MÁSODIK KÖNYV

 

1
A csempészek

Még egy egész napot sem töltött Dantès a hajón, de már tudta, hogy kikkel van dolga. A Jeune-Amélie nevű genovai vitorlás hajó érdemes gazdája, anélkül, hogy kijárta volna Faria abbé iskoláját, csaknem minden olyan nyelven értett - az arabtól a provence-iig -, amelyet a Földközi-tengernek nevezett nagy tó körül beszélnek. Ezért nem volt szüksége tolmácsokra sem, ezekre a kellemetlen és sokszor fecsegő emberekre; igen könnyen érintkezésbe léphetett akár azokkal a hajósokkal, akikkel a tengeren találkozott, akár a csónakosokkal, akikkel a part mentén akadt dolga, végül pedig a névtelen, hontalan, minden látható foglalkozás nélküli emberekkel, amilyenek mindig akadnak a rakodópartok kövezetén, a tengeri kikötők közelében. Ezek az emberek a maguk titokzatos és rejtett jövedelméből élnek, amelyet talán egyenesen a Gondviselés küld nekik, minthogy nincs semmi szemmel látható megélhetési alapjuk. Könnyű kitalálni, hogy Dantès csempészhajóra került.

A gazda némi bizalmatlansággal is fogadta Dantèst a hajón. A part valamennyi vámőre igen jól ismerte, és mivel közötte és a vámtiszt urak között ügyesebbnél ügyesebb ravaszkodó csatározások folytak, eleinte azt hitte, hogy Dantès talán az illetékhivatal kiküldött ügynöke, aki ilyen ötletes módon akar behatolni a mesterség titkaiba. Amikor azonban Dantès olyan ragyogóan kitett magáért, tökéletesen eloszlott minden gyanúja. Majd amikor megpillantotta If várának bástyája fölött azt a felszálló könnyű füstgomolyagot, és hallotta az ágyúlövés távoli hangját, egy pillanatig azt hitte, olyan valakit kapott a hajóra, akinek tiszteletére ágyút sütnek el, mint a királyok megjelenésekor és távoztakor. El kell ismerni, hogy ez már kevésbé nyugtalanította, mintha a jövevény vámőrnek bizonyult volna. De az újonc tökéletes nyugalma láttán második feltevése is csakhamar szertefoszlott, akárcsak az első.

Edmond tehát előnyben volt, mert tudta, kicsoda a gazdája, anélkül, hogy az bármit is tudhatott volna őróla. Akárhogyan faggatta is az öreg tengerész vagy a cimborái, ő állta a sarat, és nem árult el semmit sem. Nápolyról és Máltáról is részletes adatokat tudott, hiszen ezeket a városokat úgy ismerte, akár Marseille-t, és utóbb is ugyanúgy mesélt róluk mindent, mint először. Mindezt kitűnő emlékezőtehetségének köszönhette. Így hát, bármilyen ravasz volt is a genovai, Edmond szelídsége, tengerész-tapasztaltsága és főleg igen ügyes tettetése segítségével most mégis rászedte.

Ezenkívül a genovai talán olyan volt, mint azok az okos emberek, akik sohasem tudnak mást, csak ami rájuk tartozik, és csak azt hiszik el, amit érdekük elhinni.

Így állt a kettőjük dolga, amikor megérkeztek Livornóba. Edmond-nak itt új próbát kellett kiállnia: meg kellett tudnia, vajon ráismer-e önmagára, hiszen tizennégy esztendeje nem látta a saját arcát. Elég pontosan emlékezett rá, hogy milyen volt fiatal korában, most pedig meg fogja látni, milyen férfi lett belőle. Társai úgy tudták, hogy fogadalmi ideje már letelt. Legalább húsz alkalommal járt Livornóban, ismert egy borbélyt a Santo Ferdinando utcában, ahhoz ment el, hogy levágassa szakállát és haját.

A borbély csodálkozva nézett a hosszú hajú és sűrű fekete szakállt viselő emberre. Dantès olyan volt, mint egy gyönyörű Tiziano-fej. Abban az időben nem volt divatban a hosszú haj és szakállviselet: manapság a borbély csak azon csodálkozna, hogy akinek ilyen ajándékot adott a természet, hogyan válhat meg tőle saját jószántából.

A livornói borbély szó nélkül munkához látott.

Amikor elkészült, mikor Edmond érezte, hogy álla sima és a haja divatos hosszúságú lett, tükröt kért, és megnézte magát. Harminchárom éves volt, mint mondottuk, és a tizennégy évi fogság okozta nagy lelki változás tükröződött az arcán.

Amikor Dantès bekerült If várába, kerek, nevető, vidám arcú, boldog ifjú volt, aki könnyen tette meg az életben az első lépéseket, és aki úgy számított a jövőre, mint a múlt természetes folytatására. Mindez azonban megváltozott.

Tojásdad arca megnyúlt, nevető szája elszántságra vallóan kemény és határozott vonalúvá lett. Szemöldöke egyetlen mély redő alatt ívelt. Szeme mélységes szomorúságot árult el, a mélyén időről időre komor fények villantak meg: az embergyűlölet és a harag fényei. Arcán, amely olyan hosszú időn át nélkülözte a világosságot és a napsütést, halvány sápadtság ömlött el. Ez a sápadtság az északi ember arcát nemesen széppé varázsolja, főleg ha azt a halvány arcot fekete haj keretezi. Dantès arcán az értelem biztonságának fényében ömlött el az a hatalmas tudás, amelyet megszerzett. Azonfelül termete magas és izmos volt.

Azelőtt előkelően ideges és törékeny alkata most keménykötésű lett. Hangját a sok imádkozás, zokogás és átkozódás olykor különösen szelíd csengésűvé, olykor nyerssé, szinte rekedtessé tette.

Szeme az állandó félhomályban megszokta, hogy az éj sötétjében is meg tudja különböztetni a tárgyakat, mint a hiéna meg a farkas. Edmond elmosolyodott, amint meglátta magát. Még a legjobb barátja sem ismerhetne rá, ha ugyan maradt barátja. Szinte saját maga sem ismerte fel magát.

A Jeune-Amélie gazdája ragaszkodott hozzá, hogy ez az értékes ember megmaradjon a hajó legénységében. A jövendő haszonrészesedésére előleget ajánlott fel neki, és Edmond el is fogadta az ajánlatot. A borbélytól jövet - akinek az első átváltozást köszönhette - első gondja volt, hogy egy ruhásboltban teljes matróz-öltözéket vásároljon. Ez az öltözet köztudomásúan igen egyszerű: fehér nadrágból, csíkos ingből és frígiai sapkából áll. Jacopónak visszavitte a kölcsönkapott inget, nadrágot, és új öltözékében jelent meg a Jeune-Amélie gazdája előtt, akinek újra el kellett beszélnie történetét. A gazda alig ismerte fel a csinos és elegáns tengerészben azt a nagy szakállú, csuromvizes embert, akinek a haja moszattal volt tele, és akit mezítelen és félig holt állapotban szedett fel hajója fedélzetére.

Annyira elragadta Dantès jó megjelenése, hogy megismételte szerződési ajánlatát. Dantèsnek azonban megvolt a maga terve, és csak három hónapra szegődött el.

Ezalatt a Jeune-Amélie legénysége szorgalmasan dolgozott, olyan gazda parancsait teljesítette, aki nem szokta az idejét vesztegetni. A hajó egy hete volt Livornóban, amikor tágas rekeszei máris megteltek festett muszlinnal, csempészgyapottal meg angol puskaporral és dohánnyal, amelyre a pénzügyi hatóság elfelejtette rányomni bélyegzőjét. Az volt a feladat, hogy mindezt vámfizetés nélkül vigyék ki Livornóból, és kikössenek Korzika partján, ahonnan bizonyos spekulánsok dolga lesz az egész rakományt Franciaországba szállítani.

Elindultak. Edmond ismét azon az égszínkék tengeren haladt, ifjúsága első látóhatárán, amelyet olyan gyakran látott fogsága álmaiban. Jobboldalt hagyta Gorgonét, bal felől Pianosát, azután Paoli és Napóleon hazája felé tartott.

Másnap reggel a gazda, amint felment a hídra - s ez mindig jó korán történt -, Dantèst a hajó oldalához támaszkodva találta, amint különös tekintettel bámult egy gránitsziklahalmazt, amelyet a felkelő nap rózsaszínű fénybe burkolt: Monte Cristo szigete volt az.

A Jeune-Amélie mintegy háromnegyed mérföldnyire hagyta el jobb felől a szigetet, és folytatta útját Korzika felé.

Amíg elhaladtak e számára annyira nagy jelentőségű sziget mellett, Dantès elgondolta, hogy csak a tengerbe kellene ugrania, és egy félóra alatt ott lenne az ígéret földjén. De ugyan mit csinálna ott szerszámok nélkül, amelyek segítségével rátalálhatna a kincsre, és fegyverek nélkül, amelyekkel megvédhetné? S különben is mit szólnának a matrózok? Mit gondolna a gazda? Várni kellett.

Szerencsére Dantès tudott várni. Tizennégy esztendeig várt a szabadságára. Most, hogy szabad volt, igazán várhatott hat hónapig vagy egy évig a gazdagságra.

Nem fogadta volna el a szabadságot vagyon nélkül, ha felajánlották volna?

Ez a vagyon egyébként is nem volt-e agyrém csupán? Vajon nemcsak a szegény Faria abbé beteg agyában született, és nem halt-e meg vele együtt?

Bár az igaz, hogy Spada bíboros levele különösen szabatos volt. És Dantès gondolatban elejétől végig elismételte a levél szövegét. Egyetlen sorát sem felejtette el.

Leszállt az este. Edmond látta a szigetet változó színeiben, amelyekkel az alkonyat ékesítette fel, és látta, amint mindenki más számára elvész a szürkületben. De az ő tekintete megszokta a börtön sötétjét, és bizonyára továbbra is jól látta, mert ő maradt utolsónak a fedélzeten.

Másnap Aleria közelében ébredtek fel. Egész nap ide-oda kerülgették, este azután tüzek gyúltak ki a parton. E sok tűz kétségtelenül jeladás volt, hogy kiköthetnek, mert zászló helyett lámpa került a kis hajó vitorlarúdjára, és a partot már egy puskalövésnyire megközelítették.

Dantès észrevette, hogy kétségtelenül az ünnepélyes alkalom miatt, a Jeune-Amélie gazdája, amint a parthoz közeledtek, két kis ágyút vontatott fel, amelyek a sáncpuskához hasonlítottak, és minden nagyobb zaj nélkül csinos kis négyfontos golyót tudtak kilőni ezer lépés távolságra.

Ezen az estén azonban fölöslegesnek mutatkozott ez az óvóintézkedés. Minden a világon a legbékésebben és a legudvariasabban bonyolódott le. A hajóhoz négy csónak közeledett egész halkan, és a hajó, kétségtelenül tiszteletadásból, maga is lebocsátotta saját csónakját. Az öt csónak olyan derekasan dolgozott, hogy hajnali két órára a Jeune-Amélie egész rakománya partra került.

A Jeune-Amélie gazdája olyan rendszerető ember volt, hogy még akkor éjjel szétosztotta a részesedéseket: minden embernek száz toszkánai font jutott, vagyis körülbelül nyolcvan frank a mi pénzünkben.

Az expedíció azonban még nem fejeződött be. Most Szardínia felé indultak. Arról volt szó, hogy az imént kiürült hajó új rakományt vegyen fel.

A második művelet éppen olyan szerencsésen ment végbe, mint az első. A Jeune-Armélie-nek kedvezett a szerencse.

Az új rakomány Lucca nagyhercegségnek szólt. Csaknem teljes egészében havannai szivarból, xeresi és malagai borból állott.

Itt már összetűzésük volt a vámhivatallal, a Jeune-Amélie gazdájának örökös ellenségével. Egy vámőr maradt ott holtan, és két matróz megsebesült. Az egyik matróz Dantès volt; golyó fúródott át a bal vállán.

Dantès szinte boldog volt a csetepaté miatt, és tulajdonképpen örült, hogy megsebesült. Ez a kemény lecke legalább megmutatta, hogyan tud szembenézni a veszedelemmel, és hogyan viseli el a fájdalmat. Nevetve nézett szembe a veszedelemmel, és amikor megsebesült, azt mondta, amit a görög bölcs: "Fájdalom, te nem is fájsz."

Egyébként megnézte a halálosan megsebesült vámőrt, de akár mert még felhevült volt a harctól, akár mert az emberi érzések kihűltek benne, ez a látvány nem izgatta fel különösebben. Dantès már azon az úton volt, amelyen haladni akart, már a célja felé tartott: a szíve már-már kővé vált.

Jacopo pedig, amikor látta társát elesni, halottnak hitte, hozzárohant, felemelte, azután jó barát módjára odaadóan ápolta.

A világ tehát nem volt sem olyan jó, mint ahogy Pangloss[1] doktor hitte, sem olyan gonosz, mint amilyennek Dantès látta, hiszen ez az ember, aki semmit sem várhatott társától azonkívül, hogy a ráeső részesedést örökölné, nagyon kétségbeesett, amikor azt hitte, hogy Dantèst megölték.

De mint már mondottuk, Dantès szerencsére csak megsebesült. Hála azoknak a gyógyító füveknek, amelyeket szardíniai öregasszonyok bizonyos évszakban szedtek és eladtak a csempészeknek, a seb igen gyorsan begyógyult. Edmond ekkor próbára akarta tenni Jacopót. Felajánlotta a saját részesedését neki, amiért olyan odaadással ápolta, Jacopo azonban méltatlankodva utasította vissza az ajánlatot.

Jacopo már az első pillanattól kezdve, azóta, hogy meglátta Edmond-t, olyan szeretettel vette körül, hogy Edmond is megkedvelte a derék matrózt. Jacopo azonban nem kívánt semmi mást; ösztönösen megérezte Edmond-ban a fensőbbséget, éppen azt, amit Edmondnak sikerült mindenki elől rejtenie. És Jacopo beérte azzal a kevéssel, amit Dantès neki juttatott.

A hajózás hosszú napjai alatt, amikor a hajó a vitorláit dagasztó kedvező széllel teljes biztonsággal siklott előre az azúrkék tengeren - és nem volt szükség a másodkormányosra -, Edmond, egy tengerész-térképpel kezében, tanítgatni kezdte Jacopót, ahogy valaha szegény Faria abbé őt tanítgatta. Megmutogatta neki a tengerpartok fekvését, megmagyarázta az iránytű mozgását, megtanította rá, hogyan kell olvasni Isten gyémántbetűs írását abban a nagy, nyitott könyvben, amely a fejünk fölé borul, és amelyet égboltnak nevezünk. Jacopo megkérdezte tőle:

- Mire jó ennyi mindent megtanulni a magamfajta szegény matróznak?

Edmond ezt felelte:

- Ki tudja? Hátha egy szép napon hajóskapitány lesz belőled. Honfitársadból, Napóleonból császár lett!

Elfelejtettük megmondani, hogy Jacopo korzikai volt.

Már két és fél hónap telt el ezekkel az egymást követő utakkal. Edmond éppen olyan ügyes parti hajós lett, mint amilyen merész tengerész volt egykor. Ismeretséget kötött a part valamennyi csempészével, megismerte az összes titkos jelzéseket, amelyekről ezek a félkalózok ráismertek egymásra.

Hússzor is elhaladt ide-oda Monte Cristo szigete mellett, de egyetlenegyszer sem talált rá lehetőséget, hogy kikössön rajta.

Ekkor nagy dologra szánta rá magát: ha majd a Jeune-Amélie-vel kötött szerződése lejár, saját zsebére bérel egy kis bárkát - Dantès megtehette ezt, hiszen különböző útjai alatt összeszedett mintegy száz piasztert -, és valami ürüggyel elmegy Monte Cristo szigetére. Ott pedig egészen szabadon végezheti kutatásait.

De mégsem egészen szabadon, mert kétségtelen, hogy kémkedni fognak utána azok, akik odaviszik.

Hanem már ezen a világon mindig kell valamit kockáztatni. Viszont a börtön óvatossá tette Edmond-t, nem akart semmit sem kockáztatni.

De hiába törte a fejét, bármilyen nagy volt is a képzelőereje, nem talált más módot arra, hogy eljusson a vágyva vágyott szigetre. Dantès még ingadozott elhatározásában, amikor a gazda, aki nagyon megbízott benne, és nagyon szerette volna továbbra is megtartani szolgálatában, egy este karon fogta, és elvitte magával a via del Oglio egyik csapszékébe, ahol Livorno hétpróbás csempészei szoktak találkozni.

Rendszerint itt intézték el a part menti ügyeket. Dantès már két vagy három ízben járt ezen a tengerész-tőzsdén, és amikor látta a merész kalózokat, akiket idevetett ez a kétezer mérföldnyi partvidék, azon tűnődött, miféle hatalma lehetne annak az embernek, aki saját akarata szerint tudná irányítani az itt összebogozódó vagy szétágazó szálakat.

Ezúttal nagy vállalkozást terveztek: török szőnyegekkel, levantei szövetekkel és kásmirral megrakott hajóról volt szó. Semleges területre volt szükség, ahol végrehajthatják a cserét, azután meg kellett kísérelni, hogy az árukat a francia tengerpartra juttassák.

A részesedés óriási lenne, ha a vállalkozás sikerül: fejenként ötven-hatvan piaszter.

A Jeune-Amélie gazdája úgy találta, hogy a kikötésre Monte Cristo szigete volna a legalkalmasabb. Teljesen elhagyatott, sem katonasága, sem vámőrsége nincs, valósággal olyan, mintha a pogány Olümposz idejében Mercurius, a kereskedők és tolvajok istene helyezte volna oda. Mi már elválasztjuk egymástól ezt a két osztályt, a kereskedőket és tolvajokat - ha nem is egészen világosan -, az antik világ azonban, mint látjuk, ugyanabba a csoportba sorozta őket.

A Monte Cristo név hallatára Dantès megremegett örömében. Felállt, hogy leplezze izgalmát, és körüljárta a füstös kocsmát, ahol a frank nyelv minden ismert idiómája röpködött a levegőben.

Amikor a két beszélgetőhöz lépett, már elhatározták, hogy Monte Cristón kötnek ki, és hogy már a következő éjjel nekivágnak ennek az útnak.

Edmond, némi megbeszélés után, azon a nézeten volt, hogy a sziget minden elképzelhető biztonságot megad, és hogy a nagy vállalkozások sikere a gyors végrehajtástól függ.

A már megbeszélt tervben tehát semmi sem változott. Úgy állapodtak meg, hogy másnap este felkészülnek az indulásra, és mivel a tenger szép nyugodt, a szél kedvező, harmadnap estére a semleges sziget vizein lesznek.

 

2
Monte Cristo szigete

Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt. Dantèsnél is így történt: egyszerű és természetes módon közeledett céljához, hogy semmi gyanút sem keltve partra szálljon a szigeten. Ettől a régen várt utazástól már csak egy éjszaka választotta el.

Ez volt Dantès életének egyik leglázasabb éjszakája. Ezen az éjszakán megfordult agyában minden jó és rossz lehetőség. Ha behunyta a szemét, a falon látta Spada bíboros lángoló betűkkel írott levelét, ha elaludt egy pillanatra, agyát a legesztelenebb álmok gyötörték. Smaragdokkal kirakott, rubintos falú, gyémánt cseppkővel ékes barlangokba szállt le. A gyöngyök cseppenként hulltak, mint a föld alatti vízcseppek. Edmond bámulva, elragadtatva töltötte meg zsebeit drágakövekkel. Azután ismét feljött a napvilágra, mire a drágakövek egyszerű kavicsokká váltak. Erre vissza akart térni a csodálatos barlangokba, de éppen csak megpillantotta őket, mert az út véget nem érő csigavonalba csavarodott, és a bejárat ismét láthatatlanná lett. Hasztalanul kereste fáradt emlékezetében azt a bűvös és titokzatos szót, amely az arab halász számára megnyitotta Ali Baba ragyogó barlangjait. Minden hiábavaló volt. Az eltűnt kincs visszakerült a föld szellemeinek tulajdonába, pedig egy perccel előbb még azt remélte, hogy elragadhatja tőlük.

Csaknem olyan lázasan telt el a nappal is, mint az éjszaka, de a nappal segítségül hozta a képzeletnek a logikát, és Dantès most már megállapodhatott annál a tervnél, amelyet mindaddig csak bizonytalanul forgatott agyában.

Leszállt az este, és ezzel eljött az utazás előkészületeinek ideje is. Dantès a készülődéssel nagyszerűen leplezte izgatottságát. Lassanként olyan tekintélyre tett szert társai között, hogy úgy parancsolhatott, mintha ő volna a hajó gazdája. És mivel parancsai mindig világosak, pontosak és könnyen végrehajthatók voltak, társai nemcsak gyorsan, hanem örömmel is engedelmeskedtek.

Az öreg tengerész engedte, hogy hadd rendelkezzék. Ő maga is jól látta, hogy Dantès nemcsak a többi matróznál, hanem nála is különb. Természetes utódját látta a fiatalemberben, és csak azt sajnálta, hogy nincs leánya, s így a házasság révén nem láncolhatja magához Elmond-t.

Esti hét órára minden készen állt. Hét óra tíz perckor megkerülték a világítótornyot, éppen abban a pillanatban, amikor kigyulladt a fény.

A tenger nyugodt volt, hűvös délkeleti szél fújt. A hajó tiszta kék ég alatt indult neki útjának. Isten is meggyújtotta körös-körül a világítótornyait, amelyek mindegyike egy-egy külön világ. Dantès azt mondta, hogy mindenki lefekhet aludni, majd ő ellátja a kormányos tisztét.

Erre mindenki nyugodtan aludni tért.

Ez már több ízben megtörtént. Dantès, aki a magányból visszakerült az emberek közé, időről időre úgy érezte, hogy feltétlenül szüksége van egyedüllétre. És van-e hatalmasabb és poétikusabb magány, mint azé a hajóé, amely egymagában siklik a tengeren az éjszaka sötétjében, a végtelenség csendjében, az Úr tekintete alatt?

Ezúttal a magányt benépesítették gondolatai, az éjszakát megvilágították illúziói, a csendet pedig kitöltötte fogadalma.

Midőn a gazda felébredt, a hajó kifeszített vitorlákkal haladt előre: nem volt egyetlen vászonfoszlány sem, amelyet ne lobogtatott volna a szél. Több mint két és fél mérföldet tettek meg óránként.

Monte Cristo szigete egyre nagyobbnak látszott.

Edmond ismét átadta a hajó vezetését gazdájának, és most ő dűlt le függőágyára. Noha álmatlanul töltötte az éjszakát, egyetlen pillanatra sem tudta lehunyni szemét.

Két órával később ismét a hídon állt. A hajó éppen megkerülte Elba szigetét; Mareciana magasságában és Pianosa sík és zöldellő szigete fölött jártak. Az égboltozat kékjén egyre magasabbra nőtt Monte Cristo szigetének ragyogó csúcsa.

Dantès úgy rendelkezett, hogy a másodkormányos a kormányt balra fordítsa, hadd maradjon el Pianosa jobb felől. Úgy számított, hogy ilyen módon két vagy három csomónyi utat megtakarít.

Este öt óra felé már az egész szigetet jól lehetett látni. Megkülönböztethetők voltak a legapróbb részletek is, mert a levegő a leáldozó nap sugarainak fényében rendszerint nagyon tiszta.

Edmond majd felfalta tekintetével azt a sziklatömböt, amely az alkonyat minden színárnyalatában ragyogott, az élénk rózsaszíntől a sötétkékig. Időnként forróság öntötte el az arcát. Homloka kivörösödött, szeme előtt bíborszínű felhő lebegett.

Soha még játékost, akinek egész vagyona forog kockán, nem fogott el a kockadobáskor olyan aggodalom, mint Edmond-t most, reményei lázas forróságában.

Leszállt az éjszaka; este tíz órakor kikötöttek. A Jeune-Amélie ért oda elsőnek a találkozóra.

Dantès, bár rendszerint uralkodott magán, most nem tudta megőrizni nyugalmát. Elsőnek ugrott a partra, és ha merte volna, megcsókolja a földet, mint Brutus.

Sötét volt az éjszaka, de tizenegy órakor felkelt a hold a tenger közepéből, s a víztükör minden rezdülését ezüsttel vonta be. Majd, amint magasabbra hágott, sugarai fehér csillogással áradtak szét az új Pélion[2] sziklatömegei felett.

A Jeune-Amélie legénysége ismerte a szigetet, megszokott állomásuk volt. Ami Dantèst illeti, ő ráismert levantei utazásaiból, de eddig még sohasem szállt itt partra.

Megkérdezte Jacopót:

- Hol töltjük az éjszakát?

- Hát a hajón - válaszolta a matróz.

- Nem lenne jobb a barlangokban?

- Miféle barlangokban?

- Ej, hát a sziget barlangjaiban.

- Nem ismerek semmiféle barlangot - mondta Jacopo.

Dantès homlokát kiverte a hideg verejték.

- Nincsenek barlangok Monte Cristón? - kérdezte.

- Nincsenek.

Dantès egy pillanatra elkábult, azután arra a gondolatra jutott, hogy azok a barlangok valami szerencsétlenség következtében be is omolhattak, sőt, az is lehet, hogy maga Spada bíboros tömette be őket csupa óvatosságból.

Ebben az esetben a legfontosabb, hogy megtalálja az elveszített bejáratot. Éjnek idején ezt hiába kereste volna. A nyomozást tehát másnapra halasztotta. Egyébként egy jelzés, amely a tengeren félmérföldnyi távolságban bukkant fel, és amelyre a Jeune-Amélie hasonló jeladással felelt, jelentette, hogy eljött az a pillanat, amikor munkához láthatnak.

Az elkésve befutó másik hajó, amelyet a jeladás megnyugtatott arról, hogy érintkezésbe léphetnek egymással, fehéren és némán, mint a kísértet, csakhamar megjelent, és horgonyt vetett a parttól egy kötélhosszúságra.

Az átrakodás azonnal megkezdődött.

Dantès munka közben arra gondolt, milyen örömrivalgás törne ki, ha most hangosan kifejezést adna ezek közt az emberek közt annak az egyetlen gondolatának, amely szüntelenül fülébe és szívébe duruzsolt. De nem árulta el a nagyszerű titkot, inkább attól tartott, hogy máris sokat mondott, és jövés-menésével, ismételt kérdezősködéseivel, aprólékos megjegyzéseivel és állandó készülődésével máris gyanút keltett. Szerencsére, legalábbis ebből a szempontból szerencsés módon, az arcán nem tükröződött más, mint fájdalmas múltjának kitörülhetetlen szomorúsága, és a felhő alatt fel-felderengő vidám fények valóban csak villanásszerűek voltak.

Senki sem sejtett tehát semmit, és amikor másnap puskával, golyókkal és puskaporral felszerelve, Dantès kijelentette, hogy olyan vadkecskére akar vadászni, amilyet szikláról sziklára ugrálni láttak, társai vadászszenvedélyének vagy a magány után való vágyának tulajdonították ezt a tervét. Csupán Jacopo ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Dantès nem akart ellenkezni, mert félt, hogy tiltakozása gyanút kelthet. De alig tettek meg egy negyed mérföldet, módját ejtette, hogy lelőjön egy kecskét, amellyel Jacopót visszaküldte társaihoz. Kérte, hogy süssék meg, és amikor készen lesz, adjanak neki jelt egy puskalövéssel, hogy ő maga is visszatérjen, és elfogyassza a reá eső részt. A lakomát szárított gyümölcsnek és egy üveg Monte Pulcianó-i bornak kellett kiegészítenie.

Dantès folytatta útját, de időnként hátra-hátrafordult. Amint egy szikla csúcsára ért, ezer lépésnyire maga alatt megpillantotta társait, akikhez Jacopo már visszatért, és akik valamennyien a reggeli elkészítésével foglalkoztak. Ez a reggeli Dantès jóvoltából megszaporodott a fő fogással.

Edmond egy pillanatig szelíden fölényes és szomorú mosollyal nézte őket. Két óra múlva ezek az emberek ötven piaszterrel gazdagabban elutaznak, hogy életük veszélyeztetésével újabb ötvenet szerezzenek. Később visszajönnek száz fonttal gazdagabban, hogy ezt a kincset a szultánhoz illő büszkeséggel és a nábobhoz illő önhittséggel eltékozolják valamelyik városban.

"Ma a reménységnek köszönhetem - gondolta -, hogy megvetem gazdagságukat, és a legmélyebb nyomornak tekintem. Holnap, talán, a csalódás után, majd a legfőbb boldogságnak látom ezt a nyomort... Ó, nem! - kiáltott fel Edmond. - Sohasem! A tudós, a csalhatatlan Faria nem tévedhetett ebben az egy dologban. Hiszen akkor inkább kívánta volna a halált, semmint hogy ezt a nyomorúságos és alárendelt életet folytassa."

Dantès, aki három hónappal ezelőtt semmi mást nem kívánt, csak a szabadságot, most már nem érte be a szabadsággal, és gazdagságra is vágyott. Ebben nem ő volt a hibás, hanem az Isten, aki korlátozta az ember hatalmát, de végtelen vágyakat oltott belé.

Ezalatt Dantès két sziklafal között elvesző úton, majd egy esővájta ösvényen, amelyen minden valószínűség szerint ember sohasem járt, közeledett ahhoz a helyhez, ahol a barlangokat sejtette. A legjelentéktelenebb tárgyakat is feszült figyelemmel nézte meg, némelyik sziklán emberi kéz véste nyomokat vélt látni.

Az idő, amely minden érzékelhető tárgyra ráborítja mohaköpenyét, mint ahogy a feledés köpenyével takarja be az erkölcsi dolgokat, mintha tiszteletben tartotta volna ezeket a bizonyos szabályossággal húzott jeleket, amelyek valószínűleg abból a célból kerültek oda, hogy nyomot mutassanak. Időről időre azonban ezek a jelek eltűntek a mirtuszágak alatt, amelyek nagy, virágos bokrokká terebélyesedtek, másutt meg moha alá rejtőzhettek.

Edmond-nak ezért most félre kellett hajtania az ágakat, vagy feltépnie a mohát, hogy ismét nyomára akadjon azoknak a jeleknek, amelyek ebben az útvesztőben vezették. A jelek egyébként jó reménységgel töltötték el Edmond szívét. Ugyan, miért is ne készíthette volna a bíboros ezeket a jeleket? Bizonyára azért vésette őket, hogy valami szerencsétlenség esetén - amelyről maga sem gondolta, hogy ilyen végzetes lesz - segítsék unokaöccsét. Ez a magányos hely nagyszerűen megfelelhetett annak, aki kincset akart elásni. De vajon ezek a csalóka jelek nem vonzották-e magukhoz mások tekintetét is, nemcsak azét, akinek szánták őket? És vajon a sötét csodák szigete hűségesen megőrizte-e nagyszerű titkát?

Mintegy hatvan lépésnyire a parttól Edmond - akit a dimbes-dombos terep egyébként még mindig eltakart társai szeme elől - egyelőre nem látott több bevésett jelt, s egy barlangot sem talált sehol. Egy szilárd alapon nyugvó nagy, kerek szikla volt az egyetlen célpont, amelyhez a jelek vezettek. Edmond úgy gondolta: nemhogy célhoz ért volna, hanem ellenkezőleg, talán csak a kezdet kezdetén van. Ennélfogva sarkon fordult, és visszafelé indult.

Társai ezalatt elkészítették a reggelit, vízért mentek a forráshoz, kenyeret és gyümölcsöt hoztak le a hajóról, és megsütötték a kecskét. Abban a pillanatban, amikor zsákmányukat lehúzták a rögtönzött nyársról, megpillantották Edmond-t, amint szikláról sziklára ugrált, könnyedén és merészen, akár a zerge. Elsütöttek egy puskát, hogy jelt adjanak. A vadász rögtön irányt változtatott, és futva indult feléjük. De abban a pillanatban, amikor valamennyien szemmel követték a távolból szökellését, és felbecsülték vakmerő ügyességét, mintha csak aggodalmukat akarta volna igazolni, Edmond talajt veszített. Látták, amint meginog egyik szikla ormán, nagyot kiált és eltűnik.

Valamennyien felugráltak, és odaszaladtak, hiszen mindnyájan szerették Edmond-t, minden fölénye ellenére is. Elsőnek mégis Jacopo ért oda hozzá.

Edmond-t a földön fekve, véresen és csaknem eszméletlenül találta. Mintegy tizenkét-tizenöt lábnyi magasból gurulhatott le. Néhány csepp rumot öntöttek a szájába, és ez az orvosság, amely egyszer már visszaadta az erejét, most is ugyanolyan hatással volt rá, mint az első alkalommal.

Edmond kinyitotta a szemét, erősen fájlalta a térdét, fején nagy nyomást érzett, és oldalában elviselhetetlen volt a nyilallás. Le akarták vinni a tengerpartra, de amint hozzáértek - bár az egész műveletet Jacopo irányította -, Edmond nagy nyögések között kijelentette, hogy nem bírja el a szállítást.

Érthető, hogy Dantès hallani sem akart a reggeliről, de azt megkövetelte, hogy társai, akiknek semmi hasonló okuk nem volt a böjtölésre, visszatérjenek helyükre. Kijelentette, hogy neki semmi másra nincs szüksége, csak nyugalomra, és hogy mire visszatérnek hozzá, már jobban fogja érezni magát.

A tengerészek nem sokat kérették magukat: éhesek voltak, a kecskehús illata hozzájuk szállt, és a tengeri fókák közt nem járja a sok ceremónia.

Egy órával később visszatértek. Edmond mindössze annyit tudott csinálni, hogy közben elvonszolta magát mintegy tíz lábnyi távolságra, és nekitámaszkodott egy mohlepte sziklának.

De úgy látszott, Dantès fájdalmai nemhogy csillapodtak volna, hanem egyre hevesebbeké váltak. Az öreg gazda, akinek korán reggel el kellett indulnia, hogy rakományát Piemont és Franciaország határán, Nizza és Fréjus között elhelyezze, egyre azon volt, hogy Dantès próbáljon meg talpra állni. Dantès emberfölötti erőfeszítéseket tett, hogy engedjen a felszólításnak, de minden erőlködése után nyögve, sápadtan zuhant vissza.

- Eltört az oldalbordája - jelentette ki halkan a gazda -, no, nem baj, jó bajtársunk, nem szabad elhagynunk. Igyekezzünk levinni a hajóig.

Dantès azonban kijelentette, hogy inkább meghal ott, ahol van, semmint elviselje azt a kegyetlen fájdalmat, amelyet a legcsekélyebb mozgás is okozna neki.

- Jól van - felelte a gazda -, jöjjön, aminek jönnie kell, de ne mondhassa senki, hogy faképnél hagytunk egy ilyen derék bajtársat, mint amilyen te vagy. Csak estére indulunk.

Ezen az ajánlaton a matrózok nem győztek eléggé csodálkozni, de egyikük sem tiltakozott ellene, inkább helyeselték. A gazda eddig szigorú ember volt, most első ízben látták, hogy lemond egy vállalkozásról, vagy legalábbis késlekedik elintézésével.

Dantès azt sem akarta, hogy miatta ilyen módon megsértsék a hajó fegyelmét.

- Nem - mondta a gazdának -, ügyetlen voltam, és az az igazság, hogy viseljem ügyetlenségem következményeit. Hagyjanak itt nekem egy kis kétszersültet, egy puskát, puskaport és golyókat, hogy lőhessek kecskét, vagy megvédjem magam, meg egy csákányt, hogy valami házikót tákoljak össze magamnak, ha kissé késve jönnének értem.

- De hiszen éhen halsz - jegyezte meg a gazda.

- Inkább ezt választom - felelte Edmond -, semhogy elviseljem azt az irtózatos fájdalmat, amelyet csak egyetlen mozdulatra is el kell szenvednem.

A gazda a hajó felé fordult, amely már az indulásra várva ringott a kis kikötőben, készen arra, hogy ismét a nyílt tengerre fusson, mihelyt a vitorláit felvonják.

- Ugyan hova gondolsz, máltai? - felelte (így nevezték Dantèst). - Nem hagyhatunk itt így, de nem is maradhatunk.

- Csak menjenek, menjenek! - kiáltotta Dantès.

- Legalább egy hétig távol leszünk - mondta a gazda -, és akkor is kerülővel kellene utunkból ide visszatérnünk, teérted.

- Hallgasson ide - mondta Dantès -, ha két vagy három nap múlva találkoznak valami halászhajóval, vagy más olyan hajóval, amely erre a környékre igyekszik, ajánljanak figyelmébe engem. Huszonöt piasztert fizetek annak, aki visszavisz Livornóba. Ha nem találnak ilyen hajót, jöjjenek vissza értem.

A gazda lehajtotta a fejét.

- Nézze csak, Baldi gazda - jegyezte most meg Jacopo -, van rá mód, hogy mindent összeegyeztessünk. Maguk csak utazzanak el, én pedig itt maradok a sebesülttel, hogy ápoljam.

- És te lemondanál a részesedésedről, hogy velem maradhass? - kérdezte Edmond.

- Le én, mégpedig nem is sajnálnám - felelte Jacopo.

- Hát akkor te igazán derék fiú vagy, Jacopo - mondta Edmond -, és Isten megjutalmaz jóságodért. De nekem nincs szükségem senkire sem, köszönöm. Egy-két napi nyugalom helyrehoz, és remélem, hogy ezeken a sziklákon majd találok kitűnő gyógyító füveket zúzódásaimra.

Dantès ajka körül különös mosoly villant meg. Melegen megszorította Jacopo kezét, de megingathatatlan maradt elhatározásában, hogy ott marad, és hogy egyedül marad.

A csempészek mindazt otthagyták Edmond-nak, amit kért, és eltávoztak. Több ízben hátra-hátranéztek, és mindannyiszor baráti istenhozzádot intettek neki. Edmond csak kezével intett vissza, mintha többi tagjait nem tudná megmozdítani.

- Különös - mormogta nevetve, mikor már eltűntek -, hogy ilyen emberek között igaz barátságot és önfeláldozást lehet találni.

Ekkor óvatosan az egyik szikla csúcsára vonszolta magát, amely úgy elrejtette, hogy a tengerről nem lehetett látni, és onnan nézte, amint a kis hajó felvonja vitorláit, látta, hogy felszedi a horgonyt, és ott himbálózik kecsesen, mint a sirály, mielőtt felrepül. Azután látta elindulni is.

Egy óra múlva végképpen eltűnt a hajó; legalábbis arról a helyről, ahol a sebesült maradt, már semmit sem lehetett látni belőle. Ekkor Dantès, fürgébben és könnyedebben, mint azok a kecskék, amelyek körülötte szökdécseltek a mirtuszok és masztixfák között a vad sziklákon, egyik kezébe a puskáját, a másikba csákányát fogva, arra a sziklára futott, amelynél a bevésett jelek végződtek.

- És most - kiáltott annak az arab halásznak történetére gondolva, akiről Faria mesélt -, most nyílj meg, Szezám!

 

3
Káprázat

A nap már pályájának csaknem harmadrészét befutotta, a ragyogó májusi sugarak melegen, éltetően áradtak szét a sziklákon, s azok mintha maguk is érezték volna ezt a meleget. Tücskök ezrei bújtak meg láthatatlanul a fű között, egyhangúan és folytonosan cirpeltek. A mirtusz és az olajfa levelei remegve himbálóztak, és szinte érces csengésű hangot adtak. Edmond minden lépésére, amelyet a forró köveken megtett, gyíkok menekültek el, mint megannyi smaragdkő. A távolból látni lehetett a meredek lejtőkön szökellő vadkecskéket, amelyek olykor vadászokat is csalnak a szigetre. Egyszóval: voltak a szigetnek lakói, eleven és élénk életet élt, de Edmond mégis úgy érezte, hogy egyedül van Isten kezében.

Valami megmagyarázhatatlan érzés töltötte el, amely nagyon hasonlított a félelemhez. Már a nappali fényben sem bízott. Úgy érezte, hogy még a pusztaságban is kutató szemek figyelik.

Ez az érzése olyan erős volt, hogy abban a pillanatban, amint munkához látott, hirtelen letette csákányát, elővette puskáját, még egyszer felmászott a sziget legmagasabb sziklájára, és onnan nézett körül az egész környező vidéken.

De meg kell mondanunk, figyelmét nem a poétikus Korzika vonta magára, amelynek még a házait is jól látta, sem a csaknem ismeretlen Szardínia, amely utána következik, sem pedig a nagy emlékeket hordozó Elba szigete, de még az a csaknem észrevehetetlen vonal sem, amely a szemhatáron húzódott, és amelyben a tengerész gyakorlott szeme felismeri a pompás Genovát és Livornót, a kereskedővárost. Nem, hanem az a kis kétárbocos hajó, amely hajnalban indult útnak, és a csempészhajó, amely nemrégen ment el.

Az első éppen eltűnőben volt a Bonifacio-szorosban, a másik az ellenkező irányban haladva, Korzika partja mentén siklott, amelyet éppen meg akart kerülni.

Ez a látvány megnyugtatta Edmond-t.

Ekkor azokat a tárgyakat vette szemügyre, amelyek közvetlen közelében voltak. Látta magát a kúp alakú sziget e legmagasabb pontján, mint törékeny szobrot valami hatalmas talapzaton. Alatta sehol egyetlen ember. Körülötte sehol egy csónak. Semmi egyéb, csak az azúrszínű tenger, amely hullámaival örökösen csapkodta és ezüstös rojtokkal hímezte tele a sziget szélét.

Gyors léptekkel, de igen óvatosan lesietett. Nagyon vigyázott, nehogy olyasféle baleset érje, amilyet ügyesen és szerencsésen megjátszott.

Dantès, mint már mondottuk, visszafelé követte a sziklákon bevésett jeleket, és látta, hogy ez az irány egy elrejtett kicsike öbölhöz vezet, amely olyan volt, mint valami antik nimfa fürdőmedencéje. A kis öböl nyílása elég széles volt, és közepe elég mély ahhoz, hogy egy egészen kicsi hajó behatolhasson, és odabent rejtve maradhasson. Követve tehát a következtetések fonalát, amelyről úgy látta, hogy már Faria abbét is olyan könnyedén vezette tovább a valószínűség útvesztőjében, arra a megoldásra jutott, hogy Spada bíboros ennél a kis öbölnél köthetett ki, ott elrejtette kis hajóját, hogy az észrevétlen maradjon, követte a rovátkákkal megjelölt vonalat és e vonal végénél elásta kincsét.

Dantèst azután ez a feltevése visszavezette a kerek szikla közelébe.

Mindössze egy dolog nyugtalanította Edmond-t - és ez fizikai ismereteivel is élénk ellentétben állott -, hogyan lehetett minden jelentékenyebb erő alkalmazása nélkül felállítani az öt-hatezer font súlyú sziklát erre a talapzatra, amelyen áll?

Hirtelen ötlete támadt: talán nem is emelték fel a sziklát, hanem inkább legurították - mondta magában.

Felment a szikla tetejére, hogy megkeresse, hol volt annak régi helye.

Valóban, csakhamar észrevette, hogy enyhe lejtőt ástak, amelyen a szikla lecsúszott, és azon a helyen állt meg, ahol most van. Egy tömör terméskőből leszelt másik szikladarab szolgált támasztékul. A réseket gondosan eltömködték kövekkel és kavicsokkal, hogy sehol se legyen hézagos. Ezt a befalazott helyet termőfölddel fedték be, amelyen lassan megeredt a fű, kiütött a moha, és egy-egy mirtusz és masztix-cserje magja is kikelt. A vén szikla végül is úgy hatott, mintha ott nőtt volna ki a földből.

Dantès vigyázva elkotorta a földet, és felismerte vagy felismerni vélte, milyen okosan tervezték ki az egészet.

Bontani kezdte csákányával a vastag falat, amelyet az idő jó erősre edzett. Tízpercnyi munka után a fal engedett, és nyílás támadt rajta, amelyen befért Dantès karja.

Dantès kivágta a legvastagabb olajfát, amit csak talált, letisztította róla az ágakat, bedugta a nyíláson, és emelőnek használta.

A szikla azonban túlságosan nehéz volt, és az alsó szikla olyan szilárdan támasztotta, hogy emberi erő nem bírta volna megmozgatni, még ha maga Herkules kísérelte volna is meg.

Dantès ekkor arra gondolt, hogy legjobb lesz magát a támasztékot eltávolítani.

De milyen módon?

Körülnézett, mint általában a tanácstalan emberek szoktak, és tekintete arra a vadjuh-tülökre esett, amelyet puskaporral megtöltve Jacopo barátja hagyott ott neki.

Mosolygott: ez a pokoli találmány fogja helyette elvégezni a munkát. Dantès csákányával a felső szikla és a támasztékul szolgáló alsó szikla közé robbantó-aknát vájt, ahogy a bányászok szokták, amikor valami nagy és fárasztó munkát nem emberi erővel akarnak elvégezni, azután teletömte puskaporral, majd széttépdeste zsebkendőjét, meghengergette a salétromban, és kanócot sodort belőle.

Amint meggyújtotta a kanócot, eltávozott.

A robbanás nem váratott magára: megmérhetetlen ereje a felső sziklát egy pillanat alatt felemelte, az alsó szikla pedig szilánkokban repült széjjel. Azon a kis nyíláson át, amelyet Dantès először vájt, egész csomó remegő rovar röppent elő, és egy óriási vipera, amely mintha ezt a titkos utat őrizte volna, gördült végig kékes színű csigavonalán, aztán eltűnt.

Dantès most odalépett: a felső szikla, most már támasz nélkül, a szakadék fölé hajolt. A rettenthetetlen kincskereső körüljárta, kiválasztotta a legjobban ingadozó helyet, emelőjét az egyik éle alá támasztotta, és Sziszifuszként, minden erejével a sziklának feszült.

A sziklát már megmozgatta a rázkódtatás, és most megingott. Dantès megkettőzte erőfeszítését, mintha csak azoknak a titánoknak egyike lett volna, akik hegyeket mozdítottak meg, hogy az istenek királya ellen háborút viseljenek. Végül is engedett a szikla, egyet ugrott, azután nekilódult, legördült és a tengerbe merült.

Fedetlenül hagyott egy kerek földdarabot, és napvilágra hozott egy kocka alakú kőlap közepébe erősített vaskarikát.

Dantès felkiáltott örömében és bámulatában. Első kísérletet még sohasem koronázott pompásabb eredmény.

Folytatni akarta a munkát, de a lába olyan erősen remegett, szíve annyira vert, és olyan égető ködfátyol borult a szemére, hogy meg kellett állnia.

Csak egy másodpercig habozott. Beakasztotta emelőjét a vaskarikába, hatalmas erővel megemelte, és a kiszabadult kőlap megnyílt, felfedve egy erősen meredek lépcsőjáratot, amely egy egyre sötétebbé váló barlang mélyébe torkollott.

- Ejnye már - mondta magának -, legyünk férfiak! Alaposan megszoktam a viszontagságot, nem sújthat le egy csalódás, hiszen akkor hiába szenvedtem volna annyit! A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront reá! Faria álmot látott csupán, Spada bíboros semmit sem ásott el ebben a barlangban, talán nem is járt itt soha, vagy ha el is jött ide, Cesare Borgia, ez a rettenthetetlen kalandor, a fáradhatatlan, sötét lelkű lator követte ide, felfedezte a nyomát, sőt a bevésett jeleket is éppúgy nyomon követte, akárcsak én, felemelte a követ, mint én, leszállt énelőttem, és nem hagyott itt semmit az én számomra.

Egy pillanatig mozdulatlan maradt, elgondolkozott, szemét a sötét és mélyen behúzódó nyílásra meresztette.

- És most, hogy már nem számítok semmire - mormolta -, hogy azt mondtam magamnak, esztelenség volna még reménykedni, pusztán kíváncsiságból folytatom a kalandot.

Még mindig nem mozdult, továbbra is mélyen gondolataiba merült.

- Igen, igen, ez a kaland nagyon is beleillik annak a királyi haramiának fénnyel és árnyékkal vegyes életébe, a különös események sorozatába, amelyekből sokszínű élete összetevődik. Ez a mesébe illő esemény kikapcsolhatatlan láncszemként illeszkedett élete történetébe. Igen, Borgia idejött valamelyik éjjel, egyik kezében fáklyát, a másikban kardot tartott, mögötte húsz lépésnyire pedig, talán ennek a sziklának a lábánál, sötéten és fenyegetően, két poroszló fürkészte a földet, a levegőt és a tengert. Borgia belépett a barlangba, mint én most, megremegtetve a sötétséget félelmes és lángoló kardjával.

- Igen ám, de mit csinált Cesare azokkal a poroszlókkal, akik tudták titkát? - tűnődött Dantès.

- Ugyanazt - felelte önmagának mosolyogva -, amit Alarik gót király sírásóival csináltak: a halottal együtt őket is eltemették.

- De ha itt járt volna - töprengett tovább Dantès -, megtalálja és elviszi a kincset. Borgia, aki Olaszországot egy articsókához hasonlította és levelenként falta fel, sokkal jobban fel tudta használni az idejét, és nem vesztegette volna arra, hogy ezt a sziklát visszahelyezze a talapzatára.

- Gyerünk csak le!

Kételkedő mosoly játszott ajka körül, és amint lefelé indult, az emberi bölcsesség e végső szavát mormogta:

- Talán...

De Dantès a várt sötétség és romlott levegő helyett szelíd, kékes fényt látott derengeni. A levegő és a világosság nemcsak azon a résen keresztül szűrődött be, amelyet ő ütött, hanem a külső sziklák kívülről láthatatlan repedésein is. Ezeken át látni lehetett a kék égboltot, a zöldellő tölgyek rezgő ágait meg a földiszeder hajladozó, tövises indáit. Dantès néhány másodperc múlva körülnézett ebben a barlangban, amelynek inkább enyhe, semmint nyirkos, inkább illatos, mint kellemetlen levegője csak annyira különbözött a sziget hőmérsékletétől, amennyire kékes derengése a napfénytől. Már tudjuk, hogy szeme megszokta a sötétséget, itt is ellátott hát a barlang legtávolabbi zugába. A barlang oldalai gránitból voltak, falai csillogtak és ragyogtak, akár a metszett gyémánt.

- Sajnos! - tűnődött Edmond mosolyogva. - Más kincset valószínűleg nem is hagyott itt a bíboros. A derék abbé, amikor ezeket a csillogó falakat látta álmában, hiú reményeket táplált.

Dantèsnek azonban eszébe jutottak a végrendelet következő szavai is: "A második barlang legtávolabb eső sarkában..." Eddig csak az első barlangba hatolt be, most már meg kell keresnie a másodiknak a bejáratát is.

Megkísérelt tájékozódni. Ennek a második barlangnak természetesen a sziget belsejébe kellett benyúlnia. Megvizsgálta a kövek alapzatát, és megkopogtatta az egyik oldalfalat, mert azt gondolta, hogy ott kell lennie a nyílásnak, amelyet nagyobb biztonság kedvéért bizonyára befalaztak.

Egy helyen a csákányütés tompa zajt adott, és egy pillanatig visszhangzott a sziklán. Ennek hallatára Dantès homlokát kiverte a verejték. A kutató bányásznak úgy tetszett, hogy a gránitfal egyik részén tompábban és mélyebben verődik vissza a hang, Égő pillantását a vastag falra vetette, és a fogságban szerzett finom ösztönével felismerte azt, amit talán senki más fel nem ismert volna: ott egy nyílásnak kell lennie.

De hogy ne végezzen hiábavaló munkát, Dantès, akár Cesare Borgia, mivel tudta mérlegelni az időt, kipuhatolta csákányával a többi falat is, puskája agyával megvizsgálta a talajt, a gyanús helyeken felásta a földet, és amikor semmit sem talált, semmire sem jött rá, visszatért a falnak ahhoz a részéhez, amely az imént azt a vigasztaló hangot adta.

Újra és még nagyobb erővel vágta bele a csákányt.

Most azután különös dolgot észlelt. A csákány ütésére valami vakolatféle, amely hasonló a freskófestők által használt anyaghoz, levált és lehámlott, miáltal kibukkant egy fehéres és lágy kődarab, olyan alakú, mint egy közönséges kovakő. A szikla nyílását ilyen kövekkel zárták el, a kövekre azután ráhúzták ezt a vakolatot, majd a vakolatra a gránit színét és kristályos külsejét varázsolták rá.

Dantès ekkor a csákány hegyes végével kezdett dolgozni, és így egy hüvelyknyire behatolt a falba.

Itt kellett tovább kutatni.

Az emberi szervezetnek valami különös titkaképpen, minél jobban bebizonyosodott, hogy Faria nem tévedett, annál inkább kételkedett Dantès szíve, sőt, csaknem elcsüggedt. Ez az új tapasztalat, melynek növelnie kellett volna az erejét, inkább elgyengítette. A csákány megállt, és csaknem kiesett a kezéből. Letette a földre, megtörülte homlokát, és visszament a napvilágra. Azzal az ürüggyel csapta be önmagát, hogy meg akarja nézni, nem leste-e meg valaki. Pedig tulajdonképpen csak levegőre volt szüksége, mert úgy érezte, hogy mindjárt elájul.

A sziget elhagyatott volt, és a zeniten álló nap szinte beborította tűzszemével. A távolban kis halászbárkák nyitogatták szárnyukat a zafírkék tengeren.

Dantès még semmit sem evett: de ilyen pillanatokban ugyan ki gondolna evésre? Lehajtott egy korty rumot, és újra megerősödött szívvel tért vissza a barlangba.

A csákány, amelyet az imént olyan nehéznek érzett, most ismét könnyű lett. Úgy emelte fel, mint valami tollat, és nagy erővel munkához látott.

Néhány csákányütés után észrevette, hogy a kövek nincsenek erősen összeillesztve, csak egyik a másik mellé van téve, és be van takarva azzal a vakolattal, amelyről már beszéltünk. Az egyik ilyen hasadékba beleszúrt a csákány hegyével, ránehezedett a csákány nyelére, és örömmel látta, hogy a kő elfordul, és a lába elé gurul.

Ettől kezdve Dantèsnek már csak ki kellett kaparnia minden követ a csákány vashegyével, és a kövek sorjában kiestek, egyik a másik után.

Már kezdetben elég nagy volt a nyílás, annyira, hogy Dantès befért volna rajta, de az, hogy néhány percig várakozott, azt jelentette, hogy késlelteti a bizonyosságot, és addig is a reménybe kapaszkodhatik.

Végül is egy percnyi újabb habozás után Dantès az első barlangból átment a másodikba.

Ez a második barlang alacsonyabb, sötétebb és félelmesebb volt, mint az első. Ide a levegő csak az imént készített nyíláson át hatolt be, és a barlang tele volt azzal a dögletes szaggal, amelynek hiányán Dantès az elsőnél csodálkozott.

Időt engedett a kívülről jövő szellőnek, hogy felfrissítse a belső áporodott levegőt, azután belépett.

A nyílástól balra volt egy sötét és mély sarok.

De Dantès szemének, ahogy már mondottuk, semmi sem volt sötét. Tekintetével végigkutatta a második barlangot: éppen olyan üres volt, mint az első.

A kincs, ha ugyan volt, ebben a sötét sarokban lehetett elásva. Elérkezett az aggodalom órája. Két láb felásni való föld - csak ennyi maradt meg Dantèsnek a legnagyobb öröm és a legnagyobb kétségbeesés között.

A saroknak tartott, hirtelen elszánta magát, és merészen nekivágott a talajnak.

Az ötödik vagy hatodik csákányütésre a vas vas-visszhangra talált.

Soha félrevert harang, soha semmiféle vészjel nem hatott úgy hallgatójára, mint ez. Ha Dantès semmit sem talál, akkor sem sápadhatott volna el jobban.

Most kissé arrább vágta be a csákányt, mint ahol már az előbb keresgélt, és ugyanarra az ellenállásra talált, de most nem ugyanazt a hangot hallotta.

- Faláda, vasabronccsal körülvéve - állapította meg.

Ebben a pillanatban gyors árnyék suhant el, és elfogta a világosságot.

Dantès leejtette csákányát, puskájához kapott, kirohant a nyíláson, és kiment a napvilágra.

Egy vadkecske ugrott el a szikla első bejárata előtt, és onnan néhány lépésnyire legelni kezdett.

Jó alkalom lett volna, hogy biztosítsa ebédjét, de Dantès attól tartott, hogy a lövés zaja oda talál csalni valakit.

Egy pillanatig töprengett, azután levágott egy gyantás fát, meggyújtotta a még füstölgő tűznél, amelynél a csempészek a reggelijüket készítették el, és ezzel a fáklyával tért vissza.

Semmit sem akart elveszíteni abból, amit látni fog.

A fáklyát az alaktalan és befejezetlen gödörhöz tartotta, és meglátta, hogy nem tévedett: csákányütései felváltva hol a vasat, hol pedig a fát érték.

Fáklyáját a földbe szúrta, és munkához látott.

Egy perc alatt eltakarított egy három láb hosszú, két láb széles területet, és megpillantott egy vésett vasabronccsal körülpántolt tölgyfa ládát. A láda fedelének közepén, ezüst lemezen, amelyet a föld sem tudott homályossá tenni, a Spada-család címere fénylett: kard keresztezett olyan ovális pajzsot, mint amilyenek általában az olasz pajzsok, legfelül pedig egy bíborosi kalap díszlett.

Dantès könnyen ráismert; Faria abbé olyan sokszor lerajzolta neki.

Ettől kezdve már nem kételkedett, Bizonyos, hogy a kincsnek itt kell lennie. Nem történt volna ennyi óvóintézkedés, ha csak az üres ládát akarták volna visszatenni.

Rövid percek alatt a láda egész környékét megtisztította, és Dantès egymás után látta felvillanni a középső zárat, két lakat között, és az oldalfogantyúkat; mindez metszett munka volt, mert ez volt a divat abban a korban, amikor a művészet a legsilányabb fémet is értékessé tudta tenni.

Dantès megragadta a ládát az egyik fogantyúnál, és fel akarta emelni. Lehetetlen volt.

Ki akarta nyitni: a zár és a lakatok nem engedtek. A hűséges őrizők nem akarták kiadni kincsüket.

Most csákánya hegyes végét a láda és a fedél közé dugta, nagy erővel lenyomta a csákány nyelét, mire a fedél nagyot reccsenve felpattant. A deszkalemezek széles nyílása hasznavehetetlenné tette a vaspántokat, leestek, de szívós karmukkal még szorították a deszkalapot, amelyet estükben felsértettek. A láda kinyílt.

Szédítő láz ejtette hatalmába Dantèst. Megragadta puskáját, megtöltötte és maga mellé helyezte. Először lehunyta a szemét, mint a gyermekek, hogy képzeletük ragyogó éjszakájában több csillagot lássanak meg, mint amennyit megszámlálhatnak a még világos égbolton, azután ismét kinyitotta a szemét, és elvakultan nézett.

A láda három rekeszre oszlott.

Az elsőben vörhenyes csillogású, sárgásvörös aranytallérok ragyogtak.

A másodikban csiszolatlan aranyrudak álltak sorjában; ezek súlyuk miatt voltak értékesek.

Végül a harmadikban, amely félig volt csak tele, Edmond belemarkolt a gyémántokba, gyöngyökbe, rubinokba, és ezek, amint egymás után - mint valami csillogó vízesés - visszahulltak, olyan hangot adtak, akár a jégeső az ablaküvegen.

Edmond, miután mindent megérintett, megtapogatott, és remegő kezét belemerítette az aranyba és a drágakövekbe, az őrület szélén álló ember reszkető izgalmával megint végigrohant a barlangokon, felugrott egy sziklára, ahonnan áttekinthette a tengert, de nem látott rajta semmit. Egyedül volt, egészen egyedül, megszámlálhatatlan, hallatlan, mesébe illő gazdagságával, amely egyedül csak az övé. De vajon álmodik-e, vagy ébren van? Röpke álomkép játszik-e vele, vagy szemtől szemben áll-e a valósággal?

Viszont kellett látnia aranyait, bár érezte, hogy ebben a percben nem bírja el ezt a látványt. Egy pillanatig két kezébe fogta a fejét, mintha elméje józanságát féltené, azután nekifutott a szigetnek, de nem valamilyen út mentén, hiszen Monte Cristo szigetén nincs is út, de még határozott irányt sem követett. Kiáltozásaival és mozdulataival megszalajtotta a vadkecskéket, és elijesztette a tengeri madarakat. Azután nagy kerülővel visszatért, mert ismét kétség fogta el, berohant az első barlangba, onnan a másodikba, és ismét szemben állott az arany- és gyémántbányával.

Térdre esett, görcsösen összeszorított két kezével elfojtotta szíve heves dobogását, és imát mormolt, amelyet csak egyedül Isten érthetett meg.

Csakhamar lecsillapodott, és boldog érzés fogta el, mert csak ettől az órától kezdve kezdett hinni szerencséjében.

Hozzáfogott, hogy megszámlálja vagyonát. Ezer rúd aranya volt, és ezek mindegyike két-három fontot nyomott. Azután felrakott egymásra huszonötezer aranytallért, amelyek egyenként mintegy nyolcvan frankot érhetnek a mi mai pénzünk szerint, valamennyi VI. Sándor pápa és elődei képmását viselte. Akkor észrevette, hogy a rekesznek még csak a felével végzett. Végül tíz marék gyöngyöt, drágakövet és gyémántot, mért ki, amelynek legtöbbje a kor legjobb aranyműveseinek kezét dicsérte. Már ezért is nagyon értékes volt.

Dantès látta, hogy a nap hanyatlóban van, és lassan-lassan leáldozik. Attól tartott, hogy valaki meglepi, ha itt marad a barlangban, és a puskával a kezében távozott. Egy darabka kétszersült és néhány korty bor volt a vacsorája. A követ visszatette a helyére, reá feküdt, és néhány órát aludt. Testével takarta el a barlang bejáratát.

Ez a sok és szörnyű izgalmat átélt ember kétszer vagy háromszor már végigélt ilyen élvezetes, de egyúttal félelmes éjszakát.

 

4
Az ismeretlen

Beköszöntött a reggel. Dantès már régóta nyitott szemmel várta. A nap első sugarára felkelt, és mint az előző este, most is felmászott a sziget legmagasabb sziklájára, hogy áttekintse a környéket. Minden éppen olyan elhagyatott volt, mint az előző este.

Edmond lemászott a szikláról, felemelte a követ, zsebeit megtöltötte drágakővel, legjobb tudása szerint visszahelyezte a láda tetejét és vaspántjait, befedte földdel, a földet letaposta, megszórta homokkal, hogy a frissen felásott helyet semmi se különböztesse meg a talaj többi részétől, kiment a barlangból, helyére tette a kőlapot, majd különböző nagyságú köveket rakott rá, a hézagokat teleszórta földdel, mirtuszt és avarfüvet ültetett bele, meglocsolta az új növényzetet, hogy réginek lássék, megsemmisítette a lábnyomokat a hely körül, és türelmetlenül leste társai visszatérését. Most már valóban nem kellett azzal töltenie az időt, hogy nézegesse aranyait és gyémántjait, és ott maradjon Monte Cristón, hogy mint a sárkány, őrizze használatlan kincseit. Most már vissza kellett térnie az életbe, az emberek közé, és a társadalomban elfoglalnia azt a rangot, befolyást és hatalmat, amelyet ebben a világban a gazdagság, minden erők e legnagyobbika, adhat birtokosának.

A csempészek a hatodik napon tértek vissza. Dantès már messziről felismerte a Jeune-Amélie-t járásáról. Dantès a kikötőhelyhez vonszolta magát, mint egy sebesült Philoktetész,[3] és amikor társai partra szálltak, még mindig keseregve jelentette nekik, hogy valamivel jobban érzi magát, azután ő hallgatta meg a kalandorok elbeszélését. Igaz, hogy szerencsével jártak, de alig adtak túl a rakományon, mikor híre jött, hogy egy ellenőrző kétárbocos hajó futott ki a touloni kikötőből, és feléjük tart. Erre ők nyílsebesen elmenekültek, és csak azt sajnálták, hogy Dantès nincs velük, mert ő tudta a lehető leggyorsabban előrerepíteni a hajót. És csakugyan hamarosan megpillantották az üldöző hajót, de az éjszaka védelme alatt és a korzikai hegyfokot megkerülve sikerült megszökniük.

Egészben véve utazásuk nem volt rossz, és valamennyien sajnálták, de főleg Jacopo, hogy Dantès nem volt velük, mert akkor megkaphatta volna részesedését, amely csaknem ötven piaszter volt.

Edmond nem árulta el magát, még csak el sem mosolyodott, amikor felsorolták, hogy milyen nagy nyereség jutott volna neki, ha el tudott volna jönni a szigetről. Mivel a Jeune-Amélie csak éppen érte jött Monte Cristóra, még aznap este hajóra szállt, és követte a gazdát Livornóba.

Livornóban beállított egy zsidóhoz, és legapróbb gyémántjaiból négy darabot eladott neki ötezer frankjával. A zsidó kíváncsiskodhatott volna, hogy vajon honnan van egy matróznak ilyen drága holmija, de nem kérdezett semmit, mert mindegyiken nyert ezer frankot.

Másnap egy vadonatúj bárkát vásárolt, s ezt Jacopónak adta. Ajándékát még megtoldotta száz piaszterrel, hogy szerződtessen a bárkára legénységet. Mindezt azzal a feltétellel, hogy Jacopo elmegy Marseille-be, ott kérdezősködik egy bizonyos Louis Dantès nevű öregemberről, aki az allées de Meilhanon, és egy Mercédès nevű fiatal lány után, aki a katalánok telepén lakott.

Jacopo azt hitte, hogy álmodik. Edmond azt a mesét találta ki, hogy önfejűségből lett tengerész, mivel családja nem volt hajlandó őt kellő pénzzel ellátni, de amint most megérkezett Livornóba, megkapta az örökséget, amelyet nagybátyja reá, mint egyedüli örökösére hagyományozott. Dantès jó modora olyan valószínűvé tette ezt a mesét, hogy Jacopo egyetlen pillanatig sem kételkedett régi bajtársa szavaiban.

Másrészről, mivel Edmond szerződése a Jeune-Amélie-n lejárt, búcsút vett a gazdától, aki előbb megkísérelte, hogy visszatartsa, de mint Jacopo, ő is megtudta az örökség történetét, és lemondott arról, hogy régi matrózát más elhatározásra bírja.

Másnap Jacopo elvitorlázott Marseille-be, Edmond-nal Monte Cristo szigetén kellett majd találkoznia.

Dantès még aznap elutazott, nem mondta meg, hová megy, elbúcsúzott a Jeune-Amélie legénységétől, busás ajándékokat osztogatva, búcsút vett a gazdától is, és megígérte, hogy előbb-utóbb hírt ad majd magáról.

Dantès Genovába ment.

Amikor megérkezett, éppen egy kis jachtot próbáltak ki. Ezt a jachtot egy angol rendelte, aki hallott arról, hogy a genovaiak a Földközi-tenger legjobb hajóépítői, és ezért egy Genovában készült jachtot akart vásárolni. Az angol negyvenezer frankot fizetett volna, Dantès hatvanezret ígért érte azzal a feltétellel, hogy aznap szállítják neki a hajót. Mivel az angol arra az időre, míg a jacht elkészül, Svájcba utazott, és csak három hét vagy egy hónap múlva kellett visszatérnie: a hajóépítő úgy gondolta, hogy van ideje az új hajó megépítéséhez. Dantès elvitte a hajóépítőt egy zsidóhoz, együtt bementek a bolt hátsó helyiségébe, és a zsidó a hajóépítő kezébe leolvasott hatvanezer frankot.

A hajókészítő felajánlotta Dantèsnek, hogy összeválogatja a hajó legénységét.

Dantès megköszönte, de azt felelte, hogy egyedül szokott hajózni, és hogy egyetlen kérése van csupán: szereljenek fel a kabinjában, az ágy fejénél, egy titkos szekrényt, és abban legyen három, szintén titkos rekesz. Megadta a rekeszek méreteit, és a rekeszek másnap elkészültek.

Dantès két órával később elhagyta a genovai kikötőt. Sok kíváncsi tekintet kísérte indulását. Sokan akarták látni a spanyol urat, aki egymagában szokott hajózni.

Dantès szerencsésen indult. A kormányrúd segítségével, és anélkül hogy azt el kellett volna hagynia, hajójával úgy kanyargott, ahogy éppen akart. Olyan volt ez a hajó, mint valami eszes lény, amely a legkisebb ösztönzésre engedelmeskedik, és Dantès elismerte, hogy a genovaiakat megérdemelten tartják a világ első hajóépítőinek.

A kíváncsiak szemmel követték a kis hajót, míg csak el nem tűnt, azután vitatkozni kezdtek azon, hogy hová ment. Egyesek Korzikára esküdtek, mások Elba szigetére. Ezek fogadást ajánlottak, hogy Spanyolországba ment, amazok kitartottak Afrika mellett. Monte Cristo szigete senkinek sem jutott eszébe.

Pedig Dantès Monte Cristóra tartott.

A második nap vége felé ért oda. A hajó igen gyors járású volt, és harmincöt óra alatt tette meg az utat. Dantès tökéletesen ismerte már a sziget partjának fekvését, és most nem a megszokott helyen, hanem a kis öbölben vetett horgonyt.

A sziget elhagyatott volt. Úgy látszott, hogy Dantès távozása óta senki sem járt ott. Edmond egyenesen a kincseihez ment: minden úgy volt, ahogy otthagyta.

Óriási vagyonát másnapra átvitte a jachtra, és bezárta a titkos szekrény három rekeszébe.

Még egy hétig várakozott ott. Ezalatt jachtjával körüljárta a szigetet, úgy tanulmányozta, mint egy jó lovas a lovát. A hét leteltével ismerte minden előnyét és minden fogyatékosságát. Megfogadta magában, hogy az előbbieket fokozza, az utóbbiakat pedig csökkenti.

A nyolcadik napon Dantès egy kis hajót pillantott meg, amely kifeszített vitorlákkal közeledett, és felismerte Jacopo bárkáját. Jelt adott, mire Jacopo felelt, és két órával később a bárka már ott állt a jacht mellett.

Edmond mindkét kérdésére szomorú választ kapott.

Az öreg Dantès meghalt, Mercédès eltűnt.

Edmond nyugodt arccal hallgatta végig a két hírt, de csakhamar partra szállt, és megtiltotta, hogy oda bárki is kövesse.

Két óra múltán visszatért. Jacopo bárkájáról két ember átment a jachtra, hogy segítsen a horgonyt felszedni, és Dantès utasítást adott, hogy Marseille-nek tartsanak.

Sejtette, hogy édesapja meghalt. De vajon hová lett Mercédès? Edmond nem adhatott megfelelő utasítást megbízottjának anélkül, hogy titkát elárulná, és más felvilágosításokra is szüksége volt, amelyeket csak saját maga szerezhetett meg. Tükre még Livornóban elárulta neki, hogy a felismerés veszélye nem fenyegeti, egyébként is lehetősége volt rá, hogy minden módon elrejtse valódi énjét. Egy reggel tehát a jacht, a kis bárka kíséretében, bátran bevonult Marseille kikötőjébe, és megállt pontosan szemközt azzal a hellyel, ahol azon a végzetes emlékű estén egy Edmond Dantès nevű fiatalembernek csónakra kellett szállnia, hogy If várába hurcolják.

Dantès mégiscsak összeborzongott, amikor észrevette, hogy az egészségügyi csónakban egy csendőr közeledik feléje. De azzal a tökéletes magabiztossággal, amelyet már megszokott, felmutatott egy angol útlevelet, amelyet még Livornóban vásárolt, és ezzel az idegen menetlevéllel, amelyet Franciaországban sokkal többre értékelnek, mint a sajátjukat, minden nehézség nélkül partra szállt.

