sowerberryhez, és megmondom neki, hogy küldjön ide holnap reggel. Ettől ijedt úgy meg, szerelmem?

- Ó, nem történt semmi különös, drágám - mondta kitérően a hölgy.

- De mégis, biztosan történt valami, szerelmem - sürgette Bumble úr -, hát nem akarja megmondani a maga egyetlen Bumble-jének?

- Most nem. Legközelebb. Majd az esküvőnk után, drágám.

- Az esküvőnk után? - kiáltotta Bumble úr. - Talán csak nem valamelyik férfiápolt merészelt szemtelenkedni?...

- Nem, nem, szerelmem - mondta gyorsan a hölgy.

- Mert ha igen - folytatta Bumble úr -, mert ha valamelyikük erre a bájos arcra merné vetni közönséges szemét...

- Dehogyis merné, szerelmem - nyugtatta meg a hölgy.

- Nem is ajánlom nekik - mondta ökölbe szorított kézzel Bumble úr. - Csak próbálja meg akármelyik férfi, a parókián kívül, tudom, hogy még egyszer nem tenné meg!

Ha ezt az utolsó szót nem kísérte volna semmilyen heves mozdulat, nem hangzott volna valami hízelgően a hölgy bájait illetően. Minthogy azonban Bumble úr harcias gesztusokkal kísérte fenyegetését, a hölgyet nagyon meghatotta ez az odaadás, és kijelentette, hogy Bumble úr valóságos galamb.

A galamb ezután feltűrte gallérját, fejébe nyomta háromszögletű kalapját, hosszan és gyengéden megölelte jövendő élete párját, aztán ismét nekivágott a hideg; szeles éjszakának. Néhány percre megállt a férfiápoltak szobájában, és egy kicsit összeszidta őket csak azért, hogy meggyőződjék, alkalmas lesz-e a dologház felügyelői állásának betöltésére. Miután ebbeli képességeiről sikerült meggyőződnie, könnyű szívvel távozott. Leendő előléptetésének csábos képei gyönyörködtették elméjét, miközben a temetkezési vállalkozó boltja felé haladt. Sowerberry úr és felesége nem voltak otthon, mert vacsorára voltak hivatalosak valahová. Minthogy Noah Claypole soha nem volt hajlandó több testi munkát vállalni, mint amennyi az evés és ivás alapvető két műveletének tökéletes elvégzéséhez feltétlenül szükséges, a bolt ajtaja még nyitva volt, bár a zárás ideje már elmúlt. Bumble úr pálcájával több ízben kopogott a pulton, minden eredmény nélkül. A bolt mögötti kis szoba ablakán fény szűrődött át, azért az egyházfi merész elhatározással odalépett az ablakhoz, s megnézte, mi megy végbe a szobában. Nem volt csekély a meglepetése, amikor meglátta, mi történik odabenn.

Az asztal vacsorához volt terítve, vajas kenyér, tányérok, poharak, egy söröskancsó és borosüveg álltak rajta. Az asztalfőn Claypole úr kényelmesen terpeszkedett a karosszékben. Lábát az egyik karfára tette. Egyik kezében nyitott bicska, másikban vajas kenyér volt, mögötte állott Charlotte. Egy hordóból osztrigákat szedegetett ki. Claypole úr az osztrigákat azzal tisztelte meg, hogy igen mohón felfalta őket. Az ifjú orra kissé vörösebb volt a szokottnál, és jobb szeme kissé bárgyún pislogott, amiből arra lehet következtetni, hogy némiképp mámoros állapotban volt. Megerősítette ezt a gyanút az is, hogy rendkívül mohón ette az osztrigákat, melyek tudvalevően hűsítően csillapítják a belső forróságot.

- Itt egy gyönyörű kövér példány, Noah, drága - mondta Charlotte. - Edd meg, igazán edd meg még ezt az egyet.

- Milyen remek étel az osztriga - jegyezte meg Claypole úr, miután lenyelte -, milyen kár, hogy ha az ember sokat eszik belőle, rosszul lesz, ugye, Charlotte?

- Bizony rémes.

- Úgy van. Te nem szereted az osztrigát?

- Nem túlságosan. Jobb szeretem, ha te eszed, mint ha én enném.

- Nahát - mondta elgondolkodva Noah -, milyen furcsa.

- Itt van még egy - mondta Charlotte -, gyönyörű szép szakálla van.

- Nem tudok többet enni - mondta Noah -, sajnos, nem megy tovább. Gyere ide, Charlotte, hadd csókoljalak meg.

- Micsoda? - kiáltotta Bumble úr, és berohant a szobába. - Ismételd meg, amit mondtál!

Charlotte felsikoltott, és kötényébe rejtette arcát. Claypole úr nem mozdult, mindössze a lábát tette le a földre, és a részegek rémületével meredt az egyházfira.

- Ismételd meg, amit mondtál, te gaz, vakmerő fickó! - kiáltotta Bumble. - Hogy mertél ilyet kimondani?! És maga, szemtelen fehérszemély, hogy merte erre felbátorítani? Csókolózni? - kiáltotta Bumble úr felháborodottan. - Pfuj!

- Nem gondoltam komolyan - dadogta Noah. - Ő mindig csókolgat engem, akár akarom, akár nem.

- Noah, igazán! - kiáltotta szemrehányóan Charlotte.

- De igenis, mindig megteszed - vágott vissza Noah. - Kérem, Bumble úr, ő mindig megcsipkedi az államat, és mindenféleképpen szerelmeskedik velem.

- Csend! - kiáltotta szigorúan Bumble úr. - A fehérszemély azonnal menjen ki. Noah, zárd be a boltot, és meg se merj mukkanni, amíg a gazdád haza nem jön. Ha hazajön, mondd meg neki, hogy Bumble úr itt volt, és azt üzeni, hogy holnap reggeli után küldjön egy öreg nőnek való koporsót. Megértetted? Csókolózni? - kiáltotta Bumble úr égnek emelt karral. - Az alsóbb osztályok szörnyen elfajultak és elzüllöttek ebben az egyházközségben. Ha a parlament nem vet véget ezeknek a szörnyűségeknek, tönkremegy az ország, és teljesen elzüllik a parasztság.

E kijelentés után az egyházfi komor méltósággal kivonult a koporsókészítő boltjából, és hazafelé indult.

