Lépések hallatszottak a szemközti ajtó mögül, Nancy félig pillantott csak fel, de így is látta, hogy aki előtte áll, karcsú, szép fiatal lány. Gyorsan lesütötte szemét a földre, és színlelt fesztelenséggel féloldalt vetve rázta a fejét.

- Nehéz az ön színe elé jutni, kisasszony. Ha most véletlenül megsértődöm, és elmegyek, mint ahogy más tette volna a helyemben, elég nagy oka volna megbánni.

- Igazán sajnálom, ha valaki kellemetlenkedett magának - felelte Rose. - De most már ne törődjék vele, mondja el, miért jött.

Szelíd szavai, meleg, édes hangja és a gőgnek, bosszankodásnak a teljes hiánya nagyon meglepte a lányt. Hirtelen könnyekre fakadt.

- Ó, kisasszony... édes kisasszony - kiáltott, két kezével eltakarva az arcát -, ha többen volnának olyanok, mint kegyed, biztosan kevesebben volnának ilyenek, mint én...

- Üljön le - mondta Rose komolyan. - Ha talán bajban van, és támogatásra szorul, én igazán segítek magán, amennyire tőlem telik, higgye el. Üljön le.

- Inkább állva maradok - mondta sírva a lány -, és ne beszéljen hozzám ilyen nyájasan, amíg nem tudja, ki vagyok! Az ajtó... jól be van zárva?

- Igen - Rose közelebb lépett hozzá, mintha attól félne, hogy testileg is támogatásra szorul. - Miért kérdi?

A lány fojtott hangon, izgatottan suttogta:

- Mert... mert az életemet... mert mások életét akarom a kezébe tenni. Én vagyok az, aki a kis Olivért a vén Faginhez hurcolta akkor este, mikor a könyveket kellett volna visszavinnie.

- Maga! - kiáltotta rémülten Maylie kisasszony.

- Én vagyok. Én vagyok az a nyomorult teremtés, akiről biztosan hallott, aki rablók és betörők között él, és amióta az eszét tudja, nem ismert másféle embert, nem hallott szelídebb szót, mint az ő káromkodásukat. De most titokban kilopóztam közülük. Biztosan megölnének, ha tudnák, hogy itt jártam. El akarom mondani kegyednek, mit hallottam. Kilestem egy beszélgetést. Ismer valami Monks nevű embert?

- Nem.

- Pedig ő ismeri kegyedet, tudja, hogy itt lakik. Tőle hallottam, úgy találtam ide.

- Soha még a nevét se hallottam - mondta Rose.

- Akkor álnéven járkál közöttünk. Ezt sejtettem úgyis. Pár héttel ezelőtt, rövidesen az után, hogy Olivér a kegyedék házába került; én kihallgattam egy beszélgetést Monks és Fagin között. Régen gyanakodtam erre az emberre, és akkor tényleg megtudtam, hogy Monks - az a bizonyos, aki kegyedet ismeri...

- Igen?

- Szóval ez a Monks - folytatta a lány - véletlenül meglátta az utcán a mi fiaink közül valamelyikkel, éppen aznap, mikor elveszett, és mindjárt ráismert, hogy a gyerek ugyanaz, akit ő szemmel tart - hogy miért, azt máig sem tudom. Mindjárt megkötötték az üzletet Faginnel, hogy ha Olivér épségben visszakerül hozzá, kap egy bizonyos összeget érte, és ezt az összeget Monks megduplázza vagy megháromszorozza, ha Fagin megrögzött gonosztevőt nevel belőle.

- Mért akarta volna ezt? - kérdezte Rose.

- Fogalmam sincs róla, valami célja lehet vele. De megpillantották az árnyékomat a falon, mert hallgatóztam, és mondhatom, nincs senki rajtam kívül, aki abban a pillanatban olyan észrevétlenül tudott volna elillanni, mint én. Nekem sikerült. Nem is láttam azóta Monksot, egész tegnap estig.

- Mi történt tegnap?

- Mindjárt elmondom. Tegnap ismét ott volt, felmentek Faginnel az emeletre, én ügyesen beburkolóztam fejemre borított szoknyámba, hogy az árnyékom el ne áruljon megint, aztán kihallgattam őket. Monks mindjárt ezzel kezdte: "Szóval most már az egyetlen tanújel, amivel a kölyök származását bizonyíthatná, a folyó fenekén hever, a vén banya pedig, aki anyjától ellopta, régen a föld alatt rothad." Röhögtek mind a ketten, hogy milyen alaposan elintéződött ez az ügy. Aztán Monks a fiúról kezdett beszélni. Egészen nekivadult, azt mondta, bár kezében volna már a kis sátánkölyöknek a pénze is. Meg hogy milyen jó tréfa lesz így megcsúfolni a gőgös apja végrendeletét, ha a fiút börtönről börtönre hajszolják, sőt végül, remélhetőleg, valami főbenjáró bűnnel még előkelőbb helyre juttatják, amit Fagin könnyen elintézhet, ha már alaposan kihasználta addig.

- Megáll az eszem! - kiáltott Rose.

- Pedig szóról szóra így van, kisasszony, amint mondom - folytatta a lány. - Aztán megeresztett egy durva káromkodást. Az én fülem már megszokta az ilyet, de a kegyedé biztosan nem. Átkozódott, hogy nem tudja kitekerni a fiú nyakát anélkül, hogy a saját magáét is ne kockáztassa, különben már rég ezt az egyszerűbb módszert választotta volna. De így nem tehet okosabbat, mint hogy szemmel tartja élete minden újabb fordulóján, és ha eszébe jutna származását és élettörténetét kutatni, és hasznára fordítani, hát mindjárt lecsap rá. "Egyet mondok magának, Fagin - tette hozzá. - Maga elég ravasz ember, de álmodni se mer olyan ravasz csapdákról, amilyeneket én állítok még drágalátos Olivér öcsémnek."

- Az öccse! - kiáltott Rose.

- Szóról szóra ezt mondta - bólintott Nancy. - Sőt többet is mondott. Mikor önt és nénjét említette, azt mondta: úgy látszik, az isten vagy az ördög rendelte, hogy Olivér éppen önökhöz került. Gúnyosan nevetett, és olyasmit dörmögött, hogy ez még némileg vigasztaló, hiszen ön sok százezer fontot adna érte, ha tudná, ki az a kétlábú ölebecske, akit olyan nagyon dédelget.

Rose elsápadt.

- De későre jár, kisasszony. Haza kell érnem, mielőtt gyanút fognak. Úristen, ha megsejtenék, hogy itt jártam!

- De mit csinálhatok? - kérdezte izgatottan Rose. - Hiszen maga nélkül semmi hasznát nem vehetem annak, amit most megtudtam. Visszamegy? Miért akar visszatérni közéjük, ha ilyen rettenetes emberek? Nem kell egyebet tennie, csak elismételni azt egy jó barátomnak, amit itt most mondott. Innen a szomszéd szobából kell csak áthívnom, és akkor egy óra alatt eljuttatjuk valami biztos helyre.

- Vissza akarok menni... vissza kell mennem, mert... ó, hogy értessem ezt meg ilyen ártatlan szívű, finom úrihölggyel?... Igen, azok között, akikről beszéltem, van egy... talán még vadabb, még kétségbeesettebb gonosztevő, mint a többi... de őt nem tudom elhagyni, még ha ezen az áron megszabadulnék is a bűnből és a nyomorúságból. Hiába - zokogott a lány, kezét tördelve kétségbeesett küzdelmében -, őt nem tudom elhagyni. Nem élném túl, ha én juttatnám a bitóra!

- Hogy gondolhat ilyet, mért juttatná oda? - kérdezte rémülten Rose.

- Senki se menthetné meg, ha elmondanám még valakinek, amit most itt elmondtam. Ha nyomukra jutna a hatóság, őt egész biztosan halálra ítélnék. Ő a legvakmerőbb közöttük.

- És lehetséges, hogy egy ilyen ember kedvéért eldobja magától a jövőt, lemond minden reményről, holott most biztosan megmenekülne tőlük? - fakadt ki Rose. - Ez őrültség!

- Hogy mi, azt én sem tudom - folytatta a lány -, de nem tudnám elhagyni, még ha biztosan tudnám is, hogy az ő kezétől halok meg egyszer.

- Mit tegyek? Nem ereszthetem el így - mondta Rose.

- De igen, el kell hogy eresszen, és meg is fogja tenni - Nancy felállt, hangja szilárdan csengett. - Nem fogja kihasználni ellenem, hogy megbíztam a jóságában.

- Hogy tudom akkor értékesíteni ezt a közlést? Hiszen ha a titkot meg nem fejtjük, nem is tudjuk Olivér hasznára fordítani. Pedig éppen neki akar szolgálatot tenni vele mindenáron.

- Lesz talán a barátai között valami jólelkű úriember, akivel titokban közölheti, és talán tanácsot kaphat tőle - felelte a lány.

- És hol találhatom meg magát szükség esetén? - kérdezte Rose.

- Megígéri, hogy titokban tartja, amit elmondtam, egyedül jön, vagy legfeljebb azzal az egyetlen megbízható emberrel, akivel még beszélni fog, és aztán sem követ senki, amikor hazamegyek? - kérdezte Nancy.

- Ezt ünnepélyesen megígérem.

- Vasárnap este tizenegy órától éjfélig a London-hídon fogok sétálni, ha addig még élek - mondta a lány felzokogva, és kisietett.

Rose Maylie, a különös találkozástól lenyűgözve, egy székbe roskadt.

Rose Maylie csakugyan nagyon kényes és súlyos helyzetben volt. Egyrészt mohó türelmetlenséggel vágyott felkutatni Olivér születésének titkát, másrészt nem élhetett vissza a szerencsétlen nő bizalmával.

Úgy tervezték, hogy csak három napig maradnak Londonban, aztán a tengerpartra utaznak pár hétre. Most az első nap éjszakája volt. Rose kétségbeesetten töprengett, mit csináljon, milyen tervet főzzön ki, amivel negyvennyolc óra alatt eredményt érhet el, vagy milyen kifogással kérje az utazás elhalasztását, anélkül, hogy gyanút keltene.

Losberne doktor ott volt velük a penzióban. Úgy beszélték meg, hogy három napig együtt maradnak. De Rose nagyon is jól ismerte a derék úriember heves természetét, biztosra vette, hogy tajtékzó dühvel fordul majd a lány ellen, aki Olivér elrablásának az eszköze volt. Így hát őrá nem merte bízni a titkot, legalább addig, amíg a lányról való jó véleményét más, tapasztaltabb egyének szintén nem támogatják. Minden oka megvolt tehát arra, hogy óvatosan és nagy körültekintéssel járjon el, s éppen ezért a nénivel sem közölhetett semmit, mert az bizonyára tüstént a doktorhoz fordulna tanácsért. Hivatásos jogászhoz folyamodni ugyancsak nem akart, még ha ismerte volna is az efféle eljárás szokásos módjait. Egyszer átvillant az agyán, hogy Harryhez fordul segítségért. De aztán eszébe jutott, hogyan ment el búcsúzás nélkül, és úgy érezte, nem szabad most visszahívnia, hiszen azóta talán sikerült megnyugodnia.

Gondolatai egymást kergették. Hol ezt, hol azt tartotta okosabbnak, de aztán egyenként elvetette mindet. Alaposabb megfontolás után minden terv lehetetlennek bizonyult. Egész éjjel nem aludt. Másnap aztán, mikor nyugodtabban meghányta-vetette az összes lehetőségeket, kétségbeesésében mégis arra határozta magát, hogy Harryhez folyamodik.

"Kínos lesz neki idejönni hozzám - gondolta -, és még kínosabb lesz nekem. Az is lehet, hogy el se jön, csak ír majd. Vagy eljön, de úgy intézi, hogy velem ne kelljen találkoznia, mint ahogy akkor elment, korán reggel, búcsú nélkül. Sohase hittem volna, hogy erre képes, de talán jobb volna így mind a kettőnknek." Mikor idáig ért gondolataiban, hirtelen letette a tollat, és félrefordult, hogy még a papiros se legyen tanúja könnyeinek. Aztán ismét felvette a tollat, százszor is letette, újra meg újra elgondolta a levél első sorát, anélkül, hogy egy szót is leírt volna belőle. Még el se kezdte az írást, amikor Olivér, sétájáról hazaérkezve, izgatottan, kifulladva rontott a szobába. Rose mindjárt látta, hogy valami történt.

- No, mi van veled? - kérdezte elébe sietve.

- Igazán nem tudom... majd megfulladok! - kezdte akadozva a gyerek. - Édes istenem, meghalok örömömben, ha arra gondolok, hogy most végre találkozhatom vele, hogy viszontláthatom, és bebizonyíthatom mindenkinek, hogy igazat mondtam.

- Soha eszembe sem jutott kételkedni szavadban, Olivér - csillapította Rose. - De mi történt? Kiről beszélsz?

- Láttam a drága öregurat - felelte a fiú, nagy nehezen nyögve ki minden szót. - Azt, aki olyan jó volt hozzám, Brownlow urat, akiről annyit meséltem.

- Hol láttad?

- Láttam, mikor kiszállt egy kocsiból - hebegte Olivér, örömében szapora könnyeket hullatva -, láttam bemenni egy házba. Nem szólítottam meg, mert ő nem vett észre engem, és úgy reszkettem, hogy mozdulni sem tudtam volna! De Giles volt olyan szíves bemenni a házba, megkérdezte, hogy ott lakik-e. Valóban ott lakik. Itt a cím - és egy papírlapot nyújtott oda a lánynak -, ez az a ház, ahol lakik. Most mindjárt elmegyek hozzá.

Rose elolvasta a címet - Craven Street -, de közben egy pillanatra sem feledkezett meg arról, ami most foglalkoztatta. Sőt azonnal tisztában volt vele, hogy a fiú váratlan felfedezését értékesíteni lehet ebből a szempontból is.

- Csak gyorsan - mondta -, szólj le, hogy hozassanak bérkocsit, és készülj, én is megyek veled. Csak éppen beszólunk a néninek, hogy kikocsizunk.

Olivért nem kellett biztatni, öt perccel később már kocsiban ültek, és robogtak a Craven Street felé. A ház előtt Rose kiszállt. Olivért a kocsiban hagyta, azzal a kifogással, hogy jobb lesz előkészíteni az öregurat. Aztán felküldte névjegyét az inassal, megüzente, hogy sürgős dologban szeretne beszélni Brownlow úrral. Az inas mindjárt vissza is jött, kérte, hogy fáradjon fel, és bevezette egy szobába, ahol egy idősebb, kedves arcú, zöld kabátos öregúr fogadta. Még valaki volt a szobában: egy fehér nadrágos, kamáslis bácsi, aki a szoba túlsó sarkában ült, két kezével vastag botja fejét fogta, és állát arra támasztotta.

- Bocsásson meg, kisasszony - mentegetőzött a zöld kabátos úr, és udvariasan elébe sietett. - Igazán azt hittem, valami jelentéktelenebb személyiség keres. Bocsásson meg, hogy nem siettem le. Parancsoljon helyet foglalni.