Legelőször is a Pharaon egyik volt matrózát pillantotta meg, amint a Canebière-en áthaladt. Ez az ember valamikor az ő parancsnoksága alatt szolgált, és most mintegy eszközül kínálkozott Dantèsnek, hogy bizonyosságot szerezzen a saját magán végbement változásokról. Egyenesen ehhez az emberhez lépett, több kérdést intézett hozzá, a tengerész válaszolt is, de sem szavai, sem arca nem mutatták, hogy emlékezete szerint valaha is látta volna a kérdezősködőt.

Dantès egy pénzdarabbal köszönte meg a felvilágosításokat. Egy perccel később észrevette, hogy a derék ember utánaszalad. Dantès hátrafordult.

- Bocsásson meg, uram - mondta a matróz -, de ön bizonyára tévedett. Azt hihette, hogy egy negyven sou-s pénzdarabot ad nekem, pedig egy dupla napóleont adott.

- Igaza van, barátom - felelte Dantès -, csakugyan tévedtem. De mivel becsületessége jutalmat érdemel, adok még egyet, és kérem, igyék egyet barátaival az én egészségemre.

A matróz olyan csodálattal nézte Edmond-t, hogy még hálálkodni is elfelejtett, és utánabámultában így tűnődött:

- Valami nábob lehet, aki Indiából érkezett.

Dantès folytatta útját. Minden lépésnél újabb izgalom fogta el, megremegett a szíve. Minden gyerekkori emléke - ezek az emlékek kitörölhetetlenek, és állandóan ott motoszkálnak gondolatainkban - most mind-mind felbukkant, minden tér sarkán, minden utcakanyarulatban, minden keresztút határkövénél. Amint a rue de Noailles végére ért, és megpillantotta az allées de Meilhant, érezte, hogy térde megbicsaklik, és majdnem egy kocsi kerekei alá került. Végre ahhoz a házhoz ért, amelyben édesapja lakott. A farkasalma meg a sarkantyúvirág eltűnt a padlásszoba ablakából, ahol az öregember valamikor annyi gonddal ápolgatta őket.

Dantès egy fához támaszkodott, elgondolkozott és feltekintett a szegény kis ház felső emeleteire. Végül is a kapunak tartott, belépett a házba, megkérdezte, nincs-e kiadó lakosztály, és noha már laktak benne, rávette a kapust, hogy mutassa meg neki az ötödik emeleti lakást. A kapus felmászott, és egy idegen úr nevében felkérte az ott lakókat, engedjék meg, hogy a látogató megtekinthesse két szobából álló lakásukat. Fiatal pár lakott a kis lakásban, mindössze egyhetes házasok voltak.

Dantès nagyot sóhajtott az ifjú házasok láttára.

Odabent egyébként már semmi sem emlékeztette Dantèst apja lakására. A falakat már nem ugyanaz a kárpit borította, a régi bútorok, Edmond-nak e gyerekkori barátai, amelyekre a legapróbb részletekig emlékezett, mind-mind eltűntek. Csupán a falak voltak a régiek.

Dantès most az ágy felé fordult, amely a régi ágy helyén állott. Edmond szeme könnyes lett: bizonyosan ezen a helyen sóhajtott utolsót az öregember, miközben a fiát szólongatta.

A két fiatal teremtés megdöbbenve nézett erre a szigorú homlokú emberre, akinek arcán két könnycsepp folyt végig, de vonásai merevek maradtak. Minthogy azonban minden fájdalom látása részvétet ébreszt az emberben, a fiatalok nem kérdeztek semmit az ismeretlentől, csak hátravonultak, hadd sírja ki magát kedvére. Amikor azután eltávozott, kikísérték és felajánlották neki, hogy jöjjön csak el, amikor akar, ők mindig szívesen látják szerény hajlékukban.

Mikor Edmond az alatta levő emeletre ért, megállt az egyik ajtó előtt, és megkérdezte, vajon még mindig Caderousse szabó lakik-e ott. A kapus azonban azt válaszolta, hogy a szóban levő ember tönkrement, és most egy kis kocsmája van a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető úton.

Dantès lement, elkérte az allées de Meilhanon levő ház tulajdonosának lakáscímét, felkereste, bejelentette magát lord Wilmore néven (erre a névre és rangra volt útlevele kiállítva), és megvette tőle a kis házat huszonötezer frankért. Legalább tízezer frankkal túlfizette a ház értékét, de akkor is megvette volna, ha történetesen félmilliót kérnek érte.

Az ötödik emeleti lakás fiatal bérlőit még aznap értesítette az a jegyző, aki a szerződést készítette, hogy az új hajótulajdonos választást enged nekik a ház valamennyi lakása közt anélkül, hogy házbérüket felemelné, de csak azzal a feltétellel, hogy eddigi kétszobás lakásukat átengedik neki. Ez a különös esemény több hétig foglalkoztatta az allées de Meilhan lakóit, és ezerféle feltevés merült fel, de az igazi okot senki sem találta ki.

Főleg azonban az zavarta meg a lelkeket, hogy ugyanaz az ember, akit az allées de Meilhanon levő házba láttak bemenni, este a kis katalán telepen sétált, és bement egy szegény kis halászkunyhóba. Több mint egy óra hosszat maradt benn, többekről kérdezősködött, akik már meghaltak, vagy akik tizenöt-tizenhat éve eltűntek.

Másnap azután azok az emberek, akiknél bent járt tudakozódni, ajándékba kaptak egy vadonatúj katalán bárkát. A bárka két húzóhálóval és egy zsákhálóval volt felszerelve.

A derék emberek szerettek volna köszönetet mondani a nagylelkű kérdezősködőnek. De látták, hogy miután távozott, néhány utasítást adott egy tengerésznek, majd lóra szállt, és az aixi kapun elhagyta Marseille-t.

 

5
A Pont Du Gard-hoz címzett vendégfogadó

Azok, akik - mint magam is - gyalog járták be Franciaország déli részét, Bellegarde és Beaucaire között, közelebb Beaucaire-hez, mint Bellegarde-hoz, láthattak egy kis vendégfogadót. Ez előtt egy bádogtáblán, amely a legkisebb szélre ide-oda leng, egy híd groteszk képmása látható. Ez a kis kocsma, ha a Rhône folyása iránt állunk, az országút bal felén épült, háttal a folyónak. Körülveszi valami, amit a Languedocban kertnek neveznek. Ez azt jelenti, hogy az utasoknak szánt bejárattal szemben van egy kis elkerített hely, ahol néhány satnya olajfa és egy-két vadfügefa nyújtogatja portól szürke ágait: Közöttük néhány zöldségféle, fokhagyma, paprika és mogyoróhagyma tenyészik. Végül az egyik szögletben, mint valami ottfeledett őrszem, hajlékony törzsű, magas mandulafenyő emelkedik mélabúsan, legyező alakúra szélesedő koronája pedig mozdulatlan a harmincfokos hőségben.

Mindezek a fák, kicsinyek és nagyok, arrafelé hajlanak, amerre a misztrál-szél fújja őket. A Provence három istencsapása közül a misztrál-szél az egyik. A másik kettő, mint tudjuk vagy nem tudjuk, a Durance-folyó és a parlament.

Itt-ott a környező síkságon, ezen a valóságos portengeren, néhány búzakalász tengődik, amelyet a vidék kertészei bizonyára különlegességként termesztenek. Minden búzakalász egy-egy tücsök kakasülője. A tücskök éles és egyhangú énekükkel még azokat az utasokat is elüldözik, akik betévednek ebbe a remeteségbe.

Mintegy hét vagy nyolc esztendeje egy házaspár vezeti ezt a fogadót. Alkalmazottjuk csak egy Trinette nevű szobalány meg egy istállófiú, aki a Pacaud névre hallgat. Ennyi segítő kéz is könnyen győzte a munkát, mióta a Beaucaire-ből Aiguemortes-ba vezető csatornát megásták, és az úri hintókat a hajók, a postakocsikat pedig a személyszállító uszályok győztesen kiszorították a helyükből.

Ez a csatorna mintha még szerencsétlenebbé akarta volna tenni a tönkrejutott kocsmárost, a medrét tápláló Rhône és az általa elnéptelenített országút között folyt, körülbelül száz lépésnyire a fogadótól, amelynek éppen most adtuk rövid, de hű leírását.

A fogadós mintegy negyven-negyvenöt esztendős férfi lehet, magas termetű, szikár és ideges, igazi délvidéki típus, szeme mélyen ülő és ragyogó, orra a sas csőrére emlékeztet, és fogsora olyan fehér, mint a húsevő állatoké. Haja, bár már itt-ott kiütközik belőle egy-egy ezüstös szál, még nem szánta rá magát az őszülésre, és sűrű, göndör körszakállában is csak szórványosan csillan meg egy-egy fehér szál. Természettől barna arcbőrét még barnábbá tette a szabad levegő, mert a szegény ördög reggeltől estig a kapujában ácsorog, hogy lesse, vajon nem érkezik-e akár gyalog, akár kocsin valami rendes vendég. E várakozás csaknem mindig megcsalja, és ő semmi mással sem védekezik a nap szörnyű heve ellen, csak egy piros kendővel, amelyet spanyol öszvérhajcsárok módjára köt a fejére. Ez az ember régi ismerősünk: Gaspard Caderousse.

Felesége, leánynevén Madeleine Radelle, vele ellentétben sápadt, sovány és beteges asszony. Arles vidékén született, és bár megőrizte az e vidékről származó nők hagyományos szépségének ősi nyomait, vonásait lassanként mégis tönkretették annak az alattomos láznak csaknem szüntelenül megújuló rohamai, amely olyan gyakori az aiguemortes-i tavak és a camargue-i mocsarak mentén. Csaknem állandóan dideregve kuporog első emeleti szobája mélyén vagy karosszékében, vagy ágyának támaszkodva, miközben férje, szokása szerint, a kapuban őrködik, s ezt a tevékenységet lehetőleg hosszúra nyújtja, mert ha együtt van házsártos élettársával, az asszony örökké üldözi panaszaival. E panaszokra férje mindig csak ezekkel a bölcs szavakkal válaszolt:

- Hallgass, Carconte! Isten akarja így!

Ez a gúnynév onnan ragadt szegény nőre, hogy Madeleine Radelle a Carconte nevű faluban született, amely Salon és Lambesc között húzódik meg. A vidék szokásai azt kívánták, hogy az embereket csaknem mindig gúnynévvel lássák el, ahelyett hogy rendes nevükön szólítanák, így hát az ő férje is felcserélte a Madeleine nevet, amely talán nagyon is szelíd és kedves hangzású volt nyers beszédmódjához.

A Gondviselés akaratába való látszólagos beletörődés ellenére sem szabad azt hinni, hogy fogadósunkat érzéketlenül hagyta az a nyomorúságos helyzet, amelyre őt az az átkozott beaucaire-i csatorna kárhoztatta, és hogy ne bántották volna felesége örökös panaszai. Caderousse, mint minden délvidéki, mértéktartó és kisigényű volt, de hiú a külsőségekre. A jólét napjaiban nem is mulasztott el egyetlen népünnepélyt, körmenetet, mindenütt ott volt Carconte-tel együtt. Egyikük a délvidéki férfiaknak abban a festői öltözékében, amely félig katalán, félig andalúziai, másikuk az arles-i nők bájos ruhájában, amely olyan, mintha a görögöktől és az araboktól vették volna kölcsön. Lassacskán azonban az óraláncok, nyakékek, ezer színben játszó övek, hímzett derekak, bársonymellények, finom harisnyák, színes kamáslik, ezüstcsatos cipők, mind eltűntek, és Gaspard Caderousse, mivel most már nem ragyoghatott régi fényében, mind a maga, mind felesége nevében lemondott minderről a világi pompáról, amelynek vidám zaját fájó szívvel hallgatta visszhangozni a szegény kocsmából. A kocsmát most inkább menedéknek, mint üzletnek tekintette.

Caderousse tehát, mint rendesen, a délelőtt egy részét a kapu előtt töltötte. Szomorú pillantását egy kis kopárrá égett pázsitos térségen sétáltatta. Néhány tyúk kapirgált az elhagyatott út két végén, amely egyik oldalon délre, a másikon északra fordult, mikor felesége rikácsoló hangjára hirtelen ott kellett hagynia őrhelyét. Morogva ment be a házba, felment az első emeletre, de a kaput tárva-nyitva hagyta, mintha csak az utasokat hívná, valahogy el ne mulasszanak betérni hozzá, ha arra járnak.

Abban a percben, mikor Caderousse bement, az országút, amelyről szó volt, és amelyet átfutott tekintetével, éppen olyan üres és elhagyatott volt, mint a sivatag délidőben. Fehéren és végtelenül terült el a két sor satnya fa között, és igazán érthető volt, hogy semmiféle olyan utas nem szánja rá magát ebben az ijesztő Szaharában való utazásra, aki erre az útra szabadon választhatja meg a nap bármely más óráját.

Pedig ha Caderousse a helyén marad, minden valószínűség ellenére Bellegarde felől egy lovast pillanthatott volna meg. A nyugodt poroszkálásból látszott, hogy ló és lovasa igen jól megértik egymást. A herélt ló kedvesen ügetett. A lovas feketébe öltözött pap volt, háromszögletű kalapot viselt, noha a delelőn álló nap csak úgy perzselt. Igen meggondoltan, lépésben közeledtek.

A kapuhoz érve mindketten megálltak. Nehéz lett volna kitalálni, vajon a ló állította-e meg az embert, vagy az ember a lovat. De a lovas mindenesetre leszállt, és a lovat kötőfékjénél vezetve, odakötözte egy korhadt, félig leszakadt ablakdeszka kilincséhez. Aztán a kapu felé közeledett, miközben megtörülte izzadtságtól csepegő homlokát egy piros gyapotkendővel, és a kezében tartott vashegyű bottal háromszor kopogott a küszöbön.

Csakhamar felugrott egy nagy fekete kutya, amely ugatva és éles fehér fogát mutogatva futott elébe. Kettős bizonyítéka volt ez annak az ellenséges indulatnak, amelyet a vendégekhez nem szokott kutya tanúsított az érkezők iránt.

Nehéz lépések ingatták meg hamarosan a falépcsőt, amely a fal hosszában futott fel, és amelyen a szegényes kocsma fogadósa meghajolva, hátrálva jött le a kapuhoz, ahol a pap várakozott.

- Itt vagyok! - mondta Caderousse csodálkozva. - Itt vagyok! Csend legyen, Margottin. Ne féljen, uram, ugat, de nem harap. Bort parancsol, ugyebár? Mert cudar meleg van... Ó, bocsánat - szakította félbe magát Caderousse, amikor meglátta, milyen utassal van dolga -, bocsásson meg, nem tudtam, kit van szerencsém fogadni. Mit kíván, mit parancsol, abbé úr? Rendelkezésére állok.

A pap két vagy három másodpercig különös figyelemmel nézett erre az emberre, sőt, valósággal úgy látszott, mintha ő akarná magára vonni a kocsmáros figyelmét. Amikor azonban látta, hogy annak arca nem fejez ki mást, csak csodálatot, amiért nem kapott választ, úgy vélte, most már ideje, hogy véget vessen ennek a csodálkozásnak, és erősen olaszos kiejtéssel kérdezte:

- Nem Caderousse úrhoz van szerencsém?

- De igen, uram - felelte a fogadós. A kérdés talán még jobban meglepte, mint az imént a hallgatás. - Az vagyok, Gaspard Caderousse, szolgálatára.

- Gaspard Caderousse... Igen, azt hiszem, ez a teljes neve. Valamikor ön az allées de Meilhanon lakott, ugye? A negyedik emeleten?

- Pontosan ott.

- És ott szabómester volt?

- Igen, de rosszra fordult a sorom. Abban a bitang Marseilleben olyan nagy a hőség, hogy azt hiszem, a végén egyáltalán nem fognak ruhát viselni az emberek. De a hőségről jut eszembe, nem akar valami frissítőt, abbé úr?

- Dehogynem, adjon egy üveggel a legjobb borából, azután, ha akarja, folytathatjuk a beszélgetést ott, ahol elhagytuk.

- Ahogy parancsolja, abbé úr - felelte Caderousse.

Caderousse, kihasználva az alkalmat, hogy túladjon az egyik utolsó üveg cahors-i borán, gyorsan felemelte a padlóba épített csapóajtót. A csapóajtó a földszinti szobából nyílt, amely ivó és egyúttal konyha volt.

Amikor öt perc múlva újra megjelent, az abbé egy lócán ült, a hosszú asztalra könyökölve, míg Margottin, a kutya, úgy látszik, már megbarátkozott vele. Mikor a kutya megértette, hogy ez a különös utas, a szokás ellenére, rendel is valamit, lesoványodott nyakát az abbé térdére fektette, és nagy sóvárogva nézett fel rá.

- Egyedül van? - kérdezte az abbé a fogadóstól, míg az egy üveg bort és poharat tett elé.

- Ó, istenem! Egyedül vagyok, vagy csaknem egyedül, abbé úr. Mert van ugyan feleségem, de nem tud segítségemre lenni semmiben, hiszen mindig beteg a szegény Carconte.

- Ah! Hát házas! - jegyezte meg az abbé érdeklődéssel, és úgy nézett körül, mint aki felbecsüli a szegényes háztáj silány berendezését.

- Úgy látja, hogy nem vagyok valami gazdag, ugye, abbé úr? - sóhajtott Caderousse. - De hát mit tegyek? A mai világban nem elég a becsületesség, ha valaki boldogulni akar.

Az abbé kutatóan nézett rá.

- Igen, a becsületesség. Ezzel aztán dicsekedhetem, uram - jelentette ki a fogadós, állva az abbé tekintetét. Egyik kezét mellére tette és bólintott. - És manapság bizony nem mindenki mondhatja ezt el magáról.

- Akkor nincs baj, ha igaz az, amivel dicsekszik - mondta az abbé. - Mert szilárd meggyőződésem, hogy a becsületes ember előbb vagy utóbb elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik.

- Önnek ezt kell mondania hivatása miatt, abbé úr... hivatása miatt ezt kell mondania - folytatta Caderousse keserűen. - De azért mindenkinek joga van hozzá, hogy ne higgyen abban, amit önök mondanak.

- Nincs igaza, ha így beszél, uram - mondta az abbé -, mert talán én magam leszek mindjárt a bizonyíték arra, amit állítottam.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Caderousse csodálkozva.

- Azt akarom mondani: mindenekelőtt meg kell bizonyosodnom arról, hogy ön az, akivel dolgom van.

- Milyen bizonyítékokat kíván?

- Ismert ön 1814-ben vagy 1815-ben egy tengerészt, akit Dantèsnek hívtak?

- Dantèsnek!... Hogy ismertem-e a szegény Edmond-t? Meghiszem azt! Egyik legjobb barátom volt! - kiáltotta Caderousse, és arcát bíborhullám öntötte el, míg az abbé tiszta és nyílt tekintete valósággal rámeredt.

- Igen, azt hiszem, csakugyan Edmond-nak hívták.

- Még hogy Edmond-nak hívták a fiút, meghiszem azt! Olyan igaz, mint az, hogy az én nevem Gaspard Caderousse. Ugyan mi lett belőle, uram, mi lett a szegény Edmond-ból? - folytatta a fogadós.

- Ön ismerte? Él még? Szabadlábon van? Boldog?

- A börtönben halt meg, kétségbeesettebben és nyomorultabbul, mint a touloni fegyenctelep rabjai, akik vasgolyót vonszolnak magukkal.

Caderousse arcán az eddigi pirosságot halálos sápadtság váltotta fel. Hátrafordult, és az abbé látta, hogy piros kendője sarkával, amelyet egyébként a fején viselt, megtörülte könnyes szemét.

- Szegény fiú! - mormogta Caderousse. - No látja, ismét itt van egy bizonyíték arra, amit az imént mondtam, abbé úr, hogy a jóisten csak a gonoszokhoz jó. Ah, a világ egyre rosszabbá lesz! - folytatta Caderousse a délvidékiek színes nyelvjárásával. - Bárcsak két álló napon keresztül puskapor és egy óra hosszat tűzeső esne, vége lenne mindennek!

- Úgy látszik, ön szívből szerette azt a fiút, ugye, uram? - kérdezte az abbé.

- Bizony, nagyon szerettem - felelte Caderousse -, bár most is bánt a lelkiismeret, amiért egy percre megirigyeltem a szerencséjét. De esküszöm önnek, nevem becsületére mondom, azóta nagyon-nagyon megsirattam szerencsétlen sorsa miatt.

Egy percnyi csend állott be, és ezalatt az abbé le nem vette kutató pillantását a kocsmáros arcáról.

- És ön ismerte azt a szegény fiút? - kérdezte Caderousse.

- A halálos ágyához hívtak, hogy megadjam neki a vallás végső vigaszát - felelte az abbé.

- És miben halt meg? - kérdezte Caderousse elcsukló hangon.

- Ugyan mi ölhet meg a börtönben valakit harmincéves korában, hacsak nem maga a börtön?

Caderousse megtörülte verejtékező homlokát.

- Az egészben az a legkülönösebb - kezdte ismét az abbé -, hogy Dantès a halálos ágyán, a feszületet megcsókolva, megesküdött rá, hogy nem tudja, tulajdonképpen miért is fogták el.

- Úgy van, úgy van - mormogta Caderousse -, nem is tudhatta. Nem, abbé úr, nem hazudott az a szegény fiú.

- Éppen azzal bízott meg engem, derítsem fel szerencsétlensége okát, amely előtte mindig titok maradt, és mossam tisztára emlékét, ha ez az emlék beszennyeződött volna.

Az abbé tekintete egyre áthatóbb lett, és mohón leste, mennyire elkomorul Caderousse arca.

- Egy gazdag angol - folytatta az abbé -, szerencsétlen rabtársa, aki a második Restauráció alatt szabadult ki a börtönből, egy nagyértékű gyémánt birtokában volt. Amikor kiszabadult a börtönből, ezt a gyémántot Dantèsnak ajándékozta, hogy ezzel fejezze ki háláját, amiért a fiú őt betegsége alatt, testvéreként ápolta. Dantès nem arra használta fel a gyémántot, hogy börtönőreit megvesztegesse vele, akik egyébként el is árulhatták volna, miután a gyémántot elfogadták, hanem gondosan megőrizte arra az esetre, ha ki talál szabadulni a börtönből. Mert ha szabadlábra kerül, a szerencséjét alapozhatta volna meg, pusztán azáltal, hogy értékesíti ezt a gyémántot.

- Akkor hát, mint mondja - jegyezte meg Caderousse égő szemmel -, igen nagyértékű gyémánt lehetett.

- Minden viszonylagos - mondta az abbé -, Edmond szemében igen értékes volt. A gyémántot ötvenezer frankra becsülték.

- Ötvenezer frankra! - felelte Caderousse. - Hiszen akkor legalábbis dió nagyságú lehetett, ugye?

- Nem, nem egészen - felelte az abbé -, de ítélje meg saját maga, a kő itt van nálam.

Caderousse szinte az abbé öltözéke alatt kutatott szemével.

Az abbé kivett zsebéből egy fekete bőrtokot, kinyitotta és Caderousse káprázó szeme előtt megcsillogtatta a csodálatos foglalatú gyűrűben ragyogó gyémántot.

- És ez ötvenezer frankot ér?

- A foglalat nélkül, mert annak is megvan a maga értéke - felelte az abbé.

Lezárta a tokot, és visszatette zsebébe a gyémántot, amely most már Caderousse gondolatai mélyén tovább tündökölt.

- De hogy került ez a gyémánt az ön birtokába, abbé úr? - kérdezte Caderousse. - Talán Edmond önt tette meg örököséül?

- Nem örököséül, hanem végrendelete végrehajtójául. "Három jó barátom volt, és egy menyasszonyom - mondta. - Bizonyosra veszem, hogy mind a négyen szívük mélyéből sajnálnak. E jó barátaim egyikét Caderousse-nek hívják."

Caderousse megremegett.

- "A másikat - folytatta az abbé, és úgy tett, mintha észre sem vette volna Caderousse izgatottságát -, a másikat Danglarsnak hívták. A harmadik, noha vetélytársam volt - tette hozzá -, szintén szeretett engem."

Caderousse arcán ördögi mosoly villant át, és egy mozdulattal félbe akarta szakítani az abbét.

- Várjon - mondta az abbé -, hadd fejezzem be, és ha van valami megjegyeznivalója, majd utána megteheti. "A harmadik, noha vetélytársam volt, szintén szeretett; őt Fernand-nak hívták. Ami a menyasszonyomat illeti, az ő neve..." Nem jut eszembe a menyasszonya neve - jelentette ki az abbé.

- Mercédès - mondta Caderousse.

- Ah, igen! Csakugyan Mercédès - jegyezte meg elfojtott sóhajjal az abbé.

- No és? - kérdezte Caderousse.

- Adjon csak egy korsó vizet - kérte az abbé.

Caderousse sietett engedelmeskedni.

Az abbé megtöltötte poharát, és ivott néhány kortyot.

- Hol is tartottunk? - kérdezte, és letette poharát az asztalra.

- A menyasszonyt Mercédèsnek hívták.

- Igen, igen. "Menjen el Marseille-be..." Még mindig Dantès beszél, érti?

- Hogyne érteném.

- "Adja el ezt a gyémántot, az árát ossza el ötfelé, és adja oda azoknak a jó barátoknak, akiken kívül engem a világon senki sem szeretett!"

- Miért öt részre? Hiszen csak négy nevet említett.

- Mivel megtudtam, hogy az ötödik meghalt... Az ötödik Dantès édesapja volt.

- Sajnos, igaz - mondta Caderousse, akit felizgatott a benne dúló sokféle érzés. - Sajnos, bizony meghalt az a szegény ördög.

- Marseille-ben értesültem róla - válaszolta az abbé, és nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy megőrizze a közönyösség látszatát. - De ez a haláleset olyan régen történt, hogy már a részleteket sem tudtam meg felőle... Talán ön tudna valamit az aggastyán utolsó napjairól?

- Hát már ugyan ki tudna róla, ha nem én? - válaszolta Caderousse. - Közvetlen szomszédja voltam az öregnek... Hát, istenem, alig egy évre rá, hogy a fia eltűnt, meghalt a szegény öreg!

- De mi okozta a halálát?

- Adtak az orvosok valami nevet a betegségének... Bélgyulladás, azt hiszem. Akik ismerték, úgy mondták, a fájdalomba halt bele... Én pedig, akinek úgyszólván a szeme előtt halt meg, én azt mondom, hogy...

Caderousse elhallgatott.

- Hát miben halt meg? - kérdezte aggodalmasan a pap.

- No hát: éhen halt!

- Éhen halt? - kiáltott fel az abbé, és felugrott a padról. - Éhen halt! A leghitványabb állatok sem halnak éhen! A kóbor kutya is talál segítő kézre, amely odadob neki egy darab kenyeret. És egy ember, egy keresztény, éhen hal olyan emberek között, akik szintén keresztényeknek vallják magukat, mint ő! Lehetetlen! Ó, ez lehetetlen!

- Amit mondtam, megmondtam - jelentette ki Caderousse.

- Elég rosszul tetted - hallatszott egy hang a lépcsőről -, ugyan mit avatkozol bele?

A két férfi megfordult, és a lépcső karfái közt megpillantották Carconte beteges arcát. Odáig vonszolta magát, úgy hallgatta a beszélgetést, az utolsó lépcsőfokon ült, és fejét térdére hajtotta.

- Miért ártod bele magadat, asszony? - kérdezte Caderousse. - Ez az úr felvilágosítást kér, az udvariasság azt követeli, hogy megadjam neki.

- Igen, de a józan ész azt parancsolja, hogy hallgass. Ki mondja meg, miféle célból faggatnak, te ostoba?

- Kitűnő célból, asszonyom, arról felelek - mondta az abbé. - Nincs hát a férjének mitől tartania, feltéve, hogy őszintén beszél.

- Nincs mitől tartania! Igen, szép ígéretekkel kezdik, azután már csak azt mondják, nincs mitől tartania, végül elmennek anélkül, hogy az ígéretekből bármit is megtartanának, s egy szép napon csak rászakad a baj a szegény emberre, azt sem tudja, honnan jön.

- Legyen nyugodt, jóasszony, énmiattam nem éri önöket semmiféle baj, arról felelek.

Carconte asszony mormogott még valamit, de nem lehetett megérteni, mit, egy pillanatra felvetett fejét újra térdére hajtotta, és ismét csak kirázta a hideg. Hagyta, hadd folytassa férje a beszélgetést, de úgy helyezkedett el, hogy egyetlen szót se veszítsen el, belőle.

Eközben az abbé ivott néhány korty vizet, és összeszedte magát.

- De hát - mondta - azt a szegény öregembert annyira elhagyta mindenki, hogy így éhen halhatott?

- Ó, uram - felelte Caderousse -, nem hagyta el sem a katalán Mercédès, sem Morrel úr. A szegény öreg azonban mélységesen gyűlölte Fernand-t, azt a Fernand-t - tette hozzá Caderousse gúnyos mosollyal -, akit Dantès a barátai közé sorolt.

- Hát nem volt az? - kérdezte az abbé.

- Gaspard! Gaspard! - mormogta az asszony a lépcső tetejéről. - Gondold meg, mit beszélsz.

Caderousse türelmetlenül intett, és nem is válaszolt az asszonynak.

- Hát lehet barátja valaki annak, akinek a menyasszonyát megkívánta? - válaszolta az abbénak. - Dantès, ez az aranyszívű fiú, ezeket mind a barátainak tartotta... Szegény Edmond!... Igazán jobb is, hogy semmiről sem tudott. Ennyi mindent nem is bocsáthatott volna meg a halála küszöbén... És bármit mondanak is - folytatta Caderousse a maga nyelvén, amelyben volt jó adag nyers költészet is -, jobban félek én a halottak átkától, mint az élők haragjától.

- Ostoba! - kiáltotta Carconte.

- Tud-e arról - folytatta az abbé -, mit vétett Fernand Dantèsnek?

- Meghiszem azt, hogy tudok.

- Mondja hát el.

- Gaspard, Gaspard, te vagy az úr, azt teszed, amit akarsz - szólt közbe az asszony. - De ha rám hallgatsz, nem szólsz egy szót sem.

- Ez egyszer, azt hiszem, igazad van, asszony - mondta Caderousse.

- Így hát nem akarja elmondani? - kérdezte az abbé.

- Ugyan minek? - vélte Caderousse. - Ha a fiú élne, és hozzám fordulna, hogy megismerje barátait és ellenségeit, nem mondom... De ő a föld alatt van, mint ön mondta, már nem tud gyűlölni és bosszút állni. Jobb, ha nem beszélünk róla.

- Ön tehát azt akarja - mondta az abbé -, hogy akiket ön méltatlan és hamis barátoknak tart, azok részesüljenek a hűség jutalmában?

- Ez igaz, ebben igaza van - mondta Caderousse. - Egyébként mit is jelentene most számunkra szegény Edmond hagyatéka? Egy cseppet a tengerben!

- Nem szólva arról, hogy azok az emberek egyetlen mozdulattal tönkretehetnek téged - jegyezte meg az asszony.

- Ugyan már! Hát olyan vagyonra és hatalomra tettek szert?

- Hát nem ismeri a történetüket?

- Nem én, beszélje el.

Caderousse egy pillanatig elgondolkodott.

- Nem, ez igazán nagyon hosszadalmas lenne - mondta.

- Jogában áll hallgatni, barátom - jelentette ki az abbé, a legnagyobb közöny hangján -, én igazán megértem aggodalmait. Egyébként az, amit ön csinál, derék emberre vall: ne beszéljünk róla többé. Mi is volt az én feladatom? Egyszerű formaság. El fogom adni a gyémántot.

Elővette zsebéből a gyémántot, kinyitotta a tokot, és megcsillogtatta az ékszert Caderousse ámuló szeme előtt.

- Gyere csak ide, asszony, nézd meg! - mondta Caderousse rekedten.

- Gyémánt! - kiáltott Carconte felállva, és elég szilárd lépésekkel jött le a lépcsőn. - Miféle gyémánt ez!

- Hát nem hallottad, asszony? - kérdezte Caderousse. - Ezt a gyémántot nekünk hagyta a fiú: először az apjának és három barátjának, Fernand-nak, Danglars-nak és nekem, azután Mercédèsnek, a menyasszonyának. A gyémánt ötvenezer frankot ér.

- Ó, de szép ékszer! - mondta az asszony.

- Így hát ennek az összegnek egyötöde a miénk? - kérdezte Caderousse.

- Úgy van, uram - felelte az abbé -, és még hozzájön Dantès édesapjának a része, mert úgy gondolom, jogomban áll azt négyük között felosztani.

- De miért négyünk között? - kérdezte Carconte.

- Mert önök négyen voltak Dantès barátai.

- Azok csak nem jó barátok, akik elárulnak valakit - mormogta most az asszony dühösen.

- Igaz, igaz - mondta Caderousse -, hát nem megmondtam, csaknem szentségtörés lenne megjutalmazni az árulást vagy talán a bűntettet.

- Ön akarta így - felelte nyugodtan az abbé, és visszatette a gyémántot reverendája zsebébe. - Most pedig kérem, adja meg nekem Edmond barátainak címét, hogy végre tudjam hajtani utolsó kívánságát.

Caderousse homlokán nagy cseppekben gyöngyözött a verejték.

Látta, hogy az abbé feláll, a kapu felé indul, hogy egy pillantást vessen a lovára, azután visszatér.

Caderousse és a felesége jelentősen összenéztek.

- A gyémánt egészen a miénk lehetne - mondta Caderousse.

- Azt hiszed? - kérdezte a felesége.

- Pap csak nem csap be bennünket.

- Tégy, ahogy jónak látod - felelte az asszony. - Én nem avatkozom bele - és dideregve ment fel a lépcsőn. A nagy hőség ellenére is vacogott a foga.

A legfelső lépcsőfokon megállt egy pillanatra.

- Jól gondold meg, Gaspard! - mondta.

- Már határoztam - felelt a férje.

Carconte nagyot sóhajtva ment be a szobájába. Lépései alatt csikorgott a padló, míg csak vissza nem zuhant karosszékébe.

- Mit határozott? - kérdezte az abbé.

- Azt, hogy mindent elmondok önnek - felelte a fogadós.

- Azt hiszem, ez igazán a legjobb, amit csak tehet - mondta a pap. - Nem mintha olyasmit akarnék tudni, amit ön titkolni óhajt előttem, de végre is sokkal jobb lesz, ha segítségemre lehet abban, hogy a hagyatékot a végrendelkező óhaja szerint osszam el.

- Remélem, így is lesz - válaszolta Caderousse, és arcát a reménység és a kapzsiság festette pirosra.

- Hallgatom - mondta az abbé.

- Várjon csak - jegyezte meg Caderousse -, még félbeszakíthatna valaki a legérdekesebb résznél, márpedig az kellemetlen volna. De egyébként is felesleges bárkinek tudnia az ön idejöveteléről.

Ezzel a kocsma kapujához ment, bezárta, sőt fölösleges óvatosságból még az éjszakára való reteszt is elfordította.

Ezalatt az abbé jó helyet keresett magának, ahol mindent kedvére hallhat. Az egyik sarokba ült olyan módon, hogy arca árnyékban maradjon, a fény pedig társának arcát világítsa meg. Lehajtotta a fejét, kezét összekulcsolta, és teljes figyelemmel várta, hogy mit fog hallani.

Caderousse odahúzott egy zsámolyt, és szembe ült vele.

- Vésd az eszedbe, hogy én nem beszéltelek rá semmire! - hallatszott Carconte didergő hangja, mintha a padlón keresztül láthatta volna az egész készülő jelenetet.

- Jól van, jól van - felelte Caderousse. - Ne beszéljünk már erről. Mindent magamra vállalok. - És elkezdte az elbeszélést.

 

6
Az elbeszélés

- Mindenekelőtt - kezdte Caderousse - arra kérem, ígérjen meg valamit, uram.

- Mit? - kérdezte az abbé.

- Azt, hogy ha ön felhasznál csak egyet is azokból a részletekből, amelyeket most el fogok mondani, soha senkinek sem árulja el, hogy tőlem hallotta őket, mert azok, akikről majd beszélek, gazdagok és hatalmasok, és hacsak az ujjuk hegyével érintenek is, pozdorjává törnek.

- Legyen nyugodt, barátom - mondta az abbé -, pap vagyok, és a gyónás titkát megőrzöm. Jusson eszébe, nincs más célunk, csak az, hogy barátunk végakaratát méltó módon hajthassam végre. Beszéljen hát kímélet és gyűlölet nélkül. Az igazat mondja, a színigazságot: nem ismerem és valószínűleg sohasem is fogom megismerni azokat az embereket, akikről ön beszélni fog. Egyébként is olasz vagyok, nem francia. Istenhez tartozom, nem pedig az emberekhez, és visszatérek kolostoromba, ahonnan csupán azért jöttem ki, hogy egy haldokló utolsó kívánságát teljesítsem.

Ez a határozott ígéret mintha egy kissé megnyugtatta volna.

- Nohát, ebben az esetben - mondta Caderousse - fel akarom világosítani, sőt, többet mondok, fel kell világosítanom önt azokról a barátságokról, amelyeket a szegény Edmond őszintéknek és odaadóknak vélt.

- Kezdjük az édesapjánál, ha úgy tetszik - jegyezte meg az abbé. - Edmond sokat beszélt nekem erről az öregemberről, akit mélységesen szeretett.

- Szomorú történet ez, uram - mondta Caderousse, a fejét csóválva. - A kezdetét bizonyára ismeri...

- Ismerem - felelte az abbé -, Edmond mindent elmondott nekem addig a percig, amíg le nem tartóztatták egy Marseille melletti kis kocsmában.

- A Réserve-ben! Ó, istenem, még ma is magam előtt látom az egészet, mintha ott volnék.

- Nem az eljegyzési lakomáját ülték éppen?

- De igen, és amilyen vígan kezdődött ez a lakoma, éppen olyan szomorú véget ért: egy rendőrbiztos lépett be négy fegyveres kíséretében, és Dantèst letartóztatták.

- Eddig ismerem az ügyet, uram - mondta a pap. - Maga Dantès sem tudott többet, csak azt, ami saját személyére vonatkozott, mert soha többé nem látta viszont azt az öt embert, akiket már megneveztem, sőt, nem is hallott róluk többé semmit.

- Hát amikor Dantèst letartóztatták, Morrel úr elkezdett szaladgálni, tudakozódni, de szomorú eredménnyel járt. Az öregember pedig egyedül tért haza otthonába, ünneplő ruháját sírva hajtogatta össze, egész nap fel-alá járkált szobájában, este le sem feküdt: én ugyanis alatta laktam, és egész éjszaka hallottam járkálni. Meg kell mondanom, hogy akkor éjjel én sem hunytam le a szememet, mert nagyon átéreztem a szegény öreg édesapa fájdalmát, és minden lépése a szívembe szúrt, mintha csak valóban rajta lépkedett volna a mellemen. Másnap Mercédès Marseille-be ment, hogy Villefort úr pártfogásáért könyörögjön. Nem járt sikerrel. De ugyanakkor meglátogatta az öreget is. Amikor meglátta, hogy az öreg Dantès szomorú és levert, hogy egész éjjel le sem feküdt, és előző este óta egy falatot sem evett, magával akarta vinni és gondozni, de az öreg nem egyezett bele. "Nem - mondta -, nem hagyom itt a házat, mert szegény gyermekem engem szeret legjobban, és ha kijön a börtönből, legelőször is hozzám fog sietni. Mit szólna hozzá, ha engem nem találna itt, hogy őt fogadjam?" Mindezt a lépcsőházból hallgattam, mert nagyon szerettem volna, ha Mercédès rá tudja bírni az öreget, hogy vele menjen. Az öregember szüntelen járkálása a fejem fölött egy pillanatnyi nyugtot sem hagyott nekem.

- De hát ön maga nem ment fel az öreghez, hogy megvigasztalja? - kérdezte a pap.

- Ah, uram - válaszolta Caderousse. - Csak azokat vigasztalhatjuk, akik meg akarnak vigasztalódni, márpedig ő nem akart. Azonkívül nem tudom, miért, de úgy vettem észre, hogy némileg idegenkedett tőlem. Egy éjjel azonban, amikor meghallottam zokogását, nem tudtam ellenállni, és felmentem hozzá. De mire az ajtajához értem, már nem zokogott, hanem imádkozott. El sem tudnám ismételni, uram, az ő ékesen szóló szavait és fájdalmas könyörgéseit: több volt az, mint ájtatosság, több volt, mint fájdalom. Nem vagyok álszenteskedő, és nem szeretem a jezsuitákat, de aznap így gondolkodtam: "Micsoda szerencse, hogy egyedül vagyok, és hogy a jóisten nem adott nekem gyermeket, mert ha apa volnék, és olyan fájdalom érne, mint a szegény öreget, mivel sem agyamban, sem szívemben nem találnék olyan szavakat, mint amilyeneket ő mondott a jóistennek, fognám magam és egyenesen a tengernek szaladnék, hogy véget vessek szenvedéseimnek."

- Szegény apa! - mormogta a pap.

- Napról napra magányosabban és elhagyatottabban élt; Morrel úr és Mercédès gyakran eljöttek hozzá, de ajtaját zárva találták. És, noha bizonyosra vettem, hogy otthon tartózkodik, nem felelt. Egyik nap, amikor szokása ellenére beengedte Mercédèst, és a szegény kislány, bár maga is kétségbeesett volt, vigasztalni igyekezett, ezt felelte neki: "Higgy nekem, lányom, Edmond meghalt, és nem mi várjuk őt, hanem ő vár minket: boldog vagyok, mert öregebb lévén, én látom őt viszont először." Látja, akármilyen jószívű is az ember, egy idő múlva nem látogatja meg azokat, akik elszomorítják. Az öreg Dantès végül már egészen magára maradt. Nem is láttam felmenni hozzá mást, mint időről időre idegen embereket, akik egy-egy rosszul takart csomaggal távoztak tőle. Azóta megértettem, miféle csomagok voltak ezek. Lassanként mindenét eladogatta, hogy legyen miből élnie. Végül is a jó öreg már az ócska ruhákig jutott, s három házbérrészlettel tartozott. Megfenyegették, hogy kiteszik lakásából. Nyolcnapi haladékot kért, ezt meg is adták neki. Tudtam ezekről a részletekről, mert a háziúr tőle kijövet, hozzám is betért. Az első három napon éppúgy hallottam járkálni, mint rendesen. A negyedik napon azonban már nem hallottam semmit. Végül rászántam magam, és felmentem hozzá: az ajtó zárva volt, de a kulcslyukon keresztül megpillantottam. Olyan sápadtnak és gyengének látszott, hogy - mivel betegnek véltem - értesítettem Morrel urat, és elfutottam Mercédèshez. Mind a ketten azonnal odasiettek. Morrel úr orvost hozott magával. Az orvos bélgyulladást állapított meg, és diétát rendelt. Ott voltam, uram, és sohasem felejtem el, hogyan mosolygott az öreg erre a rendelkezésre. Ettől kezdve ajtaja nyitva állt: jó ürügye volt rá, hogy többé ne egyék. Az orvos diétát rendelt.

Az abbé felnyögött.

- Érdekli önt ez a történet, ugye, uram? - kérdezte Caderousse.

- Érdekel - felelte az abbé. - Nagyon megható.

- Mercédès újra eljött, és annyira leromlottnak találta, hogy mint első ízben, ismét haza akarta vitetni saját otthonába. Ezt Morrel úr is helyeselte, és erőnek erejével véghez is akarta vinni. Az öreg azonban annyira kiáltozott, hogy megijedtek. Mercédès ott maradt az ágy fejénél. Morrel úr eltávozott, de intett a katalán leánynak, hogy a kandallóra tett egy erszényt. Az öreg azonban, az orvos tilalmára hivatkozva, nem fogadott el egy falat ételt sem. Végre, kilencnapi kétségbeesés, és önmegtartóztatás után, az öreg kiszenvedett, elátkozta boldogtalansága okozóit, és azt mondta Mercédèsnek: "Ha viszontlátod az én Edmond-omat, mondd meg neki, hogy őt áldottam utolsó leheletemig."

Az abbé felállt, kétszer körüljárt a szobában, miközben remegő kezével kiszáradt torkához kapott.

- Azt hiszi tehát, hogy úgy halt meg...

- Éhen halt... uram, éhen halt - mondta Caderousse. - Felelek róla, és ez olyan igaz, mint az, hogy mi mind a ketten keresztények vagyunk.

Az abbé görcsösen fogta meg a félig telt poharat, egy hajtásra kiitta, majd újra letette. Szeme vörös, arca sápadt volt.

- Vallja be, hogy ez borzasztó szerencsétlenség volt - mondta rekedten.

- Annál nagyobb, uram, mert nem Isten küldte, hanem az emberek okozták.

- Beszéljünk hát ezekről az emberekről - mondta az abbé. - De ne feledje - folytatta csaknem fenyegető arccal -, kötelezte magát, hogy mindent elmond nekem: lássuk csak, kik voltak azok, akik miatt kétségbeesetten kellett meghalni a fiúnak, és éhen halnia az apának?

- Két irigye, uram, az egyik szerelemből, a másik becsvágyból volt az: Fernand és Danglars.

- És mondja, mi módon nyilvánult meg ez az irigység?

- Feljelentették Dantèst mint bonapartista ügynököt.

- De kettőjük közül melyik volt a feljelentő, az igazi bűnös?

- Mind a kettő, uram, egyik megírta a levelet, a másik postára adta.

- Hol írták ezt a levelet?

- A Réserve-kertben, az eljegyzést megelőző este.

- Ez az, ez az - mormogta az abbé. - Ó, Faria, Faria, mennyire ismerted az embereket, a világot.

- Mit mondott, uram? - kérdezte Caderousse.

- Semmit - felelte az abbé -, csak folytassa.

- A feljelentést Danglars írta meg bal kézzel, hogy ne ismerjék fel az írását, és Fernand vitte el.

- De hiszen - kiáltott hirtelen az abbé - ön maga is ott volt!

- Én? - csodálkozott Caderousse. - Ki mondta önnek, hogy én ott voltam?

Az abbé látta, hogy kissé túllőtt a célon.

- Senki - felelte -, de szemtanúja kellett hogy legyen az egésznek, ha egyszer ennyire ismeri a részleteket.

- Igaz - nyögte Caderousse fojtott hangon -, ott voltam.

- És ön nem tiltakozott ez ellen az aljasság ellen? - kérdezte az abbé. - Hiszen akkor ön a cinkosuk.

- Uram - válaszolta Caderoussé -, annyira itattak mind a ketten, hogy úgyszólván nem is voltam eszemnél. Mindent csak ködösen láttam. Mindent megmondtam én, amit ilyen állapotban csak mondhat az ember. De ők mindketten azt felelték, hogy csak tréfáról van szó, és hogy ennek a tréfának nem lesz semmi következménye.

- De másnap, uram, másnap már látta jól, hogy igenis van következménye, és mégsem szólt semmit. Pedig ön is ott volt, amikor Dantèst letartóztatták.

- Ó, uram, ott voltam, és akartam is beszélni, mindent el akartam mondani, de Danglars visszatartott. "Ha véletlenül csakugyan bűnös - mondta nekem - ha valóban ott időzött Elba szigetén, és ha csakugyan hozott levelet a párizsi bonapartista bizottságnak, ha megtalálják nála a levelet, bűntársnak számítanak mindazok, akik pártját fogták." Én bizony, bevallom, féltem az akkori politikától. Hallgattam tehát. Beismerem, hogy ez gyávaság volt, de nem bűntett.

- Értem. Ön tehát nem avatkozott bele a dolgukba, ennyi az egész.

- Úgy van, uram - válaszolta Caderousse -, és ezért furdal éjjel-nappal a lelkiismeret. Ezért kérem annyiszor Isten bocsánatát, esküszöm önnek, annál is inkább, mert ez az egyetlen olyan cselekedeten egész életemben, amiért komoly szemrehányást tehetek magamnak, és kétségtelenül ezért üldöz a balszerencse is. Vezekelnem kell egy percnyi önzésért. Hiszen ezért mondom mindig Carconte-nak, amikor panaszkodik: "Hallgass, asszony, Isten akarja ezt így."

És Caderousse őszinte megbánással hajtotta le a fejét.

- Jól van, uram - mondta az abbé -, ön őszinte volt hozzám. Aki így vádolja magát, az megérdemli a bűnbocsánatot.

- Fájdalom - mondta Caderousse -, Edmond meghalt, és nem bocsáthat meg soha!

- Nem is tudott róla... - jegyezte meg az abbé.

- De most már talán tudja - folytatta Caderousse. - Azt mondják, hogy a halottak mindent tudnak.

Egy pillanatig csend állott be. Az abbé felállt, és elgondolkozva sétált fel és alá, végül visszaült a helyére.

- Két vagy három ízben is beszélt valami Morrel úrról - mondta. - Kicsoda ez az ember?

- A Pharaon hajó tulajdonosa és Dantès főnöke volt.

- És miféle szerepe volt ennek az embernek az egész szomorú ügyben? - kérdezte az abbé.

- A becsületes, bátor és jóindulatú ember szerepe, uram. Húsz alkalommal is közbenjárt Edmond érdekében. Amikor a császár visszatért, akkor írt, kért, fenyegetőzött, annyira, hogy a második Restauráció, mint bonapartistát, erősen üldözte is. Mint már mondtam, tízszer is eljött Dantès apjához, hogy elvigye saját otthonába, és az öreg halála előtt való este, hiszen ezt is elmondtam már, a kandallón hagyott egy pénztárcát, amiből kifizették a szegény öreg adósságait, és rendezték temetését is. Így legalább a szegény öregember úgy halhatott meg, ahogyan élt: nem ártott senkinek. Még nálam is van ez a pénztárca, egy nagy, piros, kötött tárca.

- És Morrel úr életben van még? - kérdezte az abbé.

- Hogyne - felelte Caderousse.

- Ebben az esetben - folytatta az abbé - bizonyára az Isten áldása kíséri, gazdag ember... Boldog?

Caderousse keserűen mosolygott.

- Igen, olyan boldog, mint amilyen én vagyok - mondta.

- Morrel úr szerencsétlen volna? - kiáltott az abbé.

- Nyomorog, uram, sőt mi több, becsülete is kockán forog.

- Hogyan lehetséges ez?

- Bizony, ez így van - jegyezte meg Caderousse. - Huszonöt esztendei munka után, amikor a marseille-i kereskedelemben már a legbecsültebb helyet érdemelte ki, Morrel úr tökéletesen tönkrejutott. Két év alatt öt hajóját veszítette el, végigszenvedett három szörnyű csődöt, és már csak abban az egyetlen Pharaon-ban van minden reménye, amelyet valamikor a szegény Dantès vezetett, és amelyet bíbor- és indigórakománnyal mostanában várnak haza Indiából. Ha ez a hajó sem tér haza, mint a többiek, akkor Morrel elveszett.

- Van felesége, vannak gyermekei a szerencsétlen embernek? - kérdezte az abbé.

- Hogyne volna. Van felesége, aki úgy áll mellette, mint egy szent. Van leánya, aki férjhez mehetne szerelmeséhez, de a vőlegény családja ellenzi, hogy a fiatalember egy tönkrement ember leányát vegye feleségül. És van fia is, hadnagy a hadseregben. De mindez, talán ön megérti, inkább növeli a szegény jó ember fájdalmát, semhogy enyhítené. Ha egyedül állna, golyót röpítene az agyába, és minden baja el volna intézve.

- Rettenetes - mormogta a pap.

- Hát így jutalmazza meg Isten az erényt, uram - jelentette ki Caderousse. - Látja, én, aki az említett egyetlenegy eseten kívül sohasem vétettem semmit életemben, nyomorban élek. Majd látni fogom, hogyan viszi el a láz a feleségemet, anélkül hogy valamit is tehetnék érette, azután majd magam is éhen halok, mint ahogy éhen halt Dantès apó, míg Fernand és Danglars roskadoznak az aranytól.

- Hogyan?

- Mivelhogy minden sikerült nekik, a becsületes embereknek meg rosszul megy a soruk.

- Mi lett Danglars-ból? Ő volt a legnagyobb bűnös, ugye, az értelmi szerző?

- Hogy mi lett belőle? Otthagyta Marseille-t, azután Morrel úr ajánlására, aki mit sem tudott Danglars bűnéről, egy spanyol bankár irodájába került. A spanyol háború idején a francia hadsereg szállítója lett, és szerencsével dolgozott. Ezzel az első pénzzel üzleteket kötött, megháromszorozta, négyszerezte tőkéjét. Amikor első feleségét, a bankárja leányát elveszítette és özvegyen maradt, maga is egy özvegyasszonyt, Nargonnét, a mostani király kamarásának, Servieux úrnak leányát vette feleségül. Servieux úr a legnagyobb kegynek örvend. Danglars milliomos lett, bárói címet is kapott. Ilyenképpen hát ő most Danglars báró, palotája van a rue du Mont-Blanc-on, istállójában tíz lova, előszobájában hat lakája és pénztárában, isten tudja, hány milliója.

- Na lám - mondta az abbé különös hangsúllyal. - És boldog?

- Hogy boldog-e? Ki tudhatja? A boldogtalanság és a boldogság a falak titka. Fülük van ugyan a falaknak, de nyelvük nincs. Ha a nagy vagyon boldogít, akkor Danglars boldog.

- És Fernand?

- Fernand-nak még különösebb története van.

- De már ugyan hogy gazdagodhatott meg egy szegény katalán halász, akinek sem segítsége, sem a legcsekélyebb műveltsége nem volt? Megfoghatatlannak tartom, bevallom.

- Mindenki így van vele. Kell hogy legyen valami különös titok az életében, amiről senki sem tud.

- De végre is, miféle látható ranglétrán kúszott fel, hogy ezt a nagy vagyont vagy magas állását elérje?

- Mind a kettőt, uram, mind a kettőt! Vagyona is van, magas rangra is jutott, minden együtt vala nála.

- De hiszen ez valóságos dajkamese!

- Meseszerűen hangzik valóban. De hallgassa csak meg, és meg fogja érteni... Fernand-t néhány nappal a császár visszatérte előtt besorozták. A Bourbonok nyugton hagyták ott a katalánok közt, de amikor Napóleon visszaért, soron kívül mozgósítást rendeltek el, és Fernand-nak is be kellett vonulnia, Én magam is bevonultam, de mivel idősebb voltam, mint Fernand, és mert éppen akkortájt vettem nőül szegény feleségemet, engem csak a tengerparti szolgálatra osztottak be. Fernand a tényleges csapatokhoz került, ezredével a határszélre vitték, és részt vett a lignyi csatában. Az ütközetet követő éjszakán őrségen volt annak a tábornoknak az ajtaja előtt, aki titokban összejátszott az ellenséggel. A tábornoknak még azon az éjszakán találkoznia kellett az angolokkal. Felajánlotta Fernandnak, hogy kísérje el. Az beleegyezett, elhagyta őrhelyét, és követte a tábornokot.

Mindazért, amit cselekedett, ha Napóleon uralmon marad, haditörvényszék elé állították volna, a Bourbonoknál azonban inkább becsületet szerzett vele. Alhadnagyi vállrojttal tért haza Franciaországba. És mivel a tábornok, aki nagy kegyben áll, továbbra is pártfogolta, 1823-ban kapitány lett, éppen a spanyol háború idején, vagyis akkortájt, amikor Danglars is első spekulációival próbálkozott. Fernand spanyol volt, Madridba küldték, hogy kipuhatolja honfitársai hangulatát. Ott összetalálkozott Danglars-ral, tárgyalt vele, megígérte tábornokának, hogy a főváros és a vidék királypárti lakossága támogatni fogja, és ennek fejében ígéreteket kapott; ő maga is vállalt kötelezettségeket, ezredét átvezette azokon a hegyszorosokon, amelyeket csak ő ismert, és amelyeket királypártiak őriztek, és végül annyi szolgálatot tett e rövid hadjárat alatt, hogy a Trocadéro bevétele után ezredesnek nevezték ki, megkapta a Becsületrend tiszti keresztjét és a grófi rangot.

- Ó, a sors, a sors! - mormogta az abbé.

- Igen, de figyeljen csak, ez még nem minden. Amint a spanyol háború véget ért, Fernand pályafutását megakasztotta a tartósnak ígérkező európai béke. Csupán a görögök keltek fel Törökország ellen, hogy szabadságharcot indítsanak függetlenségükért. Minden szem Athén felé fordult: divat volt sajnálni és támogatni a görögöket. A francia kormány, mint tudja, nyíltan nem támogatta őket, de elnézte az önkéntes vállalkozásokat. Fernand kérte és megkapta az engedélyt, hogy görögországi szolgálatra mehessen, noha továbbra is a francia hadsereg kötelékében maradt. Hamarosan híre kelt, hogy Morcerf gróf - ezt a nevet viselte, mint kiképző tiszt - tábornoki ranggal - Ali pasa szolgálatába lépett. Ali pasát megölték, mint tudja. De még halála előtt tekintélyes összeggel jutalmazta Fernand-t szolgálataiért. Fernand ezek után visszajött Franciaországba, ahol megerősítették tábornoki rangjában.

- Úgyhogy ma...? - kérdezte az abbé.

- Úgyhogy ma - folytatta Caderousse - pompás palotája van Párizsban, a rue du Helder 27. szám alatt.

Az abbé kérdezni akart valamit, egy pillanatig mintha habozott volna, de végül is erőt vett magán.

- Hát Mercédès? - kérdezte. - Azt hallottam, hogy eltűnt.

- Eltűnt - felelte Caderousse -, igen, mint ahogy eltűnik a nap is, hogy másnap annál ragyogóbban keljen fel.

- Ő is szerencsét csinált talán? - kérdezte az abbé gúnyos mosollyal.

- Mercédès most Párizs egyik legelőkelőbb hölgye - jelentette ki Caderousse.

- Folytassa - mondta az abbé -, úgy rémlik, mintha álmot mesélne el. Hiszen magam is olyan rendkívüli események szemtanúja voltam, hogy nem is túlságosan csodálkozom a hallottakon.

- Mercédèst előbb kétségbeejtette az a csapás, amely elszakította Edmond-tól. Elmondtam már, mennyit könyörgött Villefort úrnak, és milyen odaadással gondoskodott Dantès apóról. Legnagyobb kétségbeesésében új csapás érte: Fernand bevonulása. Ő mit sem tudott Fernand bűnéről, és a fiút testvérként szerette... Fernand elutazott, Mercédès pedig egyedül maradt... Három hónap telt el folytonos könnyhullatások közt. Semmi hír Edmond-ról, semmi hír Fernand-ról. Semmi mást nem látott maga előtt, mint egy öregembert, aki az ő szeme láttára halt meg kétségbeesésében... Egy este azután, hogy szokása szerint az egész napot azoknak az utaknak a keresztezésénél töltötte, amelyek Marseille-ből a katalán telep felé vezetnek, még a szokottnál is levertebben tért haza: a két út egyikén sem jött meg sem a kedvese, sem a jó barátja, és hírt sem hallott felőlük. Hirtelen mintha ismerős lépéseket hallott volna. Félve fordult hátra, nyílt az ajtó, és megjelent Fernand, alhadnagyi egyenruhájában. Nemcsak az egyik elsiratott tért vissza, hanem egész elmúlt életének egy része is. Mercédès olyan izgatottan ragadta meg Fernand kezét, hogy a fiú azt hitte, szerelmes belé. Pedig Mercédès csak annak örült, hogy nem kell többé egyedül lennie, és hogy a szomorú magány hosszú órái után viszontláthatja végre egyik barátját. Sohasem volt ugyan szerelmes Fernand-ba, ezt meg kell hagyni, de nem is gyűlölte a fiút. Mercédès szíve másé volt, de az eltűnt... talán meg is halt. Mercédès, ha erre gondolt, zokogásba tört ki, és fájdalmában a kezét tördelte. De ez a gondolat, amelyet azelőtt még akkor is elhessegetett, ha mások említették, most magától is eszébe jutott. Ráadásul az öreg Dantès is folytonosan ezt mondogatta: "A mi Edmond-unk meghalt, mert ha élne, már visszajött volna." Az öregember elhunyt, ezt már mondtam. Ha életben marad, Mercédès talán sohasem ment volna férjhez, mert itt lett volna az öreg, hogy számon kérje hűtlenségét. Fernand jól tudta ezt. Amikor hallotta, hogy az öreg meghalt, újra eljött. Most már hadnagy volt. Az első látogatásakor egyetlen szóval sem beszélt Mercédèsnek szerelemről. A másodiknál már emlékeztette rá, hogy szereti. Mercédès haladékot kért; arra kérte, hadd várja még vagy hadd sirassa el Edmond-t.

- Ez már - mondta az abbé keserű mosollyal - összesen másfél év. A legjobban imádott kedves sem kívánhat ennél többet! - Később az angol költő szavait mondta magában: Frailty, thy name is woman! [4]

- Egy fél évvel később - folytatta Caderousse - megtartották az esküvőt az Accoule-ok templomában.

- Ugyanabban a templomban kellett volna Edmond-nal megesküdnie - mormogta a pap. - Csak éppen a vőlegény volt más.

- Mercédès tehát férjhez ment - folytatta Caderousse -, és bár nyugodtan viselkedett, kis híja volt, hogy el nem ájult, amikor elhaladt a Réserve előtt, ahol másfél évvel előbb ünnepelte eljegyzését azzal a férfival, akit, ha szíve mélyére mer nézni, megvallhatja magának: most is szeret... Fernand boldogabb volt ugyan, de nem nyugodtabb. Láttam akkoriban, és tudom, hogy állandóan félt Edmond visszatérésétől. Fernand azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy kivándorol a feleségével együtt. Ha a katalánok között marad, sok veszedelemmel és sok emlékkel kell számolnia. Egy héttel az esküvő után elutaztak.

- És viszontlátta ön Mercédèst? - kérdezte a pap.

- Viszontláttam a spanyol háború kitörésekor Perpignanban, ahol Fernand hátrahagyta. Akkor kisfia nevelésével foglalkozott.

Az abbé megremegett.

- Fia? - kérdezte.

- Fia - válaszolta Caderousse -, a kis Albert.

- De hogyan nevelhette a fiát, hiszen ő maga sem kapott semmiféle nevelést - folytatta a pap. - Mintha Edmond azt mondta volna, hogy egyszerű halász leánya volt, szép, de műveletlen.

- Ó - felelte Caderousse. - Hát ilyen rosszul ismerte Edmond a saját menyasszonyát! Mercédès királynő is lehetett volna, uram, ha a korona mindig csak a legszebb és legértelmesebb fejre kerülne. Vagyona gyarapodott, és vagyonával együtt maga is feljebb emelkedett. Tanult rajzolni, tanult muzsikát, mindent tanult. Magunk között szólva egyébként, azt hiszem, mindezt csak azért csinálta, hogy szórakozzék és felejtsen, csak azért töltötte meg a fejét, mert túlcsordult a szíve. Most azonban mindent el kell mondanom - folytatta Caderousse -, kétségtelen, hogy a vagyon és a rang megvigasztalta. Gazdag is, grófné is, és mégis...

Caderousse elhallgatott.

- Mégis? - kérdezte az abbé.

- Mégis bizonyos vagyok benne, hogy nem boldog - jelentette ki Caderousse.

- Miből gondolja ezt?

- Nohát, amikor nagyon szerencsétlennek éreztem magamat, azt gondoltam, majd csak segítenek rajtam régi barátaim. Beállítottam Danglars-hoz, aki még csak nem is fogadott. Elmentem Fernand-hoz, ez meg száz frankot küldött ki az inasával.

- Így hát egyiküket sem látta?

- Nem. De Morcerf grófné látott engem.

- Miképpen?

- Mikor eljöttem, egy erszény esett a lábam elé. Huszonöt arany volt benne. Felkaptam a fejemet, és megpillantottam Mercédèst, amint éppen becsukta az ablakredőnyt.

- És Villefort úr? - kérdezte az abbé.

- Ó, hát az nem volt barátom. Azt én nem is ismertem, nem is kértem tőle soha semmit.

- Azt sem tudja, mi lett vele, és mi része volt Edmond szerencsétlenségében?

- Nem én. Csak annyit tudok, hogy a letartóztatás után rövidesen nőül vette Saint-Méran kisasszonyt, és hamarosan elköltözött Marseille-ből. Kétségtelen, hogy a szerencse őrá is rámosolygott, mint a többiekre. Bizonyára gazdag, mint Danglars, és tekintélyes, mint Fernand. Látja, csupán én maradtam szegény nyomorult, csak rólam feledkezett meg az Isten.

- Téved, barátom - mondta az abbé. - Néha úgy hisszük, hogy Isten megfeledkezik rólunk, pedig csak még nem osztott igazságot, de azért mindig eljön annak is az ideje. Itt a bizonyíték.

E szavakkal az abbé elővette zsebéből a gyémántot, és átnyújtotta Caderousse-nak.

- Vegye el, barátom - mondta -, tegye el ezt a gyémántot, mert az öné.

- Hogyan? Az enyém, csak az enyém? - kiáltott fel Caderousse. - Ah, uram, nem csúfolódik velem?

- Ezt a gyémántot Edmond barátai között kellett volna szétosztanom, de Edmond-nak csak egyetlen barátja volt, így hát a szétosztás fölöslegessé válik. Vegye át ezt a gyémántot, és adja el. Ötvenezer frankot ér, ismétlem, és ez az összeg, remélem, elég lesz arra, hogy megszabadítsa önöket a nyomortól.

- Ó, uram - mondta Caderousse, miközben félve nyújtotta ki egyik kezét, és a másikkal verejtéktől gyöngyöző homlokát törülgette: - Ó, uram, ne űzzön tréfát egy ember boldogságából vagy kétségbeeséséből!

- Jól tudom én, mi a boldogság és mi a kétségbeesés, és soha-soha nem játszanék fölöslegesen ezekkel az érzésekkel. Vegye el hát, és cserébe...

Caderousse már-már elvette a gyémántot, de most visszakapta a kezét. Az abbé elmosolyodott.

- Cserébe - folytatta - adja nekem azt a piros selyemerszényt, amelyet Morrel úr hagyott az öreg Dantès kandallóján. Azt mondotta, hogy önnél van.

Caderousse egyre nagyobb csodálkozással lépett egy nagy tölgyfa szekrényhez, kinyitotta és átnyújtott az abbénak egy hosszúkás, kopott, piros selyemerszényt, amelyen két, hajdan aranyozott rézkarika függött.

Az abbé átvette, és cserébe odanyújtotta Caderousse-nak a gyémántot.

- Ó, ön csakugyan Isten szolgája, uram - kiáltott Caderousse -, mert igazán senki sem tudta, hogy Edmond önre bízta a gyémántot, és ön meg is tarthatta volna.

"Jól van - mondta magában az abbé -, te bizonyára úgy cselekedtél volna."

Aztán felállt, vette a kalapját és a kesztyűjét.

- Megbízhatom, ugye, mindabban, amit elmondott, és mindent elhihetek önnek?

- Nézze csak, abbé úr - felelte Caderousse -, itt, ebben a sarokban van egy megáldott fa-feszület, ezen a ládán pedig feleségem imádságos könyve. Üsse fel a könyvet, és én kezemet a feszületre emelve, lelkem üdvösségére, keresztény hitemre esküszöm önnek, hogy mindent úgy mondtam el, ahogyan megtörtént, és ahogyan az emberek őrangyala Isten fülébe fogja súgni az utolsó ítélet napján!

- Rendben van - mondta az abbé, most már meggyőződve róla, hogy Caderousse a tiszta igazságot mondta -, rendben van. Kívánom, hogy ez a pénz szerencsét hozzon önöknek! Isten velük, én elrejtőzöm távolra az emberek elől, akik annyi bajt okoznak egymásnak.

Ezzel az abbé, nagy nehezen szabadulva Caderousse hála-kitöréseitől, kinyitotta a kaput, kiment, felült a lovára, búcsút intett a fogadósnak, aki véget nem érő búcsúzkodásba kezdett, és ugyanabban az irányban távozott, mint amerről jött.

Mikor Caderousse hátrafordult, ott állt mögötte Carconte, sápadtabban és még jobban remegve, mint valaha.

- Igaz, amit hallottam? - kérdezte.

- Micsoda? Hogy nekünk adta a gyémántot, csak nekünk? - mondta Caderousse, szinte megzavarodva örömében.

- Igen.

- Semmi sem igazabb ennél, tessék, itt a gyémánt.

Az asszony egy pillanatig nézte, azután tompa hangon kérdezte:

- Hátha hamis?

Caderousse elsápadt és megszédült.

- Hamis - mormogta -, hamis... Ugyan miért adott volna ez az ember hamis gyémántot?

- Hogy megkaparintsa a titkodat fizetség nélkül, te ostoba!

Caderousse egy pillanatra elkábult ettől a feltevéstől.

- Ó - mondta azután. - Fogta a kalapját, feltette a fején körülkötött piros kendőre. - Majd mindjárt megtudjuk.

- Ugyan, hogyan?

- Beaucaire-ben vásár van, ott vannak a párizsi ékszerészek is. Megmutatom nekik a gyémántot. Te csak őrizd a házat, asszony. Két óra múlva itthon leszek.

Caderousse, kirohanva a házból, nekiiramodott éppen az ellenkező irányban, mint amerre az ismeretlen távozott.

- Ötvenezer frank! - mormogta Carconte, mikor magára maradt. - Ez már pénz... De még nem vagyon.

 

7
A fogolylajstrom

Egy nappal később, hogy a Bellegarde-ból Beaucaire-be vezető országúton az imént elbeszélt jelenet lejátszódott, egy harminc-harminckét éves férfi állított be a marseille-i polgármesterhez. A férfi búzavirágkék frakkot, nanking nadrágot és fehér mellényt viselt, magatartása és kiejtése egyaránt angolra vallott.

- Uram - mondta a fiatalember -, én a római Thomson és French cég első segédje vagyok. Tíz esztendeje állunk összeköttetésben a marseille-i Morrel és Fia céggel. Mintegy százezer frank erejéig vagyunk érdekelve náluk, és kissé nyugtalanok vagyunk, mert azt hallottuk, hogy a cég a csőd szélén áll. Azért jöttem Rómából, hogy felvilágosításokat kérjek erről a cégről.

- Uram - felelte a polgármester -, határozottan tudom, hogy négy vagy öt év óta szinte üldözi a balsors Morrel urat. Egymás után veszítette el négy vagy öt hajóját, átvészelt három vagy négy csődöt. De nem vagyok illetékes abban, hogy felvilágosítást adjak vagyoni viszonyairól, noha magam is mintegy tízezer frankot hiteleztem neki. Ha tőlem, mint polgármestertől, azt kérdezi, miként vélekedem Morrel úrról, azt felelem, hogy becsületes, tisztességes ember, és hogy mindeddig a legnagyobb pontossággal tett eleget minden fizetési kötelezettségének. Csak ennyit mondhatok, uram. Ha egyebet is akar tudni, forduljon Boville úrhoz, a börtönök főfelügyelőjéhez, rue de Noailles 15. szám alatt. Úgy hiszem, neki kétszázezer frankja van elhelyezve a Morrel és Fia cégnél, és ha valóban van mitől tartania, mivel ez az összeg sokkal tekintélyesebb, mint az én követelésem, ő bizonyára pontosabb felvilágosításokat adhat, mint én.

Az angol méltányolta ezt a tapintatosságot, köszönt, távozott, és Nagy-Britannia fiainak jellegzetes lépteivel elindult a mondott utca felé.

