- Ki az? - kiáltott ki Brittles, az ajtót résnyire kinyitva. A láncot még nem akasztotta le, csak óvatosan kikukucskált, tenyerével elfödve a gyertyát.

- Eresszen be - felelte egy férfihang. - A Bow Streetről jövünk. Üzentek értünk ma reggel.

Brittles urat nagyon megnyugtatta a válasz. Most már sarkig kitárta az ajtót, mire egy pocakos, nagykabátos úriember sétált be. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, nyugodtan megtörölgette a lábát a gyékényen, mintha csak otthon lenne.

- Jó lesz kiküldeni valakit, hogy felváltsa a társamat. Elintézi ezt, fiatalember? Ott van a kocsiban, szemmel tartja a házat. Nincs itt egy kocsiszín valamerre, hogy oda beállíthatnánk öt-tíz percre a bricskát?

Brittles igent intett, és mindjárt megmutatta, hol van a kocsiszín, mire a pocakos úriember visszasietett a kertkapuhoz, és lesegítette társát a kocsiról. Brittles tartotta neki a gyertyát, és azt se tudta, mit csináljon elragadtatásában. Aztán mind a hárman visszatértek a házba, az urak a nappaliban lerakták kabátjukat, kalapjukat, és most már valódi formájukban mutatkoztak meg.

Az, aki elsőnek jött be, középtermetű, ötven év körüli tekintélyes férfiú volt, a haja fényes fekete, és egészen rövidre nyírott, ábrázata kerek, szeme éles tekintetű, pofaszakálla kurta. A másik vörös hajú, szikár ember volt, hosszú szárú csizmát viselt, s az arca ripacsos volt, az orra pedig fitos, és szinte fenyegető.

- Jelentse urának, hogy Blathers és Duff vannak itt, legyen szíves - mondta a kövérebbik, haját hátrasimítva, s közben egy bilincset rakott ki az asztalra. - Ó, jó estét, uram! Válthatnánk pár szót négyszemközt?

Ez az utóbbi kérdés Losberne doktorhoz volt intézve, aki éppen abban a pillanatban jelent meg, és mindjárt intett Brittlesnek, hogy vonuljon vissza. Behívta a hölgyeket is, és gondosan becsukta az ajtót.

- Ez a háziasszony - mutatta be Maylie-nét.

Blathers úr udvariasan meghajtotta magát, és mikor hellyel kínálták, szépen letette kalapját a padlóra, csak aztán ült le, és intett társának, hogy cselekedjék hasonlóképpen. De a másik úriember, aki, úgy látszik, nem volt ennyire járatos a jó társaságban, vagy talán csak nem mozgott olyan könnyedén, előbb különféle izomgyakorlatokat végzett karjával, lábával, azután leült, s botja ezüstgombját némi nehézségek után szerencsésen szájába gyömöszölte.

- Szeretnék a betörésről hallani egyet-mást - kezdte Blathers. - Elsorolhatnák a körülményeket?

Losberne doktor, aki mindenáron időt akart nyerni, töviről hegyire elmondott minden apróságot, Blathers és Duff urak szakértő ábrázattal hallgatták, és olykor-olykor sokatmondóan biccentettek egymás felé.

- Természetesen biztosat nem mondhatok, amíg saját szememmel nem láttam mindent - szólalt meg végre Blathers -, de azt hiszem, nem vetem el a sulykot, ha kijelentem, hogy nem valami kezdő keze munkájával állunk szemben.

- Egész biztosan nem - bólintott rá Duff.

- Szóval az önök véleménye szerint a betörést nem kontárkéz követte el - mondta Losberne doktor mosolyogva.

- Ez az, uram - felelte Blathers. - Szóval ennyi az egész, amit a betörésről tudunk. Ugyebár?

- Úgy van - felelte a doktor.

- És most szeretném tudni, mi van azzal a bizonyos fiúval, akit a személyzet emlegetett? - érdeklődött tovább Blathers.

- Semmi a világon. Az inas megijedt, és fejébe vette, hogy ez a fiú azonos azzal, aki betört a házba, de a föltevés teljesen képtelen. Értelmetlen!

- Na, ezt könnyen elintézte uraságod, ha valóban így van - jegyezte meg Duff.

- Nagyon igaza van a kollégámnak - jegyezte meg Blathers, helyeslően bólintva, s közben szórakozottan játszadozott a bilincsekkel, mintha egy csörgődob lett volna a kezében. - Ki az a fiú? Tudja igazolni magát? Honnan jött? A fellegekből egészen biztosan nem pottyant ide, igaz-e?

- Az tényleg nem valószínű - mondta az orvos, és idegesen pillantott a két hölgyre. - Ismerem egész élettörténetét, de erről talán majd később. Önök valószínűleg meg akarják tekinteni előbb a helyszínt, ahol a rablók be akartak törni.

- Természetesen - bólintott Blathers úr. - Először megtekintjük a terepet, aztán pedig kihallgatjuk a személyzetet. Ez a szokott sorrendje a dolgoknak.

Gyertyákat gyújtottak. Blathers és társa a helybeli rendőr, valamint Brittles, Giles kíséretében átmentek a folyosó végén levő kamrába, kinéztek az ablakon, aztán gondosan körüljárták a házat, átvizsgálták lent a pázsitot, benéztek az ablakon, majd az ablaktáblát vizsgálták át gyertyavilágnál, lámpással lábnyomokat kerestek az ablak alatt, és utoljára még vasvillát kértek a bokrok átkutatására. Miután mindezt gondosan elvégezték, újra beléptek a házba. A jelenlevők feszült érdeklődéssel várták, hogy fognak nyilatkozni. Előbb Giles és Brittles urak adták elő, igen drámai módon, az éjszakai kalandban való szereplésüket - legalább hatszor egymás után. Mikor először beszélték el az esetet, mindössze egy dologban mondtak ellent egymásnak, most legalább egy tucat ellentmondásba keveredtek. Ezek után Blathers és Duff urak ünnepélyesen kivonultak a szobából, és hosszasan tanácskoztak négyszemközt, olyan titokzatosan és ünnepélyesen, hogy ahhoz képest híres orvosok konzíliuma, egy beteg élete megmentésének érdekében, valóságos gyerekjáték.

Eközben a doktor roppant nyugtalanul, nagy léptekkel járkált fel s alá a szomszéd szobában. A két nő aggódó arccal figyelte.

- Becsületemre mondom - szólt végre hosszas fejtörés és számos forduló után -, igazán nem tudom, mitévő legyek.

- Én azt hiszem - sóhajtotta Rose -, ha őszintén előadjuk a jó embereknek a szegény gyermek történetét, ezzel tisztázhatjuk minden gyanú alól.

- Sajnos, ebben nem vagyok egész bizonyos, drága hölgyem - mondta a doktor fejét csóválva. - Alig hinném, hogy ezzel tisztázni tudnánk most akár a rendőrtisztek, akár később a hivatalos hatóság magasabb rangú képviselői előtt. Elvégre ki ez a gyerek? Szerintük egyszerűen szökevény. Hatósági szempontból sok minden gyanús és kétes a történetében.

- De maga elhisz neki mindent? - vágott közbe a lány.

- Elég furcsa, de én tényleg hiszek neki, lehet, hogy ostobaság - mondta a doktor. - Viszont gyakorlott rendőr-tisztviselők számára mégsem tartom egészen kielégítőnek ezt a históriát.

- Miért nem? - faggatta Rose.

- Azért, kedves vizsgálóbíró kisasszony, mert az ő szemükkel nézve sok homályos pont van a mesében. A fiú egyáltalában nem tud bizonyítani semmit, amivel menteni tudná magát. Csak a rosszat tudja bizonyítani, a jót nem. Ördög vigye az ilyen rendőrnépséget, ezek mindjárt kérdésekkel jönnek, mindennek a mikéntjét, miértjét akarják tudni, semmit se fogadnak el csak úgy egyszerűen. Márpedig, amint tudjuk, a gyerek maga is bevallja, hogy jó darabig tolvajok és rablók között élt. Egyszer már el is hurcolták a rendőrségre, zsebtolvajlás gyanújával. Aztán erőszakkal elvitték a derék úriember házából, ahol felkarolták, a helyet viszont nem tudja pontosan leírni, sem megjelölni, fogalma sincs arról, hol lehet. Azok, akik Chertseybe lecipelték, nyilván erősen hatottak rá. Akarata ellenére is rábírták, hogy másszon be az ablakon, és nyisson ajtót a rablóknak. És pont akkor, amikor ő fel akarja verni a házat, szóval olyasmit akar cselekedni, amivel tényleg tisztázhatná magát, ez a szamár inas útjába állt, hogy az ördög vinné el - és rálő, mintha csak erőszakkal meg akarná akadályozni benne, hogy végre valami olyat is tegyen, amivel önmagának használ. Nem érzik, milyen furcsa ez így?

- Dehogyisnem, furcsának elég furcsa - felelte Rose és mosolygott a doktor hevességén. - De nem látok benne semmit, amit szegény fiúnak bűnéül lehetne felróni.

- Persze, persze - hogy az Úristen áldja meg a női szemet! Ők sose látnak se jóban, se rosszban mást, mint a kérdésnek azt az oldalát, amelyik először került eléjük.

A doktor, miután bizonyságát adta nőismeretének, újra zsebre dugta kezét, és még hevesebben kezdett fel-alá sétálni, mint előbb.

- Mennél többet töröm a fejemet - szólt -, annál jobban látom, hogy végtelen galibát és kavarodást okozunk, ha pontosan elmondjuk a gyerek valódi történetét ennek a két embernek. Biztosra veszem, hogy egy árva szót sem hisznek el belőle, és ha végeredményben nem is tudnak komolyan ártani neki, a meghurcolás, a nyilvános vád és szégyen egész biztosan visszaveti, és nagyon sokat árthat a maga jóakaratú tervének, Rose, hogy kiragadja végre a nyomorúságból.

- Ó, hát mit csináljunk akkor, édes jó istenem? - kiáltott fel a lány. - Minek is hívták ide ezeket az embereket!

- Bizony, minek? - panaszkodott a ház úrnője is. - Én a világ minden kincséért sem csődítettem volna őket ide.

- Nem tudok okosabbat kitalálni, mint hogy most már vakmerően végig kell csinálnunk, amit elkezdtünk - mondta Losberne doktor, és végre-valahára leült egy székre, kétségbeesett nyugalmat erőltetve magára. - A cél mindenesetre nemes, és ez mentségünkre szolgál. A fiúnak egyenlőre láza van, és semmiképpen nem engedhető meg, hogy faggassák. Ez az egyik, amit hasznunkra fordíthatunk. Mindenesetre iparkodnunk kell ügyesen kihasználni a helyzetet, és ha ebben az esetben a rossz az, ami jó, hát igazán nem a mi hibánk. Tessék! Szabad!

- Nos, uram - kezdte Blathers, társával együtt a szobába lépve és gondosan betéve az ajtót -, annyit már tudunk, hogy belső ember keze nem volt a dologban.

- Hogy a csudába érti ezt? - kérdezte türelmetlenül a doktor.

Blathers lenéző sajnálkozással tekintett a tájékozatlan népségre. Megvetette tudatlanságáért az orvost.

- Úgy értem, hogy a személyzetnek semmi része benne - mondta.

- Eszünk ágában sem volt gyanúsítani őket - szólt közbe Maylie-né asszony.

- Azt sejtem, asszonyom - felelte Blathers -, de afelől még nyugodtan benne lehettek volna, ami azt illeti.

- Sőt annál inkább - bólintott a társa.

- Megállapítottuk továbbá, hogy városi kéz munkája a dolog - folytatta Blathers. - A munkastílus elsőrangú, tagadhatatlan.

- Nagyon rendes munkát végeztek - dörmögte Duff.

- Ketten voltak, az is kétségtelen, meg egy gyerek, ezt az ablak méretei alapján biztosra vehetjük. Egyelőre többet nem mondhatok. Most majd megnézzük azt a fiút odafönt, ha tetszik.

- Talán előbb isznak valamit az urak? - kérdezte a doktor, és arca felragyogott, mint akinek hirtelen pompás új ötlete támadt. - Ugye, Maylie-né asszony, megkínáljuk őket?

- Jaj, hogyne, hogyne! Rögtön hozok valamit - és Rose már ugrott is fel szolgálatkészen.

- Köszönjük, kisasszony - mondta Blathers, kabátja ujját végighúzva a száján. - Bizony, száraz munka ez a mienk, ránk fér. Akármit, ami éppen kéznél van, nem akarunk alkalmatlanságot okozni.

- Mit parancsolnak? - kérdezte a doktor, és ő is odament a pohárszékhez.

- Csak szesz legyen, uram, mindegy, hogy micsoda. Hosszú az út Londontól idáig, átfázik az ember, és tapasztaltam, hogy a szesz felmelegíti a szívet.

Ez az elmés megjegyzés a háziasszonynak szólt, aki nagyon kedvesen fogadta. Míg ők így szórakoztak egymással, a doktor ügyesen kisurrant a szobából.

- Ó - sóhajtott Blathers úr, és borospoharát nem a karcsú nyelénél fogta, hanem a fenekét tartotta a bal keze két ujja közt, és lelkendezve emelte melle magasságába -, bizony, hölgyeim, én már sok ilyen históriát végigcsináltam életemben.

- Emlékszel az edmontoni betörésre? - jegyezte meg a kollégája, hogy emlékezetét egy kicsit felfrissítse.

- Igen, egész csinos ügy volt a maga nemében, ugye? - fordult örömmel társához Blathers úr. - Chickweed keze volt abban is.

- Te mindig neki tulajdonítottad, pedig szerintem az Öcsikét illette volna a dicsőség - folytatta Duff. - Conkeynak annyi köze volt hozzá, mint neked vagy nekem.

- Ugyan, ne beszélj - méltatlankodott Blathers úr. - Én jobban tudom. Emlékszel, mikor Conkey pénzét ellopták, mi? Az volt csak a riadalom! Nincs regény, amely érdekesebb lenne.

S Blathers úr töviről hegyire elmesélte a történetet, amelyből kisült, hogy maga a meglopott volt - a tolvaj.

- Csakugyan különös história - mondta a doktor, aki közben visszatért a szobába. - Most pedig, ha tetszik, felmehetünk.

- Ahogy önöknek tetszik - udvariaskodott Blathers.

Losberne doktor vezetésével felsétáltak a lépcsőn, Giles legelöl haladt égő gyertyával.

Olivér éppen szundikált, de most sokkal lázasabbnak, betegebbnek látszott, mint előbb. A doktor segítségével nagy nehezen felült, értetlenül bámult az idegenekre, látszott, hogy nem is tudja, hol van, mi történik vele.

- Ez az a gyerek - mondta halkan, de amellett nagyon erélyesen a doktor. - Ez az a kisfiú, aki tudja isten, miféle játék közben, véletlenül megsebesült itt a ház környékén, és ide jött segítségért. Ez a derék úriember pedig, aki most a gyertyát tartja nekünk, durván nekitámadt, úgyhogy életét veszélyeztette, ezt mint orvos bizonyítani tudom.

Blathers és Duff megütközve bámult Giles úrra, akit ilyeténképp figyelmükbe ajánlottak. Az, szegény feje, hol a beteg fiúra, hol a doktorra nézett, részben ijedten, részben zavartan. Nem tudta, mit gondoljon.

- Talán tagadja, hogy így történt? - fordult feléje a doktor, Olivért gyengéden visszafektetve párnáira.

- De hiszen én csak... én csak jót akartam, uram - dadogta az inas. - Biztosra vettem, hogy ugyanaz a fiú, másképp a világért sem bántottam volna. Nem vagyok fenevad.

- Biztosra vette, hogy az a fiú? Micsoda fiú? - vallatta Blathers.

- Hát amelyik a betörőkkel volt. Egészen biztosan volt velük egy kisfiú is - felelte Giles.

- Úgy. És most is azt hiszi, hogy ő az? - kérdezősködött tovább Blathers.

- Hogy mit hiszek, uram? - Giles értelmetlenül bámult rájuk.

- Most is azt hiszi, hogy ez ugyanaz a fiú? De nehéz feje van, hallja!

- Igazán nem tudom... nem mernék megesküdni rá.

- Hát mit gondol?

- Nem tudom, mit gondoljak - nyögte zavartan szegény Giles. - Nem hiszem, hogy ugyanaz, igazán, majdnem biztosra veszem, hogy nem az. Igazán nem lehet az.

- Ivott ez az ember, uram? - kérdezte Blathers a doktorhoz fordulva.

- De jó feje van, hallja, birkának pompás lenne - jegyezte meg mélységes megvetéssel Duff.

Losberne doktor az egész tárgyalás alatt a beteg pulzusát fogta. Most felállt az ágy mellől, és olyasmit mondott, hogy ha az urak kellőképpen tisztázták ezt a kérdést, talán jobb lenne átmenni a másik szobába, ott aztán Brittlest is kikérdezhetik.

Elfogadták az ajánlatot, bevonultak a szomszéd szobába, ahol aztán Brittles úr olyan csodálatos ellentmondásokba és képtelen állításokba bonyolította önmagát és nagyra becsült feljebbvalóját, hogy igazán a legkisebb fénysugár se vetődött az ügy legkisebb részletére sem. Legfeljebb az derült ki, hogy ő maga súlyos tévedésben leledzik. Semmit sem állított határozottan, csak azt, hogy nem ismerné meg a betörőgyereket, még ha most ebben a percben ott állna is a szeme előtt, és csak azért hitte, hogy Olivér azonos vele, mert Giles úr állította. Giles úr viszont öt perccel azelőtt jelentette ki a konyhában, hogy alighanem egy kicsit elhamarkodottan cselekedett, és nagyon fél, hogy bajba keverte magát.

A legkülönbözőbb szellemes feltevések között az a kérdés is szőnyegre került: meglőtt-e egyáltalán valakit Giles. Alaposan megvizsgálták annak a pisztolynak a párját, amelyet állítólag elsütött az éjjel, és kiderült, hogy az puskaporon és barna papiroson kívül semmiféle kártékony anyagot nem tartalmaz. Ez a felfedezés alapos csodálkozásba ejtett mindenkit, kivéve az orvost, aki tíz perccel ezelőtt kivette a golyót a fegyverből. Giles úrra meg éppenséggel megrázó hatással volt az eset. Most már hosszú órák óta gyötörte a gondolat, hogy halálos sebet ejtett egy embertársán, és kapva kapott a mentő eszmén, boldogan üdvözölte ezt a megoldást. A rendőrök most már nem is igen bíbelődtek Olivérrel. A helybeli rendőr gondjaira bízták a házat, és éjszakai pihenőre a városba vonultak vissza, persze megnyugtatva a házbelieket, hogy korán reggel újra tiszteletüket teszik.

Másnap reggel híre jött, hogy lefogtak két legényt meg egy kisfiút, igen gyanús körülmények között, és a kingstoni fogházba vitték őket. Blathers és társa persze azon nyomban útnak eredtek. De a gyanús körülmény, mint később kiderült, mindössze annyi volt, hogy a három ember egy szénakazal tövében aludt. Ez pedig, ha súlyos vétség is, legfeljebb elzárással büntethető. A könyörületes angol törvények, amelyek olyan megértő szeretettel bánnak őfelsége alattvalóival, a szénakazal tövében való alvást nem tekintik elegendő bizonyítéknak arra, hogy az illető alvó egyén okvetlenül betörést is követett el, és így kötél általi halált érdemelne. Blathers és Duff urak tehát dolgukvégezetlen tértek meg Kingstonból, ahol semmivel sem lettek okosabbak, mint azelőtt voltak.

Egyszóval, még néhány rövid vizsgálat és hosszadalmas beszélgetés után a helybeli hatóság beérte Maylie-né asszony és Losberne doktor kezességével, hogy Olivér annak rendje és módja szerint meg fog jelenni a törvény előtt, ha megidézik. Blathers és társa zsebre vágták a két guinea-t fáradozásuk jutalmául, és hazautaztak. A betörésre vonatkozólag lényegesen eltért a véleményük. Duff úr a körülmények alapos megfontolása után arra a feltevésre hajlott, hogy a betörési kísérlet Öcsike keze munkája, míg társa Chickweed úrnak tulajdonított minden érdemet...

Olivér sokat szenvedett és nagyon sokáig. Nemcsak eltört karja kínozta, de a nyirkos földön való fekvéstől igen súlyos, lázas meghűlést kapott, és hetekig nem tudott kilábalni belőle. Nagyon lefogyott, legyengült, de végre lassanként mégis gyógyulni kezdett, és most már olykor-olykor könnyes szemmel, pár szóban el tudta mondani, milyen végtelenül hálás a két drága hölgy jóságáért. Reméli, ha egy kissé erőre kap, bebizonyíthatja majd, hogy jóságukat nem pazarolták méltatlanra.

- Szegény gyerek - mondta Rose, mikor Olivér sápadt ajka megint azon erőlködött, hogy néhány hálás szót kiejtsen -, szegény kisfiam, éppen elég alkalmad lesz szívességeket tenni nekünk, ha akarsz. Nénikém úgy tervezi, hogy falura megyünk, mihelyt kimelegszik az idő, és te elkísérsz bennünket. Ott a jó levegőn, ahol csendben, nyugodtan lehetünk, és élvezhetjük a tavasz szépségét, te is egész biztosan gyorsan összeszeded magad. Százféle módon is foglalkoztathatunk, ha már elég erős leszel, és ha egy kis fáradság nem árt meg neked.

- Fáradság! - kiáltotta Olivér. - Ó, drága kisasszony, bár tudnék dolgozni, szolgálni magának! Milyen örömmel öntözném a virágait, őrizném a madarait. Boldog lennék, ha egész nap lótnom-futnom kéne, ha bármivel boldoggá tehetném a kisasszonyt. Mit nem adnék érte!