Miután idáig elkísértük, és megtettük a szükséges előkészületeket az öreg nő temetésére, érdeklődjünk a kis Twist Olivér iránt, és győződjünk meg róla, hogy még mindig abban az árokban fekszik-e, ahol Toby Crackit hagyta.

- Farkasok harapják el a torkotokat - dörmögte Sikes fogcsikorgatva -, csak volnék most köztetek, rekedtre ordíthatnátok magatokat!

Miközben Sikes ezt az átkot vad természetének legvadabb indulatával morogta, a sebesült fiú testét térdére fektette, és egy pillanatra hátranézett üldözői felé.

A ködtől és sötétségtől alig lehetett látni, de az üldözők kiáltozása és a szomszédok kutyáinak ugatása, melyeket a vészcsengő riasztott fel, visszhangzott az egész tájon.

- Állj meg, te gyáva kutya - kiáltotta a rabló Toby Crackit után, aki hosszú lábait a nyaka közé szedve menekült -, állj meg!

Toby hirtelen megállt. Nem tudta, hogy kívül van-e már a lőtávon, azt viszont tudta, hogy Sikesszal ilyenkor nem lehet tréfálni.

- Segíts a gyereket vinni! - kiáltotta Sikes, és dühösen intett társának. - Gyere vissza!

Toby visszafelé indult. Halkan, elfúló hangon mormogta, hogy nem szívesen teszi.

- Gyorsabban! - kiáltotta Sikes, aki a fiút az előtte levő árokba fektette, és pisztolyt vett elő zsebéből. - Ne tarts engem bolonddá!

Ebben a pillanatban a zaj megerősödött. Sikes ismét körülnézett, és most már ki tudta venni üldözőit, akik már átmásztak annak a rétnek a kerítésén, ahol ő állt. Előttük két kutya loholt.

- Mindennek vége, Bill - kiáltotta Toby -, hagyjuk itt a kölyköt, és lógjunk meg!

Ez utolsó tanács után Crackit úr, aki szívesebben kockáztatta, hogy barátja rálőjön, mint hogy ellenségeinek kezébe kerüljön, hátat fordított, és teljes gőzzel elrohant. Sikes a fogát vicsorítva körülnézett, Olivérre rádobta köpenyét, aztán végigfutott a kerítés mellett, mintha el akarná terelni üldözőinek figyelmét attól a helytől, ahol a fiú fekszik, egy pillanatra megállt a sarokban, ahol a kerítés másik oldala az előbbit derékszögben metszette, aztán feldobta pisztolyát a magasba, átugrott a kerítésen, és eltűnt.

- Hahó! - kiáltotta egy reszkető hang. - Pincher! Neptun! Ide, ide!

A kutyák, melyek éppoly kevéssé élvezték ezt a hajszát, mint gazdáik, készséggel engedelmeskedtek a parancsnak. A három férfi, aki idáig jutott, megállapodott, hogy tanácskozzék.

- Az én tanácsom, illetve helyesebben parancsom az - mondta a legkövérebb férfi -, hogy azonnal forduljunk vissza, és menjünk haza.

- Én mindenbe beleegyezem, amit Giles úr jónak lát - mondta egy alacsonyabb ember, aki szintén nem volt valami karcsú. Igen sápadt és előzékeny volt, mint általában a megijedt emberek.

- Nem szeretném, ha rossz modorúnak tartanának, uraim - szólt a harmadik, aki a kutyákat visszahívta -, Giles úr ezt különben tudja.

- Úgy van - mondta a kisebb termetű ember -, akármit mond is Giles úr, mi nem ellenkezhetünk vele. Tisztában vagyok helyzetemmel, hála az égnek, tisztában vagyok helyzetemmel.

A kicsi ember, úgy látszik, tényleg tisztában volt a helyzetével, melyet nem tartott a legkívánatosabbnak. Ezt azzal árulta el, hogy beszéd közben fogai vacogtak.

- Fél, Brittles? - kérdezte Giles úr.

- Nem félek.

- De igen.

- Ön téved, Giles úr.

- Maga hazudik, Brittles.

E heves összecsapásnak Giles úr bosszankodása volt az oka, Giles úr pedig azért bosszankodott, mert reá hárult a felelősség azért, hogy visszafordulnak. A harmadik férfi bölcs megállapítással vetett véget a vitának.

- Az a helyzet, uraim - mondta -, hogy mindnyájan félünk.

- Beszéljen csak a saját nevében, uram - mondta Giles úr, aki a legsápadtabb volt mindhármuk között.

- Azt teszem. Ilyen körülmények között egészen természetes és helyénvaló, hogy az ember féljen. Én félek is.

- Én is félek - mondta Brittles úr -, de mért kell ezt az ember szemébe vágni?

Ezek az őszinte vallomások kiengesztelték Giles urat, aki bevallotta, hogy ő is fél. Erre aztán mind a hárman megfordultak, és teljes egyetértésben futni kezdtek visszafelé. Egészen addig futottak, amíg Giles úr, aki a leghamarabb kifulladt, és ezenkívül még vasvillát is cipelt, nagyon szépen megkérte őket, hogy álljanak meg, és kimagyarázta előbbi indulatos szavait.

- Különös - mondta Giles úr a magyarázat végén -, hogy mire képes az ember, ha felforr a vére. Gyilkosságot követtem volna el, ha elcsíptük volna valamelyik gazembert.

A másik kettő is ezen a véleményen volt, és minthogy az ő vérük heve is lecsillapodott, arról kezdtek beszélgetni, mi az oka a felindulás ilyen gyors lehűlésének.

- Én tudom - mondta Giles úr -, a kerítés az oka.

- Ez nem is csoda - kiáltotta Brittles, akinek megtetszett ez az ötlet.

- Higgyék el nekem - mondta Giles -, hogy a kerítés vetett véget az izgalom áradásának. Éreztem, hogy múlik el izgalmam, miközben felmásztam a kerítésre.

A másik kettő erre elmondta, hogy különös véletlen folytán őket is ugyanebben a pillanatban fogta el ez a kellemetlen érzés. Megegyeztek tehát abban, hogy a kerítés volt a jelenség oka, annál is inkább, mert mind a hárman emlékeztek, hogy akkor pillantották meg a rablókat, amikor a kerítéshez értek.

Ezt a beszélgetést a betörőket meglepő két férfi folytatta egy vándor üstfoltozóval, aki az egyik melléképületben aludt, és akit felkeltettek, hogy két korcs kutyájával vegyen részt az üldözésben. Giles úr kettős minőségben szerepelt: mint az öreg hölgy kulcsárja és főkomornyikja. Brittles mindenesinas volt a háznál. Gyerekkorában lépett az öreg hölgy szolgálatába, és még most is reményteljes fiúnak tartották, bár már túl volt harmincadik évén.