Boville úr a dolgozószobájában ült. Az angol a börtönök főfelügyelőjének láttára igen meglepődött. Mintha most nem első ízben állana szemben azzal, akit meglátogatott. Boville úr pedig annyira kétségbeesett volt, hogy bizonyosnak látszott: e percben agyának minden kis zugát egyetlenegy gondolat tölti be, amely sem emlékezőtehetségének, sem képzeletének nem ad időt ahhoz, hogy a múltban révedezzék.

Az angol, fajtájának egykedvűségével, csaknem ugyanazokkal a kifejezésekkel ugyanazt a kérdést vetette fel, mint amelyet az imént a marseille-i polgármesterhez intézett.

- Ó, uram! - kiáltott Boville úr. - Sajnos, igen alaposnak vélem félelmüket. Kétségbe vagyok esve. Kétszázezer frankot, leányom hozományát helyeztem el a Morrel cégnél. Úgy volt, hogy leányom két hét múlva férjhez megy. Ez a kétszázezer frank két részletben volt esedékes: százezer e hónap 15-én, százezer pedig a jövő hónap 15-én. Figyelmeztettem Morrel urat arra a kívánságomra, hogy ez a kifizetés pontosan történjék, és tessék, uram, alig egy félórával ezelőtt idejött, hogy tudtomra adja: ha Pharaon nevű hajója 15-ig be nem fut a kikötőbe, nem tud eleget tenni fizetési kötelezettségének.

- Hiszen - mondta az angol - ez csak halasztást jelent.

- Mondja inkább, hogy csődöt! - kiáltott fel Boville úr kétségbeesetten.

Az angol kissé elgondolkodott, azután azt kérdezte:

- Így hát, uram, ez a kinnlevősége aggodalmat kelt önben?

- Helyesebben: elveszettnek tekintem az egészet.

- Én pedig megveszem öntől.

- Ön?

- Igen, én.

- De bizonyára óriási engedménnyel.

- Nem, kétszázezer frankért. A mi cégünk nem köt tisztességtelen üzleteket - tette hozzá mosolyogva az angol.

- És hogyan fizetik?

- Készpénzben.

Az angol kivett zsebéből egy köteg bankjegyet. Ez kétszerese lehetett annak az összegnek, amelynek elvesztésétől Boville úr annyira félt.

Boville úr arcán az öröm fénye villant fel, de erőt vett magán, és azt mondta:

- Figyelmeztetnem kell, uram, hogy minden valószínűség szerint ön az összegnek hat százalékát sem kapja vissza.

- Ez nem tartozik rám - felelte az angol. - Ez a Thomson és French cég dolga, amelynek megbízásából eljárok. Meglehet, hogy érdekében áll siettetni egy versenytársa bukását. Annyit azonban tudok, uram, hogy kész vagyok az ön elismervényére ezt az összeget leszámolni, a magam részére csak az ügynöki díjat kérem.

- Természetesen, uram, ez rendjén is van! - kiáltott fel Boville úr. - A jutalék rendesen másfél százalék. Akar kettőt? Akar hármat? Akar ötöt? Vagy ennél is többet? Beszéljen!

- Uram - nevetett az angol -, olyan vagyok, amilyen a cégem, nem csinálok efféle üzleteket. Nem, az én jutalékom egészen más természetű.

- Beszéljen hát, uram, hallgatom.

- Ön a börtönök főfelügyelője?

- Több mint tizennégy éve.

- Megvannak önnél a letartóztatási és elbocsátási lajstromok?

- Természetesen.

- Ezekben a lajstromokban vannak a foglyokra vonatkozó feljegyzések is?

- Minden fogolynak megvan a maga iratcsomója.

- Nézze, uram, engem Rómában valamikor egy szegény abbé nevelt, aki egyszer csak hirtelen eltűnt. Azóta megtudtam, hogy If várában volt fogoly, és szeretnék részleteket megtudni halálának körülményeiről.

- Hogy hívták?

- Faria abbénak.

- Ó, jól emlékszem rá! - kiáltott fel Boville úr. - Bolond volt.

- Úgy beszélték.

- Ó, egészen bizonyos, hogy az volt.

- Lehetséges. És miféle rögeszméje volt?

- Azt állította, hogy valami óriási kincsről van tudomása, és őrült összegeket kínált a kormányzatnak, ha szabadlábra helyezi.

- Szegény ördög! És meghalt?

- Meg, uram, talán öt vagy hat hónappal ezelőtt, az, elmúlt februárban.

- Remek emlékezőtehetsége van, uram, hogy ennyire meg tudja jegyezni az adatokat.

- Erre emlékszem, mert ennek a szegény ördögnek a halála igen különös körülmények között történt.

- Megtudhatnám ezeket a körülményeket? - kérdezte az angol, és arcán olyan kíváncsiság tükröződött, hogy a figyelmes szemlélő csodálkozott volna; erről az egykedvű arcról nem tételezett volna fel ilyesmit.

- Ó, istenem! Természetesen. Az abbé zárkája mintegy negyvenöt-ötven lábnyi távolságra volt egy régi bonapartista ügynök zárkájától. Ez egyike volt azoknak, akik nagyban hozzájárultak, hogy a bitorló 1815-ben visszatérhetett. Igen elszánt és veszedelmes ember volt.

- Csakugyan? - kérdezte az angol.

- Bizony - felelte Boville úr -, nekem magamnak is volt alkalmam látni ezt az embert 1816-ban vagy 1817-ben. Zárkájába csak katonai kísérettel lehetett lemenni. Ez az ember mély hatást tett rám, és az arcát sohasem fogom elfelejteni.

Az angol alig észrevehetően elmosolyodott.

- És azt mondja, uram - folytatta -, hogy az a két zárka...

- Ötven lábnyi távolság választotta el őket egymástól. De úgy látszik, hogy ez az Edmond Dantès...

- Azt a veszedelmes embert hívták így?

- Edmond Dantèsnek, igen, uram. Úgy látszik, hogy ez az Edmond Dantès szerzett vagy készített magának szerszámokat, mert egy kivájt folyosóra bukkantunk, amelyen át a két fogoly érintkezett egymással.

- Ezt a folyosót kétségtelenül szökés céljából készítették...

- Természetesen. De szerencsétlenségükre Faria abbét elfogta a merevgörcs, és meghalt.

- Értem. Ez természetesen meghiúsította szökési tervüket.

- A halottét mindenesetre - felelte Boville úr -, de az élőét nem. Ez a Dantès, éppen ellenkezőleg, úgy látta, hogy ez az eset sietteti menekülését. Kétségtelenül azt hitte, hogy az If várában meghalt foglyokat rendes temetőben földelik el. Az elhunytat becipelte a saját zárkájába, annak a helyét elfoglalta a zsákban, amelybe a halott már be volt varrva, úgy várta a temetés pillanatát.

- Ugyancsak veszedelmes módszer volt ez, és nem kis bátorságra vall - jegyezte meg az angol.

- Megmondtam önnek, uram, hogy nagyon veszedelmes ember volt. Tiszta szerencse, hogy ő maga megszabadította a börtön igazgatóságát a sok aggodalomtól, amelyet okozott.

- Hogyhogy?

- Hogyan? Hát nem érti?

- Nem én.

- If várának nincsen temetője. A halottakat egész egyszerűen a tengerbe vetik, miután előbb egy harminchat fontos ágyúgolyót kötnek a lábukra.

- No és? - kérdezte az angol, mint akinek eléggé nehéz a felfogása.

- No és rákötöttek a lábára egy harminchat fontos ágyúgolyót, és mindenestül a tengerbe dobták.

- Igazán? - kiáltott fel az angol.

- Bizony, uram - folytatta a főfelügyelő. - Képzelheti, milyen nagy lehetett a szökevény meglepetése, amikor érezte, hogy a sziklák tetejéről zuhan lefelé. Szerettem volna látni, milyen arcot vágott hozzá.

- Az bajos lett volna.

- Sebaj - mondta Boville úr, akit jókedvre hangolt a tudat, hogy visszakapja kétszázezer frankját. - Sebaj! El tudom képzelni.

És nevetésbe tört ki.

- Én is - tette hozzá az angol.

Ő is nevetett, de csak úgy, ahogy az angolok nevetnek, vagyis éppen csak a fogát mutatta meg.

- Így hát - folytatta az angol, aki elsőnek nyerte vissza hidegvérét -, így hát a szökevény a vízbe fulladt.

- Az bizony alaposan.

- Úgyhogy a börtön igazgatója egyszerre szabadult meg az őrjöngőtől meg a bolondtól.

- Szóról szóra.

- De erről az esetről bizonyára van valami feljegyzés az iratokban, ugye? - kérdezte az angol.

- Hogyne, hogyne, a halotti anyakönyvben. Érthető, ugye, hiszen Dantès rokonait, ha ugyan vannak, érdekli, hogy mi történt a fogollyal.

- Így hát most nyugodtak lehetnek, ha ugyan örökölnek utána. De egészen bizonyos, hogy meghalt?

- Ó, istenem, bizony meg. És ha kívánják, adnak nekik halotti bizonyítványt is róla.

- Ez rendjén van - mondta az angol. - De térjünk vissza a lajstromokhoz.

- Igaz. Kissé elkalandoztunk. Bocsánat.

- Miért kér bocsánatot? A történetért? Nincs miért. Nagyon érdekesnek találtam.

- Valóban, az is. Tehát ön látni kívánja, uram, mindazt a feljegyzést, ami az ön szegény abbéjára vonatkozik, aki maga volt a megtestesült szelídség.

- Nagyon örülnék, ha láthatnám.

- Jöjjön át az irodámba, ott majd megmutatom.

Ott valóban minden a legnagyobb rendben volt; minden lajstromnak megvolt a maga száma, minden iratcsomónak a rekesze. A főfelügyelő leültette az angolt a karosszékébe, és elébe tette az If várára vonatkozó lajstromot és iratcsomót. Rábízta, hogy lapozgasson benne, míg ő maga, egy sarokban ülve, újságot olvasott.

Az angol könnyen megtalálta a Faria abbéra vonatkozó iratokat. De úgy látszott, az a történet, amelyet Boville úr elmondott neki, élénken érdekelte, mert amikor az első lapokon átfutott, folytatta a lapozgatást addig, míg Elmond Dantès iratcsomójához nem ért. Ott is mindent a helyén talált: a feljelentést, a kihallgatási jegyzőkönyvet, Morrel kérvényét, Villefort úr véleményezését. Teljes nyugalommal összehajtogatta a feljelentést, zsebre tette, elolvasta a kihallgatási jegyzőkönyvet, és észrevette, hogy a Noirtier név nem szerepelt benne, átfutotta az 1815. április 10-én kelt kérvényt, amelyben Morrel, az ügyészhelyettes tanácsára, a legjobb szándékkal kijelentette - mert hiszen akkor Napóleon uralkodott -, hogy Dantès a császár ügyének nagyszerű szolgálatokat tett, és ezeket a szolgálatokat Villefort tanúsítványa is megerősítette. Ekkor megértett mindent. Ez a Napóleonhoz írott kérvény, amelyet Villefort visszatartott, a második Restauráció alatt szörnyű fegyverré lett a királyi ügyész kezében. Már nem is csodálkozott, mikor a lajstromot fellapozva, szemébe ötlött a neve mellé írott jegyzet:

        Dühös bonapartista. Tevékeny részt vett
EDMOND DANTÈS        az Elba szigetéről való visszatérésben.
        A legszigorúbb titkos őrizet alatt tartandó.

E sorok alatt más kézírással, a következő volt olvasható:

"Tekintettel a fenti jegyzetre: nincs mit tenni."

Csak amikor összehasonlította a nevéhez fűzött megjegyzést a Morrel kérvénye sarkába írt záradékkal, akkor látta, hogy a záradékot ugyanaz a kéz írta, mint a megjegyzést, vagyis mind a kettő Villefort keze írása.

Az angol a megjegyzést követő jegyzetből látta, hogy azt valami felügyelő írhatta, aki futólagosan érdeklődött Dantès sorsa iránt, de úgy látszik, hogy az imént idézett megjegyzés lehetetlenné tette, hogy közbelépjen.

Mint már mondottuk, a főfelügyelő, csupa tapintatból, és hogy ne zavarja Faria abbé tanítványát kutatómunkájában, félrevonult és a Drapeau Blanc-t olvasta. Nem látta tehát, hogy az angol összehajtja és zsebre teszi azt a feljelentést, amelyet Danglars a Réserve-kert lugasában írt, és amelyet marseille-i postai bélyegző szerint, február 27-én este hat órakor adtak fel. De meg kell mondanunk, hogy még ha észreveszi is, nem nagy fontosságot tulajdonított volna ennek a papírdarabnak, és sokkal fontosabbnak tartotta a saját kétszázezer frankját, semhogy ellenezte volna az angol cselekedetét, bármennyire szabálytalan volt is.

- Köszönöm - mondta az angol, és jó hangosan becsapta a lajstromot. - Már megvan minden, amire szükségem volt. Most azután rajtam a sor, hogy beváltsam ígéretemet: kérem, készítsen egy egyszerű engedménylevelet követeléséről, amelyben elismeri, hogy megkapta az ellenértéket, és én azonnal le is olvasom az összeget.

Átadta helyét az íróasztalnál Boville úrnak, aki fesztelenül leült, és gyorsan megírta a kért levelet, miközben az angol leszámolta a bankjegyeket az iratszekrény szélére.

 

8
A Morrel cég

Aki néhány évvel ezelőtt hagyta el Marseille-t, és ismerte a Morrel cég akkori belső életét, nagy változásokat tapasztalna, ha visszatérne.

A sürgés-forgás, jólét és boldogság helyett, ami úgyszólván árad a jólmenő üzletházakból, a vidám arcok helyett, amelyek az ablakok függönyei mögül kandikálnak ki, az elfoglalt írnokok helyett, akik tollal a fülük mögött sietnek át a folyosókon, a csomagokkal eltorlaszolt udvarok helyett, amelyek a rakodó emberek kiáltozásától és nevetgélésétől hangosak, most első látásra valami különös szomorúságot és kihaltságot észlelt volna. Ezen az üres folyosón és kihalt udvaron a hajdani számos alkalmazottból, akik valamikor benépesítették az irodákat, nem maradt több, mint kettő. Az egyik egy huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember, Emmanuel Raymond, aki szerelmes volt Morrel úr lányába, és megmaradt a cégnél, bármennyire ellenezték is a szülei. A másik pedig egy öreg, félszemű kisegítő pénztáros, akit gúnynevén Coclèsnek hívtak. Azok a fiatalemberek adták neki ezt a nevet, akik valamikor ott nyüzsögtek a hatalmas méhkas körül, amely ma csaknem lakatlan. Az öreg annyira megszokta már a ráragadt nevet, hogy talán meg sem fordul, ha manapság a valódi nevén szólítják.

Coclès megmaradt Morrel úr szolgálatában, ami a derék ember helyzetében lényeges változást jelentett. Pénztárosi rangra emelkedett, ugyanakkor a háziszolga tennivalóit is elvégezte. De azért ugyanaz a régi Coclès volt: jó, türelmes, hűséges, ám a számtani műveletekben hajthatatlan. Ez volt az egyetlen pont, ahol szembeszállt volna az egész világgal, még magával Morrel úrral is. Nem hallgatott másra, csak az egyszeregyre, de az a kisujjában volt, bárhogy is forgatták, vagy próbálták belezavarni.

Az általános szomorúság közepette, amely a Morrel cégnél uralkodott, Coclès volt az egyetlen, aki érzéketlen maradt. De ne értsük félre: ezt az érzéketlenséget nem a szeretet hiánya okozta, inkább valami rendíthetetlen meggyőződés. Mint a patkányok, amelyek mint mondják, jó előre otthagyják a halálra szánt hajókat, ugyanúgy hagyta el lassanként, mint mondottuk, az irodákat és raktárakat az írnokok és alkalmazottak tömege, amely a hajótulajdonos cégétől kapta kenyerét. Coclès látta őket eltávozni, anélkül hogy eszébe jutott volna azon törni a fejét: miért is mennek el? Mint már említettük, Coclès szemében minden csak számok kérdése volt: húsz esztendeje, mióta a Morrel cég alkalmazásában állott, mindig azt látta, hogy a számlák szabályos pontossággal egyenlítődnek ki. Eszébe sem jutott, hogy ez megszűnhet, és a fizetések megakadnak, mint ahogy a molnár, akinek malmát egy nagyesésű víz hajtja, nem hiszi, hogy a folyó vize elapadhat. És valóban, mindmostanáig semmi sem kellett, hogy megingassa Coclès bizalmát. Az utolsó hónap végén is szigorúan pontos volt minden kifizetés. Coclès egy hetven centime-os tévedést fedezett fel, amelyet Morrel úr saját kárára követett el, és még aznap meghozta a behajtott tizennégy sou-s túlfizetést Morrel úrnak, aki bánatos mosollyal vette át, és egy csaknem üres fiókba dobva, mondta:

- Jól van, Coclès, maga a pénztárosok gyöngye.

És Coclès a lehető legboldogabban távozott, mert ez a dicséret, amelyet Morrel úrtól, a marseille-i becsületes emberek e gyöngyétől kapott, jobban hízelgett Coclèsnek, mint egy ötventalléros jutalom.

De a hősiesen teljesített hóvégi fizetések után Morrel úrra kegyetlen órák következtek. Hogy az újabb hóvégi elszámolással szembe tudjon nézni, minden értékét összeszedte, de mivel félt, hogy kétségbeesett kapkodása Marseille-ben kínos feltűnést keltene, elutazott a beaucaire-i vásárra, hogy ott adja el felesége és leánya néhány ékszerét és ezüstjei egy részét. Ezzel az áldozattal meg tudta még ez egyszer menteni a Morrel cég becsületét. A pénztár teljesen kiürült. A hitel, a rossz hír hallatára, szokásos önzésével visszahúzódott. És ahhoz, hogy Boville úrnak a most folyó hónap 15-én járó százezer frankot és a következő hónap 15-én esedékes másik százezer frankot ki tudja egyenlíteni, Morrel úrnak már csak a Pharaon hazatértében volt minden reménye. A Pharaon-nal egy időben szedte fel horgonyát egy másik hajó, amely szerencsésen befutott a kikötőbe, és hírt hozott a Pharaon-ról is.

De ez a hajó, amely mint a Pharaon, Kalkuttából indult, már két hete megérkezett, de a Pharaon-ról semmi újabb hír sem jött. Így álltak a dolgok, amikor a római Thomson és French cég megbízottja megjelent Morrel úrnál, egy nappal azután, hogy Boville úrral az említett fontos ügyet elintézte.

Emmanuel fogadta. A fiatalember minden idegen arc láttára megijedt, mivel minden idegen arcban új hitelezőt sejtett, aki nyugtalanságában bizonyára a cég főnökéhez jött kérdezősködni. A fiatalember, mint mondottuk, meg akarta kímélni főnökét e látogatás izgalmától; ő faggatta ki a jövevényt. A jövevény azonban kijelentette, hogy Emmanuel úrral semmi dolga, hanem személyesen magával Morrel úrral akar beszélni. Emmanuel sóhajtva hívta Coclèst, Coclès meg is jelent, és a fiatalember utasította, hogy az idegent vezesse fel Morrel úrhoz.

Coclès elöl ment, az idegen követte.

A lépcsőn összetalálkoztak egy tizenhat-tizenhét éves szép fiatal lánnyal, aki nyugtalanul nézett az idegenre.

- Morrel úr bent van a dolgozószobájában, ugye, Julie kisasszony? - kérdezte a pénztáros.

- Bent van, vagy legalábbis azt hiszem - felelte habozva a fiatal lány. - Nézze meg előbb, Coclés, és ha bent van édesapám, jelentse be az urat.

- Fölösleges volna engem bejelenteni, kisasszony - mondta az angol -, Morrel úr nem ismeri a nevemet. Csak annyit mondjon ez a derék ember, hogy első segédje vagyok a római Thomson és French cégnek, amellyel kedves apja összeköttetésben áll.

A fiatal lány elsápadt, és tovább folytatta útját lefelé, míg Coclès és az idegen felfelé haladtak.

A lányka bement az irodába, ahol Emmanuel tartózkodott, Coclès pedig a nála levő kulccsal, amely szabad bejárást biztosított neki főnökéhez, kinyitotta a második emeleti lépcső kanyarulatában levő ajtót, az idegent bevezette egy előszobába, kinyitott egy második ajtót, amelyet becsukott maga mögött, egy percre magára hagyta a Thomson és French cég megbízottját, azután ismét megjelent, és intett neki, hogy bemehet.

Az angol belépett, Morrel urat az asztalnál ülve találta. Sápadtan nézte az ijesztő számoszlopot, amely tartozásait tüntette fel. Morrel úr, az idegent megpillantva, becsukta könyvét, felállt és elébe tolt egy széket, majd maga is leült.

Tizennégy esztendő bizony megváltoztatta az érdemes kereskedőt, aki e történet elején harminchat éves volt, de most már az ötvenedik évéhez közeledett. Haja megőszült, homlokára a gond barázdái vésődtek. Tekintete, amely valamikor olyan szilárd és határozott volt, most bizonytalanná és határozatlanná lett, és mintha mindig félt volna megállapodni egy gondolatnál vagy egy embernél.

Az angol nyilvánvaló érdeklődéssel, sőt kíváncsisággal nézte.

- Uram - kezdte Morrel úr, és úgy látszott, hogy ez a kutató tekintet még növeli kényelmetlen érzését -, velem kívánt beszélni?

- Igenis, uram. Tudja, hogy kinek a megbízásából jövök, ugye?

- A Thomson és French cég megbízottja, legalábbis így mondta a pénztárosom.

- Igazat mondott, uram. A Thomson és French cégnek e hónap és a jövő hónap folyamán három- vagy négyszázezer frankot kell lefizetnie Franciaországban, és mivel ismeri az ön szigorú pontosságát, egyesítette az összes váltókat, amelyeket csak talált ezzel az ismert aláírással, és engem megbízott azzal, hogy aszerint, amint ezek a váltók lejárnak, váltsam be őket önnél, és használjam fel a kifizetésekre.

Morrel mélyet sóhajtott, és végigsimította verejtékező homlokát.

- Így hát, uram - kérdezte Morrel -, több váltóm is van a birtokában?

- Hogyne volna, uram, mégpedig elég tekintélyes összegűek.

- Mekkora az az összeg? - kérdezte Morrel olyan hangon, amely igyekezett nyugodtnak látszani.

- Itt van legelőször is - mondta az angol, és elővett zsebéből egy iratcsomót - egy kétszázezer frankról szóló engedmény Boville börtönfőfelügyelő úr részéről, amely a mi cégünkre szól. Elismeri, hogy ezzel az összeggel tartozik Boville úrnak?

- El, uram. Ezt az összeget nálam helyezte el négy és fél százalékos kamatra, csaknem öt esztendővel ezelőtt.

- És ezt önnek vissza kell fizetnie...

- A felét e hónap 15-én, a másik felét a jövő hónap 15-én.

- Úgy van. Azután itt van még harminckétezer-ötszáz frank, a folyó hó végén esedékes: ezeket a váltókat ön írta alá, és a másik forgató ránk ruházta.

- Elismerem őket - mondta Morrel, és elpirult szégyenében, mert arra gondolt, hogy talán életében először nem tudja majd teljesíteni aláírásával vállalt kötelezettségét. - Ez az összes?

- Nem, uram, itt vannak még nálam a jövő hónap végén esedékes tételek, amelyeket a marseille-i Pascal és a Wild és Turner cégek engedményeztek ránk, körülbelül ötvenezer frank értékben. Az egész összeg kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frank.

Leírhatatlan, hogy mit szenvedett a szerencsétlen Morrel e felsorolás hallatára.

- Kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frank - ismételte gépiesen.

- Annyi, uram - felelte az angol. - Nem akarom titkolni, Morrel úr - tette hozzá kisvártatva -, hogy bár mindmostanáig az ön becsületessége teljesen kifogástalan volt, Marseille-ben az a hír járja, hogy ön már nem tud eleget tenni fizetési kötelezettségének.

Erre a szinte durván nyers bevezetésre Morrel rettenetesen elsápadt.

- Uram - mondta -, mostanáig és csaknem huszonnégy éve, amióta átvettem ezt a céget apámtól, aki azt maga is harmincöt esztendeig vezette, mostanáig soha egyetlen Morrel és Fia aláírással ellátott váltót sem mutattak be a pénztárnál, hogy azt ki ne fizettük volna.

- Igen, tudom - felelte az angol. - De most egyik becsületes ember áll szemben a másikkal. Beszéljünk őszintén. Mondja, uram, ezeket is ugyanolyan pontosan ki fogja fizetni?

Morrel összerezzent, és most sokkal határozottabban nézett a vele beszélőre, mint eddig.

- A teljes nyíltsággal feltett kérdésre - mondta - nyílt válasz jár. Igen, uram, fizetek, ha, mint remélem, a hajóm szerencsésen befut a kikötőbe, mert érkezése visszaadja hitelemet, amelyet elvettek tőlem a sorozatos balesetek, s én ezeknek az áldozata vagyok. De ha szerencsétlenségemre a Pharaon, amely utolsó mentsváram, és amelyre számítok, nem találna megjönni...

A szegény hajótulajdonos szemébe könny szökött.

- Nos, ha nem válik be ez az utolsó reménysége? - kérdezte az angol.

- Hát akkor, uram - folytatta Morrel -, még kimondani is rossz... de miután már hozzászoktam a szerencsétlenséghez, majd hozzászokom a szégyenhez is... hát bizony, azt hiszem, akkor kénytelen leszek felfüggeszteni kifizetéseimet.

- Nincsenek hát barátai, akik kisegíthetnék a bajból?

Morrel szomorúan mosolygott.

- Üzleti ügyekben, uram - mondta -, nincsenek jó barátok, hiszen tudja, itt csak üzletfelek vannak.

- Az igaz - mormogta az angol. - Így hát már csak egyetlen reménysége van?

- Egyetlen.

- Az utolsó?

- Az utolsó.

- Úgy, hogy ha ez a remény nem válik be...

- Akkor elvesztem, uram, teljesen elvesztem.

- Önhöz jövet láttam, amint befutott a kikötőbe egy hajó.

- Tudom, uram. Egy fiatalember, aki hű maradt hozzám balszerencsémben is, idejének egy részét a házon levő kilátótoronyban tölti, abban a reményben, hátha ő hozhat elsőnek jó hírt nekem. Tőle tudom, hogy érkezett egy hajó.

- És ez nem az ön hajója?

- Nem, ez egy bordeaux-i hajó, a Gironde. Ez is Indiából jött, de nem az enyém.

- Hátha ismerte a Pharaon-t, és adhat róla valami hírt.

- Meg kell önnek vallanom, uram, majdnem inkább félek attól, hogy hírt hallok hajómról, mint attól, hogy bizonytalanságban maradok. A bizonytalanságban még lehet reménykedni.

Morrel úr még tompán hozzátette:

- Ez a késés nem természetes dolog. A Pharaon február 5-én indult el Kalkuttából. Több mint egy hónap óta itt kellene lennie.

- Mi lehet ez? - kérdezte az angol fülelve. - Mit jelenthet ez a zaj?

- Ó, istenem! Istenem! - kiáltott fel Morrel elsápadva. - Mi jöhet még?

Valóban nagy zaj hallatszott a lépcső felől. Jövés-menés, sőt egy panaszos kiáltás is hangzott.

Morrel felállt, hogy kinyissa az ajtót, de ereje elhagyta, és visszaesett karosszékébe.

A két férfi a helyén maradt, egymással szemközt. Morrel minden tagjában remegett, az idegen pedig a legnagyobb részvéttel figyelte. A zaj megszűnt, de látszott, hogy Morrel még vár valamire. A zaj nem ok nélkül támadt, kellett hogy folytatása is legyen.

Az idegennek úgy tetszett, hogy valaki közeledik a lépcsőn, és hogy a lépések, amelyek több embertől eredtek, megtorpannak a lépcsőházban.

A külső ajtó zárjában most kulcs fordult meg, és hallani lehetett, amint ez az ajtó megcsikordul.

- Csak két embernek van kulcsa ehhez az ajtóhoz - mormogta Morrel. - Coclèsnek és Julie-nek.

Ugyanakkor már a második ajtó is kinyílt, és megjelent a fiatal lány, sápadtan, könnyáztatta arccal.

Morrel remegve állt fel, és széke karfájához támaszkodott, mert nem bírt megállni a lábán. Kérdezni akart valamit, de nem jött ki hang a torkán.

- Ó, apám! - kezdte a fiatal lány, kezét összetéve. - Bocsáss meg gyermekednek, amiért rossz hírt hoz neked!

Morrel rettenetesen elsápadt. Julie a karjába vetette magát.

- Ó, apám! Apám! - mondta. - Bátorság!

- Így hát elveszett a Pharaon? - kérdezte Morrel fojtott hangon.

A fiatal lány nem válaszolt, de igent intett fejével, és apja mellére borult.

- És a legénység? - kérdezte Morrel.

- Megmenekült - felelte Julie -, megmentette az a bordeaux-i hajó, amely az imént futott be a kikötőbe.

Morrel az ég felé tárta két karját. Benne volt ebben a mozdulatban a lemondás, de a tiszta hála kifejezése is.

- Köszönöm, Istenem! - mondta Morrel, - Legalább csak engem egyedül sújtasz.

Bármilyen hidegvérű volt is az angol, szemét könny homályosította el.

- Gyertek be - mondta Morrel -, gyertek csak be, úgyis tudom, hogy itt vagytok mindannyian az ajtó előtt.

És csakugyan, alig ejtette ki e szavakat, zokogva megjelent Morrelné, Emmanuel követte, és hátul, az előszoba végén, hét vagy nyolc, félig meztelen matróz esetlen alakja volt látható. Ezek láttára az angol megremegett. Egyet lépett, mintha oda akarna sietni hozzájuk, de visszatartotta magát, és éppen ellenkezőleg, a szoba legsötétebb és legtávolabb eső sarkába húzódott.

Morrelné leült a karosszékbe, megfogta férje kezét, Julie pedig ott maradt, apja mellére borulva. Emmanuel a szoba közepén maradt állva, mintegy összekötő kapocsként a Morrel család csoportja és az ajtónál álló tengerészek közt.

- Hogyan történt a dolog? - kérdezte Morrel.

- Jöjjön csak ide, Penelon - mondta Emmanuel -, és beszélje el az eseményeket.

Egy öreg matróz lépett elő, akinek arcát az egyenlítő napja festette bronzszínűre, és egy kalap maradványait forgatta kezében.

- Adj' isten, Morrel úr - mondta, mintha csak előző este hagyta volna el Marseille-t, és Aixből vagy Toulonból érkezett volna vissza.

- Jó napot, barátom - felelt a hajótulajdonos, és nem állhatta meg, hogy könnyei közt el ne mosolyodjék, - De hol a kapitány?

- Hát ami a kapitányt illeti, Morrel úr, ő ott maradt Palmában, betegen. De ha Isten is úgy akarja, nem lesz semmi baj, és néhány nap múlva éppen olyan makkegészséges lesz, mint ön vagy én, s visszatér közénk.

- Akkor jó... És most beszéljen, Penelon - mondta Morrel úr.

Penelon arca jobb oldaláról áttolta a bagót a bal oldalra, kezét szája elé tette, hátrafordult, nagyot sercintett ki az előszobába, előrelépett egyet, és kissé meghimbálta derekát.

- Akkor, Morrel úr - mondta -, körülbelül a Blanc-fok és a Boyador-fok között lehettünk, jó kis délnyugati széllel futottunk, miután előbb vagy egy hétig gürcöltünk a szélcsend miatt. Egyszer csak odajön hozzám Gaumard kapitány, meg kell mondanom, hogy a kormányrúdnál álltam, és aszongya: "Penelon bácsi, mit szól ahhoz a felhőhöz, amelyik ott úszik felfelé a szemhatáron?" Hát én is éppeg abban a pillanatban vettem észre. "Hogy mit gondolok, kapitány? Azt gondolom, hogy egy kicsikét gyorsabban jön, mint ahogy szabad volna, és egy kicsikét feketébb, mint az olyan felhők, akikben nincsen semmi gonosz szándék." "Éppen ez az én véleményem is - mondta a kapitány -, és én szeretek óvatos lenni. Kissé túlságosan sok a vitorlánk ahhoz a szélhez, ami itt készülődik... Hollá, hé! Sodorjátok fel a felső árboc vitorláját és az orrvitorlát!" Már ideje is volt, Még készen sem voltak a parancs teljesítésével, amikor a szél már utolért bennünket, és a hajót oldalt kapta. "Jól van - mondta a kapitány -, de még mindig sok a vitorlánk. Felcsavarni a nagyvitorlát!" Öt perccel későbben már a nagyvitorla is fel volt csavarva, és az elővitorlával, derékvitorlákkal meg a sudárvitorlákkal mentünk. "No hát, Penelon bácsi - kérdezte a kapitány -, miért csóválja a fejét?" "Azért - feleltem -, hogy a maga helyében én nem mennék ilyen hamvába-hóttan." "Alighanem igaza van, öreg folytatta -, nagy szelet kapunk." "No hiszen; kapitány úr - feleltem neki -, nem is olyan kis szellőcske jön itt ránk, vihar az, annak rendje és módja szerint, vagy én nem értek hozzá!" Meg kell hagyni, úgy láttuk jönni egyre közelebb a vihart, mint Montredonban a porfelhőt. Szerencsére itt emberére akadt. "Két fogást bekötni a derékvitorlákon! - kiáltott most a kapitány. - Eresszétek meg a vitorlaköteleket, feszítsétek a fogáshúzót a vitorlafákon!"

- Ez nem volt elég azon a környéken - szólt közbe az angol. - Én négy fogást kötöttem volna be, és megszabadítottam volna magamat az előtörzsvitorlától.

E szilárd, csengő és váratlanul jött hang hallatára mindenki megremegett. Penelon a szeméhez emelte a kezét, úgy nézegette, hogy ki bírálta olyan magabiztosan az ő kapitányának cselekedeteit.

- Mi még ennél is jobbat tettünk, uram - mondta az öreg tengerész bizonyos tisztelettel -, mivelhogy felcsavartuk a farvitorlát, és a rudat szél iránt állítottuk, hogy a vihar elöl fussunk. Tíz percre rá becsavartuk a derékvitorlákat is, és bevont vitorlákkal mentünk.

- Ilyen régi hajóval ez nagy kockázat volt - jelentette ki az angol.

- Úgy ám, igaza van! Ez lett a vesztünk, tizenkét órai hányódás után, mikor úgy vitt a szél, mintha az ördög kapott volna el, léket kaptunk. "Penelon - mondta a kapitány -, azt hiszem, süllyedünk, öregem. Engedj engem a kormányhoz, és menj le a fenékre!" Átadom hát neki a kormányrudat, lemegyek. Odalent már három lábnyi magasan állt a víz. Felrohanok és azt kiáltom: "A szivattyúkhoz! A szivattyúkhoz!" Hát bizony már késő volt. Nekiláttunk, de minél többet merítettünk ki, annál több víz folyt be. "Ejnye, a kutyafáját! - mondom négyórai munka után. - Hát ha süllyedünk, akkor hadd süllyedjünk, hiszen úgyis csak egyszer halunk meg!" "Nohát, ilyen példát mutatsz, Penelon koma? - kérdezte a kapitány. - Várj csak, várj!" Lement a kabinjába, és felhozott két pisztolyt. "Az első golyót az kapja aki otthagyja a szivattyút - mondta. - Annak szétdurrantom az agyvelejét!"

- Helyes - jegyezte meg az angol.

- Semmi sem ad annyi bátorságot, mint az efféle jó tanács - folytatta a tengerész. - Annyival is inkább, mert közben kiderült az ég, és a szél is elült. Hanem azért a víz egyre jobban emelkedett a hajóban, nem gyorsan, de óránként mintegy két hüvelyknyit. Két hüvelyknyi óránként, az nem valami sok, tizenkét óra alatt azonban mégiscsak huszonnégy hüvelyknyi, és huszonnégy hüvelyk, az már két láb. Három lábnyi vizünk már előbb is volt, ahhoz kettőt számítva, az már összesen öt láb. Mikor egy hajó gyomrában már öt lábnyira áll a víz, akkor annak a hajónak már vízibetegsége van. "Nohát - mondta a kapitány -, ebből elég volt, és Morrel úr nem vethet semmit a szemünkre. Mindent megtettünk, amit megtehettünk, hogy megmentsük a hajót. Most az a fő, hogy megkíséreljük menteni az embereket. Csónakba, fiúk, mégpedig minél szaporábban!"... Ide hallgasson, Morrel úr - folytatta Penelon -, mi osztán igazán szerettük a Pharaon-t, de bármennyire szereti is a tengerész a hajóját, a saját bőrét még annál is jobban szereti. Nem is mondattuk ezt kétszer magunknak. Mintha még a hajó is azt mondta volna nekünk: "Menjetek már, menjetek már!" És nem hazudott a szegény Pharaon, éreztük, amint süllyed a lábunk alatt. Egykettőre a vízen volt a csónak, és mink mind a nyolcan benne ültünk. Utolsónak a kapitány szállt be, vagyis inkább nem is szállt be, merthogy nem akarta otthagyni a hajót, én kaptam derékon, és odadobtam a bajtársak közé, azután magam is beugrottam a csónakba. Éppen ideje is volt. Alig ugrottam be, akkorát reccsent a fedélzet, mintha negyvennyolc hajóágyú adott volna sortüzet. Tíz perccel később elsüllyedt a hajó eleje, majd a hátulja, azután úgy megfordult maga körül, mint a farka után szaladó kutya. No, osztán meg jóccakát, fiúk!... Mindennek vége volt, nem volt többé Pharaon! Mi meg bizony három nap étlen-szomjan maradtunk, és már-már azon a ponton voltunk, hogy sorsot húzunk, melyikünket együk meg, amikor megpillantottuk a Gironde-ot: integettünk neki, meglátott minket, felénk indult, csónakot küldött értünk, és felvett mindannyiunkat. Hát így történt, Morrel úr, becsületemre mondom! Tengerészbecsületemre! Így volt-e? Mondjátok!

Egyhangú helyeslő morgás bizonyította, hogy az elbeszélő általános tetszést aratott, mind a történet alapvető igazságát, mind pedig a részletek festői leírását tekintve.

- Jól van, barátaim - mondta Morrel úr -, maguk derék emberek. Mindjárt tudtam, hogy az engem ért csapásnak senki sem oka, csak az én végzetem. Isten akarata volt, nem emberek hibája. Nyugodjunk meg Isten akaratában. Most mondják meg, mennyi zsoldjuk jár még?

- Ej, ugyan! Ne beszéljünk erről, Morrel úr.

- Dehogynem, erről beszélnünk kell - mondta a hajótulajdonos szomorú mosollyal.

- Hát, kérem, jár még nekünk háromhónapi zsold... - jelentette ki Penelon.

- Coclès, fizessen ki fejenként kétszáz frankot ezeknek a derék embereknek. Más körülmények között, barátaim - folytatta Morrel -, még azt is hozzátettem volna: adjon mindegyiknek kétszáz frank külön jutalmat is! De, sajnos, rossz idők járnak, barátaim, és az a kevéske pénz, ami még van, már nem az enyém. Ne nehezteljenek hát rám, és ne vonják meg tőlem emiatt szeretetüket.

Penelon nyelt egyet meghatottságában, társaihoz fordult, beszélt velük néhány szót, azután visszajött.

- Ami ezt illeti, Morrel úr - mondta, átlökve bagóját arca másik oldalába, és újra nagyot sercintve az előszobába, s ez a sercintés az előbbinek méltó társa volt -, ami ezt illeti...

- Mit?

- A pénzt...

- Nos?

- Hát, Morrel úr, kérem, a pajtások azt mondják, hogy pillanatnyilag beérik ötven-ötven frankkal is, a többire meg szívesen várnak.

- Köszönöm, barátaim, köszönöm - kiáltott Morrel úr, szíve mélyéig meghatottan. - Igazán derék emberek mindannyian. De csak tegyék el a pénzt, és ha találnak valami jó helyet, szegődjenek el, hiszen szabadok.

A mondatnak ez a második fele csodálatos hatást keltett a derék tengerészekben. Elképedve tekingettek egymásra. Penelonnak tátva maradt a szája, majd lenyelte a bagóját. Szerencsére, még éppen idejében, a torkához kapott.

- Mi az, Morrel úr - mondta alig hallhatóan -, mi az, hát elküld bennünket? Hát nincs velünk megelégedve?

- Szó sincs róla, fiaim - felelte a hajótulajdonos -, dehogy vagyok én elégedetlen magukkal, sőt, éppen ellenkezőleg. Nem küldöm én el magukat. De hát, ha egyszer már nincs hajóm, akkor nincs szükségem tengerészekre sem.

- Hogyhogy nincsen hajója? - kérdezte Penelon. - Majd építtet újakat, mi pedig megvárjuk. Hála istennek, értünk ahhoz, hogyan tengődjünk el.

- Nincs már pénzem ahhoz, hogy hajókat építtessek, Penelon - mondta Morrel úr szomorú mosollyal -, így hát nem fogadhatom el ajánlatukat, bármennyire jólesik is.

- No hát, ha nincsen pénze, minek fizet nekünk? Mi is vállaljuk a szegény Pharaon sorsát, mi is zátonyra futunk.

- Elég, elég, barátaim - mondta Morrel, és meghatottságában a szavakat kereste. - Menjenek, nagyon kérem. Jobb időkben majd ismét találkozunk. Emmanuel - tette hozzá Morrel úr -, kísérje le őket, és ügyeljen, hogy minden a kívánságom szerint történjék.

- De akkor legalább a viszontlátásra, ugye, Morrel úr? - kérdezte Penelon.

- Hogyne, barátaim, legalábbis remélem. Menjenek.

Intett Coclèsnek, aki előttük ment. A tengerészek követték a pénztárost, és Emmanuel követte a tengerészeket.

- Most pedig - fordult Morrel úr a feleségéhez és leányához -, hagyjatok egy percre magamra. Beszédem van ezzel az úrral.

Szemével a Thomson és French cég megbízottjára mutatott, aki mozdulatlanul állt a szoba sarkában az egész jelenet alatt, amelyben csupán néhány szóval vett részt. A két nő az idegenre pillantott, akinek jelenlétéről mindketten tökéletesen megfeledkeztek, azután eltávoztak. De mialatt kimentek, a fiatal lány könyörgő tekintetet vetett az angolra. A férfi olyan mosollyal felelt, amin a közönyös szemlélő elcsodálkozott volna, mert különösen hatott azon a fagyos arcon. A két férfi most magára maradt.

- Nos hát, uram - mondta Morrel, és visszaroskadt karosszékébe -, most mindent látott, mindent hallott, nincs egyéb mondanivalóm önnek.

- Láttam, uram - jegyezte meg az angol -, hogy meg nem érdemelten sújtotta a sors, éppúgy, mint a többi esetekben is, és ez a körülmény megerősített abban az óhajtásomban, hogy segítségére legyek.

- Ó, uram! - mondta Morrel.

- Lássuk csak - folytatta az idegen -, én vagyok egyik legfőbb hitelezője, igaz?

- Legalábbis az ön birtokában vannak a leghamarabb lejáró váltóim.

- Akar haladékot a kifizetésekre?

- A haladék megmenthetné becsületemet, következésképpen az életemet is.

- Mennyi haladékra van szüksége?

Morrel habozott.

- Két hónapra - felelte.

- Rendben van - mondta az idegen -, adok három hónapot.

- De vajon a Thomson és French cég...

- Legyen nyugodt, uram, mindent vállalok. Ma június 5-e van:

- Igen.

- Hát, kérem, írja át ezeket a váltókat szeptember 5-i lejáratra. Szeptember 5-én, délelőtt tizenegy órakor - a falióra ebben a pillanatban éppen tizenegyet mutatott - ismét jelentkezem önnél.

- Várni fogom, uram - felelte Morrel -, és akkor vagy kifizetek mindent, vagy meghalok.

Ezeket az utolsó szavakat olyan halkan mondta, hogy az idegen nem is hallhatta.

A váltókat átírták új lejáratra, a régieket eltépték, és így a szegény Morrelnek legalább háromhavi haladéka volt, hogy minden forrását kimerítse.

Az angol fajtájának különleges egykedvűségével fogadta a köszönetet, és búcsút vett Morreltől, aki hálálkodva kísérte ki az ajtóig. A lépcsőn találkozott Julie-vel. A fiatal lány úgy tett, mintha lefelé akarna menni, de valójában őt várta.

- Ó, uram! - mondta, és összetette a kezét.

- Kisasszony - mondta az idegen. - Valamelyik napon levelet fog kapni azzal az aláírással, hogy... Szindbád, a tengerész... Kérem, hogy pontról pontra teljesítse azt, amit ez a levél kíván majd öntől, bármilyen különösnek is látná ezeket a kívánságokat.

- Meglesz, uram - válaszolta Julie.

- Ígéri, hogy megteszi?

- Esküszöm.

- Jól van. Isten önnel, kisasszony. Maradjon mindig ilyen derék, tiszta lelkű leány, és én merem remélni, hogy Isten megjutalmazza; Emmanuelből és önből egy pár lesz.

Julie halkan felsikoltott, piros lett, mint a cseresznye, és megkapaszkodott a lépcső karfájában, hogy el ne essék.

Az idegen folytatta útját, de még egyszer búcsút intett a lánynak. Az udvaron az angol találkozott Penelonnal, aki mindkét kezében egy-egy százfrankost szorongatott, de úgy látszott, nem tudja rászánni magát, hogy elvigye.

- Jöjjön csak, barátom - mondta neki az angol -, beszélni szeretnék magával.

 

9
Szeptember ötödike

A haladék, amelyet a Thomson és French cég megbízottja engedélyezett, olyan pillanatban jött, amikor Morrel azt a legkevésbé várta. A szegény ember úgy fogadta ezt a haladékot, mint sorsa jobbrafordulását; úgy vélte, a végzet végre felhagyott az üldözésével. Még aznap elbeszélte a lányának, feleségének és Emmanuelnek, hogy mi történt vele, és a család, ha nem is nyerte vissza egészen nyugalmát, de egy kissé mégis reménykedni kezdett. Sajnos, azonban Morrelnek nemcsak a Thomson és French céggel volt dolga, amely olyan kedvező egyezséget kötött vele. Ahogy mondta, az üzleti világban csak üzletfelek vannak, és nem jó barátok. Ha alaposabban mérlegelte a dolgot, maga sem nagyon értette a Thomson és French cég iránta tanúsított nagylelkűségét. Csupán egy ügyesen, de önzőn okoskodó elgondolás alapján tudta magának megmagyarázni a cég viselkedését: többet ér támogatást nyújtani valakinek, aki csaknem háromszázezer frankkal tartozik nekünk, és így a háromszázezer frankot megkapni három hónap múlva, semmint siettetni bukását, és a tőkének csak hat vagy nyolc százalékát kapni vissza.

Szerencsétlenségére, akár gyűlöletből, akár elvakultságból, nem minden üzletfele gondolkodott így, sőt egyesek éppen az ellenkező véleményen voltak. A Morrel aláírásával ellátott váltókat tehát a legszigorúbb pontossággal mutatták be a cég pénztáránál, de hála az angol adta halasztásnak, Coclès a legnagyobb könnyedséggel tudta kifizetni azokat. Coclès tehát megmaradt a maga rendíthetetlen nyugalmában. Csak Morrel látta iszonyodva, hogy ha 15-én le kellett volna fizetnie Boville százezer frankját, 30-án pedig a harminckétezer-ötszáz frankos váltókat - amelyekre éppúgy, mint a börtönfőfelügyelő hitelére, haladékot kapott -, akkor már ettől a hónaptól fogva elveszett ember volna.

Marseille egész üzleti világában az a nézet alakult ki, hogy Morrelnek össze kell roskadnia a sorozatos csapások súlya alatt. Nagy volt tehát a meglepetés, mikor látták, hogy Morrel hónapvégi kifizetéseit a tőle megszokott pontossággal teljesíti. Ám azért a régi bizalom nem tért vissza, és egyhangúlag a következő hónapra jósolták a szerencsétlen ember csődbejutását.

Morrel az egész hónapot hallatlan erőfeszítésekkel töltötte el, hogy összeszedje minden segélyforrását. Azelőtt, bármilyen keltezésű volt is egy-egy váltója, mindig bizalommal fogadták, sőt, keresték is. Morrel most el akart helyezni egy kilencven napi lejáratra kiállított váltót, de minden bank elzárkózott előle. Szerencsére Morrelnek magának volt néhány kinnlevősége, amelyre számíthatott. Kinnlevőségei befolytak, Morrel tehát július végén ismét pontosan teljesítette kifizetéseit.

Marseille-ben egyébként nem látták többé viszont a Thomson és French cég megbízottját. Másnap vagy harmadnap a Morrel úrnál tett látogatás után eltűnt. És mivel Marseille-ben csak a polgármesterrel, a börtönök főfelügyelőjével és Morrel úrral volt kapcsolata, ottlétének nem maradt egyéb nyoma, mint az a három, egymástól egészen eltérő vélemény, amelyet ez a három ember megőrzött róla. Ami a Pharaon matrózait illeti, azok, úgy látszik, találtak valami elhelyezkedést, mert ők is eltűntek.

Gaumard kapitány közben felépült betegségéből, amely Palmához kötötte, és visszatért Marseille-be. Habozott, jelentkezzék-e Morrel úrnál. Morrel azonban, amint hazatértéről értesült, maga látogatta meg. A hajótulajdonos már Penelon elbeszéléséből tudta, milyen derekasan viselkedett Gaumard az egész szerencsétlenség alatt, és még ő akarta megvigasztalni a kapitányt. Elvitte a neki járó zsoldot, amelyért Gaumard kapitány aligha mert volna elmenni.

Mikor Morrel úr innen távozóban lefelé ment a lépcsőn, találkozott Penelonnal, aki éppen felfelé igyekezett. Úgy látszott, Penelon jól használta fel a kapott pénzt, mert tetőtől talpig új ruhába öltözött. Amint észrevette Morrelt, a derék kormányos nagy zavarba jött. A lépcső távolabb eső zugába húzódott, bagóját hol balról jobbra, hol meg jobbról balra tologatta, nagy, rémült szemmel nézett Morrelre, és amikor az a szokott barátsággal nyújtotta kezét, ő csak félve szorította meg. Morrel úr Penelon zavarát új ruhájának tulajdonította: nyilvánvaló volt, hogy a derék ember nem a saját pénzéből vette ezt a finom ruhaneműt, kétségtelen, hogy már elszegődött valami más hajóra, és most szégyelli magát, amiért, ha szabad így kifejezni, nem gyászolja többé a Pharaon-t. Sőt, az is meglehet, hogy Gaumard kapitánnyal is közölni akarta szerencséjét, és új gazdája nevében ajánlatot is tesz neki.

"Derék emberek - gondolta Morrel távozóban -, bárcsak éppen úgy szeretné majd őket az új gazda, mint ahogy én, és kívánom, hogy nagyobb legyen az ő szerencséjük, mint az enyém!"

Az augusztus úgy telt el, hogy Morrel szüntelen régi hitelének felújításán és új hitelezők szerzésén fáradozott. Augusztus 20-án úgy tudták Marseille-ben, hogy helyet biztosított magának a postakocsin, mire úgy okoskodtak, hogy a hónap végén esedékes a csőd, és Morrel bizonyára azért utazik el már jó előre, mert nem akar részt venni ebben a kegyetlen eseményben, amelyet bizonyára rábízott első helyettesére, Emmanuelre, és pénztárosára, Coclèsre. Amikor azonban augusztus 31-e elérkezett, a cég pénztárát, minden jósolgatás ellenére, annak rendje és módja szerint kinyitották. A rács mögött megjelent Coclès, nyugodt volt, akár Horatius igaz embere, a szokott figyelemmel vizsgált meg minden elébe tett váltót, és az elsőtől az utolsóig, a legnagyobb pontossággal kifizette valamennyit. Még két olyan utánvét is érkezett, amelyekre Morrel úr már előre számított, és Coclès ezeket is éppen olyan pontossággal fizette ki, mint a hajótulajdonos személyes váltóit. Már semmit sem értettek az emberek, de a rossz hírek prófétáinak makacs szívósságával szeptember végére halasztották a cég valószínű bukását.

Elsején megérkezett Morrel. Egész családja nagy aggodalommal várta, mert e párizsi útjától remélték az utolsó segítséget. Morrel ugyanis Danglars-ra gondolt, aki ma milliomos, és valamikor neki lekötelezettje volt, hiszen Danglars Morrel ajánlata révén lépett be annak a spanyol bankárnak a szolgálatába, akinél megvetette hatalmas vagyona alapjait. Mint mondták, Danglars-nak ma hat-nyolc milliója van, hitele pedig korlátlan. Danglars-nak egy tallért sem kellett volna kivennie zsebéből ahhoz, hogy megmentse Morrelt, csupán egy kölcsönért kellett volna kezességet vállalnia, és ezzel már meg is mentette volna. Morrel gondolataiban már régebben felmerült Danglars neve, de vannak olyan dolgok, amelyektől az ember ösztönösen visszariad, anélkül, hogy tehetne róla, és Morrel, ameddig csak lehetett, halogatta ezt a végső megoldást. Igaza is volt, mert Danglars visszautasította, és ezt a derék hajótulajdonos igen megalázónak érezte.

Mikor Morrel hazatért, egyetlen rossz szót sem ejtett, és nem panaszkodott. Könnyezve csókolta meg feleségét és lányát, barátian kezet szorított Emmanuellel, bezárkózott második emeleti dolgozószobájába, és hivatta Coclèst.

- Most már igazán végünk van - jelentette ki a két nő Emmanuelnek.

Azután rövid titkos megbeszélést tartottak, és elhatározták: Julie azonnal ír bátyjának a nîmes-i garnizonba, hogy rögtön jöjjön haza.

A szegény nők ösztönösen érezték, minden erejükre szükség van a fenyegető veszedelem elviseléséhez.

Egyébként Maximilien Morrel, noha alig volt huszonkét éves, igen nagy befolyást gyakorolt édesapjára.

Határozott és egyenes lelkű fiatalember volt. Amikor arról volt szó, hogy pályát válasszon, apja nem erőszakolta rá akaratát, hanem megkérdezte Maximilient, mihez volna kedve. A fiú akkor kijelentette, hogy a katonai pályára szeretne lépni. Ennek megfelelően kitűnő tanulmányi eredményeket ért el, felvételi vizsgálat után a Katonai Műszaki Főiskolára került, és onnan mint hadnagy lépett a 53. ezred szolgálatába. Már egy esztendeje viselte ezt a rangot, és megígérték neki, hogy az első alkalommal megkapja főhadnagyi kinevezését. Az ezredben Maximilien Morrelt nemcsak a katonai, hanem az emberi kötelességek teljesítése szempontjából is szigorúan fegyelmezettnek tartották, nem is hívták másképpen, csak a sztoikusnak. Magától értetődik, hogy többen azok közül, akik ezt a nevet adták neki, csak hallomásból ismerték a fogalmat, és nem is sejtették, hogy mit jelent ez a jelző.

Ezt a fiatalember hívta haza édesanyja és húga, hogy támogassa őket súlyos helyzetükben.

Nem tévedtek, a helyzet valóban igen nehéz volt, mert alig pár perccel később, hogy Morrel úr Coclesszel belépett dolgozószobájába, Julie látta, amint az utóbbi sápadtan, remegve és feldúlt arccal rohan ki onnan.

A fiatal lány, amikor Coclès elrohant mellette, meg akarta kérdezni, mi történt, de a derék ember, szokása ellenére, olyan gyorsan futott le a lépcsőn, hogy csak annyit kiáltott vissza futtában, égnek emelt karral:

- Ó, kisasszony, kisasszony! Micsoda szörnyű szerencsétlenség! Ki hitte volna?

Egy perccel később Julie látta, amint visszarohan, és két vagy három nagy üzleti könyvet, egy bankjegytárcát meg egy pénzes zacskót cipel magával.

Morrel átnézte a könyveket, kinyitotta a tárcát, és megolvasta a pénzt.

Összes készpénze hat-nyolcezer frank, követelése ötödikéig négy-ötezer frank volt, ami azt jelentette, hogy legjobb esetben is tizenháromezer frank készpénz állott szemben kétszáznyolcvanhétezer frank esedékességgel. Így hát még elfogadható törlesztést sem lehetett felajánlani.

Amikor azonban Morrel lement ebédelni, elég nyugodtnak látszott. Ez a nyugalom jobban megrémítette a két nőt, mint a legmélyebb levertség.

Ebéd után Morrel rendszerint elment kissé hazulról. A Phokaiak Társaskörében szokta meginni kávéját, és ott olvasta el rendszerint a Sémaphore-t. Aznap nem távozott el hazulról, felment dolgozószobájába.

Coclès teljesen megzavarodott.

A nap egy részét az udvaron töltötte, egy kövön üldögélt, hajadonfővel a harmincfokos hőségben.

Emmanuel igyekezett a lelket tartani a két nőben, de bizony nem volt valami ékesszóló. A fiatalember sokkal bennfentesebb volt a cég ügyeiben, semhogy ne érezte volna, hogy nagy szerencsétlenség súlya nehezedik a Morrel családra.

Leszállt az éj. A két nő virrasztott, mert mindketten azt remélték, hogy Morrel a dolgozószobájából lejövet, benéz hozzájuk is. De hallották, hogy elhalad ajtajuk előtt, sőt, meg is gyorsítja lépteit, nehogy behívják.

Mindketten hallgatóztak, és hallották, hogy Morrel a szobájába megy, és magára zárja ajtaját.

Morrelné aludni küldte lányát. Egy félórával azután, hogy Julie visszavonult, az asszony felállt, levetette cipőjét, és végigsietett a folyosón, hogy a kulcslyukon át meglesse, mit csinál a férje.

A folyosón egy árnyékot pillantott meg, amely visszahúzódott: Julie volt az, aki maga is nyugtalankodott, és megelőzte édesanyját.

A fiatal lány Morrelnéhoz lépett.

- Ír - mondta neki.

A két nő mindegyike némán is megértette, mire gondol a másik. Morrelné a kulcslyukhoz hajolt.

Morrel valóban írt. De amit lánya nem vett észre, Morrelné meglátta azt, hogy férje bélyeges papirosra ír.

Az a szörnyű gondolata támadt, hogy a végrendeletét írja. Egész testében remegett, de volt hozzá ereje, hogy hallgasson erről. Másnap Morrel úr teljesen nyugodtnak látszott. Úgy dolgozott irodájában, mint rendesen, lejött az ebédhez, mint ahogy szokta, de vacsora után maga mellé ültette leányát, megölelte a gyermeket, és sokáig magához szorította.

Este Julie azt mondta édesanyjának, hogy bár apja látszólag nyugodt, ő észrevette, hogy a szíve igen hevesen vert.

A két következő nap hasonlóképpen telt el.

Szeptember 4-én este Morrel visszakérte leányától a dolgozószoba kulcsát.

Julie erre a kérésre összerezzent, mert baljóslatúnak érezte. Ugyan miért kérte vissza tőle édesapja azt a kulcsot, amely mindig nála szokott lenni, és amelyet gyermekkorában is csak büntetésből vettek el néha tőle?

A fiatal lány apjára nézett.

- Mi rosszat követtem el, apám - kérdezte -, hogy elveszed tőlem ezt a kulcsot?

- Semmit, gyermekem - felelte a szerencsétlen Morrel, és az egyszerű kérdésre könny szökött a szemébe -, semmit, csak szükségem van rá.

Julie úgy tett, mintha keresné a kulcsot.

- Azt hiszem, a szobámban hagytam - mondta.

Kiment, de nem a saját szobájába, hanem leszaladt, hogy Emmanuellel beszéljen.

- Ne adja vissza a kulcsot édesapjának - mondta a fiú -, és ha lehetséges, holnap reggel maradjon mellette.

Julie faggatni kezdte Emmanuelt, de az nem tudott semmi mást, vagy nem akart egyebet mondani.

Szeptember 4-ről 5-re virradóra Morrelné egész éjszaka fülével a szomszéd szoba falához tapadt, ahol hajnali három óráig hallotta férjét hevesen fel és alá járkálni szobájában.

Morrel csak három órakor vetette le magát az ágyára.

A két nő együtt töltötte az éjszakát. Múlt este óta virrasztva Maximilient várták.

Reggel nyolc órakor Morrel belépett hozzájuk. Nyugodt volt, de az éjszaka izgalmai meglátszottak sápadt és feldúlt arcán.

A nők nem merték tőle megkérdezni, jól aludt-e.

Morrel gyöngédebb volt feleségéhez és atyaibb a lányához, mint valaha. Nem győzte nézegetni és ölelgetni a szegény gyermeket.

Julie-nek eszébe jutott, mit tanácsolt Emmanuel, és amikor apja kiment a szobából, követni akarta. Morrel azonban szelíden visszatolta.

- Maradj édesanyádnál - mondta.

Julie ellenkezni próbált.

- Így akarom! - jelentette ki Morrel.

Most történt meg először, hogy Morrel azt mondta a lányának: "Így akarom!" De most is annyi apai gyöngédséggel ejtette ki e szavakat, hogy Julie nem mert egy lépést sem tenni utána. Ott állt egy helyben, némán és mozdulatlanul. Egy perccel később ismét nyílt az ajtó, és a fiatal lány érezte, hogy két kar átöleli, és valaki homlokon csókolja.

Felpillantott és felsikoltott örömében.

- Maximilien! Bátyám!

E kiáltásra Morrelné is odafutott, és fia karjába esett.

- Édesanyám - mondta a fiatalember, és hol anyjára, hol húgára nézett -, mi történt hát, és mi a baj? A leveletek megrémített. Rohantam haza.

- Julie - mondta Morrelné, és intett a fiatalembernek -, eredj, mondd meg apádnak, hogy Maximilien hazaérkezett.

A fiatal lány kisietett a szobából, de alig ért a lépcső alsó fokára, egy férfi jött vele szemben, kezében levéllel.

- Nem ön Julie Morrel kisasszony? - kérdezte a férfi a legtisztább olasz kiejtéssel.

- Igen, uram, én vagyok az... - válaszolta Julie dadogva. - De mit óhajt tőlem? Nem ismerem önt.

- Olvassa el ezt a levelet - mondta az idegen, és egy levélkét nyújtott át neki.

Julie habozott.

- Édesapján segíthet vele - mondta a küldönc.

A fiatal lány kikapta kezéből a levelet. Gyorsan kibontotta, és ezt olvasta benne:

Siessen azonnal az allées de Meilhanra, menjen be a 15. számú házba, a portástól kérje el az ötödik emeleti szoba kulcsát, menjen be ebbe a szobába, a kandalló párkánya sarkáról vegye el az ott levő kis piros selyemerszényt, és vigye el azt az édesapjának.

Fontos, hogy édesapja ezt tizenegy óra előtt kézhez kapja.

Ön megígérte, hogy vakon engedelmeskedik nekem, most emlékeztetem ígéretére,

Szindbád, a tengerész

A fiatal lány felsikoltott örömében, felpillantott, hogy kérdést intézzen ahhoz az emberhez, aki a levelet hozta, de hiába kereste, mert az már eltűnt.

Ekkor még egyszer átolvasta a levelet, és észrevette, hogy egy utóirat is van benne.

Azt is elolvasta hát:

Fontos, hogy ezt a küldetését ön személyesen és egymaga hajtsa végre. Ha bárki elkísérné, vagy más jelentkezne ön helyett, a portás azt felelné, hogy nem tudja, mit kívánnak tőle.

Ez a postscriptum erősen megnyirbálta a fiatal lány örömét. Nem kell-e valamitől tartania? Nem csalják-e tőrbe? Ártatlanságában nem is sejtette, miféle veszedelmek fenyegethetnek egy ilyen korú fiatal lányt, mint ő, de a félelemhez nem is kell tudni a veszedelem nagyságát. Sőt, különösképpen az ismeretlen veszedelmek okozzák a legnagyobb félelmet.

Julie habozott, és elhatározta, hogy tanácsot kér.

De valami különös érzés azt sugallta, hogy ne anyjához és ne bátyjához, hanem Emmanuelhez fusson.

Lesietett, elmondta neki, mi történt aznap, amikor a Thomson és French cég megbízottja apjánál járt, elbeszélte a lépcsőházi jelenetet, elismételte, milyen ígéretet tett, és megmutatta a levelet.

- El kell mennie, kisasszony - mondta Emmanuel.

- El kell mennem? - mormolta Julie.

- El bizony, majd én elkísérem.

- Hát nem olvasta, hogy egyedül kell mennem? - kérdezte Julie.

- Egyedül is lesz - válaszolta- a fiatalember -, én majd odalent várok a rue du Musée sarkán. És ha olyan soká talál késni, hogy aggodalomra ad okot, felmegyek önért, és fogadom, hogy akkor jaj azoknak, akikre önnek panasza lehet!

- Akkor, Emmanuel - kezdte ismét habozva a fiatal lány -, az ön véleménye szerint eleget kell tennem ennek a meghívásnak?

- Hogyne. Hiszen a küldönc megmondta, hogy az édesapjáról van szó, ugye?

- De végre is, Emmanuel, miféle veszedelemtől kell tartanunk? - kérdezte Julie.

Emmanuel habozott egy pillanatig, de mindennél erősebb volt benne az a kívánság, hogy egy csapásra és azonnal elhatározásra bírja a lányt.

- Ide hallgasson - mondta neki. - Ugye ma szeptember 5-e van?

- Igen.

- Ma délelőtt tizenegy órakor édesapjának majdnem háromszázezer frankot kell lefizetnie.

- Ezt tudjuk.

- Nohát - mondta Emmanuel -, a pénztárban nincs még tizenötezer frank sem.

- Mi fog hát történni?

- Az történik, hogyha ma délelőtt tizenegy órára az ön édesapja nem kap valahonnét segítséget, délben kénytelen lesz bejelenteni a csődöt.

- Ó, hát jöjjön, jöjjön! - kiáltott a fiatal lány, magával vonva Emmanuelt.

Morrelné ezalatt mindent elmondott a fiának.

A fiatalember jól tudta, hogy az apját ért sorozatos csapások következtében jócskán csökkenteni kellett a háztartás költségeit, azt azonban nem is sejtette, hogy már idáig fejlődtek a dolgok. Egészen megsemmisülten ült a helyén.

Hirtelen azonban kiszaladt a szobából, gyorsan felfutott a lépcsőn, mert azt hitte, hogy édesapja a dolgozószobájában van, de ott hiába kopogtatott. A dolgozószoba ajtaja előtt állt, amikor hallotta, hogy nyílik apja lakosztályának ajtaja. Hátrafordult és meglátta édesapját. Morrel úr ahelyett hogy egyenesen dolgozószobájába ment volna fel, a hálószobába nyitott be, és onnan éppen most jött ki.

Morrel úr felkiáltott meglepetésében, mikor megpillantotta Maximilient. Nem tudott semmit a fiatalember megérkezéséről. Mozdulatlanul megállt a helyén, a bal kezében, kabátja alatt takargatva vitt valamit.

Maximilien gyorsan leszaladt a lépcsőn, és apja nyakába ugrott. De hirtelen visszahőkölt, és csak jobb kezével támaszkodott apja melléhez.

- Édesapám - mondta, és halálsápadt lett -, miért szorongatsz két pisztolyt a kabátod alatt?

- Itt van, lám ettől féltem! - mondta Morrel.

- Apám! Apám! Az isten szerelmére! - kiáltott a fiatalember. - Miért vannak nálad ezek a fegyverek?

- Maximilien - felelte Morrel, és merően nézte a fiát -, te férfi vagy, méghozzá becsületes férfi. Gyere, elmondom neked.

Morrel biztos léptekkel ment fel dolgozószobájába, míg Maximilien támolyogva követte.

Morrel kinyitotta az ajtót, és bezárta fia után. Áthaladt az előszobán, belépett az irodába, a két pisztolyt letette az asztal sarkára, és ujja hegyével a nyitott könyvet mutatta fiának.

E könyvben pontosan fel volt tüntetve a pillanatnyi helyzet. Morrelnek egy félórán belül le kellett fizetnie kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frankot, és mindössze tizenötezer-kétszázötvenhét frankja volt.

- Olvasd - mondta Morrel.

A fiatalember elolvasta, és egy pillanatra mintha megkövült volna. Morrel egy szólt sem szólt.

Mit mondhatott volna, amit a számok kérlelhetetlensége már fel nem tárt?

- És mindent megtettél, édesapám - kérdezte a fiatalember egy percnyi hallgatás után -, hogy megelőzd ezt a szerencsétlenséget?

- Mindent - felelte Morrel.

- Semmiféle kintlevőségedre sem számíthatsz?

- Semmifélére.

- Kimerítettél minden lehetőséget?

- Ki.

- És egy félóra múlva - mondta tompán Maximilien - a nevünk becstelenné válik!

- A vér lemossa a becstelenséget - jegyezte meg Morrel.

- Igazad van, apám, megértelek.

Azután a pisztolyok felé nyúlt:

- Az egyik a tiéd, a másik az enyém - mondta. - Köszönöm!

Morrel elkapta a kezét.

- Hát édesanyád... húgod... Ki fogja őket eltartani?

- Édesapám - kezdte -, arra gondolsz, hogy nekem élnem kell?

- Igenis, arra gondolok - felelte Morrel -, mert ez a kötelességed. Te erős lelkű, meggondolt ember vagy, Maximilien... Maximilien, te nem vagy mindennapi ember. Nem parancsolok neked semmit, nem utasítalak semmire, csak annyit mondok: vizsgáld meg a helyzetedet, mintha kívülálló volnál, és ítélj magad.

A fiatalember egy percig elgondolkodott, azután a magasztos lemondás kifejezésének fénye villant meg szemében. Csupán lassú és szomorú mozdulattal vállrojtját és vállszalagját - rangja jelvényeit - szedte le.

- Jól van - mondta, és odanyújtotta kezét Morrelnek -, halj meg hát békével, édesapám! Én élni fogok.

Morrel egy pillanatig azon a ponton volt, hogy térdre esik a fia előtt. Maximilien azonban magához vonta, és a két nemes szív egy pillanatra összedobbant.

- Tudod, hogy nem az én hibám okozta? - kérdezte Morrel.

Maximilien mosolygott.

- Tudom, édesapám, hogy a legbecsületesebb ember vagy, akit csak valaha ismertem.

- Akkor jól van, tudsz mindent. Most menj vissza édesanyádhoz és húgodhoz.

- Édesapám - mondta a fiatalember térdre esve -, add rám áldásodat!

Morrel két keze közé fogta fia fejét, hozzáhajolt és több ízben megcsókolta.

- Ó, igen, igen - mondta -, áldásomat adom reád a magam és családunk három feddhetetlen nemzedéke nevében. Hallgasd meg hát, mit mondanak általam: azt az épületet, amelyet a balsors ledöntött, a Gondviselés újjáépítheti. Még a legkönyörtelenebbek is meg fognak szánni téged, látva, hogy én milyen halállal haltam meg. Neked talán megadják azt az időt, amit tőlem megvontak. Azon légy, hogy a "gyalázat" szó el ne hangozzék. Láss munkához és dolgozz, ifjú ember, küzdj erősen és bátran! Te, anyád, és húgod, érjék be a legszükségesebbel, hogy kezed között napról napra gyarapodjék azoknak vagyona, akiknek tartozom. Gondold el, hogy eljön egy szép nap, egy nagy nap, egy ünnepélyes nap, az a nap, amelyen a te neved már tisztára van mosva, az a nap, amelyen ugyanebben a szobában azt fogod mondani: "Azért halt meg az én apám, mert nem tudott annak megfelelni, amit én ma cselekszem. De nyugodtan és csendesen halt meg, mert halála előtt tudta, hogy én végrehajtom az akaratát."