- Nem kell adnod érte semmit - felelte mosolyogva Rose. - Hiszen, mondom, százféle munkát bízhatunk rád, és ha csak félolyan szorgalmas leszel, mint ahogy most ígéred, igazán boldoggá tehetsz.

- Ó, kisasszony, milyen kedves, hogy ezt mondja!

- Nem is hiszed, milyen boldoggá tennél - folytatta a lány. - Ha arra gondolok, hogy drága jó nénikém megmentett valakit ilyen rettenetes nyomorúságból, már ez maga is végtelen nagy öröm nekem. És ha az, aki jóságát élvezte, csakugyan őszinte hálával és ragaszkodással fizet - ez olyan boldoggá tesz, hogy ki sem tudom mondani. Megértesz engem? - kérdezte, Olivér komoly kis arcát fürkészve.

- Ó, igen kisasszony - felelte szenvedéllyel a fiú. - De most éppen arra gondoltam, hogy most hálátlan vagyok.

- Miért, ki iránt?

- Hálátlan vagyok a jólelkű úriember és a drága öreg házvezetőnő iránt, akik olyan szeretettel gondoskodtak rólam. Ha tudnák, hogy ilyen jó dolgom van, biztosan örülnének mind a ketten.

- Én is azt hiszem. És Losberne doktor úr már meg is ígérte, mihelyt elég erős leszel, és kibírod az utazást, magával visz, elkísér hozzájuk.

- Igazán megígérte? - kiáltotta Olivér örömtől felragyogó arccal. - Nem is tudom, hová leszek örömömben, ha meglátom újra azt a két jóságos arcot.

Nem telt bele sok idő, és Olivér csakugyan annyira rendbe jött, hogy kitehették a kocsikázás fáradalmainak. Egy szép reggelen útra kerekedtek Losberne doktorral a háziasszony könnyű kocsiján. Mikor a Chertsey-hídra értek, Olivér hirtelen halálsápadt lett, és hangosan felkiáltott.

- No, mi baj, gyerek? - kérdezte izgatott érdeklődéssel a doktor. - Láttál vagy hallottál valamit? Rosszul vagy, mi?

- Ó, uram - és Olivér a kocsi ablakán át egy házra mutatott -, ez az a ház!

- Milyen ház, beszélj! Kocsis, álljon csak meg! - kiáltott ki a kocsisnak. - Miféle ház az, mit akarsz?

- A rablók ide hurcoltak, ebbe a házba - hebegte rémülten a gyerek.

- A kutyafáját - kiáltott fel a doktor -, halló, megálljunk, kiszállok!

És mielőtt még a kocsis leugorhatott volna a bakról, a doktor már kitaszította az ajtót, és rohant az elhagyatottnak látszó viskó felé, egyenest neki az ajtónak, és rugdosni kezdte, mint az őrült.

- Hé, mi az? - kérdezte egy csúf púpos emberke, hirtelen kinyitva az ajtót, úgyhogy a doktor az utolsó rúgás lendületétől majdnem bezuhant a folyosóra. - Mi van itt, hé, mi baj?

- Éppen elég baj van! - kiáltotta a betolakodó, és minden gondolkodás nélkül egyszerűen nyakon ragadta az öreget. - A rablás, betörés nem elég?

- Lesz mindjárt gyilkosság is - vágott vissza a púpos fagyosan -, ha el nem ereszti a nyakamat, hallja!

- Hallom - mondta a doktor, alaposan összevissza rázva áldozatát. - Hol az a... ördög vigye, nem jut eszembe a neve... az a gazember... Sikes... igen, hol van Sikes?

A púpos nagyot nézett, csodálkozva és méltatlankodva, a következő pillanatban ügyesen kisiklott a doktor kezéből, és undok szitkozódással visszabújt a házba. De mielőtt az ajtót bezárhatta volna, a doktor hívatlanul besurrant mellette. Kíváncsian nézett szét, de se egyetlen bútordarab, se más berendezési tárgy - élő vagy élettelen -, még a szoba formája sem felelt meg Olivér leírásának.

A púpos emberke dühösen leste minden mozdulatát.

- Hallja, hogy mer így betolakodni a házamba? Ki akar rabolni, vagy meg akar ölni? Mi jut eszébe?

- Látott már olyan rablót vagy gyilkost, aki kétfogatú kocsin hajt a ház elé, maga ostoba, vén pióca? - kérdezte indulatosan a doktor.

- Hát akkor mit akar? Hordja el magát, azt mondom, mielőtt bajba kerül! Menjen a pokolba!

- Mihelyt jónak látom - felelte a doktor, és benézett a másik szobába is. Ott sem talált semmit, ami csak távolról is hasonlított volna ahhoz, amit Olivér mesélt róla. - Lesz még, azt hiszem, számolnivalónk egymással, barátom.

- Azt hiszi? - vigyorgott az öreg. - Mindig megtalál, ha akar. Csak azért élek itt magamban huszonöt év óta, hogy egy őrült így rám ijesszen? Ezért megfizet még, ne féljen! - ezzel a torz formájú kis ördög éleset kurjantott, és ugrálni, toporzékolni kezdett dühében.

"Ostoba helyzet - morogta magában a doktor. A gyerek nyilván tévedett." - Fogja, vágja zsebre ezt, aztán bezárkózhatik újra - ezzel valami pénzdarabot lökött oda a púpos emberkének, és kiment.

Az öreg követte egész a kocsi ajtajáig, szüntelenül káromkodva és átkozódva, de mikor Losberne doktor félrefordult, hogy a kocsisnak mondjon valamit, bekukkantott a kocsiba, meglátta Olivért az ülésen, és olyan düh és fenyegetés volt a szemében, hogy a fiú hónapokig nem tudta elfelejteni ezt a pillantást, sem ébren, sem álmában. A kocsis már visszatelepedett a bakra, és a lovak közé suhintott, de a púpos még mindig átkozódott. Sőt jóval utóbb is, visszafordulva látták, hogy toporzékol, tépi a haját, mint az őrült, valódi vagy tettetett dühében.

- Szamár vagyok - jelentette ki a doktor hosszú hallgatás után. - Eddig is tudtad, Olivér?

- Nem én, uram.

- Akkor most jegyezd meg, és ne felejtsd el.

- Igen, szamár vagyok - folytatta pár perc múlva. - Még ha jó helyen jártam volna is, ha tényleg ő az, akit kerestem, mit csinálhattam volna egymagamban, puszta kézzel? Megérdemeltem ezt a pofont, annyi szent. Mindig valami galibába keveredem, mert sose gondolkozom. Azt csinálom, ami éppen eszembe jut. Úgy kell neked, komám, szamár vagy.

Valóban, a derék úriember egész életében mindig csak így ösztönösen, hirtelen sugallatra cselekedett, és ösztöneinek csak dicsőségére válhatott, hogy nem galibát és nyomorúságot hoztak rá, hanem megszerezték neki az emberek melegszeretetét és becsülését. Őszintén szólva, némileg megzavarta, hogy Olivér állításainak semmiféle bizonyítékát nem találta, pedig ez lett volna az első alkalom, hogy igazságukról meggyőződjék. De mikor tapasztalta, hogy a gyerek most is olyan egyenesen, értelmesen válaszol kérdéseire, éppen olyan őszintének és gyanútlannak látszik, mint máskor, elhatározta, hogy ezentúl is hisz neki.

Olivér szerencsére emlékezett az utca nevére, ahol Brownlow úr lakott. Így nem is kellett kérdezősködniük, hanem egyenest oda hajtattak. Amikor a kocsi befordult az utcába, Olivér szíve olyan vadul vert, hogy alig tudott lélegzeni.

- No, fiam, meg tudod mutatni a házat? - kérdezte a doktor.

- Ez az, ez az! - kiáltotta a gyerek, izgatottan mutogatva ki a kocsi ablakán. - Az a fehér! Jaj, siessünk, könyörgök, siessünk! Úgy érzem, meghalok mindjárt, úgy remegek.

- No, no - csitította a doktor, és a vállára veregetett. - Mindjárt szemtől szemben állhatsz velük. Azt sem tudják, mit csináljanak örömükben, hogy épségben viszontlátnak.

- Ó, bár ott lennénk már! Olyan jók voltak hozzám, olyan nagyon jók.

A kocsi megállt.

- Nem, nem ez. Az ott, a következő.

A kocsi továbbgördült még pár lépést, és újra megállt. Olivér könnyben úszó arccal, boldog várakozással nézett fel az ablaksorra.

De jaj, a fehér ház üres volt, és az ablakon ott függött a cédula: "Kiadó".

- Kopogtasson be a szomszéd házba - mondta Losberne doktor a kocsisnak, átkarolva a gyereket. - Kérdezze meg, mi lett Brownlow úrral, aki itt lakott.

Odaát az inas nem tudott felvilágosítást adni, de bement, és azt mondta, megkérdi. Pár perc múlva visszajött azzal, hogy Brownlow úr eladta mindenét, és hat héttel ezelőtt Nyugat-Indiába utazott. Olivér összecsapta a kezét, és sápadtan dőlt hátra.

- Vele ment a házvezetőnője is? - kérdezte Losberne doktor.

- Igen, uram - felelte az inas. - Hárman mentek, a háziúr, a házvezetőnő meg egy másik úriember, egy jó barátjuk.

- Akkor forduljunk vissza - mondta a doktor a kocsisnak. - Ne is álljon meg a lovakat itatni, amíg ki nem érünk ebből az átkozott Londonból.

- Hát a könyvkereskedőhöz ne nézzünk be? - kérdezte Olivér. - Tudom az utat. Nagyon kérem, gyerünk oda, beszéljünk vele.

- Szegény fiam, ez az egy csalódás elég lesz mára. Éppen elég mind a kettőnknek. Ha most odamegyünk a könyvkereskedőhöz, még kiderül, hogy meghalt, vagy felgyújtotta a házát, vagy megszökött. Nem, nem, gyerünk csak szépen haza.

Olivérnek súlyos keserűséget okozott a csalódás, még mostani boldogságában is. Betegségében hányszor vigasztalta magát azzal, hogy Brownlow úr és a jó Bedwinné asszony milyen boldogok lesznek, ha viszontlátják, ha elmondja nekik, mennyit gondolt rájuk, hosszú napokon és éjszakákon. Remélte, hogy tisztázhatja magát előttük, megmagyarázza, hogy önhibáján kívül lett szószegő. És most ilyen messzire költöztek! Elmentek abban a meggyőződésben, hogy ő tolvaj, csirkefogó, gazember. Talán haláluk napjáig megmaradnak ebben a hitben, és neki nem lesz módja megcáfolni. Ez súlyos csapás volt, azt hitte, el sem tudja viselni.

De jótevői éppen olyan szeretettel bántak vele azontúl is. Nem tapasztalta a legkisebb változást sem magaviseletükben. Körülbelül két hét múlva, mire az idő kissé kimelegedett, a fák zöldellni, a bokrok virágozni kezdtek, ők is hozzáfogtak a készülődéshez, hogy pár hónapra falura költözzenek. A családi ezüstöt, ami annyira izgatta Fagin kapzsiságát, elküldték a bankba megőrzésre, és Gilest meg a másik inast otthon hagyva, szedték a sátorfájukat, s elköltöztek falura. Olivért persze magukkal vitték.

Ki tudná leírni azt a mélységes örömet, amit a beteg gyermek a balzsamos levegőn, a zöld lombok, gyönyörű erdők között érzett! Ki tudná elmondani, hogy a békének és nyugalomnak gyönyörű képei milyen jólesnek annak, aki addig lármás, túlzsúfolt, szűk odúban élt, és most megtelik a szíve üde szépséggel, friss levegővel!

Csodaszép helyecske volt, ahová mentek. Olivér, aki eddig mocskos és züllött alakok között élt, lármában, piszokban, most valósággal újjászületett. A villa ablakaira rózsa és lonc kúszott, borostyán zöldellt a fák törzse körül, és a kert virágainak illatával tele volt a levegő. Egész közel hozzájuk kis temető volt. Nem szürke, összezsúfolt, csúnya sírkövek, hanem csupa zöld gyepes halom, amelyek alatt a falu régi lakói pihentek. Olivér sokszor sétált ott, s ha eszébe jutott, milyen nyomorúságos sírban pihen szegény édesanyja, leült az egyik sírhalomra, és sokáig zokogott magában. De aztán föltekintett a mélységes kék égboltra, és akkor nem tudott többé arra gondolni, hogy anyja a föld alatt pihen, szétporladó csontokkal. Ilyenkor megkönnyebbült, és jólesett egy-két könnycseppet hullatni érte.

Boldog idők voltak ezek. A nappalok derűsek, zavartalanok, és éjjel se kellett félni, rosszra gondolni, nem kellett többé undorító odúban sínylődni, züllött alakok társaságában. Csupa szép és boldogító gondolat töltötte be napjait. Reggelenként eljárt egy ősz hajú, kedves öregúrhoz, aki a templom szomszédságában lakott, és írni-olvasni tanította. Annyit vesződött vele, olyan buzgón igyekezett tudását gyarapítani, hogy Olivér is mindenáron örömet akart szerezni neki, és megfeszített erővel tanult. Aztán ha Maylie-néval meg Rose kisasszonnyal sétálni ment, sokat beszélgettek előtte könyvekről, vagy leültek egy árnyas helyen, és a lányka hangosan felolvasott. Olivér szívesen elhallgatta volna késő estig. Mikor hazamentek, elvégezte másnapi leckéjét. A kis kertre néző szobájában ült könyveivel, és szorgalmasan tanult, amíg rá nem sötétedett. Vacsora után a hölgyek megint sétálni mentek, s magukkal vitték őt is. Olyan boldogság volt hallgatni minden szavukat. Külön öröm, ha megkívántak egy virágot fenn a domboldalon, és fel kellett kapaszkodni érte, vagy otthon feledtek valamit. Olivér minden gondolatukat kitalálta, és ha mégolyan gyorsan mozgott is, sose volt megelégedve magával. Rendesen egészen besötétedett már, mire hazaértek. Ilyenkor Rose a zongorához ült, és eljátszott valami édes dallamot, néha el is énekelt halkan, lágyan egy-egy régi nótát, amit a nagynénje szeretett. Gyertyát se gyújtottak ilyenkor. Olivér az ablakban ült, és boldog elragadtatással engedte át magát a bűbájos hangoknak.

A vasárnap is egész másként telt el, mint addig - ez is boldogan, persze, mint minden nap mostanában. Reggel templomba mentek. A kis templom ablakaiban zöld leveleket libegtetett a szél, madarak daloltak körös-körül, és édes virágillat töltötte meg az alacsony templomhajót. Az egész kedves kis épület virágillatban úszott. A szegény emberek is mind olyan tiszták, takarosak voltak, olyan áhítatosan imádkoztak. Nem puszta kötelességből gyűltek ott össze vasárnaponként, hanem a maguk örömére, és ha az ének nem is volt művészi, őszintén, melegen hangzott, s Olivér fülének nagyobb gyönyörűséget okozott, mint minden más templomi muzsika, amit eddig hallott. Vasárnap is kisétáltak, és csendesen be-benéztek itt is, ott is egy-egy házikóba. Este aztán Olivér felolvasott a bibliából egy fejezetet, amelyet egész héten tanulmányozott már, és olyan büszkeség, olyan öröm töltötte el, ha feladatának hiba nélkül sikerült megfelelnie, mintha maga a lelkész lenne.

Reggel hat órakor már talpon volt, bebarangolt erdőt-mezőt, összeszedte a környék legszebb virágait, bokrétába kötötte őket, gondosan elrendezgette, és hazavitte, hogy a reggelizőasztalt feldíszítse vele. Friss zsálya is került minden reggel Maylie-né asszony madárkáinak; a falusi templom sekrestyésétől tanulta, hogyan kell zsályával díszíteni a kalitkát. Ha aztán készen volt ezzel, mindig akadt valami megbízás. Rendszerint egy kis ajándékot, jótékony adományt kellett vinnie valamelyik szegény családnak. Ha ilyenféle dolga nem akadt, krikettet játszottak kint a szabadban. A kertben is mindig akadt elég munka, a virágok vagy a vetemények körül. Olivér, aki ezt a mesterséget is a sekrestyéstől tanulta (aki eredetileg kertész volt), lelkes buzgalommal, szorgalmasan dolgozott, amíg Rose kisasszony ki nem jött a kertbe. Ilyenkor aztán boldogan hallgatta a sok dicséretet becsületes munkájáért.

Így telt el három hónap. Három olyan hónap, amelyet még a sors kegyeltjei is zavartalan boldogságnak éreztek volna, de Olivér számára valóságos üdvösséget jelentett. Egyik részről nagylelkűség, tiszta, igazi jóság, másik részről mélységes forró hála - nem csoda, ha ez alatt a rövid idő alatt Olivér egészen otthonosan kezdte érezni magát közöttük, és ifjú, érzékeny szívében olyan odaadó ragaszkodás ébredt a hölgy és húga iránt, amelyet azok őszintén és boldogan viszonoztak.

A tavasz gyorsan elrepült, mint egy álom, s beköszöntött a nyár. A táj, mely eddig is gyönyörű volt, most teljes virágjában pompázott.

A kis ház lakóira is átterjedt a nyár boldog derűje. Olivér már régen meggyógyult, megerősödött. De forró érzésein ez mit sem változtatott, amit nem lehet elmondani minden emberről.

Egy szép nyári este kicsit messzebbre sétáltak el, mint rendesen. Szokatlanul meleg nap volt, most gyönyörűen sütött a hold, üdítő esti szellő támadt, Rose nagyon jókedvű volt, kellemesen beszélgetve sétáltak ki a határba. Észre se vették, milyen messzire jutottak. Csak mikor Maylie-né már fáradtnak érezte magát, akkor fordultak vissza. Ahogy hazaértek, Rose kisasszony éppen csak hogy ledobta főkötőjét, és szokása szerint máris a zongorához ült. Ujjai szórakozottan simogatták pár percig a billentyűket, aztán valami halk ünnepi melódiába kezdett. Játszott egy darabig, de pár perc múlva valami különös hangot hallottak a zongora felől, ami síráshoz hasonlított.

- Mi az, szívecském? - kérdezte a néni.

Rose nem felelt, csak gyorsabban kezdett játszani, mintha a kérdés fájdalmas gondolatokból riasztotta volna fel.

- Rose, édes kislányom! - kiáltott ijedten Maylie-né. Sietve felállt, s odahajolt a lánykához. - Mi van veled? Könnyezel, édes gyermekem? Bánt valami?

- Semmi, nénikém, igazán semmi - felelte a lányka. - Igazán nem tudom... nem tudom megmondani, de úgy érzem, mintha...

- Csak nem vagy beteg, kedveském? - vágott közbe Maylie-né.

- Nem, nem! Beteg nem vagyok - és Rose megborzongott, mintha gyilkos hideg futna végig rajta. - Mindjárt jobban leszek. Tedd be az ablakot, kérlek.

Olivér sietett teljesíteni kérését. A lány igyekezett előbbi jókedvét visszaszerezni, vidámabb nótába kezdett, de ujjai erőtlenül tétováztak a billentyűkön. Most hirtelen eltakarta arcát két kezével, a pamlagra roskadt, nem tudta tovább visszafojtani könnyeit.

- Gyermekem, az istenért! - kérlelte az öreg hölgy, és magához ölelte a zokogó lánykát. - Sose láttalak még így.

- Nem akartalak megijeszteni, de hiába, most már nem bírom, nénikém. Próbáltam leküzdeni, de nem tudok tovább uralkodni magamon. Félek, hogy igazán beteg vagyok. És az volt csakugyan. Mire a gyertyákat behozták, ijedten látták, hogy arca fehér, mint a márvány. Ijesztő változás ment végbe rajta, amióta hazaértek. Szép volt most is az arca, de egészen idegen, valami szokatlan nyugtalanság lappangott tekintetében. A következő percben sötét pirosság öntötte el, szelíd kék szeme lázasan csillogott, aztán ez is eltűnt, mint ahogy a szálló felhők árnyéka szüntelen változik, és arcát megint halálos sápadtság borította.

Olivér aggódva leste a nénit, és látta, hogy a tünetek megijesztik. Éppen azért ő maga is szorongó félelmet érzett. De azt is megfigyelte, hogy az öreg hölgy iparkodik titkolni érzéseit, és úgy tesz, mintha könnyen venné a dolgot. Ő is ugyanúgy cselekedett, és annyit elértek, hogy Rose, mikor nagynénje rábeszélésére lefeküdt, valamivel nyugodtabbnak látszott, sőt megnyugtatta őket, hogy holnapra egészen rendben lesz.

- Remélem, nem lesz semmi komoly baj, néni - mondta Olivér, mikor a néni megint bejött. - Nagyon sápadt volt most, de talán...

Az öreg hölgy intett, hogy ne szóljon egy szót se. Behúzódott a szoba sötét szögletébe, és jó darabig hallgatott. Végre megszólalt remegő hangon:

- Remélem én is, Olivér. Olyan boldog voltam vele hosszú évekig, talán túlságosan boldog. Nem lenne csoda, ha most meg kellene ízlelnem a boldogtalanságot. De remélem, hogy az ég megkímél tőle.

- Hogyan? - kérdezte ijedten a fiú.

- Súlyos csapás lenne elveszíteni ezt az édes teremtést, aki vigaszom és örömöm volt.

- Ó, az Úristen irgalmazzon! - kiáltotta izgatottan Olivér.

- Ámen, gyermekem - mondta halkan az öreg hölgy, kezét tördelve.