Ilyen beszélgetéssel bátorították egymást, és közben szorosan egymás mellett haladva, félénken néztek körül, valahányszor a szél megrázta a fák ágait. Így siettek vissza ahhoz a fához, mely mögé lámpájukat rejtették, hogy fénye ne szolgáljon célpontul a rablók fegyvereinek. Felkapták a lámpát, és gyors iramban siettek hazafelé. Homályos körvonaluk már rég eltűnt a sötétben, amikor a lámpa fénye még mindig csillogott és táncolt a távolban, a sűrű ködpára függönye mögött.

Hajnal felé még hidegebbre fordult az idő, és a köd úgy borult a földre, mint valami vastag füstfelhő. A fű nyirkos volt, az ösvények és mélyedések tele voltak sáros vízzel. Az egészségtelen szél nedves lehelete mély búgással, lomhán söpörte végig a mezőket. Olivér még mindig mozdulatlanul, eszméletlenül feküdt ugyanazon a helyen, ahol Sikes hagyta.

Lassan megvirradt. A levegő még metszőbb és hidegebb lett, amikor feltűnt az első derengés, mely inkább az éjszaka halála, mint a nappal születése volt. A tárgyak, melyek bizonytalanoknak és szörnyűeknek látszottak a sötétben, egyre jobban visszakapták körvonalaikat, s lassanként felvették ismerős alakjukat. Sűrű eső kezdett szakadni, hangosan paskolva a tar lombokat. De Olivér nem érezte az eső verését, még mindig eszméletlenül, tehetetlenül feküdt a sárban.

Végül tompa, fájdalmas kiáltás törte meg a csendet: ő kiáltott, és erre felébredt. Kendőbe csavart bal karja lomhán, tehetetlenül csüngött le. A kötést átitatta a vér. Olyan gyenge volt, hogy alig tudott ülő helyzetbe emelkedni. Bágyadtan körülnézett, segítséget keresve, és felnyögött a fájdalomtól. Egész testében reszketett a hidegtől és a kimerültségtől. Megpróbált felállni, de összeborzadt, s visszahanyatlott a sárba.

Mikor ismét magához tért hosszú kábulatából, úgy érezte, hogy biztosan meghal, ha itt marad. Szörnyű rosszullét fogta el, feltápászkodott, és járni próbált. Feje kába volt, úgy tántorgott, mint egy részeg ember. De megfeszítette minden erejét, és mellére hanyatlott nehéz fejjel tovább-bukdácsolt, maga sem tudta, merre.

Zavart, elmosódott képek gomolyogtak agyában. Úgy érezte, mintha még mindig Sikes és Crackit között menne, akik dühösen veszekednek. Szavaik a fülében csengtek, és egyszerre, miközben görcsösen erőlködött, hogy el ne essék, azon vette észre magát, hogy hozzájuk beszél. Aztán hirtelen egyedül maradt Sikesszal, egymás mellett gyalogoltak úgy, mint tegnap. Árnyszerű emberek suhantak el mellettük, és a rabló erősen megragadta csuklóját. Hirtelen hátratántorodott: pisztolyropogást hallott, hangos kiáltás, lövések zaja hasogatta a levegőt. Lámpák csillogtak előtte, zűrzavar, lárma vette körül, és egy láthatatlan kéz sietve cipelte magával. És mindezeken a gyorsan tovarohanó víziókon egy meghatározhatatlan, nyugtalanító testi fájdalom érzése húzódott végig, mely szakadatlanul gyötörte. Így tántorgott tovább. Gépiesen mászott át a kerítéskorlátokon, sövénylyukakon, míg végül kiért az országútra. Itt olyan erősen zuhogott az eső, hogy végre magához tért.

Körülnézett. Házat látott a közelben. Ezt talán elérheti. Talán megsajnálják, és megkönyörülnek rajta. Ha nem: akkor is jobb az emberek közelében meghalni, mint az elhagyott mezőn. Még egyszer összeszedte minden maradék erejét, és rogyadozó lépteit a ház felé irányította.

Amint az épület felé közeledett, az az érzés fogta el, hogy már látta valamikor ezt a házat. A részletekre nem emlékezett, de a ház alakja határozottan ismerősnek tűnt előtte.

Ez az a kertfal! Az éjszaka ennek a falnak a túlsó oldalán esett térdre, és könyörgött irgalomért a két embernek. Ez az a ház, melyet ki akartak fosztani.

Amikor Olivér felismerte a házat, annyira elfogta a félelem, hogy egy pillanatra megfeledkezett fájó sebéről, és csak menekülésre gondolt. Menekülni! Alig állt a lábán, de még ha vézna kis teste pihent és egészséges volna is, hova menekülhetne? Belökte a kertkaput, mely nem volt bezárva. Keresztülbotorkált a füvön, felkapaszkodott a lépcsőn, bezörgetett az ajtón, aztán elhagyta maradék ereje, és lerogyott a kis bejárat egyik oszlopa mellé.

Giles úr, Brittles és az üstfoltozó éppen akkor pihenték ki az éjszaka fáradalmait, tea és egyéb földi jók mellett, a konyhában. Giles úr általában nem állt túlságosan bizalmas lábon az alacsonyabb rangú cselédekkel. Rendszerint fölényes leereszkedéssel bánt velük, nehogy megfeledkezzenek magasabb társadalmi állásáról. De az olyan elemi csapások, mint halál, tűz és betörés, egyenlővé teszik az embereket, és ezért Giles úr kinyújtott lábbal ült a konyha tűzhelye előtt, bal karjával az asztalra könyökölt, jobbjával hadonászott, s így számolt be részletesen a betörésről. Közönsége, főként a szakácsné és a szobalány, feszült figyelemmel hallgatta.

- Fél három felé - mondta Giles úr -, de az is lehet, hogy már háromra járt, hirtelen felébredek, megfordulok az ágyamban, így ni (Giles úr megfordult székén, és az abrosz végét magára húzta, hogy szemléltetően mutassa be a műveletet), amikor egyszerre csak valami zajt hallok.