- Brownlow úrhoz van szerencsém? - kérdezte Rose, és közben a másik úriemberre pillantott.

- Igen, én vagyok az - felelte a zöld kabátos. - Ez pedig a barátom, Mr. Grimwig. Grimwig - szólt oda a másik úriembernek -, nem hagyna magunkra bennünket egypár percre?

- Azt hiszem, most még egyelőre nem szükséges - tiltakozott Maylie kisasszony -, nem szeretném zavarni az urakat. Különben is, ha jól értesültem, előtte nem titok, amiről szó lesz köztünk.

Grimwig úr mereven meghajtotta magát, aztán felállt, félszegen még egyszer meghajolt, és újra helyet foglalt.

- Azt hiszem, meglepetés lesz önnek, amit mondok - kezdte Rose meglehetősen zavartan. - De valamikor nagy szolgálatot tett egy kedves kis barátomnak, nagyon jó volt hozzá, és biztosra veszem, hogy örülni fog, ha megint hírt hall róla.

- Mit mond? - kérdezte Brownlow úr.

- Twist Olivér néven ismeri.

Amint ezt a nevet kiejtette, Grimwig úr, aki úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az asztalon előtte fekvő vastag könyvet, nagy robajjal becsapta, és székében hátradőlve, tágra meredt szemmel bámult a lányra. Minden kifejezés eltűnt az arcáról, a mérhetetlen álmélkodást kivéve. Aztán, mintha röstellné, hogy ilyen túlzott érdeklődést árult el, erőszakkal visszarántotta magát az előbbi helyzetébe, mereven maga elé bámult, és halkan füttyentett, de a hang nem jutott ki a levegőbe, hanem mintha már a gyomra üregében elakadt volna.

Brownlow úr meglepetése szintén nem volt kisebb, bár ő nem ilyen furcsa módon adott neki kifejezést. Székét közelebb húzta vendégéhez, és így szólt:

- Kedves kisasszony, ne emlegesse a jóságomat. Különben is senki más nem tud róla, csak ön. De ha módjában áll bebizonyítani, hogy a szegény gyerekről való rossz véleményem alaptalan, akkor az istenre kérem, mondjon el gyorsan mindent, amit tud.

- Rossz kölyök az! Megeszem a fejemet, ha nem komisz csirkefogó! - dörmögte Grimwig úr, és egyetlen arcizma sem rándult meg beszéd közben. Olyan volt, mint valami hasbeszélő.

- Olivér nemes lelkű, melegszívű gyermek - felelte Rose, és arcát halvány pirosság öntötte el. - Azok a felsőbb hatalmak, amelyek előttünk ismeretlen okokból a legsúlyosabb megpróbáltatásokat mérték rá ilyen zsenge korában, szívébe olyan érzéseket ültettek, hogy nálánál hatszor öregebbeknek is becsületére válnának.

- Én csak hatvanegy leszek - morogta éppen olyan jégbe hűtött ábrázattal Grimwig úr -, ő pedig, ha csak az ördög valami suskussal közbe nem avatkozott, megvan tizenkét éves, úgyhogy ez a megjegyzés nem egészen találó.

- Hagyja őt, Maylie kisasszony - mondta a házigazda. - Nem gondolja ám komolyan, csak beszél.

- Dehogyisnem - morogta az öreg.

- Nem, nem gondolja - és Brownlow úr dühösen felállt beszéd közben.

- Megeszem a fejemet, ha tréfáltam.

- Megérdemli, hogy leüssék, ha nem tréfált - mondta Brownlow úr.

- Azt szeretném látni, aki hozzá mer nyúlni - vágott vissza Grimwig úr, botjával a padlót döfölve.

Mikor a szóváltásban idáig jutottak, a két öregúr elővette dohányszelencéjét. Szippantottak egy párat, aztán kezet szorítottak, rendes szokásuk szerint.

- Nos, kisasszony, térjünk talán a tárgyra. Úgy látom önt is közelről érinti. Szeretném tudni, mi hír van szegény fiúról. Engedje meg, hogy valamit én is közöljek: annak idején mindenáron megpróbáltam felkutatni, de aztán hosszabb ideig külföldön voltam, és lassanként meggyőződtem róla, hogy első benyomásom téves volt. Mégis visszakerült a régi társaságba, rávették, hogy meglopjon, és aztán itthagyjon faképnél.

Rose közben igyekezett összeszedni a gondolatait, és röviden előadta, mi történt Olivérrel, attól kezdve, hogy Brownlow úr házából eltűnt. Amit Nancytől hallott, azt egyelőre elhallgatta, hogy majd csak négyszemközt közölje a ház urával.

Végül elmondta még, hogy milyen szomorú volt Olivér, hogy hónapokon át nem találkozhatott régi jótevőjével és barátaival.

- Hála az égnek! - sóhajtott az öregúr. - Ez nagy öröm, igazán nagy öröm. De még nem mondta el, hol van most a gyerek. Ne haragudjék, ha valamit kifogásolok, de mért nem hozta mindjárt magával?

- Idelent vár a kocsiban - felelte Rose.

- Itt a kapuban? - kiáltott az öregúr, és azzal egyszerűen kiszaladt, le a lépcsőn, ki a házkapun, egyenest a kocsihoz. Egy szót sem szólt addig.

Alighogy a szobaajtó becsukódott mögötte, a másik úriember hirtelen felkapta a fejét, székét hátradöntötte, úgyhogy az egyik hátsó láb tengely gyanánt szerepelt, aztán botjára és az asztalra támaszkodva, a széken ültében gyorsan három kört írt le. E cirkuszmutatvány végeztével felállt, s amilyen gyorsan csak telt tőle, végigbicegett a szobán, előre-hátra vagy tízszer, majd hirtelen megállt a lány előtt, és minden bevezetés nélkül egy cuppanós csókot nyomott az arcára.

- Csitt, nem kell félni - biztatta, mikor látta, hogy a lány egy kicsit megijed a szokatlan örömkitöréstől. - Ne féljen, kicsikém, hiszen nagypapája lehetnék. Maga édes kislány, és tetszik nekem. Itt vannak.

És csakugyan, alighogy gyorsan visszaült előbbi helyére, már ott volt Brownlow Olivérrel, akit a fura öreg nagyon nyájasan üdvözölt.

- Még valakiről nem szabad megfeledkeznünk - mondta Brownlow úr, és csengetett. - Küldje csak be Bedwinnét, legyen szíves.

Egy perccel később az öreg házvezetőnő jelent meg az ajtóban, mélyen bókolt, s várta, mit akarnak tőle.

- Úgy veszem észre, napról napra rosszabbul lát, Bedwinné - mondta a ház ura.

- Ez igaz, uram. Sajnos, az ember szeme nem javul a korral - mondta Bedwinné.

- Igaza van. Tegye fel a pápaszemét, akkor talán kitalálja, miért hivattam - mondta Brownlow úr.

A derék nő zsebeiben kezdett kotorászni, hogy szemüvegét előkerítse, csakhogy Olivér türelme ezt a próbát már nem állta ki. Nem tudta lebírni izgatottságát, odarohant, és a nyakába borult.

- Jóságos ég! - kiáltott az öreg nő, magához ölelve a gyereket. - Az én ártatlan gyermekem!

- Édes öreg dadám! - lelkendezett Olivér.

- Ugye, mondtam, hogy visszajön még? Tudtam én azt - folytatta az öregasszony, a gyerek fejét simogatva. - És milyen szépen összeszedte magát, milyen uras megint! Hol voltál ennyi ideig, drágaságom? Lám, lám, az édes arcocska ugyanaz, csak nem olyan sápadt, a tekintete éppen olyan szelíd, csak nem olyan szomorú. Azóta sem felejtettem el, mindig magam előtt láttam nyugodt mosolygását. Megmaradt bennem, mint a tulajdon drága gyerekeim képe, akiket elvesztettem még boldogult ifjúkoromban. - Hol magához ölelte, hol egy kicsit távolabb tartotta Olivért, hogy lássa, mennyit nőtt, gyöngéden simogatta a haját, és sírva, nevetve borult rá.

Brownlow úr azt gondolta, hogy most nyugodtan magukra hagyhatja őket, és vendégével a szomszéd szobába vonult. Ott aztán Rose töviről hegyire elmondta, amit Nancytől hallott. A derék úriembert nagyon meglepte, és alaposan zavarba hozta az eset. Rose megmagyarázta neki, mért nem beszélt Losberne doktorral, aki régi jó barátja a házuknak. Brownlow helyeselte az óvatosságot, és készséggel vállalkozott rá, hogy majd ő maga beszél ünnepélyesen a doktorral. Hogy ezt minél hamarább elintézhessék, megállapodtak abban, hogy még aznap este nyolckor Brownlow úr fölkeresi őket a penzióban. Addig Maylie-nét is óvatosan tájékoztatni kell. Ebben aztán némileg megnyugodtak, és Rose hazahajtatott Olivérrel.

Úgy történt, ahogy Rose előre sejtette. A doktor, alighogy Nancy elbeszélését közölték vele, szörnyű méregbe jött, a szitkok és káromkodások özönét öntve a gyalázatos teremtésre, sőt azzal fenyegetőzött, hogy tüstént átadja Blathersnek és Duffnak. Már fogta is a kalapját, és el akart robogni a két tiszteletre méltó úriemberért. Egész bizonyos, hogy első dührohamában meg is valósította volna szándékát, szokása szerint mit sem törődve a következményekkel, de szerencsére Brownlow úr természete semmivel sem volt lagymatagabb az övénél.

Hevesen rángatta vissza a doktort, és amellett olyan érveket talált, melyekkel sikerült a forróvérű embert lecsillapítani, és terve oktalanságáról meggyőzni.

- Hát akkor mi az ördögöt csináljunk? Talán bizony hálás köszönetünket fejezzük ki a gazembernek, a banda férfi- és nőtagjainak, szépen megkérjük őket, fogadjanak el vagy száz fontot hálánk jeléül, amiért olyan jók voltak Olivérhez?

Brownlow úr nevetett.

- Azt éppen nem, de ha ajtóstul rohanunk a házba, azzal semmire sem megyünk. Szelíden, óvatosan kell hozzáfogni.

- Szelíden, óvatosan? - fortyant fel a doktor. - Még mit nem? Legjobban szeretném a pokolba küldeni őket!

- Igen, de gondolja meg, hogy azzal nem jutunk közelebb a célunkhoz, még ha sikerülne is valamennyit oda juttatni.

- Miféle célunkhoz?

- Hogy Olivér születésének titkát felfedjük, felkutassuk hozzátartozóit, és visszaszerezzük neki az örökséget, ami joggal megilleti, és amit ravasz fondorlattal elraboltak tőle. Ha ugyan igaz a történet.

- Úgy - mondta Losberne doktor, zsebkendőjével törölgetve izzadt arcát. - Erről szinte megfeledkeztem.

- Nézze - magyarázta tovább Brownlow úr -, tegyük fel, hogy a szerencsétlen lánnyal egyáltalában nem törődünk, és a gazembereket a törvény kezére juttatjuk anélkül, hogy Olivér biztonságáról gondoskodnánk. Mit érünk ezzel?

- Annyit mindenesetre, hogy egypárat felakasztanak közülük, a többit meg gályára küldik - mondta a doktor.

- Jól van, jól van - felelte Brownlow úr mosolyogva. - De hát úgyis ez lesz a sorsuk előbb vagy utóbb. Oktalanság volna elsietni a dolgot. Ez ellentétben állna érdekeinkkel. Jobban mondva Olivér érdekeivel, ami elvégre ugyanaz.

- Hogyan? - kérdezte a doktor.

- Világos, hogy amúgy is súlyos nehézségekbe ütközik majd végére járni a titoknak, hacsak ezt a Monksot nem sikerül térdre kényszerítenünk. Ahhoz pedig ravasz haditervet kéne kigondolni, hogy olyankor csapjunk le rá, amikor ez a banda nincs a közelében. Mert tegyük fel, hogy lefüleljük. Bizonyítékunk nincs ellene. Amennyire tudjuk, a rablásokban, lopásokban része nincs, nem is valószínű, hogy lenne. Vagy egészen felmentik, vagy legfeljebb csavargásért lecsukják rövid időre, ennél komolyabb büntetést nem valószínű, hogy kapna. És hogy akkor soha harapófogóval se húzunk ki belőle egy szót se, arra mérget vehetünk.

- Akkor én megint csak azt kérdem - heveskedett a doktor - kötelező-e ránk nézve az ígéret, amit Rose a lánynak tett. Elvégre akármilyen jó szándékkal tette, akármilyen komolyan vette ő maga akkor, mégiscsak okosabb...

Rose közbe akart szólni, de Brownlow úr leintette.

- Erről nem érdemes vitatkozni, kedves kisasszony. Az ígéretet feltétlenül megtartjuk. Véleményem szerint különben sem hátráltatja terveinket a megvalósításban, legkisebb mértékben sem. De mielőtt bármire is véglegesen elhatároznánk magunkat, okvetlenül beszélnünk kell egyszer a lánnyal. Jó lenne tudni, hajlandó-e ő segíteni nekünk Monks felkutatásában, azzal a feltétellel persze, hogy csak mi fogjuk felelősségre vonni, és nem a törvény. Vagy ha ő személyesen nem akar vagy nem tud részt venni a nyomozásban, képes-e olyan pontos leírást adni róla, hogy nélküle megtaláljuk. Vasárnap előtt nem találkozhatunk vele, és ma kedd van. Én azt ajánlom, addig semmit se csináljunk, s még Olivér előtt is tartsuk titokban az egész dolgot.

Losberne doktor keserves arcot vágott, hogy még öt egész napig nyugton kell maradnia, de kénytelen volt elismerni, hogy okosabbat nem tud. Brownlow úr ajánlatát, a két nő támogatásával, végül mégis egyhangúan elfogadták.

- Kedvem lenne Grimwig barátom tanácsát is kikérni - mondta később Brownlow. - Furcsa szerzet, igaz, de ravasz róka, és azt hiszem, segítségünkre lehetne. Azonkívül ügyvéd volt valamikor, csak megundorodott ettől a pályától, mert húsz év alatt mindössze egy kisebb ügye volt. Ezért aztán otthagyta a törvényszéket.

- Semmi kifogásom ellene, hogy a barátját bevonjuk, ha megengedik, hogy én is bevonjam egy jó barátomat - szólt a doktor.

- Szavazás alá bocsátjuk a kérdést - ajánlotta Brownlow úr. - Ki az illető?

- A háziasszony fia és a kisasszonynak... régi barátja - mondta Losberne doktor, sokatmondó pillantást vetve Rose-ra.

A lány fülig pirult, de nem mert ellenvetést tenni. (Talán mert annyira kisebbségben volt, hogy úgyse vették volna tekintetbe szavát.) Így aztán Harry Maylie-t és Grimwig urat is beválasztották a bizottságba.