- Nem tudom elhinni, hogy ilyen szörnyű veszedelem fenyegeti - mondta Olivér -, hiszen alig két órája teljesen egészséges volt még.

- Most nagyon beteg, fiam, és még rosszabbul lesz, majdnem biztosra veszem. Édes kicsi Rose, mit csinálok nélküled?

Olyan erővel tört ki belőle a fájdalom, hogy Olivér saját érzéseit leküzdve, ijedten könyörgött. Csitítani próbálta, kérte, hogy a drága beteg kedvéért is uralkodjék magán.

- Gondoljon arra, asszonyom - könyörgött a gyermek könnyekkel küszködve -, gondoljon arra, milyen fiatal, milyen jó, hiszen mindenkinek csak örömet, vigasztalást szerez. Egész biztosra veszem, hogy nem fog meghalni, hogy az Úristen megkíméli önért, önmagáért és mindazokért, akik olyan nagyon szeretik. Nem, a Mindenható nem engedi ilyen fiatalon meghalni.

- Csitt - az öreg hölgy megsimogatta Olivér fejét -, szegény fiam, gyermek vagy még, azért gondolkozol így. De eszembe juttattad, hogy kötelességem uralkodni magamon. Egy pillanatra megfeledkeztem róla. Ó, kisfiam, én is remélem, hogy az ég megkegyelmez nekem. Öreg vagyok, éppen elég betegséget és halált láttam már, tudom, milyen irtózatos kín elszakadni azoktól, akiket szeretünk. Eleget láttam már, gyermekem; sajnos, azt is tudom, hogy nem mindig a legfiatalabbakat és legjobbakat kíméli meg a sors szeretteik számára. De egy vigasztalásunk lehet bánatunkban. Ha ilyesmi ér bennünket, ösztönösen is arra kell gondolnunk, hogy van egy szebb, fényesebb világ ennél, és az út, amely oda vezet, nagyon rövid. Legyen meg az Ő akarata, most és mindörökké! Ő tudja, hogyan szeretem ezt a gyermeket.

Súlyos aggodalomban telt el az éjszaka, és reggel Maylie-né szomorú jóslata csakugyan beteljesedett. Rose nagyon lázas lett, és ereje szemlátomást csökkent.

- Cselekednünk kell, Olivér, bánkódásra nem pazarolhatjuk az időt - mondta az öreg hölgy, és ujját ajkára téve, merőn nézett a fiú arcába. - Ezt a levelet el kell juttatni Losberne doktornak, amilyen gyorsan csak lehet. Beviszed a szomszéd mezővárosba, a mezei ösvényen legfeljebb egy óra az út, onnan aztán lovas posta viheti tovább egyenest Chertseybe. A kocsmát keresd, onnan majd továbbküldik a levelet. És benned megbízom, hogy addig nem jössz vissza, míg a lovas embert útnak nem indítod.

Olivér szólni sem tudott, de alig várta, hogy indulhasson már.

- És itt ez a másik levél, fiam - Maylie-né most egy percre elhallgatott, mintha meggondolná a dolgot. - Igazán magam sem tudom, elküldjem-e most mindjárt, vagy megvárjam még, hogy fordul Rose állapota. Nem szeretném elküldeni, csak ha a legrosszabbtól kell tartani.

- Ez is Chertseybe megy, asszonyom? - kérdezte a fiú türelmetlenül, mert szeretett volna már indulni, s remegő kézzel nyúlt a levél után.

- Nem, ez nem oda megy - felelte a néni, és gépiesen odaadta neki. Olivér a címzésre pillantott. Látta, hogy a levél Harry Maylie úrnak szól, a cím valamelyik nagyúri kastély, de nem tudta pontosan kibetűzni.

- Elküldjem ezt is? - kérdezte Olivér izgatottan.

- Talán inkább nem - és az öreg hölgy visszavette a levelet -, holnapig még várok vele.

Odaadta erszényét Olivérnek, aki most már késlekedés nélkül útnak eredt.

Szinte futva vágott neki a szántóföldnek. A kis ösvény hol egyenesen haladt, hol elágazott többfelé. Sok helyen az utat egészen eltakarta kétfelől a magas búza, majd megint szabad térségre ért. Körülötte szorgalmas földművesek kaszáltak és arattak, de ő a világért meg nem állt pihenni, legfeljebb ha pár percre kifújta magát, míg végre szörnyen kimelegedve, porosan, izzadtan megérkezett a szomszéd városka piacterére.

Itt megállt, körülnézett, hol a kocsma. Egy fehér banképület és vörös sörfőző meg egy sárga városháza voltak a téren, és a túlsó oldalon egy nagyobbfajta alacsony épület, melynek minden gerendáját zöldre festették. Olivér megpillantotta a kapu felett a cégért: "György királyhoz". Lélekszakadva rohant a ház felé.

Egy lovászfiú ott szundikált éppen a kapu alatt, annak gyorsan elmondta, mi járatban van, és azt a választ kapta, hogy forduljon a háziszolgához. Miután annak is elmondta töviről hegyire az egészet, a kocsmároshoz utasították. A kocsmáros megtermett úriember volt, kék nyakkendőt, fehér kalapot, világosbarna térdnadrágot és hegyes orrú csizmát viselt. Most éppen az istálló ajtajának támaszkodva állt, és egy ezüst fogvájóval piszkálta a fogát.

Meghallgatta Olivér mondókáját, aztán nagy kényelmesen átsétált a söntésbe, hogy megcsinálja a számlát. Ez is jó pár percig tartott. Végre elkészült a számadás. Olivér kifizette az összeget. Most még a lovat kellett megnyergelni, és várni, míg a postáslegény felöltözik. Ez még vagy tíz perc. Olivér ezalatt irtózatosan türelmetlenkedett. Úgy érezte, nem bírja tovább. Legjobban szeretett volna maga felugrani a ló hátára, és elnyargalni, mint a szélvész. Végre nagy nehezen előállt a postáslegény, átvette a kis csomagot, meghallgatta Olivér rimánkodásait, hogy nagyon gyorsan juttassa el a címzettnek, aztán megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott. Végigtrappolt a piactér hepehupás kövezetén, kiért a városból, és néhány perc múlva már a nagy országúton ügetett.

Olivér abban a tudatban, hogy több időt nem kell vesztegetnie, hogy végre úton van a segítség, kicsit megkönnyebbült, és visszasietett a kocsmába. Éppen befordult a kapu alá, mikor hirtelen egy magas, hosszú kabátos férfiba ütközött, aki éppen akkor lépett ki onnan.

- Ohó, az ördögbe! - morogta, szemét Olivérre szögezve, és hirtelen megtorpant. - A kutyafáját!

- Bocsánat, uram - mentegetőzött a fiú -, annyira sietek, nem vettem észre.

- Ördög és pokol! - morogta az idegen, nagy, sötét szemével merőn nézve a gyereket. - Ki hitte volna! Hogy a pokol hamvassza el, kikelne ez még a kőkoporsóból is, csak hogy utamba álljon!

- Igazán sajnálom - dadogta Olivér zavartan, nem tudva mire vélni az idegen dühös pillantását -, ha akaratlanul is fájdalmat okoztam önnek.

- Dögölj meg! - morogta fogai között iszonyatos dühvel az idegen. - Ha bátorságom lett volna kimondani a szót, megszabadultam volna tőled egykettőre. Vigyen el az ördög! A fekete fene essen beléd! Mit keressz itt?!

Öklét rázva, bősz haraggal ejtette ki az összefüggéstelen szavakat, és előrelépett, hogy lesújtson a gyerekre.

De abban a pillanatban elvágódott a földön, tajtékzó szájjal, görcsösen vonagló tagokkal.

Olivér egy pillanatig riadtan nézte az őrült hadonászását (nem gondolhatott mást, mint hogy őrülttel van dolga), aztán berohant segítséget hívni. Még megvárta, hogy beviszik a kocsmába a szerencsétlent, aztán szaladt hazafelé. Nem foglalkoztatta tovább az eset, mert amit hazaérve hallott, az minden mást elfeledtetett vele. Rose állapota rohamosan rosszabbodott, éjféltájban már félrebeszélt. A falubeli orvos, akit azonnal értesítettek, állandóan mellette volt. Már az első vizsgálat után félrevonta a nénit, és közölte vele, hogy sajnos, a betegség elég veszedelmesnek látszik. Őszintén szólva, csodával lenne határos, ha kiheverné - mondta.

Olivér hússzor is kiugrott aznap éjjel az ágyból. Nesztelenül odalopózott a betegszoba ajtajához hallgatózni. Valahányszor lépéseket hallott, egész testében reszketve felfigyelt, hideg veríték ült ki a homlokára. Attól tartott, hogy máris bekövetkezett az, amire még gondolni is iszonyat. Mi volt eddigi imáinak forrósága ahhoz képest, ahogy most imádkozott, gyötrődő szívvel, lázas szenvedéllyel, kérve az Urat, hogy adja vissza az életnek, ne szólítsa el a drága teremtést, aki a sír szélén áll!

Reggel lett újra, csöndes és szomorú volt a kis ház, mindenki suttogva beszélt, rémült arcok jelentek meg a kapuban, könnyes szemű asszonyok, gyerekek jöttek-mentek. Egész nap, de még késő este is Olivér odalent járkált a kertben, nesztelenül figyelve a betegszoba ablakát. Olyan borzalmas volt ez a sötét ablak, mintha mögötte már ott állna a halál.

Végre késő este megérkezett Losberne doktor.

- Kegyetlen a sors - mondta, és félrefordult, hogy az arcát ne lássák. - Ilyen fiatalon - s mindenki szereti őt! Sajnos, igen kevés a remény.

Eltelt még egy éjszaka, reggel a nap gyönyörűen sütött, ragyogott a világ. Mintha se baj, se gond nem találna helyet benne. Olivér kilopózott a kis temetőbe, leült az egyik zöld sírhalomra, és ott zokogott, imádkozott csöndesen.

Csodálatos béke és szépség fogta körül, napfényben úszott az egész táj. Derűs madárszó zengett-zsongott a feje fölött, pacsirta szállt a levegőben, minden tele volt élettel, ujjongással, és amikor most égő szemmel feltekintett és körülnézett, úgy érezte, ez nem lehet a halál órája, Rose nem halhat meg!

Maylie-né asszony a nappali szobában ült, amikor Olivér hazaért.

Sohase távozott húga betegágyától, és a fiúnak elállt a szíve rémületében, amikor itt látta. Nem merte megkérdezni, miért hagyta magára a lánykát, de aztán megtudta, hogy a beteg mélyen alszik. Vagy felébred - akkor lassan visszatér belé az élet és erő -, vagy örökre itt hagyja őket búcsú nélkül.

Ott ültek hosszú órákon át, feszülten figyelve, szólni sem mertek. Az ételt úgy vitte el az inas, ahogy behozta, egyikük se nyúlt hozzá. Tekintetük a messzeségbe révedezett, nézték a hanyatló napot, amint lejjebb-lejjebb száll, és bíborszíneket vet a felhőkre búcsúzóban. Most közeledő lépések nesze ütötte meg a fülüket. Olivér önkéntelenül felugrott, és már nyitotta az ajtót, mikor Losberne doktor a szobába lépett.

- Nos? - kiáltott fel az öreg hölgy. - Mondja meg gyorsan, ne féljen. Minden jobb, mint ez a bizonytalanság. Ó, mondja, doktor, az isten szerelmére!

- Uralkodnia kell magán, asszonyom - mondta a doktor, és karon fogta, hogy támogassa. - Legyen erős, nagyon kérem.

- Engedjen el, az istenre kérem. Drága gyermekem! Meghalt, vagy most haldoklik?

- Nem! - kiáltotta a doktor indulatos hangon. - Az Úristen jó és kegyelmes. Meghagyta nekünk, megáldott vele bennünket hosszú évekre.

Maylie-né asszony térdre roskadt, megpróbálta összekulcsolni a kezét, de lelkiereje, ami olyan sokáig minden megpróbáltatással dacolt, mintha elröppent volna az első hálaszóval. Aléltan hanyatlott a baráti karokba.

A boldogság szinte elviselhetetlenül nagy volt. Olivér bénultan állt a váratlan jó hír hallatára. Nem tudott sírni, nem tudott szólni, képtelen volt megérteni, mi történt, csak mikor órák hosszat csatangolt odakint a csöndes alkonyatban, akkor szakadt fel végre melléből a sírás, és most megkönnyebbült.

Már majdnem besötétedett, mikor virággal megrakodva hazafelé indult. Most még gyönyörűbbeket választott, mint máskor, a betegszoba díszítésére. Egyszer csak közeledő kocsi zörgését hallotta a háta mögött, mind közelebbről. Olivér megfordult, és látta, hogy a postakocsi robog feléje, a lovak csak úgy vágtatnak. Keskeny volt az út, hát félreállt egy kerítésnek támaszkodva, míg a kocsi elhaladt.

Abban a pillanatban egy fehér hálósapkás alakot pillantott meg bent a kocsiban, és mindjárt ismerősnek tűnt neki, bár hirtelenében nem tudta, ki lehet. Alig rohant el mellette a kocsi, a hálósapkás fej kibukkant az ablakon, és egy harsány hang kiáltotta: "Megállj!" A kocsis alig tudta visszafogni a vágtató lovakat. Most újra feltűnt a hálósapka, és az előbbi harsány hang Olivér nevét kiáltotta.

- Halló, ide gyere, Olivér! Mi újság? Hogy van a kisasszony, Olivér úrfi?

- Maga az, Giles? - kiáltotta Olivér, és odaugrott a kocsihoz.

Giles éppen ki akarta dugni megint hálósapkáját, hogy feleljen valamit, de a mellette ülő fiatalember hirtelen visszarántotta, és izgatottan kérdezte, hogy mi újság.

- Csak egy szót szólj. Jobban van vagy rosszabbul?

- Jobban, sokkal jobban - felelte gyorsan Olivér.

- Hála az égnek! De biztosan tudod, fiam?

- Egész biztosan, uram, csak most pár órája következett be a javulás. Losberne doktor azt mondja, túl van a veszélyen.

A fiatalember se szó, se beszéd, kitaszította a kocsiajtót, leugrott, karon ragadta Olivért, és félrehúzta.

- Egész biztos vagy benne? Hátha mégis tévedsz, kisfiam - a fiatalember hangja megreszketett. - Nehogy csalóka reményt ébressz bennem, ami aztán nem teljesedik.

- A világért sem tennék ilyesmit, uram - tiltakozott Olivér. - Higgye el, amit mondok. Losberne doktor egész világosan megmondta, hogy most már életben marad, nekünk ajándékozta az Úristen hosszú évekre, jól hallottam.

Olivér szeme könnybe lábadt, mikor eszébe jutott az a boldogító pár szó, a fiatalember is félrefordult, és pár percig némán, mozdulatlanul állt. Közben a gyermeknek úgy rémlett, valami zokogó hangot hall, s nem merte megzavarni. Jól sejtette, milyen lelkiállapotban lehet, inkább tapintatosan félrehúzódott, mintha virágaival bajlódnék.

Ezalatt Giles úr, hálósapkával a fején, a kocsi hágcsóján ült, térdére könyökölve, és fehér pöttyös kék vászonzsebkendőjével törölgette szemét.

Most hirtelen odafordult hozzá a fiatalember.

- Azt hiszem, Giles, legjobb lesz, ha maga a kocsin előremegy anyámhoz. Én majd lassan, gyalogosan besétálok. Legalább egy kis időm marad összeszedni magamat. Megmondhatja, hogy jövök.

- Engedelmet kérek, Harry úrfi - mondta Giles, zsebkendőjével törülgetve feldúlt ábrázatát -, jobb szeretném, ha ezt az üzenetet a kocsisra bízná. Igazán hálára kötelezne. Mégse való, hogy így mutatkozzam a szolgálók előtt, uram. Félek, soha többé nem tudom helyreállítani a tekintélyemet, ha így látnak meg.

- Jó, jó - bólintott mosolyogva Harry Maylie -, ha akarja, legyen. Küldje előre a poggyászt a kocsival, és jöjjön velünk gyalog. Csak akkor előbb azt a hálósapkát kéne más fejdísszel kicserélni. Félek, azt hiszik rólunk, hogy a bolondokházából szöktünk meg.

Giles úr csak most vette észre, milyen szokatlan fejfedő díszeleg rajta, gyorsan lekapta és zsebre vágta hálósapkáját, helyébe egy komoly és józan formájú kalapot tett. Ezek után a postakocsi tovagördült, ők pedig szépen, gyalog mentek tovább.

Útközben Olivér kíváncsian nézegette az idegent. Középmagas, huszonöt év körüli férfi volt, arca vonzó és szép, modora közvetlen, kellemes. Eltekintve a különbségtől, amely egy fiatal meg egy öreg arc között okvetlenül megvan, szakasztott mása volt Maylie-nénak, és hogyha az imént nem is említi az anyját, Olivér könnyen kitalálhatta volna, milyen rokonságban vannak.

Maylie-né már izgatottan várta a fiát, mire odaértek. A találkozás persze nem zajlott le minden felindulás nélkül.

- Ó, anyám - suttogta a fiú -, miért nem írtál már előbb?

- Írtam, de aztán meggondoltam mégis, jobbnak láttam itt tartani a levelet, míg Losberne doktor véleményt nem mondott.

- De miért, miért kellett ilyen sokat kockáztatni? - kérdezte remegő hangon a fiatalember. - Hiszen ha Rose - nem, nem tudom kimondani a szót - betegsége nem így fordul, sose bocsátottad volna meg magadnak! Azt hiszed, lett volna csak egy boldog percem is életemben?

- Ha az bekövetkezik, Harry, azt hiszem, boldogságodat úgyis nagy veszedelem fenyegeti. Hogy most már egy nappal előbb vagy később érkezel ide, az igazán nem sokat változtatott volna a dolgon - mondta Maylie-né.

- Csodálnád talán, anyám, ha így lenne? De miért mondom, hogy lenne, jól tudod, hogy így van.

- Igen, tudom, hogy Rose megérdemli a legnemesebb, a legtisztább szerelmet, amit férfiszív adhat - mondta az öreg hölgy -, tudom, hogy ha ő ragaszkodik valakihez, vonzalma nem közönséges viszonzást érdemel, hanem igazán mély és tartós érzést. Éppen mert ezt tudom, és azt is, hogy összetörné a szívét, ha az, akit szeret, valaha elhidegülne iránta - azért olyan nehéz megtennem, amit szükségesnek tartok. Éppen ezért viaskodom saját szívemmel. E nélkül könnyebb volna a dolgom.

- Nem szép, hogy ezt mondod, anyám - felelte szomorúan Harry. - Azt hiszed, még mindig tudatlan kisfiú vagyok, nem ismerem saját szívemet, és félreértem sugallatait?

- Csak azt hiszem, drága fiam - felelte Maylie-né, kezét Harry vállára téve -, azt hiszem, hogy a fiatal szívben sokszor nagy érzések áradnak el, amelyek nem tartósak, és ha a forró vágyak teljesülnek, sokszor csak annál hamarabb múlnak el. De mindezeken felül még azt is gondolom - közben, míg beszélt, figyelmesen vizsgálta a fiú arcát -, hogy ha egy lelkes, forróvérű, nagyra törő férfi olyan lányt vesz feleségül, akinek folt tapad a nevéhez, bár önhibáján kívül, akkor ezt a rideg lelkű, alacsony gondolkozású emberek neki és gyermekeinek róják fel, és mennél nagyobb sikert ér el a világban, annál inkább szemére vetik, annál inkább gúnyolják. És ha mégolyan nagylelkű, mégolyan nemes lenne is természete szerint, egy napon talán megbánja a házasságot, amelyet ifjúkorában kötött. És az asszonyt senki se kímélheti meg a fájdalomtól, ha ezt tapasztalja.

- Ó, anyám - mondta türelmetlenül a fiatalember -, aki erre képes volna, az önző és aljas, méltatlan arra, hogy férfinak nevezzék, és méltatlan az asszonyhoz, akiről beszélsz.

- Most így érzed, Harry, de ki tudja...

- Most és mindig, anyám. Irtózatosan szenvedtem két nap óta, és ez a szenvedés kikényszeríti belőlem a vallomást. Nagyon jól tudod, hogy szerelmem nem tegnapról való, és nemcsak futó hangulat. Rose édes, kedves teremtés - szeretem, ahogy férfi nőt még nem szeretett soha. Ő az egyetlen gondolatom, egyetlen reményem. Kívüle nincs számomra semmi, és ha ebben a nagy kérdésben ellenem szegülsz, anyám, akkor lelkem békéjét, életem boldogságát teszed kockára. Ó, anyám, gondold meg jól, ismerj meg engem is jobban, és ne kicsinyeld a boldogságot, amit elvehetsz.

- Harry - mondta Maylie-né -, éppen azért, mert meg tudom becsülni a meleg és érzékeny szívet, éppen ezért féltem a sebektől. De azt hiszem, eleget beszéltünk most erről, még talán sokat is.

- Bízzuk rá a döntést, anyám - vágott közbe Harry. - Várjuk meg, hogy Rose mit mond. Remélem, túlzott aggodalmadban annyira mégse mégy, hogy erőszakkal akadályt gördíts az utamba.

- Azt nem, de szeretném, ha még egyszer meggondolnád...

- Meggondoltam - türelmetlenkedett a fiú -, ó, anyám, hát nem gondolkodtam eleget évről évre? Ezen töprengek, amióta komoly gondolkodásra egyáltalán képes vagyok. Érzésem változatlan, és az is marad. Miért szenvedjem a halogatás, a lemondás kínját, amiből senkinek sincs haszna! Addig nem megyek el innen, míg Rose meg nem hallgat.