Az elbeszélés e pontjánál a szakácsné elsápadt, megkérte a szobalányt, hogy zárja be az ajtót, a szobalány Brittleshez továbbította a kérést, Brittles az üstfoltozót szólította fel, aki viszont úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Szóval valami zajt hallok - folytatta Giles úr. - Először aszondom magamban: "Biztosan cseng a fülem." Megint el akartam aludni, de aztán megint hallottam a zajt.

- Milyen volt a zaj? - kérdezte a szakácsnő.

- Valami recsegő zaj volt - mondta Giles úr, és körülnézett.

- Inkább olyasféle zaj volt, mintha tormareszelőn vasat akarna megreszelni az ember - mondta Brittles.

- Amikor maga hallotta, olyan volt - mondta Giles úr -, de amikor én hallottam, akkor recsegő zaj volt. Kitakaróztam (ezzel félrehajtotta magáról az abroszt), felültem az ágyban, és figyelni kezdtem.

- Jaj, istenem! - kiáltotta egyszerre a szakácsné és a szobalány, s közelebb húzódtak egymáshoz.

- Most már egész tisztán hallottam - mondta Giles úr. - Aszondom magamban: valaki felfeszít egy ajtót vagy ablakot. Mit lehet itt tenni? Figyelmeztetem ezt a szegény Brittlest, nem engedem, hogy megöljék álmában, mert könnyen megeshet, hogy elvágják a torkát, jobb fülétől a bal füléig, és még csak észre sem veszi.

Minden szem Brittles felé fordult, aki tátott szájjal, halálra rémült arccal meredt az előadóra.

- Ledobtam magamról a paplant - folytatta Giles (félrelökte az abroszt, és igen szigorúan nézett a szakácsnéra és szobalányra) -, lassan kibújtam az ágyból, felhúztam a...

- Hölgyek vannak jelen, Giles úr - mormolta az üstfoltozó.

- ... a cipőmet, uram - mondta Giles feléje fordulva, erős hangsúllyal -, megragadtam a töltött pisztolyt, mely mindig ott van nálam az evőeszközös kosárban, és lábujjhegyen átmentem Brittles szobájába. "Brittles - mondom neki -, ne ijedjen meg!"

- Valóban ezt mondta - suttogta halkan Brittles.

- "Azt hiszem, végünk van, Brittles - mondom neki -, de azért ne féljen."

- Hát félt? - kérdezte a szakácsnő.

- Egy cseppet sem. Olyan bátor volt, mint... majdnem olyan bátor volt, mint én.

- Én azon nyomban meghaltam volna a félelemtől - jegyezte meg a szobalány.

- Maga nő - válaszolta Brittles, és kissé kihúzta magát.

- Brittlesnek igaza van - bólintott Giles úr -, mást nem is lehet várni egy nőtől. Mi azonban férfiak vagyunk, felvettük a lámpát, mely Brittles polcán állott, nem gyújtottuk meg, és a sötétben lebotorkáltunk a lépcsőn. Így ni!

Giles úr felállt, néhány lépést tett becsukott szemmel, hogy a lehető legtökéletesebben érzékeltesse az eseményeket, de hirtelen összerezzent, s vele a többiek is. Visszaugrott székéhez. A szakácsné és a szobalány felsikoltott.

- Kopogtak - mondta Giles úr tettetett nyugalommal -, nyisson valaki ajtót.

Senki sem mozdult.

- Különös, hogy ilyenkor kopognak - mondta Giles úr, és végignézett a sápadt arcokon. Ő maga is nagyon sápadt volt. - Ki kell nyitni az ajtót. Nem hallják? Valaki nyisson ajtót!

Giles úr Brittlesre nézett. Ez a szegény fiatalember azonban, úgy látszik, nem tartotta magát "valakinek", és ezért úgy gondolta, hogy a felszólítás nem neki szól. Nem is felelt tehát semmit. Giles úr könyörgő pillantást vetett az üstfoltozóra, aki azonban hirtelen elaludt. A nők nem jöhettek számításba.

- Ha Brittles tanúk jelenlétében akarja kinyitni az ajtót - mondta Giles úr -, én megyek tanúnak.

- Én is - mondta az üstfoltozó, aki éppolyan hirtelen ébredt fel, mint ahogy az előbb elaludt.

Brittles ezek után beadta a derekát. Kinyitotta az ablaktáblákat, mire megnyugodva állapították meg, hogy már világos nappal van. Megindultak a kapu felé. A kutyák előttük mentek, a két nő pedig, aki félt egyedül bent maradni, a nyomukban lépegetett. Giles úr utasítására mindnyájan nagyon hangosan beszéltek, hogy figyelmeztessék az esetleges rossz szándékú támadókat, hogy nagyon sokan vannak. Ugyanez az ötletes úriember, ragyogó diplomatikus ösztönnel, az előszobában meghúzta a kutyák farkát, amitől vad ugatásban törtek ki.

E hatásos óvintézkedések után Giles úr erősen belekapaszkodott az üstfoltozó karjába (hogy ne engedje megszökni, mondta kedvesen), és kiadta a parancsot, hogy nyissák ki az ajtót. Brittles engedelmeskedett.

Valamennyien félénken előrehajoltak, és egymás válla fölött kukucskáltak az ajtó felé.

Nem várt rájuk félelmetes látvány: csak a szegény kis Twist Olivér, aki a kimerültségtől szóhoz sem tudott jutni, és fáradt szemének néma pillantásával esedezett könyörületért.

- Nini, egy fiú! - kiáltotta Giles, és bátran hátratolta az üstfoltozót. - Mi az?... Ó... Brittles, nézz csak ide!...

Brittles, aki, miután az ajtót kinyitotta, mögéje állt, hangos kiáltásban tört ki, amikor Olivért megpillantotta. Giles úr egyik lábánál és karjánál fogva (szerencsére nem a töröttnél) megragadta a fiút, berántotta az előcsarnokba, és végigfektette a padlón.

- Megvan! - kiáltott fel a lépcsőn Giles, szörnyű izgatottan. - Megfogtuk az egyik tolvajt! Megvan a tolvaj, kisasszony! Meg is sebesült, én lőttem rá, Brittles világított hozzá.

- Igen, a lámpát tartottam - bömbölte Brittles, tenyerét szája elé tartva, hogy még jobban kiereszthesse a hangját.

A két cselédlány is izgatottan rohant fel a lépcsőn, megvinni a hírt, hogy Giles foglyul ejtette az egyik rablót, az üstfoltozó pedig ezalatt Olivérrel bajlódott. Iparkodott életre kelteni, nehogy el találjon patkolni, mielőtt akasztófára kerülne. Az általános kavarodás és kiabálás közepette egyszerre csak egy édes női hang szólalt meg, és nyomban megtelt vele a ház.