- Egyelőre természetesen nem utazunk el - mondta Maylie-né -, itt maradunk Londonban, amíg minden lehetőséget ki nem merítettünk. Sem költséget, sem fáradságot nem kímélek, hiszen mindnyájunknak szívügye a dolog. Nem bánom, ha még egy évig is itt kell maradnom. Amíg a legkisebb remény van, nem hagyjuk abba a kutatást.

- Így jó lesz - helyeselt Brownlow úr. - Csak még egyet. Arcukról olvasom le a kérdést: hogy történhetett, hogy én magam akkor nem próbáltam tovább kutatni, és olyan hirtelen itt hagytam Angliát? Nagyon kérem, ne firtassák ezt most, amíg el nem jön az ideje, hogy én is előadjam a saját életem történetét. Higgyék el, nagy okom van ezt kérni, különben esetleg hiú reményeket ébresztenék, és még szaporítanám a bonyodalmakat és csalódásokat, amikben éppen elég részük volt eddig. Most pedig gyerünk. Vacsorára csengettek az előbb, és Olivér, odaát a másik szobában, még utóbb azt hiszi, hogy meg akarunk szabadulni tőle, és összeesküvést szövünk, hogy eltüntessük erről a világról.

Ezzel az öregúr karját a háziasszonynak nyújtva, az ebédlőbe vezette. A doktor Rose-t fogta karon, és így egyelőre véget ért a fontos tanácskozás.

Azon az éjszakán, amikor Nancy olyan alaposan elaltatta Sikes urat, és maga vállalta súlyos küldetésben London nyugati negyedébe sietett Rose Maylie-hoz, a nagy északi országúton két alak közeledett a főváros felé, akiknek érdemes némi figyelmet szentelnünk.

Egy asszony és egy férfi - jobban mondva egy hímnemű és egy nőnemű egyén. Az előbbi amolyan hosszú lábú, zörgő csontú, rogyadozó térdű alak volt, akiről nehéz megmondani, milyen korú lehet. Az ilyen, amíg kisfiú, fejletlen férfinak látszik, ha meg férfivá serdül, olyan, mint egy túlfejlett suhanc. A nő fiatal lehetett, és amellett izmos, kemény testű, máskülönben nem is bírta volna a súlyos batyut, amelyet hátán cipelt. Társa nem volt ennyire megrakva teherrel; vállára vetett botja végén egy zsebkendőbe kötözött kis bugyrot lóbált, láthatólag igen könnyedén. Nem csoda, ha könnyű terhével és aránytalanul hosszú lábaival mindig jó pár lépéssel elöl járt, és csak időnként fordult hátra türelmetlenül mintha szemére vetné a nőnek, hogy annyira elmarad, és biztatná, hogy szedegesse jobban a lábát.

Így bandukoltak a poros országúton, körül se nézve. Csak ha egy-egy postakocsi robogott el mellettük, húzódtak az útszélre. Nemsokára áthaladtak a Highgate-en. Itt a legény megállt, és türelmetlenül szólt hátra:

- Mozogj már, nem tudsz sietni? Ejnye, de nehéz a lábad, Charlotte!

- Mondd inkább, hogy nehéz a batyu - felelt a nő, és kifulladva lihegett, amikor utolérte.

- Nehéz? Ne beszélj bolondokat. Szeretném tudni, mire való vagy, ha ezt se bírod - morgott a hímnemű vándor, és közben átrakta másik vállára a saját kis batyuját. - No, nézd, már megint pihenni akar! Angyali türelem kell hozzád, annyi biztos.

- Messze van még? - kérdezte a nő, a kőkorlátnak támaszkodva. Arcáról patakokban ömlött a veríték.

- Messze a fenét, hisz már ott vagyunk. Nézd, azok már London lámpái.

- Még legalább két mérföld - mondta a nő csüggedten.

- Akár kettő, akár húsz, mindegy - mordult rá Noah Claypole, mert ő volt a vándor. - De mozogj már, különben beléd rúgok.

Vörös orra még vörösebb lett a méregtől, és már odalépett, hogy beváltsa fenyegetését. Erre a nő is felállt, és zúgolódás nélkül baktatott tovább.

- Hol akarsz meghálni éjszakára, Noah? - kérdezte pár száz lépéssel odébb.

- Hogy a fenébe tudjam én azt most? - felelte Noah, akire a járás, úgy látszik, csillapítólag hatott.

- Remélem, itt valahol a közelben.

- Dehogyis, még csak az kéne.

- Miért?

- Ha én azt mondom, hogy nem tartom jónak, az elég lehet neked. Ne kérdezgess annyit - felelte Claypole úr méltóságteljesen.

- Jó, jó, azért nem kell mindjárt dühbe gurulni.

- Szép dolog lenne, csak úgy beállítani mindjárt az első kocsmába, itt a város szélén. Ha Sowerberry úrnak eszébe jut utánunk jönni, és bedugni ide az orrát, hát mindjárt fel is rakhatja ránk a karperecet. Nem, babám, én okosabbnak tartom kikeresni a legszűkebb sikátorokat, és bejárni a külvárost, amíg csak meg nem találjuk a legeldugottabb lebujt. Bizony, fiam, örülhetsz, hogy az én fejemben nem szalma van ész helyett, mert ha nem indulunk előbb szándékosan ellenkező irányban, aztán a mezőkön át egy vargabetűvel vissza, már egy héttel ezelőtt lecsuktak volna, drága hölgyem.

- Tudom, hogy nem vagyok olyan ravasz, mint te - felelte Charlotte. - De azért ne tolj mindent rám! Mért csak engem csuktak volna le? Hiszen ha engem elcsípnek, téged is lecsuknak.

- Te vetted ki a pénzt a ládából, igaz vagy nem?

- Igaz, de neked adtam, drágám.

- Talán nálam van, mi?

- Nem, rám bíztad, megengedted, hogy nálam legyen, szívem - és Charlotte gyöngéden megcirógatta a legény állát, s karját karjába fűzte.

Csakugyan így volt. De mivel Claypole úr nem tartozott a vakon bízó és gyanútlan emberek közé, a történeti igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy éppen azért bízott ilyen rendületlenül a nőben, hogy ha netalántán rajtuk ütnének, annál találják meg a pénzt, és ne őnála. Így esetleg sikerül ártatlanságát bebizonyítani, és mindenesetre könnyebben kihúzza magát. Persze volt annyi esze, hogy indokait ne közölje a lánnyal, és így gyöngéden egymáshoz simulva ballagtak tovább, mint szerelmes párhoz illik.

Claypole úr csakugyan keresztülvitte óvatos tervét. Még szuszogni sem álltak meg, amíg az islingtoni Angyalhoz el nem értek. Ott a járókelők számából, a kocsik tolongásából igen helyesen megállapította, hogy most már komolyan Londonban vannak. Éppen csak annyi ideig állt az utcasarkon, hogy szemügyre vegye, melyek a forgalmasabb utcák, szóval melyeket kell gondosan kikerülni. Mindjárt be is fordultak a St. John's Roadra, és elmerültek a zegzugos, mocskos sikátorok útvesztőjében, London legsivárabb, legszennyesebb külvárosában, amely valóságos szégyenfoltja a fejlődő kultúrának. Noah Claypole éppen ezeket az utcákat választotta. Bátran haladt előre, a lányt maga után vonszolva. Hébe-hóba lelépett a járdáról, hogy valamelyik kocsmát alaposabban szemügyre vegye, de ha valami képzelt vagy igazi jelből azt következtette, hogy a kocsma nagyon is látogatott, fejét rázva mindjárt továbbkutyagolt. Végre-valahára szerencsésen talált egy, még a többinél is szerényebb és mocskosabb lebujt, alaposan megvizsgálta a szemközti járdáról, aztán kegyesen kijelentette, hogy ide betérhetnek éjszakára.

- Na, hát akkor add át a batyut - mondta, és tulajdon vállára vetette Charlotte batyuját. - De ki ne nyisd a szádat, azt megmondom, amíg nem kérdeznek. Hogy hívják ezt a fogadót? Három... három micsoda?

- A "Három Nyomorékhoz" - felelte készséggel Charlotte.

- A "Három Nyomorékhoz"? Na, ez is jó előjel. Hát gyerünk. Maradj csak mindig mögöttem. Előre! - vállával benyomta a rozzant ajtót, és belépett a házba, Charlotte hűségesen utána.

A söntés üres volt, csak egy fiatal legény állt a pultra könyökölve, és egy mocskos újságot olvasott. Tetőtől talpig végigmérte a jövevényeket, Noah is őt.

Ha Noah még az árvaházi ruhájában lett volna, elég oka lett volna a legénynek kerekre nyitni a szemét, de volt elég esze, ledobta a jellegzetes övet és kabátot, s kurta zubbonyt öltött a bőrnadrágjához. Így hát nem tudta, miért nézegeti olyan nagyon a legény, elvégre kocsmában megszokhatták, hogy beállít valaki.

- Ez a "Három Nyomorék"? - kérdezte Noah.

- Igen, így hívják a házat.

- Egy vidéki úriemberrel találkoztunk az úton, az ajánlotta, hogy ide szálljunk - mondta Noah, és oldalba bökte kísérőjét, vagy azért, hogy figyelmét felhívja ragyogó ötletére, vagy hogy a világért se árulja el meglepetését. - Szóval itt szeretnénk meghálni.

- Nem tudom, lehet-e - mondta Barney. Így hívták a legényt. - De majd megkérdezem.

- Addig is mondd meg, hol telepedhetünk le, aztán hozz valami hideg ételt meg sört, amíg megkérdezed - mondta Noah.

Barney bevezette őket egy kis hátsó helyiségbe, elébük rakott valami ennivalót, aztán kiment, és nemsokára visszajött a hírrel, hogy igen, meghálhatnak. Ezzel magára hagyta a szeretetre méltó párt.

A kocsmának ez a helyisége közvetlenül a söntés mögött volt, pár lépcsővel lejjebb. Ha a házbeliek közül valaki félrehúzta a függönyt a söntés üvegezett ajtaján, nemcsak kényelmesen beláthatott a szobába, anélkül, hogy őt észrevették volna, mert az ajtó éppen egy sötét szegletbe nyílt, hanem ha fülét a vékony falra szorította, elég tisztán ki is vehetett minden szót. A kocsmáros már vagy öt perc óta ott állt a kémlelőlyuk előtt. Nem sokkal azután, hogy Barney a vendégekhez visszament az üzenettel, Fagin is beállított, rendes üzleti körútjáról hazajövet. Meg akarta tudni, nincs-e már ott valamelyik híve.

- Csitt - motyogta Barney -, idegenek vannak odabent.

- Idegenek? - csodálkozott az öreg.

- Az ám, méghozzá a maga esete mind a kettő.

Fagin látható érdeklődéssel fogadta az újságot. Felállt egy székre, és átnézett az üveglapon. Rejtekhelyéről egész jól láthatta, hogy Claypole úr falja a hideg sültet, nyakalja a sört, és olyan kis adagokat oszt belőle a türelmesen várakozó lánynak, mintha gyógyszer lenne.

- Nicsak! - suttogta Fagin, hátra pillantva a legényre. - Tetszik nekem a pofája. Azt hiszem, hasznát vehetjük. Ez aztán tud a nővel bánni. Ne mukkanj, fiam, hadd hallom, mit beszélnek.

Megint lesett, és ugyanakkor fülét a falra szorította. Mohó kíváncsiság és kaján vigyor ült az arcán, olyan volt most, mint egy gonosz manó.

- Szóval most úriember leszek - jelentette ki Claypole, lábait előrenyújtva. Ez a megjegyzés csak folytatása volt a társalgásnak, amelynek legelejét Fagin nem hallotta. - Nem ócska koporsók között fogunk élni ezentúl, fiam, hanem urasan. Ha akarod, most már te is finom dáma leszel.

- Jól tudod, hogy én is azt szeretném - felelte Charlotte. - Csak az a baj, hogy nincs mindennap pénzesláda, amit kifosszunk, meg aztán mindennap nem is lehetne így megszökni a baj elől.

- Pénzesláda - mondta kicsinylően a cingár legény -, van éppen elég, amibe belenyúlhat az ember.

- Mire gondolsz?

- Hát zsebek, női retikülök, házak, postakocsik, bankok - mondta önérzetesen Claypole úr, és felemelte poharát.

- Ezt mind csak nem foszthatod ki, szívem? - kérdezte Charlotte.

- Miért ne? Majd keresek megfelelő társakat hozzá, akik ismerik a dörgést. Azt hiszem, jó hasznomat vennék, te meg egymagad felérsz ötven nővel. Te vagy a legügyesebb, legravaszabb lány a világon, minden gazsághoz értesz, ha én akarom, hogy érts.

- Ó, milyen jólesik, ha így beszélsz! - kiáltotta Charlotte, és boldogan megcsókolta a legény rút pofáját.

- Jól van, ne is vedd nagyon a szívedre, ha egy kicsit gorombáskodom veled - folytatta Noah méltóságosan, kibontakozva az ölelésből. - Tudod, mihez volna kedvem? Ha kapitánya lehetnék egy bandának, micsoda élvezet lenne csattogtatni felettük az ostort, és kiszimatolni minden lépésüket anélkül, hogy valaha színemet is látnák! Ez ínyemre való mesterség lenne, főleg ha még hozna is a konyhára. Csak fel tudnék csípni valahol egy megfelelő úriembert, szívesen odaadnám akár ezt a húszfontost is, úgyse igen tudjuk, hogyan süssük el.

Claypole úr most már újra a pohár fenekére tekintett. Bölcs ábrázattal nagyokat nyelt, leereszkedően bólintott Charlotte-nak, és látszott rajta, hogy felfrissítette az ital. Éppen hozzá akart látni újra, mikor hirtelen nyílott az ajtó, és egy idegen lépett be.

Fagin volt.

Mézesmázos pofával, nagy hajlongva nyitott be, aztán leült a szomszéd asztalhoz, és valami italt kért a vigyorgó Barneytől.

- Kellemes idő van, ugye, uram, csak egy kicsit hideg az évszakhoz képest? - dörmögte kezét dörzsölgetve. - Uraságtok vidékiek, ugye?

- Honnan tudja? - kérdezte Noah Claypole.

- Londonban nincs ennyi por - felelte Fagin, Noah cipőjére meg a két batyura mutatva.

- Jó szeme van magának, nézze meg az ember! Hallod, mit mondott, Charlotte?

- Hát bizony, itt a nagyvárosban csak ésszel boldogul az ember - mondta Fagin, most már bizalmas suttogássá halkítva a hangját.

Jobb keze mutatóujjával végigsimította az arcát. Noah-nak megtetszett a mozdulat, és mindjárt utánozni szerette volna, de kicsit nehezen ment, mert az orra nem volt elég széles erre a célra. De Fagin örült az igyekezetnek, azt következtetvén belőle, hogy máskülönben is egyetért vele.

Barney közben odatette elébe a kért italt, amelyet Fagin mindjárt felkínált a jeles párnak, nyájas vigyorgással.

Claypole úr a szája szélét nyalogatta utána.