- Azt elérheted - mondta Maylie-né.

- Olyan különös hangon mondod ezt, mintha tudnád, hogy hideg érzéketlenségre találok nála - mondta a fiatalember.

- Azt nem, fiam, a hidegség távol áll tőle - felelte Maylie-né.

- Hát akkor? Talán más iránt érdeklődik? - kérdezte a fiatal ember.

- Nem, igazán nem. Attól tartok, túlságosan lekötötted az érdeklődését. De mit is akarok mondani: ide hallgass! - A fiú szólni akart, de elhallgatott. - Mielőtt feltennél mindent erre a kockára, mielőtt elragadtatnád magad a remény szárnyain, szentelj néhány percet, édes fiam, Rose élettörténetének. Gondold meg, milyen hatással lesz az ő elhatározására az a tudat, hogy születését homály fedi. Hiszen ismered, tudod, milyen önfeláldozó kis és nagy dolgokban egyaránt, ez a legfőbb jellemvonása.

- Mi következik ebből, anyám?

- Azt már rád bízom - felelte Maylie-né. - Most be kell mennem hozzá. Isten áldjon, gyermekem!

- De este még látlak, ugye? - kérdezte izgatottan Harry.

- Lehetséges. Ha Rose-t magára hagyhatom - felelte az öreg hölgy.

- Megmondod neki, hogy itt vagyok? - kérdezte a fiatalember.

- Természetesen.

- És azt is, hogy mennyire aggódtam érte, mennyit szenvedtem, és milyen forrón vágyom látni? Nem hallgatod el ezt sem előtte, ugye, anyám?

- Nem, mindent elmondok neki, fiam - felelte a hölgy, és melegen megszorítva fia kezét, elsietett.

Míg ez a rövid beszélgetés folyt anya és fia között, Losberne doktor a szoba túlsó sarkába húzódva, halkan beszélgetett Olivérrel. Harry most odalépett hozzájuk, melegen üdvözölte, és kikérdezte a doktort a beteg állapotáról. Losberne alig győzött válaszolni a sok kérdésre. Pontosan be kellett számolnia a legapróbb részletekről is, míg végre Harry megnyugodott, belátva, hogy a helyzet csakugyan biztató és reményteljes, ahogy Olivér is mondta az előbb. Giles úr ezalatt úgy tett, mintha a poggyásszal bajlódna, de közben feszülten figyelt minden szóra.

- Nos, nem volt valami különösebb fegyverténye mostanában? - kérdezte tőle a doktor, előadását befejezve.

- Nem, uram - felelte az inas, füle tövéig elvörösödve.

- Se tolvajt nem fogott újabban, se betörőt? - kérdezte a doktor.

- Nem, uram, egyáltalában nem - mondta most már méltósággal az öreg.

- Kár, határozottan kár - mondta a doktor. - Mert ebben nagy mester, amint tapasztaltuk. Mit csinál Brittles?

- A fiú nagyon jól van, köszönöm kérdését, uram - felelte Giles, most már a megszokott gyámkodó hangján -, és alázatos üdvözletét küldi.

- No, örülök - bólintott a doktor. - Hja, igaz, majd elfelejtettem. Közölni akartam magával, Giles, hogy a napokban - éppen az előtt való napon, hogy sürgősen ide hívtak - úrnője megbízásából elintéztem valamit, aminek tán örülni fog. Jöjjön csak ide a sarokba, négyszemközt akarom megmondani.

Giles úr fontoskodva követte a doktort a szoba sarkába, suttogva pár szót váltottak, mire az inas nagy hajbókolással és még a szokottnál is nagyobb méltósággal vonult vissza. Odabenn a szobában nem közölte senkivel a beszélgetés tárgyát, de a konyhában rögtön tudtára adta mindenkinek, miről van szó. Sört hozatott, és ünnepélyes ábrázattal kijelentette, hogy úrnője a betörés éjszakáján tanúsított bátor magaviseletének jutalmául kegyeskedett huszonöt fontot letenni a helyi takarékpénztárnál, kizárólag az ő személyes céljaira. A két szolgáló égnek emelt karral és szemmel adott kifejezést csodálatának, és olyasmit mondtak, hogy most már biztosan nagyon gőgös lesz Giles úr, talán szóba se áll velük. Giles úr, kézelője fodrát gondosan lesimítva, azt felelte, hogy ettől nincs okuk tartani, és abban a pillanatban, mikor ilyesmit tapasztalnának részéről, szíveskedjenek azonnal közölni vele, erre egyenesen megkéri őket. Ezenkívül is egy sereg olyan megjegyzést tett, amelyekkel szerénységét bizonyította. Minden szavát nagy tetszéssel és elragadtatással fogadták, ami nem is csoda, mert hiszen minden megjegyzése eredeti és találó volt, mint általában a nagy embereké.

Fönn az emeleten is kellemesen telt el az este hátralevő része. A doktor rózsás kedvében volt, és Harry Maylie, ha eleinte érezte is az út és a súlyos izgalmak okozta fáradtságot, nem tudott ellenállni a derék úriember mulatságos ötleteinek, orvosi anekdotáinak, a jókedv rá is átragadt. Olivér pedig szakadatlanul nevetett, úgy vélte, ilyen nagyszerű tréfákat sose hallott. A doktor harsányan kacagott saját viccein, és élvezte a hatást. Harry pedig már csupa rokonszenvből is vele nevetett. Így tehát a körülményekhez képest elég kedélyesen töltötték az időt, és jó késő lett, mire szobájukba vonultak, mind a hárman sokkal vidámabb hangulatban, nagyon megkönnyebbülve, ami rájuk is fért a sok izgalom után.

Olivér másnap sokkal frissebben ébredt, és nagyobb örömmel, édesebb reményekkel indult mindennapi reggeli útjára, mint mostanában bármikor. A madarak kalitkáját megint kiakasztották, gyönyörűen daloltak ma is, tarka mezei virágok illatoztak, és ő kikereste a legszebbeket, hogy Rose-nak örömet szerezzen velük.

Érdemes talán megjegyezni, hogy Olivér mostantól kezdve nem egyedül indult reggeli kirándulásaira. Harry Maylie, attól fogva, hogy először látta hazajönni a kisfiút a tömérdek pompás mezei virággal, hirtelen maga is annyira rajongani kezdett a virágszedésért, és olyan pompás ízlésről tett tanúságot a bokrétakötésben, hogy még Olivért is túlszárnyalta. Minden reggel bebarangolták a környéket, a legszebb virágokat ők vitték haza. Rose szobájának ablaka tárva-nyitva volt most már egész nap, mert a lányka örült a friss napsütéses nyári levegőnek, boldogan, teli tüdővel szítta, és a rács mögött mindig ott állt friss vízben egy különös kis csokor, még pompásabb, még nagyobb gonddal válogatott, mint a többi. Olivér úgy vette észre, hogy a hervadt virágot Rose sose dobja el, bár a kis vázát minden reggel újra megtölti. Azt is megfigyelte, hogy valahányszor a doktor a kertnek ezen a részén járkál, mindig felpillant az ablaknak erre a külön kis sarkára, és sokatmondóan bólint.

Olivér úgy érezte, hogy szinte repülnek az órák. A fiatal lányka még mindig nem hagyta el szobáját, szó sem lehetett a megszokott esti sétákról, legföljebb a háziasszonnyal ment el néha egy kicsit, akkor se messzire. Így aztán kettőzött buzgalommal dolgozhatott, a fehér hajú öregúr utasításaihoz híven, és olyan szépen haladt tanulmányaiban, hogy őt magát is meglepte az eredmény. Egyszer azonban éppen tanulás közben történt vele valami igen kellemetlen és váratlan dolog.

A kis szoba, ahová könyveivel mindig visszavonult, a ház hátsó részén, a földszinten volt. Rácsos kis ablaka éppen a kertre nézett, jázmin és lonc futotta be, illatukkal tele volt az egész szoba. Az ablak előtt pár lépésnyire egy kis rácsos kapu valami bekerített gyepes térre nyílott, és azon túl nem volt több ház, csak buja legelők és erdők. Ebben az irányban volt a legszebb kilátás, egyenesen ki a szabadba.

Egy szép langyos estén, amikor az alkonyat első árnyékai ereszkedtek már a földre, Olivér az ablakban ülve, könyveibe merülve szorgalmasan dolgozott. Jó darabig tanult, de minthogy elég meleg nap volt, és ki is fárasztotta a sok olvasás, nem válik okvetlenül szégyenére a könyvek szerzőinek, ha bevalljuk, hogy közben egy kicsit elszundított.

Van az alvásnak egy fajtája, amely a testet lenyűgözi ugyan, de a lelket csak félig ejti rabul. Álmunkban is észrevesszük, érezzük a körülöttünk levő dolgokat. Olivér aludt, de nagyon jól tudta, hogy ott van a szobácskájában, könyvei ott hevernek az asztalon előtte, és hűs alkonyi szellő rezegteti az ablakon a kúszónövényeket. Aztán hirtelen megváltozott a kép. Fülledt, nyomasztó levegőt érzett, és rémülten csapott le rá a tudat, hogy Fagin házában van. Ott ült az utálatos vénember a szoba sarkában, rendes helyén, ujjával rámutatott, és a mellette álló embernek odasúgta:

- Csitt, kedvesem! - Egészen élesen, tisztán hallotta Fagin hangját. - Ő az, mérget vehetsz rá. Gyerünk innen.

- Ő - felelte a másik -, de még mennyire! Azt hiszed, nem ismerek rá? Ha száz kísértet öltené fel alakját egyszerre, és ott állna közöttük, akkor is rámutatnék. Ha eltemetnék ötven láb mélyre, és ott járnék a sírja felett, egészen biztosan megérezném, hogy ott fekszik alatta.

Olyan irtózatos gyűlölettel mondta ezt, hogy Olivér rémülten felriadt, tágra nyitotta a szemét.

Jóságos ég! Vadul kezdett dobogni a szíve, hang nem jött ki a torkán, tagjait képtelen volt mozdítani. Mi történt? Ott - az ablakban - éppen előtte - egészen közel, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné - ott áll a vén Fagin, fürkészve néz be a szobába, tekintetük összetalálkozik! És mellette egy másik arc, egész fehér - dühében vagy félelmében, ki tudja? -, ugyanaz a mogorva alak, akivel a kocsmaudvaron összeakadt.

Csak egy futó pillanat volt, egy pillanat töredéke, aztán eltűnt mind a kettő. De megismerték őt, mint ahogy ő is rájuk ismert. Tekintetük mélyen bevésődött az emlékezetébe, mintha csak kőbe vésték volna. Úgy érezte, soha el nem felejti. Egy pillanatig még ülve maradt, mintha odaszögezték volna, de aztán felugrott, és hangosan kiáltozott segítségért.

A házbeliek persze ijedten rohantak oda, ahonnan Olivér segélykiáltásait hallották. A gyerek halálsápadtan és izgatottan mutogatott a mezők felé, és csak nagy nehezen tudta kinyögni ezt a két szót:

- Fagin! Fagin!

Giles úr képtelen volt megérteni, mit akar a gyerek, de Harry felfogása szerencsére gyorsabb volt, meg aztán anyjától hallotta is Olivér élettörténetét, úgyhogy mindjárt megértette.

- Milyen irányba ment? - kérdezte, és felkapta a sarokban levő bunkósbotot.

Olivér a mező felé mutatott.

- Erre, de aztán mindjárt eltűntek a szemem elől.

- Akkor az árokban lesznek! - kiáltotta Harry. - Utánam! És lehetőleg maradjatok közel!

Ezzel átugrott a sövényen, és futásnak eredt. A többiek csak üggyel-bajjal tudtak a nyomában maradni.

Giles is szedegette a lábát, ahogy telt tőle. Olivér velük tartott.

Egy-két perccel később Losberne doktor is hazajött esti sétájáról, látta a rohanókat, hát ő is átbukdácsolt a sövényen, és utánuk eredt, meglepően fürgén. Egész úton hangosan kiabált, hogy mondják meg, mi baj, mert fogalma sem volt róla, hová rohannak és miért.

Rohant az egész társaság, meg se álltak szuszogni, míg a csapat vezére meg nem állt. De az most hirtelen bekanyarodott az árok felé, arra, amerre Olivér mutatott, s botjával döfködve a bokrokat, buzgón keresgélt. Átkutatta az árkot meg a bozótot.

Ezalatt a társaság elmaradt része is odaért. Most már Losberne doktor is megtudta Olivértől, mi történt, és mit jelent ez a lázas üldözés.

Minden keresés hiábavaló volt. Még friss lábnyomot se találtak sehol. Egy kis domb tetején álltak, ahonnan három-négy mérföldre beláthatták az egész környéket. Balra, a síkságon volt a falu, de hogy a menekülők odaérhessenek, előbb szabad területen kellett volna, messze megkerülve, megtenniük jó darab utat, amelyet ilyen rövid idő alatt egészen biztosan nem tehettek meg. A másik oldalon sűrű erdő szegélyezte a szántóföldeket, de odáig se érhettek még el ennyi idő alatt.

- Úgy látszik, mégiscsak álmodtál, Olivér - mondta Harry Maylie.

- Nem, nem, igazán nem - és Olivér hirtelen megborzongott, mert megint eszébe jutott a vénember gonosz ábrázata. - Nagyon is élesen láttam. És nemcsak őt, a másikat is. Úgy, ahogy most önöket látom.

- És ki volt a másik? - kérdezték egyszerre Harry meg a doktor.

- Az, akiről már meséltem, aki ott a kocsmában belém ütközött - mondta Olivér. - Egy pillanatig egymásra néztünk, megesküdnék rá, hogy ugyanaz volt.

- Biztosan tudod azt is, hogy erre jöttek? - kérdezte Harry.

Olivér beszéd közben a sövényre mutatott, amely a villa kertjét a szántóföldektől elválasztotta.

- Ott álltak az ablak alatt, aztán a magasabbik átugrott a sövényen, pontosan azon a helyen. Fagin előbb jobbra szaladt egypár lépést, aztán azon a nyíláson bújt át.

A két férfi a gyerek komoly arcát figyelte, aztán egymásra néztek, és mind a ketten úgy érezték, hogy Olivér pontosan és biztosan tudja, amit mond. De csodálatosképpen sem az egyik, sem a másik irányban nem találtak nyomokat. A fű sem volt letiporva másutt, mint ahol ők maguk tiporták le. Az árok partján harmatos volt a lucerna, meg kellett volna látszani rajta a futók cipője nyomának, de sehol a legapróbb jelet sem tudták felfedezni. Fű, gabona, lucerna, minden olyan volt, mintha egész nap egy teremtett lélek nem járt volna arra.

- Igazán furcsa - álmélkodott Harry.

- Furcsa - mondta a doktor. - Még Blathers és Duff sem tudnának eligazodni rajta.

Bár egészen eredménytelennek látszott a nyomozás, mégse hagyták abba, míg rájuk nem sötétedett. Még akkor is csak kénytelen-kelletlen vonultak haza. Az öreg inast elküldték a faluba, hogy járja sorra a kocsmákat, és adja le az Olivértől kapott személyleírást mindenütt. Különben is, ha Olivér szavai hitelt érdemelnek, Fagin elég feltűnő alak, hogy ha csakugyan betért volna valahová, vagy ott látták volna őgyelegni a házak táján, okvetlenül emlékeznének rá. Giles azonban mégis azzal a hírrel tért vissza, hogy sehol se látták a két idegent, és így a titok még csak homályosabb lett, nemhogy megoldódott volna.

Másnap reggel újra kezdődött a hajsza, a tudakozódás, de nem jobb eredménnyel. Harmadnap aztán Olivér Maylie-néval bement a városba, hogy talán ott megtudnak valamit, de ez a kísérlet is eredménytelennek bizonyult. Néhány nap alatt lassanként elfelejtették az egész esetet.

Időközben Rose gyönyörűen összeszedte magát. Bár ez az örömteli változás meglátszott mindenkin, az arcok és hangok felvidultak, halk suttogás helyett élénk beszélgetés, nevetés hallatszott a házban - mégis mintha valami sötét felhő nehezedett volna rájuk. Olivér éles szemét nem kerülte el, hogy Rose maga sem olyan, mint régen. Maylie-né sokszor hosszú időre bezárkózott a fiával, komoly megbeszélnivalójuk volt, és Rose szép szemén mindannyiszor könnyek nyoma látszott. Losberne doktor most már kitűzte a napot, amikor elbúcsúzik, és visszamegy Chertseybe. Attól fogva az aggasztó tünetek még gyarapodtak. Olivér biztosra vette, hogy valami zavarja a szeretett lány lelkének békességét, sőt nem is csak az övét, másvalakiét is.

Egy reggel, mikor Rose egyedül volt a nappali szobában, bejött hozzá Harry, és némi habozás után azt mondta, hogy beszélni szeretne vele.

- Igazán csak röviden, nagyon röviden, Rose. Azt hiszem, néhány szóval elmondhatom - szólt, székét közelebb húzva hozzá. - Hiszen amit mondani akarok, nem újság számodra. Ismered az érzéseimet, tudod úgyis, hogy mi a szívem leghőbb vágya, még ha eddig nem is beszéltem róla.

Rose sápadt volt már akkor is, mikor a fiú belépett. Nem csoda, hiszen beteg volt nemrég. Most csak némán intett, virágai fölé hajolt, és várta a folytatást.

- Talán... jobb lett volna, ha már régen elmegyek innen - mondta Harry.

- Ez igaz... bocsáss meg, ha kimondom. Bár ne maradtál volna ilyen sokáig.

- A legszörnyűbb, a legfájdalmasabb hír hozott ide, fájdalmasabbat el se képzelhetek - folytatta Harry. - Attól féltem, hogy elveszítem azt, aki a világon a legdrágább nekem, akihez minden vágyam és reményem fűződik.

A lány könnyes szemmel hallgatta, és egy fényes csepp éppen a virág kelyhébe hullott, ott csillogott.

- Csak azért mondtam, hogy jobb lett volna előbb elmenned, mert akkor folytathattad volna a munkádat. Magasabb, nemesebb célokra törnél, amelyek méltók hozzád - mondta Rose.

- Nincs cél, amely ennél méltóbb lenne hozzám. Nem lenne akkor sem, ha én lennék a legnemesebb teremtés a földön. Nincs nagyobb feladat, mint küzdeni azért, hogy a te szíved megnyerjem - gyengéden megfogta a lány kezét. - Ó, Rose, édes, egyetlen szerelmem, tudod, hogy hosszú évek óta szeretlek. Reméltem, hogy megtalálom a dicsőség útját, és aztán eljövök hozzád büszkén, és elmondom, hogy csak érted, csak miattad vágytam dicsőségre, csak azért, hogy megosszam veled. Éber álmaimban azon gondolkoztam, mint fogom eszedbe juttatni majd akkor, hogy mennyi néma jelét adtam már kisfiú koromban is szerelmemnek, és ha megkérem a kezedet, mintha egy rég megpecsételt szerződést váltanánk valóra. Ez az idő nem jött még el. De ha ifjú álmaim nem teljesültek is, ha nem is szereztem hírt és dicsőséget, a szívemet felajánlom neked, a szívemet, amely régóta a tied. Mindent erre az egy kockára teszek fel, minden attól függ, hogyan fogadod ezt az ajánlatot.

- Mindig jó és nemes voltál hozzám - mondta Rose meghatottan. - És éppen mert nem vagyok sem hálátlan, sem érzéketlen, azért felelem azt, hogy...

- Ugye, azt akarod mondani, hogy remélhetek, ugye, Rose?

- Azt akarom mondani - folytatta a lány -, hogy próbálj elfelejteni. Ne azt felejtsd el, aki szerető társad és barátod volt, mert ez fájna. De felejtsd el szerelmedet. Nézz szét a világban, látni fogod, hány olyan lány van, akit érdemes volna megnyerned, akire büszke lehetnél. Juttass nekem más érzéseket, ha tudsz, én leszek a leghívebb, legőszintébb, legodaadóbb barátod.

Elhallgatott, kezével eltakarta arcát, és megeredt a könnye. Másik kezét még mindig fogta a fiú.

- És miért, Rose?... Mondd el legalább az okaidat - kérdezte végre halkan.

- Igen, ehhez jogod van. De semmit sem mondhatsz, amivel elhatározásomat megmásítod. Ez kötelességem, amelyet teljesítenem kell, tartozom vele magamnak és másoknak - felelte Rose.

- Magadnak?

- Igen, Harry, tartozom vele magamnak, hogy én, az elhagyott, anyátlan-apátlan szegény lány, akinek folt van a nevén, ne adjak okot a gyanúra, hogy önző szempontokból könnyen hajlottam a szavadra, magam javára fordítottam ifjú szíved fellobbanó szenvedélyét, és kölöncként akaszkodtam rád, gátolva terveidet, reményeidet. Tartozom vele neked és a tieidnek, hogy segítsek elhárítani utadból az akadályt, amelyet nagylelkűségedben ifjúi rajongással önmagad elé állítottál.

- Ha ez a meggondolás megegyezik az érzéseiddel is... - kezdte Harry.

- Nem - felelte a lány mélyen elpirulva.

- Szóval viszonzod szerelmemet... ó, csak ezt mondd, ezt az egyet mondd, édes, ezzel tán enyhíted a csalódás keserűségét.

- Ha nem tudnám, hogy útját állom pályád sikerének, hogy ártok vele neked, akkor talán...

- Akkor másként határoztál volna? - sürgette a fiú. - Ne titkold előttem ezt se, Rose.