- Giles! - hallatszott a lépcsőről egész halkan.

- Itt vagyok, kisasszonykám - felelte Giles. - Ne tessék megijedni, kisasszonykám, én nem sebesültem meg, nem fejtett ki heves ellenállást a fickó. Hamar belátta, hogy emberére akadt bennem.

- Csitt! - súgta a fiatal lány. - Halálra ijeszti a nénit, akárcsak maguk a rablók. Nagyon megsebesült szegény fickó?

- Alaposan, kisasszony, nyugodt lehet - felelte Giles úr leírhatatlan megelégedéssel.

- Ahogy ránéztem, alig hinném, hogy soká húzza - szólt közbe Brittles hasonló hangon. - Nem jönne le a kisasszony megnézni, hátha elpatkol őkelme?

- Jaj, az istenért, kár lenne érte! - ijedezett a lányka. - Várjanak egy percig, beszélek a nénikémmel.

Járása is éppen olyan szelíd és puha volt, mint a hangja. Elsurrant, de kisvártatva visszajött, megmondta, hogy a sebesültet vigyék fel Giles szobájába, és kíméletesen bánjanak vele. Utasítást adott, hogy ezalatt Brittles nyergelje meg a pónit, és siessen Chertseybe, hozzon egy rendőrt onnan meg orvost, de minél előbb.

- Nem vetne rá egy pillantást előbb, kisasszony? - kérdezte Giles úr olyan büszkén, mintha Olivér valami ritka tollazatú madár lenne, amelyet ügyes kézzel leterített. - Éppen csak egy röpke pillantást, kisasszony.

- Most a világért sem - tiltakozott a lányka. - Szegény fickó! Jaj, csak kíméletesen bánjanak vele, Giles, nagyon kérem, az én kedvemért, bánjanak vele szépen.

Mikor elfordult, az öreg inas olyan szeretettel nézett utána, mintha csak édeslánya lenne. Aztán Olivér fölé hajolt, segített felcipelni a lépcsőn, és olyan gonddal, annyi gyöngédséggel forgolódott körülötte, hogy nő se csinálhatta volna különben.

A régimódi bútorzatú, kedves kis szobában két hölgy ült egy gazdagon terített reggelizőasztal mellett. Giles úr szolgált fel nekik, gondosan kiöltözve, fekete ruhában. Körülbelül középen foglalt helyet a reggelizőasztal meg a tálaló között. Ahogy most ott állt, derekát kihúzva, hátraszegett és kicsit féloldalt tartott fejjel, egy lábát előrevetve, jobb kezét mellénye nyílásába dugva, a másikban, könnyedén tálcát tartva, valóságos megtestesülése volt az olyan férfiúnak, aki jó véleménnyel van saját érdemeiről és személye jelentőségéről.

A két hölgy közül az egyik idősebb volt már, de majdnem olyan egyenes, mint a magas támlájú tölgyfa szék, amelyen ült. Rendkívül gondos öltözéke régimódi volt ugyan, de apró engedményeket tett az uralkodó divat ízlésének, úgyhogy a kettő nem rontotta; hanem inkább kellemesen kiemelte egymás hatását. Nyugodtan ült, ölbe rakott kézzel az asztal előtt, és szeme, melynek csillogását alig fakította meg az idő, figyelmesen csüngött fiatalabb társán.

A másik hölgy élete tavaszán volt, női szépségének ragyogó virágában. Ha az isten angyalai valami jó okból halandó formát öltenének egyszer - szentségtörés nélkül mondhatjuk -, az ő szakasztott másai lennének.

Alig lehetett tizenhét esztendős. Mélységes kék szeméből csak úgy sugárzott az értelem, arcának nemes, szép vonásai szinte már nem is illettek zsenge korához. De a jókedv, az ezerféle színben csillogó aranyos lélek játszott szeme, ajka körül, minden árnyékot eltörölve onnan, és arra mutatott, hogy az édes teremtés családi boldogságra született, igazi otthona meleg házi tűzhely mellett volna.

Egyelőre a reggelivel járó apró tennivalók foglalkoztatták, de közben fel-felpillantott nénjére.

- Van egy órája, hogy Brittles elment - jegyezte meg az öreg hölgy.

- Egy óra és tizenkét perc, asszonyom - felelte Giles, gyorsan előhúzva fekete szalagon lógó ezüst zsebóráját.

- Mindig lassan mozgott - mondta a hölgy.

- Igen, asszonyom, Brittles nehézkes fiú. - És Giles lassanként belátta, hogy ha valaki harminc-egynéhány évig lassan mozgott, hát nincs mit csodálkozni rajta, ha most se kel versenyre a széllel.

- És mindig rosszabb lesz, ahelyett, hogy javulna - folytatta a háziasszony.

- Bizony. Kitelik tőle, hogy útközben megáll játszadozni a hasonló korú kisfiúkkal, ami pedig megbocsáthatatlan - szólt közbe mosolyogva a lány.

Giles úr éppen azt fontolgatta, illik-e erre megkockáztatni egy tiszteletteljes mosolyt, mikor kocsi hajtott a kapu elé. A kocsiról testes úriember ugrott le, és egyenest a ház felé tartott, sőt a következő pillanatban be is rontott a szobába - tudja az ég, hogy jutott be olyan hamar -, és majdhogy fel nem borította Giles urat a reggelizőasztallal együtt.

- Nahát! Ilyet aztán igazán nem hallottam még! - lelkendezett a kövér úriember. - Drága Maylie-né - édes istenem, és méghozzá éjszaka -, nem, ilyet még nem hallottam!

És a legélénkebb részvét jeleivel szorongatta a hölgyek kezét, majd egy széket húzva oda magának, hogylétük iránt tudakozódott.

- Nem csodálnám, ha belehaltak volna az ijedségbe, igazán nem csodálnám - mondta izgatottan. - Miért nem küldtek értem, édes istenem, az inasom egy perc alatt itt lehetett volna, sőt én magam is vagy a segédorvosom vagy akárki - ezt biztosra veszem - boldogan sietett volna ide ilyen körülmények között. Édes istenem! Ilyen váratlanul! És ráadásul éjszaka - hallatlan!