- Jóféle - jegyezte meg elismerően.

- Méregdrága - motyogta Fagin -, ha valaki ilyennel akarna élni, hát bizony annak mindennap ki kellene fosztania egy pénzesládát, zsebet, női táskát, házat, postakocsit vagy bankot.

Alig fejezte be mondókáját, Claypole úr hátrahanyatlott a székén, és ólomszürkére vált, rémült arccal bámult hol az öreg Faginre, hol Charlotte-ra.

- Na, na, nem kell haragudnia, fiam - mondta Fagin, székét közelebb húzva. - Haha, még szerencse, hogy csak én hallottam, igazán nagy szerencse!

- Én hozzá sem nyúltam a pénzhez - hebegte Noah, előrenyújtott hosszú lábait gyorsan maga alá húzva. - Ő csinált mindent... Ugye, Charlotte, nem is tagadod, hogy te csináltad, most megfogtak.

- Mindegy, akárki csinálta - mondta Fagin, látszólag hanyagul, de közben héjaszemét a lányra villantva. - Magam is ebben a szakmában dolgozom, éppen ezért jól megérthetjük egymást.

- Miféle szakmában? - kérdezte Noah valamennyire felocsúdva rémületéből.

- Hát ebből élek én is meg a többiek is itt a házban. Fején találta a szöget, barátom, amikor ide benyitott, sehol olyan biztonságban nem volna, mint itt. Bizony, egész Londonban nincs jobb hely a maguk számára, mint a "Három Nyomorék". Már tudniillik, amíg én úgy akarom. És megmondom őszintén, mindjárt rokonszenvezni kezdtem mindkettőjükkel. Ne nyugtalankodjanak.

Noah lelkét meg is nyugtatta ez a kijelentés, de teste még nem felejtette el az ijedtséget. Fészkelődött, rángatózott, nem tudta, hogyan üljön, hová rakja kezét-lábát, és közben aggódva, gyanakodva figyelte új barátját.

- Mindjárt többet is mondok - folytatta Fagin, miután barátságos fejbólintással és pár biztató, nyájas szóval a lányt is sikerült megnyugtatnia. - Van egy jó barátom, azt hiszem, az teljesíteni tudná szívük vágyát. Olyan helyre állítaná magukat, ahol válogathatnának a legmegfelelőbb üzletágak között, azt tehetik, ami tehetségüknek megfelel, a többibe aztán lassanként beletanulhatnak.

- Remélem, nem tréfál - dörmögte Noah.

- Mi a csudának tréfálnék? Ide hallgasson. Szeretnék pár szót váltani magával négyszemközt.

- Azért nem kell kifáradnunk - mondta Noah, fokozatosan megint előrenyújtva lábait, amint az független úriemberhez illik. - Ő, majd addig felviszi a cókmókot. Charlotte, vidd fel a batyukat.

Charlotte zúgolódás nélkül összeszedte a holmit. Noah kinyitotta előtte az ajtót, s megvárta, amíg kimegy.

- Szépen paríroz, mi? - kérdezte önérzetesen, mikor visszatelepedett a helyére.

- Nagyszerű, nagyszerű, barátom - mondta Fagin, vállára veregetve. - Maga határozottan lángész, fiam!

- Hát hiszen a nélkül bajosan lennék most itt. De siessen, öreg, a mondókával, ne fecsegjünk most, mert mindjárt visszajön.

- Hát mit gondol? - kérdezte Fagin. - Ha a barátom tényleg megtetszik magának, azt hiszem, legokosabb, ha megegyeznek.

- Az a kérdés, hogy megy az üzlet - felelte Noah, apró szemével ravaszul hunyorítva.

- Tyű, barátom, jobbat kívánni se lehet! Egész sereg embert foglalkoztat, mondhatom, az egész szakmában nincs sehol olyan remek társaság, mint nála.

- Szóval városi vagányok, mi? - kérdezte Claypole.

- Egy fia paraszt sincs köztük, se vidéki. Legyen nyugodt, magát se venné be, még az én ajánlásommal sem, ha nem volna véletlenül éppen most kicsit megszorulva. Nemrég elvesztette pár emberét.

- Gondolja, hogy le kell szurkolnom majd valamit? - kérdezte Noah, nadrágzsebét tapogatva.

- Hát a nélkül bizony nem megy - felelte Fagin.

- Húsz font megteszi? Sok pénz.

- No, ha véletlenül egy darabban van, és az ember nem tudja felváltani, akkor nem olyan veszedelmesen sok - felelte az öreg. - Tegyük fel, hogy a bankó számát feljegyezték, és a bankban letiltották a kifizetést. Akkor bizony nem sokat ér. Jó messzire kell majd elküldeni, tengerentúlra, még ott se kap érte sokat.

- Mikor találkozhatom vele?

- Holnap reggel.

- Hol?

- Itt. Úri élet, koszt, kvártély, szesz és cigaretta ingyen... és amit keres, annak fele az övé, és amit a nő keres, annak is a fele.

Nehéz lenne eldönteni, hogy a kapzsi Noah, aki pénz dolgában nem ismert méltányosságot, elfogadta volna-e a szigorú feltételeket, ha szabadon cselekedhetik. De eszébe jutott, hogy ha visszautasítja az ajánlatot, esetleg magára haragítja új pártfogóját, akinek módjában áll tüstént kiszolgáltatni őt a hatóságnak. Ez a meggondolás lehűtötte felháborodását. Kijelentette, hogy rendben van, az ajánlatot elfogadja.

- Csak azt akarom mondani - tette hozzá -, hogy mivel a lány nagyon hasznavehető, és egész biztosan sokat végez majd, én magam valami könnyű munkát szeretnék.

- Valami kellemes, finom munkát, mi?

- Lehetőleg. Mit gondol, mi lenne alkalmas nekem? Túlságosan megerőltető ne legyen, se veszedelmes, ez a fontos.

- Az előbb hallottam, hogy szaglászni szeretne, kiszimatolni a többiek dolgait. Azt hiszem, a barátomnak éppen nagy szüksége volna ilyen valakire.

- Igen, említettem valami effélét, nem is bánnám, ha valami ilyent bíznának rám - jegyezte meg csöndesebben az újonc. - De alig hinném, hogy ez kifizetődik.

- Igaza van - Fagin belátta, vagy úgy tett, mintha belátná a dolgot. - Tényleg, ez nem sokat hoz a konyhára.

- Hát akkor mit gondol? - kérdezte Noah, és aggódva leste az öreget. - Valami, amit nem kell nyíltan csinálni, ami nem jár kockázattal.

- Hogy vélekedik az öreg nőkről? - kérdezte Fagin. - Néha sok pénz van ám a kézitáskában, és a legelső sarkon elillanhat az ember.

- Jó, jó, de ha aztán sivalkodik, vagy még karmol is? - Noah igen határozottan rázta a fejét. - Nem hinném, hogy ez egészen megfelelő. Más üzletágban nincs üresedés?

- Megálljunk csak - és Fagin a legény térdére tette a kezét. - A gyerkőcszakma!

- Hát ez meg mi a szösz?

- A gyerkőcöket, tudja - magyarázta Fagin -, az anyjuk elküldi vásárolni fél shillinggel vagy egy shillinggel, s a gyerek a pénzt jó szorosan markolja, vásárlásra készen tartva. Az ember elveszi a pénzt, a gyereket lelöki a járdáról, és szép nyugodtan továbbmegy, mintha mi sem történt volna, csak egy gyerek orra bukott. Hahaha!

- Haha! - harsogta Claypole úr, és elragadtatva verdeste combjait. - Remek, ez az igazi, ez nekem való!

- Na, ugye?! Camden Townban meg a Battle Bridge környékén rengeteg gyerkőc szaladgál a boltba meg mindenüvé, annyit talál, amennyit akar, reggel, délben, este. Ötvenet is fellökhet egy nap.

Kedélyesen oldalba bökte új tanítványát, s mind a kettőjüket majd szétvetette a nevetés.

- No, hát ezzel rendben volnánk - mondta Noah, mikor már beszélni tudott a röhögéstől. Közben Charlotte is lejött megint. - Hány órakor találkozhatom vele?

- Tízkor jó lesz? - kérdezte Fagin, majd mikor a másik igent intett, még hozzátette: - Milyen nevet mondjak a barátomnak?

- Bolter - felelte Noah, aki már régen elkészült erre a kérdésre -, Morris Bolter. Engedje meg, hogy bemutassam Mrs. Boltert.

- Örvendek a szerencsének - mondta Fagin, groteszkül meghajtva magát. - Remélem, nemsokára közelebbről is megismerhetem a hölgyet.

- Hallod, mit mond ez az úriember, Charlotte? - mennydörgött Claypole úr.

- Hallom, Noah, drágám - és Charlotte engedelmesen odanyújtotta a kezét.

- A feleségem Noah-nak hív, ez olyan becézőnév - magyarázta Morris Bolter, azelőtt Claypole úr, Fagin felé fordulva.

- Vagy úgy, értem, igen - bólintott az öreg, de abban a pillanatban kitalálta, honnan fúj a szél. - Jó éjszakát!

És barátságosan búcsút vett, jókívánságokkal halmozva el őket.

- Szóval magamagát ajánlotta, amikor jó barátjáról mesélt. Eltaláltam? - kérdezte Claypole, alias Bolter úr, mikor másnap a Faginnel kötött egyezség értelmében átköltözött a házába. - Azt hiszi, nem sejtettem már tegnap este?

- Minden ember a saját jó barátja, fiam - bölcselkedett Fagin. - Senkinek sem olyan jó barátja az ember, mint önmagának.

- Kivéve azokat, akik éppen maguknak ártanak, mert ilyen is van - felelte Bolter úr, a tapasztalt világfi arckifejezését öltve fel.

- Ne higgye, barátom. Ha valaki ellensége saját magának, hát az csak azért van, mert nagyon is jó barátja. Ne higgye, hogy mással többet törődik. Dehogy, dehogy. Ilyen lehetetlenség nincs a természetben - mondta Fagin.

- Legalábbis nem kéne, hogy legyen - felelte Bolter úr.

- Világos, mint a nap. Nézze, vannak, akik azt állítják, hogy a hármas bűvös szám, mások a hetest tartják annak. Pedig egyik se az, higgye el, fiam. Az egyes, az a bűvös szám... az első személy.

- Haha! Éljen az egyes szám első személy!

- Az ilyen kis társaságban, mint a mienk, nincs külön egyes szám - folytatta Fagin, aki most már szükségesnek látta közelebbről bemutatkozni új barátjának. - Hogy is mondjam?... Senki se tarthatja magamagát egyes számnak anélkül, hogy ugyanakkor engem is annak ne tartson, és a többi fiatalt, akivel együtt dolgozik.

- A kutyafáját!

Fagin úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást.

- Na, látja, barátom. Úgy össze vagyunk keveredve, érdekeink annyira összebonyolódnak, hogy ez nem is lehet másként. Tegyük fel, hogy maga elsősorban az egyessel törődik, azt félti legjobban... szóval magamagát.

- No, ezt eltalálta.

- Helyes. De nem vigyázhat magára, vagyis az egyes számra, ha ugyanakkor énrám nincs gondja. Én is egyes szám vagyok.

- Illetőleg kettes - vetette közbe Bolter úr, akinek az önzésből elég jókora adag jutott.

- Nem, nem, barátom, én éppen olyan fontos vagyok magának, mint saját becses személye.

- Jó, jó, azt látom, hogy nagyon kedves ember, tetszik is nekem, de puszipajtások azért még nem vagyunk, hogy őszinte legyek.

- Várjon csak - mondta Fagin, kezét előrenyújtva -, gondolja csak meg jobban. Maga igen szép kis munkát végzett, ezért nagyra becsülöm, de vannak, akik azt mondják, hogy az ilyen cselekedetért megérdemli a nyakravalót, tudja, azt a bizonyosat, amit igen nehéz megoldani, ha egyszer rajta van az ember nyakán... más szóval a kötelet, érti?

Bolter úr hirtelen a nyakához kapott, mintha szorítaná a kendő, és dörmögött valamit, amit helyeslésnek is vehetett az öreg.

- Bizony, fiam, az akasztófa csúnya egy útjelző - folytatta Fagin -, keskeny és meredek kanyarodóra figyelmeztet, ahol már sok derék pajtásunk elakadt örökre. Az egyes szám érdekében mindenesetre jó, ha inkább az országúton marad, távol ettől a csúnya jelző táblától.

- Hát persze. De mi az ördögnek beszél erről? - kérdezte Bolter.

- Szeretném, ha jobban megismerné a felfogásomat - folytatta Fagin, szemöldökét felvonva. - Hogy a kényelmes úton maradhasson, ahhoz én kellek magának, tőlem függ a biztonsága. Viszont hogy az üzletem menjen, ahhoz maga kell nekem, ebben én függök magától. Szóval az első a maga egyes száma, a második az én egyes számom. Mennél többre taksálja a saját egyes számát, annál jobban kell vigyáznia az enyémre. Így lyukadunk ki aztán oda - ahogy az imént mondtam -, hogy a saját magunk érdeke tart össze bennünket, és így is kell ennek lenni, különben hírmondó se maradt volna már rég az egész bandából.

- Hát ebben igaza van! - jegyezte meg elgondolkodva Bolter úr. - Látom már, nagy kujon maga, öregem.

Fagin örömmel látta, hogy ez az elismerés nemcsak bók, hanem valóban sikerült mély hatást gyakorolnia az újoncra, ravaszsága félelmes örvényeinek feltárásával. Erre pedig igen nagy szüksége volt. Hogy ezt a neki annyira kívánatos hatást még növelje, egy kissé beavatta a dolgaiba, tájékoztatta munkaköre minőségéről, változatosságáról és kiterjedéséről. Természetesen összekeverte a valóságot és költészetet úgy, ahogy céljainak leginkább megfelelt. Olyan ügyesen fűzte egybe a kettőt, hogy Bolter urat csakugyan megszelídítette, sőt beléoltotta a félelemnek egy kis csíráját is, ami szintén kívánatos volt.

- Látja, ez a kölcsönös bizalom és ragaszkodás kárpótol sokszor a súlyos veszteségekért is - folytatta Fagin - Bizony, tegnap délelőtt elvették tőlem, hogy úgy mondjam, a jobb kezemet.

- Csak nem halt meg szegény feje? - kérdezte ijedten Bolter.

- No nem, annyira még nem vagyunk. Legalábbis egyelőre még nem.

- Talán csak nem...

- De igen, elfogták - bólintott Fagin. - Zsebtolvajlással vádolták, és találtak nála egy ezüst burnótszelencét... pedig az ő saját burnótszelencéje, szenvedélyes tubákos. De ott fogták mégis, azt mondták, megkerült a szelence tulajdonosa. Ó, ó, a fiú megért ötven olyan burnótszelencét... szívesen meg is fizetném ötvenszer az árát, ha visszakapnám. Sajnálhatja, hogy nem ismeri a Vagányt. Igazán mondom, nagy kár, hogy nem ismeri a Vagányt.