- Lehet - mondta a lány, és kihúzta kezét a fiú kezéből. - Miért folytassuk ezt a fájdalmas beszélgetést, elég lesz. Nekem nagyon kínos, bár megvallom, boldoggá tesz, és mindig boldoggá fog tenni az a tudat, hogy valamikor ilyen sokra becsültél. Minden új diadal, amelyet az életben ki fogsz vívni, lelkesíteni és erősíteni fogja az én lelkemet is, buzdítás, biztatás lesz számomra. Isten áldjon, Harry! Így, ahogy ma találkoztunk, nem fogunk találkozni többé. De talán ha más szemmel nézzük egymást, ha más viszonyba kerülünk, mint ahogy most akarod, még sokáig örülhetünk egymásnak. És adja az isten, hogy mindaz az áldás, amit egy szerető, igaz szív forró imája lekönyöröghet számodra, mind rád szálljon, fényt, sikert, boldogságot hintve utadra.

- Még egy szót, Rose. A tulajdon szádból akarom hallani az igazi okot.

- Gyönyörű pálya áll előtted - felelte a lány, összeszedve erejét -, fényes, dicső pálya. Mindaz, amit tehetség és előkelő összeköttetések szerezhetnek valakinek a közéletben, bőségesen kínálkozik számodra. De azok, akiknek pártfogása előbbre vihet, büszke, hatalmas emberek, és én a világért sem szeretnék olyanok közé keveredni, akik lenézik és megvetik az anyát, aki nekem életet adott. És ha miattam kudarc és sikertelenség érné annak a fiát, aki anyám helyett anyám volt, azt sose tudnám megbocsátani magamnak. Igen jól tudod, hogy a nevemet homály takarja - mondta egy pillanatra félrefordulva, mert ereje fogyatkozni kezdett -, tudod, hogy folt van a nevemen, és ezt a világ felrója az ártatlanoknak is. Azt akarom, hogy kívülem senkit se érjen gáncs miattam. Ha már én véremben hordozom ezt az átkot, másnak a vérébe ne oltsam.

- Még egy szót, Rose, drága, csak még egyet! - kiáltott a fiú térdre borulva előtte. - Ha nem lennék ilyen kiváltságos, ilyen szerencsés - ahogy az emberek nevezik -, ha szerényebb, csendesebb pálya jutott volna osztályrészemül, ha szegény lennék, beteg és gyámoltalan, akkor is elfordulnál tőlem? Vagy éppen a szerencsés kilátásaim, a kiváltságos helyzetem táplálja benned a kétségeket?

- Ne faggass tovább, Harry. Ennek a kérdésnek nincs értelme, nem is lesz soha. Nem szép tőled, majdnem azt mondhatnám, kegyetlenség, hogy faggatsz.

- Mert ha akkor más lenne a véleményed, amit most már remélni merek - makacskodott a fiú -, az legalább a boldogságnak halvány kis sugarát veti magányos utamra, bevilágítja előttem az ösvényt. Érdemes kimondani azt a pár szót, Rose, nem felesleges dolog, ha annak, akit szeretsz, ilyen sokat jelent. Könyörögve kérlek, mindenre, ami szent, hűséges, kitartó szerelmemre, mindarra, amit szenvedtem érted, és még szenvedni fogok (ha te úgy kívánod), felelj erre az egy kérdésre.

- Hát igen, ha a sors másként rendelkezik veled, ha csak egy kicsit állnál felettem, nem ilyen nagyon magasan, ha úgy érezném, hogy segítő-, vigasztalótársad lehetek egy csöndes, szerény, békés életben, nem pedig akadály és kölönc hozzám nem illő kiváltságosak körében, akkor nem kellett volna magamra vállalnom ezt a súlyos feladatot. Minden okom megvan rá, hogy boldog legyek, Harry, így is, de akkor még boldogabb lehetnék.

Régi, édes remények emléke rohanta meg a lány lelkét most, hogy ilyen őszintén beszélt. De a szép emlékek könnyeket hoztak, mint mindig, ha régi remények hervadtan térnek vissza. Sírva fakadt, és szíve megkönnyebbült.

- Nem tudtam legyőzni a gyöngeségemet, de elhatározásomat ez nem másítja meg - mondta, kezét odanyújtva a fiúnak. - Most már igazán el kell válnunk, Harry.

- Ígérj meg egyet - könyörgött a fiú. - Mondjuk, egy év múlva, de lehet, hogy korábban - még egyszer, egyetlenegyszer hadd beszéljek veled erről, s akkor nem bánom, ha utoljára...

- De ne próbáld megmásítani egyedül helyes elhatározásomat - felelte Rose szomorú mosollyal. - Úgyis hiába.

- Nem, nem foglak rábeszélni semmire, csak azt akarom, hogy még egyszer elismételd. Ha kívánod, utoljára. Lábad elé rakok mindent, amit addig szereztem, akár kevés lesz, akár sok, és ha te magad nem másítod meg szándékodat, nem próbállak sem szóval, sem tettel befolyásolni.

- Akkor jó. Igaz, hogy ezzel csak megnehezítjük a dolgot, eggyel több fájdalmat kell elviselnünk, de addigra talán erősebb leszek, megbirkózom vele.

Odanyújtotta megint a kezét. A fiú azonban magához szorította a lányt, csókot lehelt szép homlokára, és kisietett a szobából.

- Szóval tényleg elhatározta, hogy elkísér? - kérdezte a doktor, amikor Harry odalépett az asztalhoz, amelynél ő és Olivér reggeliztek. - Nem gondolta meg magát?

- Azt hiszem, másként beszél majd nemsokára - mondta Harry, és elpirult, látszólag minden ok nélkül.

- Örülnék, ha úgy lenne - felelte Losberne doktor -, bár őszintén szólva nem nagyon bízom benne. Tegnap reggel még kijelentette, hogy itt marad, és elkíséri édesanyját a tengerpartra, amint az egy szerető fiúhoz illik. Délben közli velem, hogy útitársam lesz, és elkísér egészen Chertseyig, mert maga is Londonba megy. Este nagy titokzatosan a fülembe súgja, hogy korán reggel szeretne indulni, mielőtt a hölgyek fölébrednek. Szegény Olivér barátom ennek köszönheti, hogy kénytelen ilyen hajnali órában reggelizni, ahelyett, hogy szokása szerint a mezőn kószálna most, és botanikai ritkaságokat gyűjtene. Ugyebár, Olivér?

- Nagyon bántott volna, ha nem vagyok itthon, amikor ön és Maylie úr elutaznak - felelte Olivér.

- Rendes fiú - mondta a doktor. - Okvetlenül gyere fel hozzám, ha otthon lesztek megint. De - ezt most ne vegye tréfának, Harry - mondja, a nábob kívánsága volt, hogy ilyen hirtelenében hagyja itt ezt a házat?

- A nábob - ha jól értem, derék nagybácsimat tiszteli meg ezzel az elnevezéssel - egyáltalában nem közölte velem semmiféle kívánságát. Amióta itt vagyok, még csak levelet sem váltottunk, és alig hinném, hogy az évnek ebben a szakában bármi felmerülhetne, ami jelenlétemet a kastélyban sürgőssé tenné.

- Hát hiába, maga fura szerzet. De azért fogadok, hogy a karácsonyi választásokon bejuttatják a parlamentbe. Az ilyen szeszélyes hangulatváltozások nagyon hasznosak a politikai életben. Igaza lehet. Jó gyakorlat az ilyesmi, és sosem árt.

Harry olyan arcot vágott, mintha kedve lenne néhány megjegyzést tenni, amivel talán gondolkodóba ejtené a doktort, de beérte ezzel a szóval: "Majd elválik" - és nem folytatta tovább a beszélgetést.

Pár perccel később megállt a ház előtt a postakocsi. Giles bejött a poggyászért, és a doktor kisietett. Nem szerette másra bízni a poggyásza elhelyezését.

- Olivér, veled lenne még egypár szavam - mondta halkan Harry Maylie.

Félrevonta az egyik ablakfülkébe a fiút, aki meglepődött a szomorúságnak és szilaj jókedvnek azon a keverékén, ami Harry viselkedését jellemezte.

- Ugye, már szépen tudsz írni?

- Remélem, igen, uram - felelte Olivér.

- Lehet, hogy most jó darabig nem kerülök megint haza. Szeretném, ha írnál nekem, mondjuk, kéthetenként egyszer, minden második hétfőn, a londoni főpostára. Megtennéd?

- Ó, hogyne, büszke leszek rá! - felelte lelkesen a gyerek, aki valóban örült a megbízásnak.

- Szeretném tudni, mit csinálnak anyám és Rose kisasszony - folytatta Harry - teleírhatsz mindig egy levélpapírost. Mindent mondj el, merre sétáltatok, miről beszélgettek, és hogy jókedvű-e, illetőleg hogy jókedvűek-e, s nincs-e semmi baj. Megértettél?

- Hogyne.

- És arra is megkérlek, hogy előttük ne említsd a dolgot - tette még hozzá sietve Harry. - Félek, hogy anyám akkor gyakrabban írna, mint ahogy jólesik neki, nem akarom fárasztani. Legyen ez a mi titkunk. És mindenről írj, ne feledkezz el semmiről, megbízom benned.

Olivérnek igen jólesett, hogy ilyen fontos szerephez juttatják. Hűségesen megígérte, hogy senkinek se szól, és lelkiismeretesen beszámol mindenről.

Harry melegen elbúcsúzott tőle.

A doktor már a kocsiban ült, Giles tartotta az ajtót, s a két szolgáló is ott állt a kertben, és szerencsés utat kívánt. Harry titokban még egyszer felpillantott a rácsos ablakra, aztán felugrott ő is.

- Induljunk - kiáltott a kocsisra -, hajts, repülj... ma repülni szeretnék.

- Hé, barátom - szólt ki a doktor, gyorsan leeresztve az ablakot -, nekem nem kell éppen repülés, kevésbé gyors valamivel is beérem.

A kocsi tovagördült a kanyargós úton, zörgött, zötyögött, amíg el nem távolodott annyira, hogy hallani már nem lehetett, csak szemmel követni, hogy milyen sebesen halad. Nemsokára egészen elnyelte a porfelhő. Közbe-közbe egy-egy pillanatra kibukkant újra, majd eltűnt megint, ahogy az út jobbra-balra fordult. De se Olivér, se a két szolgáló nem mozdult helyéről, amíg a porfelhő utolsó foszlánya is el nem tűnt egészen szemük elől.

És volt még valaki, aki szemével követte a tovairamló kocsit sok-sok mérföldön át.

Mert a fehér függöny mögött, a virágos, rácsos kis ablakban ott ült Rose...

Bumble úr a dologház nappali szobájában ült, és merőn bámulta a kandalló rideg vasrácsát. Nyár lévén, a vasrács mögött nem ragyogott tűz, csak egy-két bágyadt napsugarat vert vissza hideg és szürke csillogása. A mennyezetről légyfogó függött alá, arra is vetett néha egy-egy tűnődő pillantást. Valahányszor a könnyelmű rovarok körülröpdösték a fénylő papírt, Bumble úr mélyen felsóhajtott, és ábrázata ilyenkor mintha még jobban elkomorult volna. Nyilván elmélkedett. És nem lehetetlen, hogy a légyfogó körül rajzó legyek zavaró gondolatokat ébresztettek benne, vagy kellemetlen emlékeket idéztek fel régi életéből.

De nemcsak komor arckifejezése volt az, ami részvétet ébreszthetett egy jóakaratú szemlélő szívében. Bizonyos külső jelekből is következtetni lehetett, hogy Bumble úr helyzete és ügyei lényegesen megváltoztak, amióta utoljára találkoztunk vele. Hová lett a paszományos kabát, a háromszögletű kalap? Most is térdnadrág volt rajta, vékony lába szárán fekete pamutharisnyát hordott, csakhogy ez nem az a térdnadrág! Kabátja is széles hajtókás, és ebben a tekintetben talán hasonlít ahhoz a kabáthoz, de mégis milyen más! A tekintélyes háromszögletű kalapot egészen közönséges kalap helyettesíti.

Bizony, Bumble úr már nem a nagyhatalmú egyházfi többé.

Bumble úr feleségül vette Corney asszonyt, és most a dologház gondnoka. Más foglalta el a helyét, az viseli a háromszögletű kalapot, az aranyzsinóros kabátot meg a botot. Az összes jelvények mind másra szálltak át.

"Holnap lesz két hónapja, hogy ez történt - gondolta sóhajtva a derék úriember. - Nekem egy örökkévalóság."

Feltehette volna az ember, hogy azért tűnik fel neki olyan hosszúnak ez a rövid pár hét, mert túlságosan tele van boldogsággal. De a sóhajtás másról beszélt, és nagyon sokat mondott.

- Eladtam magamat - morogta, gondolatait továbbfűzve -, eladtam magamat hat teáskanálért, egy ezüst cukorfogóért, pár darab ócska bútorért és húsz font készpénzért. Olcsón keltem el, határozottan potom áron.

- Potom áron! - hallatszott egy éles női hang. - Drágán fizettelek volna meg akármi áron is, légy nyugodt, így meg éppenséggel csak az Úristen tudja, milyen drágán!

Bumble úr hátrafordult, és megpillantotta kedves élete párját, aki nyilván félig-meddig fogta csak el a pár halkan mormogott szót, s csak úgy vaktában vágott vissza.

- Ó, kedves feleségem, van szerencsém! - mondta Bumble úr érzelmesen.

- Nos, mi az?

- Kegyeskedjék egy pillantást vetni rám - folytatta a családfő, tekintetét élete párjára tapasztva. ("Ha ezt a pillantást kibírja - gondolta magában -, akkor mindent kibír. Ez a szem, ez a két szem sose tévesztette el hatását a dologház lakóira. De ha most csütörtököt mond, oda a tekintélyem.")

Nehéz volna eldönteni, vajon a dologházi szegények voltak-e nagyon igénytelenek pillantás dolgában, úgyhogy aránylag csekély erejű szemek is nagy eredményt érhettek el náluk, vagy Corney asszony volt már túlságosan megedzve a sasszemek ellen. Tény az, hogy Bumble úr szigorú pillantása őnagyságát egyáltalában nem sújtotta le, sőt ellenkezőleg, mélységes megvetés volt rá a felelet, s ráadásul még gúnyosan nevetett is, szemmel láthatóan tiszta szívből.

Bumble úr a váratlan hangra előbb hitetlenül, aztán csodálkozva bámult. Majd előbbi testi és lelki állapotába süppedt vissza, s meg se mozdult, amíg figyelmét újra magára nem vonta a nő éles hangja.

- Talán bizony megint hortyogni fogsz itt egész nap?

- Igen, itt ülök, amíg kedvem tartja, asszonyom, s bár egyáltalában nem hortyogtam, ha éppen úgy esik jól, igenis, hortyogni, sőt ásítani, prüszkölni és krákogni fogok, tekintve, hogy mindez kiváltságom.

- A te kiváltságod? - gúnyolódott Bumble-né asszony.

- Úgy van, asszonyom, a férfi kiváltsága, hogy uralkodjék.

- És mi az asszony kiváltsága, ha szabad kérdeznem?

- Engedelmeskedni, drága hölgyem. - harsogta Bumble úr. - Kár, hogy boldogult első férjed nem tanított meg rá, akkor talán még mindig élne szegény, amit, őszintén szólva, én is szeretnék.

Bumble-né asszony tüstént átlátta, hogy ez döntő pillanat, és most fog elválni, melyikük kerül fölül egyszer s mindenkorra. Alighogy ura és parancsolója ezt a pár szót kiejtette boldogult első férjéről, a nő hangos óbégatással egy székbe hanyatlott, jajgatva, hogy ilyen kegyetlen vadállattal kell egy fedél alatt élnie. Könnyei csak úgy omlottak.

De könnyekkel igen nehéz volt utat vágni Bumble úr szívéhez. Ez a szív ugyanis vízhatlan volt. Mint ahogy a mosható nemezkalapok gyönyörűen visszanyerik eredeti formájukat, sőt keményebben állnak, ha megáztatta őket az eső, úgy az omló könny is, ami elvégre mindig gyengeséget jelent és a másiknak a fölényét - az ő számára biztatás és öröm volt.

Nagy megelégedéssel nézegette nejét, és bátorította, hogy sírja ki magát nyugodtan, hiszen a szakértők véleménye szerint ez csak jót tesz az egészségnek.

- Tágítja a tüdőt, tisztítja az arcot, erősíti a szemet, és ráadásul csillapítólag hat az idegekre - mondta. - Szóval sírj, kedvesem, nyugodtan.

Miután ezt a tréfát megengedte magának, kalapját leakasztotta a szegről, fejébe vágta, kicsit félrecsapva, ahogy illik az olyan emberhez, aki tekintélyét kellőképpen biztosította, azután zsebre dugta a kezét, és könnyed mozdulatokkal az ajtó felé indult, mindenképpen jelezve, hogy félvállról veszi a dolgot.

Az asszony viszont csak azért folyamodott egyelőre a könnyekhez, mert a tettlegesség sokkal fárasztóbb és kényelmetlenebb, de szükség esetén erre is hajlandó volt. Épp a másik módszert készült kipróbálni, mikor drága élete párja az ajtóig ért.

Bumble úr mindenekelőtt azt az egyszerű kis tényt tapasztalta, hogy kalapja hirtelen leröpül a fejéről, egészen a szoba túlsó végébe. Az erélyes hölgy pedig, miután ellenfele feje búbját így lecsupaszította, fél kézzel torkon ragadta, a másikkal pedig pofonok áradatát zúdította rá. Meg kell adni, rendkívüli erőről és ügyességről tett tanúbizonyságot. Hogy változatosságról is gondoskodjék, nemcsak ököllel dolgozott, hanem közben karmolta, és haját is tépte, majd fölkapott egy esernyőt, s azzal is agyba-főbe verte, mikor pedig megelégelte a fenyítést, egyszerűen beledobta egy székbe, amely szerencsére éppen jó helyen állt, és felszólította, hogy most beszéljen a férfiúi kiváltságokról, ha mer.

- Kelj fel - parancsolta Bumble-né ellentmondást nem tűrő hangon -, és hordd el magad innen, mielőtt méregbe jövök!

Bumble úr igen csüggedt ábrázattal emelkedett fel, és szerette volna tudni, mit csinálhatna még vele az asszony, ha méregbe jönne. Szépen felszedte a kalapját, és reménykedve nézett az ajtó felé.

- Mi az, elmész? - kérdezte a hölgy.

- Ó, igen, drágám, persze hogy elmegyek. Igazán nem akartalak... - és Bumble úr az ajtó felé oldalgott. - Most elmegyek, drágaságom. Igazán heves természeted van, azt meg kell adni...

A derék matróna ebben a pillanatban gyorsan előrelépett, hogy megigazítsa a szőnyeget, amelynek széle a küzdelem hevében felhajlott, Bumble úr, a mozdulatot félreértvén, mint a villám, ugrott ki az ajtón. Nem is próbálta a félbehagyott mondatot befejezni, és átengedte a harcteret derék oldalbordájának.

Részben meglepte, részben alaposan leverte a váratlan eset. Neki magának is elég hajlandósága volt az erőszakoskodásra, sőt, egy kis kegyetlenkedéstől sem riadt vissza, ha alkalma kínálkozott, de amellett (ez egyébként természetes is) gyáva volt. A világért sem akarjuk ezzel jellemének kiválóságát csökkenteni, hiszen a legtöbb hivatalos személyiség, aki nagy tekintélynek és becsületnek örvend, ugyanezzel a tulajdonsággal rendelkezik. Inkább azért említettük a dolgot, hogy bebizonyítsuk az olvasónak, mennyire alkalmas volt Bumble úr a hivatalára.

De megaláztatásának keserű pohara még nem telt csordultig. A ház körül ődöngve, először életében gondolt arra, hogy a szegényügyi törvény határozottan szigorú egy kicsit, és ha egy férfi otthagyja a feleségét, és az egyházközségre sózza, igazság szerint nem büntetést érdemelne, hanem inkább részvétet és jutalmat, mint derék és sokat szenvedett polgár.

Bement újra a házba, csak úgy találomra járt szobáról szobára, és véletlenül benyitott abba a helyiségbe, ahol a közös szennyest mosták az asszonyok. Hangos beszélgetést hallott az ajtó mögül, és gondolta, jó lesz egy kicsit rájuk reccsenteni. "Hm - dörmögte, újra összeszedve minden vele született méltóságát -, ezek talán még tisztelik a kiváltságaimat."

- Hé, asszonyok, micsoda lárma van itt? Dolgozunk vagy mi? - e szavakkal erélyesen kitárta az ajtót, és szigorú ábrázattal lépett be a helyiségbe, de magatartása tüstént alázatossá vált, amikor váratlanul észrevette felesége őnagyságát az asszonyok között.

- Ó, drágaságom - jegyezte meg hátrálva -, fogalmam sem volt, hogy itt vagy.

- Nem tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte a nő. - De mit keresel te itt, azt szeretném tudni?

- Csak úgy gondoltam, hogy ha ilyen sokat fecsegnek, aligha végzik rendesen a munkát, drágám - felelte Bumble úr, és szórakozottan pillantott a mosószekrény mellett álló öregasszonyokra, akik máris összesúgtak csodálkozva, hogy a gondnok úr ilyen szokatlanul alázatos.

- Úgy? Szóval úgy találod, hogy sokat beszélünk. Mi közöd hozzá?

- Jó, jó, drágám... de hiszen - kezdte Bumble úr szerényen.

- Mi keresnivalód van itt, azt mondd meg! - kérdezte a derék matróna emeltebb hangon.