A doktort leginkább az a körülmény izgatta, hogy a rablás váratlanul és éjnek idején történt, mintha a betöréssel foglalkozó egyének általában világos délben végeznék munkájukat, és két-három nappal előbb levélben bejelentenék a látogatást.

- Hát ön, kicsi Rose - folytatta a doktor a lánykához fordulva. - Én...

- Ó, igen - felelte Rose, szavába vágva -, de fönt az emeleten, Giles szobájában fekszik egy szegény fickó, és a nénikém szeretné, ha megnézné.

- Ó, hogyne, hogyne - felelte a doktor -, szóval így állunk. Ez a maga keze munkája, Giles, ha jól értesültem.

Giles úr lázas sietséggel rakosgatta a teáscsészéket. Most fülig pirult, és olyasmit mondott, hogy igen, neki jutott ez a tisztesség.

- Tisztesség, hm - dörmögte a doktor -, hát igen, tudja isten, talán tényleg éppen olyan tisztességes dolog egy tolvajt hátulról lelőni, mint kiállni tizenkét lépésre az ellenféllel. Majdnem olyan, mint mikor párbajozik az ember, és ellenfele a levegőbe lő. Ugye, Giles barátom?

Giles úr, akit ez a könnyed hang meglehetősen bántott, mert dicsősége kisebbítését látta benne, tiszteletteljesen olyasmit felelt, hogy nem az ő dolga erről ítélkezni, de szerény véleménye szerint az ügy nem volt gyerekjáték a másik félre nézve sem.

- Ez már igaz, szavamra - mondta a doktor. - Hol van, vezessen hozzá. Aztán majd benézek újra lejövet, Maylie-né asszony. Szóval a kis ablakon mászott be, igen? Nahát, sose hittem volna!

A lépcsőn, míg Giles felvezette, szüntelenül beszélt, morfondírozott. Amíg ő odafent tartózkodik, tájékoztatjuk az olvasót, hogy Losberne doktorhoz van szerencsénk, ő a helybeli kirurgus, akit az egész környéken csak "a doktor" néven ismernek. Kövérségét nem annyira jó étvágyának, mint inkább pompás humorának köszönheti. Nagyon jólelkű, aranyos kedélyű ember, és olyan különcködő agglegény, hogy párját ötször ekkora területen sem találná a kutató.

A doktor tovább maradt fenn, mint a hölgyek gondolták volna. Közben egy nagy lapos ládát szedtek le a kocsiról, és a hálószobacsengő minduntalan felcsilingelt. A cselédek szüntelenül fel-alá futkostak a lépcsőn, amiből arra lehetett következtetni, hogy fontos dolgok történnek odafent. A doktor végre lejött, és amikor a beteg felől kérdezősködtek, igen titokzatos arcot vágott, és gondosan betette az ajtót maga mögött.

- Ez aztán igazán furcsa, hölgyeim - mondta, háttal nekitámaszkodva az ajtónak, mintha így külön is biztosítani akarná, hogy rájuk ne nyithassák.

- Csak nincs komoly veszély? - kérdezte a háziasszony.

- No, ez nem lenne nagyon különös a jelen esetben - felelte a doktor -, bár azt hiszem, egyelőre nincs komoly veszély. Látták már a tolvajt?

- Nem - felelte az öreg hölgy.

- Nem is hallottak róla?

- Még semmit.

- Engedelmet kérek, asszonyom - szólt közbe Giles -, éppen erről akartam beszélni, mikor Losberne doktor úr belépett.

A valóságban úgy állt a dolog, hogy Giles úr eleinte nem tudta rászánni magát a vallomásra, semmi kedve sem volt közölni, hogy egy kisfiút lőtt meg. Annyi magasztalásban volt része bátorságáért, hogy a világért se akarta csak egy perccel is megrövidíteni a gyönyörűség pillanatait, mialatt dicsősége tetőpontján a hősök tekintélyét élvezhette - ha csak átmenetileg is.

- Rose már meg akarta nézni - mondta Maylie-né -, de én a világért sem akartam beereszteni hozzá.

- No, tessék - jegyezte meg a doktor -, pedig nem nagyon ijesztő a külseje. Bevezessem önöket hozzá?

- Ha okvetlenül szükséges.

- Azt hiszem, szükséges - mondta a doktor -, legalábbis biztosra veszem, hogy nagyon megbánnák később, ha most elmulasztanák. Jelenleg teljesen nyugodt, és aránylag jól van. Szabad, Rose kisasszony? Megengedi? Félelemre egyáltalában nincsen ok, becsületszavamra mondom.

A doktor tömérdek szóval igyekezett megnyugtatni a hölgyeket, hogy a gonosztevő külseje kellemes meglepetés lesz számukra, és a fiatal lányt karonfogva, szabad kezét a ház úrnőjének kínálva, nagy teketóriával és körülményesen felvezette őket a lépcsőn.

- Most pedig - súgta, a betegszoba ajtaján óvatosan lenyomva a kilincset - igazán kíváncsi vagyok, mi a véleményük róla. Nincs ugyan frissen megborotválva, de azért nem kell megijedni tőle. Várjunk csak egy pillanatig. Hadd nézzem meg előbb, fogadóképes állapotban van-e.

Elébük került, belépett és szétnézett a szobában. Aztán intett nekik, hogy kövessék, becsukta mögöttük az ajtót, és gyöngéden félrevonta az ágy függönyét. A párnákon a marcona képű, félelmes haramia helyett, akire számítottak, egy kisfiú feküdt, fájdalomtól és fáradtságtól kimerülten, mély álomban. Sebesült karja bekötözve és a szilánkoktól megtisztogatva a mellén pihent, fejét másik karjára hajtotta, arca alig látszott a párnán elomló hosszú hajától.

A derék úriember némán tartotta a függönyt egy-két percig, és várt. Míg ő a beteget figyelte, a lány nesztelenül elsuhant mellette; leült a székre az ágy mellé, és elsimította Olivér haját a homlokáról. Amikor fölébe hajolt, forró könnyet ejtett a gyermek arcára.

A fiú megmozdult, elmosolyodott, mintha ez a részvét és melegség édes álmot idézett volna fel benne szeretetről, jóságról, amit életében sohasem ismert. Olykor egy-két lágy hangfoszlány vagy a fodrosodó víz csillogása, egy virág illata vagy valami véletlenül elejtett kedves szó hirtelen távoli képek emlékét ébreszti fel bennünk, amelyeket a valóságban sosem látunk. Aztán eltűnnek, mint a lehelet, de egy pillanatig boldogabb időkre emlékezünk, olyan jelenetekre, amelyeket puszta akarattal sohasem tudtunk volna felidézni lelkünkben.