- Tán csak lesz még alkalmam megismerni? - kérdezte Bolter.

- Sajnos, nem valószínű - sóhajtott az öreg. - Ha újabb bizonyítékot nem találnak ellene, akkor csak néhány heti fogházbüntetést kap, és hat hét múlva viszontláthatjuk. De ha más bizonyítékot is találnak, akkor bizony baj lesz. Életfogytiglant is kaphat, kitelik tőlük, hogy deportálják a Vagányt.

- Mit jelent ez a szó? - kérdezte Bolter úr. - Egyáltalában miért nem beszél úgy, hogy megértsem?

Fagin hajlandó volt lefordítani a titokzatos kifejezéseket közönséges angol nyelvre, úgyhogy Bolter úr végre megértette.

Javában folyt az érdekes társalgás, amikor egyszerre csak beállított Bates úrfi, zsebre vágott kézzel, félig mókás, félig savanyú pofával.

- Megette a fene, Fagin - bökte ki, miután az újoncnak bemutatták.

- Hogyhogy?

- Megtalálták a pasast, akié a burnótszelence. Még ketten vagy hárman bizonyítják, hogy ő az, deportálják a fiút, már fel is írták a listára. Holnapra készítheti a gyászruhámat meg fekete szalagot a kalapomra, meg akarom látogatni, mielőtt hajóra száll. Ki hitte volna? Éppen Dawkins, a ravasz Jack - éppen a Vagány. És egy vacak burnótszelence miatt! Biztosra vettem mindig, hogy aranyóránál alább nem adja. Még ha valami gazdag öregurat kopasztott volna meg, legalább úgy menne el, dicsőséggel, s nem így, mint egy közönséges lefülelt csibész.

És Bates úrfi szomorúan telepedett le a legközelebbi székre, pórul járt barátja felett búslakodva.

- Hogy beszélhetsz ilyen bolondokat? - méltatlankodott Fagin, aggodalmasan pislogva új hívére. - Hogy mondhatod, hogy dicstelenül távozik? Hiszen ő volt a büszkeségem valamennyitek között, akinek a nyomába se értetek ti, többiek.

- Hát bizony, egyikünk se méltó hozzá - mondta bánattól fátyolos hangon Bates úrfi.

- Hát akkor mit beszélsz, mit fecsegsz itt összevissza? - mondta Fagin.

- Most már hiába. A jegyzőkönyvbe nem fogják beírni, egy teremtett lélek se fogja tudni róla, hogy ki volt, talán még a Newgate törzskönyvébe se írják be. Ó, ó, szegény feje, micsoda keserves csapás!

- Haha! - Fagin jobb kezét előrenyújtotta, és csak úgy rázta az elfojtott nevetés, mintha görcsöt kapott volna. - Hát nem gyönyörű dolog ez? Látja, milyen büszkék a hivatásukra a fiúk?

Bolter úr helyeslően bólintott, Fagin egy darabig tetszéssel szemlélte Charley Bates nemes bánatát, aztán odalépett hozzá, vállára veregetett.

- Sebaj, Charley fiam! Minden napvilágra kerül egyszer, légy nyugodt. Igenis, tudni fogja a világ, micsoda nagyeszű gyerek volt, ne félj, nem fog szégyent hozni régi cimboráira és tanítóira. Hiszen fiatal még! Micsoda kitüntetés, ilyen fiatalon raboskodni!

- Hát igen, ez aránylag ritkaság - mondta Charley, valamennyire megvigasztalódva.

Fagin lelkesedni kezdett.

- Azt akarom, hogy mindene meglegyen, amit szeme-szája kíván. Úgy fog élni ott a dutyiban, mint egy valódi úriember, mindennap egy kancsó sör és pénz a zsebében, hogy megvehesse, amit csak kíván.

- Igazán? - álmélkodott a fiú.

- Bizony, amit csak kíván - felelte Fagin -, és kerítünk neki ügyvédet is, barátom, kiválasztjuk azt, akinek legjobban forog a nyelve, az fogja mondani a védőbeszédet. De ha kedve van, ő maga is beszélhet a bíróság előtt, majd aztán olvashatjuk az újságban: "A híres Vagány... harsány hahota fogadja szavait... a bíróság nevetőgörcsben vonaglik..." Na, mit szólsz hozzá, Charley?

- Haha! Jó vicc lenne, ugye, Fagin? Alaposan felbosszantaná őket. Igaz?

- Bosszantaná? - kiáltotta az öreg. - Bosszantja! Úgy lesz, ahogy mondom.

Charley kezét dörzsölgette örömében.

- Tudom, egy kis borsot tör majd az orruk alá, haha!

- Szinte látom magam előtt - folytatta Fagin, és közben új tanítványát figyelte.

- Én is, én is - lelkesedett Charley. - Hahaha! Látom, mintha itt állna előttem, szavamra mondom, Fagin, jaj de jó vicc! A fehér parókások iparkodnak ünnepélyes arcot vágni, és Jack kivágja a szónoklatot, kedélyesen és bizalmaskodva, mintha felköszöntőt mondana, fehér asztal mellett, a bíró tulajdon fiára, hahaha!

És valóban: Faginnek sikerült megfordítani a legényke hangulatát, úgyhogy most már nem gyászolni való szegény áldozatnak tekintette a lefülelt Vagányt, mint az előbb, hanem egy rendkívül szórakoztató előadás főszereplőjének, és lázas türelmetlenséggel várta azt a pillanatot, amikor kedves pajtása majd kifejtheti rendkívüli tehetségeit.

- Valami ravasz módon meg kell tudnunk, hogy érzi magát ott a hűvösön - mondta Fagin. - Várjatok csak, hadd sütök ki valamit.

- Bemenjek hozzá? - kérdezte Charley.

- Úgy látom, meghibbantál, édes fiam, de alaposan. Éppen oda akarsz menni? Még csak az kéne! Nem, Charley, te nem, elég egyszerre két munkás kezet elveszíteni.

- Nem akar tán maga odamenni, Fagin? - kérdezte mókásan a fiú.

- Az se lenne a legjobb megoldás - csóválta a fejét az öreg.

- Hát akkor mért nem küldi el ezt az új fiút? - kérdezte Bates úrfi, Noah karjára téve a kezét. - Ezt a kutya se ismeri.

- Hát ha nem fél... - kezdte Fagin.

- Mi az ördögtől félne? Mi oka lenne most még félni? - kérdezte Charley.

- Semmi, semmi, drága gyerekem - mondta Fagin -, igazán semmi.

- Hát ami azt illeti - kezdte Noah, és hevesen rázva a fejét, az ajtó felé hátrált. - Nem, nem, erről szó sem lehet. Különben is, ez nem vág a szakmámba.

- Miféle szakmát adott neki, Fagin? - érdeklődött a legényke, és némi undorral mérte végig Noah hórihorgas alakját. - Meglógni, ha baj van, ugye, és besöpörni a nyereséget, ha minden jól megy, ez a szakma megfelel neki?

- Vigyázzon, fiatalember! - vágott vissza Bolter úr. - Ne jártassa a száját a feljebbvalói előtt, különben rossz helyen talál érintkezni a cipőm orrával.

Bates úrfi jót nevetett a különös fenyegetésen, de időbe telt, míg Fagin valahogy megértette új barátjával, hogy minden kockázat nélkül ellátogathat a rendőrségre, mert egyelőre még biztosan nem érkezett ide annak az apró ügyecskének a híre, amiben ő érdekelve van, sem pedig a személyleírása. Valószínűleg nem is gyanítják, hogy a fővárosban bujkál, és ha megfelelően kiöltöztetik, olyan nyugodtan sétálhat végig a derűs épületen, mint akárhol másutt. Senki a világon nem gondol arra, hogy önként betegye oda a lábát, és éppen ott egész biztosan nem keresik.

Bolter úr, részben talán a megnyugtató érvek hatása alatt, de még inkább azért, mert Fagint nem merte magára haragítani, nagy nehezen beleegyezett, és vállalkozott a kirándulásra. Fagin utasításához híven, felvett egy kocsiskabátot, hozzá való darócnadrágot - az öregnél mindig volt kéznél egy-két ilyen hasznos ruhadarab. Biztonság okáért vámcédulákkal rakták meg a zsebét, és egy ostort is adtak a kezébe. Fagin megmagyarázta neki, hogy ő most egy vidéki atyafi, aki a Covent Garden-i vásárra jött fel, és kíváncsi a város nevezetességeire. Úgy tévedt be a rendőrségre is. És miután félszegebb, formátlanabb, esetlenebb fickót keresve se találhattak volna, nem kellett tartani tőle, hogy Noah gyanút kelt ebben a szerepében.

Most még csak a Vagány pontos személyleírását kellett megadni neki, a különféle jeleket, amelyekről felismerheti. Aztán Bates úrfi elkísérte egy darabon, kanyargós, sötét utcákon át, a Bow Street közelébe. Pontosan megmagyarázta neki, merre menjen, és hogyha már bent van, hogyan tájékozódjék. Előbb a folyosón kell végigmenni, aztán, ha az udvarra ér, pár lépcsőn fel, és benyitni a jobbra eső ajtón. De a kalapját vegye le, mikor a terembe ér. Ellátta minden utasítással és jó tanáccsal, megígérte, hogy ugyanott várni fogja, ahol elváltak, és most már egyedül eresztette útnak.

Noah vagy Bolter - ahogy az olvasónak jobban tetszik - pontosan követte az előírást. Bates úrfi elég jól ismerte a terepet, úgyhogy egészen pontosan egyezett minden az ő leírásával. Szerencsésen el is érkezett a hatóság színe elé anélkül, hogy kérdezősködnie kellett volna, vagy bárki feltartóztatta volna útjában. Egyszerre egy zsúfolt teremben találta magát, főleg asszonyok tolongtak körülötte egy sivár, piszkos szobában, amelynek túlsó végén korláttal elkerített kis emelvény volt. Az egyik elzárt részen, balról a fal mellett, álltak a vádlottak, a másikban középen a tanúk, a rendőrbíróság pedig a terem jobb oldalán, egy asztalnál foglalt helyet. De ezt a részt egy válaszfal különítette és takarta el a közönséges halandók szeme elől úgy, hogy ne láthassanak be, és legfeljebb képzeletben rajzolhassák meg - ha ehhez elég tehetségük van - a törvény képviselőinek fenséges alakját.

Mindössze pár asszony állt a vádlottak rekeszében, onnan integettek tisztelőiknek, míg a jegyző felolvasott valamit két rendőr meg egy civil ruhás úr előtt. A börtönőr ott állt mellettük a korlátnak támaszkodva és egy nagy kulccsal csöndesen piszkálta az orrát. Csak néha szólt rá valamelyik fecsegőre, csendet intve, vagy valamelyik asszonyt figyelmeztette, hogy "vigye ki azt a gyereket". Mert megtörtént, hogy a törvénykezés komoly munkáját egy-egy vézna csecsemő nyávogása zavarta meg, akit anyja kendőbe burkolva magával hozott. Fülledt, kellemetlen szag volt a szobában, a mennyezet füstös, a falak a mocsoktól színtelenek. Az emberi lények, akik ott voltak, éppen olyan mocsokréteget hordtak, mint a falak és tárgyak.

Noah izgatottan kereste, melyik lehet a Vagány. Asszony volt éppen elég, aki nyugodtan lehetett a nagy reményű ifjú anyja vagy testvére, sőt férfit is talált, akiben apját vélte felismerni, de olyan, aki Dawkins úr személyleírásának megfelelt volna, egyelőre nem akadt. Izgatottan és türelmetlenül várakozott, míg a vádlott asszonyokat kivezették, és egy új foglyot hoztak be. Abban a pillanatban megkönnyebbülve lélegzett fel. Biztosan tudta, hogy ez az, akit keres.

Az új jövevény valóban nem volt más, mint Dawkins úr. Könyökig feltűrt ujjakkal, zsebre tett kézzel, himbáló léptekkel jött be. Elfoglalta helyét, és egész hangosan megkérdezte, miért hozták őt ilyen kellemetlen helyzetbe.

- Fogd be a szádat, jobb lesz - mondta a börtönőr.

- Angol polgár vagyok vagy nem? - kérdezte a Vagány. - Hol vannak a kiváltságaim?

- A kiváltságaid? Mindjárt megkapod őket, jól megborsozva - mordult rá a börtönőr.

- Kíváncsi vagyok, mit mond majd a belügyminiszter a rendőrbíró uraknak - hencegett tovább Dawkins úr. - Micsoda dolog ez? Kérem az urakat, szíveskedjenek elintézni az ügyemet, és ne tartóztassanak, amíg az újságokat is végigolvassák. Megbeszélésem van egy úrral a belvárosban, és mindenki tudja rólam, hogy üzleti dolgokban pontos vagyok, akár a halál. Ha az önök hibájából nem érek oda kellő időben, szeretném tudni, kitől követelhetek majd kártérítést.

Most aztán úgy tett, mintha szörnyen érdekelné a tárgyalás minden apró részlete, és megkérdezte a börtönőrtől: "Hogy hívják azt az égimeszelőt ott az asztalnál?" A hallgatóság olyan jót mulatott a megjegyzésen, maga Bates úrfi se nevethetett volna nagyobbakat, ha véletlenül tanúja a jelenetnek.

- Csönd legyen - szólt rájuk a börtönőr.

- Miféle ügy ez? - érdeklődött az egyik rendőrbíró.

- Egy zsebtolvajlási ügy, bíró uram.

- Volt már itt máskor is a fiú?

- Bátran lehetett volna - felelte a börtönőr. - Sok helyen ismerik már. Én is ismerem, akár a rossz pénzt, bíró úr.

- Úgy? Maga azt állítja, hogy ismer? - pattant fel a Vagány, és nagy komolyan valamit jegyzett a noteszébe. - Nagyon helyes. Ez mindenesetre rágalmazás. Majd intézkedem.

Most még nagyobb tetszést aratott, mint az imént. Az őr nem győzte csitítani a közönséget.

- Hol vannak a tanúk? - kérdezte a jegyző.

- Bizony jó, hogy kérdi - szólt közbe megint a vádlott. - Hol vannak a tanúk? Kíváncsi vagyok rájuk én is.

Kívánsága mindjárt teljesült. Belépett a rendőr, aki saját szemeivel látta, mikor a vádlott egy idegen úr zsebébe nyúlt a tömegben, sőt ki is húzott egy zsebkendőt, de látta, hogy nagyon ócska, előbb beletörölte az orrát, aztán visszadugta. Ezt látván, őrizetbe vette a fiút, és mikor megmotozták, csakugyan találtak nála egy ezüst burnótszelencét, a tulajdonos nevének kezdőbetűivel. Azóta az illető úriembert fel is kutatták a cím- és lakjegyzékből, meg is jelent ekkor és ekkor a hatóság előtt. Esküvel igazolta, hogy a szelence az ő tulajdona, és csakugyan eltűnt a zsebéből azon a napon. Mindjárt észrevette, mihelyt a tolongásból kikerült. Sőt emlékezett rá, hogy látott egy fiatalembert a sokaságban, aki nagyon tolakodott, és mikor a vádlottat elővezették, határozottan ráismert.