- Igazad van, te vagy a ház úrnője. Csak úgy véletlenül eszembe jutott, hogy hátha nem vagy itt éppen most a közelben.

- Ide hallgass, Bumble, semmi szükségünk rá, hogy beleüsd az orrodat a mi dolgunkba. Tapasztaltam egyébként, hogy erre hajlandóságod van. Az egész ház röhög rajtad, mihelyt hátat fordítasz, mert mindenbe beleártod magad, amihez semmi közöd, és napjában hússzor is szégyent hozol a saját fejedre. No, kotródj innét!

Bumble úr kétségbeesetten figyelte a két dologházi öregasszony leplezetlen gyönyörűségét, látta, hogy boldogan pislognak egymásra, sőt még sugdosódnak is. Egy pillanatig tétovázott. De Bumble-né asszony türelme sem volt kifogyhatatlan. Felkapott egy szappanlével telt vödröt, és az ajtóra mutatva rákiáltott, hogy ha azonnal el nem hordja magát, fejére önti a szappanos vizet.

- Mit tehetett Bumble úr! Még egyszer csüggedten körülnézett és kiosont. Alighogy betette maga mögött az ajtót, az asszonyok sugdolózása éles vihogássá fajult, kitört belőlük leküzdhetetlenül a gyönyörűség. Na, még csak ez kellett! Most már az ő szemükben is lecsúszott. Oda a tekintélye a dologház lakói előtt is.

"Két rövid hónap alatt! - sóhajtott elkeseredve. - Két hónap mindössze! Nyolc héttel ezelőtt nemcsak a magam ura voltam, de rettegve leste szavamat az egész dologház, és most... ami sok, az sok."

Fültövön legyintette a gyereket, aki kaput nyitott előtte (mert gyötrelmes gondolataiba merülten, közben a kapuhoz érkezett), aztán szórakozottan kilépett az utcára.

Keresztül-kasul csatangolt a városon, amíg a járás egy kissé le nem csillapította keserű fájdalmát, s most már inkább szomjúság gyötörte. Elhaladt egy sereg kocsma előtt, végre egy kis mellékutcában megállt. Belépett, mert az ablakon át úgy látta, hogy a helyiség majdnem üres. Összesen egy vendég üldögélt a söntésben. Közben megeredt az eső. Nagy cseppekben hullott, úgyhogy már ezért sem csavaroghatott tovább. Keresztülment az első szobán, italt kért, és belépett a másik helyiségbe, ahol a magányos vendéget látta.

Hosszú, bő köpenyes, szálas barna férfi ült az egyik asztalnál. Idegennek látszott. Fáradt arcvonásai, poros cipője és ruhája azt mutatták, hogy messziről jöhetett. Fél szemmel Bumble úrra sandított, mikor az belépett, de csak néma biccentéssel válaszolt köszöntésére.

Bumble úrnak viszont nem kellett egy kis méltóságért a szomszédba mennie.

Szótlanul szürcsölgette a gint, s nagy komolyan és körülményesen olvasni kezdte az újságot.

De közben - mint ahogy az gyakran megesik, ha ilyen körülmények között kerül össze az ember valakivel - ellenállhatatlanul birizgálta a vágy lopva oda-odasandítani az idegenre, valahányszor azonban engedett kívánságának, zavartan kapta el a szemét, mert ugyanakkor az idegen is odalesett. Félszegségét még csak fokozta az idegen tekintetének sajátságos kifejezése, a szúrós, kemény pillantás, amelybe valami különös gyanakvás és bizalmatlanság is vegyült. Bumble úr soha életében nem tapasztalt még effélét embertársai részéről, és nehezére esett elviselni.

Miután már jó néhányszor titokban elkapták egymás pillantását, az idegen végre megszólalt érdes, mély hangon:

- Engem keresett, amikor az imént bekukucskált itt az ablakon?

- Tudtommal nem, vagy ön talán izé... - Bumble úr hirtelen elharapta a szót, kíváncsi volt, hogy hívják valójában az idegent, és azt hitte, hogy az mindjárt bedől a kis fogásnak.

- No, úgy látom, nem engem keresett - mondta az idegen gúnyos mosollyal. - Mert akkor tudná a nevemet. Pedig nem tudja. Ajánlom, hogy ne is kérdezze.

- Ó, a világért sem akartam zavarni! - jegyezte meg méltóságosan Bumble úr.

- Nem is zavart.

A kurta párbeszédet újra csend követte, aztán megint az idegen szólalt meg:

- Találkoztunk már, azt hiszem. Csakhogy akkor más öltözetben láttam, az utcán mentünk el egymás mellett. De azért megismertem volna akárhol. Egyházfi volt azelőtt, ugye?

- Igen, az voltam - mondta Bumble úr némi csodálkozással.

- Igen, tudom - bólintott a másik. - Én még ebben a minőségben ismertem. És most micsoda?

- Most a dologház gondnoka vagyok - jegyezte meg Bumble úr, hogy a további bizalmaskodásnak jókor elejét vegye. - Igen, gondnoka vagyok, fiatalember.

- És még mindig olyan jól képviseli a saját érdekeit, mint régen? - folytatta a különös ismeretlen, tekintetét Bumble úr csodálkozó szemébe fúrva. - Felelhet nyugodtan, barátom, elég jól ismerem magát, amint látja.

- Hát hiszen egy házasembernek iparkodnia is kell - felelte Bumble úr, tenyerét a szeme fölé ernyőzve s tetőtől talpig végigmérve az idegent. - Házasembernek még inkább iparkodnia kell összeszedni minden garast, amire csak tisztességgel szert tehet. Az egyházközség nem fizeti olyan busásan a hivatalnokait, hogy egy kis mellékjövedelmet visszautasíthatna az ember, ha megfelelő, törvényes módon juthat hozzá.

Az idegen mosolyogva bólintott, mintha azt akarná mondani, hogy jó helyen jár, nem tévesztette el emberét. Aztán csengetett a kocsmárosnak.

- Töltse meg - szólt, átnyújtva neki Bumble úr üres poharát - valami kis szíverősítővel. De jó erős és forró legyen, barátom. Úgy szereti, nem?

- Ne legyen nagyon erős - felelte Bumble úr torkát köszörülve.

- Jól van, jól, a kocsmáros már tudja, mit akarok - jegyezte meg ridegen a furcsa vendég.

A kocsmáros mosolygott, eltűnt, s pár perccel később már hozta a gőzölgő grogot. Bumble úrnak az első kortytól könnybe lábadt a szeme.

- Ide hallgasson, barátom - mondta halkan az idegen, és gondosan becsukott ajtót, ablakot. - Én egész egyszerűen azért jöttem ma ide, hogy magát felkeressem. Az ördög tudja, mért intézte úgy, hogy jóformán egymásba botlottunk, de tény, hogy ebbe a szobába nyitott be, ahol ültem, és éppen akkor, amikor azon törtem a fejemet, honnan a csudából keríthetném elő magát. Bizonyos felvilágosításokra lenne szükségem. Nem ingyen akarom, ha mégoly csekélység is, vegye tudomásul.

Beszéd közben néhány aranypénzt tett ki az asztalra, és óvatosan odatolta szomszédja elé, mintha nem akarná, hogy a pénz csörgését meghallják. Bumble úr lelkiismeretesen megvizsgált minden darabot, hogy nem hamisak-e, aztán elégedett ábrázattal mellényzsebébe dugta a pénzt.

Az idegen pedig csak tovább beszélt.

- Hát lássuk csak... erőltesse meg kicsit az emlékezetét. Tizenkét évvel ezelőtt, télen...

- Régen volt az - dörmögte Bumble úr. - No, mindegy, emlékszem.

- Színhely: a dologház.

- Rendben van.

- Éjszaka van.

- Igen.

- Utálatos, sötét odú, ahol szerencsétlen, nyomorult nőszemélyek életerős, egészséges kölyköket szülnek, hogy aztán az egyházközség viselje gondjukat, gyalázatukat pedig sírba viszik, a fene egye meg.

- A szülőszobát gondolja? - kérdezte Bumble úr, aki nem tudta egész pontosan követni az idegen izgatott leírását.

- Azt, barátom. Egy fiú született akkor éjjel.

- Nem is egy, de sok született már ott.

- Hogy a pestis rágná ki azt a sátánfajzatot! - fakadt ki az idegen. - Engem csak egy érdekel: az a ványadt, sápadt arcú kölyök, akit aztán inasnak adtak a koporsóshoz - bár magának ácsolt volna koporsót, és bújt volna bele már régen -, aztán Londonba szökött a nyavalyás, ha jól tudom.

- Hja, Olivér? A kis Twist Olivér? Emlékszem rá, de még menynyire emlékszem! Olyan megrögzött gazfickó egy se volt még a kezem alatt...

- Nem a jellemére vagyok kíváncsi, éppen eleget hallottam róla - vágott közbe az idegen, amikor Bumble úr éppen egy cikornyás körmondatba akarta foglalni Olivér bűneit. - Egy asszonyról akarok megtudni valamit. Arról a vén szatyorról, aki a fiú anyját ápolta. Hol van az most?

- Hogy hol van? - kérdezte Bumble úr, akinek a gin meg a grog némileg visszaadta mókás kedvét. - Azt bizony nehéz volna megmondani. Ahol most tartózkodik, ott nemigen van szükség bábára, úgyhogy aligha van alkalmazásban.

- Hogy érti ezt? - kérdezte komoran az idegen.

- Meghalt tavaly télen.

A sötét szemű ember fürkészve nézte, és Bumble úr egy darabig állta a pillantását. Észrevette, hogy szemeinek tüze lassan lelohad, most már üresen bámulnak a levegőbe, kicsit szórakozottan másfelé kalandoznak. Az idegen eleinte mintha nem tudta volna, örüljön-e a hírnek, vagy bosszankodjék miatta. De aztán egyre könnyebben lélegzett, levette a szemét Bumble úrról, és olyasmit mondott, hogy nem is fontos most már az egész. Azzal felállt, és menni készült.

De Bumble úr se esett a feje lágyára. Mindjárt megszimatolta, hogy jó alkalom kínálkozik értékesíteni a kis titkot, amely derék oldalbordája birtokában van. Világosan emlékezett a vén Sally halálának éjjelére. Már csak azért sem felejthette el a napot, mert az döntő fontosságú volt az ő életében is, hiszen akkor kérte meg Corney asszony kezét. És bár felesége őnagysága sohase közölte vele, amit akkor éjjel a haldokló vénasszonytól megtudott, Bumble úr éppen eleget hallott, és sejtette, hogy Olivér édesanyjáról lehetett szó, akit a vénasszony gondjaira bíztak annak idején. Gyorsan eszébe idézte a körülményeket, és titokzatos arccal közölte, hogy tud valakit, aki négyszemközt beszélt a vén bábaasszonnyal, közvetlenül az öreg halála előtt, s aki minden valószínűség szerint világosságot deríthet a kérdéses ügyre.

- Hol találom meg az illetőt? - kérdezte az idegen, és most már leplezetlenül elárulta, hogy ez a hír megrémíti.

- Csak az én révemen találkozhat vele, másként soha! - jelentette ki Bumble úr.

- Mikor? - kérdezte izgatottan a másik.

- Holnap.

- Este kilenc órakor - és az idegen papírlapot húzott elő a zsebéből, arra ráfirkált valami gyanús, folyóparti címet. Betűi is mutatták, hogy reszket a keze. - Este kilenc órakor hozza el. Nem is kötöm a lelkére, hogy titokban tartsa a dolgot, hiszen saját érdeke.

Ezzel felkelt, s indult az ajtó felé. A söntés előtt kifizette az italt. Még egyszer a lelkére kötötte Bumble úrnak, hogy pontosan tartsa magát a megállapodáshoz, aztán kurtán megjegyezte; hogy másfelé megy, és minden további búcsúszó nélkül otthagyta.

Bumble úr a papírlapra nézett, és látta, hogy név nincs rajta. Szerencsére még nem volt messze az idegen, hát utána eredt, hogy meg kérdezze.

- Mit akar? - förmedt rá az, hirtelen hátrafordulva, mikor Bumble úr megérintette a karját. - Miért jön utánam?

- Csak egy kérdést. Kit keressek? A nevét nem írta fel.

- Monks - felelte a másik, és kiadós léptekkel továbbsietett.

Fülledt, nyomasztóan forró nyári este volt. A felhők már egész nap ott lógtak a város felett, s most lejjebb ereszkedve, sűrű, nyirkos párát terjesztettek. Nagy cseppekben kezdett hullani az eső, és távoli mennydörgés hallatszott, amikor a Bumble házaspár, az országútról letérve, gyors léptekkel a rozzant kis viskók csoportja felé vette útját, jó másfél kilométerre a városon kívül. A viskók közvetlenül a folyóparton, egészségtelen mocsaras helyen épültek.

Kopott, rongyos kabátba burkolóztak mind a ketten, részben talán azért, hogy az eső ellen védekezzenek, részben hogy avatatlan szemek fel ne ismerjék őket. A családfő lámpát tartott a kezében, de egyelőre nem gyújtotta meg, és pár lépéssel elöl járt a sáros, göröngyös úton, élete párjának engedve át a dicsőséget, hogy súlyos nyomdokaiba léphessen. Szótlanul mentek. Időnként Bumble úr lassított egy kicsit, s fejét hátrafordítva meggyőződött róla, hogy nyomában van-e az asszony, aztán megint szaporázta lépteit, és egyre gyorsabban közeledett útjuk célja felé.

Ez a külváros egyáltalán nem volt kétes hírű. Mindenki tudta, hogy kizárólag züllött csirkefogók lakják, és különféle foglalkozások ürügye alatt tulajdonképpen lopással és rablással szerzik kenyerüket.

Rozzant viskók álltak itt. Egyik hevenyészve egymásra hajigált téglákból épült, a másik szúette, korhadt hajógerendákból. Legfeljebb két-három lábnyira lehettek a folyó partjától. Az iszapra felvonszolt lyukas csónakok, amelyeket a parton felhányt alacsony kőfalhoz kötöttek ki, itt-ott egy törött evező vagy rongyos kötéldarab, nyilván azt akarták elhitetni a szemlélővel, hogy a nyomorult kalyibák lakói valami folyami foglalkozást űznek. De aki alaposabban szemügyre vette a hasznavehetetlen szerszámokat és alkalmatosságokat, ha csak egy kicsit konyított hozzá, mindjárt megállapíthatta, hogy inkább csak a látszat kedvéért vannak ott, használatra nem alkalmasak.

A rozzant házikók között, körülbelül középen, felső részével a víz fölé nyúlva, egy széles épület állt. Valamikor gyár volt, és a külváros lakói közül soknak adott kenyeret. De most már évtizedek óta elhagyottan állt, félig romba dőlten. Patkány, féreg és nedvesség régen megrohasztották vízbe vert cölöpeit. Nagy része már régen a folyóba omlott, míg a többi a fekete hullámok fölé hajolva, csak a jó alkalomra várt, hogy kövesse a példát, és átengedje magát elkerülhetetlen sorsának.

Éppen itt, a romba dőlt gyárépület előtt állt meg a tiszteletre méltó házaspár, amikor az első komolyabb mennydörgés eldördült, és az eső hirtelen megeredt.

- Itt lehet valahol - jegyezte meg Bumble úr, a papírlapot tanulmányozva.

- Halló, csak erre! - kiáltott le valaki a házból.

A hang irányába tekintve, Bumble úr a második emeleti kis ajtóban meglátta a férfit. Az ajtó alig melléig ért.

- Várjanak egy percig, mindjárt lemegyek.

Az ajtó becsukódott odafent, a sötét fej eltűnt.

- Ez az az ember? - kérdezte Bumble-né.

Ura és parancsolója igenlően bólintott.

- Hát akkor emlékezz vissza, amit mondtam, Bumble. Minél kevesebbet beszélj, különben kikottyantasz valamit biztosan.

Bumble úr, aki már előbb is aggódva nézegette a kevéssé biztató épületet, éppen azt fontolgatta, tanácsos-e jobban beleereszkedni ebbe a kalandba, amikor Monks ott termett mellettük. Kinyitott egy ajtót, és intett, hogy kövessék.

- Ne ácsorogjanak itt! - kiáltott türelmetlenül dobbantva.

A nő most már nem tétovázott, bátran előrelépett, minden további biztatás nélkül. Bumble úr talán szégyellte gyávaságát, és nem akart elmaradni oldalbordája mögött. Bemerészkedett hát ő is, de igen kényelmetlen érzéssel. Őszintén szólva, ebben a pillanatban nyoma is alig látszott rajta az egyébként olyan jellemző méltóságának.

- Mi az ördögöt ácsorogtak ott kinn az esőben? - szólt hátra Monks, és gondosan bereteszelte Bumble úr mögött az ajtót.

- Jólesett lehűlni egy kicsit - motyogta a derék úriember, és még mindig gyanakodva tekingetett jobbra-balra.

- Lehűlni... nincs annyi esője az égnek, hogy azt a pokoli tüzet eloltsa, ami egy emberben lobog - mondta szenvedélyesen Monks. - Azt hiszem, magának se volna olyan könnyű lehűlni, barátom.

Ezzel egyenest a hölgyhöz fordult, rászegezte a szemét, olyan kifejezéssel, hogy Bumble-né, aki nem volt éppen ijedős természetű, most akarva-akaratlan földre szegezte pillantását.

- Ez az a nő?

- Ühüm, ez az - motyogta Bumble, felesége utasításához híven.

- Maga persze azt hiszi, hogy az asszonyok nem tudnak titkot őrizni - kérdezte Bumble-né, és most már szemébe nézett Monksnak.

- Nagyon jól tudom, hogy egy titkot mindig megőriznek, amíg csak ki nem derül - vágott vissza Monks.

- Éspedig? - kérdezte a hölgy.

- Ha becsületüket elvesztették. Ezenkívül, ha egy asszonynak része van egy titokban, ami őt magát is akasztófára vagy gályára juttathatná, azt egész biztosan nem fogja elárulni senkinek. Ettől nem félek. Megértette, asszonyom?

- Nem én - ingatta fejét a derék hölgy, és egy kicsit elpirult.

- Dehogyisnem, hogyne értené - mondta Monks.

Félig mosolyogva, félig fenyegetően intett hátra nekik, hogy kövessék, és előresietett egy alacsony, de tágas szobán át. Éppen fel akart kapaszkodni egy meredek lépcsőn vagy inkább létrán, amely valami áruraktárhoz vezetett az emeletre, amikor vakító fény cikázott végig a falakon, és irtózatos dörgés remegtette meg az ócska gerendákat.

- Hallják? - kiáltott fel Monks visszatorpanva. - Hallják, hogy zúg, hogy dübörög? Mintha a pokolbeli barlangok ezrei vernék vissza, ahová az ördögök bújtak előle. Gyűlölöm a mennydörgést.

Egy percig némán állt, és mikor levette szeméről a kezét, Bumble úr rémülettel látta, hogy halálsápadt, vonásai eltorzultak.

- Rám jön néha - mondta, látogatója ijedtségét észrevéve Monks - a mennydörgést nem bírom, de most már elmúlt.

Azzal megindult előttük a lépcsőn, s gyorsan kapaszkodott felfelé. Ott első dolga volt betenni az ablak spalettáit, és lejjebb ereszteni a gerendáról lógó lámpát. A gyér világosságban Bumble-ék egy rozzant asztalt és három széket láttak.

- No, most már térjünk a dologra - mondta Monks, mikor helyet foglaltak mind a hárman. - Minél előbb végzünk, annál jobb mindnyájunknak. Szóval ez az asszony tudja, miért hívtuk, igen?

Bumble úr helyett élete párja válaszolt a kérdésre, megnyugtatva a házigazdát, hogy pontosan tájékoztatták.

- Igaz, hogy maga ott volt a mellett az öregasszony mellett, mikor haldoklott, és hogy az mondott valamit...

- Igen, a kisfiú édesanyjáról - vágott közbe az asszonyság.

- Első kérdésem: milyen természetű volt ez a közlés?

- Ez a második kérdés - jegyezte meg erélyesen a nő. - Az első az, hogy mennyit ér magának a titok.

- Ki az ördög tudná megmondani, amíg fogalmam sincs róla, milyen természetű?

- Az ördög talán nem, de maga egész biztosan tudja, ebben nyugodt vagyok - felelte Bumble-né, akinek mindig helyén volt az esze, és bátorságban se szűkölködött, amint azt élettársa is bizonyíthatta mint szenvedő alany.

- Úgy - dörmögte Monks, sokatmondó pillantást vetve rá. - Megér egy kis pénzt a dolog, mi?

- Lehet - felelte nyugodtan az asszony.

- Valamit elvett tőle a vén szatyor, ugye? Egy kis tárgyat, amelyet magánál hordott, és amely...

- Jobban tenné, ha egy összeget ajánlana - vágott a szavába Bumble-né. - Én már ennyiből is megállapítom, hogy jó helyen járok, hogy tényleg maga az, akivel beszélnem kell.

Bumble úr előrenyújtott nyakkal, tágra meredt szemmel figyelte a párbeszédet, hiszen derék oldalbordája eddig voltaképpen nem avatta be a titokba. Leplezetlen álmélkodással bámult hol nejére, hol Monksra, és csodálkozása még növekedett, mikor a férfi egész komolyan feltette a kérdést, mennyit kíván a közlésért.

- Kérdés, mennyit ér magának - jegyezte meg a nő rendületlen nyugalommal.

- Lehet, hogy semmit, lehet, hogy húsz fontot. Beszéljen, aztán majd megállapodunk.

- Ötöt még adjon hozzá. Huszonöt font aranyban, ennyi elég. Tegye le ide, akkor elmondok mindent. Addig egy szót sem.