- Ó, édesapám, édesapám! - kiáltott a fiatalember. - Talán mégis lehetséges volna, hogy tovább élj!

- Ha tovább élek, minden másképpen lesz. Ha tovább élek, az érdeklődésből kételkedés, a szánalomból rosszakarat lenne. Ha tovább élek, már csak olyan emberszámba vesznek, aki nem tartotta meg a szavát, aki nem tett eleget kötelezettségeinek, végül nem leszek más, mint egy csődbe jutott ember. Ha meghalok, gondold csak el, minden ellenkezőképpen van. Maximilien, az én holttestem már egy szerencsétlen, becsületes ember holtteste. Ha élek, legjobb barátaim elkerülik házamat, ha meghaltam, egész Marseille zokogva kísér ki utolsó utamra. Ha élek, szégyellned kell a nevemet, ha meghaltam, emelt fővel mondod: "Annak az embernek a fia vagyok, aki megölte magát, mert életében először nem tudta megtartani adott szavát."

A fiatalemberben felcsuklott az elfojtott sírás, de úgy látszott, beletörődik a sorsába. Most már másodízben adott igazat apjának, ha szívével nem is, de az értelmével.

- És most - mondta Morrel - hagyj magamra, és tartsd távol anyádékat.

- Nem akarod még egyszer látni a húgomat? - kérdezte Maximilien.

A fiatalemberben egy utolsó, néma remény lobbant fel ezzel a találkozással kapcsolatban, ezért indítványozta.

Morrel a fejét rázta.

- Láttam már ma reggel - mondta -, és el is búcsúztam tőle.

- Nincs számomra valami különös megbízásod, édesapám? - kérdezte Maximilien izgatottan.

- Dehogy nincs, fiam, mégpedig egy szent kötelesség.

- Mondd meg, apám, mi az?

- A Thomson és French cég volt az egyetlen, amely emberségből vagy talán önző szempontokból (nem az én feladatom, hogy az emberi szívekben olvassak) megkönyörült rajtam. Megbízottja, aki tíz perc múlva jelentkezni fog itt, hogy egy kétszáznyolcvanhétezer-ötszáz frankról szóló kötelezvény kifizetését kérje, nemcsak beleegyezett a halasztásba, hanem ő maga ajánlott fel háromhónapi haladékot. Azt akarom, hogy legelsősorban ezt a céget elégítsétek ki, fiam. Szent legyen előtted ez az ember.

- Így lesz, apám - felelte Maximilien.

- És most még egyszer isten veled - mondta Morrel. - Menj, menj, most egyedül kell maradnom. Végrendeletemet a hálószobám íróasztalában fogod találni.

A fiatalember tehetetlenül állt a helyén, távozni akart, de nem volt hozzá ereje.

- Hallgass ide, Maximilien - mondta az apja -, tegyük fel, hogy én is katona vagyok, mint te, hogy azt a parancsot kaptam, el kell foglalnom egy sáncot, és te tudva tudnád, hogy eközben engem meg fognak ölni: Nem azt mondanád-e, amit az imént mondtál: "Menj, édesapám, mert ha itt maradsz, elveszíted a becsületedet, és inkább a halál, mint a becstelenség?"

- Igen, igen - felelte a fiatalember -, így van. - És Morrelt görcsösen magához szorítva, mondta: - Menj hát, édesapám.

Ezzel kirohant a dolgozószobából.

Morrel egy pillanatig egy helyben állva meredt a fia után becsukódó ajtóra. Azután kinyújtotta a kezét, megtalálta a csengő zsinórját és csengetett.

Egy perc múlva megjelent Coclès.

Nem ugyanaz az ember volt, mint azelőtt. A három utolsó nap bizonyosságai teljesen megtörték. Az a gondolat, hogy a Morrel cég beszünteti a fizetéseit, sokkal jobban meggörnyesztette, mint húsz másik esztendő tette volna.

- Kedves jó Coclèsem - mondta Morrel leírhatatlan hangsúllyal -, maradj az előszobában. Ha az az úr, aki három hónappal ezelőtt már itt járt, tudod, a Thomson és French cég megbízottja, megérkezik, jelentsd nekem.

Coclès nem válaszolt, csak a fejével intett, kiment, leült az előszobában és várakozott.

Morrel visszazuhant székébe. A faliórára pillantott: már csak hét perc van hátra. Az óramutató hihetetlen gyorsasággal vágtatott. Szinte úgy rémlett neki, látja, amint mozog.

Nem lehet szóval kifejezni, mi ment végbe ebben a végső percben Morrel agyában, akit talán, ha nem is ésszerű, de mindenesetre különleges okok arra késztettek, hogy elhagyjon mindent, amit szeretett, és fiatalon elhagyja magát az életet is, amely pedig minden családi boldogsággal elhalmozta. Látnunk kellett volna verejtékező homlokát és mégis nyugodt vonásait, könnyes, de égnek emelt szemét.

Az óramutató egyre szaladt, a pisztolyok meg voltak töltve. Odanyúlt az egyik után, kezébe vette, és leánya neve jött az ajkára. De ismét letette a halált hozó fegyvert, fogta a tollat, és írt néhány szót.

Úgy érezte, hogy még nem búcsúzott el eléggé kedves leányától. Azután újra az órára pillantott, már nem is a perceket számolta, hanem csak a másodperceket.

Fogta a pisztolyt, szája félig kinyílt, szeme az óramutatóra meredt, és hirtelen összerezzent arra a neszre, amelyet a ravasz felhúzásával ő maga okozott.

Jeges verejték lepte el homlokát, szívét pedig még halálosabb félelem töltötte el.

Hallotta, amint megcsikordul a lépcsőház kapuja. Utána megnyílt a dolgozószoba ajtaja is.

A falióra mindjárt elüti a tizenegyet.

Morrel hátra sem fordult, szinte hallani vélte Coclès szavait: "A Thomson és French cég megbízottja."

A pisztoly csövét a szájához emelte.

Hirtelen azonban sikoltást hallott: leánya hangja volt. Megfordult és Julie-t pillantotta meg. A pisztoly kiesett kezéből.

- Édesapám! Édesapám! - kiáltott a fiatal lány kifulladva és örömében csaknem magánkívül. - Meg vagy mentve! Meg vagy mentve!

Apja karjaiba vetette magát. Egyik kezében egy piros selyemerszényt szorongatott.

- Megmentve? - ismételte Morrel. - Hogy érted ezt, gyermekem?

- Igen, meg vagy mentve! Ide nézz! - mondta a fiatal lány.

Morrel kezébe vette az erszényt, és megremegett, mert valahogy bizonytalanul úgy rémlett neki, hogy ez az erszény valamikor az övé volt.

Az erszény egyik rekeszében ott volt a kétszáznyolcvanhétezerötszáz frankról szóló váltó.

A váltó ki volt egyenlítve.

A másik rekeszben egy mogyoró nagyságú gyémánt volt, mellette egy pergamendarabkára írott két szó: "Julie hozománya."

Morrel végigsimította homlokát: azt hitte, álmodik. A falióra ebben a pillanatban elütötte a tizenegyet.

Morrel úgy érezte, hogy minden egyes óraütés az ő szívét éri.

- Magyarázd meg hát, gyermekem - kérdezte -, hol találtad ezt az erszényt?

- Az allées de Meilhan 15. számú házban, egy ötödik emeleti szegényes kis szoba kandallójának sarkán.

- De - kiáltott fel Morrel - hiszen ez az erszény nem a tied.

Julie átnyújtotta apjának a reggel kapott levelet.

- És egymagad mentél el abba a házba? - kérdezte Morrel, amint elolvasta a levelet.

- Emmanuel elkísért, édesapám. Neki a rue du Musée sarkán kellett engem várnia, de különös módon visszatértemkor már nem volt ott.

- Morrel úr! - kiáltotta egy hang a lépcsőházból. - Morrel úr!

- Ez az ő hangja - mondta Julie.

Ebben a percben belépett Emmanuel, arca örömtől ragyogott, és szörnyen izgatott volt.

- A Pharaon! - kiáltotta. - Itt a Pharaon!

- Mi az? A Pharaon? Megbolondult, Emmanuel? Hiszen tudja, hogy elsüllyedt!

- A Pharaon! Uram, a Pharaon-t jelzik. A Pharaon most fut be a kikötőbe.

Morrel visszaroskadt székébe, minden ereje elhagyta. Esze sehogy sem tudta felfogni a hihetetlen, hallatlan, mesébe illő események sorozatát.

De most belépett a fia.

- Édesapám! - kiáltotta Maximilien. - Miért mondtad azt, hogy a Pharaon elsüllyedt? Az őrség jelezte, és most fut be a kikötőbe.

- Barátaim - mondta Morrel -, ha így volna, isteni csodában kellene hinnünk. Lehetetlen! Lehetetlen!

De valóság volt, ha nem is kevésbé hihetetlen, mint az a kis erszény, amelyet a kezében tartott, a kiegyenlített váltó és a pompás gyémánt.

- Uram - szólt most közbe Coclès -, mi az, hát megjött a Pharaon?

- Menjünk, gyermekeim - mondta Morrel felállva -, nézzük csak meg, és Isten legyen nekünk irgalmas, ha a hír hamis.

Mindannyian lementek.

A lépcső közepe táján várakozott Morrelné. A szegény asszony nem mert felmenni.

Kisvártatva a Canebière-en voltak. A kikötőben nagy volt a tömeg. Morrel előtt a tömeg utat nyitott.

- A Pharaon! A Pharaon! - kiáltotta mindenki.

És csodálatos, hallatlan dolog: a Saint-Jean toronnyal szemben csakugyan állt egy hajó, amelynek oldalára fehér betűkkel fel volt írva Pharaon (Morrel és Fia, Marseille). A hajó tökéletesen olyan volt, mint a másik Pharaon, és éppúgy bíborfestékkel és indigóval volt megrakva. A hajó lehorgonyzott, és felcsavarta vitorláit. A hídon Gaumard kapitány parancsnokolt, és Penelon mester integetett Morrel úrnak.

Nem volt többé kétség: a bizonyosság érzékelhető volt, és tízezer ember adott róla tanúbizonyságot.

Mialatt Morrel meg a fia ott a mólón egymás nyakába borultak, és az egész város tombolt örömében a csoda láttán, egy férfi, akinek arcát félig eltakarta fekete szakálla, és aki egy parti őrszem házikója mögött elrejtve állt, ellágyulva szemlélte a jelenetet, és e szavakat mormolta:

- Légy boldog, te nemes lélek. Áldott légy mindazért a jóért, amit cselekedtél, és amit a jövőben tenni fogsz. Hálám maradjon éppúgy titokban, mint ahogy titokban maradt a te jótetted is.

Az öröm és a boldogság mosolyával eltűnt rejtekhelyéről, anélkül, hogy bárki is észrevette volna, mert mindenkit elfoglalt a nap nagy eseménye. A fekete szakállas férfi lement a kis lépcsők egyikén, amelyeket itt rakodóhelyül használnak, és háromszor kiáltotta:

- Jacopo! Jacopo! Jacopo!

Kis csónak siklott oda hozzá, és ő beszállt a csónakba, amely egy pazarul felszerelt jachthoz vitte. A fedélzetre egy matróz ügyességével kúszott fel. Onnan még egy pillantást vetett Morrelre, aki sírt örömében, boldoggal-boldogtalannal kezet rázott, és bizonytalan tekintettel mondott köszönetet annak az ismeretlen jótevőnek, akit, úgy látszott, az égben keres.

- És most - mondta az ismeretlen - isten hozzád, jóság, emberszeretet, hála... Isten hozzátok olyan érzések, amelyek betöltik a szívet!... A Gondviselés helyett megjutalmaztam a jókat... hogy a bosszúállás istene helyett megbüntessem a gonoszokat!

E szavak után jelt adott, és a jacht nekiindult a tengernek.

 

10
Olaszország - Szindbád, a tengerész

Az 1838. év elején Firenzében tartózkodott két fiatalember. Mindkettő Párizs legelőkelőbb társaságához tartozott. Az egyik Albert de Morcerf vicomte, a másik Franz d'Épinay báró volt. Elhatározták, hogy a karnevált az idén, Rómában töltik, ahol Franz lesz majd Albert ciceronéja, mert ő már négy esztendeje lakik Olaszországban.

Mivel nem holmi csekélység Rómában tölteni a karnevált, főleg ha valaki nem akar a Piazza del Popolón vagy a Campo Vaccinón hálni, írtak Pastrini mesternek, a London Szálló tulajdonosának a Piazza del Espagnára, hogy biztosítson számukra kényelmes lakosztályt.

Pastrini mester azt válaszolta, hogy már csak két szobája és egy kisebb kamrája van al secondo piano,[5] és hogy azt mérsékelt bérért, napi egy aranyért, bocsátja rendelkezésükre. A két fiatalember elfogadta az ajánlatot, azután Albert, hogy a még rendelkezésre álló időt kihasználja, Nápolyba utazott, Franz pedig Firenzében maradt.

Amikor Franz végigélvezte már mindazt, amit a Mediciek városa nyújt, amikor eleget sétált már abban az Édenben, amelynek Casines a neve, amikor részt vett már azokon a fényes ünnepélyeken, amelyeket Firenze előkelőségei rendeztek, eszébe jutott, hogy - miután Korzikát, Bonaparte bölcsőjét már látta - meglátogatja Napóleon számkivetésének helyét, Elba szigetét is.

Egyik este tehát leoldott egy barchettá-t[6] vasgyűrűjéről, amellyel az a livornói kikötőben a parthoz volt erősítve, köpenyébe burkolózva leheveredett a csónak fenekére, és a tengerészeknek csak annyit mondott:

- Elba szigetére!

A bárka elhagyta a kikötőt, mint ahogy a vízimadár elhagyja fészkét, és másnap Franz partra szállt Porto Ferrajóban.

Átvágott a császári szigeten, követte az óriás minden ottmaradt nyomát, majd Marcianában hajóra szállt.

Két órával azután, hogy a szárazföldet elhagyta, Pianosában kikötött, és ismét partra szállt, mert azzal kecsegtették, hogy ott vörös fogolymadarak végtelen sokasága várja.

A vadászat nem sikerült. Franz nagy üggyel-bajjal lőtt néhány sovány foglyot, és mint minden vadász, aki hiába fáradt, elég rossz hangulatban szállt csónakjába.

- Ó, ha eccellenza akarná - mondta a csónakosgazda -, pompás vadászterületet tudnék ajánlani!

- Ugyan hol?

- Látja ezt a szigetet? - kérdezte a gazda, ujjával délnek mutatva, egy kúp alakú sziget felé, amely sötéten vált ki a legszebb indigókék tengerből.

- Miféle sziget az? - kérdezte Franz.

- Monte Cristo szigete - válaszolta a livornói.

- De nekem nincs engedélyem, hogy ezen a szigeten vadásszak.

- Erre nincs is szüksége eccellenzának, hiszen a sziget teljesen lakatlan.

- Micsoda? - kiáltott fel a fiatalember. - Egy lakatlan sziget a Földközi-tenger kellős közepén? Ez igazán különös.

- Sőt természetes, eccellenza, Ez a sziget merő fehér sziklatömeg, és talán az egész területén nincsen egy holdnyi megművelhető föld sem.

- És kié ez a sziget?

- Toszkánáé.

- Milyen vadat lehet ott találni?

- Sok ezer vadkecskét.

- Amelyek a sziklák nyaldosásából élnek? - kérdezte Franz hitetlen mosollyal.

- Nem, hanem felkutatják az avarfüvet, mirtuszt, masztixfát, amelyek a repedésekben kihajtanak.

- De hol tudnék aludni?

- A földön, bent a barlangban, vagy a hajón, a saját köpenyén. Egyébként, ha óhajtja, eccellenza, a vadászat után akár azonnal is eltávozhatunk. Tetszik tudni, hogy éjszaka éppen olyan jól vitorlázhatunk, mint nappal, és ha nem jó a vitorla, még mindig ott vannak az evezők.

Mivel még elég ideje maradt Franznak addig, amíg barátjával találkoznia kellett, és mert nem kellett nyugtalankodnia római szállása miatt, elfogadta az ajánlatot, hogy kárpótolja magát a rosszul sikerült első vadászatért.

Mikor kijelentette, hogy elmegy a szigetre, a matrózok halkan néhány szót váltottak egymással.

- No, mi az? - kérdezte Franz. - Mi a baj? Közbejött talán valami akadály?

- Dehogy - felelte a gazda -, csak azt kell még megmondanunk eccellenzának, hogy a sziget vesztegzár alatt áll.

- Mit jelent ez?

- Azt jelenti, hogy mivel Monte Cristo lakatlan, és olykor találkozóhelye azoknak a csempészeknek és kalózoknak, akik Korzikából, Szardíniából vagy Afrikából jönnek, ha bármiféle jel elárulja, hogy a szigeten tartózkodtunk, Livornóba való hazatértünkkor kénytelenek lennénk hatnapos vesztegzárat eltűrni.

- Mi az ördög! No, ez már változtat a helyzeten! Hat nap! Éppen annyi, amennyire a Jóistennek szüksége volt ahhoz, hogy megteremtse a világot. Ez egy kissé sok lesz, gyermekeim.

- De ugyan ki árulja majd el, hogy eccellenza Monte Cristón volt?

- Ó, hát én bizonyára nem - kiáltotta Franz.

- Bizony mi sem - tették hozzá a matrózok.

- Akkor hát gyerünk Monte Cristóra!

A gazda parancsot adott az indulásra. A sziget felé fordultak, s a bárka elindult a kijelölt irányba.

Franz nem zavarta munkájukat, és csak akkor kezdett újra beszélgetni, amikor már a nyílt tengeren voltak, mikor a szél duzzasztotta vitorlájukat, és a négy tengerész elfoglalta a helyét: három elöl, egy pedig a kormánynál.

- Kedves Gaetano barátom - mondta a gazdának -, azt hiszem, úgy mondotta, hogy Monte Cristo szigete kalózok menedékéül szolgál, márpedig azok egészen másféle vadak, mint a vadkecskék.

- Úgy van, eccellenza, ez az igazság.

- Sokat hallottam arról, kik a csempészek, de azt hittem, hogy mióta Algírt elfoglaltuk, és a régensséget eltörölték, a kalózok már csak Cooper és Marryat kapitány regényeiben élnek.

- Bizony akkor tévedett, eccellenza. A kalózokkal is úgy vagyunk, mint a banditákkal, akiket XII. Leó pápa kipusztítottnak vélt, s akik mégis naponta támadják meg az utasokat, és fosztogatják őket egészen Róma kapujáig. Nem hallott róla, hogy alig hat hónappal ezelőtt a francia diplomáciának a Szentszékhez beosztott ügyvivőjét Velletritől mintegy ötszáz lépésnyire kirabolták?

- Hallottam.

- No hát. Ha eccellenza is Livornóban lakna, mint mi, időről időre hallhatná, hogy egy áruval megrakott kis hajó, vagy egy csinos kis angol jacht, amelyet Bastiában, Porto Ferrajóban vagy Civita Vecchiában vártak, egyáltalán nem érkezett meg, nem is tudják, mi lett vele, és hogy kétségtelenül valamelyik sziklán zátonyra futott. Nos hát, az a zátony, aminek nekifutott, csak egy alacsony és szűk kis bárka, amelyen alig van hat vagy nyolc ember. Ezek egy sötét, viharos éjszakán valami vad és lakatlan sziget kanyarulatánál éppúgy megrohanták és kifosztották azt a hajót, mint ahogy a haramiák megállítanak és kifosztanak egy postakocsit valamelyik erdő szélén.

- De végre is - kezdte ismét Franz, még mindig elnyújtózva a csónakban -, hogy van az, hogy azok, akik ilyen kalandon estek át, nem tesznek panaszt? Miért nem kérnek megtorlást a francia, szardíniai vagy toszkánai kormányoktól a kalózok ellen?

- Miért? - mondta Gaetano mosolyogva. - Igenis, miért?

- Mert a kalózok legelőször is minden valamire való holmit átcipelnek a saját bárkájukra, azután megkötözik a legénység kezét-lábát, minden ember nyakába kötnek egy huszonnégy fontos golyót, a foglyul ejtett hajó gerincébe hordó nagyságú lyukat fúrnak, ismét felmennek a fedélzetre, elzárják a lejárókat, azután visszatérnek a bárkájukra. Tíz perccel később a hajó elkezd nyöszörögni és nyögni, majd lassan-lassan elsüllyed. Először csak az egyik oldala merül le, utána a másik. Majd megint a felszínre kerül, megint lebukik, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed. Hirtelen olyan zaj támad, mintha ágyút sütöttek volna el: a levegő letépi az egész fedélzetet. Ekkor a hajó úgy mozog, mint a vízbefúló ember, mikor vergődik, és minden mozdulatánál egyre lomhább lesz. Csakhamar azután a víz, amely nagyon megszorul az üregekben, nekizúdul a nyílásoknak, mint azok a vízoszlopok, amelyeket az óriás bálnák lövellnek ki az orrukon keresztül. Végül a hajó egy utolsó hörgést hallat, még egyszer megfordul maga körül és elmerül, miközben hatalmas tölcsért vág. Az örvény egy percig még forog, de lassacskán elcsendesedik, majd egészen eltűnik, elannyira, hogy öt perccel később már csak a Jóisten szeme találná meg az eltűnt hajót a nyugodt tenger mélyében.

- Megérti most már - tette hozzá a gazda mosolyogva -, miért nem tér vissza a hajó a kikötőbe, és miért nem tesz panaszt a legénység?

Ha Gaetano akkor mesélte volna el ezt az egészet, amikor még nem ajánlotta a kirándulást, valószínű, hogy Franz kétszer is meggondolta volna, hogy beleegyezzék-e az új vadászatba, vagy sem. De most már úton voltak, és úgy érezte, gyávaság volna meghátrálni. Az a fajta ember volt, aki nem keresi éppen a veszedelmet, de ha szembekerül vele, rettenthetetlen hidegvérrel küzd. Nyugodt természetű férfi volt, azok közül való, akik az életben előforduló veszedelmet úgy tekintik, mint párbajbeli ellenfelüket, kiszámítják minden mozdulatát, mérlegelik erejét, védekeznek, hogy lélegzethez jussanak, de nem annyira, hogy gyávának tűnjenek fel, és akik egyetlen pillantással felismerve minden előnyüket, egy csapással ölnek.

- Ugyan! - mondta. - Megjártam Szicíliát és Kalábriát, két hónapig hajóztam a görög Archipelagoszon is, és sehol színét sem láttam haramiának vagy kalóznak.

- Nem is azért említettem meg a dolgot, eccellenza, hogy eltérítsem szándékától - szólt közbe Gaetano. - Ön kérdezett, én pedig feleltem, ez az egész.

- Helyes, kedves Gaetano barátom, az ön elbeszélése igen érdekes is volt. És mivel minél tovább akarom élvezni társalgását, megyünk Monte Cristóra.

Eközben sebesen közeledtek utazásuk célja felé. Jó szelük volt, és a bárka hat-hét mérföldet tett meg óránként. Közelebb kerülve a szigethez, az egyre nagyobbnak látszott, ahogy kiemelkedett a tengerből, és a hanyatló nap utolsó sugarának megvilágításában az egymásra rakódott sziklatömbök úgy hatottak, mint a fegyvertárban felhalmozott ágyúgolyók. A sziklák körül avarfű piroslott elő, és fák zöld lombja kandikált ki. A matrózok egészen nyugodtaknak látszottak, de bizonyos, hogy éberen figyeltek, tekintetükkel át-átfutották a hatalmas tükröt, amelyen végigsiklottak, és amelynek szemhatárát pusztán néhány halászbárka népesítette be fehér vitorláival, amint sirályok módjára himbálóztak a hullámok tetején.

Már csak mintegy tizenöt mérföldnyire lehettek Monte Cristótól, amikor a nap kezdett lebukni Korzika mögött, amelynek jobb felől látszó hegyei sötét csipkével szegték be az eget. Ez a hatalmas kőtömeg, mint egy óriás Adamastor, fenyegetően állt szemben a bárkával, elfogta előle a napot, amely megaranyozta a sziklák csúcsait. Az árnyék egyre feljebb szállt a tengerből, és olybá tűnt, mintha maga előtt kergetné a nap utolsó sugarait, amelyek már kialvóban voltak, végül is a ragyogó napsugár a kúp alakú sziklahegy csúcsára futott, ahol egy pillanatra úgy állt meg, mint valami vulkán lángoló tűzkoronája. Az egyre növekvő homály alulról felfelé kúszva beborította a szikla csúcsait is. Most már a sziget csak valami egyre sötétedő szürke hegynek látszott. Egy félórával később sötét éjszaka volt.

Szerencse, hogy a tengerészek megszokott tájakon jártak, és jól ismerték a toszkánai szigettenger legapróbb szikláit is, mert a bárkát körülvevő sűrű sötétségben Franz nem lett volna nagyon nyugodt. Korzika teljesen eltűnt, Monte Cristo szigete is láthatatlanná lett. A matrózok azonban, mint a hiúzok, a sötétben is láttak, és a kormányos, aki az irányzólapátot tartotta, a legnagyobb biztonsággal vezette a bárkát.

Körülbelül egy óra telhetett el napnyugta óta, amikor Franz mintegy negyed mérföldnyire bal felől valami sötét tömeg körvonalait látta kibontakozni, de olyan homályosan, hogy attól tartott, valami arra szálló felhőt nézhetett szárazföldnek, ezért inkább hallgatott. A parton azonban hirtelen nagy fény villant fel. A szárazföldet még össze lehetett téveszteni valami gomolygó felhővel, de a tűz mégsem lehetett meteor.

- Miféle fény lehet ez? - kérdezte.

- Csitt! - felelte a gazda. - Valami jelzőtűz.

- De hiszen azt mondta, hogy a sziget lakatlan!

- Azt mondtam, hogy nincs állandó lakossága, de azt is mondtam, hogy csempészek találkozóhelye.

- És kalózoké?

- És kalózoké - mondta Gaetano, Franz szavait ismételve. - Azért adtam azt az utasítást, hogy kerüljük meg a szigetet, mert így, mint láthatja, a tűz mögöttünk van.

- De én úgy gondolom - jegyezte meg Franz -, hogy ez a tűz inkább megnyugtató, semmint nyugtalanító jelenség. Aki fél, hogy meglátják, az nem gyújt tüzet.

- Ó, ez nem jelent semmit - felelte Gaetano -, ha nem volna sötét, és látná a sziget helyzetét, azt is látná, hogy ezt a tüzet sem a partról, sem Pianosa felől nem lehet észrevenni, csak a nyílt tengerről.

- Attól tart hát, hogy ez a tűz valami rossz társaságot jelez?

- Éppen erről kellene megbizonyosodnunk - mondta Gaetano, és szemét le nem vette erről a földi csillagról.

- Hogyan lehet erről megbizonyosodni?

- Mindjárt meglátja.

E szavak után Gaetano tanácskozott társaival, ötpercnyi vita után a bárkát csendben megfordították, és visszavitorláztak azon az úton, amerről jöttek, és az irányváltoztatás után néhány másodperccel a tűz eltűnt, mert elrejtette valami kiálló szikla.

Ekkor a kormányos új irányba fordult bárkájával, amely szemmel láthatóan közeledett a szigethez, már csak ötven lépésnyire volt tőle.

Gaetano bevonta a vitorlát, és a bárka megállt.

Mindez a legnagyobb csendben történt. A bárkán, amióta irányt változtattak, egyébként sem hangzott el egyetlen szó sem.

Gaetano, mint a kirándulás indítványozója, magára vállalt minden felelősséget. A négy matróz rajta tartotta a szemét, amíg az evezőket előkészítette, és mind a négyen készen álltak, hogy nekilássanak az evezésnek, ami hála a sötétségnek, nem volt nehéz feladat.

Franz pedig azzal a hidegvérrel vizsgálta meg fegyvereit, amelyről már szólottunk.

Két duplalövetű puskája és egy karabélya volt. Megtöltötte őket, ellenőrizte a závárzatokat és várakozott.

Eközben a hajósgazda levetette tengerészköpenyét és ingét, nadrágját jól megerősítette a derekán, és mivel mezítláb volt, nem kellett levetnie sem cipőjét, sem harisnyáját. Amikor ebben a ruházatban volt, vagyis inkább ruha nélkül, ujját ajkára téve csendet intett, majd a vízbe ereszkedett, és olyan óvatosan kezdett úszni a part felé, hogy a legcsekélyebb neszt sem okozta. Útját csak az úszó mozdulatai nyomán csillogó barázda jelezte.

Kisvártatva még ez a barázda is eltűnt. Nyilvánvaló volt, hogy Gaetano partot ért.

A bárkán egy félóra hosszat senki sem moccant. Ekkor a partnál újra feltűnt és egyre közeledett a bárkához az iménti csillogó barázda.

Egy perccel később, két hatalmas tempóval, Gaetano elérte a bárkát.

- No, mi az újság? - kérdezte egyszerre Franz és a négy matróz.

- Hát azok ott spanyol csempészek - felelte a hajósgazda. - Csak két korzikai bandita van velük.

- És mit keres az a két korzikai bandita a spanyol csempészek között?

- Ej, Istenem! Eccellenza - mondta Gaetano a mélységes keresztényi részvét hangján -, hát csak segíteniük kell egymást! Gyakran megesik, hogy a csendőrök vagy a carabinierik ugyancsak szorongatják a szárazföldön a banditákat, nohát akkor azok találnak valami bárkát, és a bárkán olyan jó fiúkat, mint mi vagyunk. Bebocsátást kérnek úszó házunkba. Csak nem utasíthatunk vissza üldözött szegény ördögöket? Szívesen látjuk őket, és a nagyobb biztonság kedvéért kimegyünk velük a nyílt tengerre. Nekünk ez semmibe sem kerül, és megmentjük az életét vagy legalábbis a szabadságát egy hozzánk hasonló embernek, aki adott esetben hálás lesz a neki tett jó szolgálatért, és kitűnő helyre vezet bennünket a szárazföldön, ahol szabadon kirakhatjuk áruinkat, anélkül hogy holmi kíváncsiskodók megzavarnának.

- Hát így van? - jegyezte meg Franz. - Hát ön maga is csempész egy kissé, kedves Gaetano barátom?

- Hát mit képzel, eccellenza? - felelte a gazda leírhatatlan mosollyal. - Mindenfélével kell foglalkozni. Meg kell élni.

- Így hát ön jó ismeretségben van azokkal is, akik éppen most Monte Cristón tanyáznak?

- Körülbelül igen. Mi, tengerészek, olyanok vagyunk, mint a szabadkőművesek, bizonyos jelekből mindjárt ráismerünk egymásra.

- És azt hiszi, nincs mitől tartanunk, ha most mi is kikötünk a szigeten?

- Semmitől a világon. A csempészek nem tolvajok.

- De az a két korzikai bandita... - kezdte ismét Franz, a veszedelem minden eshetőségével számolva.

- Ej, istenem! - felelte Gaetano. - Nem az ő hibájuk, hogy banditákká lettek, hanem a hatóságé.

- Hogy érti ezt?

- Ez így van! Azért üldözik őket, mert elaltattak valakit, semmi másért. Márpedig a korzikaiaknak vérükben van a bosszúállás!

- Mit ért azon, hogy elaltattak valakit? Meggyilkoltak egy embert? - érdeklődött tovább Franz.

- Úgy értem, hogy megölték egy ellenségüket - felelte a hajósgazda -, ami igen nagy különbség.

- Jól van - mondta a fiatalember -, kérjünk hát vendégszeretetet a csempészektől és a banditáktól. Gondolja, hogy megadják?

- Kétségtelenül.

- Hányan vannak?

- Négyen, és a két bandita, az együttvéve hat, eccellenza.

- Nohát, ugyanannyian, mint mi... Még ha azok az urak rossz hangulatban találnának lenni, akkor is ugyanannyian vagyunk, tehát elbánunk velük. Így hát, utoljára mondom: előre Monte Cristóra!

- Igenis, eccellenza. De megengedi, ugye, hogy némi óvóintézkedéseket tegyünk?

- Hogyne, barátom. Legyen csak bölcs, akár Nestor, és ravasz, mint Odüsszeusz. Nemcsak megengedem, egyenesen felkérem rá.

- Hát akkor most csend legyen! - mondta Gaetano.

Mindenki elhallgatott.

Olyan körültekintő ember számára, mint Franz, nem volt titok, hogy ha nem is veszedelmes, de mindenképpen nehéz helyzetbe került. A legsűrűbb sötétségben, elszigetelten, a tenger közepén, olyan tengerészek között volt, akik nem is ismerték, és akik nem voltak semmiképpen lekötelezettjei. Ezek a matrózok jól tudták, hogy az övében néhány ezer frankot hozott, ha nem is irigységgel, de legalábbis kíváncsian tízszer is odasandítottak fegyvereire, amelyek igazán szépek voltak. Másrészt ki fog kötni mindjárt, csupán ezeknek az embereknek a kíséretében, egy olyan szigeten, amely igen vallásos nevet visel ugyan, de a csempészek és banditák miatt nem ígért Franznak más vendégszeretetet, mint Krisztusnak a Kálvária. Azután az elsüllyesztett hajók története, ami a napvilágnál túlzottnak látszott, most a sötétben sokkal valószínűbbnek tetszett. És mivel e kettős veszedelem középpontjába jutott, amely talán csak képzelt veszedelem volt, nem vette le a szemét kísérőiről, és kezét puskáján tartotta.

Eközben a tengerészek ismét felvonták a vitorlákat, és újra visszatértek azon a barázdán, amelyet már oda- és visszamenet vájtak a vízben. Franz szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és a homályon át látta az óriási gránitsziklát, amely mellett a bárka elsiklott. Végül, ismét elhaladva egy szikla kiszögellése mellett, megpillantotta a tüzet, amely most még fényesebben ragyogott, mint az előbb, és látta azt az öt vagy hat embert is, aki a tűz körül ült.

A tűz mintegy száz lépésnyire visszaverődött a tenger vizében. Gaetano a fénysáv mellett haladt, de úgy intézte, hogy a bárka a meg nem világított részen maradjon. Majd amikor a csónak egészen szembekerült a tűzzel, nekifordult, bátran a fény közepébe hatolt, és rákezdett egy halásznótára, amelyet egymaga énekelt és tárai kórusban dalolták hozzá a refrént.

A dal első hangjára a tűz körül üldögélő alakok felugráltak, és a kikötőhely felé közeledve alaposan szemügyre vették a bárkát, mert szemmel láthatóan fel akarták becsülni erőit, és ki akarták találni célját. Csakhamar úgy látszott, hogy vizsgálatuk kielégítette őket, és egyikük kivételével eltávoztak. Ez az egy ott maradt állva a parton, amíg a többiek ismét helyet foglaltak a tűz körül, amelyen egy egész kecskét sütöttek.

Amikor a bárka már csak mintegy húsz lépésnyire volt a szárazföldtől, akkor az az ember, aki a parton állt, gépiesen felkapta karabélyát, ahogy az őrjáratot váró strázsák szokták, és tősgyökeres szardíniai kiejtéssel ezt kiáltotta:

- Állj, ki vagy?

Franz hidegvérrel húzta fel duplacsövű puskája ravaszát.

Gaetano néhány szót váltott az emberrel. Az utas mit sem értett beszélgetésükből, pedig nyilvánvalóan reá vonatkozott.

- Meg akarja nevezni magát, eccellenza? - kérdezte a hajósgazda, - Vagy megőrzi inkognitóját?

- A nevemet nem szabad ismernie senkinek. Mondja nekik egyszerűen azt, hogy francia vagyok, és szórakozásból utazgatok - mondta Franz.

Mikor Gaetano közvetítette ezt a feleletet, az őrszem parancsot adott a tűz körül ülők egyikének, mire az felugrott, és eltűnt a sziklák között.

Most csend állott be. Mindenki a saját tennivalójával volt elfoglalva. Franz a partraszállással, a matrózok a vitorlákkal, a csempészek a kecskéjükkel. E látszólagos gondtalansága közepett azonban kölcsönösen résen álltak.

Az az ember, aki az imént eltűnt, most ismét megjelent, de az ellenkező oldalról jött, mint amerre eltávozott. Fejével intett az őrszemnek, aki odafordult a jövevényekhez, és mindössze ennyit mondott:

- S'accommodi.

Ez az olasz kifejezés: s'accommodi, lefordíthatatlan. Sok mindent jelent: tessék jönni, lépjen be, isten hozta, érezze magát otthon, öné a házam. Olyan ez, mint Molière-nél a török mondat, amely sokféle jelentésével annyira bámulatba ejti az úrhatnám polgárt.

A matrózok nem mondatták kétszer maguknak, a bárka négy evezőcsapással földet ért. Gaetano kiugrott a partra, és még váltott néhány halk szót az őrszemmel. Társai egymás után szálltak ki, végül Franzra került a sor.

Vállán átvetette egyik puskáját, a másik Gaetanónál volt, karabélyát pedig egyik matróz vitte. Ruházata félig művészre, félig dandyre vallott. Egyik sem keltett semmi gyanút, és így nem nyugtalanította a vendéglátókat.

A bárkát kikötötték a parton, azután néhány lépést mentek, hogy valami tanyának alkalmas helyet keressenek. De úgy látszik, hogy az a hely, amely felé tartottak, nem lehetett ínyére az őrség tisztét betöltő csempésznek, mert odakiáltott Gaetanónak:

- Nem, ne oda, kérem.

Gaetano valami mentegetőzésfélét hebegett, és nem szabódott, hanem az ellenkező irányban indult el, mialatt két matróz a tűz lángjánál meggyújtott két fáklyát, hogy az utat világítsa vele.

Alig tettek meg harminc lépést, megállapodtak egy kis térségen, amelyet a sziklák teljesen körülvettek. Ezeken a sziklákon, mintegy őrhelyeknek, apró bemélyedéseket vájt valaki. Körös-körül a gyéren húzódó földcsíkokon néhány törpe tölgy és sűrű mirtuszbozót nőtt. Franz felemelte az egyik fáklyát: egy hamurakás figyelmeztette rá, hogy nem ő az első, aki rátalált erre a kényelmes kis tisztásra, és valószínű, hogy Monte Cristo vándor látogatóinak egyik megszokott pihenőhelyén jár.

Megnyugodott, hogy semmi olyasmi nem történt, amire felkészült. Amint a szárazföldre tette a lábát, amint látta a vendéglátók hangulatát, amely ha nem is baráti, de legalábbis közönyös volt, eloszlott minden aggodalma, és a szomszédos táborban sülő kecskehús illatára ez az aggodalma étvággyá változott.

Néhány szóval megemlítette ezt Gaetanónak, aki azt felelte, hogy a dolog megoldása igen egyszerű, hiszen van a bárkájukban kenyér, bor, hat fogolymadár, és rendelkezésükre áll a tűz is, hogy a madarakat megsüssék.

- Egyébként - tette hozzá -, ha eccellenza olyan étvágygerjesztőnek találja a kecskesült illatát, két madarunkat felajánlhatom szomszédainknak egy szelet kecskehúsért.

- Ez jó lesz, Gaetano - mondta Franz. - Ön igazán a cserebere tudományára született.

Eközben a matrózok avarfű-nyalábokat szedtek össze, mirtusz- és tölgyágakat tördeltek le, és elég tekintélyes tűzhelyet raktak. Franz, a kecskehús illatát érezve, türelmetlenül várta vissza a gazdát. Az csakhamar meg is jelent, mégpedig igen töprengő arccal.

- Nohát - kérdezte Franz -, mi újság? Nem fogadták el az ajánlatunkat?

- Dehogynem - felelte Gaetano. - Ellenkezőleg. Amikor megmondták a főnöknek, hogy ön francia fiatalember, meghívta önt vacsorára.

- No hát, ez a főnök aztán civilizált ember - mondta Franz -, és nem látom be, miért utasítanám vissza, annál is inkább, mert viszek is magammal valami ennivalót.

- Ó, nem erről van szó: van ott mit vacsorázni bőven, csakhogy egy különös feltételhez köti az otthonába való meghívást.

- Otthonába! - vágott közbe a fiatalember. - Hát házat építtetett?

- Nem, de azért igen kényelmes otthona van, legalábbis azt mondják.

- Ismeri hát ön ezt a főnököt?

- Hallottam a hírét.

- Jó vagy rossz hírét?

- Mind a kettőt.

- Az ördögbe is! És ugyan mi az a feltétel?

- Önnek meg kell engednie, hogy bekössék a szemét, és a köteléket nem veheti le addig, amíg ő maga fel nem szólítja rá.

Franz mélyen Gaetano szemébe nézett, hogy kifürkéssze, mit rejt ez az ajánlat.

- Ejnye, no! - mondta a gazda, mintegy Franz gondolatára felelve. - Tudom jól, hogy ezt meg kell fontolni.

- Mit tenne ön a helyemben? - kérdezte a fiatalember.

- Nekem nincs vesztenivalóm, én mennék.

- Elfogadná ezt a feltételt?

- El én, már csak kíváncsiságból is.

- Van hát valami érdekes látnivaló a főnöknél?

- Nézze - felelte Gaetano, lehalkítva a hangját -, nem tudom, igaz-e, amit beszélnek...

Elhallgatott és körülnézett, vajon nem hallgatózik-e valaki.

- És ugyan mit beszélnek?

- Azt mondják, hogy ez a főnök valami föld alatti palotában lakik, amelyhez képest eltörpül a Pitti-palota.

- Mesebeszéd! - felelte Franz, és újra leült.

- Biz az nem mesebeszéd - folytatta a gazda -, hanem valóság! Cama, a Saint-Ferdinand kormányosa, egyszer bent járt nála, és odavolt a csodálattól, amikor onnan kijött. Azt mondta, csak a tündérmesékben vannak ilyen kincsek.

- Ez már beszéd! - mondta Franz. - De tudja-e, hogy ilyesmivel még arra is rábírhatna, hogy lemenjek az Ali Baba barlangjába?

- Én csak azt mondom, amit hallottam, eccellenza.

- Így hát azt tanácsolja, hogy fogadjam el a meghívást?

- Ó, én azt nem mondom! Eccellenza azt tegye, amit jónak lát, ilyen helyzetben nem adhatok tanácsot.

Franz gondolkodott néhány percig. Úgy vélte, hogy ez a gazdag ember nem kívánhatja az övét, hiszen neki mindössze csak néhány ezer frankja van, és mivel az egészet nem tartotta egyébnek, mint egy kitűnő vacsora reményének, elfogadta az ajánlatot.

Gaetano sietett vissza a válasszal.

Mondottuk, hogy Franz óvatos ember volt. A lehető legtöbbet akarta megtudni különös és titokzatos vendéglátó gazdájáról. Most tehát ahhoz a matrózhoz fordult, aki a párbeszéd alatt a fogolymadarakat kopasztotta a hivatására büszke ember komolyságával, és megkérdezte tőle, hogy ezek az emberek hogyan kerültek ide, hiszen bárkának, csónaknak, kis vitorlásnak nyoma sincs sehol.

- Emiatt nem nyugtalankodom - mondta a matróz -, hiszen ismerem a hajójukat.

- Szép az a hajó?

- Olyat kívánok eccellenzának, hogy a föld körül hajókázhassék rajta.

- Milyen erős?

- Ej, legalábbis száztonnás lehet. Egyébként nem olyan mindennapi hajó az, jacht, mint ahogy az angolok mondják, de úgy van elkészítve, tudja, hogy elbír minden tengeri vihart.

- Hol készült az a hajó?

- Nem tudom. De azt hiszem, Genovában.

- És hogy mer magának egy csempészbanda feje a saját üzleti céljaira hajót építtetni a genovai kikötőben? - folytatta Franz a kérdezősködést.

- Azt én nem állítottam, hogy ennek a hajónak a tulajdonosa csempész - mondta a matróz.

- Nem. De úgy emlékszem, Gaetano azt mondta.

- Gaetano messziről látta a hajó legénységét, de akkor még nem beszélt senkivel sem.

- De ha ez az ember nem csempészfőnök, akkor kicsoda tulajdonképpen?

- Egy gazdag nagyúr, aki szórakozásból utazgat.

"No lám - gondolta magában Franz -, ez az ember csak annál titokzatosabb, minél különösebb híreket hallok róla."

- És hogy hívják?

- Ha megkérdezik tőle, azt feleli, hogy ő Szindbád, a tengerész. De nem hinném, hogy ez volna az igazi neve.

- Szindbád, a tengerész?

- Igen.

- És hol lakik ez az úr?

- A tengeren.

- Melyik országba való?

- Azt nem tudom.

- Maga látta már?

- Néhányszor.

- Miféle ember?

- Majd eccellenza megítéli maga.

- Hol fog engem fogadni?

- Bizonyára abban a föld alatti palotában, amelyet Gaetano említett.

- És magukat sohasem vitte rá a kíváncsiság, amikor itt tartózkodtak az elhagyott szigeten, hogy megkíséreljenek behatolni abba az elvarázsolt palotába?

- Ó, dehogynem, eccellenza - felelte a matróz -, mégpedig nem is egyszer. De mindannyiszor hiába keresgéltünk utána. Átkutattuk a barlangot minden oldalról, de semmiféle nyomra sem akadtunk. Azt mondják egyébként, hogy a kapuja nem kulcsra nyílik, hanem varázsszóra.

- Úgy látszik - mormogta Franz -, az Ezeregyéjszaka valamelyik meséjébe keveredtem bele.

- Őexcellenciája várja önt - szólalt meg mögötte valaki. Franz ráismert az őrszem hangjára.

A jövevényt a jacht legénységének két tagja kísérte.

Franz minden felelet helyett elővette zsebkendőjét, és átnyújtotta annak, aki az imént szólt hozzá.

Szó nélkül bekötötték a szemét, mégpedig olyan gonddal, amely varra vallott, hogy elejét akarják venni minden kíváncsiskodásnak. Azután megeskették, hogy semmiféle módon nem kísérli meg levenni szeméről a köteléket.

Megesküdött. A két ember akkor kétoldalt karon fogta, s így az ő vezetésükkel ment előre, előtte pedig az őr haladt.

Mintegy harminc lépést tehetett meg így. Franz mindjobban érezte a kecskesült egyre étvágygerjesztőbb illatát, amely elárulta, hogy a tanya közelében járnak. Utána még körülbelül ötven lépést kellett előremennie, bizonyára azon az oldalon, amelyre Gaetanót nem akarták beengedni. Most megértette ezt a tilalmat. A levegő változásáról nemsokára megérezte, hogy egy föld alatti helyiségbe került. Néhány másodpercnyi járás után valami recsegést hallott, és úgy rémlett neki, hogy a levegő ismét megváltozott: langyos és illatos lett. Végül érezte, hogy vastag és puha szőnyegen lépked. Vezetői most elengedték. Egy pillanatig csend volt, majd egy hang kissé idegenszerű kiejtéssel, de kitűnő franciasággal ezt mondta:

- Isten hozta nálam, uram. Vegye le a kendőjét.

Gondolni lehet, hogy Franz nem mondatta ezt kétszer magának. Levette szeméről zsebkendőjét, és szembetalálta magát egy harmincnyolc-negyven éves emberrel, aki tuniszi öltözéket viselt, vagyis piros sapkát, hosszú kék selyembojttal, arannyal hímzett fekete posztómellényt, vérvörös, széles és bő bugyogót, ugyanolyan színű és ugyancsak arannyal hímzett harisnyát és sárga papucsot. Gyönyörű kasmírkendő övezte derekát, és övébe kis hegyes és görbe handzsár volt tűzve.

Bár feltűnően sápadt, mégis igen szép volt az arca. Szeme élénk és átható tekintetű. Orrának egyenes vonala csaknem egybeszaladt a homlok vonalával. Ez tiszta görög típusra vallott, foga fehér, akár a gyöngy, és csodálatosan ragyog elő fekete bajusza alól.

Csak sápadtsága volt különös. Mintha hosszú ideig egy sírboltba lett volna bezárva, és nem tudta volna visszanyerni az élők színét. Nem volt különösen magas, de arányos termetű, és mint a délvidéki embereknek általában, keze-lába kicsiny.

Franzot azonban legjobban a berendezés pompája lepte meg, holott éppen ezt tartotta mesének Gaetano elbeszélésében. Az egész szoba falát arany virágokkal hímzett, karmazsinvörös török szövet takarta. Egy egybenyílóan elhelyezett dívány fölött aranyozott, ezüsthüvelyű, drágakövekkel kirakott markolatú arab fegyverek díszlettek. A mennyezetről velencei üvegből készült, művészi formájú, színes lámpa függött, a padlót török szőnyeg borította, amelybe a láb bokáig belesüppedt. Függöny fedte azt az ajtót, amelyen át Franz belépett, és egy másik ajtót is, amely egy következő szobába vezetett. A másik szoba pazar fényt árasztott.

A házigazda egy percig engedte, hogy Franz felocsúdjék meglepetéséből, de ezalatt, mint vendége, ő is vizsgálódott, s nem vette le róla tekintetét.

- Uram - mondta végre -, szíves elnézését kérem azért az óvóintézkedésért, amellyel hozzám bevezették. De mivel ez a sziget többnyire elhagyatott, ha e lakás titka nyilvánosságra kerülne, szállásomat, mikor ide visszatérek, elég rossz karban látnám viszont. Ez pedig igen kellemetlen volna, nem a veszteség miatt, hanem mivel nem volna meg a lehetőségem arra, hogy amikor akarom, elszigetelhessem magam a világtól. Most pedig megkísérlem, hogy elfeledtessem önnel ezt a kis kellemetlenséget, amennyiben felajánlom azt, amire itt nem számított: tűrhető vacsorát és elég jó ágyat.

- Szavamra mondom, kedves házigazdám - felelte Franz -, emiatt nem kell mentegetőznie. Nem újság nekem, hogy bekötik azoknak a szemét, akiket valami elvarázsolt kastélyba vezetnek; emlékezzék Raoulra, a Hugenották-ból. Valóban nincs okom panaszkodni, mert az, amit ön mutat, valósággal az Ezeregyéjszaka csodái közé tartozik.

- Azt mondhatnám önnek, amit Lucullus mondott: "Ha tudtam volna, hogy megtisztel látogatásával, felkészültem volna reá." De végre is így, ahogy van ez az én kis remetelakom, egészen rendelkezésére áll, és vacsorámat, ha szerény is, szívesen megosztom önnel. Ali, tálalva van?

Ebben a pillanatban félrehúzódott az ajtó függönye, és egy ébenfekete bőrű, egyszerű fehér tunikába öltözött núbiai néger intett gazdájának, hogy át lehet menni az ebédlőbe.

- Most pedig - mondta Franznak az ismeretlen -, nem tudom, osztozik-e ön felfogásomban, de én úgy gondolom, hogy igen kellemetlen érzés kettesben tölteni valakivel két-három órát, anélkül, hogy tudnánk róla, mi a neve vagy mi a rangja, amin szólítsuk. Meg kell jegyeznem, hogy sokkal jobban tiszteletben tartom a vendéglátás törvényeit, semhogy akár a nevét, akár a rangját megkérdezném öntől. Csak annyit kérek, jelöljön meg tetszése szerint valami megszólítást, hogy könnyebben intézhessem önhöz szavaimat. Magamról annyit mondhatok, hogy egyszerűen így szoktak hívni: Szindbád, a tengerész.

- Én pedig - felelte Franz -, miután csak a híres csodalámpa hiányzik a kezemből, hogy Aladdin lehessek, semmi akadályát nem látom annak, hogy egyelőre Aladdinnak szólítson. Ez nem zökkent ki bennünket a Kelet hangulatából, amelybe talán valami jó szellem varázsa vezérelt engem.

- Jól van, Aladdin úr - válaszolta a különös házigazda -, hallotta, ugye, hogy tálalva van, kérem tehát, fáradjon át az ebédlőbe. Alázatos szolgája ön előtt halad, hogy az utat mutassa.

E szavakkal Szindbád félrevonta a függönyt, és valóban ő lépett be elsőnek az ebédlőterembe.

Franz egyik ámulatból a másikba esett. Az asztal pazarul volt megterítve. Mikor erről a fontos dologról meggyőződött, alaposabban körülnézett. Az ebédlőterem nem volt kevésbé fényűző berendezésű, mint a másik szoba, ahonnan az előbb kijött. Tiszta márványból voltak a falak, értékes antik fémdomborművekkel díszítve. A hosszúkás terem két végében két pompás szobor állott, fején kosárral. A két kosár színültig volt a legfinomabb gyümölcsökkel; szicíliai ananász, malagai gránátalma, a Baleári-szigetekről való narancs, francia őszibarack és tuniszi datolya kínálta magát.

A vacsora korzikai rigókkal körülrakott fácánpecsenyével kezdődött, utána vaddisznó-sonkából készült kocsonya, tartármártással körített kecskecomb, pompás tengerihal és hatalmas rák következett. A fő ételek között, apró tálakon, könnyű fogásokat szolgáltak fel.

A tálak ezüstből készültek, a tányérok japán porcelánból.

Franz megdörzsölte a szemét, hogy megbizonyosodjék róla, vajon nem álmodik-e.

Ali egymagában látta el a felszolgáló tisztét, és nagyszerűen megfelelt feladatának. A vendég meg is dicsérte.

- Igen - felelt a házigazda, miközben a legnagyobb könnyedséggel látta el vendéglátó tisztét -, szegény ördög ez, igen odaadóan szolgál, és mindent megtesz, ami csak tőle telik. Nem felejtette el, hogy megmentettem az életét, és mivel szemlátomást sokra becsüli a fejét, kissé hálás nekem azért, amiért megtarthatta.

Ali odalépett gazdájához, megragadta a kezét és megcsókolta.

- Túlságos kíváncsiskodás volna-e részemről, Szindbád úr - mondta Franz -, ha megkérdezném, hogy milyen körülmények között vitte véghez ezt a szép cselekedetét?

- Ó, istenem, igen egyszerű volt az egész - válaszolt a házigazda -, úgy látszik, a kis fickó kóborlása közben kissé közelebb került a tuniszi bej szerájához, semmint ilyen sötét bőrű kölyökhöz illett volna. Így azután a bej arra ítélte, hogy le kell vágni a nyelvét, a kezét meg a fejét. Első nap a nyelvét, második napon a kezét s a harmadikon a fejét. Mindig kedvemre való lett volna, hogy legyen egy néma szolgám. Megvártam hát, míg kivágják a nyelvét, akkor felajánlottam a bejnek, hogy adja el nekem cserébe a fiút azért a pompás duplacsövű puskáért, amely előtte való este, mint láttam, nagyon megnyerte őfelsége tetszését. A bej habozott egy pillanatig, annyira ragaszkodott hozzá, hogy végezzen a szegény ördöggel. De akkor a puskán kívül odaígértem még egy angol vadászkést is, amellyel apróra vagdaltam őfelsége jatagánját. Ilyen módon azután a bej megkegyelmezett a fiú kezének és fejének, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem teszi be a lábát Tuniszba. Ez a feltétel felesleges volt, mert a hitetlen fickó bármilyen távolból pillantja meg Afrika partjait, már hanyatt-homlok menekül le a hajó fenekére, és onnan nem lehet előcsalogatni, csak amikor túl vagyunk már a harmadik világrész látótávolságán.

Franz egy percig némán elgondolkozott, nem tudta, miként vélekedjék arról a kegyetlen jószívűségről, amellyel házigazdája ezt a történetet előadta.

- És mint az a tiszteletre méltó tengerész, akinek a nevét felvette - mondta, fordítva a beszélgetésen -, ön is utazgatással tölti életét?

- Igen. Fogadalmam kötelez. Akkor fogadtam meg, amikor még nem reméltem, hogy teljesíteni is tudom majd - felelte az ismeretlen mosolyogva -, tettem egynéhány ilyenféle fogadalmat, és remélem, sorra beválthatom valamennyit.

Noha Szindbád e szavakat a legnagyobb hidegvérrel ejtette ki, szeme valami különös, vad fényben égett.

- Sokat szenvedett, uram? - kérdezte Franz.

Szindbád összerezzent, és mereven ránézett.

- Miből gondolja? - kérdezte.

- Sok mindenből - válaszolta Franz. - A hangjából, a tekintetéből, a sápadtságából, sőt, az életmódjából is.

- Életmódomból! A lehető legboldogabban élek, úgy élek, ahogy csak egy pasa élhet. Én vagyok a teremtés királya: ha valamelyik hely kedvemre való, ott maradok, ha megunom, továbbállok. Szabad vagyok, mint a madár, nekem is éppolyan szárnyam van, mint annak. Környezetem egyetlen intésemre engedelmeskedik. Időnként azzal szórakozom, hogy megtréfálom az emberi igazságszolgáltatást, amennyiben kiragadok a kezéből egy banditát, akit keres, egy gonosztevőt, akit üldöz. Hanem azután magam szolgáltatok igazságot mindenütt, és nem tűrök halasztást, sem fellebbezést, magam ítélek, vagy magam adom meg a felmentést, és ebbe nem szólhat bele senki sem. Ó, ha egyszer belekóstolna az életembe, sohasem kívánna másként élni, sohasem térne vissza a nagyvilágba, feltéve, ha nincs olyan nagyra törő terve, amelyet végre akar hajtani.

- Valami bosszúállás például - jegyezte meg Franz.

Az ismeretlen a szívnek és gondolatnak legmélyére hatoló tekintettel nézett a fiatalemberre.

- Miért éppen bosszúállás? - kérdezte.

- Azért - válaszolta Franz -, mert önt olyan embernek látom, aki a társadalom üldözése következtében valami nagy leszámolásra készül.

- Ejha! - mondta Szindbád, a maga különös nevetésével, miközben kivillantotta hegyes, fehér fogsorát. - Ezt ugyan nem találta el. Én bizony inkább afféle emberbarát vagyok, és meglehet, hogy egy szép napon csak betoppanok Párizsba, hogy versenyre keljek Appert úrral és a Kis Kék Köpenyes emberrel.

- Első ízben teszi majd meg ezt az utat?

- Hát, istenem, első ízben. Nem látszom valami kíváncsinak, ugye? De biztosíthatom, nem az én hibám, hogy ilyen későn kerül rá sor. Majd csak eljön az ideje!

- Úgy számítja, hogy hamarosan odautazik?

- Még nem tudom, ez bizonytalan körülmények összejátszásától függ.

- Szeretnék Párizsban lenni, amikor ön odaérkezik, hogy amennyire módomban lesz, viszonozhassam azt a vendégszeretetet, amellyel ön engem itt olyan bőkezűen elhalmoz.

- A legnagyobb örömmel fogadnám el ajánlatát - felelte a házigazda -, de sajnos, meglehet, hogy csak inkognitóban leszek ott.

Eközben lezajlott a vacsora, amelyről úgy látszott, mintha azt csakis Franz kedvéért szolgálták volna fel, mert az ismeretlen alig nyúlt a pompás lakoma egy-két fogásához, amíg a váratlan vendég ugyancsak kitett magáért.

Végül Ali odahozta a csemegét is, helyesebben levette a kosarakat a szobrok fejéről, és az asztalra helyezte őket.

A két kosár közé egy kicsiny aranyazott serleget tett, amelynek fedele szintén aranyozva volt.

Az az áhítatos tisztelet, amellyel Ali ezt a kelyhet odahozta, felkeltette Franz kíváncsiságát. Felemelte a fedelet, és valami zöldes színű pépet pillantott meg, amely angyalfüves tésztához hasonlított, és amilyet még sohasem látott.

Visszatette rá a fedőt, de éppúgy nem tudta, mi van a serlegben, mint mielőtt belenézett. A házigazdára pillantott, és látta, hogy az mosolyog zavarán.

- Nem tudja kitalálni, ugye, miféle ennivaló van ebben a kis edényben, és ez most zavarba hozza?

- Bevallom, így van.

- Hát nézze, ez a zöldes színű csemege nem más, mint az az ambrózia, amelyet Hébé szolgált fel Jupiter asztalánál.

- De ez az ambrózia - jegyezte meg Franz, -, emberi kézre kerülve, kétségtelenül elveszítette égi nevét, hogy valami földi névvel cserélje fel. Hogy hívják hát köznapi nyelven ezt a nyalánkságot, amelyre egyébként, bevallom, nem valami nagyon vágyom!

- Éppen ez árulja el anyagi eredetünket - kiáltott fel Szindbád. - Ugyanígy megyünk el gyakran a boldogság mellett, és nem vesszük észre, rá sem pillantunk, vagy ha már láttuk és megnéztük, nem ismerjük fel. Ha a valóság embere ön, és az aranyat vallja istenének, ízlelje meg ezt, és Peru, Guzarate és Golkonda bányái tárulnak fel a szeme előtt. Ha azonban a képzelet embere, ha költő, akkor is kóstolja meg, és a lehetőség minden korlátja eltűnik ön előtt, megnyílnak a végtelen mezők, szabad lélekkel, szabad szellemmel, az álmodozás határtalan honában sétálhat. Ha becsvágyó ember és földi hatalom után futkos, akkor is ízlelje meg, és egy óra múlva király lesz, nem valami olyan kis országnak, mint Franciaország, Spanyolország vagy Anglia, amelyek el vannak dugva Európa valamelyik sarkában, hanem a világ királya, a teremtés királya. A trónusa odafent fog állni azon a hegyen, amelyre a Sátán vitte fel Jézust, és anélkül hogy hódolnia kellene a Sátán előtt, vagy meg kellene csókolnia érte a karmait, ön lesz minden földi ország ura. Ugye, csábító az ajánlatom, mondja, és nem könnyű dolog-e engedni neki, amikor csak ennyit kell tennie - nézze!

E szavakkal most ő vette le a fedelet arról a kis aranyozott kehelyről, amely az agyondicsért anyagot tartalmazta, kivett magának egy kávéskanálnyit a bűvös csemegéből, a szájába vette, és félig behunyt szemmel és hátravetett fejjel lassan ízlelgette.

Franz bevárta, amíg Szindbád elfogyasztja kedvelt csemegéjét, majd mikor az kissé magához tért, azt mondta neki:

- De végre is micsoda hát ez az értékes eledel?

- Hallott-e már valamit a Hegység Vénjéről - kérdezte a gazda -, aki valamikor meg akarta gyilkoltatni Fülöp-Ágostont?

- Természetesen.

- Nahát. Azt tudja, hogy egy gazdag völgy ura volt. A völgyből emelkedett ki az a hegység, amelytől az öreg festői nevét kapta. Ezt a völgyet pompázatos kertek díszítették, amelyeket még Hasszen-ben-Szabah ültetett, és a kertekben magányos kerti lakok álltak. A lakokba csak kiválasztottait bocsátotta be, itt vendégelte meg őket, mint Marco-Polo mondja, valami olyan fűvel, amely elvitte őket a paradicsomba, örökké virágzó növények közé, mindig érett gyümölcsök és mindig szűzen maradó nők közé. Márpedig az, amit ezek a boldog fiatalemberek valóságnak véltek, álom volt csupán. De annyira édes, annyira részegítő, annyira gyönyörrel teljes, hogy testüket-lelküket eladták annak, aki rájuk bocsátotta ezt az álmot, és úgy engedelmeskedtek parancsainak, mint Isten parancsainak, elmentek a világ végére is, hogy az áldozatra lesújtsanak, arra gondoltak, hogy a halál is csupán átmenet lesz abba a csodálatos világba, amelyből ízelítőt adott nekik a szent fű, amely most itt van ön előtt.

- Akkor hát ez a hasis! - kiáltotta Franz. - Ismerem, legalábbis hallottam róla.

- Eltalálta, Aladdin úr, hasis ez, mégpedig a legjobb és legtisztább hasis, amelyet Alexandriában Abugor, a nagy mester, az egyetlen ember készít. Ennek az embernek palotát kellene építeni ezzel a felirattal: A boldogság kalmárjának - a hálás világ.

- Tudja-e - kérdezte Franz -, hogy kedvem támadt megítélni, vajon mennyi igaz az ön dicsérő magasztalásából?

- Ítélje meg maga, kedves vendégem, ítélje meg; de ne érje be az első kísérlettel, mert mint mindennél, itt is hozzá kell szoktatni az érzékeket az új ingerhez, akár heves, akár szelíd, szomorú vagy vidám hatást kelt is. Ez ellen az isteni anyag ellen lázadozik a természet, mert a természet nem az örömökre van alkotva, hanem a fájdalomhoz ragaszkodik. Ebben a harcban el kell buknia a legyőzött természetnek; az álmot ismét a valóságnak kell követnie. Ilyen módon úr marad az álom, az álom lesz maga az élet, és az élet álommá lesz: de micsoda különbség van ebben az átalakulásban! Vagyis, ha összehasonlítja a valóságos lét fájdalmait a mesterséges lét gyönyöreivel, sohasem kíván többé élni, csak örökké álmodni. Amikor azután elhagyja a saját külön világát a második világért, úgy fog rémleni önnek, mintha a nápolyi tavaszból a lappföldi télbe kerülne, úgy érzi majd, hogy elhagyta a paradicsomot a földért, az eget a pokolért. Kóstolja meg a hasist, kedves vendégem, kóstolja meg!

Franz felelet helyett kivett egy kiskanálnyit a csodálatos pépből, annyit, amennyit házigazdájától látott kivenni, és szájába vette.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel, amikor lenyelte az isteni eledelt. - Azt még nem tudom, vajon csakugyan kellemes lesz-e a következménye, mint ahogy ön mondta, de nem találom olyan zamatosnak, mint amilyennek ön.

- Mert az ínye még nem szokta meg ezt a nagyszerű anyagot. Mondja csak: ízlett-e önnek mindjárt előszörre az osztriga, a tea, a porter sör, a szarvasgomba vagy mindaz, amit később annyira megkedvelt? Vagy megérti a rómaiakat, kik assa foetidá-val fűszerezték a fácánt, és a kínaiakat, akik fecskefészket esznek? Ej, istenem, dehogy. Hát így vagyunk a hasissal is: csak egy hétig fogyasszon belőle egyfolytában, a világ semmiféle étele nem tud majd versenyezni azzal az ízzel, amelyet most utálatosnak és émelyítőnek talál. Menjünk át egyébként a benyíló szobába, vagyis az ön szobájába, Ali majd felszolgálja a kávét, és ad nekünk pipát.

Mindketten felálltak. Az a férfi, aki Szindbádnak hívatta magát, és akit időről időre mi is így neveztünk - hogy mint a vendége, mi is nevén nevezhessük -, néhány utasítást adott szolgájának, Franz pedig belépett a szomszédos szobába.

Ez már egyszerűbb bútorzatú, de azért éppen olyan gazdagon berendezett szoba volt. A kerek szobában nagy dívány futott körbe. De a dívány, a falak, a mennyezet és a padló egyaránt pompás bőrökkel volt borítva, olyan lágy és finom tapintású bőrökkel, mint a legpuhább szőnyegek. Voltak itt hatalmas sörényű atlaszi oroszlánbőrök, meleg színekkel csíkozott bengáliai tigrisbőrök, vidáman pettyezett fokföldi párducbőrök, amilyenekről Dante írt, végül szibériai medvebőrök, norvég rókabőrök, és mindezek nagy tömegben egymás hegyén-hátán, úgy, hogy olyan érzést keltett az egész, mintha az ember a legsűrűbb pázsiton járna, és a legselymesebb ágyban pihenne.

Mindketten leheveredtek a díványra. Kezük ügyében volt néhány jázminszárú és ámbraszopókás csibuk, úgy előkészítve, hogy ne kelljen kétszer ugyanarra rágyújtani. Mindegyikük elvett egyet. Ali meggyújtotta a pipákat, és kiment a kávéért.

Egy percig csend volt, ezalatt Szindbád átengedte magát azoknak a gondolatoknak, amelyek állandóan foglalkoztatták, még akkor is, amikor beszélgetett. Franz pedig elmerült abba a néma álmodozásba, amely rendesen úrrá lesz rajtunk, ha finom dohányt szívunk. A dohány mintha füstjével együtt minden gondunkat megsemmisítené, és helyette cserébe kellemes ábrándokat hozna.

Ali behozta a kávét.

- Hogyan issza? - kérdezte az ismeretlen. - Franciásan vagy törökösen, erősen vagy gyengén, cukorral vagy anélkül, átszűrve vagy aljastul? Választhat, minden módon rendelkezésére áll.

- Török módra kérem - válaszolta Franz.

- Igaza van - jelentette ki a házigazda. - Ez arról tanúskodik, hogy van érzéke a keleti élet iránt. Látja, csak a keleti emberek tudnak jól élni! Ami engem illet - tette hozzá azzal a különös mosollyal, amely nem kerülte el a fiatalember figyelmét -, majd ha Párizsban elintézem minden ügyemet, Keletre megyek meghalni. És ha még valaha találkozni akarna velem, Kairóban, Bagdadban vagy Iszpahánban kell keresnie.

- Szavamra mondom - felelte Franz -, ez igazán nem lesz nehéz, mivel úgy érzem, hogy sasszárnyam nő, és ezzel a szárnnyal huszonnégy óra alatt körülrepülöm a földet.

- Ó, hát már dolgozik a hasis. Jól van, tárja csak ki szárnyát, és repüljön el a földöntúli régiókba, ne tartson semmitől, vigyáznak önre, és ha szárnya a nap hevétől leolvadna, mint Ikarusnak, itt vagyunk valamennyien, hogy felfogjuk.

Néhány arab szót mondott Alinak. A fiú engedelmesen bólintott és hátrább vonult, de nem távozott el.

Franz bensejében valami különös átalakulás ment végbe. Az egész napi fáradtság, minden szellemi feszültség, amelyet az este eseményei okoztak, egy csapásra eltűnt, mint az elalvás előtti pillanatban, mikor még van annyi öntudatunk, hogy érezzük az álom közeledtét. Teste mintha anyagtalanul könnyűvé vált volna, szelleme megvilágosodott, érzékei megkétszerezték működésüket. A szemhatár egyre szélesedett, de ez már nem az a komor látóhatár volt, amely fölött bizonytalan félelem honol, és amelyet elalvás előtt látunk, hanem valami átlátszó, rengeteg kék szemhatár, a tenger minden azúrszínével, a nap valamennyi aranysugarával, a szellő minden illatával. Azután matrózainak tiszta, csengő énekéből valami isteni harmónia csendült fel, s ennek hallatára felködlött előtte Monte Cristo szigete, de most már nem a hullámok közül felmeredő zátonynak, hanem a pusztában felbukkanó oázisnak látta. Ahogy közeledett a bárka, egyre erősebb lett az ének, mert valami elragadó és titokzatos harmónia szállt fel a szigetről Istenhez, mintha egy tündér, talán Loreley, vagy valami olyan varázsló, mint Amphion, egy lelket akart volna hangjával odacsábítani, vagy ott akart volna várost építeni.

Végre a bárka partot ért, de minden erőfeszítés és minden zökkenő nélkül, ahogy ajak érinti az ajkat, és ő belépett a barlangba anélkül, hogy az édes muzsika elhallgatott volna. Lement, vagy inkább úgy rémlett, hogy lemegy néhány lépcsőfokon, beszítta az üde, balzsamos levegőt - Kirké barlangja körül lebeghetett -, telve olyan illatokkal, amelyektől elbódul az agy, olyan forrósággal, amelytől lángra gyúlnak az érzékek, és újra látta mindazt, amit elalvása előtt látott, kezdve Szindbádon, a fantasztikus házigazdán, egészen Aliig, a néma szolgáig, Azután úgy látszott, hogy minden elmosódik és összezavarodik a szeme előtt, mint a laterna magica végső árnyképei, mielőtt kialusznak, és egyszerre csak újra ott volt abban a szobában, ahol a szobrok álltak. Csupán egyetlen halvány fényű antik lámpa világított, olyan, aminő éjnek idején a gyönyör vagy az álom falett szokott őrködni.