- Óhajt kérdezni valamit a tanútól? - kérdezte a rendőrbíró a Vagányhoz fordulva.

- Nem szeretnék annyira leereszkedni, hogy szóba álljak vele - felelte az.

- Egyáltalában van valami mondanivalója?

- Nem hallod? A bíró úr azt kérdi, van-e valami mondanivalód - mondta a börtönőr, könyökével oldalba lökve a Vagányt.

- Engedelmet kérek - a fiú úgy tett, mintha igen érdekes gondolatokba merült volna közben, és csodálkozva pillantott fel. - Hozzám szólt, kedves uram?

- Soha életemben nem láttam ilyen minden hájjal megkent gazembert - jegyezte meg a rendőrbíró, de önkéntelenül is elnevette magát. - Na, van valami mondanivalód, te akasztófavirág?

- Nincs... itt legalább nincs. Mert ebben a boltban nem az igazságot árulják - felelte méltóságteljesen a Vagány. - Különben is az ügyvédem ma reggel az alsóház alelnökével reggelizett. Találok majd helyet, ahol elmondjam, amit akarok, és tudom istenem, úgy odamondogatok a rendőrbírósági uraknak, hogy azt kívánják, bár sose születtek volna meg, vagy megparancsolták volna az inasuknak, hogy akassza fel őket a tulajdon kalapjuk szögére, mielőtt ilyen szerencsétlen dologba fogtak, hogy velem kibabráljanak. Azt megmondom, hogy...

- Elég, vizsgálati fogság - vágott közbe a jegyző -, vezessék el.

- Gyerünk, fiatalúr - szólt rá a börtönőr.

- Jó, jó, megyek már - és a Vagány letörölgette tenyerével a kalapját. - Ne vágjanak olyan ijedt képet - ez megint a hatósági személyeknek szólt -, azzal úgyse lágyítják meg a szívemet. Nem kegyelmezek egyiküknek sem. Megfizetnek még ezért, drágalátos uraim, egyiküknek se szeretnék a bőrében lenni. Most már, ha térden állva kérnek, akkor se megyek ki a börtönből, de nem ám! Tessék, hurcoljanak el, hurcoljanak el a börtönbe.

És méltóságteljesen tűrte, hogy az őr galléron ragadja, de még az udvaron is fenyegetőzött, hogy a parlament elé viszi a dolgot, aztán hátrafordult, és nagyon elégedetten kísérője arcába vigyorgott.

Noah még megvárta, amíg a cella ajtaját bezárják utána, aztán sietett vissza Bates úrfihoz. Egy darabig várnia kellett, de aztán szerencsésen mégis találkoztak. Bates persze óvatosan nem mutatkozott egy darabig, s csak mikor látta, hogy tiszta a levegő, akkor lépett elő rejtekhelyéből.

Még jó néhányszor körülnézett, nem követi-e új barátját valamelyik szemtelen rendőrségi fickó.

Most már együtt siettek vissza, hogy megvigyék Faginnek a lelkesítő hírt, hogy a Vagány igenis becsületet hozott nevelőjére, és sikerült megalapítania dicsőségét és tekintélyét.

Nancy, ha mégoly pompásan értett is a színleléshez, nem tudta egészen eltitkolni lelkiállapotát. Nagyon feldúlta a Rose Maylie-val való találkozás, s állandó feszült izgalomban élt, amióta a kockázatos lépést megtette. Jól tudta, hogy a ravasz, vén Fagin csakúgy, mint a durva Sikes, sokkal jobban megbízik benne, mint a banda többi tagjában. Beavatják legtitkosabb ügyeikbe, biztosra veszik, hogy hozzá nem férhet gyanú, és hűségesen kitart mellettük tűzön-vízen át. Az ügyek, amelyeket ily módon megtudott, éppen olyan gyalázatosak voltak, mint kiagyalóik. Faginnel szemben a legkeserűbb érzések éltek benne. Hiszen a gonosz öregnek köszönhette, hogy kicsi gyerekkora óta napról napra mélyebbre merült a bűn és nyomorúság posványába. Ő vezette oda, ahonnan nincs menekvés. És azért mégis voltak pillanatai, mikor bűnbánatot érzett. Ha arra gondolt, hogy az ő árulása következtében vasra verik a vén gonoszt, és bitóra kerül, rettentő súllyal nehezedett rá a lelkifurdalás.

De ez mind csak azért volt, mert a lélek képtelen elszakítani a kötelékeket, amelyek régi szövetségesekhez, megszokott közösségekhez fűzik, és ha már új célt tűzött is maga elé, ha új célja mindennél fontosabb is, ezek a meggondolások minduntalan félretérítik. Sikestól való szörnyű félelme már régen megállította, sőt visszafordította volna az útján, de azzal vigasztalódott, hogy titkát szigorúan megőrzi, és semmi olyat nem árul el, ami társainak nyomára vezethetné új barátait. Sőt éppen Sikes kedvéért mondott le a szabadulásról, a békés, tiszta életről. Ennél nagyobb áldozatot igazán nem kívánhat senki. Elhatározása most már szilárd volt.

Ha gondolkodott, újra meg újra erre az eredményre jutott, de mégis voltak visszaesései, keserves vívódásai, s ezeknek nyomát nem tudta egészen eltüntetni. Pár nap alatt lefogyott, sápadt lett, legtöbbször nem is törődött azzal, ami körülötte történik. Alig vett részt a beszélgetésekben, pedig azelőtt ő volt a leghangosabb. Máskor viszont minden ok nélkül kacagott, lármázott, erőltetett jókedvvel, és egy pillanattal később akárhányszor megint szótlanul, csüggedten, kezébe temetett arccal ült közöttük. A nevetése, kierőszakolt jókedve talán még feltűnőbben mutatta, hogy kínlódik, beteg, s hogy gondolatai egész másutt járnak, és semmi köze ahhoz, amit társai beszélnek körülötte.

Vasárnap este volt, a legközelebbi templom órája már elütötte a tizenegyet.

Sikes Faginnel beszélgetett, de most egy percre felfigyelt ő is. A lány előttük kuporgott valami zsámolyon, ő is számlálta az óraütéseket.

- Egy óra múlva éjfél - mondta Sikes, kikukucskált az ablakon, aztán visszaült. - Pompás éjszaka, koromsötét és ködös. Jól lehet dolgozni ilyenkor.

- Ó, milyen kár, drága fiam, hogy nincs előkészítve semmi - dörmögte Fagin.

- Kár bizony - dohogott Sikes. - A kedvem is megvolna hozzá.

Fagin szomorúan sóhajtott; és csüggedten ingatta fejét.

- Be kell hoznunk az időveszteséget, öreg, amíg egyenesben leszünk megint. Én csak amondó vagyok - jelentette ki Sikes.

- Az ilyen beszédet szeretem - és Fagin megpróbálta vállon veregetni a fickót. - Bizony jólesik, hogy ilyen okos beszédet hallok tőled, fiam.

- Hát csak élvezd - mondta Sikes.

- Hahaha, most megint a régi vagy, Bill fiam, megint a régi vagy!

- Én nem mondhatnám. Különösen olyankor, ha vén mancsodat a vállamra rakod. Vedd le! - morogta, és lerázta Fagin kezét.

- Nem csodálom, ha idegesít, fiam. Eszedbe jut, hogy a rendőr is így csinál, mikor lefülel - mondta Fagin, aki a világért sem akart megsértődni.

- Olyan, mintha maga az ördög fogna vállon - felelte Sikes. - Nincs még egy olyan pofa a világon, mint a tied, legfeljebb talán az apád lehetett még hasonló, de annak biztosan rég leperzselődött már azóta kócos rőt szakálla. Azt sem csodálnám, ha apa nélkül jöttél volna a világra, vén sátán.

Fagin egyelőre nem válaszolt a bókra, titokban megrángatta Sikes kabátujját, és a lányra mutatott, aki közben felhasználta az alkalmat, fejére tette a sapkáját, és éppen ki akart menni az ajtón.

- Hé, Nancy! - kiáltott utána Sikes. - Hova a csudába mész ilyenkor késő éjszaka?

- Nem megyek messzire.

- Micsoda beszéd ez? Hová mész, azt kérdem.

- Mondom, csak ide a közelbe.

- Én meg azt kérdem, hogy hova, nem érted?

- Magam sem tudom, hová, hát hogy mondjam meg? - felelte Nancy.

- Hát majd megmondom én - mordult rá Sikes, inkább csak makacsságból, nem mintha komoly kifogása lett volna az ellen, hogy Nancy elmenjen, ha akar. - Sehová sem mész, leülsz szépen.

- Nem érzem jól magam. Mondtam már az előbb is. Egy kis levegőt akarok szívni.

- Dugd ki a fejedet az ablakon.

- Az nem elég. Az utcán több van.

- Oda pedig nem mész! - Sikes felállt, bezárta az ajtót, a kulcsot zsebre vágta, durván lerántotta a lány fejéről a sapkát, és felhajította az ócska szekrény tetejére. - Na! Most pedig maradj nyugton, míg szépen mondom.

A lány elsápadt.

- Azt hiszed, ezzel itthon tarthatsz, ha én menni akarok? Hogy bánsz velem, Bill? Megint nem tudod, mit csinálsz.

- Nem tudom? Majd megmutatom én! - Sikes Faginhez fordult. - Meghibbant ez a lány, igaz vagy nem? Különben nem merne így beszélni velem.

- Ha nem hagysz békében, igazán valami őrültséget csinálok - súgta a lány, két kezét a mellére szorítva, mintha erővel akarná visszatartani a fájdalom kitörését. - Eressz ki, Bill... most mindjárt... ebben a pillanatban...

- Nem eresztelek.

- Mondja neki, hogy eresszen ki, Fagin. Jobban teszi, és neki is jobb lesz, hallja? - Nancy most már hangosan kiabált, és lábával dobbantott.

- Hallod, öreg? - mondta Sikes, és székét úgy fordította, hogy szembenézhessen a lánnyal. - Te, ha még egy fél percig folytatod, rád uszítom a kutyát, az majd beléd fojtja a vinnyogást. Mi ütött beléd, te virágszál, te? Megkergültél?

- Eressz ki! - mondta a lány most már nagyon komolyan. Aztán leült az ajtó elé a földre. - Bill, ne erőszakoskodj. Nem tudod, mit csinálsz. Egész biztos, hogy nem tudod. Engedj el csak egy órára... kérlek.

- Így görbüljek meg, ha ez a lány nem veszett meg. Bolond, kelj fel onnan! - és durván karon ragadta.

- Nem én, amíg ki nem nyitod az ajtót. Nem én, soha, amíg élek! - sikoltozott a lány. Sikes egy percig figyelt, aztán hirtelen csuklón ragadta, és bevonszolta a másik szobába, hiába kapálózott, hiába sikongatott. Ott leült, a lányt egy székre nyomta, és erővel leszorította. Így birkóztak, kiabáltak, míg éjfélt nem ütött az óra. Akkor Nancy kimerülten, sajgó tagokkal feladta a harcot. Sikes még egyszer lelkére kötötte, cifra káromkodásokkal fűszerezve, hogy ne próbáljon máskor éjszaka meglógni, aztán visszament Faginhez.

- Nézze meg az ember! - morogta, a verítéket törülgetve arcáról. - Bogaras egy teremtés, annyi szent.

- Igazad van, Bill - mondta Fagin eltűnődve -, ebben igazad van.

- Miért vette a fejébe, hogy ma éjjel sétálni megy, mit gondolsz? - kérdezte Sikes. - Te jobban ismered, mint én, mondd meg, mit gondolsz.

- Makacsság. Női szeszély, semmi más.

- Úgy látszik. Pedig már azt hittem, hogy sikerült megszelídítenem. De éppen olyan vadmacska, mint volt.

- Sőt, én még sose láttam ilyennek, különösen ilyen kicsiségért - és Fagin nagyon komoly arcot vágott.

- Csakugyan... én sem láttam ilyennek soha. Talán elkapta tőlem a lázat. Benne van a vérében, és annál rosszabb, hogy nem tör ki.

- Az sem lehetetlen.

- Majd megcsapolom egy kicsit. A doktort nem kell azért idefárasztani. Ha túl sok a vére, azon segíthetek.

Fagin helyeslően bólintott. A fenyegetésnek ez a módja nyilván megnyerte tetszését.

- Egész nap rajtam lógott, még éjszaka is. Dajkált, míg tehetetlenül feküdtem, mialatt te, gonosz farkas, felém se néztél - mondta Sikes. - Hogy nyomorogtunk itt kettesben hetekig! Talán mégis sok volt neki ennyi ideig bezárva lenni ebbe az odúba. Talán azért olyan nyugtalan most, nem igaz?

- Biztosan úgy lesz, fiam - felelte Fagin majdnem suttogva. - Csitt!

Mocorgást hallottak a másik szobából. Nancy bejött, visszaült a zsámolyra, szeme dagadt volt és vörös. Előbb a fejét ingatta, meg a felsőtestét himbálta jobbra-balra, aztán hangos nevetésben tört ki.

- No, tessék, most meg már nevet - mondta Sikes, és egyre nagyobb csodálkozással nézte.

Fagin intett neki, hogy ne törődjön vele most, hagyja békén, és pár perccel később a lány csakugyan olyan volt, mint rendesen. Fagin odasúgta a betörőnek, hogy most már nyugodt lehet, nem kell tartani tőle, hogy megugrik; aztán fogta a kalapját, és jó éjszakát kívánt. Az ajtóban megállt, és visszaszólt, hogy jó lenne, ha valaki világítana neki, nagyon sötét a lépcső.

- Eredj, kísérd le - mondta Sikes a lánynak, pipáját tömögetve. - Kár lenne, ha kitörné azt a drágalátos nyakát. Sokan búsulnának, hogy nem láthatják lógni. Vidd a gyertyát.

Nancy lekísérte a lépcsőn az öreget. Fagin a kapuban ujját a szájára téve, közelebb húzódott hozzá, és a fülébe súgta:

- Mi baj, Nancy? Nekem megmondhatod.

- Ugyan mi lenne? - válaszolt a lány éppen olyan halkan.

- Hát hogy olyan fura vagy mostanában. Mi az oka? Ha ilyen durván bánik veled - és koszos mutatóujjával hátrabökött a lépcső felé -, vadállat, igazán mondom, szívtelen vadállat, ha veled így bánik... akkor miért nem...

- Nos? - kérdezte a lány, mikor az öreg egy pillanatra elhallgatott, és szemével az ő szemét kereste a sötétségben.