- Huszonöt font! - kiáltott fel Monks megbotránkozva.

- Elég világosan beszéltem, azt hiszem. Sokallja talán?

- Hogyne sokallanám egy ilyen csip-csup titokért, amely tizenkét évig nem kellett a kutyának sem.

- Hja, az ilyesminek nem árt az állás, sőt ez olyan, mint a jó bor, idővel csak nő az értéke - felelte a nő még mindig közömbösen és nyugodtan. - Ami pedig azt illeti, hogy tizenkét évig senkinek sem kellett, hát nagyon jól tudjuk, hogy vannak titkok, amelyek tizenkétezer vagy tizenkétmillió évig feküdtek holtan, és egyszer mégis megszólalhatnak, és furcsa dolgokat mesélhetnek el.

- És ha semmiért dobom ki ezt a pénzt? - kérdezte Monks még mindig tétovázva.

- Könnyen visszaveheti tőlem, gyenge asszony vagyok... egyedül, védtelenül jöttem.

- Nono, drágaságom, nem vagy egyedül - szólt közbe Bumble úr félelemtől remegő hangon. - Ne felejtsd el, hogy itt vagyok én, és különben is... - foga összeverődött, de azért tovább beszélt - különben is Monks úr sokkal inkább úriember, semhogy egyházközségi személyekkel erőszakoskodni próbálna. Monks úr igen jól tudja, édesem, hogy én nem vagyok már fiatal ember, kicsit megrokkantam az évek során, de egész biztosan tudomása van arról is, drágám, hogy igen erélyes tisztviselő vagyok, és ha egy kicsit bemelegszem, nem vagyok éppen jámbor bárány, csak egy biztatás kell nekem...

Bumble úr közben erőtlen kísérletet tett, fel akarta ragadni a lámpást, de olyan ijedt arcot vágott, hogy igazán bebizonyította: csakugyan egy kis biztatásra volna szüksége, sőt talán igen alapos biztatásra is, amíg harciasabb viselkedésre szánja el magát. Kivéve természetesen, ha a község szegényeivel áll szemben, akiket már megfelelő táplálkozással előkészítettek.

- Jobb, ha befogod a szádat - jegyezte meg kicsinylően Bumble-né.

- De bizony jobb. Inkább vágta volna ki a nyelvét, mielőtt idejött, ha nem tud halkabban beszélni - morogta dühösen Monks. - Szóval a férje.

- A férjem? - őnagysága próbált kitérni a kérdés elől.

- Mindjárt sejtettem, amikor beléptek - folytatta Monks, észrevéve a gyilkos pillantást, amelyet őnagysága a párjára vetett. - Hát hiszen annál jobb. Könnyebben boldogulok olyan emberekkel, akik egyet akarnak. Komolyan beszélek. Ide nézzenek!

Oldalzsebébe nyúlt, és egy duzzadt vászonerszényt húzott elő.

Leszámlált huszonöt aranyat az asztalra, és odatolta az egész rakást az asszony elé.

- Itt van, tegye el. És ha ez az átkozott mennydörgés elhallgat, kezdje el a mondókáját. Most mindjárt dübörögni fog megint az egész ház, érzem. És csakugyan közeledett a zivatar, dörgött, villámlott, csapkodott a fejük felett, de Monks lehajtott fejjel várt, míg az ég egy kicsit lecsöndesült, aztán felnézett, és előredőlve, feszülten leste az asszony száját. A három fej majdnem összeért, a két férfi izgatottan előrehajolva figyelt a nő alig hallható suttogó szavára. A mennyezetről lelógó lámpás halvány sugarai éppen az asztalra hullottak, még jobban kiemelve az arcok ijesztő sápadtságát. Körös-körül a szoba majdnem teljesen sötét volt, valósággal kísérteties látványt nyújtott.

- Mikor meghalt az öregasszony, az öreg Sally - suttogta Bumble-né -, egyedül voltam vele.

- Senki se volt ott? - kérdezte Monks éppen olyan tompa, fojtott hangon. - Valamelyik ágyon nem feküdt egy beteg vagy félkegyelmű, aki mégis hallotta esetleg, és elkapott valami beszédfoszlányt?

- Nem volt ott egy teremtett lélek se. Én álltam mellette a halála pillanatában.

- Akkor jó, folytassa.

- Egy fiatal nőről beszélt, aki párévvel azelőtt fiút szült, nemcsak ugyanabban a szobában, de ugyanabban az ágyban, amelyben ő haldoklott.

- Úgy - Monks remegő szájjal fordult félre. - Ördög és pokol, hogy játszik néha a sors!

- A fiú az, akiről tegnap este beszélt ővele - és Bumble-né az ura felé intett. - Annak az anyját lopta meg a vén bábaasszony.

- Még életében? - kérdezte feszülten Monks.

- Nem, amikor meghalt - felelte a nő, és egy kicsit összerázkódott. - Alig hűlt ki még a teste, amikor lelopta róla azt a bizonyos tárgyat, amelyet a fiatal anya utolsó perceiben rábízott, hogy őrizze meg a gyereknek.

- És mit csinált vele? Eladta? - súgta lázas izgalomban Monks. - Eladta, mondja, hol? Mikor? Kinek?

- Ahogy ezt elmondta, nagy nehezen - folytatta a nő -, éppen hogy kinyögte, hátrahanyatlott és meghalt.

- Többet nem mondott? - Monks hiába igyekezett elfojtani dühét, még így a suttogásában is kitört. - Hazugság! Ne merjen bolonddá tartani, többet is mondott, egész biztosan. Kiszorítom a szuszt mind a kettőjükből, ha eltagadnak valamit előlem!

- Nem mondott egy szót sem többet - felelte Bumble-né, látszólag még mindig rendíthetetlenül (amit derék férjéről senki se állíthatott volna abban a pillanatban). Az idegen fenyegető hangja nem hozta ki a sodrából, nyugodtan beszélt tovább. - De megragadta a ruhámat fél kézzel, és amikor láttam, hogy nem él már, erővel kellett lefejtenem magamról a kezét, és a markában egy mocskos papírdarabot találtam.

- És benne...

- Semmi sem volt benne, közönséges zálogcédula volt.

- Miről?

- Elmondok majd mindent sorjában. Azt hiszem, egy ideig őrizte a lopott holmit, remélve, hogy majd értékesítheti, aztán zálogba tette. Összekapart valahogy annyi pénzt, hogy a kamatokat évről évre fizetni tudja, és a zálogos megőrizze neki a tárgyat arra az esetre, ha mégis előkerülne az, akit érdekel. De senki se jött érte, és minden úgy történt, ahogy elmondtam. Kezében szorongatta a gyűrött, mocskos cédulát, amikor meghalt. Éppen két nappal később járt volna le a zálog. Én gondoltam, hátha mégis csinálni lehet valamit vele majd egyszer, hát kiváltottam.

- És hol van most? - sürgette Monks.

- Itt - és mintha örülne, hogy megszabadul tőle, gyorsan kitett az asztalra egy kis csomagot. Női zsebóra is alig fért volna el benne.

Monks remegő kézzel tépte fel, és kiragadott belőle egy kis arany medaliont, amelyben két hajfürt meg egy sima arany jegygyűrű volt.

- "Agnes" van belevésve - mondta a nő. - A vezetéknév helye üres. Mellette van a dátum is, körülbelül egy évvel korábban, mint ahogy a gyerek született. Ezt mind megállapítottam.

Monks kíváncsian, izgatottan vizsgálta az apróságokat.

- Más nincs - kérdezte végre.

- Nincs.

Bumble úr megkönnyebbülten lélegzett fel, mintha örülne, hogy túlestek a histórián, és Monks egy szóval se követeli vissza a pénzét.

Most már nekibátorodott, és letörölgette a verítéket, amely az egész párbeszéd alatt nyugodtan csordogált végig az orrán.

- Az egész ügyről csak ennyit tudok - folytatta egy kis szünet után a hölgy. - Nem is vagyok kíváncsi többre, így biztosabb. De két kérdésem lenne, ha megengedi.

- Tessék. De hogy felelek-e vagy sem, az más kérdés.

- Akkor az lesz a harmadik - szólt közbe Bumble úr, aki most már egy kis tréfát is megkockáztatott.

- Ez az, amit akart tőlem? - kérdezte a nő.

- Igen, ez az - bólintott Monks. - És mi a másik kérdés?

- Mit szándékozik csinálni vele? Ellenem akarja felhasználni?

- Eszem ágában sincs. Sem maguk ellen, sem ellenem nem használhatja fel már senki. Ide nézzenek! De ne mozduljanak, ha kedves az életük.

Ezzel hirtelen félrefordította az asztalt, és megrántott egy vasgyűrűt a padlón, mire éppen Bumble úr lába előtt széles csapóajtó nyílt ki, úgyhogy a derék egyházközségi úr rémülten hátrált székével együtt.

- Nézzenek le - mondta Monks, a lámpást a nyílás fölé tartva. - Ne féljenek tőlem. Nyugodtan eltüntethettem volna mindkettőjüket, hiszen itt ültek a nyílás felett, ha ez lett volna a szándékom.

A nőnek ez elég bátorítás volt, kíváncsian előrehajolt és lekukucskált, sőt élete párja se tudott ellenállni a kíváncsiságnak, nagy óvatosan ő is előbbre dugta a fejét. Alattuk vadul tajtékzott a rohanó esőtől megdagadt fekete víz, olyan dühösen csapkodott, örvénylett a nyálkás zöld cölöpök körül, hogy semmi mást nem lehetett hallani.

Valamikor vízimalom állt ott a folyón, pár korhadt fadarab és kerékrész maradt meg belőle, azt nyaldosták, verdesték tajtékosan a habok.

- Mit gondolnak, hol lenne reggelig az, akit itt ledobnak? - kérdezte Monks, a lámpát ide-oda lóbálva a sötét mélység felett.

- Mérföldekkel lejjebb a folyón, ezer darabra tépve - mormogta Bumble borzadva.

Monks kihúzta a kis csomagot zsebéből, ahová az előbb dugta, felszedett egy kis vasdarabot a földről, rákötözte, és ledobta az örvénybe.

- Így - és Monks újra meghúzta a vaskarikát, a csapóajtó nagy robajjal lendült vissza eredeti helyére. - Könyvben olvassuk néha, hogy a tenger visszaadja a halottakat. De az aranyat, ezüstöt, azt hiszem, megtartja magának. Nincs több mondanivalóm. Kellemes együttlétünk véget ért.

- Igen, nagyon kellemes volt - jegyezte meg gyorsan Bumble úr.

- De aztán kössön csomót a nyelvére, barátom - mondta fenyegető pillantással Monks. - A feleségétől nem félek.

- Bennem is bízhatik, fiatalember - felelte Bumble úr, és szerényen elindult a létra felé. - Mindnyájunk érdeke, az enyém csakúgy, mint a magáé.

- Örülök, hogy belátja - jegyezte meg Monks. - Gyújtsa meg a lámpáját, és siessenek el innen, amilyen gyorsan csak tudnak.

Szerencsére itt éppen véget ért a társalgás, különben Bumble úr alighanem fejjel zuhan le az alattuk levő helyiségbe, amelytől már csak néhány fok választotta el. Monks lebocsátotta neki a lámpását, hogy arról meggyújtsa a magáét. Bumble úrnak semmi kedve sem volt a kellemes társalgást tovább folytatni, némán ereszkedett lejjebb. Felesége hűségesen követte. A visszavonulást Monks fedezte.

Leérve óvatosan körülnézett, és miután meggyőződött róla, hogy nem hall semmi mást, mint az esőt meg a rohanó víz csapkodását, lelépett a legalsó létrafokról.

Nesztelenül osontak végig a földszinti helyiségen. Monks minduntalan összerezzent, Bumble úr pedig lámpását közvetlenül a padló felett tartva, nemcsak óvatosan, de súlyához képest csodálatos könnyűséggel lépkedett, rejtett csapóajtóktól tartva. Most a házigazda vigyázva kinyitotta ugyanazt az ajtót, amelyen beléptek, fejével biccentett, és útnak eresztette a házaspárt, mely nemsokára eltűnt odakint a nyirkos, sötét éjszakában.

Monks nyilván nem szívesen maradt egyedül a rozzant házban.

Halkan odaszólított egy fiút, aki valahol egy sarokban rejtőzött addig. Ráparancsolt, hogy fogja a lámpát, és menjen előre. Most már másodmagával tért vissza az emeleti helyiségbe, ahol a fontos tárgyalás folyt.

Az után következő este, hogy az előbbi fejezetben említett három tiszteletre méltó egyén a maga kis üzleti ügyét szerencsésen elintézte, Sikes úr, kábult álmából felébredve, nehezen mozgó nyelvvel megkérdezte: hány óra lehet.

A szoba, ahol Sikes feküdt, nem az volt, ahol utoljára találkoztunk vele a betörési kísérlet előtt. Most is azon a környéken lakott ugyan, nem messze régi szállásától, de ez sokkal kevésbé kedélyes hajlék volt, gyéren bútorozott, szűk és kopár helyiség, ahová csak a ferde tetőbe vágott kis ablakon szűrődött be a fény, és ha kinézett az ember, keskeny, mocskos sikátorra látott. Egyéb jelekből is joggal következtethette a szemlélő, hogy a derék úriember azóta alaposan lecsúszott. Minden kényelmet nélkülöznie kellett, s a szobából még a legszükségesebb bútordarabok is hiányoztak. Azokat az apró ingóságokat pedig, amelyekre mindenkinek szüksége van - mint például ruhadarabok, fehérnemű és a többi -, keresve se találta volna az ember. Úgy látszott, hogy határozottan nagy szegénységben élt, sovány, beesett arca még csak megerősítette ezt a feltevést.

Ágyban feküdt, hosszú, fehér kabátjába burkolózva hálóköntös helyett. Vonásait egyáltalán nem szépítette meg a halálos sápadtság, amelyet betegségének köszönhetett, a mocskos hálóing és állán az egyhetes szakáll. A kutya ott kuksolt az ágy mellett, hol gazdáját figyelve bánatos szemekkel, hol fülét hegyezve valami neszre - minden izgatta éber érzékeit, akár az utcán zörögtek, akár a ház valamelyik alsóbb helyiségében. Az ablakban egy nő üldögélt, a betörő ócska mellényét foltozgatva. Olyan sápadt, sovány és beteges volt az arca a sok virrasztástól és koplalástól, hogy első pillanatra fel se ismerhette benne az ember Nancyt, akit pedig már e történet elején közelebbről megismertünk. Csak a hangja árulta el, amikor Sikes úr kérdésére felelt.

- Hét óra múlt - jobban vagy ma este, Bill?

- Ördögöt vagyok! Gyönge vagyok, mint a víz - felelte a betörő. - Gyere, nyújtsd a kezed, hadd kászolódjam már le erről a rozzant ágyról.

A betegség csöppet se használt Sikes úr kedélyállapotának. Mikor a lány lesegítette az ágyról, és a székre ültette, gorombán szidalmazni kezdte, hogy milyen ügyetlen, sőt meg is ütötte.

- Most meg nyafogsz - mordult rá. - Nem hallgatsz el? Ha okosabbat nem tudsz, mint bőgni, inkább semmit se csinálj. Hallod! Ne óbégass!

- Hallom, hallom - felelte a lány, és félrefordult, nevetést erőltetve. - Mi ütött beléd már megint?

- Szóval megjött az eszed - morogta Sikes. - Ajánlom is.

- Csak nem akarod elhitetni velem, hogy még ma este is bántani akarsz? - mondta a lány, kezét a rabló vállára téve.

- És miért ne? - förmedt rá Sikes.

- Annyi éjszakán virrasztottam melletted, ápoltalak, türelemmel viseltem el a szeszélyeidet, mintha kicsi gyerek lennél. És ma van az első nap, mikor majdnem megint a régi vagy. Ugye, csak nem tudtad, mit csinálsz, másként nem így beszéltél volna velem? No! Mondd, hogy nem tudtad, mit csinálsz - a hangjában valami kis asszonyi gyöngédség rezgett, s csodálatosképpen melegebb, lágyabb érzéseket mutatott.

- Hát jó, nem bánom - morogta Sikes. - Nem tudtam, mit csinálok. Azt a kutyafáját, már megint bőgsz?

- Semmi - mondta a lány, és ő is leült egy székre. - Ne haragudj rám, nem érdemes, úgyis vége lesz az egésznek nemsokára.

- Minek lesz vége? - dühösködött a betörő. - Hát ez megint micsoda szamárság? Kelj fel, és végezd a dolgodat, ne bosszants ilyen női ostobaságokkal!

Máskor ez a hang és ez a kijelentés okvetlenül hatott volna, most azonban a lány holtfáradt és kimerült volt. Feje hátrahanyatlott: elájult, még mielőtt Sikes úr megereszthette volna valamelyik kedvelt káromkodását, amivel hasonló körülmények között rendesen kísérni szokta fenyegetéseit. Őszintén szólva nem is tudta, mitévő legyen a rendkívüli helyzetben. Nancy kisasszony hisztérikus rohamai nem voltak éppen ritkák, és rendesen egyedül kellett megbirkóznia velük, segítség nélkül, nem is igen tudtak róla a társai. A haramia most is megpróbálkozott egy kis enyhe szitkozódással, de ez a módszer teljesen hatástalannak bizonyult, úgyhogy segítségért kellett kiáltania.

- Mi a baj, gyermekeim? - szólt be Fagin az ajtón.

- Gyere már ide, segíts, nem tudom, mit csináljak ezzel a lánnyal - kiáltott Sikes türelmetlenül. - Ne vigyorogj ott az ajtóban, jöjj be!

Fagin csodálkozva nézte az ájult lányt, s odasietett, miközben Jack Dawkins (másik nevén: a Vagány), aki együtt lépett be az öreggel, gyorsan lerakta batyuját a földre, aztán kirántva Bates úr kezéből a flaskát - mert ez az úriember is velük jött -, fogával kihúzta a dugót, és miután elővigyázatosságból előbb maga jót húzott az üvegből - nehogy tévedés történjék -, egy jó adagot a páciens torkába öntött.

- Fújtass egy kis friss levegőt bele, Charley - ajánlotta társának a Vagány, a tűzhely előtt heverő fújtatóra mutatva -, maga meg a kezét dörzsölje, Fagin, amíg Bill a ruháját megoldja.

Egyesült erővel és nagy buzgalommal folyt az élesztési kísérlet. Különösen Bates úr dolgozott szorgalmasan. Egyenesen mulatságát lelte a különös testgyakorlatban. És a fújtató csakugyan hatott. Nancy lassanként visszanyerte eszméletét, és az ágy melletti székig vánszorogva, arcát a párnákba temette. Sikes úr csak most jutott hozzá, hogy némi csodálkozással üdvözölje a váratlan vendégeket, és hirtelen megjelenésük oka iránt érdeklődjék.

- Micsoda gonosz szél fújt ide benneteket? - kérdezte.

- Nem gonosz szél volt, édes fiam, mert a gonosz szél nem hoz jót, mi pedig jó dolgokat hoztunk. Megörülsz majd, tudom, ha meglátod. No, Vagány fiam, bontsd ki a batyut, és kínáld meg Billt a jó falatokkal, amire minden pénzünket költöttük ma reggel.

Dawkins, engedelmeskedve Fagin felszólításának, kibontotta a jókora batyut, amely eredetileg valami régi abrosz volt, és egyenként kirakta belőle a holmit. Mindent szép sorjában odanyújtogatott Batesnek, aki viszont az asztalra rakott mindent, külön-külön megcsodálva és magasztalva az egyes cikkek ritkaságát és finomságát.

- Ez aztán a nyúlpástétom, Bill - lelkendezett, egy jókora darab pástétomot helyezve az asztal közepére. - Tyű, micsoda finom kis jószág ez, még a csontja is elolvad a szádban, nem is kell leszopogatni! Hát még ez a drága tea, hét shilling fél fontja, olyan finom és erős, hogy ha forró vízzel kevered, hát kilövi a kanna fedelét - aztán másfél font legfinomabb friss vaj, egy szép darab glostersajt. De most következik a java. Ez a teteje mindennek, fiam, megnyalhatod utána mind a tíz ujjadat.

Ilyen és ehhez hasonló dicsőítő himnuszokat zengve, Bates úr előhúzott feneketlen zsebeinek egyikéből egy hasas borospalackot.

A Vagány már abban a pillanatban töltött is, a poharat átnyújtotta Billnek, aki tétovázás nélkül, egy hajtásra felhörpintette.

- No, ugye, fiam - dörmögte Fagin, elégedetten dörzsölgetve kezeit -, ugye, hogy ez jót tesz? Aki ilyet iszik, nem fordul fel egy könnyen.

- Az ám - mordult rá Sikes úr -, felfordulhattam volna már hússzor felőled, még csak ide se dugtad az orrodat. Hogy tehettél ilyet, több mint három hétig itt hagyni az embert, ilyen állapotban, komisz, vén gazember!

- Miket beszél! - mondta Fagin tettetett felháborodással. - És éppen most, amikor ennyi finomságot hordunk ide neki.

- Hát nem mondom, elég finom dolgokat hoztatok - folytatta Sikes, és szemmel láthatóan megenyhült egy kicsit, amikor az asztalon végigtekintett. - De mit tudsz felhozni a védelmedre, hogy így cserbenhagytál? Itt hagytál döglődni ebben az odúban, betegen, éhesen, és még csak annyit se törődtél velem keserves három hétig, mint ezzel a kutyával itt ni. Kergesd le onnan azt a dögöt, Charley!