Most is ugyanazok a remekművűen mintázott, szemérmetlen és poétikus, delejes szemű, pajkos mosolyú, dús hajú szobrok álltak itt. Ott volt Phriné, Kleopátra, Messalina, e három nagy kurtizán. E szemérmetlen árnyak között tiszta sugárként, mint az Olümposzon egy keresztény angyal, ott szerénykedett egy nyugodt árny. Szűzies, szelíd látomás, aki tiszta homlokát fátyollal borította be mind e márványból való szemérmetlenség előtt.

Akkor úgy rémlett, mintha ez a három szobor három szerelmét egyetlen férfi felé fordítaná, és ez a férfi ő maga volt. Úgy tetszett, hogy közelednek az ágyához, amelyben most második álmot alszik. Lábuk elvész hosszú, fehér leplükben, nyakuk mezítelen, hajuk nagy hullámokban omlik le, és olyan mozdulattal állnak meg, amelytől az istenek elbuknak, amelynek azonban a szentek ellen tudtak állni, tekintetük olyan átható és bűvölő, mint amilyennel a kígyó mered a madarakra, és ő úgy érezte, hogy átengedi magát e tekinteteknek, amelyek fájdalmasak, mint a végső ölelés, és édesek, akár a csók.

Franznak úgy rémlett, hogy behunyta a szemét, és hogy utolsó pillantásával a szemérmes szobrot látta, amely akkor egészen beburkolózott fátyolába. Mikor a valóság számára lecsukódott a szeme, érzékei megnyíltak az elképzelhetetlen érzések számára.

Ekkor szünet nélküli gyönyör fogta el, folytonos szerelem, olyan, amilyet a Próféta ígért kiválasztottjainak. A kőajkak megelevenedtek, a hideg keblek forróakká lettek, elannyira, hogy Franz számára, aki most első ízben járt a hasis birodalmában, ez a szerelem szinte fájdalmas, ez a gyönyör csaknem szenvedés volt, minthogy érezte, hogy midőn a szobrok ajkai az ő szomjazó ajkát érintik, simák és hidegek, mint a vipera teste. De minél jobban el akarta távolítani magától a szerelmet, annál inkább vágyakoztak érzékei a titokzatos álom varázsa után, olyannyira, hogy olyan küzdelem után, amelynek sikeréért a lelkét adta volna, fenntartás nélkül átengedte magát, és végül is e márványszeretők csókjaitól fáradtan, a gyönyörtől kimerülten, csodálatos álom bűvöletétől elcsigázva omlott el.

 

11
Ébredés

Amikor Franz magához tért, úgy rémlett neki, hogy a külső tárgyak is beleolvadnak az álmába. Azt hitte, valami sírban fekszik, ahová csak szánakozva néz be a nap sugara. Kinyújtotta a kezét, és követ tapintott. Meg akart fordulni fekvőhelyén, s akkor látta, hogy burnuszába burkolva feküdt egy igen lágy és illatos füvekkel borított ágyon.

Eltűnt minden látomás, és mintha a szobrok csak olyan árnyak lettek volna, amelyek álmában keltek ki sírjukból, ébredésére valamennyi elillant.

Néhány lépést tett arrafelé, ahonnan a napvilág fénylett. Az álom minden izgalmát a valóság nyugalma követte. Látta, hogy egy barlangban van, a barlang szája felé ment, és a boltíves nyíláson keresztül megpillantotta a kék eget és az azúrszínű tengert. Mind a levegő, mind a víz a reggeli nap fényében ragyogott. A tengerparton üldögéltek a matrózok, beszélgettek és nevetgéltek. Tíz lépésnyire a tengeren kecsesen ringott a lehorgonyzott bárka.

Egy darabig élvezte a friss levegőt, amely végigsimította homlokát, hallgatta a hullámok gyengülő zaját, amint megtörtek a parton, és csipkeszerű, ezüstszínű tajtékot hagytak hátra a sziklákon. Franz gondolkozás nélkül átengedte magát a természet isteni szépségének, amelyet különleges élességgel lát meg az ember olyankor, amikor fantasztikus álomból tér magához. Ez a nyugodt, tiszta, nagyszerű, valóságos élet lassanként rávezette álma valószínűtlenségére és az igazi élmények kezdtek visszatérni emlékezetébe.

Eszébe jutott, hogyan érkezett a szigetre, hogyan mutatták be egy csempészfőnöknek, ismét látta a pompázatos föld alatti palotát, emlékezett a kitűnő vacsorára és a kanálka hasisra.

Csakhogy most, a napvilág valóságában, úgy tűnt fel, mintha mindez legalább egy esztendővel ezelőtt történt volna. De igen élénken élt lelkében az elmúlt álom, és erősen foglalkoztatta agyát. Azok az árnyak, amelyek éjszaka elbágyasztották tekintetükkel és csókjaikkal, képzeletében most hol odatelepedtek a matrózok közé, hol valamelyik sziklán bukkantak fel, vagy ott ringatóztak a bárkán. Feje teljesen tiszta, teste egészen kipihent volt, agyában semmi bágyadtságot sem érzett, ellenkezőleg, valami különös, általános jó érzés töltötte el, és jobban élvezte a friss levegőt, a napfényt, mint valaha.

Jókedvűen közeledett tehát a matrózaihoz.

Azok, amint megpillantották, felkeltek. A hajósgazda odament hozzá:

- Szindbád úr megbízott bennünket azzal - mondta a gazda -, hogy adjuk át üdvözletét eccellenzának, és fejezzük ki sajnálkozását, amiért nem tudott elbúcsúzni, de reméli, hogy eccellenza megbocsát neki, ha megtudja, hogy igen sürgős ügy szólította Malagába.

- Kedves Gaetano barátom - kérdezte Franz -, hát igazán valóság ez? Létezik az az ember, aki fogadott, királyi lakomával vendégelt meg engem ezen a szigeten, és mialatt aludtam, elutazott?

- Hogyne léteznék! Annyira létezik, hogy kis jachtjának felvont vitorlája amott fehérlik a tengeren, és ha ön előveszi messzelátóját, minden valószínűség szerint felismeri házigazdáját a legénység körében.

E szavakkal Gaetano egy kicsiny hajó irányába mutatott, amely Korzika déli partja felé vitorlázott.

Franz elővette messzelátóját, szeméhez igazította, és a megjelölt irányba nézett.

Gaetano nem tévedett. A hajó hátsó részén állt a titokzatos idegen, szintén messzelátót tartott a kezében, és őfelé fordult. Ugyanaz az öltözék volt rajta, amelyet előtte való este, a vacsoránál is viselt. Zsebkendőjével istenhozzádot integetett.

Franz is elővette zsebkendőjét, és ugyanúgy búcsút integetett vele. Néhány másodperc múlva a hajó tatján könnyű füstfelhő rajzolódott ki, kecsesen elvált a hajótól, majd lassan az ég felé szállt. Kisvártatva gyenge dörrenés zaja hatolt el Franzhoz.

- Hallja? - jegyezte meg Gaetano. - Így mondott istenhozzádot önnek!

A fiatalember elővette karabélyát, és a levegőbe lőtt, bár nem remélte, hogy ez a zaj áthatolhat azon a távolságon, amely a jachtot a parttól már elválasztotta.

- Mit parancsol, eccellenza? - kérdezte Gaetano.

- Legelőször is azt, hogy gyújtson egy fáklyát.

- Ah, igen, értem - mondta a hajósgazda -, meg akarja keresni a varázskastély-bejáratot. Kész örömmel, eccellenza, ha ez önt szórakoztatja. Azonnal átadom a kért fáklyát. Magam is foglalkoztam azzal a gondolattal, amely most önnek is az eszében jár, vagy három-négy ízben próbálkoztam vele, de végül is le kellett mondanom róla. Giovanni - tette hozzá -, gyújts meg egy fáklyát, és vidd oda az eccellenzának.

Giovanni engedelmeskedett. Franz átvette a fáklyát, és Gaetano kíséretében lement a föld alatti barlangba.

Felismerte azt a helyet, ahol még most is gyűrött ágyán felébredt álmából. De hiába sétáltatta végig fáklyájának fényét a barlang egész külső felületén, nem látott semmit, hacsak nem a füst nyomait. Ezeket őelőtte hagyták ott mások, akik szintén hiába kutatgattak.

Pedig egyetlen lábnyi területet sem hagyott megvizsgálatlanul ezen a gránitfalon, amely éppen olyan kifürkészhetetlen volt, akár a jövő. Minden repedésbe belefeszítette vadászkése pengéjét, minden kiugró részt megnyomkodott abban a reményben, hogy az engedni fog. De minden hiábavaló volt, s ezzel a kereséssel elvesztegetett két órát.

Akkor lemondott a további kutatásról. Gaetano diadalmaskodott. Amikor Franz visszatért a tengerpartra, a jacht már csak kicsinyke fehér pontnak látszott a szemhatár szélén. Elővette messzelátóját, de már azon keresztül sem tudott többet meglátni.

Gaetano emlékeztette rá, hogy tulajdonképpen kecskevadászatra jött, amiről ő tökéletesen megfeledkezett. Fogta hát a puskáját, és úgy vágott neki a szigetnek, mint aki inkább a kötelességét teljesíti, semmint élvezetet szerez magának. Egy negyedóra múlva egy kecske és két gida volt a zsákmánya. Ezek a kecskék azonban, noha vadak és gyorsfutásúak voltak, akár a zergék, sokkal jobban hasonlítottak a mi házi kecskéinkhez, semhogy Franz vadzsákmánynak tekintette volna őket.

Azután egészen másfajta gondolatok foglalták el agyát. Tegnap este óta valósággal az Ezeregyéjszaka egyik meséjének a hőse volt, és szinte legyőzhetetlenül vonta valami a barlang felé.

Ekkor, nem törődve első kutatásai kudarcával, másodszor is nekilátott, miután előbb megkérte Gaetanót, süttesse meg az egyik kecskegödölyét. Ez a második kutatás elég hosszú ideig tartott, mert mire visszatért, a kecske már megsült, és a reggeli készen állott.

Franz ugyanoda ült le, ahová előtte való este a titokzatos vendéglátó érte küldött, hogy meghívja vacsorára, és erről a helyről még egyszer megpillantotta a Korzika felé haladó kis jachtot, amely olyan volt, mint egy hullám taraján ringatózó sirály.

- De hiszen - fordult Gaetanóhoz - ön azt mondta nekem, hogy Szindbád úr Malagába vitorlázik, holott én úgy látom, mintha egyenesen Porto Vecchiónak tartana.

- Hát már nem emlékszik? - kérdezte a hajósgazda. - Pedig említettem, hogy két korzikai bandita tartózkodik a legénység között.

- Igaza van! És azokat partra teszi? - kérdezte Franz.

- Természetesen. Ó, ez aztán az ember! - kiáltott fel Gaetano. - Nem fél ez sem az Istentől, sem az ördögtől, ahogy mondani szokás, és nem habozik, hogy ötven mérfölddel megtoldja útját, csak hogy szolgálatot tegyen egy szegény embernek.

- No, az effajta szolgálat miatt ugyancsak meggyűlhet a baja azoknak az országoknak a hatóságaival, ahol az ilyen emberbaráti tevékenységet kifejti - jegyezte meg Franz.

- Ó, ugyan - nevetett Gaetano -, mit törődik az a hatóságokkal? Rájuk se hederít. Próbálják csak meg üldözőbe venni. Először is a jachtja nem hajó, hanem valósággal madár, és még egy fregattnak is három csomónyi előnyt adhat egy tizenkét csomónyi útnál. Azután meg nem kell más, mint az, hogy maga is partra szálljon. Mindenütt talál jó barátokat.

Mindebben az volt a legvilágosabb, hogy Szindbád úr, Franz vendéglátó gazdája, összeköttetést tartott fenn a Földközi-tenger partvidékének minden csempészével és banditájával, és ez mégicsak elég furcsa megvilágításba helyezte.

Franzot most már semmi sem kötötte Monte Cristóhoz, minden reményét elveszítette arra, hogy rábukkanjon a barlang titkára. Sietve megreggelizett hát, és úgy rendelkezett embereivel, hogy mire bevégzi reggelijét, a bárkát tartsák indulásra készen. Egy félórával később már a bárkán volt.

Utolsó pillantást vetett a jachtra. Az már-már eltűnt a Porto Vecchió-i öbölben.

Jelt adott az indulásra.

Abban a pillanatban, amikor a bárka elindult, a jacht teljesen eltűnt. Vele együtt szertefoszlott az előző éjszaka minden valósága: a vacsora, Szindbád, a hasis, a szobrok, mind-mind egyetlen álommá olvadtak össze Franz képzeletében.

A bárka egész nap és egész éjjel úton volt. Másnap napfelkeltekor eltűnt a szemük elől Monte Cristo szigete.

Amint Franz a szárazföldre került, azokról az eseményekről, melyek vele történtek, legalábbis egyelőre elfeledkezett, szórakozásainak élt, és udvariassági kötelezettségeit teljesítette Firenzében. Nem érdekelte más, mint az, hogy összetalálkozzék barátjával, aki Rómában várt reá. Elutazott tehát, és szombaton este, a postakocsival megérkezett a római Vám térre.

Mint mondottuk, a szállást előre lefoglalták, tehát csak Pastrini mester fogadóját kellett felkeresnie, ami nem volt éppen könnyű dolog, mert a tömeg ellepte az utcákat, és Róma máris annak a tompa és lázas zajnak a martaléka lett, amely minden nagy eseményt meg szokott előzni. Rómában évenként négy esemény zajlik le: a karnevál, a nagyhét, Úrnapja és Szent Péter napja.

Az év többi részében a város visszazuhan komor közönyébe, és olyan, mintha nem volna sem eleven, sem holt, mintha állomás volna az élet és a másvilág között. Fenséges, költői és jellegzetes állomás, amelyet Franz már ötször vagy hatszor megjárt, és amelyet minden egyes alkalommal még csodálatosabbnak és még fantasztikusabbnak talált.

Végül is keresztülhatolt az egyre növekvő és egyre izgatottabb tömegen, és elért a fogadóba. A foglalt bérkocsisoktól és túlhalmozott fogadósoktól azt a megszokottan szemtelen választ kapta első kérdésére, hogy a London Szállóban már nincs hely a számára. Ekkor beküldte névjegyét Pastrini mesternek, és Albert de Morcerf-re hivatkozott. Ez a módszer bevált, Pastrini mester maga futott elébe, nem győzött bocsánatot kérni, amiért megváratta az eccellenzát, összeszidta pincéreit, a gyertyát kivette a cicerone kezéből, aki már ráakaszkodott az utasra. A fogadós éppen el akarta kísérni Albert-hez, amikor az egyszerre csak szembejött velük.

A fenntartott lakosztály két kis szobából és egy benyílóból állt. A két szoba az utcára nyílt, s ezt a körülményt Pastrini mester felbecsülhetetlen érdemnek tartotta. Az emelet többi részét valami igen gazdag személyiségnek adták ki, akiről azt tartották, hogy vagy szicíliai, vagy máltai. A fogadós nem tudta pontosan megmondani, hogy ez az utas a két nemzet közül melyikhez tartozik.

- Minden rendben van, Pastrini mester - mondta Franz -, de nekünk ma estére azonnal szükségünk van valami vacsorára, és holnapra meg a következő napokra hintó is kellene.

- A vacsorára nézve - válaszolta a fogadós - azt mondhatom, hogy azzal akár azonnal szolgálunk. Hanem ami a hintót illeti...

- Hogyhogy! Nincs hintó? - kiáltott Albert. - Ugyan már, ne tréfáljon, Pastrini mester! Nekünk feltétlenül szükségünk van hintóra.

- Uram - felelte a fogadós -, mindent megteszek, hogy szerezzek egyet. Csak ennyit mondhatok.

- És mikor kapjuk meg a választ? - kérdezte Franz.

- Holnap reggel - válaszolta a fogadós.

- Az ördögbe is! - mondta Albert. - Többet fizetünk érte, és kész. Tudjuk jól, mi jár: Drake-nek vagy Aaronnak huszonöt frank jár hétköznap, és harminc vagy harmincöt frank vasárnap és ünnepnapokon. Tegyen hozzá még napi öt frankot a közvetítésért, az együttvéve negyven, és ne beszéljünk többet róla.

- Attól tartok, hogy még a kétszereséért sem kapnak fogatot az urak.

- Akkor hát fogasson be lovakat az én kocsimba. Kissé megviselte ugyan az utazás, de ez nem tesz semmit.

- Nem kapunk lovakat.

Albert úgy nézett Franzra, mint aki nem érti ezt a választ.

- Érti ezt, Franz? Azt mondja, nincsen ló. Na de hát postalovat csak lehet kapni?

- Már jó két hete valamennyit bérbe vették, és már csak azok vannak szabadon, amelyekre feltétlen szükség van a postai szolgálatban.

- Mit szól ehhez? - kérdezte Franz Albert-től.

- Azt mondom - felelte Albert -, hogy ha valami meghaladja az értelmet, nem szoktam tovább törődni vele, hanem mással foglalkozom. Készen van a vacsora, Pastrini mester?

- Igenis, eccellenza.

- No, hát akkor először vacsorázzunk.

- De hát a hintó meg a lovak? - kérdezte Franz.

- Legyen csak nyugodt, kedves barátom, majd előkerülnek valahonnan, hiszen csak az árát kell jól megfizetni.

És Morcerf azzal a csodálatos filozófiával, amely nem ismer lehetetlenséget addig, amíg erszénye tele van, megvacsorázott, lefeküdt, szép nyugodtan elaludt, és azt álmodta, hogy a karnevált hatlovas hintón járta végig.

 

12
Római banditák

Másnap elsőnek Franz ébredt fel, és alig nyitotta ki a szemét, azonnal csengetett.

A csengő még búgott, mikor már Pastrini mester személyesen megjelent.

- No, lám! - kezdte diadalmasan a fogadós, és meg sem várta, amíg Franz kérdezősködik. - Jól sejtettem tegnap, és már akkor megmondtam eccellenzának, hogy semmit sem ígérhetek. Nagyon is későn jöttek, és ma már nincs Rómában egyetlen hintó sem, mármint az utolsó három napra.

- Értem - felelte Franz -, vagyis éppen azokra a napokra nincs, amikor legjobban kellene.

- No, mi az? - kérdezte az éppen belépő Albert. - Hát csakugyan nincs hintó?

- Éppen erről van szó, kedves barátom - válaszolta Franz -, erre ráhibázott.

- Ejnye, hát csakugyan gyönyörű egy város ez a maguk örök városa!

- Ezt úgy kell érteni, eccellenza - kezdte ismét Pastrini mester, aki meg akarta őrizni vendégei előtt a keresztény világ fővárosának méltóságát -, hogy vasárnap reggeltől kedd estig nincs hintó, de addig akár ötvenet is kaphatnak, ha akarnak.

- Na, ez már valami! - jelentette ki Albert. - Ma csütörtök van, ki tudja, még mi minden történhetik vasárnapig?

- Tíz-tizenkétezer utas érkezik akkorra - felelte Franz -, és akkor még nehezebb lesz.

- Barátom - mondta Morcerf -, élvezzük a jelent, és ne tekintsünk komor arccal a jövő felé.

- De legalább egy ablakot szerezhetünk, ugye? - kérdezte Franz.

- Ugyan hol?

- A mindenségét, hát a Corsón!

- Micsodát? Ablakot? - kiáltotta Pastrini mester. - Lehetetlen! Teljesen kizárt dolog! A Doria-palotában maradt egyetlen üres ablak az ötödik emeleten, de most azt is kiadták egy orosz hercegnek, napi húsz zecchinóért.

A két fiatalember elképedve nézett egymásra.

- Nohát, barátom - mondta Franz Albert-nek -, tudja-e, mi volna a legokosabb? Menjünk el Velencébe, töltsük ott a karnevált. Ott, ha nem találunk kocsit, találunk legalább gondolát.

- Ó, szó sincs róla! - kiáltott fel Albert. - A fejembe vettem, hogy Rómában nézem meg a karnevált, és ebből nem engedek még akkor sem, ha gólyalábon kell állnom.

- Na látja! - kiáltott Franz. - Ez aztán az ötlet, főleg pedig arra jó, hogy kioltogathatjuk a moccolettá-kat. Vámpíroknak fogunk öltözni, vagy esetleg sivataglakóknak, és óriási sikerünk lesz.

- Eccellenza, még mindig óhajtanak kocsit vasárnapig?

- A kutyafáját - mondta Albert -, hát mit gondol, gyalog fogunk futkározni Róma utcáin, mint az adóvégrehajtók?

- Azon leszek, hogy teljesítsem az eccellenzák parancsát - szólt Pastrini mester -, csak azt bocsátom előre, hogy a kocsi hat piaszterbe fog kerülni naponta.

- Márpedig, kedves Pastrini uram - mondta Franz -, én nem vagyok olyan, mint milliomos szomszédunk, és csak annyit mondok, hogy mivel én most már éppen negyedszer vagyok Rómában, jól ismerem a hintók árát hétköznapokra, vasárnapokra és ünnepekre egyaránt. Adunk önnek a mai, holnapi és holnaputáni napra tizenkét piasztert, önnek még így is elég haszon üti a markát.

- Márpedig, eccellenza... - próbált lázadozni Pastrini mester.

- Ugyan, elég már, kedves fogadós uram - mondta Franz -, vagy pedig magam alkuszom meg az affettatoré-jával, aki egyébként jól ismer engem is, régi barátom, már szép összegeket csalt ki tőlem életében, és abban a reményben, hogy ismét kifoszthat, mérsékeltebb árat fog kérni, mint amilyent most önnek felajánlottam. A különbözet persze, az ön kára lesz, mégpedig a saját hibájából.

- Ne fáradjon vele, eccellenza - mondta Pastrini mester, és ő is úgy mosolygott, mint általában az olasz spekulánsok, mikor bevallják, hogy lefőzték őket -, minden megteszek, amit csak lehet, és remélem, meg lesznek elégedve.

- Nagyszerű! Ez már beszéd.

- Mikor parancsolják a kocsit?

- Egy óra múlva.

- Egy óra múlva a kapu előtt lesz.

Egy órával később csakugyan kocsi várta a két fiatalembert. Szerény bérkocsi volt, amelyet az ünnepélyes alkalomra való tekintettel hintóvá léptettek elő. De bármennyire jelentéktelen külsejű volt is, a két fiatalember boldog lett volna, ha a három utolsó napra kaphat ilyen alkalmatosságot.

- Eccellenza! - kiáltott a cicerone, mikor látta, hogy Franz az orrát az ablak üvegéhez nyomja. - A palota elé menjek a hintóval?

Bármennyire megszokta is Franz az olaszok áradozásait, első pillanatban mégis körülnézett. De bizony, ezeket a szavakat hozzá intézték.

Franz volt az eccellenza, a bérkocsi volt a hintó, a palota pedig a London Szállót jelentette. Ebben az egyetlen mondatban benne volt az olaszok minden hízelgő tehetsége.

Franz és Albert lementek. A hintó közeledett a palota felé. Az eccellenzák kinyújtották lábukat a kis ülésre, a cicerone pedig felugrott a hátsó bakra.

- Hová parancsolják, hogy vigyem az eccellenzákat?

- Először a Szent Péter templomhoz, azután a Colisée-hez - felelte Albert, mint vérbeli párizsi.

De egyvalamit nem tudott Albert: a Szent Péter templomnak csak felületes megtekintéséhez is egy egész napra van szükség, tanulmányozásához pedig egy egész hónapra. Az egész nap tehát a Szent Péter templom megtekintésével telt el.

A két jó barát egyszer csak azt vette észre, hogy leáldozóban van a nap.

Franz elővette az óráját, és látta, hogy már fél ötre jár.

Rögtön visszatértek a szállóba. A kapuban Franz azt az utasítást adta a kocsisnak, hogy nyolc órára álljon készen. Meg akarta mutatni Albert-nek a Colosseumot holdfénynél, mint ahogy a Szent Péter templomot napvilágnál mutatta meg. Amikor valaki olyan várost mutat meg barátjának, amelyet maga már jól ismer, valahogy olyanformán dicsekszik, mintha azt az asszonyt mutatná meg, aki valamikor a kedvese volt.

Így hát Franz adta meg a kocsisnak az útirányt. Menjen ki a Porta de Popolón, haladjon végig a külső fal mentén, és térjen vissza a Porta San Giovannin, így a Colosseumot minden átmenet nélkül tekinthetik meg, anélkül, hogy előbb a Capitoliumot, a Forum Romanumot, Septimus Severus diadalkapuját, Antonius és Faustina templomát és a Via Sacrát érintve útjukon, kisebbítenék a hatását.

Asztalhoz ültek. Pastrini kitűnő lakomát ígért vendégeinek. Tűrhető ebédet adott, nem lehetett semmi kifogásuk.

Az ebéd végén ő maga is bejött. Franz azt hitte először, hogy bókjaikat kívánja hallani, és éppen készült is rá, hogy ilyenféléket mondjon neki, de a fogadós már az első szavaknál félbeszakította:

- Eccellenza - mondta -, boldog vagyok, ha meg vannak elégedve, de most nem emiatt jöttem fel önökhöz...

- Csak nem azt akarja tudtunkra adni, hogy kocsit talált? - kérdezte Albert, szivarra gyújtva.

- Erről szó sincs, és mondhatom, eccellenza, okosan tennék, ha végleg le is mondanának róla. Rómában vagy lehetséges valami, vagy lehetetlen. Ha azt mondták önöknek, hogy nem lehet, akkor nem lehet.

- Párizsban ez sokkal kényelmesebb. Ha ott valami lehetetlen, akkor megfizetjük a dupláját, és abban a pillanatban már meg is van, amit kívántunk.

- Minden franciától ezt hallom - jegyezte meg Pastrini mester kissé sértődötten -, és éppen ezért nem értem, hogy akkor miért is utazgatnak.

- Igaza van - mondta Albert, egész hidegvérével a mennyezet felé fújva szivarja füstjét, és karosszéke két hátsó lábán himbálózva -, igaz, hogy bolond és együgyű ember, aki utazik, mi magunk is. Az okos emberek nem hagyják ott a rue du Helderen levő lakásukat, a boulevard de Gand-t és a Café de Paris-t.

Mondanunk sem kell, hogy Albert az említett párizsi utcában lakott, mindennap fashionable[7] sétát tett, és naponta abban az egyetlen kávéházban ebédelt, ahol ebédelni lehet, ha az ember jól kezeli a pincéreket.

Pastrini mester egy percig hallgatott. Látszott, hogy a feleleten gondolkozik, de nem tudta világosan, mit is válaszoljon.

- No de hát ön nem minden cél nélkül jött fel ide - szólalt meg most Franz, félbeszakítva a fogadós földrajzi elmélkedését -, nem mondaná meg, mi járatban van itt?

- Ah, igaza van, megmondom: önök nyolc órára rendelték a hintót, ugye?

- Úgy van.

- Önök el akarnak menni a Colosseót megnézni?

- Vagyis a Colisée-t.

- Az egyre megy.

- Rendben van.

- Önök azt mondták a kocsisnak, hogy a Porta del Popolón hajtson ki, kerülje meg a falakat, és a Porta San Giovannin térjen vissza?

- Így mondtam.

- Nohát, ez az útirány lehetetlen!

- Lehetetlen?

- Vagy legalábbis nagyon veszedelmes.

- Veszedelmes? Ugyan miért?

- A hírhedt Luigi Vampa miatt:

- Először is, kedves fogadós uram, ki az a hírhedt Luigi Vampa? - kérdezte Albert. - Lehet, hogy Rómában nagy a híre, de Párizsban mit sem tudnak róla.

- Hogyan? Önök nem ismerik?

- Nincs hozzá szerencsém.

- A nevét sem hallották?

- Soha.

- Hát az bizony egy rablóvezér, aki mellett a Deserarisok és a Gasparonék ma született bárányok.

- Figyelem, Albert! - kiáltott fel Franz. - Végre egy bandita!

- Előrebocsátom, kedves fogadós uram, hogy egyetlen szót sem hiszek el abból, amit itt mondani fog. Minthogy ebben mi már döntöttünk, beszéljen csak, amit akar, hallgatom. "Hol volt, hol nem volt..." No, kezdje hát!

Pastrini mester most Franzhoz fordult, mert azt tartotta az okosabbnak a két fiatalember közül. Igazságot kell szolgáltatni a derék embernek: igen sok franciát szállásolt már el életében, de szellemességüket bizonyos tekintetben sohasem értette meg.

- Eccellenza - jelentette ki igen komolyan, és mint mondottuk, Franzhoz intézve szavait -, ha önök engem hazugnak tartanak, akkor fölösleges elmondanom azt, amit közölni akartam önökkel. De annyit ki kell jelentenem, hogy csak az eccellenzák érdekében akartam beszélni.

- Albert nem azt mondta, hogy ön hazudik, kedves Pastrini uram - mondta Franz -, csak annyit jegyzett meg, hogy nem fogja elhinni azt, amit mond, ennyi az egész. De legyen nyugodt, én el fogom hinni. Beszéljen hát!

- De már kérem, azt csak megérti, eccellenza, hogy ha kétségbe vonják a szavahihetőségemet...

- Kedves uram - szakította félbe Franz -, ön érzékenyebb, mint maga Cassandra, márpedig az jósnő volt, mégsem hitt neki senki, míg ön hallgatóságának legalább az egyik felére számíthat. Üljön hát le, és mondja el nekünk, ki is az a Vampa úr.

- Már megmondtam, eccellenza, egy rablóvezér, olyan, amilyet a híres-nevezetes Mastrilla óta nem láttunk.

- No és miféle összefüggésben van ez a bandita azzal az utasítással, amelyet a kocsisnak adtam, hogy a Porta del Popoplón hajtson ki, és a Porta San Giovannin térjen vissza?

- Az az összefüggés - felelte Pastrini mester -, hogy az egyik kapun kimehetnek ugyan, de kétlem, hogy a másikon visszatérhessenek.

- És ugyan miért? - kérdezte Franz.

- Mert ha leszállt az éj, a kapuktól ötven lépésnyire már nincs senki sem biztonságban.

- Hihetetlen! - kiáltott fel Albert.

- Vicomte úr - mondta Pastrini mester, még mindig vérig sértve, amiért Albert kétségbevonta igazmondását -, nem önnek beszélek, hanem az útitársának, aki már ismeri Rómát, és jól tudja, hogy ilyesmivel nem tréfálunk.

- Kedves barátom - mondta Albert Franzhoz fordulva -, látja, ez aztán csodálatos egy kaland, mégpedig a javából: megtömjük hintónkat pisztolyokkal és kétlövetűekkel. Mikor Luigi Vampa elébünk áll, hogy elfogjon bennünket, mi füleljük le őt. Magunkkal hozzuk Rómába, és hódolattal Őszentségének ajándékozzuk, aki majd azt sem tudja, hogyan hálálja meg ezt a nagy szolgálatot. Arra mi egyszerűen és szerényen csak egy hintót kérünk, és két lovat az istállójából, és máris kocsiból nézhetjük végig az egész karnevált. Nem is szólva arról, hogy talán a római nép hálából megkoronáz bennünket a Capitóliumon, és a haza megmentőinek kiált ki, mint valamikor Curtiust és Horatius Coclest.

Mialatt Albert ezt a javaslatát kifejtette, Pastrini mester olyan arcot vágott, amelyet igazán nem lehet leírni.

- Először is - kérdezte Franz Albert-től -, honnan veszi a pisztolyokat, a szélescsövű puskákat és a kétlövetűeket, amelyekkel meg akarja tölteni a kocsiját?

- Annyi bizonyos, hogy nem a fegyvertáramból - felelte -, hiszen Terracinában az utolsó kisbicskámig mindent elszedtek tőlem. Öntől is?

- Tőlem már Aqua Pendentében elvettek mindent.

- Tudja-e, kedves fogadós uram - kérdezte Albert, az első szivarja csutkájáról egy másodikra gyújtva -, milyen kényelmes ez a rendszer a tolvajoknak? Szinte azt hinné az ember, hogy feles haszonra hozták az intézkedést.

Pastrini mester természetesen sértőnek találta ezt a tréfát, mert csak félig felelt rá, és akkor is Franzhoz intézte a szót, mint az egyetlen józan lényhez, akivel úgy-ahogy megértik egymást.

- Azt tudja, eccellenza, hogy ha az embert banditák támadják meg, akkor nem szokás védekezni.

- Hogyhogy? - kiáltott fel Albert, akinek a bátorsága lázadozott az ellen, hogy szó nélkül engedje magát kifosztani. - Hogy lehet az, hogy nem szokás védekezni?

- Nem bizony! Mert minden védekezés hiábavaló lenne. Mit is tehetne ön vagy tizenkét banditával szemben, amikor azok kiugranak egy árokból, egy romhalmaz mögül vagy a csatornából, és valamennyien egyszerre céloznak önre?

- Azt a mindenségit! Én megöletem magam! - kiáltotta Albert.

A fogadós Franzhoz fordult. Arca azt fejezte ki: "Eccellenza, az ön barátja igazán bolond."

- Kedves Albert-em - kezdte ismét Franz -, a felelete igazán magasztos, és felér az öreg Corneille Haljon meg[8]-jével. Csakhogy mikor Horatius felelt így, akkor Róma biztonságáról volt szó, az pedig megérte ezt az árat. De a mi esetünkben ne feledje, hogy csupán egy személyről van szó, és hogy nevetséges dolog lenne életünket kockáztatni holmi szeszély miatt.

- Ah! Per Bacco! - kiáltott fel Pastrini mester, - Végre! Ezt aztán okosan mondta.

Albert töltött magának egy pohár Lacrima Christi bort, és kis kortyokban iszogatta, miközben néhány érthetetlen szót mormolt.

- Nézze, Pastrini mester - kezdte Franz -, most, hogy a barátom kissé lecsillapodott, és hogy ön meggyőződhetett az én békés hangulatomról, mondja hát meg, kicsoda is tulajdonképpen ez a Luigi Vampa úr? Pásztor vagy főúr? Fiatal vagy öreg? Alacsony vagy magas? Írja le, hogy ha valahol véletlenül meglátjuk, mint Jean Sbogart vagy Larát, legalább ráismerjünk.

- Nem fordulhattak volna jobbhoz, mint hozzám, eccellenza, hogy pontos részleteket kapjanak róla, mert ismertem Luigi Vampát már kicsiny gyermekkorában. És egy napon, mikor Ferentinóból Alatriba menet magam is a kezébe kerültem, szerencsére emlékezett reám és régi ismeretségünkre. Elbocsátott és nemcsak hogy nem követelt tőlem váltságdíjat, hanem még egy szép zsebórával is megajándékozott, és elbeszélte történetét.

- Lássuk csak azt az órát - mondta Albert.

Pastrini mester a mellényzsebéből elővett egy pompás Breguetórát, amelyen rajta volt az órás neve, a párizsi bélyegző és egy grófi korona.

- Tessék, itt van - mondta.

- Teringettét! - jegyezte meg Albert. - Ehhez azután gratulálok. Nekem is hasonló van... (elővette mellényzsebéből az óráját) és bizony háromezer frankomba került.

- Halljuk a történetet - mondta most Franz. Karosszéket húzott elő, és intett Pastrini mesternek, hogy foglaljon helyet.

- Megengedik? - kérdezte a fogadós.

- Ej no, hiszen nem prédikátor ön, barátom, hogy állva szónokoljon - jegyezte meg Albert.

A fogadós mindkét hallgatója felé mélyen meghajolt, ezzel jelezve, hogy hajlandó elbeszélni a Luigi Vampáról szóló történetet, azután leült.

- Várjon csak! - szólt közbe Franz abban a pillanatban, amikor Pastrini mester éppen szóra nyitotta a száját: - Ön azt mondta, hogy ismerte Luigi Vampát mint kisgyermeket. Akkor hát még most is fiatalember?

- Hogy fiatalember-e? Meghiszem azt! Alig huszonkét esztendős! Ó, ez a fickó még sokra viszi, legyenek nyugodtak!

- Mit szól ehhez, Albert? Igazán szép dolog, ha valakinek huszonkét éves korában már ilyen hírneve van - jegyezte meg Franz.

- Úgy bizony. Az ő korában még sem Nagy Sándor, sem Julius Caesar, sem pedig Napóleon, akik pedig idősebb korukban elég nagy port vertek fel a világban, nem tartottak ott, ahol ő.

- Így hát - fordult Franz ismét a fogadóshoz - az a hős, akinek a történetét hallani fogjuk, mindössze huszonkét éves?

- Alig annyi, mint már volt szerencsém mondani önöknek.

- Magas vagy alacsony?

- Közepes termetű, körülbelül olyan magas, mint az eccellenza - mondta a fogadós, Albert-re mutatva.

- Köszönet az összehasonlításért - jegyezte meg Albert kissé meghajolva.

- Folytassa csak, Pastrini mester - kezdte ismét Franz, barátja érzékenységén mosolyogva. - És melyik társadalmi osztályhoz tartozott?

- Egyszerű kis pásztorfiú volt San Felice gróf birtokán, amely Palestrina és a Gabri-tó között van. Pampinarában született, ötesztendős volt, amikor a gróf szolgálatába lépett. Édesapja maga is juhász volt Anagniban, a saját kis nyáját legeltette, birkái gyapját és tejét hordta be Rómába eladni. Ebből éldegélt. A kis Vampa kora gyermekkora óta különös jellem volt. Hétesztendős lehetett, amikor bement a palestrinai plébánoshoz, és arra kérte, tanítsa meg olvasni. Ez nem volt könnyű dolog, mivel a fiatal bojtár nem hagyhatta el a nyáját. A jóságos plébános azonban mindennap eljárt misézni egy falucskába, amely sokkal szegényebb volt, semhogy fizetni tudta volna a papját. Ennek a kis falunak még neve sem volt, csak Dell'Borgónak emlegették. A pap azt ajánlotta Luiginak, hogy legyen mindig az országúton, amikor ő hazatérőben van, ilyenkor szívesen tanítja, de figyelmeztette, hogy nagyon kell igyekeznie, mert a rövid leckékből másként semmi sem marad a fejében.

A gyermek örömmel fogadta az ajánlatot. Luigi mindennap a Palestrina és Dell'Borgo közötti úton legeltette nyáját. A plébános minden reggel kilenc órakor arra haladt el. A pap meg a gyermek leültek az árok partjára, és a kis pásztorfiú a pap imakönyvéből tanult. Három hónap múlva már tudott olvasni.

De ez még nem volt minden, most még az írást is meg kellett tanulnia.

A pap egy szépírástanárral három ábécés lapot készíttetett: egy nagyot, egy közepes nagyságút meg egy kicsit, és megmutatta Luiginak, hogy e szerint az ábécé szerint palavesszőjével egy palatáblán hogyan tanulhatja meg a betűk írását.

Ugyanaznap este, mikor a nyáj hazatért a majorba, a kis Vampa beszaladt a palestrinai lakatoshoz, fogott egy nagy szeget, addig kalapálta, kovácsolta, kerekítgette, míg valami antik íróvesszőféle nem lett belőle.

Másnap összeszedett egy nagy halom palakövet, és munkához látott.

Három hónap múlva már tudott írni.

A plébánost annyira meglepte a fiú értelmessége, és úgy meghatotta a tehetsége, hogy ajándékba adott neki néhány irkát, egy csomag lúdtollat, meg egy tollkést.

Vampa újra tanulhatott, de ez már gyerekjáték volt az eddigihez képest. Egy héttel később már úgy tudott bánni a lúdtollal, mint az íróvesszővel.

A plébános elbeszélte a történetet San Felice grófnak, aki látni akarta a kis bojtárt, íratott és olvastatott vele, intézőjének pedig meghagyta, hogy Luigi ezentúl együtt kapjon enni a cselédséggel, és adott neki havonta két piasztert.

Ebből a pénzből Luigi könyveket és ceruzát vásárolt.

Valóban mindenfélét könnyen tudott utánozni, és mint gyermekkorában Giotto, ő is juhokat és házakat rajzolt palatábláira. Később tollkése hegyével fából kezdett faragni különféle alakokat.

Így kezdte Pinelli, a népszerű szobrász is...

Palestrina szomszédságában volt egy major. Ott őrizte báránykáit egy hat-hét év körüli leányka, aki valamivel fiatalabb volt, mint Luigi. Árva kislány volt, Valmontéban született, és Teresának hívták.

A két gyermek találkozott, és egymás mellett üldögélt. Nyájaik összekeveredtek. Együtt legelésztek, ők pedig beszélgettek, nevetgéltek, játszottak. Estére a gyermekek szétválasztották a San Felice gróf és a Cervetri báró nyáját, elváltak egymástól, mindegyik hazatért a maga tanyájára, és megígérték egymásnak, hogy másnap reggel ismét találkoznak.

Másnap találkoztak is, és így növekedtek fel egymás mellett. Vampa már tizenkét esztendős volt, a kis Teresa pedig tizenegy. Közben természetadta ösztöneik is kezdtek kibontakozni. Luigi, amellett, hogy művészi hajlamai voltak, amelyeket annyira kifejlesztett, amennyire magányában csak tehette, néha szomorú, olykor heves és mindig gunyoros fiú volt. Pampinara, Palestrina vagy Valmontone egyetlen fiatal legénye sem tudott volna még csak hatni sem reá, nemhogy jó pajtása lehetett volna. Zsarnoki vérmérséklete mindig csak követelt, de sohasem hajolt meg semmiféle más akarat előtt, és ez távol tartott tőle minden baráti közeledést, minden meleg érzés megnyilvánulását. Ennek a hajthatatlan jellemnek csak Teresa tudott parancsolni egyetlen szavával, egy pillantásával, egy mozdulatával. Egy lány keze alatt meghajolt, de bármilyen férfival akadt össze, a pattanásig megmerevedett...

Teresa ellenben élénk, fürge és vidám, de túlzottan kacér teremtés volt. Az a két piaszter, amelyet San Felice gróf intézője Luiginak havonta adott, és mindaz a pénz, amelyet a római díszműáru-kereskedőktől a kis faragványokért kapott, gyöngy fülbevalóra, üveg gyöngysorra, aranytűkre kellett. Ifjú barátja bőkezűségének köszönhette Teresa, hogy valóban a legszebb és legcicomásabb parasztlány lett Róma egész környékén...

A két gyermek tovább növekedett, napjaikat mindig együtt töltötték, és egészen átengedték magukat természetes ösztöneiknek. Beszélgetéseikben, kívánságaikban, ábrándjaikban Vampa mindig csak hajóskapitánynak, tábornoknak vagy valamely tartomány kormányzójának képzelte magát. Teresa pedig szeretett volna gazdag lenni, mindig szép ruhákban járni, libériás szolgahadnak parancsolni. Egész nap ilyen bolond és ragyogó színekkel hímezték ki jövő életüket, estefelé elváltak, visszaterelték birkáikat az aklokba, és álmaik magasságából leszálltak a valóságba.

Egy szép napon a fiatal pásztor azt jelentette a gróf intézőjének, hogy farkast látott kisompolyogni a szabin hegyek közül, és ez a farkas az ő nyáját kerülgeti. Az intéző puskát adott neki. Vampa csak ezt akarta... Ez a puska véletlenül kitűnő bresciai fegyver volt, úgy hordta a golyót, mint egy angol karabély. De egyszer a gróf, mikor egy megsebesített rókát ütött vele agyon, eltörte a puska agyát, és a puskát akkor félrerakták.

Ez azonban nem okozott semmi nehézséget az ezermester Vampának. Megvizsgálta az eredeti puskaagyat, kiszámította, mennyit kell rajta változtatni, hogy az ő méreteinek megfeleljen, és új agyat készített, olyan csodás faragványokkal, hogy ha csak magát a puskaagyat beviszi a városba, legalább tizenöt-húsz piasztert kapott volna érte.

De eszében sem volt eladni. A fiatalember már régen álmodozott egy puskáról. Minden olyan országban, ahol a függetlenség helyettesíti a szabadságot, minden bátor szívű és erős szervezetű férfinak fő szükséglete egy olyan fegyver, amely mind támadásra, mind védelemre alkalmas, és amely tulajdonosát félelmessé, sőt, néha rettegetté teszi.

Ettől kezdve Vampa minden szabad percében a puskával gyakorlatozott. Vásárolt puskaport és puskagolyót, és minden jó célpontnak bizonyult: a csenevész, satnya és szürke olajfa koronája, amely a szabin hegyeken nő, a róka, amely estére kelve kibújik barlangjából, hogy éjjeli vadászatra induljon, vagy akár a levegőt hasító sas. Csakhamar olyan ügyes lett, hogy Teresa inkább leküzdötte félelmét, amelyet eleinte a puskalövés zaja keltett benne, csak hogy lássa, amint ifjú társa olyan pontosan eltalálja a célba vett tárgyat, mintha csak a kezével lökné le.

Egy este csakugyan megjelent egy farkas a fenyőerdő szélén, amely mellett a két fiatal tanyázni szokott. Alig tett meg a farkas tíz lépést a tisztáson, máris holtan esett össze.

Vampa büszkén vállára vette zsákmányát, és hazavitte a majorba...

Mindezek az események a major körül már hírnevet szereztek Luiginak. Az erős ember a világon mindenütt csodálókat szerez magának. A fiatal pásztort széltében-hosszában a legügyesebb, legerősebb és legderekabb contadino-ként emlegették, s legalább tíz mérföldnyi körzetben ismerték a nevét. És noha Teresa még ennél szélesebb körben volt híres, mint a szabin hegyvidék egyik legszebb lánya, senki nem mert neki szerelemről beszélni, mert jól tudták, hogy Vampa szereti.

Pedig azok ketten sohasem beszéltek arról, hogy szeretik egymást. Úgy nőttek fel egymás mellett, mint két olyan fa, amelynek gyökérzete közös talajban, ágazata a levegőben, illata az égben keveredik össze. Csak az a vágyuk volt közös, hogy egymást láthassák. Ez a vágyuk olyan szükségletté vált, hogy inkább választották volna a halált, mint azt, hogy akár egy napra is elváljanak egymástól...

Teresa már tizenhat esztendős volt, Vampa pedig tizenhét... Ez idő tájt sokat kezdtek emlegetni valami rablóbandát, amely a Lepini-hegységben garázdálkodott. Az útonállást tulajdonképpen sohasem irtották ki igazán Róma környékéről. Olykor nincs is feje a bandának, de ha egy vezér jelentkezik, ritka eset, hogy bandára ne találjon.

A hírneves Cucumetto, akit az Abruzzókban bekerítettek és kiűztek a nápolyi királyságból, ahol valóságos háborút viselt, átkelt a Gariglianón, mint Manfréd, és a Sonnino meg Juperno között, az Amasina partjaira menekült.

Cucumetto új bandát szervezett, Decesaris és Gasparone nyomdokain haladt, akiket hamarosan túl akart szárnyalni. Palestrinából, Frascatiból és Pampinarából több fiatalember eltűnt. Eleinte aggódtak miattuk, de nemsokára megtudták, hogy csatlakoztak Cucumetto bandájához.

Nem sok időre rá mindenki rettegett Cucumettótól. Az volt a híre, hogy rendkívül merész és vérlázítóan kegyetlen.

Egy ízben elrabolt egy fiatal lányt, a frosinonei földmérő leányát. A banditák törvényei meg vannak szabva: a fiatal lány először azé, aki elrabolta, utána a többiek sorsot húznak, és a szerencsétlen teremtés az egész banda zsákmánya lesz, míg csak ott nem hagyják; vagy el nem pusztul.

Ha a szülők elég gazdagok, hogy kiváltsák leányukat, a banditák követet küldenek hozzájuk, aki megalkuszik a váltságdíjról. A megbízott biztonságáért a fogoly lány a fejével kezeskedik. Ha a váltságdíjat nem adják meg, a fogoly lány sorsa meg van pecsételve...

A fiatal lány kedvese Cucumetto bandájában volt, Carlininak hívták.

A lány ráismert kedvesére, feléje tárta a karját, és azt hitte, meg van mentve. De amikor a szegény Carlini is ráismert a lányra, azt hitte, megszakad a szíve, mert ő már sejtette, milyen sors vár kedvesére.

Mivel azonban ő volt Cucumetto kedvence, s mivel három év óta minden veszedelmet megosztott vele, mivel megmentette Cucumetto életét - egyetlen pisztolylövéssel ledurrantotta azt a csendőrt, aki már feje fölé emelte kardját -, azt remélte, hogy Cucumetto megkegyelmez neki.

Félrehívta hát a vezért, míg a fiatal lány az erdei tisztáson, egy nagy fenyőfa törzsének támaszkodva ült, és a római parasztlányok festői fejdíszét borította arca elé, hogy elrejtse a banditák buja tekintete elől.

Carlini elmondott a vezérnek mindent, a fogoly lány iránt érzett szerelmét, hűségesküjüket, és azt is, hogyan találkoztak titokban a romok között minden éjjel, mióta ők a környéken tanyáznak.

Éppen azon az estén történt, hogy Cucumetto Carlinit egyik szomszédos faluba küldte, így maradt el a fiú a találkáról. De Cucumetto ott járt véletlenül, mint mondta, és így esett, hogy elhurcolta a lányt.

Carlini könyörgött vezérének, tegyen kivételt az ő kedvéért, ne bántsák Ritát, akinek gazdag apja bizonyára busás váltságdíjat fog fizetni.

Cucumetto, úgy látszott, enged barátja könyörgésének, és megbízta azzal, hogy keressen valami pásztort, akit Frosinonéba küldhetnek Rita apjához.

Carlini boldogan újságolta a fiatal lánynak, hogy túl van minden veszedelmen, csak azt kérte: írjon apjának levelet, amelyben elmondja, mi történt vele, és tudtára adja, hogy váltságdíját háromszáz piaszterben állapították meg.

Tizenkét órai időt adtak az apának a váltságdíj lefizetésére, vagyis a határidő másnap reggel kilenc órakor járt le.

Amint a levél elkészült, Carlini magához vette, és elsietett a síkság fel, hogy alkalmas küldöncöt keressen.

Egy fiatal pásztorfiúra talált, aki éppen a nyáját legeltette. A banditák természetes követei a pásztorok szoktak lenni, akik a város és a hegyek között félig vad, félig civilizált életet élnek.

A pásztorfiú azonnal el is indult, és megígérte, hogy egy órán belül Frosinonéban lesz.

Carlini jókedvűen sietett vissza kedveséhez, hogy megvigye neki ezt a jó hírt.

A bandát ott találta a tisztáson. Mindannyian vígan falatoztak abból a készletből, amelyet sarcként harácsoltak össze a parasztoktól. A jókedvű kompániában azonban hiába kereste Cucumettót és Ritát.

Megkérdezte, hol vannak, mire a rablók nagy röhögéssel válaszoltak. Carlini homlokát jeges veríték lepte el, és az aggodalomtól még a haja szála is égnek állt.

Megismételte a kérdését. Az egyik rabló egy pohár orviettói bort töltött, odanyújtotta neki, és azt mondta:

- A derék Cucumetto és a szépséges Rita egészségére!

Ebben a pillanatban Carlini női sikoltást vélt hallani. Mindent kitalált.

Fogta a poharat, arcába vágta annak, aki odanyújtotta neki, és elfutott a sikoltás irányába.

Mintegy száz lépésnyire, egy bokor sűrűjében, eszméletlenül találta Ritát Cucumetto karjában.

Cucumetto, amint Carlinit megpillantotta, felállt, mindkét kezében egy-egy pisztolyt tartott.

A két bandita egy pillanatig farkasszemet nézett. Az egyik ajka körül buja mosoly bujkált, a másiknak arcát halotti sápadtság öntötte el.

Azt lehetett volna várni, hogy valami iszonyatos dolog játszódik majd le a két ember között. De Carlini vonásai lassanként kisimultak, keze, amely az övében viselt pisztolyok egyikét markolta, lassan lehanyatlott.

Rita ott feküdt kettőjük között. A hold megvilágította a jelenetet.

- Nohát - kezdte Cucumetto -, elvégezted, amivel megbíztalak?

- El, kapitány - válaszolta Carlini -, és holnap reggel kilenc óra előtt itt lesz Rita apja a pénzzel.

- Nagyszerű. Addig még vidáman tölthetjük el az éjszakát. Bájos ez a fiatal lány, igazán jó ízlésed van, Carlini mester. És mivel nem vagyok önző, visszatérünk a bajtársakhoz, és sorsot húzunk, hogy most ki következik.

- Tehát úgy határozott, hogy mégiscsak a közös törvénynek veti alá? - kérdezte Carlini.

- Ugyan miért tennénk vele kivételt?

- Azt hittem, hogy az én kérésemre...

- Te talán több vagy, mint a többi?

- Igaz.

- De légy nyugodt - folytatta Cucumetto nevetve -, előbb vagy utóbb, de te is sorra kerülsz.

Carlini úgy összeszorította a fogát, hogy szinte belecsikordult.

- Gyerünk - mondta Cucumetto, s a banditák felé indult. - Jössz?

- Megyek majd én is.

Cucumetto úgy ment előre, hogy szemmel tartotta Carlinit, mert kétségtelenül tartott tőle, hogy hátulról leüti. A banditának azonban egyetlen mozdulata sem árult el ellenséges szándékot. Keresztbe font karral állt a még mindig ájultan fekvő Rita mellett.

Cucumetto egy pillanatig azt hitte, hogy a fiatalember a karjaiba kapja a lányt, és elmenekül vele. De ez sem érdekelte, már megkapta Ritától, amit akart. A pénzből, a háromszáz piaszterből pedig - ha felosztják a banda tagjai között - oly kevés jut egyre-egyre, amiatt tehát nem nyugtalankodott.

Folytatta hát útját a tisztás felé. De legnagyobb ámulatára Carlini csaknem vele egyszerre ért oda.

- Sorsot húzni! Sorsot húzni! - kiáltották a banditák, hogy a főnököt megpillantották.

A rablók szeme ragyogott az ittasságtól és bujaságtól, miközben a tűzhely lángja rőt fénnyel világította meg őket. Ebben a vöröses fényben olyanok voltak, mint az ördögök.

Kérésük jogos volt, és a főnök is bólintással jelezte, hogy teljesíti kívánságukat. Valamennyiük nevét egy kalapba tették, Carlini nevét csakúgy, mint a többiekét, és a legfiatalabb bandita kihúzta az egyik cédulát a rögtönzött urnából.

A cédulára Diavolaccio neve volt írva.

Ez volt az, aki Carlininak egy pohár bort adott, hogy ürítse ki a főnök egészségére, és akinek Carlini feleletül arcába vágta a poharat. Hatalmas seb tátongott a halántékától a szájáig, és erősen vérzett. Diavolaccio látva, hogy a szerencse így kedvezett neki, hangos hahotában tört ki.

- Kapitány - mondta -, az imént Carlini nem akart a te egészségedre inni, ajánld neki, hogy igyék az enyémre. Talán veled szemben engedékenyebb lesz.

Mindenki azt várta, hogy Carlini dühbe jön, de valamennyiük legnagyobb meglepetésére a fiatalember egyik kezébe poharat vett, a másikba az üveget, és teletöltötte poharát.

- A te egészségedre, Diavolaccio - mondta nyugodt hangon.

Kiitta a pohár bort, és még csak a keze sem remegett. Azután leült a tűz mellé.

- Kérem a vacsorámat! - mondta. - A szaladgálás alaposan meghozta az étvágyamat.

- Éljen Carlini! - kiáltozták a rablók. - Ez aztán legény a talpán, igazi jó pajtás módjára viselkedik.

És újra körülülték a tüzet, miközben Diavolaccio eltávozott. Carlini úgy evett és ivott, mintha a világon semmi sem történt volna.

A rablók bámulva nézték, semmit sem értettek ebből a hidegvérűségből. A hátuk mögül egyszerre csak nehézkes lépések zaját hallották.

Hátrafordultak és megpillantották Diavolacciót, amint a fiatal lányt a karján tartva hozza.

A lány feje lecsüngött, és hosszú haja a földig omlott.

Mikor a tűz megvilágította kör közelébe értek, tisztán látszott, milyen halálsápadt a lány és a rabló arca.

Ez a jelenség annyira megdöbbentő volt, és valami olyan ünnepélyes volt benne, hogy mindenki felállt, kivéve Carlinit, aki ülve maradt, és folytatta az evést-ivást, mintha semmi sem történt volna körülötte.

Diavolaccio a legnagyobb csendben haladt a kör közepe felé, és Ritát letette a kapitány lába elé.

Ekkor már mindenki felismerte mindkettőjük sápadtságának okát: Rita bal mellébe markolatig egy kés volt döfve.

Minden szem Carlini felé fordult: övéből a tőr tokja üresen állt ki.

- Ó, most már értem, miért maradt hátra Carlini - mondta a főnök.

A vad természetű emberek mindig méltányolják az ilyesfajta erőre valló cselekedetet. Noha talán a rablók egyike sem tette volna meg azt, amit Carlini elkövetett, de valamennyien meg tudták érteni.

- Nohát - kezdte Carlini felállva, és kezét pisztolyára téve közeledett a holttesthez. - Van-e még valaki, aki elvitatja tőlem ezt a lányt?

- Nincs - felelte a főnök -, a tiéd.

Ekkor Carlini vette a karjába, és kivitte abból a körből, amelyet a tűzhely lángja megvilágított.

Cucumetto beosztotta az őrszemeket, mint rendesen, a rablók pedig, köpenyeikbe burkolózva, lefeküdtek a tűz körül.

Az őrszem éjfélkor jelt adott, mire a főnök és a banda tagjai rögtön talpon termettek.

Rita apja érkezett, személyesen hozta el lányáért a váltságdíjat.

- Itt a pénz - mondta Cucumettónak, és átnyújtott neki egy zacskó pénzt -, itt van a háromszáz pistole, add vissza a gyermekemet.

A főnök azonban nem vette át a pénzt, hanem intett neki, hogy kövesse. Az öreg engedelmeskedett. Mind a ketten eltávoztak a fák alá, amelyeknek ágai között átszűrődött a hold fénye. Végre Gucumetto megállt, kinyújtott kezével a fa alatt ülő alakra és a lányra mutatott:

- Ide nézz - mondta -, Carlinitól kérd számon a lányodat, ő fog felelni érte. - Ezzel visszatért társaihoz.

Az öregember mozdulatlanul, kimeredt szemmel állt ott. Érezte, hogy valami ismeretlen, irtózatos, soha nem hallott szerencsétlenség fenyegeti.

Végül néhány lépést tett a különös alakok felé, akiket nem tudott felismerni.

Lépései neszére Carlini felemelte a fejét, és a két alak körvonalai most már tisztán kirajzolódtak az öreg szeme előtt.

A földön egy női alak feküdt, feje egy ülő férfi ölében nyugodott, s a férfi a nő fölé hajolt. A férfi felemelt feje most már láthatóvá tette annak a nőnek az arcát, akit magához szorított.

Az öregember ráismert leányára, és Carlini felismerte az öreget. .

- Vártalak - mondta a rabló Rita apjának.

- Nyomorult - felelte az öreg. - Mit tettél?

És irtózattal nézett Ritára, aki sápadtan, mozdulatlanul, véresen feküdt ott, késsel a szívében.

Egy holdsugár éppen ráesett, halvány fénye megvilágította a halott lányt.

- Cucumetto erőszakoskodott a lányoddal - mondta a bandita -, és mivel én szerettem, megöltem. Mert tudd meg, őutána az egész banda zsákmánya lett volna a leányod.

Az öregember nem felelt, csak sápadt lett, mint egy kísértet.

- És most - mondta Carlini -, ha rosszul cselekedtem, állj bosszút.

Ezzel kihúzta a kést a fiatal lány melléből, felállt, egyik kezével odanyújtotta a kést az öregnek, a másikkal kibontotta mellényét, és mezítelen mellét tárta elé.

- Helyesen cselekedtél - mondta az öregember tompa hangon. - Ölelj meg, fiam.

Carlini zokogva vetette magát kedvese apjának karjába. Életében először borította el könny e véres kezű ember szemét.

- Most pedig - mondta Carlininak az öreg -, segíts eltemetni leányomat.

Carlini elment két csákányért, s az apa meg a szerető hozzáfogtak sírt ásni egy tölgyfa alatt, amelynek lombos ágai ráborulhatnak majd a fiatal lány sírhantjára.

Amikor a sír készen állt, előbb az apa, majd a szerető csókolta meg a lányt. Azután az egyik a lábát emelte meg, a másik a vállát, és lebocsátották a sírgödörbe.

Utána kétfelől letérdeltek, és elmondták a halottakért szóló imádságot.

Mikor befejezték, behantolták a sírt. Akkor az öreg a kezét nyújtotta:

- Köszönöm, fiam - mondta Carlininak. - Most pedig hagyj magamra.

- De mégis, ha... - felelte Carlini.

- Hagyj magamra, parancsolom.

Carlini engedelmeskedett, visszatért társaihoz, betakarózott köpenyébe, és úgy látszott, hamarosan éppen olyan mélyen alszik, mint a többiek.

Előző este elhatározták, hogy új helyen ütik fel tanyájukat. Cucumetto egy órával virradat előtt felébresztette embereit, és kiadta a parancsot az indulásra.

Carlini azonban nem akarta elhagyni az erdőt, amíg nem tudja, mi lett Rita apjával.

Arra a helyre indult, ahol az öreget hagyta.

Meg is találta. Az öregember felakasztotta magát annak a tölgyfának egyik ágára, amely leánya sírjára vetette árnyékát.

Carlini az öreg holtteste és a lány sírhantja mellett megesküdött, hogy megbosszulja mind a kettőt.

Ezt az esküjét azonban nem tarthatta meg, mert két nap múlva - a római csendőrökkel vívott harc közben - halálát lelte.

Csak azon csodálkozott mindenki, hogy Carlinit, bár szemben állt az ellenséggel, mégis két válla között érte a golyó.

Akkor azonban megértették a dolgot, amikor az egyik bandita megsúgta társainak, hogy Cucumetto tíz lépésnyire állt Carlini háta mögött, mikor az elesett.

A frosinonei erdőből való távozásuk reggelén, a sötétben Carlini után lopózott, hallotta esküjét, és mint afféle óvatos ember, megelőzte banditatársát.

Erről a rettenetes haramiavezérről még legalább tíz, nem kevésbé különös történet járt szájról szájra. Így hát Fonditól Perugiáig mindenki reszketett Cucumetto neve hallatára.

Luigi és Teresa gyakran beszélgettek ezekről a történetekről.

A fiatal lány csak úgy remegett az ilyen elbeszélések hallatára. Vampa azonban mosolyogva nyugtatta meg, ráveregetett derék puskájára, amely olyan remekül hordta a golyót. Ha pedig Teresa még mindig nyugtalankodott, rámutatott a tőlük talán száz lépésnyire valami száraz ágon ülő hollóra, célba vette, meghúzta a ravaszt, és a madár holtan esett le a fa tövébe.

Az idő azonban haladt. A fiatalok elhatározták, hogy összeházasodnak, mihelyt Vampa húszéves lesz, Teresa pedig tizenkilenc. Mindketten árvák voltak. Nem kellett mástól beleegyezést kérniük, csak gazdáiktól. Az ő beleegyezésüket meg is kapták. Valamelyik nap, amikor éppen jövőjüket tervezgették, vagy három puskalövést hallottak. Csaknem rögtön utána abból az erdőből, amely mellett a fiatalok nyájaikat legeltetni szokták, egy ember futott feléjük.

Amint közelebb ért, meghallották a hangját:

- Üldöznek - kiáltotta -, el tudtok rejteni?

A fiatalok felismerték ugyan, hogy a menekülő csak valami bandita lehet, de a római bandita és paraszt között valami olyan vele született rokonérzés van, hogy az utóbbi mindig kész az előbbin segíteni.

Vampa tehát szó nélkül odafutott ahhoz a kőhöz, amely barlangjukat elzárta, félretolta a követ, feltárta a bejáratot, és intett a menekülőnek, hogy bújjon be a mindenki előtt ismeretlen menedékbe, a követ visszatolta, és újra leült Teresa mellé.

Majdnem ugyanabban a pillanatban négy lovas csendőr jelent meg az erdőszélen. Úgy látszott, hogy hárman a szökevényt keresik, a negyedik pedig egy elfogott rablót vonszol a nyakánál fogva.

A három csendőr egyetlen pillantással átkutatta a környéket. Meglátták a két fiatalt, odavágtattak hozzájuk, és faggatni kezdték őket.

Ők semmit sem láttak.

- Bosszantó, mert éppen a bandavezért hajszoljuk - jegyezte meg az őrmester.

- Cucumettót? - szaladt ki egyszerre a kiáltás Luigi és Teresa ajkán.

- Igenis, őt - felelte az őrmester. - És mivel ezer római tallért tűztek ki a fejére, ötszázat ti kapnátok belőle, ha segítenétek elfogni.

A fiatalok összenéztek. Az őrmester egy pillanatig reménykedett. Ötszáz római tallér az háromezer frank, márpedig háromezer frank egész kis vagyon egy házasságra készülő árva jegyespárnak.

- Csakugyan bosszantó - mondta Vampa -, de ha egyszer nem láttuk.

A csendőrök keresztül-kasul végigportyázták a környéket, de hasztalan volt minden.

Erre sorjában eltűntek.

Vampa pedig félrehúzta a követ, mire Cucumetto kijött a rejtekéből.

A gránitkapu hasadékain jól látta, amint a fiatalok a csendőrökkel beszélgettek, sejtette, miről volt szó közöttük, leolvasta mind a Vampa, mind a Teresa arcáról a rendíthetetlen elhatározást, hogy nem adják ki őt. Zsebéből egy arannyal telt erszényt húzott elő, és azt átnyújtotta nekik.

Vampa büszkén vetette fel a fejét, de Teresa szeme bizony megcsillant arra a gondolatra, mennyi ragyogó ékszert és gyönyörű ruhát vehetne azon az erszény aranyon.

Cucumetto igen ügyes sátán volt, a kígyó alakja helyett a bandita alakját öltötte magára. Elkapta azt a pillantást, felismerte Teresában Éva méltó lányát, és mialatt az erdőbe visszatért, több ízben hátra-hátrafordult, azzal az ürüggyel, hogy üdvözli megmentőit.

Teltek a napok, anélkül hogy viszontlátták volna Cucumettót, vagy hallottak volna róla.

Közeledett a karnevál ideje. San Felice gróf nagy álarcosbált rendezett, amelyre meghívta Róma előkelőségeit.

Teresa nagyon szerette volna látni ezt a bált. Luigi a pártfogójától, az intézőtől kért engedélyt mindkettőjük számára, hogy elrejtőzhessenek a ház szolgái között. Az engedélyt meg is kapta.

A gróf ezt a bált főleg azért rendezte, hogy örömöt szerezzen imádott leányának, Carmelának.

Carmela egyidős volt Teresával, sőt, termetük is hasonlított egymáshoz, Teresa legalább olyan szép volt, mint Carmela.

A bál estéjén Teresa legszebb ruháját öltötte fel, legpompásabb tűit, legragyogóbb üveg csecsebecséit vette magára. A frascati nők viseletében pompázott.

Luigi a római parasztok festői ünneplőjét viselte.

Mindketten engedélyt kaptak rá, hogy a szolgák és parasztok közé vegyüljenek.

Az ünnepség pazar volt. Nemcsak a villa úszott ragyogó fényárban, hanem a kert fáin is ezerszámra csüngtek a színes lampionok. A palotából csakhamar a teraszokra és a teraszokról a fasorokba özönlöttek a vendégek.

Minden fordulónál zenekar muzsikált, és frissítőkkel megrakott asztal pompázott. A sétálók megálltak, francia négyest alakítottak, és ott kezdtek táncba, ahol éppen kedvük tartotta.

Carmela soninói lánynak öltözött. Pártája gyönggyel volt kihímezve, arany hajtűit gyémántok díszítették, nagy virágokkal átszőtt török selyemövet viselt, köpenye és szoknyája kasmírból volt, köténye indiai muszlinból készült, ruhája derekán drágakövekből voltak a gombok. Társnői közül az egyik nettunói, a másik ricciai asszony viseletét öltötte magára.

Róma leggazdagabb és legelőkelőbb négy fiatalembere kísérte őket, azzal az olaszos szabadossággal, amely az egész világon csak rájuk jellemző. Ezek albanói, velletri, Civita Castellana-i és sorai parasztoknak öltöztek.

Mondanunk sem kell, hogy mindezek a parasztlegény- és parasztleány-jelmezek csak úgy ragyogtak az aranytól és drágakövektől. Carmelának az az ötlete támadt, hogy alakítsanak egy négyest egyenlő parasztruhás táncosokból. Csak egy nő hiányzott hozzá. Carmela körülnézett, de egyetlen vendégen sem látott a maga és társnői ruhájához hasonló öltözetet.

San Felice gróf oda mutatott, ahol a parasztnők között Teresa állt, Luigi karjába kapaszkodva.

- Megengedi, apám? - kérdezte Carmela.

- Természetesen - válaszolt a gróf -, hiszen karnevál van!

Carmela az egyik fiatalemberhez fordult, aki csevegve kísérte. Néhány szót mondott neki, miközben ujjával a lányra mutatott.

A fiatalember szemével követte a szép kezet, amely irányt mutatott neki, és beleegyezően bólintott, és odament Teresához, hogy meghívja, vegyen részt abban a négyesben, amelyet a gróf lánya rendez.

Teresa érezte, hogy arca lángba borul. Kérdő tekintetet vetett Luigira. A meghívást nem lehetett visszautasítani. Luigi lassan elbocsátotta Teresa karját, és Teresa, előkelő gavallérja kíséretében, egész testében remegve, elfoglalta helyét az arisztokraták négyesében.

Bizonyos, hogy egy művészembernek sokkal jobban tetszett volna Teresa hű és természetes öltözéke, mint Carmela és társnői jelmeze. Teresa viszont könnyelmű és kacér leány volt, s a muszlin hímzések, a díszes övek, a vakító kasmírszövetek csillogásától, a zafírok és gyémántok ragyogásától egészen elvesztette a fejét.

Luigi lelkében pedig valami addig ismeretlen érzés ébredt. Először tompa fájdalom kezdte marni a szívét, azután reszketve futott át az erein ez az érzés, és szétáradt egész testében. Tekintetével követte Teresa és lovagja legkisebb mozdulatát is. Amikor azoknak a keze összeért, őt szédülés környékezte, erei heves lüktetésbe kezdtek, és úgy rémlett neki, mintha harangzúgást hallana. Amikor azok beszélgettek, bár Teresa félénken és lesütött szemmel hallgatta gavallérja szavait, Luigi a szép ifjú égő tekintetéből kiolvasta, hogy bókokat mond a lánynak. Egyszerre úgy érezte, hogy minden forog körülötte, és a pokol minden hangja gyilkolást és véres bosszút sziszeg a fülébe. Megrémült, hogy indulata elhatalmasodik rajta, ezért egyik kezével abba a gyertyánfába kapaszkodott, amelyhez támaszkodva állt, a másikkal görcsösen megragadta azt a faragott nyelű tőrt, amelyet övében viselt, és maga sem vette észre, hogy olykor csaknem egészen kihúzta tokjából.

Luigi féltékeny volt! Érezte, hogy a kacér és kevély Teresát könnyen elcsábíthatják tőle.

Eközben a fiatal parasztlány, aki eleinte félénken és csaknem ijedten viselkedett, lassanként összeszedte magát. Már mondottuk, hogy igen szép volt, de ezenkívül valami olyan különös, természetes báj is elömlött rajta, amely egészen más hatást kelt, mint a mi cifrálkodó és mesterkélt modorunk.

Szinte ő lett a négyes királynője. És noha irigyelte San Felice gróf leányát, nem mernénk azt állítani, hogy Carmela viszont nem féltékenykedett-e őreá.