- No, mindegy, most hagyjuk - folytatta Fagin, száját majdnem a lány fejére tapasztva. - Majd még beszélünk erről. Tudod, hogy én jó barátod vagyok, hűséges jó barátod. Aztán meg tehetek is érted valamit, megvan hozzá a módom. Ha talán egyszer eszedbe jutna megbosszulni rajta magad, amiért úgy bánik veled, mint a kutyával... igazán, mint a kutyával, sőt rosszabbul, mint a saját kutyájával, mert annak mégis kedvében jár néha. Ha egyszer megsokallod, gyere hozzám. Gyere hozzám egész nyugodtan. Ő csak amolyan futó ismeretség, de engem elég régen ismersz.

- Igen, téged ismerlek - felelte a lány minden különösebb nyomaték nélkül. - Jó éjszakát, Fagin!

Fojtogatta az undor, mikor Fagin a keze után nyúlt, de nyugodt hangon még egyszer jó éjszakát kívánt, és búcsúpillantását egy fejbólintással viszonozta. Aztán betette utána a kaput.

Fagin hazafelé ballagott. Lázasan dolgozott az agya, a gondolatok egymást kergették benne. Régen gyanakodott már - nemcsak abból következtetett, amit ma látott, de lassanként titokban megerősödött benne a gyanú, hogy Nancy megunta Sikes durvaságát, és valami új ismeretséget kötött. Elgondolta, hányszor volt az utóbbi időben távol, egyedül, és mennyire megváltozott egész viselkedése. Csöppet sem érdekli, mit csinálnak a társai, holott azelőtt lelkesen részt vett a banda minden dolgában. Ahogy ezt most végiggondolta, a gyanú bizonyossággá erősödött benne. Azt is bizonyosra vette, hogy Nancy új barátja nem a régi ismerősei közül való. Minden valószínűség szerint értékes munkaerő lesz, ha a lány segítségével sikerül bevonni, és ezt valahogy biztosítani is kell minél előbb.

De volt még egy más, sötét mellékcélja is Faginnek. Sikes túlságosan sokat tudott, és durvaságai éppen elég mélyen sebezték sokszor Fagint, ha nem is mutatta. Viszont a lánynak is tisztában kell lennie azzal, hogy ha faképnél hagyja, egy pillanatig sincs biztonságban, összetöri a csontját, ha ugyan agyon nem veri őt is meg új barátját is, mihelyt szerét ejti. "Alig hinném, hogy nagy rábeszélésre volna szükség - fűzte tovább a gondolatait -, ha azt tanácsolnám neki, hogy mérgezze meg. Asszonyok nemegyszer csináltak már ilyet hasonló okból, sőt ennél rosszabbat is. Én jól járnék. Egyrészt megszabadulnék ettől a veszedelmes gazembertől, akit úgyis utálok. Ha van, akivel betöltsem a helyét, nincs okom ragaszkodni hozzá. Másrészt a lányt még jobban kezemben tartom, mert hiszen tudok a bűnéről. Korlátlan hatalmam lesz felette..."

Ilyenféle gondolatokat forgatott magában már Sikes szobájában is, különösen mikor egy darabig magára hagyták. Éppen azért keresett alkalmat, hogy még egypár szót válthasson a lánnyal, és egy-két célzást ejthessen el előtte a kapuban. Nem látott rajta különösebb meglepetést. Alighanem elértette a célzást. Sőt, egész biztosan megértette, mit akar. Ahogy búcsúzáskor ránézett, ahogy bólintott, ez elég bizonyság.

De azért nem lehetetlen, hogy az utolsó percben csak visszariad.

Mégse tudja rászánni magát, hogy elpusztítsa szeretőjét. Pedig akkor dugába dől a szép terv. Fagin egész úton azon törte a fejét, hogy tudná még jobban hatalmába keríteni a lányt, miféle új eszközzel tudná akaratát egészen rákényszeríteni.

Az ilyen emberek agya csodálatosan termékeny. Fagin is gyorsan megtalálta, amit keresett. Hátha figyeltetné titokban, nem várná meg, míg önként vállalkozik valamire, hanem kikémlelné, hol jár, kivel találkozik, és megfenyegetné, hogy titkát kiszolgáltatja Sikesnak (attól borzasztóan fél, ez kétségtelen)?

Aztán feltételeket szabna, megígérné, hogy hallgat, ha ő is megteszi, amit kíván tőle.

"Igen - mondta végül majdnem hangosan. - Akkor nem utasíthat el, nem bizony, úgy éljek! Ez az igazi. Most már kezemben van az eszköz, csak munkába kell venni. Megállj, gazember, majd elbánok én veled!"

Gyilkos pillantást vetett hátra Sikes kvártélya felé, fenyegetően megrázta az öklét, aztán tovább-ballagott. Csontos ujjai a rongyos kabát zsebében minduntalan görcsösen összerándultak, mintha így akarná kiszorítani a szuszt gyűlölt ellenségéből.

Másnap korán reggel talpon volt az öreg, és türelmetlenül várta legújabb cinkostársa megjelenését. Noah, a megbocsáthatatlan késedelem ellenére, nyugodtan állított be szobájába, és egyenest a reggelinek esett.

- Hallja, Bolter - kezdte Fagin, székét odahúzva, hogy szemben legyen vele.

- Itt vagyok. Mi kell? - morogta Noah. - Hiába kérdez, amíg nem ettem. Látom már, az a legnagyobb hiba itt maguknál, hogy az evésre nem szentelnek elég időt.

- Evés közben is beszélhet vagy nem? - mondta Fagin, és szíve mélyén elátkozta kedves új barátja feneketlen étvágyát.

- Hát igen, beszélni éppen tudok, sőt még jobban csúszik a falat, ha az ember kicsit diskurál közben - és Noah hatalmas karéj kenyeret szelt magának. - Charlotte merre van?

- Elküldtem - mondta Fagin. - Elküldtem reggel a másik lánnyal. Egyedül akartam magával beszélni.

- Kár - dörmögte Noah -, kenhetett volna egypár vajas kenyeret. No, mindegy. Hát csak beszéljen, öreg, öntse ki a szívét. Engem nem zavar.

Tényleg, amint látszott, nagy dolog kellett volna ahhoz, hogy Bolter urat evés közben megzavarja. Alapos buzgalommal látott neki a munkának.

- Szép eredménnyel működött tegnap, fiam - kezdte az öreg. - Derék, nagyon derék - majdnem hét shilling mindjárt az első napon. Vagyont szerezhet a gyerkőcökön, ha tovább is így folytatja.

- Ne felejtse el a három söröskancsót meg a tejesköcsögöt - mondta tele szájjal Bolter úr.

- Dehogy, dehogy, édes barátom, a három söröskancsó nagyszerű kópéság, a tejeskanna meg egyszerűen isteni.

- Na, ugye, kezdőnek elég csinos eredmény? - jegyezte meg Bolter úr önelégülten. - A kancsókat a kerítésről szedtem le, a tejeskanna meg egy kocsma előtt állt egész egyedül. Féltem, hogy meg talál ázni, aztán rozsdás lesz, vagy náthát kap ott a nyirkos kövezeten. Hahaha!

Fagin úgy tett, mintha szívéből nevetne ő is a jó tréfán, Bolter úr pedig, mikor alaposan kinevette magát, újra hozzálátott az evéshez. Jó nagy darabot szelt mindenből, aztán mikor hatalmas vajas kenyerével végzett, másodikat készült szelni.

- Nézze, barátom - mondta Fagin az asztalon előrehajolva. - Igen kényes munkát szeretnék magára bízni, de nagy óvatosságra és ravaszságra lesz szüksége.

- Nem bánom - felelte Bolter -, csak veszélyes helyre ne küldjön. A rendőrségre sem megyek többet. Az ilyet nem kedvelem, megmondom őszintén.

- Semmi veszedelemmel nem jár, legyen egészen nyugodt, a legkisebb veszedelemmel se. Egy nőt kell kísérgetni, ennyi az egész.

- Öreg a nő?

- Fiatal.

- Ó, ahhoz nagyon értek! - örvendezett Bolter úr. - Nagy szoknyavadász voltam már iskoláskoromban. És mért kísérgessem, csak nem kell aztán...

- Nem, nem, semmit sem csinál vele, csak elmondja nekem, hol járt, kivel találkozik, és ha lehet, azt is, mit beszél, melyik házba megy be, melyik utcában. Szóval pontosan tájékoztat mindenről, amit megtudott.

- No és mit kapok érte? - kérdezte Noah, kávéscsészéjét lerakva és kíváncsian fürkészve munkaadója vonásait.

- Ha jól végzi a dolgát, adok egy fontot, fiam. Egy egész fontot. Ennyit még sohasem adtam olyan munkáért, ami jókora haszonnal nem járt.

- És ki az a nő? - érdeklődött Noah.

- Közülünk való.

- Mi a csuda? - Noah hirtelenében még az orra hegyét is felrántotta a csodálkozástól. - Gyanakszik rá, mi?

- Gyanakszom, hogy új ismeretséget kötött. Új barátja vagy barátai vannak, és okvetlenül tudnom kell, kik azok.

- Értem, értem, tudni szeretné, hogy rendes, tisztességes emberek-e. Meg akar ismerkedni velük, hahaha! Benne vagyok, Fagin.

- Tudtam. - Fagin boldog volt, hogy ilyen gyorsan és egyszerűen sikerült terveinek megnyerni a fickót. Nem is igen tudott már uralkodni a hangján.

- Nagyszerű - folytatta Noah. - Még csak azt mondja meg, hol van, hol várjak rá, hova kell menni.

- Ezt mind meg fogja tudni szép sorjában. Mihelyt itt az ideje, meg is mutatom magának. Csak legyen készen. A többit bízza rám.

Aznap este, de még másnap, sőt harmadnap is, csizmásan, falusi fuvaros öltözékben ült a kém, minden percben készen arra, hogy Faginnek egy szavára talpra ugorhasson. Hat nap telt el, hat keserves hosszú nap. Fagin minden este csalódott arccal állított be, és azt mondta, még várni kell, még nem jött el az idő. A hetedik napon valamivel korábban jött haza, és olyan rózsás kedvében volt, hogy nem is tudott már tovább titkolózni.

Vasárnap este volt.

- Ma biztosan elmegy - mondta. - Mégpedig fejemet teszem rá: abban a dologban, amiben sántikál. Egész nap egyedül volt, és az, akitől fél, csak hajnaltájban vetődik majd haza. Jöjjön, fiam, siessünk.

Noah szótlanul fölpattant. Fagin lázas izgatottsága rá is ráragadt.

Egy perccel később már kint voltak az utcán. Összevissza kanyarogtak, míg egyszerre ott volt előttük a kis kocsma. Noah rögtön megismerte, hogy ez az, ahová betért a legelső este, mikor Londonba értek.

Tizenegy óra volt. A kaput már bezárták, de Fagin halk füttyentésére óvatosan csikordult a zár, az öreg kapu kinyílt, és mikor nagy vigyázva besurrantak, megint becsukódott mögöttük.

Még suttogni se mertek, csak mutogattak beszéd helyett. Fagin meg a legény, aki bebocsátotta őket, a felső részén üveges ajtóhoz vezették Noah-t, és intettek neki, hogy kapaszkodjék egy székre, s nézze meg azt, aki odabent ül a szomszéd szobában.

- Ez az a nő? - lihegte Noah.

Fagin igent intett.

- Az arcát nem látom jól, most éppen lenéz, aztán meg a gyertya is a háta mögött van.

- Maradjon - súgta Fagin, és ugyanakkor szemével intett Barneynek. Az odébb osont, s a következő pillanatban belépett a szomszéd szobába, megkoppantotta a gyertyát, és közben áttette a másik oldalra. Aztán szólt valamit a lányhoz, úgyhogy az fölemelte kicsit a fejét.

- Igen, most már látom - örvendezett a kém.

- Jól látja?

- Megismerném ezer közül.

Gyorsan lekászolódott a székről, mert odabent a lány felállt, és jött kifelé. Fagin egy kis lefüggönyözött fülkébe tuszkolta Noah-t, ott álltak mind a ketten, lélegzetüket visszafojtva, míg a lány elment előttük. Megvárták, hogy kinyissa, aztán betegye maga mögött a házkaput.

- Pszt! - súgta Barney a kapuban. - Arra ment.

Noah búcsúzás helyett csak egy villámgyors pillantást vetett Faginre, és már rohant kifelé.

- Balra - súgta fülébe Barney -, csak balra tartson, és maradjon a túlsó oldalon.

Noah szót fogadott, s az utcalámpák világánál meglátta a lány tovasiető alakját, már elég messzire tőle. Óvatosan követni kezdte, de a túlsó járdán, hogy jobban figyelhesse. A lány kétszer-háromszor idegesen hátrafordult, egy ízben pedig megállt, és megvárta, amíg két mögötte lépegető férfi utoléri és elhagyja. Aztán mintha sikerült volna összeszednie a bátorságát, újra megindult, sokkal határozottabb léptekkel. Noah, a kém, ügyelve rá, hogy ne csökkenjen közöttük a távolság, ment rendületlenül a nyomában, s le nem vette róla a szemét.

A templomóra éppen elütötte a háromnegyed tizenkettőt, amikor két alak bukkant fel a London-hídon. Az egyik nő volt, szaporán lépkedett, és fürkészve nézegetett jobbra-balra, mintha keresne valakit. A másik, egy zubbonyos, darócnadrágos parasztember, valamivel mögötte, lehetőleg ugyanolyan tempóban haladt, de mindig a legsötétebb árnyékba húzódott. Ha a lány megállt, ő is megállt, ha elindult, ő is nesztelenül követte, de mindig vigyázott, hogy a távolság ne csökkenjen kettejük között. Így haladtak át a hídon. A túlsó partra érve a nő, nyilván csalódásában, hogy hiába vizsgálja kíváncsian sorra a járókelőket, hirtelen sarkon fordult. Villámgyors volt a mozdulat, de a férfi, aki pontosan szemmel tartotta, jókor elkészült rá, s éppen olyan villámgyorsan behúzódott a hídpillér egyik mélyedésébe, odalapult a korláthoz, hogy még jobban elrejtőzzék, és megvárja, míg a lány elmegy előtte a szemközti oldalon. Mikor aztán megint éppen olyan távolságra volt előtte, mint az előbb, nyugodtan kilépett, és kísérte tovább.

Sűrű köd lebegett a víz felett, még vörösebbnek mutatva a kikötőből elinduló kis hajó veres lámpáit, és még feketébbnek a parton álló komor épületeket. Egyik oldalon ódon, füstette tárházak nehézkes, mogorva körvonalai bontakoztak ki a háztetők és templomtornyok rengetegéből, belebámultak a vízbe, de olyan feketén, hogy az még csak nem is tükrözte vissza őket. A sűrű sötétségből csak a Megváltó temploma és a Szent Magnus karcsú tornya feketéllett ki. A hajóárbocok erdeje meg a kisebb templomok tetői és kupolái egészen elmerültek az éjszakában.

Alig két perccel az után, hogy az óra elütötte a tizenkettőt, nem messze a hídtól kocsi állt meg, és egy fiatal hölgy meg egy ősz hajú úriember szálltak ki belőle.

Most elindultak ők is a híd felé.