- Micsoda pompás egy kutya! - kiáltott fel elragadtatva Bates. De azért elzavarta a kutyát, amint a házigazda kívánta. - Úgy szaglász a földön, mint egy vénasszony, mikor a piacra megy. Ez dicsőséget aratna egy cirkuszban, én mondom, sőt drámai szerepet is játszhatna.

- Fogd be a pofádat - morogta Sikes, miközben a kutya engedelmesen visszavonult az ágy alá. - Mit tudsz felhozni a védelmedre, te vén lator?

- Oda voltam Londonból, több mint egy hétig, édes fiam, némi ügyekben - felelte Fagin.

- Hát a másik két hét? Halljuk, mit csináltál a másik két héten, amíg én itt döglődtem, kínlódtam nyomorultul, mint egy beteg patkány a lyukában.

- Nem tehetek róla, Bill, hosszan kéne magyarázkodni. Aztán meg ilyen nagy társaságban nem is mondhatnék el mindent. De igazán nem rajtam múlott, becsületemre.

- Mire? - és Sikes undorral fintorította el az arcát. - Jaj, adj egy darabot abból a pástétomból, hogy elvegye ezt a rossz ízt a számból, majd megfulladok.

- Nana, ne olyan hevesen; fiacskám - csitította Fagin alázatos hangon. - Egy percre se feledkeztem meg rólad, hidd el.

- Nem, nem, mérget vehetek rá, hogy nem - vágott vissza Sikes keserűen. - Terveket főztél, vígan dolgoztál tovább, amíg engem itt a hideg lelt, meg a láz égetett. Pedig jó voltam addig, amíg egészséges voltam, vén nyavalyás! Bill fiam, ide gyere, ezt rád bízom. Bill fiam, ez a te dolgod lesz... igen, és amikor Bill tönkrenyomorodott a te szolgálatodban, s nem lehetett már hasznát venni, mehetett a fenébe. Ha ez a lány nincs, már régen elpatkoltam volna, annyi bizonyos.

- No, látod, fiam - kapott a szón Fagin. - Magad mondod: ha ez a lány nincs. De kinek köszönheted, hogy ilyen jóvágású kislányt kaptál, ha nem a szegény, öreg Faginnek?

- Na, ebben igaza van - szólt most közbe Nancy, odalépve az asztalhoz. - Hagyjátok békén.

Nancy közbelépése új fordulatot adott a társalgásnak. A fiúk elértve a ravasz vénember intését, mindjárt itatni kezdték. Nancy vigyázott magára, nem ivott sokat, de Sikes haragját sikerült megfelelő mennyiségű szesszel fokozatosan lecsillapítani. Fagin elhitette vele, hogy tréfának veszi a fenyegetéseit. Olyan jóízűen röhögött Sikes durva tréfáin, amelyeket a szesz hatására mondott, mintha rossz hangulatnak nyoma se lett volna közöttük.

- Jó, jó - morogta végül a beteg -, de ma kirukkolsz egy kis dohánnyal, azt megmondom.

- Nincs nálam egy fagaras sem - felelte Fagin.

- Sebaj, van otthon bőven! Majd abból adsz.

- Bőven? - és Fagin tiltakozva emelte fel a két kezét. - Annyi sincs, hogy magamnak egy kis...

- Én nem tudom, mennyi van, sőt azt hiszem, magad is bajosan tudnád megszámlálni, de most kapnom kell, annyi bizonyos.

- Hát nem bánom - sóhajtott Fagin. - Ha muszáj, átküldjük a Vagányt.

- Dehogy küldjük, öregem. A Vagány nagyon is hűséges szolgád. Még meg talál lógni, eltéved, vagy váratlan veszedelembe kerül, vagy mit tudom én, mi minden éri útközben, ha neked úgy tetszik. Nancy megy át, ő hozza el a dohányt, így legalább biztos. Én meg addig alszom egyet.

Nagy alkudozások, huzavonák után Fagin a kért öt font helyett megígért három és egynegyedet, s közben ünnepélyesen esküdözött, hogy magának nem marad többje tizennyolc pennynél az egész háztartásban. Sikes úr dühösen megjegyezte, hogy ha többet nem kap, ennyivel is be kell érnie, és Nancy már szedelőzködött is, hogy Fagint hazakísérje, míg a Vagány Charley Batesszel a lakoma maradékait pakolta össze. Végre Fagin megható búcsút vett nagybecsű barátjától, s Nancyval meg a két fiúval hazafelé indult. Sikes elterült az ágyon, s nemsokára hangosan hortyogott.

Fagin lakásán Toby Crackit és Chitling úr várták őket. Éppen a tizenötödik partit játszották, mikor a házigazda és kísérői beléptek. Azt persze felesleges megemlíteni, hogy Chitling úr vesztett. Szerencsésen megszabadult a tizenötödik és egyszersmind utolsó félshillingjétől, ifjú barátai mulatságára.

Crackit egy kicsit röstellte ugyan, hogy ilyen nem hozzá való társaságban találják - olyan úriemberrel, aki társadalmi rangját és szellemi képességeit tekintve mélyen alatta áll. Röstelkedését nem is leplezte barátai előtt. Nagyot ásított, megkérdezte, hogy van Sikes, és máris fogta a kalapját, hogy megy.

- Nem járt itt senki, Toby? - kérdezte az öreg Fagin.

- Egy teremtett lélek sem - felelte Crackit, gallérját megigazítva. - Olyan unalmas volt itt, hogy majd megőszültem. Megérdemlek valami szép ajándékot, amiért olyan soká őriztem itt a házadat, öreg. Olyan üres a fejem az unalomtól, mint egy esküdtszék. Rég aludnék már, mint a tej, ha meg nem sajnálom ezt a gyereket. De hát, gondoltam, elmulattatom szegényt.

Ilyen és hasonló nyilatkozatokkal, előkelően besöpörte nyereségét, s mellényzsebébe gyűrte az egészet, mintha azt akarná jelezni, hogy holmi kis ezüstpénz neki igazán nem imponál. Aztán ringó léptekkel kisétált. Minden mozdulata olyan úri és előkelő volt, hogy Chitling bámulva nézett hosszú lábai után, amíg csak egészen el nem tűnt a szeme elől. Többször kijelentette a társaságnak, hogy nem hét shillinget, hanem jóval többet is megért neki ez a kellemes ismeretség.

- Remek pofa vagy, Tom, azt meg kell adni - mondta röhögve Bates.

- No, Fagin, neked is ez a véleményed? - kérdezte Chitling az öreghez fordulva.

- Eszed van elég, amint látom - mondta Fagin, vállon veregetve a fiatalembert, és közben titokban hunyorított a többieknek.

- De Crackit, az aztán a remek pofa, ugye, Fagin? - érdeklődött az ifjú.

- Ez kétségtelen, fiam. - Büszke lehet rá, akit ismerősei közé számít, ugye?

- Hát hogyne, hogyne, ez a kettő csak irigységből néz úgy, légy nyugodt, mert velük nem barátkozik.

- Vagy úgy? - diadalmaskodott Tom. - Most már értem! Megkopasztott alaposan, de majd behozom másutt, ha kedvem tartja, ugye, Fagin?

- Egészen biztosan, fiam, és jobb, ha mielőbb hozzálátsz. Csak pótold ki a veszteségedet, ne vesztegesd az időt. Jó is lesz már, ha szedelőzködtök. Hé, fiúk, Vagány, Charley, mozogni, mindjárt tíz óra, és még semmit sem dolgoztunk.

A két fiú engedelmesen fogta a kalapját. Éppen csak biccentettek Nancy felé, és már indultak is.

- Na, hát most lehozom a pénzt, Nancy - mondta Fagin, mikor a lánnyal kettesben maradt. - Ez csak a kis pohárszék kulcsa, tudod, ott tartom az apróságokat, amiket a fiúk behoznak. A pénzemet sose zárom be, drágám, nincs is annyi, hogy érdemes lenne bezárni... haha!... Bizony nincs. Keserves mesterség ám ez, Nancy, semmi köszönet benne. De hát az embernek jólesik, ha a fiatalságot így maga körül láthatja. Sok türelem kell hozzájuk, de mindegy. Csitt... mi volt ez? - súgta ijedten, elrejtve a kulcsot. - Hallod? Ki jár odafent?

Nancy eddig összefont karokkal ült az asztalnál, mintha csöppet sem érdekelné, mi történik körülötte, ki jön vagy ki nem jön még be a lakásba, de most ő is hallott valami idegen férfihangot. Abban a szempillantásban lerántotta sapkáját, kendőjét, és villámgyorsan az asztal alá dobta mind a kettőt. Mikor Fagin hátrafordult, azt mondta, borzasztó melege van s bágyadt. Közömbös hangja hihetetlen ellentétben állott előbbi mozdulatának lázas gyorsaságával, amit persze Fagin nem láthatott, mert éppen akkor háttal állt feléje.

- Vagy úgy? - súgta az öreg most már nyugodtabban. - Ő lesz az, hiszen vártam is, csak hirtelenében megfeledkeztem róla. De egy szót se szólj ám a pénzről, amíg itt van, Nancy. Nem soká marad, legfeljebb tíz percig.

Sovány mutatóujját a szájára szorítva, a gyertyát odavitte az ajtóhoz, és most már világosan hallották, hogy a felső szobából jön le valaki a lépcsőn. Egy pillanattal később be is lépett. A lányt nem vette észre, csak amikor már ott állt előtte. Monks volt a látogató.

- Nem idegen. Ifjú híveim közül való - mondta Fagin, látva, hogy Monks egy pillanatra visszahökkent. - Maradj csak, Nancy.

Nancy hanyag közömbösséggel viszonozta az idegen pillantását, de mikor közvetlenül azután titokban Faginre nézett, olyan feszült várakozás, olyan kemény elhatározás ült a szemében, mintha a két pillantás nem is egyazon embertől eredt volna.

- Van valami újság? - érdeklődött Fagin.

- Van.

- És... és... jó? - Fagin nyilván attól tartott, hogy felbosszantja látogatóját, ha túlságosan sokat kérdez.

- Nem rossz, egyáltalán nem - felelte Monks mosolyogva. - Elég sokat elintéztem rövid idő alatt. Beszélnivalóm volna veled.

A lány közelebb húzódott az asztalhoz. Jól látta, hogy Monks szeretne megszabadulni tőle, de egyáltalán nem szándékozott kimenni. Fagin talán egy kicsit tartott tőle, hogy ha kiküldi, bosszúból szóvá teszi a pénzügyet, azért hát az emeleti helyiség felé mutatott, és kivezette vendégét.

- De ne abba a ronda odúba vigyél, ahol a múltkor voltunk - mondta még a lépcsőn Monks, úgyhogy a lány is hallotta. Fagin nevetett, és mondott valamit, de már nem lehetett megérteni. A lépcsőfokok recsegéséből Nancy kivette, hogy a második emeletre mennek.

Alighogy lépéseik visszhangja elült a házban, a lány gyorsan lerúgta cipőjét, szoknyáját a fejére borította, karját belebugyolálta. Egy pillanatig az ajtóban állt, lélegzetét visszafojtva s feszülten figyelt. Mihelyt egészen csend lett, kisurrant a szobából, nesztelenül, mint a macska, felsietett a lépcsőn, és eltűnt a sötétben.

Vagy negyedóra hosszat üres volt a földszinti szoba. Akkor újra besurrant a lány, éppen olyan leheletszerűen, mindjárt utána hallatszott a két férfi közeledő lépése is. Jöttek lefelé. Monks egyenesen az utcára lépett ki, míg Fagin újra felment a pénzért. Nancy már felvette sapkáját, kendőjét, és útra készen állt, mikor lejött.

- No, mi az, kislány? - kérdezte megütközve Fagin, mikor a gyertyával közelebb lépett hozzá. - Mért vagy ilyen sápadt?

- Sápadt vagyok? - kérdezte a lány, kezét szeme fölé tartva, hogy nyugodtabban nézhessen vissza rá.

- Borzalmasan sápadt vagy. Mi bajod van?

- Tudtommal semmi. Talán hogy ilyen sokáig ültem ebben a fülledt szobában, nem is tudom, meddig. No de most már gyerünk azzal a pénzzel!

Fagin kezébe számlálta a pénzt, minden darabnál sóhajtva egyet. Csak éppen jó éjszakát kívántak egymásnak, és a lány kisietett.

Az utcán leült egy kapu alá, és pár percig nem tudta, mihez kezdjen, merre menjen. Egészen dúlt és tanácstalan volt. Aztán felállt, és majdnem futva igyekezett éppen ellenkező irányba, mint amerre Sikes hajléka volt. Egyre szaporázta lépteit, végül már szinte lélekszakadva rohant. Kénytelen volt megállni, kifújni magát, mert ereje fogyatkozóban volt már. Majd, mintha csak most eszmélne rá, hogy milyen lehetetlen vállalkozásba fogott, tehetetlensége tudatában kezét tördelve, keserves könnyekre fakadt.

Talán a sírástól könnyebbült meg, talán belátta a vállalkozás reménytelenségét. Sarkon fordult, és éppen olyan gyors tempóban, mint idáig, visszafelé igyekezett. Rohant most is, egyrészt hogy az időveszteséget behozza, másrészt talán azért is, hogy lázasan nyargalászó gondolataival lépést tartson. Nemsokára ott volt megint a betörő lakása előtt.

Sikes nem vette észre, hogy izgatott, csak a pénz érdekelte, és mikor Nancy megnyugtatta, hogy elhozta, elégedetten dörmögött valamit, s fejét a párnára hajtva, nyugodtan tovább szundikált.

A lány szerencséjére Sikes úr, hirtelen feljavult anyagi helyzetének hatása alatt, jóformán az egész napot evéssel-ivással töltötte, s ez kedélyére igen csillapító hatással volt. Így aztán nem is ért rá, és nem is volt kedve sokat törődni a lánnyal. A hiúzszemű Fagin biztosan észrevette volna, hogy Nancy rendkívül ideges, küszködik magával, sőt azt is kitalálta volna, hogy vakmerő terveket forgat fejében.

Estefelé ez a nyugtalanság még tovább fokozódott, s ahogy leszállt az éjszaka, Nancy ott ült Sikes ágyánál, és várta, hogy elnyomja az álom. Olyan halálosan sápadt volt most, és a szeme úgy tüzelt, hogy a fickó is észrevette, s roppant csodálkozott.

- Ördög és pokol! - morogta felkönyökölve, és figyelmesen vizsgálta a lányt. - Olyan vagy, mint egy életre kelt hulla. Mi van veled?

- Mi lenne? - kérdezte a lány. - Semmi. Mért nézel úgy rám?

- Micsoda bolondság ez már megint? - mordult rá a zsivány. Megragadta a karját, és alaposan összevissza rázta. - Mi bajod, mire gondolsz?

- Sok mindenre, Bill - felelte Nancy megremegve, s két kezét a szemére szorította. - Sok mindenre, de ez csak természetes.

Hangjának erőltetett vidámsága mélyebben hatott a fickóra, mint az, amit eddig észrevett rajta.

- Ide hallgass, ha nem a betegséget kaptad meg tőlem, mert lehet, hogy nálad most kezdődik, veszedelmes ez a nyirkos, szeles idő, ha nem vagy beteg, akkor... nem, csuda vigye, arra nem vagy képes.

- Mire? - kérdezte a lány.

A fickó merőn a szemébe fúrta tekintetét, és magában morgott tovább: "Nincs ilyen hűséges, megbízható lány több a világon. Hiszen ha ezt nem tudnám, már rég elmetszettem volna a torkát." És Sikes, hogy még ezzel is erősítse a megnyugtató érveket, felhajtott egy pohár pálinkát, káromkodott egy darabig, és az orvosságát kérte.

A lány hihetetlen gyorsasággal felugrott, Sikesnek háttal állva kitöltötte az orvosságot, aztán odafordult hozzá, és szájánál tartotta a poharat, amíg ki nem itta az utolsó cseppig.

- Most pedig ülj ide az ágyamhoz - mondta parancsoló hangon Sikes -, és vedd fel a saját becsületes pofádat, különben úgy helybenhagyom, hogy még ha akarod, akkor sem tudod felvenni többé.

A leány leült az ágy szélére. Sikes szorosan fogta a kezét egy darabig, de aztán hátrahanyatlott, lecsukta a szemét, majd ismét kinyitotta, újra lecsukta, és ismét kinyitotta. Nyugtalanul hánykolódott, két-három percig szundikált, közben felriadt, szemét rémülten kimeresztve, üres tekintettel bámult a levegőbe, aztán nagy nehezen elnyomta mégis az álom.

"Végre mégis hatott az altató - sóhajtott a lány, és óvatosan felállt. - Így is nagyon elkésem."

Gyorsan felkapta sapkáját, kendőjét, aggódva nézegetett jobbra-balra, mint aki nem bízik az altatószerben, s minden pillanatban attól félne, hogy Sikes súlyos keze a vállára nehezedik. Majd odahajolt az ágy fölé, szájon csókolta az alvó zsiványt, nesztelenül kinyitotta, betette az ajtót, s kisurrant a házból.

Az éjjeliőr fél tízet kiáltott valamelyik sötét utcában. Nancy hirtelen megfordult.

- Rég elmúlt már fél? - kérdezte aggódva.

- Bizony, mindjárt háromnegyed - felelte az ember, lámpásával az arcába világítva.

- Ó, istenem, legalább egy óra, amíg odaérek - súgta Nancy, és vadul futott tovább.

A mellékutcákban már a legtöbb bolt zárva volt, sőt a főutakon is, amerre elhaladt, végig a városon a nyugati negyed felé. Most tízet ütött az óra, és Nancy úgy vágtatott, hogy mindenki utána nézett.

Az előkelő negyed közelében már néptelenebbek voltak az utcák. Itt még nagyobb feltűnést keltett az eszeveszett rohanás.

A Hyde Park közelében, egy csöndes, előkelő mellékutcában volt a penzió, amit keresett. Mindjárt megtalálta, mert a kapu felett fényes lámpa világított. Az óra most ütötte el a tizenegyet. Pár lépéssel a kapu előtt még egyszer megállt, mintha tétovázna, de aztán összeszedte magát. Belépett az előcsarnokba. A portásfülke üres volt. Nancy bizonytalanul nézett körül, és elindult a lépcsők felé.

- No, mi az, kislány? - kérdezte egy jól öltözött nő az egyik ajtón kikukkantva. - Kit keres itt?

- Egy hölgyet, aki jelenleg itt lakik - felelte a lány.

- Hölgyet? Miféle hölgyet? - kérdezte kissé gúnyosan a nő.

- Maylie kisasszonyt.

Közben a nő alaposabban szemügyre vette a jövevényt, és most már nem is felelt. Erényes felháborodásában csak megvető pillantással végigmérte, s odahívott valami férfit, hogy az beszéljen vele. Nancy újra elmondta, mi járatban van.

- Kit jelentsek be? - kérdezte a szobapincér.

- Nem kell nevet mondani, fölösleges.

- Azt se, hogy milyen ügyben?

- Nem, azt se - mondta a lány - csak hogy beszélnem kell vele.

- Ugyan már - és a pincér ki akarta tuszkolni az ajtón. - Szó sincs róla, menjen csak el szépen.

- Nem megyek, amíg el nem hurcolnak - kiáltott szenvedélyesen a lány -, és azt is megmondom, hogy ha nekihuzakodom, ketten is nehezen bírnak velem! - Körülnézett. - Hát nincs itt senki, aki egy szerencsétlen teremtés üzenetét átvenné?

Ez a felkiáltás némi hatással volt a jóindulatúnak látszó szakácsra, aki még vagy két nőcseléddel együtt szemlélte a jelenetet, s most közelebb lépett Nancyhez.

- Ugyan, Joe, jelentse be - kérlelte a pincért.

- Mi a csudának, csak nem hiszik, hogy a kisasszony beereszt egy ilyet?

A megjegyzés, amely Nancy kétes személyiségére vonatkozott, a női cselédek között szemérmes felháborodást keltett. Mindjárt megállapították, hogy ez a teremtés a női nem szégyene, és sokkal okosabb lenne bedobni a csatornába.

- Csináljanak velem akármit - mondta a lány, megint a pincérhez fordulva -, de előbb tegye meg, amit kérek. Az isten szerelmére kérem, adja át az üzenetet.

A lágy szívű szakács is közbelépett érdekében, és így valahogy mégis elértek annyit, hogy a pincér hajlandónak mutatkozott foglalkozni a dologgal.

- Hát mit mondjak? - kérdezte hátrafordulva, most már fél lábbal a lépcsőn.

- Hogy egy nő okvetlenül beszélni szeretne vele négyszemközt - mondta Nancy. - Maylie kisasszony az első szavaim után tudni fogja, meg akar-e hallgatni, vagy kidobat mint csalót.

A pincér felsietett, Nancy pedig sápadtan, remegő ajakkal, visszafojtott lélegzettel várt. Jól hallotta a gúnyos megjegyzéseket, amelyeket az erényes nőcselédek bőségesen ontottak rá, egyelőre félhangosan. De mikor a pincér visszajött az üzenettel, hogy Nancy fáradjon fel, még szabadabb utat engedtek érzelmeiknek.

- Hát hiába, nem érdemes tisztességesnek lenni ezen a világon - mondta az egyik ártatlan szűz.

- A rezet többre becsülik az aranynál, amely kiállta a tűzpróbát - duplázott rá a másik.

A harmadik azon töprengett, "hogy milyen csudabogarak vannak az úri dámák között", míg a negyedik csak azt hajtogatta: "szégyen, gyalázat".

Nancy nem törődött velük, fontosabb dolga volt most. Egész testében remegve követte a pincért a kis előszobába, ahol egyetlen lámpa világított. Itt a pincér visszavonult, és magára hagyta.