Szép lovagja a bókok özönével kísérte vissza arra a helyre, ahonnan elhozta, és ahol Luigi várta.

A francia négyes alatt a fiatal lány kétszer-háromszor is reá pillantott, és mindannyiszor sápadtnak, feldúltnak látta Luigi arcát. Sőt egyszer, amint a fiatalember félig kivonta tokjából a tőrt, az bizony baljóslatú fényben villant meg Teresa szeme előtt.

Most szinte reszketve fogta meg újra kedvese karját.

A négyes igen nagy sikert aratott, és természetesen már azon voltak, hogy megismétlik. Csak Carmela ellenezte. San Felice gróf azonban olyan szeretettel kérlelte leányát, hogy az végre is beleegyezett.

Az egyik lovag Teresát akarta felkérni, hiszen nélküle nem járhatták el a négyest.

A fiatal leánynak azonban nyoma veszett.

Luigi nem bírt volna elviselni még egy megpróbáltatást, és félig rábeszéléssel, félig erőszakkal a kert másik részébe kísérte Teresát. A lány kelletlenül engedelmeskedett, de látta a fiatalember feldúlt arcán, megértette ideges remegéséből és hallgatásából, hogy valami egészen rendkívüli dolog megy végbe a lelkében. Őt magát is belső felindulás tartotta hatalmában, és noha nem követett el semmi rosszat, úgy érezte, Luigi joggal haragudhat rá. Hogy miért, azt nem tudta, de mégis úgy érezte, hogy meg is érdemelné a szemrehányásait.

De Luigi - Teresa legnagyobb csodálkozására - hallgatott, és az este egész hátralevő részén nem nyitotta szóra az ajkát. Amikor az éj hideg levegője a vendégeket bekergette a kertből, és a villa kapuit bezárták mögöttük, hogy odabent folytassák a mulatságot, hazavezette Teresát, és búcsúzóul megszólalt:

- Teresa - mondta -, mire gondoltál, amikor a táncban szembekerültél San Felice grófkisasszonnyal?

- Arra gondoltam - felelte a fiatal lány, őszinte szívből -, hogy életem felét odaadnám, ha olyan ruhám lehetne, mint az övé.

- És mit mondott neked a lovagod?

- Azt mondta, csak rajtam áll, és csupán egy szavamba kerül, hogy nekem is legyen.

- Igaza is volt - jelentette ki Luigi. - Csakugyan olyan forrón óhajtod, ahogy mondtad?

- Igen.

- Jól van. Megkapod!

A fiatal lány csodálkozva kapta fel a fejét, hogy valamit kérdezzen.

De a fiú arca olyan komor és rettenetes volt, hogy Teresának ajkára fagyott a szó.

Luigi egyébként e szavak után eltávozott.

Teresa tekintetével követte az éjszakában, amíg csak láthatta. Amikor Luigi eltűnt, a fiatal lány sóhajtva ment be szobájába. Ugyanezen az éjszakán nagy esemény történt, kétségtelenül valamelyik szolga hanyagságából, aki elfelejtette leoltani a gyertyákat. Tűz ütött ki a San Felice villában, éppen a szép Carmela lakosztályának szobáiban. A fiatal lány az éjszaka közepén felébredt a lángok fényére, kiugrott az ágyából, magára kapta háziruháját, és menekülni akart a kapun keresztül. De az odavezető folyosó már a lángok martaléka volt. Erre visszafutott szobájába, és erős hangon segítségért kiáltott, midőn megnyílt a húsz lábnyi magasságban levő ablaka. Egy fiatal parasztlegény jelent meg a szobában, karjába kapta a lányt, és emberfeletti erővel és ügyességgel kivitte a pázsitra, ahol Carmela elájult. Amikor ismét magához tért, már apja állt előtte. Körülvette az egész cselédség, mindannyian a segítségére voltak. A villa egyik szárnya teljesen, leégett, de senki sem törődött vele, az volt a fő, hogy Carmela megmenekült.

Mindenfelé keresték megmentőjét, de az eltűnt. Széltében kérdezősködtek utána, de senki sem látta. Carmela pedig annyira meg volt zavarodva, hogy rá sem ismert volna.

A gróf egyébként olyan gazdag volt, hogy édeskeveset törődött a tűz okozta kárral. Minthogy Carmela olyan csodálatos módon megmenekült az életveszélyből, inkább a Gondviselés újabb kegyén, semmint a rászakadt szerencsétlenségen töprengett.

Másnap a két fiatal a megszokott órában találkozott az erdő szélén. Elsőnek Luigi érkezett oda. Jókedvűen ment a fiatal lány elé, mintha teljesen elfelejtette volna az előző esti jelenetet. Teresa szemmel láthatóan szórakozott volt, de midőn látta Luigi vidámságát, úgy tett, mintha ő is gondtalanul jókedvű volna, amilyen természettől fogva szokott is lenni, ha semmiféle indulat sem zavarja meg kedélyét.

Luigi karon fogta Teresát, és a barlang nyílásáig vezette. Ott megállott. A fiatal lány megértette, hogy valami rendkívülit fog hallani, és merően nézte.

- Teresa - kérdezte Luigi -, azt mondtad tegnap este, mindent odaadnál érte, ha olyan ruhád lehetne, mint amilyen a grófkisasszonynak van?

- Igen - felelte a fiatal lány csodálkozva -, de bolond voltam, hogy ilyesmit kívántam.

- Én pedig azt feleltem neked: "Jól van. Megkapod."

- Igen - mondta Teresa, akinek csodálkozása Luigi minden szavára nőttön-nőtt. - De hiszen te csak azért mondtad ezt, hogy nekem örömet okozz.

- Sohasem ígértem neked semmi olyat, amit meg ne adtam volna, Teresa - szólt büszkén Luigi. - Menj csak be a barlangba, és öltözz fel.

Elhúzta a követ, és odamutatott a kivilágított barlangra, amelyben egy gyönyörű tükör két oldalán gyertyák égtek. A kézzel faragott asztalon, amely Luigi műve volt, ki volt rakva a gyémántos tűk, a gyöngy nyakék, és egy oldalt álló széken hevert maga a ruha.

Teresa felsikoltott örömében. Nem kérdezte, honnan szerezte, arra sem vesztegette az időt, hogy köszönetet mondjon Luiginak, hanem beszaladt a barlangba, a rögtönzött öltözőszobába.

Mögötte Luigi visszatolta a követ, mert a kis domb tetején, amely eltakarja Palestrina felé a kilátást, egy lovast pillantott meg. A lovas egy pillanatra megállt, mint aki nem tudja az utat, alakjának körvonala olyan tisztán rajzolódott ki az ég kékjére, ahogy csak a távoli délvidéken látható.

Amint az utas megpillantotta Luigit, megsarkantyúzta lovát, és hozzá vágtatott.

Luigi nem tévedett. Az utas, aki Palestrinából Tivoliba igyekezett, nem ismerte az utat.

A legény útba igazította. Mivel azonban egy negyed mérfölddel odább az út háromfelé ágazik, ahol az utas ismét eltévedhet, megkérte Luigit, legyen a vezetője.

Luigi levette köpenyét, és lerakta a földre, vállára vetette karabélyát, és így, megszabadulva nehéz kabátjától, a hegyilakóknak azzal a gyors járásával haladt az utas előtt, amellyel még a ló is nehezen tud lépést tartani.

Tíz perc alatt Luigi meg az utas elértek ahhoz a keresztúthoz, amelyet a fiatal pásztor említett.

Amint ott voltak, Luigi egy császár felséges mozdulatával mutatta meg, melyik a három közül az az út, amelyet az utasnak követnie kell.

- Erre kell mennie, eccellenza - mondta -, itt már nem tévesztheti el az utat.

- Itt a jutalmad, nesze - mondta az utas, és néhány aprópénzdarabot nyújtott a fiatal pásztor felé.

- Köszönöm - felelte Luigi, kezét visszahúzva -, de nem pénzért tettem.

- Hanem - vetett ellen az utas, aki, úgy látszik, ismerte a különbséget a városi emberek szolgaisága és a falusiak gőgje között -, ha a borravalót vissza is utasítod, ajándékot csak elfogadsz?

- No, azt igen, az más.

- Fogd hát ezt a két velencei zecchinót - mondta az utas -, add a menyasszonyodnak, hogy csináltasson belőle egy pár fülbevalót magának.

- Ön pedig vegye el tőlem ezt a tőrt - felelte a fiatal pásztor. - Albanótól Civita Castellanáig nem talál olyat, amelynek szebben faragott nyele volna.

- Elfogadom - mondta az utas. - De akkor megint én tartozom neked, hiszen ez a tőr értékesebb, mint két zecchino.

- Egy kereskedőnek talán értékesebb, de nekem, aki magam faragtam, alig ér meg egy piasztert.

- Hogy hívnak? - kérdezte az utas.

- Luigi Vampának - felelte a pásztor olyan arccal, mintha azt mondta volna: Nagy Sándor, Macedónia királya. - Hát maga kicsoda?

- Az én nevem Szindbád, a tengerész - felelte az utas.

Franz d'Épinay felkiáltott meglepetésében.

- Szindbád, a tengerész! - mondta.

- Igen - folytatta az elbeszélő -, e néven nevezte meg magát Vampának az utas.

- Nos, mi kivetnivalót talál ebben a névben? - szakította félbe Albert. - Igen szép név ez, és be kell vallanom, ifjúkoromban ugyancsak szórakoztattak e név eredeti viselőjének csodálatos kalandjai.

Franz nem okoskodott tovább. Érthető, hogy Szindbádnak, a tengerésznek neve nagy csomó emléket ébresztett fel benne, éppen úgy, mint előtte való este Monte Cristo grófjáé.

- Folytassa csak - mondta a fogadósnak.

- Vampa megvetően zsebre tette a két zecchinót, és lassan visszaindult azon az úton, amerről jött. Mintegy két-háromszáz lépésnyire a barlangtól úgy rémlett neki, mintha kiáltást hallana.

Megállt, figyelte, hogy merről jön a hang.

Egy másodperc múlva tisztán hallotta a saját nevét. A kiáltás a barlang felől hallatszott.

Akkorát ugrott, mint egy zerge, futás közben felhúzta puskáján a ravaszt, és nem telt el egy perc, már fent is termett egy kis domb tetején. Ez a domb szemben állt azzal a másikkal, amelyen az imént az utast megpillantotta.

Innen még tisztábban hallatszott a kiáltozás: "Segítség!"

Jól szemügyre vette az alatta elterülő térséget, és látta, hogy egy férfi úgy ragadja el Teresát, mint ahogy valamikor Nessus kentaur Dejanirát.

A férfi az erdőnek tartott, és már az út háromnegyed részét megtette a barlangtól az erdőig.

Vampa felmérte a távolságot: ennek az embernek legalábbis kétszáz lépésnyi előnye volt, lehetetlenség lett volna utolérni, mielőtt beér az erdőbe.

A fiatal pásztor megállt, mintha gyökeret vert volna a lába, puskája agyát a vállához támasztotta, a csövet lassan a rabló felé fordította, egy másodpercig követte futását, azután lőtt.

A lányrabló nyomban megtorpant, térde összecsuklott és lezuhant, estében magával rántva Teresát.

Teresa azonban azonnal felállt, elrablója pedig haldokolva vergődött a földön.

Vampa azonnal Teresához futott, mert a lány lába mintegy tíz lépésnyire a haldoklótól felmondta a szolgálatot. Teresa térdre rogyott. A fiatal pásztort szörnyű félelem fogta el, vajon az ellenségnek szánt golyó nem sebesítette-e meg menyasszonyát is.

Szerencsére a lánynak nem esett semmi baja, csak az ijedtség bénította meg erejét. Amikor Luigi meggyőződött arról, hogy Teresának nem történt semmi bántódása, a sebesülthöz sietett.

A férfi ökölbe szorított kézzel, a fájdalomtól eltorzult arccal, az agónia kínjától verejtékezve, éppen utolsót lehelt.

Vampa közel lépett a halotthoz, és felismerte benne Cucumettót. Attól a naptól kezdve, amikor a fiatalok megmentették az életét, Cucumetto szerelmes lett Teresába, és megfogadta magában, hogy a lány az övé lesz. E nap óta leselkedett utána, és kihasználva azt a pillanatot, amikor kedvese magára hagyta, elrabolta, s már-már azt hitte, hogy a lány az övé, mikor Vampa golyója, amelyet az ifjú pásztor csalhatatlan szeme irányított, keresztülfúrta a szívét.

Vampa egy percig érzéketlenül nézte, a még mindig reszkető Teresa pedig csak apró lépésekkel mert közelíteni a holt banditához, és csak kedvese vállán keresztül mert rápillantani a holttestre.

Egy perccel később Vampa a kedveséhez fordult:

- Nicsak! - mondta. - Nagyon helyes, hogy már felöltöztél. Most rajtam a sor, hogy én is átöltözködjem.

Teresa valóban tetőtől talpig a San Felice grófkisasszony öltözékét viselte.

Vampa a karjára emelte Cucumetto holttestét, becipelte a barlangba, Teresa pedig kívül maradt.

Ha egy második utas halad arra, bizony furcsa dolgot látott volna: egy kasmírruhába öltözött pásztorlányt, amint birkáit legelteti, és gyöngy nyakéket, fülbevalót, gyémántos tűket és zafír-, smaragd meg rubingombokat visel.

Kétségtelenül azt hitte volna, hogy Florian idejében él, majd visszatérve Párizsba, azt erősítgette volna, hogy a szabin hegyek alján látta ülni az alpesi pásztorlányt.

Egy negyedóra elteltével Vampa kilépett a barlangból. Az ő öltözéke is volt olyan előkelő a maga nemében, mint a Teresáé. Gránitpiros bársony ujjasát vésett aranygombok díszítették, selyem mellényét hímzés borította, római nyaksálat, arannyal, piros és zöld selyemfonállal kivarrt tölténytáskát viselt. Égszínkék bársony térdnadrágját térde alatt gyémántos csat szorította össze, ezer arabeszkkel kivarrott szarvasbőr lábszárvédője és tarka pántlikás kalapja volt. Övéből két óra csüngött alá, és tölténytartójában remekbe készült tőr ékeskedett.

Teresa felkiáltott ámulatában. Vampa ebben az öltözékben olyan volt, mintha egy Léopold Robert- vagy Schnetz-féle festményből lépett volna elő.

Teljesen magára öltötte Cucumetto ruháját.

A fiatalember észrevette, hogyan hatott menyasszonyára, és ajka körül büszke mosoly játszadozott.

- Na most, hajlandó vagy-e megosztani velem sorsomat, bármi következik is? - kérdezte Teresától.

- Igen! Igen! - kiáltott a fiatal lány elragadtatással.

- Hajlandó vagy követni engem, bárhová megyek?

- A világ végére is.

- Karolj hát belém, és induljunk, mert nincs veszíteni való időnk.

A fiatal lány kedvese karjába fűzte kezét, és meg sem kérdezte, hová mennek. Mert most szépnek, büszkének és hatalmasnak látta, mint egy istent.

Az erdőnek tartottak, és néhány perc múlva eltűntek a fák között.

Mondanunk sem kell, hogy Vampa ismerte a hegy minden kis ösvényét. Így hát egy percet sem habozott, ment előre az erdőben, noha nem volt sehol járt út, csak a fákról és a bokrokról ismerte az irányt, amelyen haladniuk kell.

Vagy másfél órát mentek így előre.

Akkor beértek az erdő sűrűjébe. Egy hegyi patakhoz jutottak, amelynek kiszáradt medre mély szakadékba torkollott. Vampa ezen a furcsa úton indult tovább, amely két part közé szorítva, a fenyők sűrű árnyékában, könnyed lejtésétől eltekintve olyan volt, mint az averne-i ösvény, amelyről Vergilius beszél.

Teresa ismét félni kezdett e vad és elhagyatott vidék láttán. Vezetőjéhez simult, de nem szólt egy szót sem. Amikor azonban látta, hogy a legény egyenletesen lépked előre, és arcáról mélységes nyugalom árad, ő is erőt vett magán, hogy izgalmát leplezze.

Tíz lépésnyire tőlük hirtelen egy ember bukkant elő a fa mögül, ahol elrejtőzve várt, és Vampára célzott fegyverével:

- Egy lépést se tovább! - kiáltotta. - Vagy a halál fia vagy.

- Ugyan hagyd csak - felelte Vampa, és megvetően legyintett, míg Teresa már nem is rejtve félelmét, hozzásimult. - Egyik farkas nem marja meg a másikat!

- Ki vagy? - kérdezte az őrszem.

- Luigi Vampa vagyok, pásztor a San Felice-i tanyán.

- Mit akarsz?

- Beszélni akarok a társaiddal, akik a Rocca Bianca-i tisztáson tanyáznak.

- Akkor kövess - felelte az őr -, vagyis inkább menj elöl, ha egyszer tudod az utat.

Vampa lenézően mosolygott a banditának ezen az óvatosságán, elöl lépkedett Teresával, és ugyanolyan szilárdan és nyugodtan járt, mint eddig.

Ötperces út után a bandita szólt nekik, hogy álljanak meg. A két fiatal engedelmeskedett.

A rabló három hollókárogást hallatott. A hármas jelre egy károgás volt a felelet.

- Rendben van - jegyezte meg a bandita. - Tovább mehetsz.

Luigi és Teresa folytatták útjukat.

De amint előbbre haladtak, Teresa egyre jobban remegve simult kedveséhez. A fák lombjai között valóban puskacsövek csillogtak.

A Rocca Bianca-i tisztás egy kis hegy tetején bújt meg. Ez a hegy valamikor vulkán lehetett, de kialudt talán abban az időben, mikor Romolus és Remus még nem hagyta el Alba városát, hogy Rómát megalapítsa.

Teresa és Luigi felértek a hegy csúcsára, és máris szemben álltak mintegy húszfőnyi rablócsapattal.

- Ez a fiatalember keres benneteket, és beszélni akar veletek - jelentette az őr.

- És mit akar mondani? - kérdezte az, aki a főnök távollétében a kapitány tennivalóit látta el.

- Azt akarom mondani, hogy meguntam a pásztorkodást - mondta Vampa.

- Értem - felelte a kapitány -, és azt kéred most, hogy vegyünk be a bandába?

- Szívesen látjuk! - kiáltotta több ferrusinói, pampinarai és anagni bandita, akik felismerték Luigi Vampát.

- Igen ám, csakhogy nem azt akarom kérni, hogy társnak vegyetek a bandába, hanem másvalamit.

- Ugyan mit? - csodálkoztak a rablók.

- Én a vezéretek szeretnék lenni - válaszolt a fiatalember.

A rablók hahotázni kezdtek.

- Ugyan mit műveltél, hogy ekkora tisztségre pályázol? - kérdezte a kapitány.

- Megöltem a vezéreteket, Cucumettót, a ruhája rajtam van - felelte Luigi. - Azonkívül felgyújtottam a San Felice gróf villáját, hogy nászruhát szerezzek menyasszonyomnak.

Egy órával később Luigi Vampát kapitánnyá választották Cucumetto helyébe.

- Nos, kedves Albert - mondta Franz, a barátjához fordulva -, most mi a véleménye Luigi Vampa polgártársról?

- Azt mondom, hogy mítosz az egész, és ez az ember soha nem is élt.

- Mi az, hogy mítosz? - kérdezte Pastrini.

- Nagyon hosszú volna ezt most elmagyarázni önnek, kedves fogadós uram - válaszolta Franz. - És ön azt mondja, hogy Vampa mester e pillanatban Róma környékén űzi hivatását?

- Mégpedig olyan merészen, amilyenre még sohasem volt példa.

- Hát a rendőrség hasztalanul próbálta elcsípni?

- Mit gondol! Jó barátságban van a síkság minden pásztorával, a Tiberis halászaival és a partmenti csempészekkel. Ha a hegyekben nyomoznak utána, akkor éppen a folyón van. Ha a folyón kergetik, akkor a nyílt tengeren jár. Amikor pedig azt hiszik, hogy Giglio, Guanuti vagy Monte Cristo szigetén kell lennie, egyszerre csak megjelenik Albanóban, Tivoliban vagy Riccián.

- És hogyan bánik az utasokkal?

- Ó, istenem! Ez igen egyszerű. Aszerint, hogy milyen messzire vannak a várostól, ad nekik nyolc órát, tizenkét órát, egy egész napot, hogy kifizessék váltságdíjukat. Ha az idő letelt, kegyelemből ráad még egy órát. Ennek az órának hatvanadik percében, ha nincs pénz, egy pisztolylövéssel szétloccsantja a fogoly agyvelejét, vagy tőrével szíven szúrja, és ezzel mindent elintézett.

- No, Albert - kérdezte Franz a barátjától -, még mindig a külső körutakon át akar elmenni a Colosseumhoz?

- Természetesen, ha arra olyan festői az út - felelte Albert.

Ebben a pillanatban kilencet ütött az óra, nyílt a kapu, és megjelent a kocsis.

- Eccellenzák - mondta -, a kocsi előállott.

- Jól van - felelte Franz -, akkor hát a Colosseumhoz!

- A porta del Popolón keresztül, eccellenzák, vagy inkább az utcákon át?

- Az utcákon át, a mindenségit! Az utcákon át! - kiáltotta Franz.

- Ejnye, barátom - jegyezte meg Albert felállva, és rágyújtott harmadik szivarjára -, sokkal bátrabbnak hittem.

A két fiatalember lement a lépcsőn, és kocsiba szállt.

 

13
Különös jelenség

Franz módját ejtette, hogy Albert minden más antik rom megpillantása nélkül jusson el a Colosseumhoz, nehogy az előző élmények akár csak egyetlen arasznyival is csökkentsék az óriási építmény hatalmas arányainak hatását. A via Sistinán kellett tehát haladniuk, derékszögben kellett átvágniuk a Santa Maria Maggiore előtt a via Urbanán, és a San Pietro in Vincolin keresztül menniük egészen a via del Colosseóig.

Ennek az útiránynak egyébként másik előnye is volt, nem vonta el Franz figyelmét Pastrini mester történetéről, amelyben az ő Monte Cristó-i titokzatos házigazdája is szerepelt. A kocsi egyik sarkába könyökölt, és újra meg újra feladta magának azt az ezer, véget nem érő kérdést, amelyek közül egyre sem tudott kielégítően válaszolni.

Egyébként még valami emlékeztette Szindbádra, a tengerészre: a titokzatos összeköttetések a rablók és a matrózok között. Pastrini mester azt mondta, hogy Vampa mindenkor menedéket talál a halászok és a csempészek bárkáin. Ez eszébe juttatta Franznak azt a két korzikai banditát, akiket a kis jacht legénységével vacsorázni látott. Emlékezett arra, hogy a kis jacht kerülőt tett, és kikötött Porto Vecchióban csak azért, hogy őket partra tegye. Az a név, amelyen Monte Cristó-i házigazdája bemutatkozott, és amelyet az Espagna Szálló fogadósa is említett, azt bizonyította, hogy az illető ugyanolyan emberbaráti szerepet játszik Piombino, Civita-Vecchia, Ostia és Gaëta partjain, mint Korzikában, Toszkánában és Spanyolországban. Franz emlékezett arra, hogy még maga Szindbád is említette Tuniszt és Palermót, ez pedig arról tanúskodott, hogy kapcsolatai meglehetősen széles körre terjednek ki.

De bármilyen mélyen foglalkoztatták is a fiatalembert ezek a gondolatok, azonnal szertefoszlottak, amint eléje tárult a komor és hatalmas Colosseum, amelynek minden nyílásából, mint megannyi kísértet szeméből, a hold szórta bágyadt, halvány fényét. A kocsi néhány lépésnyire a Mesa Sudanstól állt meg, a komis kitárta az ajtót, mire a fiatalemberék kiugrottak a kocsiból, és szemben álltak egy ciceronéval, aki mintha a föld alól termett volna ott.

Mivel a fogadóbeli vezető is elkísérte őket, így már két ciceronéjuk is volt.

Rómában egyébként nem lehet kikerülni ezeket a vezetőket. Azon a főciceronén kívül, aki hozzánk csatlakozik abban a pillanatban, mikor átlépjük a szálló küszöbét, és nem tágít mellőlünk addig a napig, amíg ki nem tesszük lábunkat a városból, még minden középület mellett, sőt mondhatnám az épület minden apró részlete mellett is akad egy-egy külön cicerone. Hát vajon lehetett-e hiány cicerónékban a Colosseumnál, ennél a kiváltképpen nevezetes épületnél, amelyről Martialis ezeket mondja: "Hagyja abba Memphis a piramisok barbár csodáinak dicséretét, ne daloljon többé senki Babilon varázsáról, mert minden eltörpül a cézárok amfiteátrumának hatalmas műve mellett, és a hír minden hangjának azért kell egyesülnie, hogy ezt az építményt magasztalja."

Franz és Albert meg sem kísérelték, hogy lerázzák magukról a ciceronei zsarnokságot. Ez egyébként annál is nehezebb lett volna, mivel csupán ezeknek van joguk égő fáklyával bejárni a hatalmas épületet. Beletörődtek tehát ellenkezés nélkül, és tehetetlenül átadták magukat a vezetők kényének-kedvének.

Franz ismerte ezt a körsétát, hiszen tízszer is végigjárta már, de társa most első ízben lépett be Flavius Vespasianus hatalmas épületébe, és dicséretére meg kell mondani, hogy az a tudatlan vezetők fecsegése ellenére is igen nagy hatást tett rá. Aki nem látta, valóban nem is tudja elképzelni egy ilyen óriási rom nagyszerűségét. Az épület arányait még fokozza a délszaki hold titokzatos ragyogása, amelynek sugarai a napnyugta szürkületéhez hasonló derengést idéznek elő.

Alig tettek száz lépést a belső oszlopcsarnokban, amikor Franz, elgondolkozva, átengedte Albert-t vezetőinek, mivel azok nem akartak lemondani elévülhetetlen jogukról, hogy töviről hegyire megmutassák neki az Oroszlánok vermét, a Gladiátorok kamráját és a Cézárok emelvényét. Franz egy félig romba dőlt lépcsőre ment fel, és amíg amazok a maguk szabályos útját járták, leült az egyik oszlop árnyékában, szemben egy kiszögelléssel, ahonnan remekül beláthatta a gránitóriást, a maga egész fenséges nagyságában.

Franz csaknem negyedórát töltött ott, mint mondtuk, megbújva egy oszlop árnyékában, és elnézte barátját, aki két fáklyavivője kíséretében éppen kilépett a Colosseum másik szélén levő egyik vomitoriumból. A vezetők olyanok voltak, mint a lidércfényt követő árnyak, fokról fokra szálltak le a Vesta-szüzeknek fenntartott helyekhez - midőn egyszerre úgy tetszett neki, mintha a romhalmazból egy kődarab válna le, és legurulna a vele szemben levő lépcsőn, amelyen át oda ért le, ahol most ő ül. Bizonyára nem valami ritka eset, hogy az idő hatására leválik egy-egy kődarab, és legördül a mélységbe. De ezúttal úgy tetszett neki, mintha valakinek a léptei alatt indult volna meg a kő, és lépések neszét is hallaná, bárha az, aki ezt a zajt okozta, mindent elkövetett, hogy a neszt tompítsa. Valóban, csakhamar meg is jelent egy ember alakja, és fokról fokra világosabban látszott, amint fellépkedett a lépcsőn. Ez a Franzcal szemközt levő lépcső volt, amelynek tetejét holdfény világította meg, de az alja már homályba veszett.

Valami olyasféle utas lehetett, mint ő maga, aki inkább kedveli a magányos elmélkedést, mint a vezetők üres fecsegését, ennélfogva megjelenése cseppet sem volt meglepő. De az a tétovázás, amellyel az utolsó lépcsőfokokon felment, és amellyel a tetőre érve megállt és hallgatózott, nyilvánvalóvá tette, hogy valami különös céllal jött ide, és vár valakit.

Franz ösztönös mozdulattal egészen az oszlop mögé húzódott. Tíz lépésnyire attól a helytől, ahol mind a ketten tartózkodtak, a beszakadt boltozaton egy kúthoz hasonló kerek nyílás volt, amelyen keresztül látni lehetett a csillagos eget.

Ezt a nyílást, amely talán már évszázadok óta bocsátotta át a hold sugarait, körülnőtte a bozót, s ennek gyenge zöld hajtásai erősen elütöttek az égbolt bágyadt kékségétől, míg a felső teraszról nagy folyondárok és repkényhajtások csüngtek és himbálóztak a boltozat alatt, mintha lebegő kötelek volnának.

Az a férfi, akinek titokzatos megjelenése magára vonta Franz figyelmét, a félhomályban helyezkedett el, úgyhogy nem lehetett jól látni arcvonásait, de ahhoz viszont nem volt elég sötét, hogy ruházatát szemügyre ne lehetett volna venni, Nagy, barna köpenyt viselt, amelynek egyik szárnyát bal vállára visszadobta, s így leplezte vele arca alsó részét, széles karimájú kalapja pedig a homlokát takarta el. Ruházatának csupán alsó részét világította meg a nyíláson rézsútosan besütő holdfény, és csak a hosszú fekete nadrág meg a ragyogó lakkcsizma látszott.

Nyilvánvalóan az előkelő osztályhoz tartozott, ha ugyan nem az arisztokráciához.

Néhány perce várakozott már ott, és türelmetlenségének szemmel látható jeleit adta, midőn a felső terasz felől könnyű nesz hallatszott.

Ugyanakkor árnyék törte meg a fényt, és a felső nyílás torkolatában megjelent egy ember. Kutatva kémlelődött a sötétségbe, és megpillantotta a köpönyeges férfit. Azonnal megmarkolt egy csomó csüngő folyondárt meg libegő repkényt, és lekúszott rajta. Amikor már csak három-négy lábnyira volt a talajtól, könnyedén leugrott. A Tiberisen túliak öltözékét viselte.

- Bocsásson meg, eccellenza - mondta római kiejtéssel -, amiért megvárakoztattam. Egyébként mindössze néhány perccel késtem. A San Giovanni in Latarano templom órája most ütötte a tízet.

- Én jöttem hamarább, nem ön késett - válaszolta az idegen, a legtisztább toszkánai kiejtéssel. - Nincs szüksége tehát a mentegetőzésre. Egyébként, még ha meg is várakoztatott volna, akkor is tudnám, hogy nem az ön akaratán múlott.

- Igaza is lett volna, eccellenza. Az Angyalvárból jövök, és ugyancsak nem volt könnyű dolgom, míg Beppóval beszélni tudtam.

- Ki az a Beppo?

- Beppo a börtön egyik alkalmazottja. Egy kis járadékot biztosítottam neki, hogy tudjak arról, ami történik Őszentsége várának belsejében.

- Ó, ó, látom már, hogy ön igen előrelátó ember, kedves barátom.

- Nézze, eccellenza, sohasem lehet tudni, mi történhetik, hátha egyszer csak én is horogra kerülök, mint az a szegény Peppino, és szükségem lesz egy patkányra, hogy elrágja börtönöm néhány rácsát. - Röviden, mit tudott meg?

- Kedden két órakor két kivégzés lesz Rómában, a szokás szerint, a nagy ünnepségek megnyitójaként. Az egyik elítélt mazzolato lesz. Ez a nyomorult meggyilkolta azt a papot, aki felnevelte. Nem érdemel semmi részvétet. A másik decapitato lesz, és ez a szegény Peppino.

- Ne szóljon egy szót se, kedves barátom, hiszen ön már olyan rémületben tartja nemcsak a pápai kormányt, hanem a szomszédos országokat is, hogy feltétlenül példát akarnak mutatni.

- De hiszen Peppino nem is tagja a bandámnak. Csak szegény pásztor, és nem is volt egyéb bűne, csak az, hogy bennünket élelemmel látott el.

- Ez elég ahhoz, hogy önöknek bűntársa legyen. De láthatja azt is, hogy tekintettel vannak rá, mert ahelyett hogy agyonütnék, mint ahogy önt fogják kivégezni, ha egyszer nyakon csípik, beérik azzal, hogy lefejezzék. Ez egyébként változatossá teszi a nép örömeit, és mindenki kedvére szórakozhat majd.

- Nem szólva arról a szórakozásról, amelyet majd én tálalok fel, és amely váratlan lesz - tette hozzá a Tiberisen túli ember.

- Kedves barátom, engedjen meg egy figyelmeztetést - mondta a köpönyeges ember -, úgy nézem, ön valami ostobaságot készül elkövetni.

- Mindenre el vagyok szánva, hogy megakadályozzam annak a szegény ördögnek a kivégzését, aki azért van bajban, amiért engem szolgált. A Madonnára! Nyomorult gyáva volnék, ha nem tennék valamit ezért a derék fiúért.

- Mit akar csinálni?

- Mintegy húsz embert állítok fel a vérpad köré, és abban a pillanatban, amikor odavezetik, az általam megadott jelre kivont tőrrel rontunk a kísérőkre, és elraboljuk a fiút.

- Ezt nagyon is kockázatosnak látom, és határozottan azt hiszem, hogy az én tervem többet ér, mint az öné.

- És mi az ön terve, eccellenza?

- Adok tízezer piasztert valakinek, akit ismerek, az pedig majd kiszökteti a börtönből.

- Bizonyos, hogy ez a terve sikerül?

- Parbleu![9] - tört ki franciául a köpönyeges ember.

- Tessék? - kérdezte a Tiberisen túli.

- Csak annyit mondtam, kedvesem, hogy az én aranyammal egymagam többre megyek, mint ön meg az emberei a tőreikkel, pisztolyaikkal, karabélyaikkal és mordályaikkal. Engedjen hát engem cselekedni.

- Csak tessék. De ha kudarcot vall, mi készenlétben leszünk.

- Ha kedve tartja, legyenek készenlétben, de meglátja, hogy kieszközlöm a kegyelmet.

- Ne feledje, hogy holnapután már kedd lesz. Csak a holnapi napon cselekedhet.

- Hát aztán? A nap huszonnégy órából áll, minden óra hatvan percből és minden perc hatvan másodpercből. Márpedig nyolcvanhatezer-négyszáz másodperc alatt sok mindent el lehet intézni.

- Hogyan tudjuk meg, sikerült-e a terve, eccellenza?

- Nagyon, egyszerűen. Kibéreltem a Rospoli Kávéház három utolsó ablakát. Ha megkaptam a halasztást, akkor a sarok felőli két szélső ablakon sárga damasztfüggöny lesz, de a középsőn fehér függöny, vörös kereszttel a közepén.

- Nagyszerű, és kivel juttatja el a kegyelmi levelet?

- Küldje hozzám egyik emberét vezeklő barátnak öltözve, annak odaadom. Ilyen öltözetben eljuthat egészen a vérpad lábáig, ott átadja a pecsétes levelet a kegyes társulat főnökének, az pedig majd továbbadja a hóhérnak. De addig is tudassa ezt a hírt Peppinóval. Meg ne haljon vagy meg ne bolonduljon félelmében, mert akkor hiába vertük volna költségbe magunkat.

- Ide hallgasson, eccellenza - mondta a paraszt -, én igazán őszintén ragaszkodom önhöz, ezt tudja, ugye?

- Legalábbis remélem.

- Nohát, ha megmenti Peppinót, a jövőben nemcsak ragaszkodni fogok önhöz, hanem engedelmes szolgája is leszek.

- Ügyelj rá, hogy mit mondasz, kedves barátom! Meglehet, hogy egy szép napon emlékeztetni foglak rá, mert talán nekem magamnak is szükségem lesz reád...

- Akkor majd, a szükség órájában, megtalál engem, eccellenza, mint ahogy én is megtaláltam önt ebben az órában. Még ha a világ másik végén lenne is, csak ennyi írjon: "Tedd meg ezt" - és én megteszem, esküszöm az...

- Csitt! - vágott közbe az ismeretlen. - Zajt hallok.

- Utasok, akik fáklyafénynél tekintik meg a Colosseumot.

- Fölösleges, hogy együtt találjanak bennünket. Ezek a besúgó vezetők még fel találják önt ismerni. És bármilyen becsülésre méltó is az ön barátsága, ha megtudnák, hogy milyen szálak fűznek össze bennünket, attól tartok, én is veszítenék valamit a tekintélyemből.

- Így hát, ha megkapja a halasztást...?

- A középső ablakon vörös keresztes damasztfüggöny lesz.

- És ha nem kapja meg?

- Három sárga posztó.

- És akkor?

- Akkor, kedves barátom, használják kedvük szerint a tőrüket, megengedem. Én pedig ott leszek, hogy lássam, mit csinálnak.

- Isten önnel, eccellenza, számítok önre, ön pedig számítson rám.

E szavak után a Tiberisen túli ember eltűnt a lépcsőn, miközben az ismeretlen, arcát még jobban eltakarva köpenyével, két lépésnyire haladt el Franz mellett, és a külső lépcsőn át lement az arénába. Egy másodperccel később Franz a saját nevét hallotta a boltozat alól: Albert szólította.

Franz addig várt a felelettel, amíg a két ember eltávozott, nehogy ezek megsejtsék, hogy tanújuk is volt, aki, bár az arcukat nem látta, beszélgetésükből egyetlen szót sem veszített el. Tíz perccel később Franz kocsija az Espagna fogadó felé gördült. A fiatalember leplezetlen szórakozottsággal hallgatta azt a magasröptű értekezést, amelyet Albert adott elő neki, Plinius és Calpurnius nyomán, azokról a vasszegekkel ellátott hálókról, amelyek a vadállatokat távol tartották a nézőktől.

Hagyta, hadd beszéljen, nem szólt közbe. Alig várta, hogy egyedül maradhasson, mert zavartalanul végig akarta gondolni mindazt, ami előtte lejátszódott.

A két iménti férfi közül az egyik teljesen idegen volt számára, most látta és hallotta először. De nem így volt a másikkal. Noha az arcát nem tudta megismerni, mivel állandóan árnyékban volt, és a köpenye is eltakarta, hangjának csengése első ízben sokkal jobban megkapta, semhogy rá ne ismert volna most, amint újra meghallotta.

Gunyoros hanghordozásában volt valami éles és érces, amitől a Colosseum romjai közt Franz éppúgy megremegett, mint Monte Cristo barlangjában.

Bizonyosra is vette, hogy ez az ember nem volt más, mint Szindbád, a tengerész.

Más körülmények között a kíváncsiság, amelyet ez az ember ébresztett benne, olyan nagy lett volna, hogy felfedi magát előtte. Az a beszélgetés azonban, amelyet ez alkalommal végighallgatott, nagyon bizalmas jellegű volt, és joggal félt attól, hogy megjelenése kellemetlenül hatna Szindbádra. Hagyta tehát, hadd menjen el, mint ahogy láttuk, de megfogadta, ha még egyszer összetalálkoznak, ezt a második alkalmat már nem mulasztja el, mint az elsőt.

Franz sokkal izgatottabb volt, semhogy el tudott volna aludni. Az éjszakát azzal töltötte, hogy újra meg újra végiggondolta mindazokat a körülményeket, amelyek a barlangbeli ember és a colosseumi ismeretlen köré fonódtak, és amelyek következtében a két személyből egy és ugyanaz az ember formálódott ki. Minél tovább gondolkodott Franz, annál inkább megerősödött ez a véleménye.

Hajnal volt már, mire elaludt, így hát jó későre járt, amikor felébredt. Albert, mint afféle vérbeli párizsi, máris biztosította az estéjét. Páholyt bérelt az Argentína Színházba.

Franznak több levelet kellett megírnia Franciaországba, így hát a kocsit egész napra átengedte Albert-nek.

Albert öt órakor tért haza. Széthordta ajánlóleveleit, meghívásokat kapott minden estére, és megnézte Rómát.

Albert-nek mindehhez elég volt egy nap.

Még arra is maradt ideje, hogy kérdezősködjék, milyen darabot játszanak, és hogy kik lesznek a szereplők.

A darab címe: Parisina volt, a szerepeket pedig Coselli, Moriani és Spech kisasszony játszották.

Mint látjuk, a mi két fiatalemberünk nem volt éppen szerencsétlen: a Lammermoori Lucia szerzőjének egyik legjobb operáját láthatják, s az előadáson Olaszország három legnevesebb művésze lép fel.

Albert sohasem tudta megszokni ezeket a római színházakat, ahol nem lehet keresztüljárni a zenekaron, ahol nincs erkély, sem nyitott páholy. Ez cseppet sem volt ínyére annak az embernek, akinek földszinti zártszéke volt a Bouffes Színházban, és megvolt a helye az Opera alsó páholyában.

Mindez nem gátolta meg Albert-t, hogy kicsípje magát, valahányszor Franzcal az Operába ment. De hiábavaló volt az elegancia, mert be kell vallani, hogy a divatos ifjúság egyik legméltóbb képviselőjének, szégyenszemre, még egyetlen kalandja sem akadt a négy hónap alatt, amióta Olaszországban utazgatott.

Albert olykor eltréfálkozott ezen, de voltaképpen vérig volt sértve, merthogy ő, Albert de Morcerf, a legkeresettebb ifjak egyike, eddig még hiába fáradozott. Annál kínosabb volt a dolog, mert kedves honfitársainak szerény szokása szerint, Albert azzal a meggyőződéssel utazott el Párizsból, hogy Olaszországban igen nagy hódításai lesznek, és hogy a boulevard de Gand-t elkápráztatja majd kalandjainak elbeszélésével.

Sajnos, mindebből semmi sem lett: a bájos genovai, firenzei és nápolyi grófnők hívek voltak, ha nem is a férjükhöz, akkor szeretőjükhöz, és Albert megszerezhette azt a kegyetlen meggyőződést: az olasz nőknek a franciákkal szemben megvan az az előnyük, hogy legalábbis hűtlenségükhöz maradnak hívek.

Nem akarom azt állítani, hogy Olaszországban, mint mindenhol, nincsenek kivételek.

Márpedig Albert nemcsak tökéletesen elegáns gavallér volt, hanem igen elmés is. Azonfelül a vicomte-i rangot is viselte. Bár az új nemességhez tartozott, manapság, mióta az okmányokkal való igazolás már nem divat, mit számít az, hogy valakinek a nemessége 1399-ből vagy 1815-ből származik-e! Ezenfelül ötvenezer frank évjáradéka volt. Mint látjuk, mindez tökéletesen elég ahhoz, hogy Párizsban közkedvelt ifjú legyen. Éppen ezért kissé megalázó volt reá nézve, hogy bár annyi várost bejárt, sehol sem akadt meg rajta senkinek a szeme.

Arra számított azonban, hogy Rómában a karnevál idején kárpótolja majd magát. A földkerekség minden országában, ahol él még a kedves szokás, különös szabadság korszakát jelenti ez, amikor még a legszigorúbbak is megengednek maguknak némi bohóságot. Mivel a karneválnak másnap kellett kezdődnie, fontos volt, hogy Albert még előtte észrevétesse magát.

Albert ezért kibérelte a színház egyik legszembeötlőbb páholyát, és gyönyörűen kiöltözködött erre az alkalomra. A páholy az első emeleti sorban volt, ami megfelel a mi erkélyünknek. Egyébként az első három páholysor egyformán előkelő, és ezért nemesi soroknak hívják őket.

Ez a páholy, amelyben tizenketten is kényelmesen elfértek, a két jó barátnak egyébként nem került annyiba, mint egy négyszemélyes páholy az Ambigu Színházban.

Albert-nek még egy reménysége volt: hogy ha sikerül helyet kapnia egy szép római nő szívében, az természetesen azt is jelenti, hogy helyet kap a kocsijában, következésképpen a karnevált egy előkelő hintóból vagy valami pompás erkélyről nézheti végig. Mindezek a körülmények olyan izgatottá tették Albert-t, amilyen még sohasem volt. Hátat fordított a színpadnak, félig kihajolt a páholyból, és hat hüvelyk hosszú messzelátójával vizsgálgatta a szép asszonyokat.

Mindez azonban egyetlen szép asszonyt sem indított arra, hogy ha kíváncsiságból is, akár csak egyetlen pillantással jutalmazzák Albert fáradozását.

Itt mindenki a maga dolgairól, szerelméről, örömeiről, és a megnyitó karneválról beszélt, amely a közeli nagyhét másodnapján kezdődik. Nem figyeltek egy percig sem a színészekre, sem a darabra, kivéve egyes részeket, amikor a színpad felé fordultak, akár hogy meghallgassák Coselli recitatívójának egyik részletét, akár hogy megtapsolják Moriani játékának néhány ragyogó mozzanatát, vagy hogy megéljenezzék Spech kisasszonyt. Utána folytatták a meghitt beszélgetéseket.

Az első felvonás vége felé kinyílt valamelyik üresen maradt páholy ajtaja, és Franz egy hölgyet látott rajta belépni, akinek bemutatták Párizsban, és akiről azt hitte, hogy még Franciaországban van. Albert észrevette barátja meglepett mozdulatát, és feléje fordult: - Ismeri ezt az asszonyt?

- Ismerem. Milyennek találja?

- Bájosnak, kedvesnek és szőkének. Ó, de gyönyörű a haja! Francia nő?

- Velencei.

- És hogy hívják?

- G... grófnőnek.

- Névről ismerem - kiáltott fel Albert -, azt mondják, éppen olyan elmés, mint amilyen szép. A mindenségit, ha elgondolom, hogy Villefort-né legutóbbi bálján bemutathattak volna neki, és én elmulasztottam az alkalmat. Milyen ostoba is voltam!

- Akarja, hogy kiköszörüljem ezt a csorbát? - kérdezte Franz.

- Elég közelről ismeri ahhoz, hogy bevigyen magával a páholyába?

- Kétszer vagy háromszor volt szerencsém vele beszélni életemben. De tudja, ez elég ahhoz, hogy ne számítson illetlenségnek.

Ebben a pillanatban a grófnő megpillantotta Franzot, és kedvesen intett neki, mire a fiatalember tisztelettudó meghajlással válaszolt.

- Ej, úgy látom, elég jó viszonyban vannak - jegyezte meg Albert.

- Nézze csak, ebben téved, és mi, franciák, valamennyien emiatt követünk el ezer baklövést. Nem szabad mindent párizsi szemmel nézni. Spanyolországban és főleg Olaszországban sohase ítéljen az emberek fesztelen modorából. A grófnőt meg engem csak némi rokonszenv fűz egymáshoz.

- A szívek rokonszenve, ugye? - kérdezte Albert nevetve.

- Nem, csak a lelkeké - felelte komolyan Franz.

- És mióta?

- Egy olyan colosseumi séta óta, amilyet ma együtt tettünk meg.

- Holdvilágnál?

- Igen.

- Kettesben?

- Csaknem!

- És miről beszélgettek?

- A halottakról.

- Ah, ez igazán nagyon szórakoztató lehetett! - kiáltott fel Albert. - Hát én megígérem, ha olyan szerencsés leszek, és lovagja lehetek a szép grófnőnek egy ilyen sétán, bizony csak az élőkről fogok vele beszélni.

- Lehet, hogy rosszul teszi.

- De addig is bemutat neki, ahogy ígérte?

- Azonnal, amint leeresztik a függönyt.

- Milyen hosszú ez az ostoba első felvonás!

- Hallgassa csak a finálét, gyönyörű, és Coselli csodálatosan énekli.

- Igen, de micsoda esetlen megjelenés!

- Spech kisasszonynál nincs kiválóbb drámai énekesnő.

- De nézze, ha valaki Sontagot és Malibrant hallotta...

- Nem találja, hogy Morianinak kitűnő a játéka?

- Nem szeretem a barnákat, ha úgy énekelnek, mintha szőkék volnának.

- Ó, kedvesem - mondta Franz elfordulva, miközben Albert tovább vizsgálódott távcsövével -, ön igazán sokat kíván.

Végre mégis legördült a függöny, Morcerf vicomte nagy megelégedésére. Fogta a kalapját, sietve lesimította a haját, megigazította nyakkendőjét, kézelőjét, és közölte Franzcal, hogy indulhatnak.

Franz tekintetével kérdezte meg a grófnőt; és mivel az egy intéssel értésére adta, hogy szívesen látja, a fiatalember nem késett tovább, hogy eleget tegyen Albert sürgetésének. Elindultak tehát, és Albert, amíg a félkör alakú termet körüljárták, útközben is talált igazítanivalót inggallérján és kabátja-hajtókáján. Franz azután bekopogtatott a négyes számú páholyba, a grófnő páholyába.

Az a fiatalember, aki a páholy előterében mellette ült, olasz szokás szerint felállt, hogy átadja helyét az újonnan érkezettnek, aki maga is átengedi majd ezt a helyet, ha újabb látogató találna jönni.

Franz úgy mutatta be Albert barátját a grófnőnek, mint olyan ifjút, aki mind társadalmi helyzeténél, mind szellemi képességeinél fogva a legelőkelőbb helyet foglalja el. Ez egyébként igaz is volt, mert Párizsban és abban a körben, amelyben Albert élt, igazán kifogástalan gavallérnak tartották. Hozzáfűzte még, hogy Albert kétségbe volt esve, amiért a grófnő párizsi tartózkodása alatt nem volt módjában bemutatkoznia, és arra kéri a grófnőt, engedje meg, hogy most pótolja ezt a mulasztást. Egyúttal elnézést kér a grófnőtől, hiszen neki magának is szüksége lett volna szószólóra, aki szerénytelenségéért kimenti.

A grófnő feleletképpen kedvesen üdvözölte Albert-t, és kezet nyújtott Franznak.

Intésére Albert elfoglalta a mellette megüresedett helyet, Franz pedig a grófnő mögött ült le.

Albert remek társalgási témát talált: Párizst. Közös ismerőseikről beszélt a grófnőnek, Franz látta, hogy barátja elemében van. Hagyta, hadd beszéljen, elkérte tőle óriási messzelátóját, és most ő vizsgálgatta körül a termet.

Egyik velük szemben levő páholyban, a harmadik páholysorban, elöl ült egymagában egy csodálatosan szép fiatal nő. Görög ruhában volt, amelyet annyi bájjal viselt, hogy ez kétségtelenül saját nemzeti viselete lehetett.

Mögötte a félhomályban egy férfi alakja rajzolódott ki, de az arca nem látszott.

Franz félbeszakította Albert és a grófnő társalgását, hogy az utóbbitól megkérdezze, nem ismeri-e a szép görög nőt, aki méltó volt rá, hogy ne csak a férfiak, hanem a nők figyelmét is magára vonja.

- Nem - felelte a grófnő. - Csak annyit tudok, hogy az évad kezdete óta Rómában van, mert amióta a színház megnyílt, mindig ott látom, ahol most ül. Egy hónap óta egyetlen előadásról sem hiányzott, hol annak a férfinak kíséretében volt, aki most is vele van, hol pedig egyszerűen egy fekete szolga követi.

- Milyennek találja, grófnő?

- Rendkívül szépnek. Csak Medora lehetett hozzá hasonló.

Franz és a grófnő egymásra mosolyogtak. Azután az asszony ismét Albert-rel beszélgetett. Franz pedig tovább gyönyörködött a görög nő szépségében.

Felgördült a függöny, megkezdődött a balett. Gyönyörű olasz balett volt, a híres Enrico rendezte, aki mint koreográfus igen nagy hírnevet szerzett magának Olaszországban. Ebben a balettben, az első szereplőtől az utolsó statisztáig, mindenki tevékenyen részt vesz a cselekményben. Százötven személy csinálja ugyanabban a pillanatban ugyanazt a mozdulatot, egyszerre emeli fel ugyanazt a karját vagy lábát.

A balett címe Poliska volt.

Franz érdeklődését sokkal jobban lekötötte a szép görög nő, semhogy a balettre figyelt volna, bármilyen érdekes volt is. A nő viszont, úgy látszott, rendkívül élvezte a látványt. Ez az élvezet igen élénk ellentétben állott kísérője tökéletes közönyével. A férfi a balett egész ideje alatt meg sem moccant, és úgy látszott, hogy a trombiták, a réztányérok meg a csengettyűk pokoli zajában békés, nyugodt álomba szenderült.

Végül befejezték a balettet, a függöny a megittasodott közönség óriási tapsvihara közepette gördült le.

Olaszországban az a szokás, hogy az opera egyes felvonásait balett szakítja meg, és ezért igen rövidek a felvonásközök, mert hiszen az énekesek kipihenhetik magukat, és átöltözködhetnek addig, amíg a táncosok szórakoztatják a közönséget.

Megkezdődött az opera második felvonásának nyitánya. Franz észrevette, hogy az addig alvó férfi a hegedű első hangjára lassan feláll, odalép a görög nőhöz, aki hátrafordult, hogy néhány szót mondjon neki, azután ismét a páholy peremére könyököl.

A férfi arca még mindig árnyékban volt, és Franz egyetlen vonását sem látta.

A függöny most felment.

Franz figyelmét természetesen magukra vonták a szereplők, és pillantása egy percre lesiklott a szép görög nő páholyáról, hogy a színpadra figyeljen.

A cselekmény, mint tudjuk, az álomkettőssel kezdődik: Parisina, álmában, elárulja Azzo előtt Ugo iránt érzett titkos szerelmét. A megcsalt férjen annyira erőt vesz a féltékenység, hogy miután meggyőződött felesége hűtlenségéről, felébreszti és megígéri neki, hogy bosszút fog állni.

Ez a duó a termékeny Donizetti egyik legszebb, legkifejezőbb és legborzalmasabb szerzeménye. Franz már harmadszor hallotta, és noha nem volt valami szenvedélyes zenebolond, mégis mélységes hatást tett reá. Így hát ő is csatlakozni akart a terem tapsolóihoz, de tapsra emelt keze hirtelen megállt a levegőben, és bravó-kiáltása a torkán akadt.

A páholybeli férfi egészen felállt, és amint a fény megvilágította arcát, Franz felismerte benne Monte Cristo szigetének titokzatos lakóját, akinek alakját és hangját előtte való este, a Colosseum romjainál vélte felismerni.

Nem volt több kétség: az idegen világjáró Rómában lakott. Franz arcvonásai elárulhatták azt a zavart, amelyet az idegen megpillantása okozott, mert a grófnő, amint reánézett, kacagni kezdett, és megkérdezte, hogy mi történt vele.

- Grófnő - felelte Franz -, azt kérdeztem az imént, nem ismeri-e azt a görög nőt. Most azt kérdezem, ismeri-e a férjét?

- Éppen olyan kevéssé, mint őt magát - válaszolta a grófnő.

- Még sohasem vette szemügyre?

- No, ez a kérdés már megint a franciára vall! Jól tudja, hogy mi, olasz nők sohasem nézünk más férfira, mint arra, akit szeretünk.

- Ez igaz - felelte Franz.

- Mindenesetre - mondta a nő, szeméhez emelve Albert messzelátóját, és a páholy felé tekintve -, valami új életre keltett halott lehet, aki a sírásó engedelmével kelt ki sírjából, mert rettenetesen sápadt.

- Mindig ilyen - jegyezte meg Franz.

- Hát ismeri? - kérdezte a grófnő. - Akkor hát én kérdezem meg öntől, hogy ki ez az ember?

- Úgy rémlik, már láttam valahol, és mintha most ráismernék.

- Csakugyan - felelte a grófnő, és szép válla megrándult, mintha borzongás futna végig az ereiben -, megértem, hogy aki csak egyszer is látta ezt az embert, nem felejti el többé.

Úgy látszik tehát, nemcsak Franzra volt ez az ember ilyen nagy hatással, látása másokban is különös érzést keltett.

- Mondja, grófnő - kérdezte Franz az asszonyt, miután az már másodszor is jól megnézte messzelátóján a férfit -, mi a véleménye erről az emberről?

- Az, hogy valóságos lord Ruthwen.[10]

Ez a Byronra való célzás szíven ütötte Franzot. Ha valaki, ez az ember el tudta hitetni, hogy vannak vámpírok.

- Meg kell tudnom, kicsoda - mondta Franz felállva.

- Ó, nem! - kiáltott fel a grófnő. - Ne menjen el. Számítok önre, hogy hazakísér. Nem engedem el.

Franz a nő füléhez hajolt.

- Fél?

- Hallgasson ide - felelte a grófnő -, Byron megesküdött nekem, hogy hisz a vámpírokban. Azt mondta, látott is vámpírt, leírta arcukat. No hát ez tökéletesen olyan! Fekete hajú, nagy szeme valami különös lánggal ragyog, arca halálsápadt... Azután figyelje meg, nem ugyanolyanféle az a nő sem, aki vele van, mint amilyenek mi vagyunk... idegen asszony... görög... eretnek... bizonyára éppen olyan varázsló, mint ő maga. Nagyon kérem, ne menjen hozzá. Kutasson utána holnap, ha jónak látja, de ma nem engedem el magam mellől.

Franz ellenkezett.

- Nézze - mondta a grófnő felállva -, én elmegyek. Nem várhatom be az előadás végét, vendégeim vannak. Csak nem lesz olyan udvariatlan, hogy megtagadja tőlem kíséretét?

Franz erre nem válaszolhatott másként, mint hogy veszi a kalapját, kinyitja a páholy ajtaját, és karját nyújtja a grófnőnek.

Úgy is tett.

A grófnő valóban nagyon izgatott volt, sőt Franz maga sem tudott szabadulni bizonyos babonás félelemtől. Ez természetes is volt, mert amit a grófnő csak ösztönösen érzett meg, Franz számára már egy különös emlék leszűrődése volt.

Franz érezte, hogy az asszony reszket, amikor beszáll a kocsijába. Egészen hazakísérte. Nem volt ott semmiféle vendég, nem várta senki sem. A fiatalember szemrehányást tett neki.

- Igazán nem érzem jól magam - mondta az asszony -, és szükségem van rá, hogy egyedül legyek. Annak az embernek a látása egészen felkavart.

Franz nevetni próbált.

- Ne nevessen - mondta a grófnő. - Úgy sincs igazán kedve hozzá. Azután ígérjen meg valamit.

- Ugyan mit?

- Ígérje meg.

- Mindent, amit csak akar, kivéve azt, hogy ki ne nyomozzam, ki ez az ember. Van rá okom, csak most nem mondhatom meg, hogy miért akarom tudni a kilétét, meg azt, hogy honnan jön, és hová megy.

- Hogy honnan jön, azt nem tudom, de hogy hová megy, azt megmondhatom: egészen bizonyosan a pokol fenekére.

- Térjünk vissza ahhoz az ígérethez, amelyet ki akar csikarni tőlem, grófnő - jegyezte meg Franz.

- Ah, igen! Hogy térjen haza egyenesen a szállóba, és ne próbálja meg ma este felkeresni ezt az embert. Azok közt, akikkel együtt voltunk, és akikhez megyünk, bizonyos finom szálak szövődnek. Ne legyen ön kapocs köztem és e férfi közt. Járjon utána holnap, ha kedve tartja, de nekem ne mutassa be soha, hacsak nem akarja, hogy szörnyethaljak a félelemtől. És most jó éjszakát. Próbáljon meg aludni. Én jól tudom, hogy ki az, aki ma nem fogja lehunyni a szemét.

E szavak után a grófnő otthagyta Franzot, rábízva, törje a fejét rajta, vajon csak tréfálkozott-e, vagy valóban érezte is azt a félelmet, amelyről beszélt.

Franz a szállóba érve Albert barátját házi köntösben és bő nadrágban találta, amint kényelmesen hátradőlt egy karosszékben és szivarozott.

- Nahát, ön az? - kezdte. - Szavamra mondom, azt hittem, csak holnap jön haza.

- Kedves Albert - válaszolta Franz -, örülök, hogy alkalmam nyílik egyszer s mindenkorra megmondani, milyen rosszul ítéli meg az olasz nőket. Pedig azt hittem, elmaradt szerelmi kalandjai már meggyőzték balítéletéről.

- Ugyan, ugyan! Ki ismeri ki magát e sok pokoli nő között? Kezüket nyújtják, megszorítják a kezünket! A fülünkbe sugdosnak, hazakísértetik magukat. Ezeknek a mókáknak egy negyed része elég lenne ahhoz, hogy tönkretegye egy párizsi nő jó hírét.

- Ej, hiszen éppen azért van ez így, mert nincs mit rejtegetniük, mert a napvilágon élnek, mert a nők olyan kevés teketóriát csinálnak ebben a szép országban, ahol csak úgy visszhangzik a sok si,[11] mint Dante mondja. Egyébként ön is láthatta, hogy a grófnő valóban félt.

- Ugyan mitől félt? Attól az udvarias úrtól, aki velünk szemközt ült azzal a szép görög nővel? De én meg is akartam bizonyosodni felőlük, és amikor elhagyták a páholyt, a folyosón kereszteztem az útjukat. Nem tudom, honnan a pokolból szedték önök azokat a másvilágról szóló gondolatokat! Nagyon jóképű fiatalember, kitűnő megjelenésű, úgy látszik, Franciaországban készítteti a ruháit, Blinnél vagy Humann-nál. Kissé sápadt, az igaz, de tudja, hogy a sápadtság az előkelőség jele.

Franz mosolygott, Albert nagyon szeretett volna sápadt lenni.

- Magam is úgy véltem - mondta Franz -, hogy a grófnő túlságosan megijedt ettől az embertől. Beszélt az az úr az ön közelében, hallotta néhány szavát?

- Beszélt, de újgörögül. Felismertem néhány elrontott görög szóról. Meg kell mondanom, kedves barátom, hogy a kollégiumban igen jól megtanultam görögül.

- Tehát újgörögül beszélt?

- Valószínűleg.

- Semmi kétség többé - mormogta Franz -, ez ő.

- Tessék?

- Semmi. Mit csinált azután?

- Meglepetést készítettem önnek.

- Miféle meglepetést?

- Tudja, hogy semmi szín alatt sem lehet hintót szerezni?

- A mindenit! Hiszen már mindent elkövettünk érte, ami emberileg csak lehetséges volt, és - hiába.

- Nohát, nekem csodálatos ötletem van.

Franz úgy nézett Albert-re, mint aki nem nagyon bízik a másik képzelőerejében.

- Kedves barátom - mondta Albert -, ön úgy nézett most rám, hogy ezért bízvást elégtételt kérhetnék öntől.

- Kész vagyok az elégtételt megadni, kedves barátom, ha az ötlet valóban olyan elmés, ahogy mondja.

- Hallgasson ide.

- Hallgatom.

- Nincs rá mód, hogy kocsit szerezzünk, ugye?

- Nincs.

- Lovakat sem?

- Azokat sem?

- De szekeret tudunk szerezni?

- Talán.

- És egy pár ökröt is?

- Valószínűleg.

- Nohát, kedvesem, akkor rendben vagyunk. Feldíszíttetem a szekeret, nápolyi aratóknak öltözünk, és megelevenítjük Léopold Robert pompás festményét. Ha a nagyobb hasonlatosság kedvéért a grófnő hajlandó egy puzzolei vagy sorrentói asszony ruhájába öltözni, az álarcos menet tökéletes lesz, ő pedig elég szép ahhoz, hogy az Asszony gyermekkel című festmény nőalakját megszemélyesítse.

- No, ezúttal kitett magáért! - kiáltott fel Franz. - Ez igazán kitűnő gondolat, Albert.

- És egészen franciás ötlet. Az árnyékkirályok életrehívása, semmi más! Ah, római urak, azt hiszitek, gyalogszerrel fogunk végigszaladni az utcáitokon, mint a lazzaronik,[12] csupán azért, mert kevés a hintótok és a lovatok? Túljárunk az eszeteken!

- És közölte már valakivel ezt a ragyogó ötletét?

- Hogyne, a fogadóssal. Mikor hazaértem, felhívattam és elmondtam neki kívánságomat. Biztosított róla, hogy ennél semmi sem könnyebb. Be akartam aranyoztatni az ökrök szarvait, de erre azt felelte, hogy az három napba kerülne, így hát lemondtam róla.

- És hol van?

- Kicsoda?

- A fogadós.

- Ebben az ügyben szaladgál. Holnapra talán már késő lenne.

- Tehát még ma este megadja a választ?

- Remélem.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Pastrini mester dugta be a fejét.

- Permesso?[13] - kérdezte.

- Hogyne volna szabad! - kiáltott fel Franz.

- Nohát, megtalálta a kért szekeret és ökröket? - kérdezte Albert.

- Jobbat találtam - felelte a fogadós öntelten.

- Ohó, kedves fogadós uram, vigyázzon ám, mert a jobb ellensége a jónak.

- Bízzák csak rám a dolgot, eccellenza - mondta Pastrini mester fontoskodó arccal.

- No de hát mégis, mi történt? - kérdezte most már Franz.

- Azt tudják - mondta a fogadós -, hogy Monte Cristo grófja ugyanezen az emeleten lakik, mint önök?

- Meghiszem azt - felelte Albert -, hiszen neki köszönhetjük, hogy úgy lakunk, mint két diák a rue Saint-Nicolaus-du-Chardonnet-n.

- A gróf tehát meghallotta, hogy önök milyen zavarban vannak, és felajánlott két helyet a hintajában és két ablakot a Rospolipalotában.

Albert és Franz összenéztek.

- De - kezdte Albert - elfogadhatjuk-e ennek az idegennek az ajánlatát, olyan emberét, akit nem is ismerünk?

- Miféle ember ez a Monte Cristo grófja? - kérdezte Franz a fogadóstól.

- Valami szicíliai vagy máltai igen nagy úr, nem tudom egészen bizonyosan, de nemes, akár egy Borghese, és gazdag, mint egy aranybánya.

- Úgy gondolom - mondta Franz Albert-nek -, hogy ha ez az ember csakugyan olyan kitűnő modorú, mint ahogy a fogadósunk mondja, más módon kellett volna meghívnia bennünket, akár írásban, akár...

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

- Szabad - mondta Franz.

Egy tökéletesen elegáns, libériába öltözött szolga jelent meg a küszöbön.

- Monte Cristo grófja küldi Franz d'Épinay úrnak és Albert de Morcerf vicomte úrnak - mondta.

Ezzel két névjegyet nyújtott át a fogadósnak, amelyeket az továbbadott a két fiatalembernek.

- Monte Cristo grófja - folytatta a szolga - engedelmet kér az uraktól, hogy holnap reggel szomszédi látogatást tehessen önöknél. Bátor volna tudakozódni, hogy hány órakor teheti tiszteletét.

- Szavamra mondom - mondta Albert Franznak -, nincs ebben semmi kivetnivaló.

- Mondja meg a grófnak - válaszolta Franz -, hogy majd mi tesszük tiszteletünket nála.

A szolga eltávozott.

- Ezt nevezik előkelő vetélkedésnek - jegyezte meg Albert. - Igaza volt, Pastrini mester, igazán kifogástalan úr az ön Monte Cristo grófja.

- Tehát elfogadják az ajánlatát? - kérdezte a fogadós.

- El ám, el bizony - válaszolta Albert. - De azért mégiscsak bevallom, hogy sajnálom a szekerünket és az aratóinkat. És ha nem volna az a Rospoli-palotabeli ablak, hogy kárpótoljon ezért a veszteségért, azt hiszem, visszatérnék első ötletemhez. Mit szól hozzá, Franz?

- Azt hiszem, hogy számomra is a Rospoli-palota ablakai a döntők - válaszolta Franz Albert-nek.

A Rospoli-palota ablakában felajánlott két hely arra a beszélgetésre emlékeztette, amely a Colosseum romjai között az ismeretlen meg a Tiberisen túli paraszt között lefolyt, és amelyet kihallgatott. Ennek a beszélgetésnek a során a köpönyeges férfi magára vállalta, hogy az egyik halálraítéltnek megszerzi a kegyelmet.

A köpönyeges ember ugyanaz volt, akinek megjelenése már az Argentína Színházban is annyira foglalkoztatta - pedig minden jel erre vallott -, ott minden bizonnyal felismeri majd, s megtudja, amit akart.

Franz az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy erről a két jelenségről álmodozott, és alig várta a másnapot. Holnap valóban mindennek tisztázódnia kell. És ezúttal, hacsak Monte Cristo-beli vendéglátó gazdája nincs birtokában Gyges gyűrűjének, nem tud láthatatlanná válni, nem szökhet el előle. Így ébredt fel nyolc óra előtt.

Albert, mivel neki nem voltak ilyen okai a koránkelésre, még javában aludt.

Franz behívatta a fogadóst, aki a megszokott alázattal jelent meg.

- Pastrini mester - kérdezte tőle -, nem lesz ma valami kivégzés?

- Dehogynem, eccellenza. De ha azért tetszik kérdezni, hogy ablakot szerezzek hozzá, akkor már elkésett.

- Nem azért - mondta Franz. - Egyébként, ha éppenséggel látni akarom, úgy gondolom, találnék helyet magamnak a Monte Pinción.

- Ó, csak nem akar eccellenza a csőcselék közé vegyülni? Mert az nézi onnan az ingyen színházat.

- Valószínűleg nem megyek oda - mondta Franz -, de szeretnék megtudni néhány részletet.

- Miféle részleteket?

- Szeretném megtudni, hány halálraítélt van, tudni szeretném a nevüket és kivégzésük módját.

- Ezt a legjobbkor kérdezi, eccellenza! Éppen most hozták el a tavolettá-kat.

- Mik azok a tavoletták?

- Afféle fából készült táblácskák, amelyeket a kivégzés előtti estén minden utcasarokra kiakasztanak. Ezeken fel vannak tüntetve a halálraítéltek nevei, az ítéletek megokolása és a kivégzések módja. Ez az értesítés felszólítja a híveket, hogy imádkozzanak Istenhez, adjon őszinte megbánást a bűnösök lelkébe.

- Önnek is azért hozzák a tavolettákat, hogy imádságát a hívek imáihoz fűzze? - kérdezte Franz kétkedő arccal.

- Nem, eccellenza. Én megállapodást kötöttem a kihordóval, hogy hoz nekem ebből is, mint a színlapokból, hogy ha vendégeim közül valaki jelen akar lenni a kivégzésen, megtudhassa a körülményeket.

- Micsoda gyöngéd figyelem! - kiáltott fel Franz.

- Ó - nevetett Pastrini mester -, dicsekedhetem vele, minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy szolgálatára legyek előkelő vendégeimnek, akik bizalmukkal kitüntetnek.

- Azt látom, fogadós uram! És el is fogom mondani mindenkinek, aki csak tudni akarja, legyen egészen nyugodt. De egyelőre szeretnék látni egy ilyen tavolettát.

- Semmi akadálya - felelte a fogadós, és kinyitotta az ajtót. - Egyet kifüggesztettem az emeleten.

Kiment, leakasztotta a tavolettát, és bevitte Franznak.

- Íme, itt az akasztófa-hirdetmény szó szerinti fordítása:

Közhírré tétetik, hogy február 22-én, kedden, a karnevál első napján, az egyházi főtörvényszék rendeletére kivégzik a piazza del Popolón Andrea Rondolót, a nagybecsű főtisztelendő Don Cesare Terlininek, a San Giovanni in Laterano templom kanonokának gyilkosát, és Peppinót, aki Rocca Priori néven bűnszövetségben állt a gyűlöletes Luigi Vampa rablóval és bandája tagjaival.

Az első mazzolata lesz.
A második decapitato.

Kérjük a könyörületes lelkeket, imádkozzanak Istenhez, hogy adjon a két szerencsétlen halálraítélt szívébe őszinte megbánást.

Ugyanúgy hallotta ezt Franz két nappal előbb este, a Colosseum romjai alatt, azóta tehát semmi változás sem történt a programban.

A halálraítéltek nevei, elítéltetésük oka, kivégzésük módja, pontosan megegyezett.

Így tehát a Tiberisen túli paraszt minden valószínűség szerint maga Luigi Vampa, a köpönyeges ember pedig Szindbád, a tengerész, aki mind Rómában, mind Porto Vecchióban és Tuniszban részt vesz az emberbaráti cselekedetekben.