A hölgy és az öregúr olyan arccal jöttek, mintha nemigen bíznának benne, hogy várakozásuk teljesül, csak éppen mégis megpróbálják. S akkor hirtelen ott termett előttük a lány. Meglepetten kiáltottak fel, de rögtön elhallgattak mind a hárman, mert egy parasztruhás ember jött éppen arra. Majdnem beléjük ütközött.

- Itt nem lehet - súgta Nancy gyorsan. - Itt nem merek beszélni önökkel. Menjünk valahová, ahol nem vagyunk ennyire forgalmas helyen. Oda le a lépcsőre talán - kezével is mutatta a helyet, ahová menni akar. Ugyanakkor a falusi atyafi is széjjelnézett, mogorván megkérdezte, mért foglalják el az egész járdát, és odébb ment.

A lépcső, amelyre Nancy mutatott, a Megváltó temploma felőli folyóparton volt, itt rakodtak ki a teherszállító hajók. A parasztruhás ember is észrevétlenül arrafelé igyekezett. Előbb gondosan szemügyre vette a helyet, aztán a híd árnyékába húzódva, leosont a lépcsőn.

Ez a lépcsősor voltaképpen összefügg a híddal. Három szakaszból áll. Lefelé menet, a második szakasz alján a kőfal pillérornamensben folytatódik, és előrenéz a Temzére. Ugyanitt a harmadik lépcsőszakasz kiszélesedik úgy, hogy ha valaki behúzódik a pillér szöglete mögé, azt egy fokkal feljebbről már nem láthatják. Az atyafi sietve szétnézett, amikor ideért, és mivel jobb búvóhelyet nem talált, s a dagály már elmúlt, behúzódott oda, háttal a pillérnek lapulva. Hely volt elég, nyugodtan várt. Biztosra vette, hogy amazok nem jönnek ennyire közel a vízhez, és ha feljebb telepszenek is le, úgyhogy szavukat nem veheti ki, akkor is utánuk lopakodhatik megint észrevétlenül, ha aztán felkerekednek.

De olyan izgatott volt, hogy lassan teltek a percek, olyan lázas kíváncsiság hajtotta, hogy megfejtse ennek a találkozásnak értelmét, amely annyira más, mint amire számított, hogy már-már azt hitte: dugába dűlt egész terve. Éppen ki akart bújni rejtekhelyéről, hogy felülről szétnézhessen, amikor lépéseket hallott, és mindjárt azután közvetlenül közelről hangokat is. Gyorsan odalapult a falhoz, még lélegzeni se mert, úgy figyelt, fülét hegyezve.

- Itt már jó lesz. Elég messze vagyunk - mondta valaki. Nyilván az öregúr, hangjáról ítélve. - Nem akarom, hogy a kisasszony még lejjebb menjen. Mért nem akart ott a hídon beszélni velünk, ahol legalább világos van, és mégis emberek járnak?

- Megmondtam, hogy félek - felelte Nancy -, magam sem tudom, miért, de olyan irtózatosan félek, hogy alig állok a lábamon.

- Mitől fél? - kérdezte a férfi, aki most már megszánta.

- Bár meg tudnám mondani. Borzalmas képek kavarognak előttem. Halottak, véres szemfedők, úgy ég minden tagom, mintha egész nap máglyán feküdtem volna.

- Múlt vasárnap nem volt itt - mondta az öreg.

- Nem jöhettem - felelte Nancy. - Erővel tartottak vissza.

- Kicsoda?

- Az, akiről már meséltem a kisasszonynak, Bill, akit első ízben is meg kellett itatnom laudánummal...

- De azt csak nem gyanítják, hogy ilyenféle ügyben találkozik valakivel? - kérdezte az öregúr.

- Nem - felelte a lány fejét rázva.

- A kisasszony közölte velem a dolgot és még egy-két jó barátunkkal.

Feltettük, hogy okvetlenül nyomára járunk a titoknak, akármi legyen is, kikényszerítjük a vallomást abból a Monksból. De ha mégis úgy fordul... ha sehogy se sikerül kezünkbe keríteni őt - itt egy pillanatnyi habozó szünetet tartott -, vagy ha, mondjuk, lefüleljük, de nem tudjuk rákényszeríteni... akkor ki kell szolgáltatnia nekünk Fagint.

- Fagint! - kiáltott rémülten a lány.

- Igen, erre az emberre akkor feltétlenül szükség lesz. Nyomára kell hogy vezessen bennünket.

- Azt nem teszem meg! Nem tehetem! Gonoszabb az ördögnél, és hozzám komiszabb volt, mint ember elképzelheti, de mégsem tenném meg.

- Igazán nem? - a férfi hangján érezni lehetett, hogy elkészült erre a válaszra.

- Soha, míg élek.

- Akkor legalább ígérje meg, hogy Monksot kezünkre juttatja - mondta gyorsan a férfi, mintha most már elérkezett volna a legfontosabb kérdéshez, és szeretné leszögezni a dolgot. - Monksot kezünkre játssza, és teljesen ránk bízza, mit csinálunk vele.

- És ha aztán ő elárulja a társaimat?

- Megígérem, hogy ha a titkot sikerül kicsikarni belőle, akkor minden egyéb, amit kivall, köztünk marad.

- És ha nem sikerül? - kérdezte feszülten a lány.

- Akkor sem adjuk át Fagint a bíróságnak a maga beleegyezése nélkül.

- És Monks nem fogja soha megtudni, hogyan jutottak nyomára?

- Soha, legyen egészen nyugodt - felelte az öregúr.

Mind a ketten megnyugtatták, hogy semmitől sem kell tartania, az ő hozzájárulása nélkül egy teremtett lélek sem fog megtudni semmit, és akkor végre beszélni kezdett. Egész halkan beszélt, úgyhogy a hallgatózó alig tudta kivenni, miről van szó. Csak egy-két foszlányból következtette, hogy a kocsma helyét, nevét közli velük. A kurta szünetekben úgy érezte, mintha az öregúr jegyzeteket firkált volna a noteszébe. Mikor Nancy mindent elmagyarázott, hogy honnan lehet a legjobban megfigyelni a házat, anélkül, hogy az embert magát észrevegyék, s hogy Monks melyik este, hány órakor szokott oda menni, pár percig hallgatott, majd így folytatta:

- Magas ember és erőteljes, de nem kövér. Olyan lopakodó járása van, és járás közben mindig hátra-hátranéz a válla felett, előbb jobbra, aztán balra. Ez jellemző, ne felejtsék el. És a szeme olyan mély gödörben ül, hogy már arról is rá lehet ismerni. Sose láttam még ilyen mélyen ülő szemet. Az arca sötét, haja és szeme is barna, és bár alig lehet több huszonhat-huszonnyolc évesnél, egészen fonnyadt és beesett az arca. A szájaszéle sokszor egész vértelen, és összevissza van harapdálva, látni rajta a foga helyét. Mert borzasztó rohamai vannak, néha véresre harapdálja a saját kezét... Mi az? Miért néz úgy rám? - kérdezte, hirtelen elharapva a szót.

Az öregúr felelt valamit, hogy csak szórakozottságból tette, nem is tud róla, hogy másként nézett, mint eddig, és kérte, hogy folytassa nyugodtan.

- Jórészt a házbeliektől tudom ezeket - beszélt tovább a lány -, mert én magam mindössze kétszer láttam, és akkor is állig be volt burkolózva valami bő köpönyegbe. De azt hiszem, most már eleget mondtam el róla, ráismerhetnek. Várjunk csak... még valamit... Elöl a nyakán... olyan magasan, hogy kilátszik, ha a nyakkendő félrecsúszik egy kicsit, van egy...

- Egy széles vörös folt, olyan, mint egy égés helye? - vágott szavába az öregúr egész hangosan.

- Mi az? - csodálkozott a lány. - Hát ismeri?

A fiatal hölgy is meglepetten kiáltott fel.

A pillér mögött leselkedő kém egészen tisztán hallotta izgatott, lihegő lélegzésüket.

- Alighanem - mondta végre a férfi. - A leírás alapján valószínű. De majd meglátjuk. Sok hasonló alak szaladgál a világon. Hátha mégsem ugyanaz.

Iparkodott lehetőleg könnyedén beszélni, csak úgy, hanyagul vetette oda ezt a pár szót, de aztán egy-két fokkal lejjebb ment a lépcsőn, és a hallgatózó egész jól kivette, hogy magában mormogja: "Biztosan ő az."

- Hát nagyon köszönjük, kedvesem, hogy ilyen fontos dolgokat közölt velünk - mondta, és a kém a hangról tudta, hogy megint visszament az előbbi helyére. - Igazán szeretném, ha valamivel meghálálhatnám. Mondja, mit tehetünk magáért?

- Semmit - felelte Nancy.

- Ezt ne mondja. Ne legyen annyira makacs - az öregúr hangjában most annyi melegség és gyöngédség volt, hogy még megátalkodottabb szívet is lágyabbra hangolt volna. - Mondja, hogy hálálhatjuk meg?

- Semmit sem tehet értem, uram - felelte sírva a lány. - Igazán semmit. Az én számomra nincs már remény, higgye el.

- Mert kirekeszti magát a remény birodalmából - próbált lelkére beszélni az öregúr. - A múltja, elhiszem, sivár és vigasztalan. Ha valaki ifjú életerőit rosszul használja fel, és elpocsékolja a megfizethetetlen kincset, amit a Teremtő csak egyszer ad mindenkinek, pótolhatatlan veszteség csakugyan. De a jövő még előtte áll. Hogyne volna remény! Nem állítom, hogy hatalmunkban lesz békét és boldogságot teremteni a lelkében. Ez csak annak adatik meg, aki maga kiküzdi magának. De csöndes menedékhely akad, akár itt Angliában, akár, ha itt veszedelemtől tart, másutt, idegen országban. Azt megszerezhetjük. Nemcsak anyagi eszközeink vannak meg hozzá, de forró vágyunk is, hogy magán segítsünk. Mielőtt megvirrad, az első napsugarak megcsillannak itt a folyó vizén, biztos helyen lehet, ahová egykori társai keze nem ér el. Egyszerűen eltűnik közülük nyomtalanul, mintha csak a föld nyelte volna el. Hallgasson rám. Sokkal jobb, ha most már egyetlen szót sem vált régi barátaival, egyetlen pillantást sem vet rájuk. Nem akarom, hogy csak egy lélegzettel is beszívja újra azt a mérges, gyilkos levegőt. Hagyja ott őket, amíg lehet, amíg nem késő, ne mulassza el az alkalmat...

- Ó, most talán mégis belátja - súgta izgatottan a fiatal hölgy. - Érzem, hogy egy kicsit megingott.

- Én attól félek, hogy nem - mondta az öregúr.

- Igaza van, uram, nem másíthatom meg elhatározásomat - felelte a lány rövid belső tusakodás után. - Oda vagyok láncolva régi életemhez. Most már utálom és gyűlölöm, de nem tudok szakítani vele. Úgy látszik, innen, ahol én vagyok, már nem lehet visszafordulni. Pedig, tudja isten, azelőtt talán kinevettem volna, aki ilyeneket mond, és most - újra elhallgatott, és izgatottan széjjelnézett -, most olyan sokszor rám jön ez a félelem. Haza kell mennem.

- Haza? - mondta a lányka keserű nyomatékkal.

- Igen, kisasszony, haza. Az otthonom olyan, amilyet építettem magamnak az életem munkájával. El kell válnunk. Hátha lesnek rám, vagy meglátnak. Ó, menjenek már! Ha szolgálatot tettem önöknek, azt az egyet kérem cserébe, hogy most hagyjanak magamra, engedjék, hogy hazamenjek egyedül.

- Minden hiába - sóhajtott az öregúr. - Lehet, hogy tényleg veszélyeztetjük a biztonságát, ha tovább maradunk. Attól félek, már így is túlságosan sokáig tartóztattuk.

- Bizony, uram, nagyon sokáig elmaradtam - mondta a lány.

- Édes istenem - kiáltott kétségbeesetten a fiatal hölgy -, hogy végződhetik egy ilyen élet?

- Hogyan? Nézzen ide le, kisasszony. Látja ezt a sötét vizet? Olvashatja elégszer az újságban, hogy valaki a folyóba ugrott, és nem maradt senkije, aki megsirassa. Tán még azt se kutatták, ki lehet. Előbb-utóbb énrám is ez a sors vár.

- Ne beszéljen így, kérve kérem - zokogott a lányka.

- Ezentúl, ha mondok is ilyet, nem fogja az ön fülét bántani, édes kisasszony, és adja az isten, hogy sohase találkozzék ilyen szörnyűségekkel az életben. Jó éjszakát, jó éjszakát!

Az öregúr félrefordult. A lányka még egyszer kérésre fogta a dolgot.

- Itt ez az erszény - kiáltott utána -, fogadja el, nagyon kérem. Hogyha bajba jut, vagy szükséget szenved, legyen mihez folyamodnia...

- Nem - felelte Nancy -, amit tettem, nem pénzért tettem. Legalább ezt hagyják meg nekem. De mégis adjon valamit... valamit emlékül, amit viselt... hadd legyen valami nálam... Nem, ne gyűrűt. A kesztyűjét vagy a zsebkendőjét, valamit, amit megőrizhetek, ami a kegyedé volt egyszer, édes kisasszony. Köszönöm. Az isten áldja meg. Jó éjszakát!

Olyan izgatott volt, hogy nem akarták tovább tartóztatni. Most már maguk is attól féltek, hogy bajba kerül miattuk. Mennél tovább marad, annál könnyebben fölfedezhetik, és ki tudja, milyen durvaságokat és bántalmazásokat kell majd elszenvednie. Látták, hogy nem tehetnek okosabbat, teljesítették a kérését, és otthagyták. Távolodó lépések kopogása hallatszott, aztán teljes csönd lett.

Nemsokára feltűnt a hídon a fiatal lányka és kísérője. A legfelső lépcsőn megálltak.

- Hallgassa csak - kiáltotta a lányka, és feszülten figyelt. - Mintha szólt volna. Hallottam a hangját.

- Nem, kicsikém - felelte Brownlow úr, és szomorúan tekintett hátra. - Meg se mozdult azóta. Nem is fog, amíg el nem tűnünk innen.

Rose még tétovázott, de kísérője karon fogta, és szelíd erőszakkal elhurcolta onnan. Nemsokára eltűntek a sötétben. A lány pedig, aki ott maradt a kőlépcsőn, most összeroskadt, és égő, keserű könnyek törtek elő a szeméből.

Nemsokára felkelt, és tántorgó, roskatag léptekkel felkapaszkodott a hídra. A kém csodálkozva, mozdulatlanul állt még pár percig a helyén, aztán óvatosan kikukkantott párszor, és miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, előbújt rejtekhelyéről, és a fal árnyékába húzódva, nesztelenül surrant fel a lépcsőkön, úgy, ahogy lejött.

A hídra érve, még párszor jobbra-balra tekingetett, nem figyelik-e mégis valahonnan, aztán majdnem futólépésben iramodott Fagin háza felé, ahogy hosszú lábai csak bírták.