- Mit jelentsen ez? - súgta álmélkodva Maylie-né. - Ez a szegény gyermek nem lehet a rablók cinkosa.

- Hja, a bűn sokszor templomban üti fel tanyáját - sóhajtott a doktor, a függönyt visszaeresztve -, és ki tudja, nem rejtőzik-e gyakran a legszebb külső mögött?

- De ilyen fiatalon! - tiltakozott Rose.

- Édes hölgyem - folytatta a doktor, szomorúan csóválva a fejét -, a bűn csakúgy, mint a halál, nem szorítkozik a sorvadt öregekre, hanem gyakran a legszebbek, legfiatalabbak közül szedi áldozatait.

- De csak nem hiszi - nem hiheti, hogy ez az édes kisfiú önként csatlakozott a társadalom söpredékéhez? - kérdezte a lány.

Az orvos megint csak fejét csóválta, mintha azt akarná jelezni, hogy sajnos, nagyon is tart ettől a lehetőségtől. Olyasmit mondott, hogy talán ne zavarják a beteget, és átvezette őket a szomszéd szobába.

- De ha romlott volna is - erősködött tovább Rose -, gondoljon arra, hogy szinte gyerek még, biztosan sohasem ismerte az anyai szeretetet, az otthon melegét, a durva bánásmód, a koplalás talán rákényszerítették a bűnre, talán gonosz emberek erőszakkal vették rá. Nénikém, édes nénikém, az isten szerelmére, gondold meg ezt, mielőtt megengeded, hogy börtönbe hurcolják ezt a beteg gyereket, hiszen ott egész biztosan örökre elpusztul benne minden, ami jó. Ó, hiszen tudod, hogy én sosem éreztem árvaságomat, jóságoddal, szereteteddel pótoltad az édesanyámat. Talán én is ide jutottam volna, én is olyan gyámoltalan és elhagyatott lennék, mint ez a szegény gyerek, ha te nem vagy mellettem. Szánd meg, amíg nem késő.

- Drága kincsem - mondta az öreg hölgy, keblére ölelve a síró lánykát -, hiszen úgysem engedném, hogy akár csak a hajaszála is meggörbüljön.

- Ugye, nem? - kapott a szón Rose.

- Persze hogy nem, kicsikém. Napjaim alkonyodóban vannak. Bárcsak tudnám, hogy az Úristen olyan irgalmas lesz hozzám, amilyen én voltam másokhoz! Mit tehetünk a gyerekért, doktor úr?

- Majd kigondolunk valamit - mondta a doktor -, várjon csak.

Zsebre dugta kezét, és föl-alá járkált a szobában, közben megállt, lábujjhegyen himbálta magát, szörnyen komor képet vágva. - Megvan, ez az! - kiáltott fel egyszer, majd a következő percben: - Nem, nem jó! - és újra meg újra elkomorodva sétának eredt, amíg végre végérvényesen megállt, és a következőket mondta:

- Azt hiszem, ha teljhatalommal bíznak meg, ha megengedik, hogy egy kicsit ráijesszek Gilesre meg arra a fickóra, hogy is hívják csak? Igen, Brittles... akkor elintézhetem. Giles hűséges fickó, és régi cseléd a házban, tudom, de kárpótolhatják százféle más módon, meg is jutalmazhatják a lövöldözésért mellékesen. Elfogadják ezt a tervet?

- Ha nincs más mód a gyerek megmentésére. - felelte Maylie-né.

- Nincs más mód - mondta a doktor -, egyáltalában nincs, erre szavamat adom.

- Akkor a nénikém megadja a teljhatalmat - szólt közbe Rose, könnyein át mosolyogva -, de nagyon kérem, ne legyen kíméletlenebb szegényekkel, mint amilyen mértékben okvetlenül szükséges.

- Úgy látom, azt hiszi, Rose kisasszony itt mindenki szörnyen kegyetlen természetű, csak maga nem - mondta Losberne doktor. - A serdülő férfiúi nemzedék nevében őszintén remélem, hogy éppen ilyen puha szívű lesz majd akkor is, ha az első valamirevaló ifjú legényke esedezik szánalomért. Bárcsak én lehetnék most ilyen ifjú legényke, hogy hasznomra fordíthatnám ezt a kedvező helyzetet.

- Úgy látom, maga is éppen olyan gyerek, mint szegény Brittles - jegyezte meg pirulva Rose.

- Lehet - nevetett jóízűen a doktor -, de ez nem nagy mesterség. Talán térjünk vissza a fiúra. A legfontosabb pontra nézve még nem egyeztünk meg. Körülbelül egy óra múlva fel fog ébredni, és bár annak a nehézfejű rendőrnek azt mondtam, hogy a betegnek se mozdulni, se beszélni nem szabad, mert életébe kerülhet, azt hiszem, mi nyugodtan eldiskurálhatunk vele egy kicsit minden kockázat nélkül. Én a következő ajánlatot teszem: kikérdezem a maguk jelenlétében, és ha annak alapján, amit mond, tényleg meggyőződtünk róla, hogy igazán romlott (sajnos, ez nagyon is lehetséges), akkor sorsára bízzuk, és én a magam részéről egy ujjamat se mozdítom érte.

- Nem, nem, nénikém, ezt ne engedd! - könyörgött Rose.

- De igen - vágott közbe a doktor -, áll az alku?

- Nem lehet még olyan megrögzött bűnös - folytatta Rose -, az lehetetlen.

- Rendben van, annál is inkább el kell fogadniuk az ajánlatot.

Végre nagy nehezen megegyeztek, és most már az egész társaság csöndben ülve, és meglehetős türelemmel várta, hogy Olivér fel ébredjen.

A hölgyek türelmét nagyobb próbára tette a doktor, mint maga is hitte volna, mert egymás után teltek az órák, és Olivér még mindig mélyen aludt. Esteledett már, mire a jószívű doktor belépett a hírrel, hogy betege kipihente magát, és meg lehet kezdeni a beszélgetést. Közölte azt is, hogy alaposan legyengült szegényke a vérveszteségtől, de annyira nyomja valami a lelkét, amit mindenáron szeretne elmondani, hogy jobb neki, ha beszél, mint ha rákényszerítenék, hogy holnap reggelig nyugton maradjon.

A kihallgatás elég sokáig tartott. Olivér elmondta élete egyszerű történetét. Közben-közben sokszor kénytelen volt szünetet tartani a heves fájdalmaktól és kimerültségtől. Bizony, szomorú volt hallgatni a gyenge, beteg gyerekhangot a sötétedő szobában, amint elsorolta mindazt a tömérdek gonoszságot és kegyetlenséget, amit szívtelen felnőttek elkövettek vele.

Alighogy a fontos beszélgetés véget ért, Olivér megint elszenderült. A doktor, szemét törölgetve, szidni kezdte önmagát, hogy egyszerre így ellágyult, aztán nyomban lesietett a konyhába, hogy megindítsa a hadjáratot Giles úr ellen.

Ott ültek mind a személyzeti helyiségben, a nőcselédek, Brittles és Giles urak és az üstfoltozó (akit aznapra külön meghívtak, szolgálataira való tekintettel). Ott volt azonkívül a rendőr is, akinek igen nagy feje, nagy, széles képe, nagy botja és nagy csizmája volt, és úgy nézett ki, mint aki méreteihez illő mennyiségű sört nyakalt be - ami valóban már meg is történt.

Még mindig az éjszakai eseményeket tárgyalták. Giles úr éppen a saját lélekjelenlétét dicsérte, amikor a doktor belépett. Brittles pedig, jókora söröskancsóval a kezében, buzgón bizonygatott minden szót, mielőtt még feljebbvalója ki is ejthette volna.

- Maradjanak csak ülve - mondta a doktor, és intett a kezével.

- Köszönjük, uram - bólintott Giles úr -, úrnőm utasított, hogy kínáljam meg sörrel a társaságot, és minthogy semmi kedvem sem volt magamban iddogálni fent a szobámban, hát én is jobbnak láttam hozzájuk csatlakozni.

Brittles valamit mormogott, és helyeslően bólintott hozzá. Így akarta a hölgyek és urak nevében kifejezni, mennyire hálásak mindnyájan Giles úr leereszkedő szívességéért. A komornyik fölényesen nézett szét a társaságon, mintha azt akarná mondani, hogy amíg jól viselkednek, nem is fogja cserbenhagyni őket.

- Nos, hogy van a beteg, doktor úr? - kérdezte Giles.

- Tűrhetően - felelte a doktor. - Attól félek, hogy maga, öregem, alapos bajba keveredett.

- Csak nem akarja ezzel azt mondani, doktor úr, hogy halálán van a gyerek? - kérdezte remegve Giles. - Mert akkor soha életemben nem lenne többé nyugtom. Nem tudnék megölni egy gyereket, nem én, még Brittles sem volna rá képes. A világ minden kincséért sem. Nem bizony, uram.

- Nem arról van itt szó - mondta titokzatos arccal a doktor. - Mondja, barátom, ugye, maga protestáns?

- Igen, uram - dadogta Giles halálsápadtan.

- És te milyen vallású vagy, fiam? - kérdezte most Brittles felé fordulva, éles hangon a doktor.

- Jóságos isten - rémüldözött Brittles -, én is az vagyok, ami Giles úr.

- Hát akkor ide hallgassanak, barátaim, mind a ketten. Hajlandók megesküdni rá, hogy az a gyerek, aki odafent fekszik, ugyanaz, akit az ablakon bemászni láttak ma éjjel? No, ki vele! Egy, kettő!

A doktor, akit általában a világ legjámborabb teremtésének ismernek, olyan félelmetesen, olyan dühös hangon tette fel a kérdést, hogy a két ember, már a sörtől és izgalomtól is kicsit kótyagosan, azt se tudta, hányadán van. Elképedve bámultak egymásra.

- Gondolkozzanak, mielőtt felelnek. Maga is, csendbiztos úr - folytatta a doktor. Mutatóujját fenyegetően ingatta, aztán orra nyergére illesztette, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy minden érzéküket megfeszítve, éber figyelemmel résen kell lenniük most. - Egész biztosan nagy galiba lesz még ebből.

A rendőr olyan értelmes arcot vágott, amilyen csak telt tőle, sőt fölkapta a botját is, amely addig elfeledve a tűzhely mögött, a kuckóba támasztva állt.

- Egyszerű személyazonossági kérdés, ugye? - mondta az orvos.

- Csakis erről van szó, uram - felelte a rendőr hevesen köhécselve. Úgy látszik, sebtében nyelte le a sört, és egypár csepp cigányútra ment.

- Arról van szó, hogy ma éjjel betörtek ebbe a házba - magyarázta az orvos -, és ezek az urak éppen hogy egy pillanatig látták a gyereket a puskaporfüstben és az általános riadalom közepette. Ráadásul sötét is volt. Másnap reggel idekerül egy fiú, és mert véletlenül fel van kötve a karja, ezek az emberek nekirohannak, megragadják - amivel egyébként az életét is veszélyeztették -, és most esküdöznek, hogy ez volt a tolvaj. Az a kérdés, jogos volt-e az eljárásuk, és ha nem, miféle következményekkel jár ez rájuk nézve.

A rendőr mélyértelműen bólogatott, kijelentette, hogy ha ez nem törvény és igazság, akkor szeretné, ha valaki jobban megmagyarázná neki, mi hát a törvény voltaképpen.

- Még egyszer felteszem a kérdést - harsogta a doktor. - Hajlandók ünnepélyesen megesküdni rá, hogy a fiú azonos a tolvajjal?

Brittles kételkedve nézett Giles úrra; Giles úr viszont őreá. A rendőr tenyerével ernyőzte előre a fülcimpáját, hogy jobban hallja a választ, még a két nő és az üstfoltozó is izgatottan előrehajolva figyelt. A doktor szigorúan jártatta végig szemét a társaságon, amikor hirtelen a kapunál csengő csilingelt fel, és kocsikerék csikordult.

- Itt vannak! - kiáltott Brittles, szemmel láthatóan megkönnyebbülve.

- Kicsodák? - kérdezte a doktor ijedten.

- A Bow Streetről jönnek biztosan - felelte Brittles, gyertyát ragadva. - A londoni rendőrség. Ma reggel üzentünk értük.

- Micsoda? - kiáltott fel a doktor.

- Igen, uram, én üzentem a postakocsissal. Csak azt csodálom, hogy nem jöttek már előbb.

- Maguk üzentek értük? Hogy az ördög bújjék... az ilyen lassú népségbe... csak ezt akartam mondani... - szólt az orvos, és ki ment.