Közben telt az idő, kilenc óra volt már, és Franz éppen fel akarta költeni Albert-t, mikor, legnagyobb meglepetésére, az már teljesen felöltözve lépett ki szobájából. A karnevál gondolata nem hagyta nyugodni, sokkal korábban felébresztette, mint ahogy barátja remélte.

- Mondja csak, kedves Pastrini mester - szólította meg Franz a fogadóst -, minthogy mind a ketten készen állunk, mit gondol, alkalmas volna-e, ha most látogatnánk meg Monte Cristo grófját?

- Ó, hogyne, egészen bizonyosan! - válaszolta a fogadós. - Monte Cristo grófja jókor reggel szokott kelni, és bizonyos, hogy legalább két órája ébren van már.

- És nem gondolja, hogy illetlenség lenne, ha most látogatnánk be hozzá?

- Szó sincs róla.

- Akkor hát, Albert, ha ön készen van...

- Teljesen készen vagyok - felelte Albert.

- Menjünk és köszönjük meg szomszédunk előzékenységét.

- Menjünk.

Franznak és Albert-nek csak a folyosón kellett átmenniük. A fogadós előttük ment, és be is csengetett helyettük. Egy szolga nyitott ajtót.

- I signori Francesi[14] - mondta a fogadós.

A szolga meghajolt, és intett, hogy lépjenek be.

Két olyan fényűzően berendezett szobán haladtak keresztül, amilyet nem tételeztek volna fel Pastrini mester fogadójáról, és végül egy tökéletesen előkelő szalonba jutottak, A padlót török szőnyeg borította, a legkényelmesebb bútorok kínálták duzzadó párnáikat és rugalmas támláikat. A falakon pompás, mesteri festmények és művészien csoportosított, remek fegyverek váltakoztak. Az ajtókat hatalmas hímzett függönyök borították.

- Kegyeskedjenek helyet foglalni, eccellenza, míg értesítem a gróf urat - mondta a szolga.

Ezzel eltűnt az egyik ajtó mögött.

Mikor ez az ajtó kinyílt, egy guzla hangja szűrődött be a két jó baráthoz, de azonnal el is halt. Az ajtó, amely éppen csak megnyílt, s máris becsukódott, a dalnak úgyszólván csak egy foszlányát bocsátotta be a szalonba.

Franz és Albert összenéztek, pillantásuk azután ismét végigfutott a bútorokon, a képeken és a fegyvereken. Mindez másodszorra még pompásabbnak látszott, mint amikor először megpillantották.

- Mit szól ehhez? - kérdezte Franz a barátjától.

- Azt kell hinnem, kedves barátom, hogy szomszédunk tőzsdeügynök, aki besszre spekulál a spanyol papírokkal, vagy valami inkognitóban utazgató herceg.

- Csitt! - mondta Franz. - Rögtön megtudjuk, mert már itt is van.

Csakugyan ajtónyitás zaja hallatszott, és csaknem ugyanabban a pillanatban félrehúzódott a függöny, hogy utat nyisson e gazdagság urának.

Albert elébe ment, Franz azonban, mintha gyökeret vert volna a lába, nem mozdult.

A belépő férfi nem volt más, mint a colosseumi köpönyeges ember, a páholybeli ismeretlen és Monte Cristo szigeti titokzatos vendéglátója.

 

14
A mazzolata

- Uraim - kezdte Monte Cristo grófja, amint belépett -, ezerszer bocsánatot kérek, amiért engedtem, hogy megelőzzenek, de attól tartottam, hogy alkalmatlan leszek, ha korábban látogatom meg önöket. Egyébként, mivel azt üzenték nekem, hogy átjönnek, alkalmazkodtam kívánságukhoz.

- Franz és én hálás köszönetet mondunk önnek, gróf úr - mondta Albert. - Igazán nagy zavarból ment ki bennünket, már-már a legfantasztikusabb járóművekről gondolkoztunk, mikor megkaptuk az ön szíves meghívását.

- Ej, ej, istenem! - kezdte ismét a gróf, és intett a két fiatalembernek, hogy üljenek le egy pamlagra. - Bizony csak annak az ostoba Pastrininak köszönhető, hogy olyan sokáig hagytam kínlódni önöket! Egy szóval sem tett említést az önök zavaráról, pedig én, aki olyan magányosan és elszigetelten élek itt, szinte lestem az alkalmat, mikor ismerkedhetek meg a szomszédaimmal. Abban a pillanatban, amikor tudomásomra jutott, hogy valamiben segítségükre lehetek, láthatták, hogyan ragadtam meg az alkalmat.

A két fiatalember meghajolt. Franz még mindig nem talált szavakat, még nem jutott semmiféle elhatározásra, és mivel a gróf arcán nem látszott, hajlandó-e ráismerni, vagy kívánja-e, hogy ő felismerje, nem tudta, szabad-e egyáltalán célzást tennie a múltra, vagy jobb, ha bevárja, míg újabb bizonyosságokat hoz a jövő. Egyébként, ha azt tudta is, hogy őt látta előző este a páholyban, azt nem állíthatta teljes bizonyossággal, hogy a Colosseumban is vele találkozott két nappal azelőtt. Elhatározta tehát, hogy szabad folyást enged a dolgoknak, anélkül hogy bármit is szóvá tenne a grófnak. Franz különben is fölényben volt, mert tudott a gróf titkáról, neki pedig, minthogy nem volt mit rejtegetnie, nem kellett tartania a gróftól.

De azt azért elhatározta, olyan mederbe tereli a társalgást, hogy némi fény derengjen kétségeire.

- Gróf úr - mondta -, ön helyet ajánlott nekünk a kocsijában és a Rospoli-palota ablakaiban. Nem tudná megmondani azt is, hogyan lehetne a piazza del Popolón bármilyen "helyet" szerezni?

- Ah, igaz! - mondta a gróf szórakozott arccal és merőn nézve Morcerf-re. - Nem valami kivégzés lesz a piazza del Popolón?

- De igen - felelte Franz, mert látta, hogy a gróf maga tér arra a tárgyra, amelyre reá akarta vezetni.

- Várjon csak, azt hiszem, tegnap megbíztam vele a titkáromat, hogy szerezzen oda helyet. Meglehet, hogy ebben is tudnék egy kis szolgálatot tenni önöknek.

Egy csengő zsinórja után nyúlt, és háromszor meghúzta.

- Nem gondolt még a gazdaságos időbeosztásra és arra, hogy egyszerűsítse a szolgák járás-kelését? - kérdezte Franztól. - Én tanulmányoztam ezt. Ha egyet csengetek, az inasomat hívom, a kettős csengetés a pincért szólítja, a három csengetés pedig a titkárt hívja be. Ilyen módon egyetlen pillanatot sem vesztegetek el, és a felesleges beszédtől is megkímélem magam. Tessék, itt a mi emberünk.

Belépett egy negyven-ötven év körüli férfi. Franz úgy látta, hogy ez annyira hasonlít ahhoz a csempészhez, aki őt a barlangba bevezette, mint egyik vízcsepp a másikhoz. Úgy látszott azonban, hogy az ember egyáltalában nem ismerte fel őt. Franz látta, hogy ez parancsszóra történik.

- Bertuccio úr - mondta a gróf -, megkísérelt ablakot foglalni a piazza del Popolón? Tegnap utasítást adtam rá.

- Igenis, eccellenza - válaszolta a titkár -, de már elkéstem vele.

- Hogy lehet az? - kérdezte a gróf, összehúzva szemöldökét. - Nem megmondtam, hogy helyet akarok?

- Van is, eccellenza, az, amelyet Lobanyev herceg bérelt ki. De fizetnem kellett érte száz...

- Jól van, jól van. Bertuccio úr, kímélje meg ezeket az urakat az apró-cseprő részletektől. Az a fontos, hogy megvan az ablak. Majd adja meg a kocsisnak a házszámot, és maradjon a lépcsőn, hogy odavezessen bennünket: ez elég. Elmehet.

A titkár elköszönt, és távozni akart.

- Igaz - mondta még a gróf -, legyen szíves, kérdezze meg Pastrinitól, megkapta-e a tavolettát, és kéretem, küldje ide nekem a kivégzés programját.

- Fölösleges - jegyezte meg Franz, és kihúzta zsebéből kis jegyzőkönyvét. - Elolvastam azt a kis táblát és lemásoltam. Tessék.

- Nagyszerű! Akkor távozhat, Bertuccio úr, nincs már szükségem önre. Csak akkor kérek értesítést, amikor a reggelit felszolgálták. Az urak - folytatta a két fiatalemberhez fordulva - megtisztelnek vele, hogy velem reggeliznek?

- De gróf úr - vetette ellen Albert -, ezt már nem fogadhatjuk el.

- Szó sincs róla, ellenkezőleg, igen nagy örömet okoznak vele. Majd egy szép napon Párizsban viszonozhatja egyikük vagy másikuk, esetleg mindketten. Bertuccio úr, három terítéket adasson.

Átvette Franztól a jegyzőkönyvecskét.

- Eszerint tehát - folytatta olyan hangon, mintha a Petites Affiches-t[15] olvasta volna -, "Február 22-én, kedden kivégzik Andrea Rondolót, a nagybecsű főtisztelendő don Cesare Terlininek, a San Giovanni in Laterano templom kanonokának gyilkosát, és Peppinót, aki Rocca Priori néven bűnszövetségben állt a gyűlöletes Luigi Vampa rablóval és bandája tagjaival..." Hm! "Az első mazzolata lesz, a második decapitato." Igen, csakugyan - folytatta a gróf -, valóban így is kellett volna történnie a dolognak, de azt hiszem, tegnap óta valami változás történt a ceremónia rendjében és menetében.

- Ugyan! - mondta Franz.

- Igen, tegnap Rospigliosi bíborosnál töltöttem az estét, és ott úgy hallottam, hogy az egyik halálraítélt kivégzését elhalasztják.

- Andrea Rondolóét? - kérdezte Franz.

- Nem - felelte hanyagul a gróf -, a másikét... (egy pillantást vetett a jegyzőkönyvecskébe, mintha a név nem jutna eszébe) a Peppinóét, az úgynevezett Rocca Prioriét. Így elmulasztják a lefejezést, de még mindig végignézhetik a mazzolatát, ami igen érdekes kivégzési mód annak, aki először látja, sőt, még annak is, aki másodszorra nézi végig. A lefejezés, mint bizonyára jól tudják, igen egyszerűen, simán megy: nincs benne semmi váratlan. A mandaia sohasem véti el, nem remeg, nem üt mellé, nem csap le harmincszor, mint az a katona, aki Chalais gróf fejét vágta le. Richelieu talán külön is figyelmébe ajánlotta a grófot. De nézzék - tette hozzá a gróf megvetően -, ne beszéljünk az európaiakról, ha a halálbüntetésről van szó, nem értenek ők hozzá, a kegyetlenség itt még valósággal gyermekcipőben jár, vagy inkább már elaggott.

- Gróf úr - jegyezte meg Franz -, úgy fest a dolog, mintha ön összehasonlító tanulmányt végzett volna a világ különböző népeinek halálbüntetéseiről.

- Legalábbis kevés olyan kivégzés van, amelyet ne láttam volna - jegyezte meg a gróf hidegen.

- És örömét lelte ezekben a szörnyű látványosságokban?

- Első érzésem az irtózat volt, a második a közöny, a harmadik már a kíváncsiság.

- A kíváncsiság! Borzasztó ez a szó.

- Miért? Az életben csak egyetlen komoly gondolat van: a halál. Nos, nem érdekes-e tanulmányozni, hány módon távozhat el a lélek a testből, és hogy az egyes emberek jellemük, vérmérsékletük, sőt országuk szokásai szerint miképpen teszik meg azt a végső utat, amely a létből a nemlétbe vezet? Annyit mondhatok: minél több embert látunk meghalni, annál könnyebben nyugszunk bele a halál gondolatába. Nézetem szerint a halál egyébként is csak testi büntetés, de nem valódi bűnhődés.

- Nem egészen értem önt - jelentette ki Franz. - Magyarázza meg bővebben, mert rendkívül érdekel, amit mondott.

- Hallgasson ide - mondta a gróf. Arcát úgy elöntötte a gyűlölet, ahogy más ember arcát a vér. - Ha egy ember irtózatos kínzásokkal, véget nem érő szenvedések okozásával pusztulásra ítélné az ön apját vagy anyját, vagy kedvesét, egyszóval olyasvalakit, akinek elvesztése örökké fájdalmas űrt és vérző sebhelyet hagy szívében, úgy gondolja, eléggé kárpótolhatja önt a társadalom, ha a gyilkos nyakszirtje és csuklyás izma közé behatol a guillotine vasa, vagy ha az, aki önnek hosszú esztendők erkölcsi kínszenvedését okozta, néhány másodpercig fizikai fájdalmat érzett?

- Igen, tudom - válaszolta Franz -, az emberi igazságszolgáltatás vigasztalásnak nem elég. Csupán vért onthat vérért, ez az egész tudománya. De nem követelhetünk tőle többet, mint amit adni tud.

- Pedig ezúttal egyszerű példára hivatkoztam - kezdte ismét a gróf -, amikor a társadalom, amelyet egy ember halála az alapjaiban támad meg, ezt a halált halállal bosszulja meg. De vajon nincs-e milliószámra olyan fájdalom, amely porig sújthatja az embert anélkül, hogy a társadalom a legkevésbé is foglalkozna vele, anélkül, hogy a bosszúállásnak azt a ki nem elégítő módját is nyújtaná neki, amelyről az imént beszéltünk? Nincsenek-e olyan bűnök, amelyekre még a törökök karóbahúzása, a perzsák kerékbetörése, az irokézek idegszaggatója is csak enyhe büntetés, noha éppen ezeket a közönyös társadalom büntetlenül hagyja?... Feleljen, nincsenek-e ilyen bűnök?

- De vannak - válaszolta Franz -, és ezeknek a megtorlására való a párbaj.

- Ah, a párbaj! - kiáltott fel a gróf. - Szavamra mondom, ez aztán szép kis módja a cél elérésének, ha a bosszúállás a cél! Ha valaki elrabolta öntől a kedvesét, elcsábította a feleségét, meggyalázta a leányát, ha az ön életét, amely joggal várhatta Istentől a boldogságot, minden Isten teremtette emberi lény jogos osztályrészét, nyomor vagy gyalázat martalékává tette - azt hiszi ön, hogy bosszút áll azon az emberen, aki megzavarta az ön eszét, és kétségbeesést ültetett el az ön szívébe, ha kardjával a mellébe vág, vagy agyába golyót röpít? Dehogy! Nem is szólok arról, hogy gyakran az a másik ember kerül ki diadalmasan a párviadalból, tisztára mosva magát a világ előtt, és úgyszólván felmentve önmagát Isten előtt is. Nem, nem - folytatta a gróf -, ha nekem valaha is volna mit megbosszulnom, nem így csinálnám.

- Ön tehát nem híve a párbajnak? Nem is párbajozik? - kérdezte most Albert, igen meglepődve e különös felfogáson.

- Ó, dehogynem! - mondta a gróf. - Értsük meg egymást: kiállok párbajra valami hitványság, valami jogtalanság, meghazudtolás vagy arculütés megtorlásául, és annál is nagyobb nemtörődömséggel forgatom a fegyvert, mivel alaposan megszoktam a veszedelmet, s így csaknem bizonyos, hogy én ölöm meg az ellenfelemet. Igen, mindezekért én is kiállok párbajra. De lassú, mély, vég nélküli, örökké tartó fájdalomért, amit nekem okoztak, hacsak lehetséges, én is hasonló fájdalommal fizetnék. Szemet szemért, fogat fogért, mint ahogyan a keletiek, a teremtés kiválasztottjai mondták, ők, akik mindenben mestereink, akik meg tudták teremteni a maguk álomvilágát és a valóságok paradicsomát.

- De - vetette ellen Franz - ezzel az elmélettel, amellyel önmagát teszi meg bírává és hóhérrá saját ügyében, nehéz olyan mértéket tartani, hogy ne ütközzék bele a törvényes hatalomba. A gyűlölség vak, a harag nem ismer mértéket, és aki bosszút akar állni, könnyen ihatja ki maga is a keserű poharat.

- Hogyne, ha valaki szegény és ügyetlen. De akkor már nem, ha milliomos és ügyes. Egyébként a legrosszabb reá nézve az az utolsó kivégzési mód, amelyről az imént beszéltünk és amelyet az emberbaráti érzelmű francia forradalom a felnégyelés és a kerékbetörés helyébe állított, tehát mondják csak, a lefejezés talán megtorlást jelent? Igazán, szinte haragszom, amiért az a nyomorult Peppino itt valószínűleg nem lesz ma decapitato, mint ahogy hírlik: meglátták volna, milyen rövidke ideig tart az ilyesmi, jóformán beszélni sem érdemes róla. De uraim, igazán furcsa egy téma ez a karnevál napjára. Hogy is került szóba? Ah, emlékszem már! Önök helyet kértek az ablakomban. Rendben van, meglesz. De előbb talán üljünk asztalhoz, mert éppen jelentik, hogy tálalva van.

Valóban, a szalon négy ajtaja közül az egyik megnyílt, és felhangzottak a szertartásos szavak:

- Al suo commodo! [16]

A fiatalemberek felálltak, és átmentek az ebédlőbe.

A kifogástalanul felszolgált kitűnő reggeli alatt Franz Albert tekintetét kereste, hogy kiolvassa belőle, milyen hatást keltettek benne vendéglátó gazdájuk szavai. De akár mert a gróf könnyed hangja miatt Albert nemigen vetett ügyet a mondottakra, akár, mert a párbaj tekintetében Franz nézetei részben megegyeztek Monte Cristo grófjának felfogásával, végül pedig talán azért, mert az előzményeket, amelyeket elbeszéltünk, csupán Franz ismerte, a gróf elmélete csak reá hatott ilyen erősen. Nem vette észre, hogy barátja egyáltalán foglalkozott volna vele. Ellenkezőleg, Albert alaposan nekilátott a lakomának, minthogy négy vagy öt hónap óta olasz konyhára, vagyis a világ egyik legrosszabb konyhájára volt kárhoztatva. A gróf alig nyúlt az ételekhez, mintha azzal, hogy vendégeivel asztalhoz ült, csupán egyszerű udvariassági kötelességet akart volna teljesíteni, és arra számítana, hogy távozásuk után különös vagy sajátságos ételeket szolgáltat majd fel magának. Franznak ekkor, akarata ellenére, eszébe jutott, hogy a gróf látása milyen rémületet keltett G... grófnőben, és hogy a grófnő annak a meggyőződésének adott kifejezést: a szemközti páholyban ülő férfi vámpír.

Amint befejezték a reggelit, Franz elővette óráját.

- Mit csinál? - kérdezte a gróf.

- Bocsásson meg, gróf úr - válaszolta Franz -, de még ezer dolgunk van.

- Mégpedig?

- Még nincs jelmezünk sem, márpedig a jelmez ma mindenkinek kötelező.

- Sose törődjenek vele. Külön szobánk lesz, ha jól tudom, a piazza del Popolón, majd oda vitetek olyan jelmezeket, amilyeneket önök kívánnak, ott nyugodtan átöltözünk.

- A kivégzés után? - kiáltott fel Franz.

- Természetesen utána, de lehet közben vagy előtte, ahogy óhajtják.

- A vérpaddal szemben?

- A vérpad is az ünnepség egy része.

- Nézze, gróf úr, én meggondoltam - jegyezte meg Franz. - Mindenesetre nagyon köszönöm lekötelező szívességét, de megelégszem vele, ha ad egy helyet a kocsijában, egy helyet a Rospoli-palota ablakában, és kérem, rendelkezzék csak nyugodtan azzal a hellyel, amelyet nekem szánt a piazza del Popolón levő ablakban.

- Figyelmeztetnem kell, hogy igen különleges látványtól fosztja meg magát - válaszolta a gróf.

- Majd elbeszéli nekem - mondta Franz -, és bizonyos vagyok kenne, hogy az ön elbeszélésének színessége éppúgy fog rám hatni, mintha csak láttam volna az eseményt. Egyébként már több ízben akartam végignézni egy-egy kivégzést, de sohasem tudtam rászánni magam. Hát ön, Albert?

- Én láttam - felelte a vicomte - a Castaing kivégzését. De azt hiszem, aznap kissé részeg voltam. Azon a napon végeztem a kollégiumot, és nem is tudom, miféle kocsmában töltöttük az éjszakát.

- Különben pedig - mondta a gróf -, amiért Párizsban nem csinált valamit, külföldön még megteheti. Ha az ember utazik, okulni akar. Csak azért változtatunk helyet, hogy sok mindent láthassunk. Gondolja csak el, ha párizsi ismerősei megkérdik: milyen Rómában a kivégzés? És így válaszol: nem tudom. Azonfelül azt mondják, hogy a halálraítélt valami gyalázatos gazfickó, egy csirkefogó, aki piszkavassal verte agyon azt a derék kanonokot, aki őt úgy nevelte fel, mintha saját fia lett volna. Az ördögbe is! Ha már az ember papot öl meg, akkor valami illedelmesebb szerszámmal üsse agyon, ne piszkavassal, főleg ha az a pap talán az apja is. Ha Spanyolországba utaznánk, megnéznénk a bikaviadalokat is, ugyebár? Hát, kérem, képzelje azt, hogy viadalt fog látni. Jussanak eszébe a régi rómaiak cirkuszelőadásai, vadászatok, ahol megöltek háromszáz oroszlánt és vagy száz embert. Emlékezzenek arra a nyolcvanezer nézőre, aki mind tapsolt, azokra a bölcs matrónákra, akik elvitték oda eladó leányaikat, és azokra a bájos Veszta-szüzekre, akik fehér kezük hüvelykujjával jelezték kecsesen: "Előre, gyorsabban! Végezzetek ezzel az emberrel, akiben már alig van élet."

- Ön odamegy, Albert? - kérdezte Franz.

- Már hogyne mennék, barátom! Én is úgy vélekedtem, mint ön, de a gróf ékesszólása megmásította elhatározásomat.

- Menjünk hát, ha kedve tartja - mondta Franz. - De a piazza del Popolóra menet a Corsón szeretnék végigmenni. Lehetséges ez, gróf úr?

- Gyalog igen. Kocsin nem.

- Sebaj, gyalog megyek.

- Feltétlenül a Corsón át akar menni?

- Igen, valamit meg akarok nézni.

- Rendben van, menjünk hát a Corsón keresztül, a kocsisnak meghagyjuk, hogy a piazza del Popolón várjon ránk, és menjen oda a strada del Babuinón. Magam sem bánom, ha a Corsón át megyünk, legalább meglátom, vajon végrehajtották-e bizonyos utasításaimat.

- Eccellenza - nyitott be most a szolga -, egy vezeklőbarát szeretne önnel beszélni.

- Ah, igen! - mondta a gróf. - Tudom, miről van szó. Uraim, fáradjanak vissza a szalonba, kitűnő havanna-szivarokat találnak a középső asztalon, egy perc múlva magam is ott leszek.

A két fiatalember felállt, és az egyik ajtón távozott, míg a gróf, ismételt bocsánatkérések közepette, a másikon ment ki. Albert, aki imádta a jó füstölnivalót, és amióta Olaszországban időzött, valóságos áldozatnak érezte, hogy nem élvezheti a Café de Paris dohányát, most az asztalhoz lépett, és örömében felkiáltott, amikor megpillantotta a valódi havanna-szivarokat.

- Mondja csak - kérdezte Franz -, mi a véleménye Monte Cristo grófjáról?

- Hogy mi a véleményem? - felelte Albert, szemmel láthatóan csodálkozva, amiért barátja ilyen kérdést intéz hozzá. - Az a véleményem, hogy kedves ember, kitűnő házigazda, sokat látott, sokat tanult, nagy gondolkodó, és mint Brutus, a sztoikus iskola híve. Főként pedig - tette hozzá, szinte szeretettel fújva ki a füstkarikákat, amelyek csiga alakban szálltak a mennyezet felé - kitűnő szivarjai vannak.

Ez volt Albert véleménye a grófról. Mivel pedig Franz jól tudta, hogy Albert csak érett megfontolás után mond véleményt emberekről és dolgokról, meg sem kísérelte, hogy ezt a véleményt megváltoztassa.

- De - mondta - nem vett észre valami különöset?

- Ugyan mit?

- Hogy milyen figyelmesen nézte önt.

- Engem?

- Igen, önt.

Albert elgondolkodott.

- Ó - mondta sóhajtva -, ezen nincs mit csodálkozni. Én már csaknem egy esztendeje távol vagyok Párizstól, a ruháim egészen ódivatúak. A gróf bizonyára valami elmaradott vidékinek tart. Ábrándítsa ki őt, kedves barátom, és mondja meg neki az első alkalommal, hogy tévedett.

Franz mosolygott. Egy perccel később belépett a gróf.

- Már itt is vagyok, uraim - mondta -, és egészen rendelkezésükre állok. Az utasításokat kiadtam. A kocsi a piazza del Popolóra megy, mi a magunk útvonalán megyünk oda, ha úgy akarják, a Corsón keresztül. Vegyen magához ebből a szivarból néhányat, Morcerf úr.

- Ezer örömmel - mondta Albert -, hiszen az önök olasz szivarjai még a mi kincstári szivarjainknál is rosszabbak. Majd ha Párizsba jön, mindent viszonozni fogok.

- Nem utasítom vissza. Egyszer majd ellátogatok Párizsba, és ha megengedi, önnél is bekopogtatok. Induljunk, uraim, induljunk, nincs veszíteni való időnk. Fél egyre jár, mennünk kell.

Mindhárman lementek. A kocsis átvette gazdája utolsó parancsait, áthajtott a via del Babuinón, mialatt a gyalogosok a piazza del Espagnán és a via Frattinán felfelé tartottak, és útjuk éppen a Fiano-palota és a Rospoli-palota között vezetett tovább.

Franz pillantása a Rospoli-palotát kereste. Nem felejtette el, miféle jeladásban állapodott meg a köpönyeges férfi a Tiberisen túli paraszttal a Colosseum romjai között.

- Melyek az ön ablakai? - kérdezte Franz a grófot, a tőle telhető legtermészetesebb hangon.

- A három utolsó - felelte a gróf hanyagul, minden tettetés nélkül, mert hiszen nem is sejthette, miért kérdezte meg Franz.

Franz pillantása gyorsan erre a három ablakra esett. A két oldalsó ablakon sárga damasztfüggöny volt, a középsőn pedig fehér függöny vörös kereszttel.

A köpönyeges ember tehát megtartotta a parasztnak adott szavát, és ahhoz immár kétség sem fért, hogy a köpönyeges férfi nem volt más, mint maga a gróf.

A három ablak még üresen állt.

A többi ablakokban már készülődtek. Székeket helyeztek el, állványokat hordtak össze, kitárták az ablaktáblákat. Az álarcosok nem jelenhettek meg, a kocsik nem indulhattak el, amíg meg nem kondult a harang. De azért minden ablak mögött ott settenkedtek az álarcosok, és minden kapu mögött a hintók.

Franz, Albert és a gróf folytatták útjukat a Corsón. Amint közelebb kerültek a piazza del Popolóhoz, egyre sűrűbb lett a tömeg, és a tömeg feje fölött már csak két dolog volt látható: az obeliszk, amelynek keresztje a tér közepét jelzi, és az obeliszk előtt, szemben a három odatorkolló utcával, a Babuinóval, a Corsóval és a Ripettával, a vérpad két tartógerendája. Ezek közül a mandaia kerek vasa fénylett.

Az utca sarkán már ott találták a gróf titkárát, aki gazdáját várta. Az az ablak, amelyet a gróf kétségtelenül borsos áron bérelt, de amelyhez vendégeitől nem fogadott el hozzájárulást, a via del Babuino és a Monte Pincio között levő nagy palota második emeletén volt. Mint már mondottuk, afféle öltözőszoba volt ez, amely egy hálószobára nyílt. Ha a bérlők bezárták a hálószoba ajtaját, otthon érezhették magukat. A székeken a legelegánsabb fehér és kék selyem bajazzó-jelmezek feküdtek.

- Minthogy reám bízták a jelmezek kiválasztását - mondta a gróf a két jó barátnak -, ezeket szemeltem ki. Először is az idén ez a legdivatosabb, azután meg nem látszik meg rajta a liszt, és így nyugodtan állja a konfettit is.

Franz nem értette egészen tisztán a gróf szavait, és talán nem is értékelte kellően ezt az újabb figyelmességet, mert minden érdeklődését lekötötte az a látvány, amelyet a piazza del Popoló nyújtott, és az a rettenetes szerszám, amely ebben az órában a tér legfőbb díszét jelentette.

Franz most látott első ízben guillotine-t. Guillotine-nak nevezzük, mert a római mandaia csaknem teljesen arra a mintára készült, mint a mi halálgépünk. A félhold alakú kés a domború oldalával vág, és alacsonyabban áll, ez az egész különbség.

Azon az emelvényen, ahová az elítélteket fektetik, két ember üldögélt. Várakozás közben reggeliztek, amennyire Franz láthatta, kenyeret és kolbászt falatoztak. Egyikük a dobogó alá nyúlt, egy üveg bort húzott ki alóla, ivott egyet, azután továbbadta társának az üveget. A hóhér segédei voltak.

Franznak erre a puszta látványra elöntötte a verejték a homlokát.

Az elítélteket előző este a Carceri Nuovéból áthozták a Santa Maria del Popoló kis templomába, az éjszakát két-két pap társaságában, egy vasráccsal elzárt gyászkápolnában töltötték. Óránként felváltott őrök sétáltak a kápolna előtt.

A templom ajtajától a vérpadig két sor katonaság állt mindkét oldalon. A katonák mintegy tíz lábnyi széles utat, a guillotine körül pedig mintegy száz lépésnyi térséget hagytak szabadon, egyébként teljesen körülvették a vérpadot. A térnek minden talpalatnyi helyén férfiak és nők szorongtak, fej fej mellett. Sok asszony a vállára emelve tartotta gyermekét. Ezek a gyermekek egész törzsükkel emelkedtek ki a tömegből, és így pompás helyük volt.

A Monte Pincio olyan volt, mint egy hatalmas amfiteátrum, amelynek lépcsőit zsúfolásig megtöltötték a nézők. A via Babuino és a Ripetta sarkán levő két templom erkélyeit kiváltságos érdeklődők foglalták el. Az oszlopos folyosó lépcsőfokai olyanok voltak, mint egy mozgó, tarka hullám, amelyet valami állandó áradat az oszlopcsarnok felé sodor. A vastag fal minden kiszögellésén, ahol csak volt rá hely, egy-egy eleven szobor állott.

Igaz volt hát, amit a gróf mondott: az életben a legérdekesebb látvány a halál.

A csend helyett azonban, amelyet a látvány ünnepélyessége parancsolt volna, a tömegből nagy zaj, nevetgélés, kiabálás és vidám sikoltozás zsivaja szállt fel. Nyilvánvaló lett ekkor, hogy - mint ahogy a gróf mondotta - ez a kivégzés mindenki számára csak a karnevál kezdetét jelentette.

A zaj, mintegy varázsszóra, hirtelen elült, és megnyílt a templom ajtaja.

Először vezeklőbarátok jelentek meg, valamennyien szürke csuklyát viseltek, csak a szemük látszott ki belőle, kezükben pedig égő viaszgyertyát tartottak. Élükön a csoport vezetője haladt.

A vezeklőbarátok mögött hatalmas szál ember lépkedett. Mezítelen volt, csupán kis vászonnadrág volt rajta, amelynek bal oldaláról nagy, tokba rejtett kés csüngött. Ezenkívül szandált is viselt, amelyet zsinór szorított a lábszárához. Jobb vállán súlyos vasbunkót cipelt. A hóhér.

A hóhér mögött, a kivégzés sorrendje szerint, előbb Peppino, azután Andrea haladt.

Mindegyiket két-két pap kísérte. A szemük nem volt bekötve.

Peppino elég határozott léptekkel ment. Kétségtelenül értesítették arról, ami az érdekében történt.

Andreát mindkét hóna alatt egy-egy pap támogatta.

Időről időre mindketten megcsókolták a feszületet, amelyet a gyóntató nyújtott oda nekik.

Erre a látványra Franz úgy érezte, hogy meginog a lába. Albert-re pillantott. Albert fehér volt, mint az inge, és egy gépies mozdulattal messzire eldobta szivarját, noha még csak félig szívta el.

Csak a gróf látszott érzéketlennek, de gyenge pirosság színesítette meg arca sápadtságát.

Orrlyuka kitágult, mint a vért szimatoló vadállaté, és félig kinyílt ajkán át látszott fehér, apró és hegyes fogazata, amely olyan volt, mint a sakálé.

És mindezek ellenére arcán valami mosolygó szelídség ömlött el, amelyet Franz eddig még nem látott rajta. Főleg fekete szeme volt csodálatosan jóságos és bársonyos tekintetű.

Az elítéltek közben egyre közelebb mentek a vérpadhoz, és előrehaladtukban egyre jobban lehetett látni arcukat.

Peppino huszonnégy-huszonhat éves szép fiú volt, arca napbarnított, tekintete szabad és vad. A fejét magasra tartotta, és körülszimatolt, hogy vajon melyik irányból jön majd a szabadítója.

Andrea erős, zömök ember volt. Durván kegyetlen arca nem árulta el a korát. Mégis: mintegy harminc esztendős lehetett. A börtönben megnőtt a szakálla. A fejét egyik vállára ejtette, a lába meg-megbicsaklott alatta. Olyan gépiesen lépkedett, mint aki már el is vesztette öntudatát.

- Úgy emlékszem - mondta Franz a grófnak -, ön azt mondta, hogy csak egy kivégzés lesz.

- Igazat is mondtam - felelte a gróf hidegen.

- És mégis, két elítélt van itt.

- Igen, de a két elítélt közül csak az egyik hal meg, a másik még sokáig fog élni.

- Azt hiszem, ha kegyelmet várunk, nem sok idő van már hátra.

- Lám, már jön is, nézzen csak oda - mondta a gróf.

Valóban abban a pillanatban, amikor Peppino a mandaia lábához ért, egy vezeklőbarát, aki, úgy látszott, megkésve érkezett, áthatolt a sorfalon, anélkül, hogy a katonák útját állták volna, és a vezeklőbarátok vezetőjéhez sietve, átnyújtott neki egy négyrét összehajtott papírlapot.

Peppino égő tekintete semmit sem veszített el e részletekből. A vezető kibontotta a papirost, elolvasta és felemelte a kezét:

- Áldott legyen az Úr, és dicsértessék Őszentsége - mondta hangosan és jól érthetően. - Az egyik halálraítélt kegyelmet kapott.

- Kegyelem! - zúgott a tömeg. - Megkegyelmeztek!

A "kegyelem" szóra Andrea megrázkódott, és felkapta a fejét.

- Megkegyelmeztek? Melyiknek? - kiáltotta.

Peppino nem mozdult, némán és lihegve figyelt.

- Kegyelmet kapott a halálra ítélt Peppino, akit Rocca Priorinak is neveznek - mondta a vezeklőbarátok vezetője.

Az írást átadta a csendőrök parancsnokának, aki elolvasta, azután visszaadta neki.

- Peppinónak kegyelem! - kiáltott Andrea, egyszerre felocsúdva fásultságából, amely mostanáig elhatalmasodott rajta. - Miért neki, miért nem nekem? Együtt kellett volna meghalnunk... Azt ígérték, ő hal meg előbb. Nincs joguk hozzá, hogy egyedül engem öljenek meg! Nem akarok egyedül meghalni, nem akarok!

Ezzel kiszakította magát a két pap karjából, görcsösen rángatózott, üvöltött, ordított, és esztelen erőfeszítéseket tett, hogy széttépje a kezét szorító köteléket.

A hóhér intett két segédjének, ezek leugrottak a vérpadról, és megragadták az elítéltet.

- Mi történt? - kérdezte Franz a gróftól, mert nemigen értette meg a római tájszólással mondott szavakat.

- Hogy mi történt? - mondta a gróf. - Hát nem érti? Az történt, hogy ez az emberi lény, aki meg fog halni, dühös a társára, amiért az nem hal meg vele együtt, és ha lehetne, a saját körmeivel és fogával marcangolná széjjel, semhogy az visszakapja az életet, amit tőle elvesznek. Ó, emberek! Emberek! Igazi krokodilfajzat, mint ahogy Karl Moor mondja! - kiáltott a gróf, és mindkét öklével megfenyegette a tömeget. - Mennyire rátok ismerek, és mennyire méltók vagytok önmagatokhoz mindig!

Andrea meg a két pribék már akkor lent hempergett a porban. A halálraítélt egyre azt kiáltotta: "Meg kell halnia! Azt akarom, hogy meghaljon! Nincs joguk hozzá, hogy csak engem öljenek meg!"

- Nézzék, nézzék - mondta a gróf, mindkét fiatalember kezét megragadva -, nézzék hát, mert lelkemre mondom, érdekes látvány. Ez az ember már belenyugodott a sorsába, a vérpad felé haladt, gyáván ugyan, de ellenállás és panaszkodás nélkül halt volna meg. Tudják, mi adott neki erőt? Tudják, mi vigasztalta meg? Tudják, miért bírta volna elviselni a kivégzés gondolatát? Mert más is osztozott volna a sorsában, Mert más is meghalt volna vele együtt. Mert másvalaki meghalt volna őelőtte! Vigyenek két ökröt a vágóhídra, két birkát a mészárszékre, értessék meg egyikükkel, hogy a másik nem hal meg, a birka bégetni fog örömében, az ökör bőgni fog a boldogságtól. De az ember, az az ember, akit Isten saját képmására alkotott, az az ember, akinek Isten a legfőbb, a legelső és egyetlen törvényül adta a felebaráti szeretetet, az az ember, akinek Isten szavakat adott, hogy kifejezhesse gondolatait, ha megtudja, hogy társa megmenekült, mit mond az első szavával? Istent káromolja. Üdv az embernek, a természet e remekének, a teremtés királyának!

És a gróf nevetésben tört ki, de olyan félelmes nevetésben, amely arról tanúskodott, hogy borzasztó sokat kellett szenvednie, míg eljutott addig, hogy így nevessen.

A küzdelem eközben folytatódott. Iszonyú látvány volt. A két pribék felvonszolta Andreát a vérpadra. Az egész nép ellene fordult, húszezer hang kiáltotta egyszerre: "Halál reá! Halál reá!"

Franz elfordult, de a gróf megragadta a karjánál, és ott tartotta az ablaknál.

- Mit csinál? - kérdezte. - Sajnálja? No, a szánalomnak itt nincs helye. Ha veszett kutya után hallana kiáltozni, fogná a puskáját, kirohanna az utcára, és sajnálkozás nélkül megölné a szegény állatot, amelynek végül is nem volt egyéb bűne, csak az, hogy megharapta egy másik kutya. Most pedig ön megszán egy olyan embert, akit nem harapott meg egy másik ember, aki azonban meggyilkolta jótevőjét. És mivel már nem tud gyilkolni, mert a keze meg van kötözve, mindenáron látni akarja, miként hal meg fogolytársa, a bajtársa a szerencsétlenségben. Nem, nem, nézze csak, nézze!

Ez a felszólítás szinte felesleges volt, hiszen Franzot egészen megbűvölte az irtózatos látvány. A két pribék felvonszolta az elítéltet a vérpadra, és ott, annak minden erőfeszítése, harapása, kiáltozása ellenére, térdre kényszerítette. Ezalatt a hóhér oldalt állt, és felemelte a bunkóját. Adott jelre a pribékek félreálltak. Az elítélt fel akart állni, de mielőtt ezt megtehette volna, a vasbunkó lesújtott a bal halántékára. Tompa, súlyos ütés hangja hallatszott, az elítélt úgy zuhant le, mint egy letaglózott ökör, arccal a földre fordult, majd egy második csapás a hátára terítette. Ekkor a hóhér leeresztette bunkóját, övéből elővette kését, egyetlen metszéssel elvágta a halálraítélt torkát, majd azon nyomban a hasára lépve, lábbal kezdte taposni.

Az elítélt nyakából minden egyes nyomásra vér szökkent elő. Franz most már nem bírta tovább. Hátrament és félig eszméletlenül vetette magát egy karosszékbe.

Albert behunyt szemmel a helyén maradt, de az ablakfüggönybe kapaszkodott.

A gróf nyugodtan és diadalmasan állt, mint egy gonosz szellem.

 

15
A római karnevál

Mikor Franz magához tért, azt látta, hogy Albert éppen egy pohár vizet iszik, amire - mint sápadtsága bizonyította - igen nagy szüksége volt, a gróf pedig már éppen bajazzó-jelmezét ölti fel.

Franz gépiesen a térre pillantott. Minden eltűnt már onnan, vérpadnak, hóhéroknak, áldozatoknak már híre-hamva sem volt. Nem maradt ott más, csak a zajongó, zsibongó, vidám nép. A Monte Citorio harangja, amely csak a pápa halálakor vagy az álarcos menet megnyitása alkalmával szokott megkondulni, most teljes erejéből zúgott.

- Mi történt hát? - kérdezte a gróftól.

- Semmi, egyáltalában semmi - felelte a gróf -, nézzen körül. Csak a karnevál kezdődött meg, öltözzünk fel gyorsan.

- Valóban - mondta Franz a grófnak -, az egész irtózatos jelenetből nem maradt egyéb, csak egy álom emléke.

- Mert csakugyan nem is látott egyebet, mint egy álmot, egy lidérces álmot.

- Én álmodtam, de az elítélt?

- Az is álmodott. De ő továbbra is alszik, ön pedig felébredt. És ki a megmondhatója, vajon kettőjük közül melyik a szerencsésebb?

- De mi lett Peppinóval? - kérdezte Franz.

- Peppinónak megvan a magához való esze, és egyáltalán nem olyan hiú, mint általában az emberek, akik haragusznak, ha nem foglalkoznak velük. Ő inkább boldog volt, amikor látta, hogy az általános figyelem a társa felé fordul. Kihasználta az alkalmat, a tömeg közé vegyült, és szépen meglépett, még csak el sem köszönt a derék papoktól, akik addig kísérték. Az ember határozottan igen hálátlan és önző állat... De készülődjék. Nézze csak, Morcerf úr már jó példával jár elöl.

Albert csakugyan éppen öltözködött. Gépies mozdulatokkal öltötte fel fekete nadrágjára és lakkcsizmájára a taft bugyogót.

- Mondja csak, Albert - kérdezte Franz -, olyan hangulatban van, hogy hajlandó valami bolondságot elkövetni? Feleljen őszintén.

- Egyáltalán nem - felelte Albert -, de azért igazán örülök, hogy láttam ilyesmit, és most már elhiszem, amit ön mondott: ha valaki megszokta az efféle látványt, akkor már csak ez tud neki izgalmat okozni.

- Nem szólva arról, hogy csakis ilyen pillanatokban lehet tanulmányozni az emberi jellemet - mondta a gróf. - A halál a vérpad első lépcsőjén lerántja azt az álarcot, amelyet az ember egész életén át viselt, és kibukkan az ember igazi arca... Azt meg kell adni, Andrea arca nem volt valami épületes látvány... Utálatos egy gazfickó!... Öltözzünk, uraim, öltözzünk!

Nevetséges lett volna, ha Franz még mindig kényeskedik, és nem követi két társa példáját. Felöltözött tehát, és feltette álarcát, mely cseppet sem volt sápadtabb igazi arcánál.

Amikor elkészültek az öltözködéssel, lementek. A kocsi a kapu előtt várt, tele volt aggatva konfettivel és bokrétával.

Belekerültek a menet sodrába.

Nehéz nagyobb ellentétet még csak elképzelni is, mint azt, aminek itt most tanúi voltak. A halál komor és néma jelenete után a piazza del Popolo a bolondos és zajos tivornya színhelyévé vált. Minden oldalról nagy csomó álarcos bukkant elő, kiszöktek a kapuk alól, leugráltak az ablakokból. Minden utcasarokról pierrot-kkal, arlekinókkal, dominókkal, marquis-kkal, Tiberisen túliakkal, bohócokkal, lovagokkal, parasztokkal teli kocsik bukkantak elő. Mindenki kiabált, hadonászott, liszttel megtöltött tojáshéjat, konfettit, virágot dobált. Megszólítottak és megdobáltak jó barátot és idegent, ismerőst és ismeretlent, senkinek sem volt joga megharagudni, mindenki csak nevetett rajta.

Franz és Albert - mint az olyan emberek, akik bánatukat feledni mennek a mulatságba, és minél többet isznak, minél jobban lerészegednek, annál inkább érzik, hogy fátyol ereszkedik a múlt és a jelen közé - még egyre látták, vagy inkább talán továbbra is érezték annak a hatását, amit végignéztek. Lassanként azonban erőt vett rajtuk az általános mámor. Úgy tetszett, hogy ingadozó józanságuk elhagyja őket. Úgy érezték, hogy ki kell venniük a részüket ebből a zajból, jövés-menésből, kábulatból. Az egyik szomszédos kocsiból egy marék konfettit szórtak Morcerf-re, akinek éppúgy, mint két társának, szeme-szája tele lett porral. A konfetti szúrta a nyakát és arcának azt a részét, amelyet nem takart az álarc, mintha legalább száz gombostűt szórtak volna rá, erre aztán ő is belevegyült az általános csatározásba, amelyben már minden szemközt jövő álarcos részt vett. Felállt a kocsiban, tele marokkal merített a zsákokból, és a tőle telhető legnagyobb erővel és ügyességgel dobálta szét szomszédaira a tojásokat és a cukros mandulát.

A nagy ütközet ezzel megkezdődött. A félórával ezelőtt látottak emléke teljesen elhalványodott a két fiatalember lelkében. Teljesen lekötötte figyelmüket az előttük nyüzsgő tarkabarka, mozgalmas, bolondos tömeg. Ami Monte Cristo grófját illeti, mint mondottuk, ő soha, egyetlen pillanatra sem veszítette el hidegvérét.

Magunk elé képzelhetjük a nagy és gyönyörű Corsót, amelynek mindkét oldalán négy-ötemeletes paloták állnak, minden erkélyről szőnyegek csüngnek alá, az ablakokat függönyök díszítik, az erkélyeken és az ablakokban háromszázezer néző, rómaiak, olaszok és a világ négy sarkából érkezett idegenek, az arisztokrácia minden fajtája, a születés, a pénz és a szellem arisztokráciája, bájos nők, akik maguk is a látvány hatása alatt állnak, lenézegetnek az erkélyekről, kihajolnak az ablakokból, a konfetti özönét szórják az arra haladó kocsikra, azokból virágcsokrokat dobálnak nekik vissza, a levegőben sűrűn lebeg a sok lehulló cukros mandula és a feldobott virág. Az utcán jókedvű, egyre áramló és bolondos tömeg nyüzsög esztelen jelmezeiben: óriási káposztafejek sétálnak, bivalyfejek bőgnek emberi törzseken, két lábon járó kutyák szaladgálnak, és mindezek kétlős közepén felemelkedik egy álarcos: a Callot megálmodta Szent Antal megkísértésé-ben egy Astarte megmutatja elragadó arcát, de hiába akarnánk követni, mert különféle démonok veszik körül, amilyeneket csak álmában lát az ember - még ha el is tudjuk képzelni mindezt, akkor is csak halvány fogalmunk lesz a római karneválról.

A második fordulónál a gróf megállíttatta a kocsit, és arra kérte társait, engedjék meg, hogy távozhassék, bár kocsiját továbbra is rendelkezésükre bocsátja. Franz felpillantott: éppen szemközt voltak a Rospoli-palotával, és a középső ablakban, amelyen reggel fehér damasztfüggöny volt nagy piros kereszttel, most egy kék dominó állt. A dominóban Franz képzelete az Argentína Színházban látott, szép görög nőt vélte felfedezni.

- Uraim - mondta a gróf, leugorva -, ha belefáradnak a mulatságba, és ismét csak nézők óhajtanak lenni, jól tudják, a helyük várja önöket az ablakaimban. Addig is rendelkezzenek kocsisommal, hintómmal és szolgáimmal.

Elfelejtettük megemlíteni, hogy a gróf kocsisa fekete medvebőrt viselt, pontosan ugyanolyat, mint amilyen Odrynak A medve és a pasa című darabjában szerepel, és hogy a hintó hátsó bakján álló két lakájnak zöld majomjelmeze volt. Ez egészen rájuk volt szabva, és olyan rugóval működő álarcot viseltek, amellyel fintorogni tudtak a szembejövőkre.

Franz megköszönte a gróf lekötelező ajánlatát. Albert pedig római parasztlányokkal mulatott, akiknek kocsija éppen megállt, mint a grófé, a kocsisor összetorlódása miatt. Albert virággal dobálta a kocsit.

Szerencsétlenségére a kocsisor ismét nekiindult, és míg ők a piazza del Popolo felé tartottak, a másik kocsi, amely magára vonta figyelmét, a Palazzo di Venezia ellenkező irányába haladt előre.

- Ah, kedves barátom - mondta Franznak -, nem is látta?...

- Mit? - kérdezte Franz.

- Azt a hintót, amely telve van római parasztlányokkal.

- Nem én.

- Ej, pedig bizonyos vagyok benne, hogy csupa bájos teremtés.

- Milyen kár, hogy álarcot visel, Albert - jegyezte meg Franz -, itt lett volna a pillanat, amikor kárpótolhatja magát szerelmi kudarcaiért.

- Ó - felelte Albert félig nevetve, félig komolyan -, remélem, nem is múlik el a karnevál úgy, hogy ne kárpótolna valamivel.

Albert-éknek e reménye ellenére sem akadt egész nap más kalandjuk, mint az, hogy még kétszer-háromszor összetalálkoztak ugyanazzal a hintóval, amelyben a római parasztlányok ültek. Egyik ilyen találkozáskor vagy véletlenül, vagy készakarva történt, de Albert álarca lecsúszott.

Ekkor Albert fogta még megmaradt bokrétáit, és mind áthajította a hintóba.

A csinos parasztjelmez alatt gyanítható bájos nők egyikének kétségtelenül megtetszett ez a lovagias viselkedés, mert amikor a két jó barát kocsija ismét arra haladt, ibolyacsokrot dobott át.

Albert elkapta a bokrétát. Mivel Franz egy percig sem hitte, hogy a virágot neki dobták, átengedte Albert-nek. Albert büszkén tűzte a gomblyukába, és a kocsi folytatta diadalmas útját.

- No látja - mondta Franz -, ez már a kaland kezdete!

- Hiába nevet - válaszolta Albert -, magam is azt hiszem, hogy úgy van, és oda nem adnám ezt a kis csokrot semmiért.

- Meghiszem azt! - nevetett Franz. - Hiszen ez az ismertetőjel.

A tréfálkozásból egyébként hamarosan valóság lett, mert amint a kocsisorban Franz és Albert ismét összetalálkoztak a contadinák kocsijával, az a nő, aki az ibolyát átdobta, tapsolt örömében, amikor meglátta a virágot Albert gomblyukában.

- Bravó, kedves barátom, bravó! - mondta Franz. - Ez aztán remekül halad! Akarja, hogy elmenjek, talán kellemesebb lesz, ha egyedül hagyom?

- Nem - felelte Albert -, ne siessük el a dolgot, nem akarok az első adott jelre beugrani, találkára menni az óra alá, ahogy mi mondjuk. Ha a szép kis parasztlánynak kedve van ahhoz, hogy tovább jusson velem, megtaláljuk holnap, vagy megtalál ő bennünket. Akkor majd ő ad nekem valami jelet, és meglátom, mit tegyek.

- Kedves Albert barátom - mondta Franz -, ön igazán olyan bölcs, akár Nesztor, és olyan eszes, mint Odüsszeusz. Az ön Kirkéjének ugyancsak ügyes varázslónak kellene lennie ahhoz, hogy önt valami állattá változtathassa.

Albert-nek igaza volt. A szép ismeretlen elhatározta, hogy aznap nem megy tovább a játékkal. Mert noha a fiatalemberek még néhányszor végigkocsikáztak az úton, nem találtak rá többé a hintóra, hiába keresték: kétségtelenül eltűnt valamelyik mellékutcában.

Ekkor visszatértek a Rospoli-palota elé, de a grófot és a kék dominót már nem találták ott. A két sárga damasztfüggönyös ablakot egyébként most is több néző foglalta el, kétségtelenül a gróf vendégei.

Ebben a pillanatban ugyanaz a harang, amely az álarcos menet megnyitását jelezte, befejezését kezdte kongatni. A Corso kocsisora azonnal megszakadt, és a kocsik egykettőre eltűntek a keresztutcákban.

Franz és Albert szemben voltak a via della Marattéval.

A kocsis szó nélkül befordult az utcába, és áthaladva a piazza di Spagnán, a Poli-palota mellett, megállt a szálló előtt.

A kapuban Pastrini mester fogadta vendégeit.

Franz első dolga volt, hogy a gróf után érdeklődött, és kifejezte sajnálkozását, amiért nem mentek érte idejében. Pastrini azonban megnyugtatta, hogy Monte Cristo grófja rendelt magának egy másik kocsit, és hogy az a kocsi elment érte négy órakor a Rospoli-palotába. Egyébként őt megbízta azzal, hogy Argentína Színház-beli páholyának kulcsát adja át a két jó barátnak.

Franz megkérdezte Albert-t, mik a szándékai, és Albert-nek sokkal fontosabb elintéznivalója akadt, semhogy a színházzal törődött volna.

Így hát felelet helyett aziránt érdeklődött, vajon Pastrini mester tudna- valami jó szabót szerezni neki.

- Szabót? - kérdezte a mester. - Ugyan minek?

- Hogy holnapra római parasztruhát készítsen nekünk, amilyen szépet csak tud - jelentette ki Albert.

Pastrini mester a fejét rázta.

- Hogy holnapra két ruhát készítsen! - kiáltott fel. - Bocsánatot kérek az eccellenzáktól, de ez olyan igazi francia kívánság. Két ruhát! Egy hét alatt se találnának olyan szabót, aki hajlandó hat gombot felvarrni egy mellényre, még ha egy-egy tallért fizetnének is minden egyes gomb felvarrásáért!

- Így hát le kell mondanunk róla, hogy megszerezzük ezeket a ruhákat?

- Nem, mert megkapják őket készen. Bízzák ezt rám, és holnap reggel, mire felébrednek, egy nagy csomó kalapot, mellényt, térdnadrágot fognak találni a szobájukban. Meg lesznek velük elégedve.

- Kedves barátom - mondta Franz Albert-nek -, bízzuk rá magunkat fogadósunkra, hiszen már bebizonyította, hogy ügyes ember. Ebédeljünk meg nyugodtan, ebéd után pedig menjünk el a színházba: az Olasz nő Algírban-t játsszák.

- Nem bánom, megnézhetjük - mondta Albert. - De gondolja csak el, Pastrini mester, én és ez az úr - folytatta Franzra mutatva - igen fontosnak tartjuk, hogy holnapra meglegyenek a kért ruhák.

A fogadós még egyszer biztosította őket, hogy nincs miért nyugtalankodniuk, minden meglesz kívánságuk szerint, mire Franz és Albert felmentek, hogy levessék bajazzó-jelmezüket.

Albert, amikor levetkezett, gondosan eltette ibolyacsokrát. Ez volt másnapra az ismertetőjele.

A két jó barát asztalhoz ült. De ebéd közben Albert nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze, mekkora különbség van Pastrini mester és Monte Cristo gróf szakácsának érdemei között. Az igazságérzet arra sarkallta Franzot, hogy a gróf iránt táplált minden látszólagos balítélete ellenére is, az összehasonlítást ne a Pastrini mester szakácsa javára döntse el.

A csemegénél az inas megkérdezte, hogy a fiatalemberek hány órára kívánják a kocsit. Albert és Franz összenéztek, mert komolyan attól tartottak, hogy visszaélnek a gróf szívességével. Az inas megértette őket.

- Őexcellenciája, Monte Cristo grófja határozottan úgy rendelkezett, hogy a kocsi egész nap az uraságok rendelkezésére álljon. Minden aggodalom nélkül rendelkezhetnek vele.

A fiatalemberek elhatározták, hogy végsőkig kihasználják a gróf előzékenységét, és utasítást adtak, hogy fogjanak be, amíg ők esti öltözékkel cserélik fel nappali ruhájukat, amelyet a csatározások egy kissé megviseltek.

Ilyen előkészületek után elmentek az Argentína Színházba, és elfoglalták a gróf páholyát.

Az első felvonás alatt G... grófnő is megjelent páholyában. Első pillantása arra a helyre esett, ahol előző este a grófot látta. Most Franzot és Albert-t pillantotta meg annak az embernek a páholyában, akinek a rovására huszonnégy órával előbb Franznak olyan különös véleményt nyilvánított.

Olyan makacsul szegezte rá messzelátóját, hogy Franz úgy érezte, kegyetlenség lenne továbbra is kielégítetlenül hagyni kíváncsiságát. A két jó barát, élve az olasz színházak közönségének szokásával, amely fogadószobának tekinti a nézőteret, elhagyta páholyát, felkereste a grófnőt, és kifejezte neki hódolatát.

Alig léptek a páholyba, a grófnő intett Franznak, hogy foglalja el a fő helyet, Albert a hátsó sorba ült le.

- Úgy látom - mondta a grófnő, alighogy Franz leült -, nem volt sürgősebb dolga, mint megismerkedni az új Ruthwen lorddal, és máris igen jó barátok lettek.

- Noha nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban egymással, mint ahogy ön mondja, grófnő - válaszolta Franz -, nem tagadhatom, hogy egész napi szórakozásunkat neki köszönhetjük.

- Hogyhogy egész napi szórakozásukat?

- Bizony, ez a helyes kifejezés. Ma reggel nála reggeliztünk, az egész álarcos menet alatt az ő kocsiján hajtottunk végig a Corsón, végül ma este az ő páholyából élvezzük végig az előadást.

- Tehát ismerik?

- Igen is, nem is.

- Hát ez hogy lehet?

- Hosszú a története.

- Elmeséli?

- Nagyon megijesztené önt.

- Annál inkább.

- Várja meg legalább a történet kibontakozását.

- Rendben van, szeretem a befejezett történeteket. Egyébként, hogyan kerültek kapcsolatba? Ki mutatta be önöket neki?

- Senki. Ellenkezőleg, ő mutatkozott be nekünk.

- Mikor?

- Tegnap este, miután öntől elbúcsúztunk.

- Kinek a közvetítésével?

- Ó, istenem! A fogadósunk nagyon is prózai közvetítésével.

- Egyszóval ő is az Espagna Szállóban lakik, mint önök?

- Nemcsak ugyanabban a szállóban, hanem méghozzá ugyanazon az emeleten.

- Mi a neve? Bizonyára tudja a nevét is.

- Hogyne tudnám: Monte Cristo grófja.

- Miféle név ez? Nem valami régi családi név.

- Nem, hanem annak a szigetnek a neve, amelyet megvásárolt.

- És gróf?

- Toszkánai gróf.

- Majd őt is eltűrjük a többivel - folytatta a grófnő, aki Velence környékének egyik legősibb családjából származott. - És milyen ember egyébként?

- Kérdezze meg Morcerf vicomte-tól.

- Hallotta, uram, önhöz utasítottak - mondta a grófnő Alberthez fordulva.

- Ugyancsak bogaras emberek volnánk, ha a grófot nem találnánk kedvesnek, asszonyom - válaszolta Albert. - Aki tíz esztendeje a legjobb barátunk, az sem tehetett volna többet értünk, mint amennyit ő tett. És mindezt kedvesen, gyöngéden, udvariasan, mint ahogy tökéletes úriemberhez illik.

- Ugyan - nevetett a grófnő -, majd meglátják, hogy az én vámpírom egész egyszerűen nem egyéb, mint valami újgazdag, aki le akarja vezekelni a millióit, és Lara külsejét veszi fel, hogy össze ne tévesszék Rotschilddal. Hát a nőt látták?

- Miféle nőt? - kérdezte Franz mosolyogva.

- A tegnapi szép görög asszonyt.

- Nem, Azt hiszem, hogy csak a guzlája hangját hallottuk, de ő maga láthatatlan maradt.

- Vagyis, amikor ön azt mondja, hogy láthatatlan, kedves Franz barátom - mondta most Albert -, akkor egész egyszerűen titokzatoskodik. Hát ugyan mit gondol, ki volt az a kék dominó, aki a fehér damasztfüggönyös ablakban állt?

- És hol volt az a fehér damasztfüggönyös ablak? - kérdezte a grófnő.

- A Rospoli-palotában.

- A grófnak tehát ablakai voltak a Rospoli-palotában?

- Három. Végigment ön a Corsón?

- Hogyne.

- Mondja csak, észrevette-e, hogy két ablakon sárga damaszt és egy ablakon fehér damasztfüggöny volt piros kereszttel? Ez a három ablak volt a grófé.

- Úgy! De hiszen akkor nábobnak kell lennie! Tudják, mennyibe kerül három ilyen ablak a karnevál hetére, és éppen a Rospoli-palotában, vagyis a Corso legszebb helyén?

- Két-háromszáz római tallérba.

- Talán inkább két-háromezerbe.

- A mindenségit!

- És a szigete hozza neki ezt a szép jövedelmet?

- A szigete? Az bizony nem jövedelmez egy garast sem.

- Hát akkor miért vette meg?

- Szeszélyből.

- Hát afféle különc?

- Annyi bizonyos - jegyezte meg Albert -, hogy elég különcködőnek látszik. Ha párizsi volna, és a mi színházainkba járna, azt mondanám, hogy vagy nagyképűsködik, vagy szegény ördög, akit megbolondított az irodalom. Ma reggel is két vagy három olyan dolgot művelt, amely Didier-hoz vagy Antonyhoz volna méltó.

Ebben a pillanatban látogató érkezett a páholyba. Franz a bevett szokás szerint átadta helyét az újonnan jött vendégnek. Ez a körülmény a helycserén kívül azt is eredményezte, hogy a társalgás más mederbe terelődött.

Egy órával később a két jó barát visszatért a szállóba. Pastrini mester már a másnapi jelmezekkel foglalatoskodott, és megígérte nekik, hogy elégedettek lesznek az ügyességével.

Másnap reggel kilenc órakor csakugyan bement Franz szobájába, vele volt egy szabó is, aki nyolc-tíz római parasztruhát hozott. A két jó barát kiválasztott két egymáshoz hasonlót, olyanokat, amelyek csaknem rájuk voltak szabva, megbízták a fogadóst, hogy mindegyikük kalapjára varrasson húsz-húsz méter szalagot, és szerezzen nekik két olyan keresztben csíkos, élénk színű selyemkendőt, amilyet a parasztlegények ünnepeken a derekukon viselnek.

Albert alig várta, hogy megállapíthassa, hogyan illik rá új ruhája. Kék bársony ujjas és térdnadrág volt, hímzett sarkú harisnya, csatos cipő és selyem mellény. Albert különben is csak nyerhetett ezzel a festői öltözékkel, és amikor az övet is felkötötte karcsú derekára, amikor kissé félrecsapott kalapjáról valóságos szalageső zúdult a vállára, Franznak is be kellett vallania, hogy bizony az öltözék olykor nagyon is emeli azt a megjelenést, amelyet egy-egy népnek tulajdonítunk. A törökök, akik hajdan olyan festőien hatottak élénk színű hosszú ruháikban, nem visszataszítók-e most végiggombolt kék kabátjukban és görögös sapkájukban, amelyben olyanok, mint valami piros kupakos borosüvegek?

Franz megdicsérte Albert megjelenését. A fiatalember a tükör előtt állva, félre nem érthető megelégedéssel mosolygott önmagára. Ekkor lépett be Monte Cristo grófja.

- Uraim - mondta -, bármilyen kellemes is a megfelelő társaság, a szabadság még ennél is kellemesebb. Közölni akarom önökkel, hogy mára és a következő napokra rendelkezésükre bocsátom azt a kocsit, amely tegnap is szolgálatukra állt. Fogadósunk bizonyára elmondta, hogy három vagy négy kocsim is van nála, miattam tehát ne aggódjanak. Használják a kocsit nyugodtan, akár szórakozni mennek, akár valami más ügyben kívánják igénybe venni. Ha valami mondanivalónk lenne egymásnak, a Rospoli-palotában találkozhatunk.

A fiatalemberek szabódni akartak, de a valóságban igazán semmi okuk sem volt, hogy visszautasítsák a kellemes ajánlatot. Végül is elfogadták.

Monte Cristo grófja csaknem egy negyedórát töltött velük, mindenféléről a legnagyobb könnyedséggel beszélt. Mint ahogy már észre lehetett venni, nagyon alaposan ismerte a világirodalmat.

Csak egy pillantást kellett vetniük szalonja falára, és Franz meg Albert meggyőződhetett róla, hogy a képekhez is ért. Néhány elejtett szó arról tanúskodott, hogy a tudományok sem ismeretlenek előtte. Úgy látszott, főleg a kémiával foglalkozott alaposabban.

A jó barátok nem akarták viszonozni a grófnál elfogyasztott reggelit, rossz tréfa lett volna, ha az ő kitűnő ételsora után Pastrini mester nagyon is köznapi reggelijét ajánlják fel. Ezt egész őszintén meg is mondták, ő pedig úgy fogadta mentegetőzésüket, mint aki méltányolja a gyöngéd figyelmet.

Albert el volt ragadtatva a gróf modorától, akit éppen csak a tudományokban való jártassága miatt nem tudott vérbeli nemesúrnak tekinteni. Főleg az tetézte örömét, hogy a kocsival egészen szabadon rendelkezhetnek. Folyton a bájos parasztlányokra gondolt, és mivel előtte való este igen elegáns kocsiban látta őket, nem bánta, hogy ebben a tekintetben egyenlő rangúak lesznek.

Fél kettőkor a két fiatalember lement. A kocsis meg az inasok mára azt találták ki, hogy libériáikat az állatbőrök fölé vették fel, ami még furcsábbá tette megjelenésüket, mint amilyen az előző napi volt. Franz és Albert megdicsérte őket.

Albert érzelgősen gomblyukába tűzte az elhervadt ibolyacsokrot. Az első harangszóra elindultak, és a via Vittorián át a Corso forgatagába vetették magukat.

A második fordulóban, amikor egy bajazzónőkkel teli hintóból friss ibolyacsokor repült a gróf kocsijába, Albert meglátta, hogy amint ő és barátja, a tegnapi parasztlányok is jelmezt változtattak, akár véletlenségből, akár rokonszenvből történt: ők ketten udvariasan a nők tegnapi viseletét öltötték fel, a tegnapi parasztlányok pedig a két jó barát előbbi jelmezét választották.

Albert a friss csokrot tűzte a régi helyébe, de a hervadt virágot is a kezében szorongatta. És amikor ismét összetalálkozott a hintóval, szerelmesen ajkához emelte a csokrot. Úgy látszott, ez a mozdulat nemcsak azt a lányt mulattatta, aki a csokrot dobta, hanem bolondos társnőit is.

Ez a nap sem volt kevésbé mozgalmas, mint az előző, sőt valószínű, hogy alaposabb megfigyelő a zajnak és jókedvnek még a fokozódását is észlelte volna. Egy percre látni lehetett ablakában a grófot is, de mire a kocsi visszafelé megint arra hajtott, a gróf már eltűnt.

Mondanunk sem kell, hogy Albert és az ibolyacsokros bajazzónő közt napestig tartott a kacér játék.

Este, amikor hazatértek, Franzot levél várta a követségtől: arról értesítették, hogy Őszentsége másnap kegyeskedik őt fogadni. Valahányszor eddig Rómában járt, Franz mindannyiszor kérvényezte és meg is kapta ezt a kegyet. És mind vallásos érzésből, mind pedig hálából, nem akart volna elutazni a keresztény világ fővárosából anélkül, hogy mély hódolattal le ne boruljon Szent Péter egyik minden erénnyel ékes utódjának lába elé.

Aznap tehát nem törődött többé a karnevállal, mert Őszentségét nemcsak jóság és nagyság övezi, az ember mindig valami különös meghatottságot és tiszteletet érez, amikor meghajol a nemes és szent aggastyán előtt, akit XVI. Gergelynek neveznek.

A Vatikánból kijövet Franz még a Corsót is elkerülve, egyenesen a szállóba ment. Jámbor gondolatok kincsét hozta magával, s ilyenkor az álarcos menet bolondos jókedve valósággal szentségtörés lett volna.

Öt óra után tíz perccel hazatért Albert. Vidámsága tetőfokán volt. A bajazzónő visszaöltözött parasztruhájába, és amikor ismét szembejött Albert kocsijával, felemelte álarcát.

Igazán bájos volt.

Franz őszinte örömét fejezte ki Albert-nek, aki pedig úgy fogadta ezt, mint ami jár is neki. Mint mondta, az elegancia bizonyos utánozhatatlan jeleiből felismerte, hogy szép ismeretlenjének a legmagasabb arisztokráciához kell tartoznia.

Elhatározta, hogy másnap ír neki.

Ezt a bizalmas közlést hallva, Franz észrevette, hogy Albert valamit szeretne kérni tőle, de habozik, hogy szóljon-e. Unszolni kezdte hát, hogy beszéljen, és előre megígérte: barátja boldogságáért hajlandó minden áldozatra, ami csak módjában áll. Albert a baráti udvariasság megkövetelte ideig kérette magát, végül is bevallotta Franznak, hogy igen nagy szívességnek tekintené, ha másnap csak ő használhatná a hintót.

Albert ugyanis csak barátja távollétének tulajdonította azt a végtelen kegyet, hogy a szép parasztlány felemelte az álarcát.

Franz nem volt annyira önző, hogy megakadályozza barátját olyan kaland folytatásában, amely egyrészt kíváncsiságát elégítette ki, másrészt hiúságának hízelgett. Ismerte annyira derék barátja fecsegő természetét, hogy bizonyosan tudta, Albert el fogja neki beszélni kalandját a legapróbb részletekig. És mivel két vagy három év óta keresztül-kasul járta Olaszországot, de még sohasem volt része efféle kalandban, Franz szinte örült, hogy majd megtudja, miként történnek az efféle dolgok.

Megígérte hát Albert-nek, hogy másnap csak a Rospoli-palotából fogja szemlélni a látványosságot.

Másnap valóban látta Albert-t újra meg újra elhaladni. Óriási bokrétája volt, amelyet kétségtelenül azért szerzett, hogy abban elrejtve adja át szerelmes levelét. Ez a valószínűség bizonyossággá lett, amikor Franz a fehér kaméliákról könnyen felismerhető bokrétát később egy rózsaszínű selyemruhát viselő bájos bajazzónő kezében pillantotta meg.

Este már nem is boldogan, hanem magánkívül tért haza Albert. Nem kételkedett benne, hogy a szép ismeretlen ugyanezen az úton fog válaszolni neki. Franz megelőzte barátja kívánságát, amikor kijelentette: a sok zaj már fárasztja, és elhatározta, másnap átnézi vázlatkönyvét, feljegyzéseket fog készíteni.

Albert végül is nem csalódott sejtelmében. Másnap este Franz azt látta, hogy barátja egyetlen ugrással a szobában terem, és gépiesen rázogat egy négyszögletes papírdarabot, amelyet egyik sarkánál fogva tart kezében.

- No hát, ugye nem csalódtam? - kérdezte.

- Felelt a kislány! - kiáltott fel Franz.

- Olvassa csak el.

Ezt olyan hangon mondta, amelyet le sem lehet írni. Franz fogta a levélkét, és ezt olvasta benne:

Kedden este hét órakor szálljon le kocsijáról a viva dei Ponteficivel szemközt, és kövesse azt a római parasztlányt, aki kikapja kezéből moccolettóját. Amikor a San Giacomo templom első lépcsőfokára ér, legyen gondja rá, hogy bajazzó-jelmezének vállára egy rózsaszínű szalagot kössön, erről a lány fel fogja ismerni. Addig nem fog viszontlátni.

Állhatatosság és titoktartás

- No hát, mi a véleménye erről, kedves barátom? - kérdezte Albert, amikor az végigolvasta a levelet.

- Azt hiszem - válaszolta Franz -, hogy igen kellemes kaland lesz belőle.

- Magam is így vélekedem - mondta Albert -, és nagyon tartok tőle, hogy ön nélkülem megy el Bracciano herceg báljára.

Franz és Albert aznap reggel kaptak egy-egy meghívót a híres római bankártól.

- Vigyázzon csak, kedves Albert barátom - jegyezte meg Franz -, mert a hercegnél jelen lesz az egész arisztokrácia, és ha az ön szép ismeretlenje valóban az arisztokráciához tartozik, neki is meg kell jelennie a bálon.

- Akár megjelenik, akár nem, állom, amit róla mondtam - folytatta Albert. - Olvasta a levelet, ugye?

- Olvastam.

- Van róla tudomása, hogy Olaszországban milyen fogyatékos nevelésben részesültek a mezzo cito leányai?

A polgárságot nevezik így.

- Van - válaszolta Franz.

- Olvassa hát el újra ezt a levélkét, vizsgálja meg az írást, és keressen benne akárcsak egyetlen nyelvtani vagy helyesírási hibát is.

Az írás valóban kedves és a helyesírás kifogástalan volt.

- Ön a sors kegyeltje - mondta Franz Albert-nek, miközben másodszor is visszaadta a levélkét.

- Nevessen, amennyit csak akar, mulasson, ahogy csak jólesik - jelentette ki Albert -, de én szerelmes vagyok.

- Ó, istenem! Ön megijeszt! - kiáltott fel Franz. - Már látom, hogy nemcsak Bracciano herceg báljára megyek el ön nélkül, hanem Firenzébe is egymagam fogok visszatérni.

- Annyi bizonyos, hogy ha az én ismeretlenem olyan kedves, mint amilyen szép, kijelentem, legalább hat álló hétig el nem mozdulok Rómából. Imádom Rómát, és egyébként is mindig rendkívül érdeklődtem az archeológia iránt.

- No, egy vagy két ilyen találkozás, és nem kétlem, hogy mint a Tudományos Akadémia tagját fogom üdvözölhetni.

Albert bizonyára komolyan vitatta volna az Akadémia bársony székéhez való jogait, de akkor jelentették a két fiatalembernek, hogy tálalva van. Albert étvágyát a szerelem semmiképpen sem rontotta el. Sietett tehát asztalhoz ülni, akárcsak barátja, és a vitát nyugodtan ebéd utánra halasztotta.

Ebéd után Monte Cristo grófját jelentették be. A két jó barát már két nap óta színét se látta. Mint Pastrini mester mondta, valamilyen ügy Civita Vecchiába szólította a grófot. Előtte való este utazott el, és csak egy órája tért vissza.

A gróf nagyon kedves volt, lehet, hogy azért, mert ügyelt magára, de az is lehet, hogy ezúttal az alkalom nem ébresztett olyan epés megjegyzéseket, amilyenek már két vagy három ízben keserű szavakat csaltak ajkára. Olyan volt most, mint bárki más. Franz szemében valóságos rejtély volt ez az ember. A gróf nem kételkedhetett abban, hogy a fiatal utas felismerte, mégsem ejtett ki újabb találkozásuk óta egyetlen olyan szót sem, amely arra célzott volna, hogy valahol már találkoztak. Franz azonban - bármilyen kedve lett volna is célzást tenni erre az első találkozásukra - félt, hogy megbántja azt az embert, aki olyan lekötelezően szíves volt hozzá és barátjához, s ez visszatartotta a kíváncsiskodástól. Így hát továbbra is éppen olyan tartózkodó maradt, mint maga a gróf.

A gróf megtudta, hogy a két jó barát páholyt akart bérelni az Argentína Színházban, és azt az értesítést kapták, hogy minden jegy elkelt. Erre hozta nekik a saját páholya kulcsát. Legalábbis ez volt látogatásának látható indítóoka.

Franz és Albert ellenvetéseket fettek, kifejtették aggodalmukat, hogy így őt fosztják meg páholyától, a gróf azonban azt felelte, hogy mivel ő ma este a Palli Színházba megy, az Argentína Színházban levő páholya kárba vész, ha ők nem használják fel. Ez a megokolás rábírta a két jó barátot, hogy elfogadják a gróf ajánlatát.

Franz lassanként megszokta a gróf arcának sápadtságát, amely első alkalommal annyira megdöbbentette. El kellett ismernie büszke fejének szépségét, amelynek egyetlen fogyatkozása a sápadtság volt, vagy talán ez volt legfőbb vonzóereje. Valódi byroni hős. Franz nemhogy ránézni, hanem még rágondolni sem tudott anélkül, hogy ezt a komor arcot ne képzelje oda Manfréd vállára vagy Lara sapkája alá. Homlokán egy ránc valami állandóan jelenlevő keserű gondolatról tanúskodott. Égő szeme olvasni tudott a lelkek legmélyén is. Gőgös és gúnyos ajka olyan különös jelleget adott szavainak, hogy ezek mélyen bevésődtek annak az emlékezetébe, aki hallgatta őket.

A gróf már nem volt fiatal. Legalább negyven esztendős lehetett, és mégis csodálatos módon érthető volt, hogy kiállta a versenyt azokkal a fiatalokkal, akikkel összetalálkozott. Valóban, még ebben is megegyezett az angol költő fantasztikus hőseivel, hogy szinte varázsos ereje volt.

Albert nem győzött áradozni a szerencséjén, amely őt és Franzot ilyen emberrel hozta össze. Franz kevésbé lelkesedett, de azért ő is érezte azt a hatást, amelyet minden kiváló ember áraszt környezetére.

Arra a tervre gondolt, amelyet a gróf már két vagy három ízben is kifejtett, hogy Párizsba megy. Nem kételkedett abban, hogy a gróf különös jellemével, jellegzetes arcával és felmérhetetlen vagyonával ott is nagy hatást fog kelteni.

És mégsem vágyott arra, hogy Párizsban legyen, amikor a gróf ott tartózkodik majd.

Az este úgy telt el, ahogyan a színházi esték Olaszországban rendesen eltelnek; nem az énekeseket hallgatják, hanem egymást látogatják és beszélgetnek. G... grófnő ismét Monte Cristóra akarta terelni a beszélgetést, de Franz jelezte neki, hogy valami sokkal jobb hírt tud, és Albert-nek minden álszerénykedő tiltakozása ellenére is elbeszélte a grófnőnek azt a nagy eseményt, amely három nap óta mindkettőjüket foglalkoztatta.

Mivel az efféle kalandok, ha az utasoknak hinni lehet, nem éppen ritkák Olaszországban, a grófnő cseppet sem hitetlenkedett, és szerencsét kívánt Albert-nek a kaland kezdetéhez, amely valószínűleg igen kedvezően fejeződik be.

Amikor elbúcsúztak, megígérték egymásnak, hogy találkoznak Bracciano herceg bálján, ahová egész Róma hivatalos volt.

Az ibolyacsokros hölgy megtartotta szavát. Sem másnap, sem harmadnap nem adott Albert-nek életjelt magáról.

Végre elérkezett a kedd, a karnevál utolsó és legzajosabb napja. Kedden a színházakat már reggel tíz órakor nyitják, mivel este nyolc óra után megkezdődik a böjt. Kedden mindazok, akik idő, pénz vagy jókedv híján még nem vették ki részüket az előző ünnepségekből, belevegyülnek a tivornyába, engedik, hadd ragadja őket magával a hejehuja, és az általános zsivajgást és felfordulást újabb lármával s ugrálással is tetézik.

Franz és Albert két órától ötig hajtattak a kocsisorban, konfetti-csatát vívtak a szemközt jövő kocsikkal és a gyalogosokkal, akik a lovak lábai és a hintó kerekei körül keringtek anélkül, hogy ebből a szörnyű zűrzavarból akárcsak egyetlen baleset, egyetlen vita vagy egyetlen civakodás is származott volna. Ebben a tekintetben az olaszok egyedülállóak. Az ünnepet igazán ünnepnek tekintik. E történet szerzője öt vagy hat évig lakott Olaszországban, és nem emlékszik rá, hogy akár csak egyetlen alkalommal is megzavart volna valamely ünnepélyességet olyan esemény, amilyen a mi francia ünnepeinken mindig összetűzést idéz elő.

Albert büszkén feszített bajazzó-jelmezében. Vállán rózsaszínű szalagcsokor ékeskedett, amelynek vége térdét verdeste. Hogy össze ne tévesszék Franzcal, az továbbra is parasztjelmezét viselte.

Ahogy múlt az idő, egyre nőtt a kavarodás is. Sem a tömegben, sem a kocsikban, sem az ablakokban nem volt egyetlen száj sem, amely hallgatott volna, egyetlen kar sem, amely ne mozgott volna. Valósággal emberi vihar volt, amely a kiáltozások mennydörgéséből, a cukros mandulák, bokréták, tojások, narancsok és virágok esőjéből alakult ki.

Három órakor a piazza del Popolón és a Palazzo di Veneziában a versenyek kezdetét ágyúlövések zaja jelezte, amely csak nagy nehezen tudta túldörögni a szörnyű lármát.

A versenyek, éppúgy, mint a moccolo, a karnevál utolsó napjának legkülönösebb eseményei. Az ágyúk hangjára a kocsik sora azonnal felbomlott, és mindegyik jármű bemenekült a hozzá legközelebb eső mellékutcába.

Ez a kibontakozás rendkívül ügyesen és bámulatos gyorsasággal ment végbe, pedig a rendőrség a legkevésbé sem törődött azzal, hogy kijelölje a kocsik helyét, vagy bárkinek az útvonalát is meghatározza.

A gyalogosok a paloták falaihoz lapultak, azután nagy lódobogás és kardcsörgés hallatszott. Egy csapat carabinieri vágtatott végig tizenötös sorokban, a Corso egész szélességét betöltve, végigseperte az utat, hogy helyet csináljon a barberiknek. Mikor ez a csapat a Palazzo di Veneziához ért, egy másik üteg ágyúdörgése jelezte, hogy szabad az út.

Csaknem ugyanakkor hatalmas, általános, fülsiketítő lárma közepette, árnyékként suhant el hét vagy nyolc ló, amelyet háromszázezer ember zsivajgása és a hátukhoz verődő sallangdíszek izgató érintése hajszolt előre. Ekkor háromszor megdördült az ágyú az Angyalvárban: azt jelezte, hogy a hármas számú ló lett a győztes.

Erre az egyetlen jeladásra a kocsik ismét nekiindultak, visszaözönlöttek a Corso felé, patakként áradtak ki az összes utcákból, és egy perc alatt egyesültek ama folyam medrében, amelyet ők tápláltak; a hatalmas áradás sebesebben, mint valaha, újra megindult a két gránitpart között.

Ehhez a tömeghez azonban a zaj és mozgás új eleme járult: most léptek színre a moccolo-árusok.

A moccolo vagy moccoletto nem más, mint különböző nagyságú gyertya, a húsvéti viaszgyertyától egészen a csavart pincegyertyáig, amely a római karnevált befejező nagy jelenet résztvevői elé két ellentétes feladatot tűz ki:

1. Vigyázniuk kell, hogy el ne oltsák a moccolettójukat.

2. Azon kell igyekezniük, hogy ők eloltsák a többiekét.

Olyan a moccoletto, mint az élet: az ember csak egy módon tudja továbbadni, és ehhez az Isten segítsége kell. De ezer módot fedezett fel arra, hogy kioltsa; igaz, ehhez a végső művelethez kissé segítségül jött az ördög is.

A moccolettót bármiféle láng fölött meg lehet gyújtani.

De ugyan ki írhatná le azt az ezer módszert, amely mind arra való, hogy eloltsa a moccolettót: a hatalmas fújtatókat, az óriási gyertyakoppantókat, az emberfölötti nagyságú legyezőket?

Mindenki sietett tehát moccolettót vásárolni. Franz és Albert csakúgy, mint a többiek.

Az éjszaka gyorsan közeledett. És mikor a Moccoli! kiáltás felhangzott ezernyi árus hangján, a tömeg feje fölött már kigyúlt két-három csillag. Mintha csak jeladás lett volna.

Tíz perccel később ötvenezer fény ragyogott a Palazzo di Veneziától lefelé a piazza del Popolóig, majd ismét fel a piazza del Popolótól a Palazzo di Veneziáig.

Mintha csak lidércfények ünnepe lett volna.

Aki nem volt részese, az nem alkothat magának fogalmat erről a látványról. Mintha valamennyi csillag lehullana az égről, és belevegyülne egy őrült táncforgatagba a földön.

Mindezt olyan kiáltozás kíséri, amilyet emberi fül még nem hallott a földkerekségen.

Itt már megszűnt minden társadalmi különbség. A facchino együtt van a herceggel, a herceg a Tiberisen túli paraszttal, a paraszt a polgárral, mindenki fúj, olt, újra gyújt. Ha ebben a percben megjelenne az öreg Aeolus, őt kiáltanák ki a moccolo királyának, trónörökösnek pedig Aquilont.

Ez a lángokkal való bolond futkározás körülbelül két óra hosszat tartott. A Corso olyan világos volt, mint fényes nappal, a nézők arcvonásait még a harmadik és negyedik emeleten is fel lehetett ismerni.

Albert ötpercenként nézte meg az óráját. Végre hetet mutatott. A két jó barát éppen a via dei Pontefici környékére került. Albert moccolettóját kezében tartva, kiugrott a hintóból.

Három vagy négy álarcos is közeledni akart hozzá, hogy eloltsa moccolettóját, vagy kiragadja kezéből. De Albert, mint egy ügyes bokszoló, egyiket a másik után taszította félre, és folytatta útját a San Giacomo templom felé.

A lépcső fokait kíváncsiak és álarcosok lepték el, akik egymással azon viaskodtak, ki veszi el a másiktól a gyertyát. Franz követte tekintetével Albert-t, és látta, amint az rálép az első lépcsőfokra. Csaknem ugyanakkor egy álarcos, aki az ibolyacsokros parasztlány jól ismert jelmezét viselte, kinyújtotta a karját, és elvette tőle a moccolettót, anélkül hogy a fiatalember ezúttal a legkevésbé is ellenkezett volna. Franz sokkal messzebb állt, semhogy hallhatta volna szavaikat. Az azonban kétségtelen volt, hogy semmi ellenséges érzés nem fűtötte őket, mert látta, amint Albert és a parasztleány karonfogva távoznak.

Egy darabig még követte tekintetével barátját a tömegben, de a via Macellónál szem elől veszítette őket.

Hirtelen felhangzott a karnevál végét jelző harangszó, és ugyanakkor, mintegy varázsütésre, kialudt minden moccolo. Mintha csak egyetlen óriási szélroham oltotta volna ki őket.

Franz a legmélyebb sötétségben maradt ott.

Minden kiáltozás is megszűnt, mintha az a hatalmas szélroham, amely a fényeket kioltotta, a zajokat is elnyomta volna.

Már nem hallatszott egyéb, csak a hintók robaja, amelyek hazavitték az álarcosokat. Már nem látszott más, mint itt-ott egy-egy fény, amely az ablakokból kiviláglott.

A karnevál véget ért.

 

16
Szent Sebestyén katakombái

Franz talán még soha életében nem látott ilyen hirtelen félbeszakadt hangulatot, ilyen gyors átmenetet a vidámságból a szomorúságba, mint ebben a pillanatban. Mintha Róma az éjszaka démonjának bűvös leheletére egy óriási sírbolttá változott volna át. A sötétséget még jobban fokozta az a véletlen, hogy a fogyó holdnak csak este tizenegy óra tájban kellett felkelnie. Azok az utcák tehát, amelyeken a fiatalember keresztülhaladt, a legmélyebb sötétségbe merültek. Az út egyébként rövid volt. Tíz perc múlva kocsija, vagyis inkább a gróf kocsija meg is állt a London Szálló előtt.

Vacsorával várták, de mivel Albert előre megmondta, nem hiszi, hogy olyan korán hazatérjen, Franz őnélküle ült asztalhoz.

Pastrini mester, aki megszokta, hogy együtt vacsoráznak, kérdezősködött Albert távollétének okáról. Franz azonban csak azt felelte, hogy Albert már két nappal ezelőtt meghívást kapott valahová és odament.

A moccolettók hirtelen kioltása, az a sötétség, amely a fény helyébe lépett, az a csend, amely a nagy lármát követte, Franz lelkébe bizonyos nyugtalansággal vegyes szomorúságot oltott. Így hát egészen csendben vacsorázott, noha a fogadós szolgálatkészen sürgölődött körülötte, kétszer vagy háromszor is bejött megkérdezni, nincs-e valamire szüksége.

Franz elhatározta, hogy ha csak lehetséges, bevárja Albert-t. Ezért a kocsit csak tizenegy órára rendelte, és arra kérte Pastrini mestert, mindenesetre azonnal értesítse, ha Albert megérkezik a szállóba. Tizenegy órakor Albert még nem tért vissza. Franz felöltözött, eltávozott, és meghagyta a fogadósnak, hogy az éjszakát Bracciano hercegnél tölti.

Bracciano herceg háza Róma egyik legkedvesebb épülete. A herceg felesége, a Colonnák egyik legutolsó örököse, tökéletes háziasszony volt. Ennek köszönhette estélyeinek valósággal európai hírét. Franz és Albert, Rómába érkezésükkor, ajánlólevelet hoztak hozzá.

A hercegnőnek az is volt az első kérdése Franzhoz, mi van az útitársával. Franz azt felelte, hogy akkor vált el tőle, mikor éppen a moccolókat kezdték oltogatni, és így szem elől veszítette a via Macellónál.

- Albert tehát nem tért haza? - kérdezte a herceg.

- Egészen mostanáig vártam rá - felelte Franz.

- És tudja, hová ment?

- Nem, pontosan nem tudom, de azt hiszem, valami találkaféléről lesz szó.

- Mi az ördög! - mondta a herceg. - Rossz nap ez a mai, vagyis inkább rossz éjszaka a kimaradásra, ugye, grófnő?

Ezeket az utolsó szavakat G... grófnőhöz intézte, aki éppen most érkezett, és Torlonia úrnak, a herceg testvérének karján sétálgatott.

- Ellenkezőleg, én úgy gondolom, hogy ez igen elragadó éjszaka - válaszolta a grófnő -, és azok, akik itt vannak, csak amiatt fognak panaszkodni, hogy nagyon is hamar elmúlik.

- Én nem is azokról beszélek, akik itt jelen vannak - mondta a herceg mosolyogva -, itt a férfiakat nem fenyegeti más veszedelem, mint az, hogy szerelmesek lesznek önbe, a nőket pedig az, hogy belebetegednek az irigységbe, amiért ilyen szépnek látják önt. De azokról beszélek, akik most Róma utcáin szaladgálnak.

- No már, istenem - kérdezte a grófnő -, ugyan ki szaladgál Róma utcáin ebben az órában, hacsak nem igyekszik bálba?

- A mi Albert de Morcerf barátunk, grófnő, akit otthagytam este hét óra tájban, amint ismeretlen hölgyét követte - mondta Franz -, és akit azóta sem láttam viszont.

- Micsoda? És nem is tudja, hova lett?

- Fogalmam sincs róla.

- Van nála fegyver?

- Bajazzó-jelmezben van.

- Nem lett volna szabad elengednie - jelentette ki a herceg Franznak -, hiszen ön jobban ismeri Rómát, mint ő.

- Ó, hogyne! Csakhogy megpróbálhattam volna megállítani ma azt a hármas számú barberit, amelyik elnyerte a lóverseny első díját? - válaszolta Franz. - Meg azután: mi baja is eshetne?

- Ki tudja? Az éjszaka igen sötét, és a Tiberis nagyon közel esik a via Macellóhoz.

Franz érezte, hogy megborzong, amikor rádöbbent, hogy a herceg és a grófnő gondolatai mennyire megegyeznek saját aggodalmaival.

- Meg is mondtam a fogadósnak, hogy szerencsém van önöknél tölteni az éjszakát, herceg - mondta Franz. - Ide kell jönniük, hogy értesítsenek róla, ha Albert hazaérkezik.

- Nézze csak - mondta a herceg -, azt hiszem, egyik inasom éppen önt keresi.

A herceg nem tévedett. Az inas, amint megpillantotta Franzot, odalépett hozzá.

- Eccellenza - mondta az inas -, a London Szálló gazdája azt üzeni, hogy egy ember várja önt otthon. Morcerf vicomte úr levelével.

- A vicomte levelével! - kiáltott fel Franz.

- Igenis.

- Kicsoda az az ember?

- Nem tudom.

- Miért nem hozta ő ide a levelet?

- A küldönc nem adott semmiféle magyarázatot.

- És hol van a küldönc?

- Azonnal eltávozott, amikor látta, hogy belépek a bálterembe önt értesíteni.

- Ó, istenem - mondta a grófnő Franznak. - Siessen. Szegény fiatalember, talán valami baleset érte.

- Futok is már - mondta Franz.

- Viszontlátjuk majd, hogy híreket kapjunk, ugye? - kérdezte a grófnő.

- Hogyne, ha ugyan nincs valami komoly dologról szó. Ha azonban baj van, még nem tudom, mit teszek.

- Mindenesetre: okosan - mondta a grófnő.

- Ó, legyen csak nyugodt.

Franz vette a kalapját, és sietve távozott. Kocsiját ugyan már régebben elküldte azzal az utasítással, hogy két órakor térjen vissza, szerencsére azonban a Bracciano-palota, amelynek egyik homlokzata a Corsóra, a másik a piazza dei Santo Apostolóra nyílik, mindössze tíz percnyire van a London Szállótól.

Amikor Franz a szálló közelébe ért, egy embert pillantott meg, aki az utca közepén állt. Egy percig sem volt kétséges, hogy Albert küldönce. Az ember maga is nagy köpenybe burkolózott. Franz odalépett hozzá, de legnagyobb meglepetésére a férfi szólította meg elsőnek.

- Mit óhajt tőlem, eccellenza? - kérdezte hátralépve, mint aki résen áll.

- Ugye, ön hozott nekem levelet Morcerf vicomte-tól? - kérdezte Franz.

- Eccellenza lakik Pastrini fogadójában?

- Én.

- Eccellenza a vicomte útitársa?

- Én.

- Hogy hívják az eccellenzát?

- Franz d'Épinay bárónak.

- Akkor hát eccellenzának szól ez a levél.

- Kell rá válasz is? - kérdezte Franz, miközben átvette a levelet.

- Kell, legalábbis a barátja reméli, hogy kap.

- Jöjjön fel hozzám, ott majd megírom a választ.

- Inkább idelent várok - mondta nevetve a küldönc.

- Ugyan miért?

- Majd megérti, eccellenza, mihelyt végigolvasta a levelet.

- Így hát itt fogom találni?

- Kétségtelenül.

Franz bement. A lépcsőn találkozott Pastrini mesterrel.

- Mi történt? - kérdezte a fogadós.

- Hogyhogy mi történt?

- Találkozott már azzal az emberrel, akivel a barátja üzenetet küldött?

- Igen, láttam - válaszolta a fiatalember -, ide is adta a levelet. Kérem, gyújtson világot a szobámban.

A fogadós megbízott egy szolgát, hogy világítson Franznak, míg felér. A fiatalember Pastrini mester arcát igen aggódónak látta, és ezért még inkább vágyott már arra, hogy elolvassa Albert levelét. Mihelyt szobájában meggyújtották a gyertyát, odalépett a világossághoz, és kibontotta a papirost. A levél Albert keze írása volt, és ő is írta alá. Franz kétszer is átfutotta, olyan váratlanul érte az, amit olvasott.

Szóról szóra ez volt a levélben:

Kedves barátom, amint kézhez veszi ezt a levelet, legyen szíves, vegye ki azonnal levéltárcámból, amelyet az íróasztal fiókjában talál, a hitellevelet. Tegye hozzá az önét is, ha az enyém nem elég. Siessen el Torloniához, azonnal vegyen fel négyezer piasztert, és adja át a küldöncnek. Nagyon sürgős a dolog, ennek az összegnek késedelem nélkül itt kell lennie.

Nem mondhatok többet, számítok önre, mint ahogy ön is számíthatna énrám.

P. S. I believe now to italien banditti.[17]

        Barátja

        ALBERT DE MORCERF

E sorok alatt idegen kézzel ez a néhány olasz szó volt írva:

Se alle sei delta mattina le quattro mile piastre non sono nelle mie mani, alle sette il conte Alberto avia cessato di vivere.[18]

LUIGI VAMPA

Ez a második aláírás mindent megmagyarázott Franznak, és most megértette, miért vonakodott a küldönc feljönni hozzá. Biztonságosabbnak találta az utcát, mint Franz szobáját. Albert annak a hírhedt haramiavezérnek a kezébe került, akinek a létezésében olyan sokáig nem akart hinni.

Nem volt veszíteni való idő. Franz az íróasztalhoz sietett, kinyitotta és a megjelölt fiókban megtalálta a levéltárcát, abban pedig a hitellevelet. Összesen hatezer piaszterre volt kiállítva, de erre a hatezer piaszterre Albert már háromezret felvett. Franznak viszont nem volt semmiféle hitellevele. Minthogy Firenzében lakott, és azzal a szándékkal jött Rómába, hogy itt csak hét-nyolc napot tölt, száz aranyat vett magához, ebből a száz aranyból pedig már legfeljebb csak ötven volt meg.

Hét- vagy nyolcszáz piaszterre lett volna tehát szükség ahhoz, hogy ők ketten, Franz és Albert összeadják a kért összeget. Igaz, hogy ezúttal Franz számíthatott Torlonia bankár segítségére.

Így hát, egy percet sem veszítve, vissza akart térni a Braccianopalotába, de hirtelen ragyogó ötlete támadt. Monte Cristo grófja jutott eszébe.

Franz éppen be akarta hívatni Pastrini mestert, mikor az maga jelent meg az ajtóban.

- Kedves Pastrini uram - mondta neki élénken -, mit gondol, itthon van a gróf?

- Itthon, eccellenza, most jött haza.

- Volt már rá ideje, hogy lefeküdjék?

- Nem hinném.

- Akkor hát nagyon kérem, csengessen nála, és kérjen számomra engedelmet, hogy bemehessek hozzá.

Pastrini mester sietett teljesíteni a kapott utasítást. Öt perccel később már vissza is tért.

- A gróf várja eccellenzát - mondta.

Franz áthaladt a folyosón, egy inas bevezette a grófhoz. Egy kis szobában volt, amelyet Franz még nem látott. A szobában pamlagok futottak körös-körül.

A gróf eléje jött.

- Mi szél hozta hozzám ilyen későn? - kérdezte. - Nem akarna véletlenül velem vacsorázni? Ez igazán nagyon kedves volna öntől.

- Nem, nagyon komoly ügyben szeretnék önnel beszélni.

- Komoly ügyben! - ismételte a gróf, és a nála megszokott kutató pillantással nézett Franzra. - Miféle ügyben?

- Egyedül vagyunk?

A gróf az ajtóhoz ment és visszajött.

- Teljesen egyedül - felelte.

Franz megmutatta Albert levelét.

- Kérem, olvassa el - mondta.

A gróf végigolvasta a levelet.

- Ej, no - szólt.

- Látta a post-scriptumot is?

- Hogyne - mondta -, jól látom: "Se alle sei della mattina le quattro mile piastre non sono nelle mie mani, alle sette il conte Alberto avia cessato di vivere. Luigi Vampa."

- Mit szól ehhez? - kérdezte Franz.

- Van önnek ennyi pénze?

- Nyolcszáz piaszterrel kevesebb van.

A gróf az íróasztalához lépett, kinyitotta és kihúzott egy arannyal teli fiókot.

- Remélem - mondta Franznak -, nem bánt meg azzal, hogy máshoz fordul?

- Ellenkezőleg, hiszen láthatja, hogy egyenesen önhöz jöttem - felelte Franz.

- Nagyon köszönöm. Tessék.

Intett Franznak, hogy vegyen ki belőle.

- Feltétlenül el kell küldeni ezt az összeget Luigi Vampának? - kérdezte a fiatalember, és most ő nézett merőn a grófra.

- Ejnye - felelte a gróf. - Ítélje meg saját maga, a post-scriptum elég pontos.

- Úgy gondoltam, ha ön nagyon akarná, találna módot arra, hogy az ügyet egyszerűbben bonyolítsuk le - jegyezte meg Franz.

- Éspedig milyen módon? - kérdezte a gróf csodálkozva.

- Például, ha mi kettesben felkeresnénk Luigi Vampát, bizonyosra veszem, hogy nem tagadná meg Albert szabadonbocsátását.

- Mit gondol, miféle befolyásom van nekem erre a rablóra?

- Hát nem tett neki ön olyan szolgálatot, amit nem lehet elfelejteni?

- Ugyan mit?

- Nem mentette meg Peppino életét?

- Ugyan ki mondta ezt önnek?

- Nem mindegy az? Tudom.

A gróf egy pillanatig hallgatott, és összehúzta a szemöldökét.

- És ha én felkeresném Vampát, ön elkísérne?

- Ha a társaságom nem nagyon kellemetlen önnek.

- Jól van, nem bánom. Szép az idő, egy jó séta Róma környékén nem fog ártani.

- Vigyünk fegyvert is?

- Ugyan minek?

- Hát pénzt?

- Fölösleges. Hol az az ember, aki a levélkét hozta?

- Az utcán.

- A válaszra vár?

- Igen.

- Tudnunk kellene, hogy tulajdonképpen hová kell mennünk. Felhívom azt az embert.

- Hiába hívja, nem akar feljönni.

- Talán önhöz nem, de énhozzám minden szabódás nélkül fel fog jönni.

A gróf az utcára néző ablakhoz lépett, és sajátságos füttyöt hallatott. A köpönyeges férfi eljött a faltól, és kiállt az utca közepére.

- Salite! - mondta a gróf olyan hangon, mint ahogy valamelyik szolgájának adna parancsot.

A küldönc késedelem nélkül, habozás nélkül, sőt készséggel engedelmeskedett, és átugorva a külső lépcső négy fokát, belépett a fogadóba. Öt másodperc múlva már a kis szoba ajtajában állt.

- Ni, hát te vagy az, Peppino? - kérdezte a gróf.

Peppino azonban felelet helyett térdre esett, megragadta a gróf kezét, és elhalmozta csókjaival.

- Ó, ó - mondta a gróf -, hát még nem felejtetted el, hogy megmentettem az életedet? Különös, pedig már éppen egy hete történt.

- Nem felejtettem el, eccellenza, és nem is fogom soha elfelejteni - válaszolta Peppino a mélységes hála hangján.

- Soha, az nagy idő! De már az is szép, ha így gondolod. Kelj fel és felelj!

Peppino nyugtalan pillantást vetett Franzra.

- Ó, beszélhetsz az eccellenza előtt - mondta a gróf -, ő a barátaim közé tartozik.

- Megengedi, hogy ezt a címet adjam önnek? - folytatta franciául a gróf, és Franzhoz fordult. - Csak ezzel tudjuk megnyerni ennek az embernek a bizalmát.

- Előttem beszélhet - mondta most Franz -, a gróf egyik barátja vagyok.

- Akkor nincs baj - felelte Peppino, és most ő fordult a grófhoz. - Eccellenza kérdezzen, én meg felelek.

- Hogyan került Albert vicomte Luigi keze közé?

- Eccellenza, a francia hintaja több ízben keresztezte Teresa kocsiját.

- A főnök kedveséét?

- Igen, A francia több ízben reá kacsintott, Teresának meg kedve telt benne, hogy viszonozza pillantását. A francia csokrokat dobált neki, erre ő is dobott oda virágot. De mindez a főnök beleegyezésével történt, hiszen ő is ott ült a kocsiban.

- Hogyan? - kiáltott fel Franz. - Luigi Vampa a római parasztlányok kocsijában ült?

- Ő hajtotta a kocsit. Kocsisnak öltözött - válaszolta Peppino.

- És azután? - kérdezte a gróf.

- No hát, azután a francia levetette álarcát. Teresa, továbbra is a főnök beleegyezésével, követte példáját. A francia találkát kért, Teresa megadta a kért találkát, csakhogy a San Giacomo templom lépcsőjén a francia Teresa helyett Beppót találta.

- Micsoda? - szakította félbe újra Franz. - Hát az a parasztlány, aki kikapta kezéből a moccolettót...

- Az egy tizenöt éves fiúcska volt - válaszolta Peppino. - De egy cseppet sem szégyenletes a barátjára nézve, hogy rászedték. Beppo másokat is lépre csalt már.

- És Beppo kivezette a város falain túlra?

- Hogyne. A via Macello végén kocsi várta őket. Beppo beugrott a kocsiba, és hívta a franciát, hogy üljön mellé. Az se mondatta kétszer magának. Udvariasan átengedte a jobb oldalt Beppónak, ő pedig mellé ült. Beppo akkor bejelentette neki, hogy elviszi egy villába, amely egy mérföldnyire esik Rómától. A francia biztosította Beppót, hogy követi akár a világ végére is. A kocsi felment a via di Ripettán, és elért a San Paolo kapuhoz. Kétszáz lépésnyire a mezőségen, amikor a francia nagyon is merész kezdett lenni, Beppo bizony nekiszegezett a nyakának egy pár pisztolyt. A kocsis megállította a lovakat, maga is hátrafordult a bakon, és hasonlóképpen cselekedett. Ugyanakkor négyen a mieink közül, akik az Almo partján rejtőzködtek, a kocsi ajtajánál termettek. A franciának kedve kerekedett védekezni, úgy mondják, kissé meg is szorongatta Beppo nyakát; de mit tehetett volna öt fegyveres ember ellen? Meg kellett adnia magát. Leszállították a kocsiról, végigvezették a folyócska mentén, elvitték Teresához és Luigihoz, akik a Szent Sebestyén katakombáiban várták.

- Hát bizony úgy látom - mondta a gróf Franzhoz fordulva -, hogy ez nem is olyan rossz kis történet. Mit szól hozzá ön, a szakértő?

- Azt mondom, hogy nagyon mulatságosnak találnám - válaszolta Franz -, ha valaki mással és nem éppen a szegény Albertrel esett volna meg.

- Annyi bizonyos - jegyezte meg a gróf -, hogy ha ön most nem talált volna itt engem, ez a jó tréfa kissé sokba került volna a barátjának. De legyen nyugodt, megússza a félelemmel.

- És most is állja a szavát, hogy elmegyünk érte? - kérdezte Franz.

- Már hogyne mennénk! Annál is inkább, mert igen festői helyen tartózkodik. Ismeri ön a Szent Sebestyén katakombáit?

- Nem én, sohasem jártam arra, de megfogadtam, hogy egyszer lemegyek oda is.

- No hát, itt a legjobb alkalom, jobbat keresve sem találna. Itt a kocsija?

- Nincs itt.

- Nem baj. Éjjel-nappal befogva tartanak számomra egy kocsit.

- Befogva?

- Befogva, mert én bizony nagyon szeszélyes természetű ember vagyok. Tudnia kell, hogy olykor, ha felébredek, vagy ebéd után, vagy akár éjnek idején kedvem támad elutazni a világ valamelyik pontjára. Ilyenkor el is megyek oda, ahová akarok.

A gróf egyet csengetett, mire megjelent az inasa.

- Hozassa ki a kocsit a színből - mondta -, és vegye ki a pisztolyokat az oldaltáskákból. A kocsist nem kell felébreszteni. Ali fog hajtani.

Egy perc múlva már hallották, hogy kocsi gördül a kapu elé, és ott megáll.

A gróf elővette az óráját.

- Fél egy van - mondta -, ráérnénk hajnali öt órakor elindulni, akkor is idejében érkeznénk. De meglehet, hogy ez a késedelem rossz éjszakát okozna a barátjának, jobb lesz tehát, ha minél előbb kiszabadítjuk a pogányok keze közül. Még mindig kitart amellett, hogy elkísér?

- Inkább, mint valaha.

- Jól van! Akkor hát jöjjön.

Franz és a gróf lementek. Peppino követte őket.

A kapuban már várt a kocsi. A bakon Ali ült. Franz ráismert arra a néma rabszolgára, akit a Monte Cristo barlangjában látott. Franz és a gróf beszálltak egy zárt hintóba. Peppino Ali mellé ült. Vágtatva indultak útnak. Ali már előre megkaphatta az utasításokat, mert a Corsón hajtott végig, átvágott a Campo Vaccinón, majd felment a strada San Gregorión, és megérkezett a Szent Sebestyén kapuhoz. A kapuőr okvetetlenkedett, de Monte Cristo grófja felmutatta Róma kormányzójának felhatalmazását, amely engedélyt adott neki arra, hogy éjjel-nappal, bármely órában szabad ki- és bejárása legyen a város kapuin. A sorompót tehát felemelték, a kapuőr egy aranyat kapott a fáradságáért, és így szabad lett az útjuk.

A kocsi a régi via Appián hajtott végig, amelyet sírok szegélyeztek.

Franznak a most felkelő hold világánál időnként úgy tetszett, hogy a romok között őrszemeket lát felbukkanni. De a jelre, amelyet Peppino és az őrszemek váltottak, sorra visszahúzódtak az árnyékba és eltűntek.

Caracalla cirkusza közelében megállt a kocsi, Peppino kinyitotta az ajtót, a gróf és Franz kiszállt.

- Tíz perc múlva ott vagyunk - jegyezte meg útitársának a gróf.

Azután félrevonta Peppinót, halkan adott neki valami utasítást, mire Peppino a kocsi ládájából elővett fáklyával eltávozott. Ismét eltelt öt perc, ezalatt Franz látta, amint a pásztorfiú egy kis ösvényen, Róma síkságának girbegörbe talaját alkotó dombok között folytatja útját, míg végül eltűnik egy vörhenyes bozótban, amely olyan, mint valami óriási oroszlán borzas sörénye.

- Most pedig kövessük - mondta a gróf.

Franz és a gróf ugyanarra az ösvényre tértek, amely száz lépéssel arrább kis völgybe vezette őket egy szelíd lejtőn át.

Csakhamar megpillantottak két embert, amint az árnyékban beszélgettek.

- Tovább is menjünk? - kérdezte Franz a gróftól. - Vagy itt várjunk?

- Menjünk. Peppinónak már értesítenie kellett az őrszemet érkezésünkről.

A két ember közül az egyik csakugyan Peppino volt, a másik pedig az őrt álló haramia.

Franz és a gróf közelebb mentek. A rabló köszönt nekik.

- Eccellenza - mondta Peppino, a grófhoz intézve szavait -, ha velem akar jönni, a katakombák bejárata két lépésnyire van innen.

- Helyes - felelte a gróf -, menj előre.

Valóban, a bokrok sűrűjében néhány szikla között akkorka nyílás vált láthatóvá, amelyen egy ember, ha bajosan is, befért. Ezen a hasadékon Peppino bújt be elsőnek. De alig tett néhány lépést, a föld alatti folyosó kiszélesedett. Ekkor megállt, meggyújtotta fáklyáját, és hátranézett, hogy lássa, követik-e.

Először a gróf furakodott be ezen a szelelőlyukszerű nyíláson. Franz nyomon követte.

Az üreg szelíd lejtőbe hajlott, és egyre szélesebb lett, amint előbbre jutottak. Franz és a gróf azonban még kénytelenek voltak meggörnyedve járni, és aligha fértek volna el egymás mellett. Még százötven lépést tettek meg így, akkor megállította őket egy kiáltás:

- Állj, ki vagy?

Ugyanakkor a félhomályban saját fáklyájuk fényét látták megcsillanni egy karabély csövén.

- Jó barát! - felelt Peppino.

Egyedül ment tovább, és néhány szót mondott halkan annak a második őrszemnek, aki, miként az első, köszönt, és intett az éjszakai látogatóknak, hogy folytathatják útjukat.

Az őr mögött mintegy húsz lépcsőfokot találtak. Franz és a gróf lementek ezen a húsz lépcsőn, és valami sírboltszerű üregbe jutottak. Öt, csillagsugárként szétágazó út és az elválasztófalakba vájt koporsóforma fülkék jelezték, hogy végre a katakombákban vannak.

Az egyik odúba, amelynek nagyságát nem lehetett felmérni, napközben csak gyéren hatolt be a fény.

A gróf Franz vállára tette a kezét.

- Akar látni egy rablóbandát pihenés közben? - kérdezte.

- Hogyne - felelte Franz.

- No hát, akkor jöjjön csak velem... Peppino, oltsd ki a fáklyát! Peppino engedelmeskedett, mire Franz meg a gróf a legmélyebb sötétségben maradt. Csak mintegy ötven lépésnyire előttük táncolt a fal hosszában néhány vöröses fény, amely még tisztábban látszott, amióta Peppino leoltotta a fáklyáját.

Csendben haladtak előre, a gróf úgy vezette Franzot, mintha valami különös tehetsége volna ahhoz, hogy a sötétben is lásson. Egyébként Franz maga is egyre tisztábban látta az utat maga előtt, amint ahhoz a kis világossághoz közeledtek, amely vezetőjük volt.

Három bolthajtáshoz jutottak, amelyek közül a középső kapunak látszott.

A bolthajtások egyik oldalon arra a folyosóra nyíltak, ahol már a gróf és Franz jött, a másikon egy nagy, négyszögletes szobára, amelyet éppen olyan fülkék vettek körül, amilyenekről már beszéltünk. A szoba közepén négy kő emelkedett, ezek valamikor oltárok lehettek. Erre vallott az a kereszt is, amely most is ott volt fölöttük.

Egy oszloptörzsre állított egyetlen lámpa világította meg halvány és pislákoló fénnyel azt a különös jelenetet, amely a két árnyékba rejtett látogató elé tárult.

Az oszlopra könyökölve ült ott egy ember és olvasott, hátat fordítva a boltívnek, amelynek nyílásán keresztül a jövevények nézték.

Ez volt Luigi Vampa, a banda feje.

Körülötte, kedvük szerint csoportosulva, kabátjukon fekve vagy valami kőpadféléhez támaszkodva, amely a hamvvederkamra körül futott, mintegy húsz rablót lehetett látni. Mindegyik a keze ügyében tartotta karabélyát.

Hátul, csendben, alig láthatóan és szinte árnyékszerűen sétált fel és alá egy őrszem valami nyílás előtt, amely csak azért látszott, mert a koromsötétség ezen a helyen talán még sűrűbb volt.

Mikor a gróf úgy gondolta, hogy Franz már eleget gyönyörködött ebben a festői látványban, ajkára tette az ujját, hogy csendre intse, fellépett azon a három lépcsőn, amely a folyosóról a hamvvederkamrába vezetett, a középső bolthajtás alatt belépett a helyiségbe, és Vampa felé indult, aki olyan mélyen elmerült olvasmányába, hogy meg sem hallotta lépteit.

- Állj, ki vagy! - kiáltott az őrszem, aki éberebb volt, és aki a lámpa világánál észrevette, hogy főnöke háta mögött valami egyre növekvő árnyék bukkan fel.

E kiáltásra Vampa felugrott, és hirtelen kirántotta övéből a pisztolyát.

Egy pillanat alatt valamennyi rabló talpon termett, és húsz karabély csöve meredt a grófra.

- No, mi az? - szólalt meg a gróf, tökéletesen nyugodt hangon, és anélkül, hogy arcának egyetlen izma is megrándult volna. - Mi az, kedves Vampa, hát nem kár ezért a sok mókáért, amikor jó barát közeledik?

- Lábhoz a fegyvert! - kiáltott a főnök, és parancsolóan intett egyik kezével, a másikkal pedig tisztelettudóan leemelte kalapját. Azután a rendkívüli ember felé fordult, aki ura volt ennek az egész jelenetnek.

- Bocsásson meg, gróf úr - mondta neki -, de mivel sejtelmem sem volt megtisztelő látogatásáról, nem ismertem meg azonnal.

- Úgy látszik, mindenben rossz az emlékezete, Vampa - mondta a gróf -, és nemcsak az emberek arcát felejti el, hanem a velük kötött egyezséget is.

- Ugyan miféle egyezségről feledkeztem volna meg, gróf úr? - kérdezte a haramia, mint aki helyre akarja hozni mulasztását.

- Nem egyeztünk meg abban, hogy nemcsak az én személyem, hanem barátaim személye is szent lesz ön előtt? - kérdezte a gróf.

- És miben szegtem meg ezt a szerződést, eccellenza?

- Ma este elrabolták és ide hurcolták Albert de Morcerf vicomte-ot. Hát, kérem - folytatta a gróf olyan hangsúllyal, hogy Franz beleremegett -, ez a fiatalember a barátaim közé tartozik, velem egy szállóban lakik, ez a fiatalember egy héten keresztül az én hintómban járta a Corsót, önök pedig, ismétlem, elrabolták, ide hurcolták, és - tette hozzá a gróf, kihúzva zsebéből a levelet - váltságdíjat is szabtak ki rá, mint valami jöttmentre.

- Hát ezt miért nem jelentettétek nekem? - kérdezte a főnök az emberekhez fordulva, akik visszahőköltek tekintete elől. - Hogy merészeltétek úgy intézni a dolgot, hogy megszegjem a gróf úrnak adott szavamat? Valamennyiünk életét a kezében tartja! Krisztus vérére esküszöm, ha tudnám, hogy valamelyikőtök tudott a fiatalember és az eccellenza barátságáról, saját kezemmel lőném szét a fejét.

- No lám - mondta a gróf Franzhoz fordulva -, ugye megmondtam, hogy valami tévedés történt a dologban.

- Nem tetszik egyedül lenni? - kérdezte Vampa nyugtalanul.

- Avval az úrral vagyok, akinek a levél szólt, és akinek be akartam bizonyítani, hogy Luigi Vampa megtartja a szavát. Jöjjön, eccellenza - mondta Franznak -, Luigi Vampa maga fogja megmondani önnek, mennyire kétségbe van esve a tévedés miatt.

Franz közelebb lépett hozzá, a főnök is elébe ment pár lépést.

- Isten hozta nálunk, eccellenza - mondta. - Tetszett hallani, mit mondott a gróf úr, és azt is, hogy én mit feleltem rá. Még csak azt teszem hozzá, hogy a barátjára kirótt négyezer piaszterért sem adnám, ha ez a dolog meg nem történt volna.

- De - mondta Franz, és nyugtalanul nézett körül - hol van a fogoly? Nem látom sehol.

- Remélem, semmi bántódása sem esett? - kérdezte a gróf, összevonva szemöldökét.

- Ott van a fogoly - mondta Vampa, arra a bemélyedésre mutatva, amely előtt az őrt álló rabló sétálgatott -, majd magam adom tudtára, hogy szabad.

A főnök arrafelé indult, amerre az Albert fogsága helyét jelölte meg. Franz meg a gróf nyomon követték.

- Mit csinál a fogoly? - kérdezte Vampa az őrtől.

- Bizony nem tudom, kapitány - válaszolt az őr. - Már több mint egy órája nem hallottam mozdulni.

- Jöjjön, eccellenza! - mondta Vampa.

A gróf és Franz felmentek hét vagy nyolc lépcsőn. A főnök mindig előttük járt, majd félretolt egy reteszt, és belökött egy ajtót. Ekkor a hamvvederkamra lámpájához hasonló lámpa világánál meglátták Albert-t, aki az egyik rablótól kölcsönkapott köpenybe burkolózva, egy sarokban feküdt és mélyen aludt.

- Lám csak - mondta a gróf, sajátságos mosolyával. - Ez már valami, ha meggondoljuk, hogy reggel hétkor agyonlőtték volna.

Még Vampa is bizonyos bámulattal szemlélte az alvó Albert-t.

Látszott rajta, hogy nem volt érzéketlen az ilyen módon megnyilvánuló bátorsággal szemben.

- Igaza van, gróf úr - mondta -, ez az ember csakugyan az ön barátja kell hogy legyen.

Azután odament Albert-hez, és a vállára tette a kezét.

- Eccellenza! - mondta. - Legyen szíves, ébredjen fel.

Albert nyújtózkodott, megdörzsölte, majd kinyitotta a szemét.

- Á, ön az, kapitány? - mondta. - Bizony még hagyhatott volna aludni. Olyan kedves álmom volt. Azt álmodtam, hogy galoppot táncoltam Torloniánál G... grófnővel.

Elővette az óráját, amelyet megtarthatott, hogy ő maga is ellenőrizhesse az idő múlását.

- Hajnali fél kettő! - mondta. - De ugyan mi az ördögnek vernek fel ilyenkor?

- Meg akartam mondani, hogy ön szabad, eccellenza.

- Kedvesem - kezdte ismét Albert tökéletes lelki nyugalommal -, a jövőre nézve jegyezze meg magának a nagy Napóleon egyik alapelvét, aki azt mondta: "Csak akkor ébresszenek fel, ha valami rossz hír jött." Ha hagytak volna aludni, akkor befejeztem volna a galopp-táncomat, és egész életemben hálás lettem volna érte... Megfizették hát a váltságdíjamat?

- Nem, eccellenza.

- Ej, hát akkor hogyan vagyok szabad?

- Olyasvalaki kérte önt számon tőlem, akinek nem tagadhatok meg semmit sem.

- Idejött?

- Ide.

- Ejha! Az a valaki valóban nagyon szeretetre méltó.

Albert körülnézett, és megpillantotta Franzot.

- Hát ön az, kedves Franz barátom - mondta -, aki ennyi áldozatra kész értem?

- Nem én vagyok az - válaszolta Franz -, hanem a szomszédunk, Monte Cristo grófja.

- Istenemre, gróf úr, ön igazán nagyszerű ember - jelentette ki Albert vidáman, miközben megigazította nyakkendőjét és kézelőjét -, és remélem, úgy tekint engem, mint örök lekötelezettjét, elsősorban a kocsi miatt, és most pedig ezért itt - és kezét nyújtotta a grófnak, aki maga is odanyújtotta jobbját, bár megremegett, mikor hozzáért.

A rabló értetlenül nézte végig ezt a jelenetet. Nyilvánvalóan megszokta, hogy a foglyai reszketnek előtte, és most itt van egy, aki tréfálkozó jókedvét végig megőrizte. Ami Franzot illeti, őt egyenesen elbűvölte, hogy Albert kitett a nemzeti becsületért, hacsak egy rablóval szemben is.

- Kedves Albert barátom - mondta neki -, siessen, és akkor még lesz rá időnk, hogy Torloniánál fejezhessük be ezt az éjszakát. Ott folytathatja majd a galoppját, ahol félbehagyta, úgyhogy nem is tehet majd szemrehányást Luigi úrnak, aki ebben az ügyben igazán kifogástalanul viselkedett.

- Ó! Csakugyan igaza van, ott lehetünk két órára. Luigi úr - folytatta Albert -, kell-e még valami formaság ahhoz, hogy elbúcsúzzunk uraságodtól?

- Nincs semmi, uram - válaszolta a rabló -, ön szabad, mint a madár.

- Ebben az esetben éljen boldogul és vidáman. Jöjjenek, uraim, jöjjenek!

Albert Franz és a gróf kíséretében lement a lépcsőn, és keresztülhaladt a nagy, négyszögletes termen. A rablók valamennyien kalaplevéve álltak ott.

- Peppino - mondta a főnök -, add ide a fáklyát!

- Ugyan! Mit csinál? - kérdezte a gróf.

- Visszakísérem önöket - mondta a kapitány. - Ez a legkevesebb, amit megtehetek az eccellenza tiszteletére.

És kivéve a pásztor kezéből az égő fáklyát, vendégei előtt lépkedett, nem mint a szolgálatát teljesítő inas, hanem mint egy király, aki a nagykövetek előtt halad.

A kijárathoz érve meghajolt.

- És most, gróf úr - mondta -, megismételem bocsánatkérésemet, és remélem, nem neheztel a történtek miatt?

- Nem neheztelek, kedves Vampám - felelte a gróf. - Ön különben is olyan finom modorban mentette ki magát tévedéséért, hogy az ember szinte örül, amiért ezt a tévedést elkövette.

- Uraim! - kezdte ismét a főnök, a fiatalemberekhez fordulva. - Meglehet, hogy az ajánlatom az önök szemében nem lesz nagyon vonzó, de ha bármikor kedvük kerekedne engem újra meglátogatni, akárhol lennék is, szívesen látom önöket.

Franz és Albert elköszöntek. Elsőnek a gróf távozott, utána Albert ment, utolsónak maradt Franz.

- Eccellenza kérdezni akar valamit? - mondta Vampa mosolyogva.

- Bevallom, igen - válaszolta Franz. - Arra vagyok kíváncsi, mit olvasott olyan nagy figyelemmel, mikor ideérkeztünk.

- Caesar Kommentárjai-t - felelte a rabló. - Ez az én legkedvesebb könyvem.

- No, mi az, hát nem jön? - kérdezte Albert.

- Dehogynem, már itt is vagyok - válaszolta Franz.

És ő is kimászott a szelelőlyukon.

Néhány lépést tettek kint a szabadban.

- Ó, bocsánat! - mondta Albert hátralépve. - Megengedi, kapitány?

És Vampa fáklyájának tüzénél gyújtott rá szivarjára.

- Most pedig, gróf úr, a lehető leggyorsabban menjünk. Szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy az éjszakámat Bracciano hercegnél fejezzem be.

A kocsit ott találták, ahol hagyták. A gróf egyetlen szót mondott Alinak arabul, és a lovak máris vágtatni kezdtek.

Pontosan kettőt mutatott Albert órája, amikor a két jó barát belépett a táncterembe.

Visszatérésűk feltűnést keltett, de mivel együtt érkeztek, az Albert-re vonatkozó minden aggodalom rögtön szertefoszlott.

- Asszonyom - mondta Morcerf vicomte, a grófnőhöz közeledve -, tegnap volt olyan szíves, ígért nekem egy galoppot. Kissé késve szólítom fel e kedves ígéret teljesítésére, de itt a barátom, akinek a szavahihetőségét már ismeri, ő bizonyíthatja, hogy nem az én hibámból történt a késedelem.

És mivel ebben a pillanatban a zene jelt adott a keringőre, Albert átkarolta a grófnő derekát, és mindketten eltűntek a táncolók forgatagában.

Ezalatt Franz arra a különös borzongásra gondolt, amely Monte Cristo grófjának egész testét megremegtette abban a pillanatban, amikor kénytelen volt kezet szorítani Albert-rel.

 

17
A találkozó

Amikor Albert másnap reggel felkelt, első szava az volt, hogy Franzcal együtt meg kellene látogatniuk a grófot. Előző este köszönetet mondott ugyan már, de úgy érezte, hogy az a nagy szolgálat, amelyet a gróf tett neki, kétszeri köszönetet is megérdemel.

Franz, aki valami félelemmel vegyes vonzódást érzett Monte Cristo grófja iránt, nem akarta hagyni, hogy barátja egyedül menjen el ehhez az emberhez, és elkísérte őt. Mindkettőjüket a szalonba vezették be. Öt perc múlva megjelent a gróf.

- Gróf úr - mondta Albert, és eléje ment -, engedje meg, hogy megismételjem azt, amit az este olyan rosszul fejeztem ki: hogy soha el nem felejtem, milyen körülmények között jött a segítségemre, és mindig emlékezni fogok arra, hogy úgyszólván önnek köszönhetem az életemet.

- Kedves szomszédom - válaszolt nevetve a gróf -, ön túlozza az irányomban érzett kötelezettségét. Ön mindössze azt köszönheti nekem, hogy megtakarított húszezer frankot úti kiadásaiból. Láthatja, nem is érdemes beszélni róla. Viszont - tette hozzá - ön fogadja elismerésemet, elragadóan viselkedett a maga fesztelenségében és nemtörődömségében.

- Tudja, gróf - válaszolta Albert -, elképzeltem, hogy valami kellemetlen perpatvarba keveredtem, amelyet párbaj fog követni, és meg akartam mutatni azoknak a banditáknak valamit: a világon mindenütt tudnak verekedni, de nevetve verekedni csak a franciák tudnak. Mindamellett, minthogy az ön irányában fennálló kötelezettségem ezzel nem lett kisebb, meg akarom kérdezni, nem lehetnék-e szolgálatára akár én magam, akár barátaim vagy ismerőseim révén. Apám, Morcerf gróf, aki spanyol származású, magas tisztséget tölt be Franciaországban és Spanyolországban, és mind én, mind azok, akik engem szeretnek, rendelkezésére állunk.

- Helyes! - felelte a gróf. - Bevallom, Morcerf úr, vártam az ajánlatát, és örömmel el is fogadom. Már fentem rá a fogam, hogy egy nagy kérést intézzek önhöz.

- Éspedig!

- Sohasem jártam még Párizsban, nem ismerem Párizst...

- Igazán? - kiáltott fel Albert. - Hogyan élhetett mostanáig úgy, hogy ne lássa Párizst? Hihetetlen!

- És mégis így van. De most úgy érzem, mint ön, hogy lehetetlenség volna, ha még most sem ismerném meg a művelt világ fővárosát. Sőt, többet mondok: talán már régen megtörtént volna ez az elengedhetetlen utazásom, ha ismerek valakit, aki bevezessen abba a társaságba, ahová nincs semmiféle összeköttetésem.

- Ó, olyan embernek, mint ön! - kiáltott Albert.

- Ön igazán kedves, de mivel nincs egyéb érdemem, csak az, hogy mint milliomos versenyre kelhetek Aguado vagy Rothschild urakkal, és mivel nem azért megyek Párizsba, hogy a tőzsdén játsszam, ez a szerény körülmény visszatartott. Az ön ajánlata most elhatározásra bírt. Megígéri-e, kedves Morcerf úr - a gróf különös mosollyal kísérte e szavakat -, megígéri-e, hogy mikor Franciaországba megyek, megnyitja előttem annak a társaságnak az ajtait, ahol éppoly idegen leszek, mint egy huron vagy egy kokinkinai?

- De hát természetesen és ezer örömmel, gróf úr! - válaszolta Albert. - És ezt annál is szívesebben teszem meg (kedves Franz, ne csúfoljon ki nagyon!), mert Párizsba szólít egy levél, amelyet ma reggel kaptam, és amelyben arról van szó, hogy egy igen tekintélyes és a francia társaságban kiváló hírnévnek örvendő családdal kerülök összeköttetésbe.

- Talán házasság révén? - kérdezte Franz nevetve.

- Hát istenem, igen! Így hát mire ön Párizsba érkezik, már mint megállapodott embert, sőt, talán mint családapát fog viszontlátni. Ez kitűnően illik majd természetes komolyságomhoz, ugye? Mindenesetre ismétlem, gróf úr, mind én, mind az enyéim testestül-lelkestül rendelkezésére állunk.

- Elfogadom - felelte a gróf -, mert esküszöm, hogy csak erre az alkalomra vártam, hogy valóra váltsam tervemet, amelyen régóta rágódom.

Franz egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ezek a tervek ugyanazok voltak, mint amelyeket a gróf Monte Cristó-i barlangjában is említett, és jól szemügyre vette a grófot, miközben beszélt, hogy leolvassa arcáról, miféle tervek szólítják Párizsba. De nagyon nehéz volt behatolni ennek az embernek a lelkébe, főleg mikor mosolyával elleplezte gondolatait.

- De mondja, gróf úr - kezdte ismét Albert, aki el volt ragadtatva, amiért olyan embert vezethet be a társaságba, mint Monte Cristo -, ez nem egyike azoknak a légvár-terveknek, amelyeket ezerszámra csinálunk mindig utazásaink közben, és amelyek, miután homokra épültek, elszállnak az első szélfuvallatra?

- Nem, szavamra mondom - jelentette ki a gróf. - Párizsba akarok menni, oda kell mennem.

- És mikor?

- Mikor lesz ön ott?

- Én - mondta Albert -, istenem, két hét, legfeljebb három hét múlva, amennyi a hazatéréshez kell.

- Jól van - felelte a gróf -, adok önnek három hónapot, elég hosszú határidőt szabtam ki.

- És három hónap múlva ön kopogtat az ajtómon? - kiáltott fel Albert örömmel.

- Akar egy napra, sőt, órára pontos találkozót? - kérdezte a gróf. - Azt előre megmondom, hogy kétségbeejtően pontos vagyok.

- Kérem a pontos napot és órát - felelte Albert -, nekem is így van kedvemre.

- Jól van, tessék. - A tükör mellett függő naptár után nyúlt. - Ma - mondta - február 21-e van - elővette az óráját -, délelőtt fél tizenegy. Lenne szíves várni engem május 21-én, délelőtt fél tizenegy órakor?

- Nagyszerű - felelte Albert. - Várni fogja a reggeli.

- Hol lakik?

- Rue du Helder 27.

- Legényszállása van ott, nem leszek terhére?

- Apám házában lakom, de egészen különálló kis udvari pavilonban.

- Rendben van.

A gróf elővette jegyzőkönyvecskéjét és felírta: rue du Helder 27, május 21-én, délelőtt fél tizenegy órakor.

- És, kérem - mondta a gróf, ismét zsebre téve kis jegyzőkönyvét -, legyen nyugodt, faliórájának mutatója nem lesz pontosabb, mint én.

- Látom még, mielőtt elutazom? - kérdezte Albert.

- Ez attól függ, mikor utazik.

- Holnap délután öt órakor.

- Akkor hát elbúcsúzom öntől. Dolgom van Nápolyban, és csak szombaton este vagy vasárnap reggel jövök ide vissza. És ön - kérdezte a gróf Franztól - szintén elutazik, báró úr?

- El.

- Franciaországba?

- Nem, Velencébe. Még egy-két évet Olaszországban töltök.

- Így hát Párizsban nem is látjuk egymást?

- Tartok tőle, hogy nem lesz szerencsém.

- Tehát, uraim, jó utat - mondta a gróf a két jó barátnak, és kezet nyújtott nekik.

Franz most először érintette meg ennek az embernek a kezét. Összeborzongott, mert a gróf keze olyan jéghideg volt, mint egy halotté.

- Még utoljára - mondta Albert -, ugye becsületszavát adta? Rue du Helder 27, május 21-én, délelőtt fél tizenegykor?

- Május 21-én, délelőtt fél tizenegykor, rue du Helder 27 - ismételte a gróf.

Erre a két fiatalember elköszönt a gróftól és távozott.

- Mi lelte önt? - kérdezte Albert Franztól, amikor hazatértek.

- Olyan levertnek látszik.

- Igen - felelte Franz -, bevallom, a gróf különös ember, és bizonyos nyugtalansággal nézek az önök párizsi találkozója elé.

- Ez a találkozó nyugtalanítja! Ugyan már! Bolond ön, kedves Franz barátom? - kiáltott fel Albert.

- Akár bolond vagyok, akár nem, ez így van - jegyezte meg Franz.

- Hallgasson ide - kezdte újra Albert -, én nagyon örülök, hogy alkalom adódik ezt megmondanom. Úgy találtam, hogy ön mindig eléggé hideg volt a grófhoz, holott ő viszont mindenkor kifogástalanul viselkedett irányunkban. Van valami kifogása ellene?

- Talán van.

- Találkozott már vele valahol, mielőtt itt megismertük?

- Találkoztam.

- Ugyan hol?

- Megígéri, hogy sohasem beszél arról, amit elmondok?

- Megígérem.

- Becsületszavára?

- Becsületszavamra.

- Rendben van. Hallgasson ide.

Franz ekkor elbeszélte Albert-nek Monte Cristo szigetén tett kirándulását, elmondta, hogyan találkozott egy hajó csempészekből álló legénységével és a csempészek között két korzikai banditával.

Hosszasan kitért a tündérmesébe illő vendégség körülményeire, amelyben a gróf az ezeregyéjszakai barlangjában részesítette. Elmondta a vacsorát, a hasist, a szobrokat, a valóságot meg az álmot, és hogy ébredéskor semmi bizonyítéka sem maradt, s hogy az események emlékeként nem látott mást, mint azt a kis jachtot, amely a szemhatáron vitorlázott Porto Vecchio felé.

Azután Rómára tért át, a colosseumi éjszakára, arra a beszélgetésre, amelyet a gróf és Vampa között hallott lefolyni, ez a beszélgetés Peppinóra vonatkozott, és a gróf ígéretet tett, hogy kegyelmet eszközöl ki a rabló számára. Ígéretét meg is tartotta, mint ahogy olvasóink is megítélhették.

Majd elérkezett az előző este kalandjához, beszélt arról a zavarról is, amely akkor fogta el, amikor látta, hogy az összeghez hat-hétszáz piaszter hiányzik. Végül elmondta, hogyan jutott eszébe a grófhoz fordulni, és hogy ez az ötlet végül is festői látványt és teljes elégtételt eredményezett.

Albert csak úgy nyelte Franz szavait.

- Jól van - mondta, amikor véget ért az elbeszélés -, de hát miféle kivetnivalót talál mindebben? A gróf sokat utazik, saját hajója van, mivel gazdag ember. Menjen csak el Portsmouth-ba vagy Southamptonba, majd meglátja, milyen rengeteg sok jacht horgonyoz a kikötőben. Ezek a jachtok olyan gazdag angolok tulajdonai, akiknek ugyanaz a szenvedélyük. Hogy legyen hol megállani a kirándulásai közben, hogy ne legyen kénytelen erről a szörnyű konyháról élni, amely engem négy hónapja mérgez, önt pedig négy esztendeje mérgezi, hogy ne kelljen ezekben a szörnyűséges ágyakban hálnia, ahol lehetetlen aludni, berendeztetett magának egy szállást Monte Cristón. Mikor már berendezte, attól félt, hogy a toszkánai kormány megvonja az engedélyét, és hogy költségei ne vesszenek kárba, megvásárolta az egész szigetet, és viseli a sziget nevét is. Kedvesem, kutasson csak az emlékezetében, és mondja meg, hogy ismerősei közül hányan viselik annak a birtoknak a nevét, amely sohasem volt az övék?

- De - vetette ellen Franz - hát a korzikai rablók, akik a hajó legénysége között voltak?

- Ugyan mi csodálkoznivaló van ezen? Ön mindenkinél jobban tudja, ugye, hogy a korzikai banditák nem tolvajok, hanem egészen egyszerűen szökevények, akiket valami vendetta számkivetett városukból vagy falujukból. Senkire sem vethet rossz fényt, ha befogadja őket. Ami engem illet, kijelentem, hogy ha valaha is Korzikára mennék, mielőtt a kormányzónál vagy a prefektusnál jelentkezném, Colomba banditáit látogatnám meg, ha ugyan egyáltalán megközelíthetők. Én bizony kedveseknek találom őket.

- De Vampa és bandája - kezdte ismét Franz - olyan rablók ám, akik azért tartóztatják fel az embert, hogy raboljanak. Remélem, ezt nem tagadja. Mi a véleménye arról, hogy a grófnak nagy tekintélye van az ilyen emberek között?

- Azt mondom, kedves barátom, hogy mivel minden valószínűség szerint ennek a tekintélynek köszönhetem az életemet, én nem nagyon bírálgathatom. Így hát, ahelyett, hogy mint ön, nagy bűnül rónám ezt fel neki, érje be azzal, hogy mentegetem a grófot, ha nem is azért, mert megmentette az életemet, ami talán kissé túlzott feltevés, de legalább azért, amiért megtakarított nekem négyezer piasztert, ami a mi pénzünk szerint huszonnégyezer frank. Franciaországban bizonyára nem értékeltek volna engem ilyen magasra, ami azt bizonyítja - tette hozzá Albert nevetve -, hogy senki sem próféta a saját hazájában.

- No hát, ez az éppen. Melyik országból való a gróf? Milyen nyelvet beszél? Milyenek az életkörülményei? Honnan származik mérhetetlen vagyona? Hogyan zajlott le titokzatos és ismeretlen életének első fele, amely annyira komorrá és embergyűlölővé tette a másodikat? Tessék, ezeket szeretném tudni az ön helyében.

- Kedves barátom - kezdte Albert -, amikor levelem vételekor látta, hogy szükségünk van a gróf közbenjárására, ön azt mondta neki: Albert de Morcerf, a barátom élete veszedelemben forog, segítsen kimenteni ebből a veszedelemből! Ugye?

- Igen.

- Kérdezte ő akkor, kicsoda ez az Albert de Morcerf? Honnan származik a neve? Honnan van a vagyona? Milyenek az életkörülményei? Hol van a hazája? Hol született? Kérdezte mindezt öntől? Mondja!

- Bevallom, nem kérdezte.

- Egyszerűen eljött, Kiszabadított a Vampa úr kezéből, ahol, mint önök mondották, "teljesen fesztelen viselkedésem" látszata ellenére, bizony, bevallom, nem valami jól éreztem magam. No hát, kedves barátom, ha egy ilyen szolgálatért cserébe annyit kér, tegyem meg neki azt, amit megteszünk minden Párizsban átutazó orosz vagy olasz hercegnek, hogy mutassam be a társaságban, azt akarja, hogy visszautasítsam? Ugyan már, Franz, hiszen ön bolond!

Meg kell mondanunk, hogy bár ez szokatlan, de ezúttal Albertnek volt igaza.

- Végre is - mondta Franz sóhajtva - tegyen úgy, ahogy jónak látja, kedves vicomte, mert mindaz, amit mond, látszólag önnek ad igazat, bevallom. De azért nem kevésbé igaz, hogy Monte Cristo grófja igen különös ember.

- Monte Cristo grófja emberbarát. Nem mondta meg önnek, milyen célból megy Párizsba. Talán azért megy, hogy megpályázza a Montyon-díjat. És ha csak az én szavazatom hiányzik hozzá, hogy elnyerje, és annak a csúnya embernek a befolyása, akitől függ, hogy ki kapja, ej, hát az egyiket biztosítanám neki, a másikat megszerezném. Ezek után ne beszéljünk erről, kedves Franz, hanem üljünk asztalhoz, és látogassuk meg még egyszer a Szent Péter templomot.

Minden úgy történt, ahogy Albert mondta, és másnap délután öt órakor a két fiatalember elbúcsúzott egymástól. Albert de Morcerf azért, hogy visszatérjen Párizsba, Franz d'Épinay pedig, hogy két hetet Velencében töltsön.

Albert azonban annyira félt, hogy vendége meg talál feledkezni a találkozóról, hogy mielőtt kocsiba szállt volna, a fogadó pincérének átadott egy névjegyet Monte Cristo grófja számára. A névjegyre e szavak alá: "Albert de Morcerf vicomte", ceruzával odaírta:

Május 21, délelőtt fél tizenegy óra,
rue du Helder 27.

 


Jegyzetek

1. Voltaire Candide című regényének alakja. Híres mondása: "Ez a világ a lehetséges világok legjobbika." [VISSZA]

2. A mitológiából ismert hegység Thesszáliában. [VISSZA]

3. Görög hős a trójai háborúban. [VISSZA]

4. Gyarlóság, asszony a neved! (Shakespeare Hamlet-jéből.) [VISSZA]

5. A második emeleten, (olasz) [VISSZA]

6. Bárkácska. (olasz) [VISSZA]

7. Divatos. (angol) [VISSZA]

8. Utalás Corneille Horatius című drámájára. [VISSZA]

9. Teringettét! [VISSZA]

10. Byron egyik alakja. [VISSZA]

11. Igen. (olasz) [VISSZA]

12. Koldusok. (olasz) [VISSZA]

13. Szabad? (olasz) [VISSZA]

14. A francia urak. (olasz) [VISSZA]

15. Párizsi kereskedelmi közlöny. [VISSZA]

16. Tessék parancsolni! (olasz) [VISSZA]

17. Most már hiszem hogy vannak olasz banditák. (angol) [VISSZA]

18. Ha reggel hat óráig a négyezer piaszter nincs a kezemben, hét órakor Albert de Morcerf vicomte meghal. (olasz) [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre