HATODIK KÖNYV

 

1
A Haranghoz meg a Palackhoz címzett fogadó

Most pedig hagyjuk Danglars kisasszonyt és barátnőjét Brüsszel felé robogni, és térjünk vissza a szegény Andrea Cavalcantihoz, aki olyan csúfosan felsült éppen a szerencséje küszöbén.

Ez az Andrea Cavalcanti úr fiatal kora ellenére igen ügyes és eszes ember volt.

Hiszen láttuk, hogy már az első gyanús hangokra, amelyek beszűrődtek a szalonba, lépésről lépésre közeledett az ajtóhoz, áthaladt egy-két szobán, és végül is eltűnt.

Egy körülményt azonban elfelejtettünk megemlíteni, márpedig ezt nem mellőzhetjük: azoknak a szobáknak egyikében, amelyeken Cavalcanti keresztülhaladt, közszemlére volt kitéve a menyasszony valamennyi nászajándéka, gyémántos ékszerek, kásmírsálak, velencei csipkék, angol fátyolok, szóval mindaz a csábító, kedves holmi, amelynek puszta neve hallatára minden lány szíve megdobban örömében.

E szobán áthaladtában Andrea nemcsak igen ügyes és eszes fiúnak, hanem nagyon előrelátónak is bizonyult, mert zsebre vágta a kirakott ékszerek közül a legértékesebbet.

Ezzel az útravalóval ellátva aztán Andrea úgy érezte, hogy egész könnyedén kiugorhat az ablakon, és kimenekülhet a csendőrök karmai közül.

Magas és izmos volt Andrea, mint valami antik harcos, tagbaszakadt, akár egy spártai, s így negyedóra hosszat pihenés nélkül futott, azt sem tudva, merre tart, csak az az egy cél állott előtte, hogy minél messzebb kerüljön attól a helytől, ahol elfoghatják.

Azzal az ösztönnel, amellyel a tolvajok megérzik a kültelkeket, mint a nyúl a búvóhelyét, a rue du Mont-Blanc-on áthaladva, a rue Lafayette végére lyukadt ki.

Itt lélegzetfogytán, lihegve állt meg.

Teljesen egyedül volt, balra a Saint-Lazare rét, az elhagyott mező, jobb felől Párizs terült el teljes nagyságában.

- Elvesztem volna? - tűnődött. - Nem, nem vesztem el, ha gyorsabb vagyok, mint üldözőim. Menekülésem tehát egész egyszerűen csak mérföldek kérdése.

Ebben a pillanatban észrevette, hogy a faubourg Poissonnière felől bérkocsi közeledik. A kocsis mogorván pipált, és szemmel láthatóan hazafelé igyekezett a faubourg Saint-Denis kültelkei irányában, ahol nyilván rendes állomáshelye volt.

- Hé, barátom! - szólította meg Benedetto.

- Tessék, uram.

- Fáradt-e a lova?

- Hogy fáradt-e? Ugyan mitől? Egész álló nap nem csinált semmit. Négy vacak utat tettunk meg ma, és mindössze húsz sou-s borravaló ütötte a markomat, összesen hét frank az egész kereset, és nekem tízet kell adnom a gazdának!

- Akar ahhoz a héthez még húszat keresni, itt van, látja?

- Nagyon szívesen, uram. Húsz frank, az nem kicsiség. Lássuk csak, mit kell tenni érte?

- Könnyű dolog az egész, ha a lova csakugyan nem fáradt.

- Ha mondom, úgy fog repülni, mint a szél. Csak azt mondja meg, milyen irányba menjünk.

- Louvres felé.

- Á, igen, igen, ismerem azt a vidéket: ahol az édes likőr készül?

- Az, az. Egyszerűen arról van szó, hogy utolérjem egy barátomat, akivel holnap együtt vadászom La-Chapelle-en-Servalban. Este fél tizenkettőig kellett várnia rám itt a kocsijával. De most már éjfélre jár, bizonyára belefáradt a várakozásba, és egyedül indult neki.

- Az bizony meglehet.

- Nohát, megpróbálja utolérni?

- De meg ám!

- Ha Le Bourget-ig nem érjük el, húsz frankot adok, ha pedig Louvres-ig sem, akkor harmincat.

- És ha utolérjük?

- Akkor negyvenet! - jelentette ki Andrea egy percnyi tétovázás után, de azután elgondolta, hogy ezzel az ígérettel semmit sem kockáztat.

- Rendben van! - mondta a kocsis. - Szálljon fel, és induljunk.

Andrea beszállt a kocsiba, s az egykettőre keresztülfutott a faubourg Saint-Denis-n, átvágott a faubourg Saint-Martinen, áthaladt s sorompón, és Villette végeláthatatlan házsorai közt robogott előre.

Andrea nem létező barátját természetesen nem érték utol, de azért Cavalcanti időről időre érdeklődött egy-egy elkésett járókelőnél vagy még nyitva levő kocsmában, nem láttak-e egy barna fogatú, zöld színű kocsit. És mivel ezen a síkságon rengeteg kocsi jár, a kocsik kilenctized része zöld színű, a válasz minduntalan ugyanúgy hangzott el.

Mindannyiszor azt felelték, hogy nemrég látták arra haladtában, mindössze is ha ötszáz, kétszáz, száz lépésnyire lehet. Végül is mikor utolérték, kisült, hogy nem az, amit keresnek.

Végre egy alkalommal az ő kocsijukat előzték. Azt a kocsit két postaló repítette galoppban.

- Ó! - tűnődött Cavalcanti. - Ha ilyen kocsim és két ilyen remek lovam volna, és főleg ha útlevelet szerezhetnék, hogy azon a kocsin utazhassak!

És mélyen felsóhajtott.

Abban a kocsiban Danglars kisasszony és d'Armilly kisasszony ült.

- Csak előre! Gyorsan előre! - mondta Cavalcanti. - Mindenáron utol kell érnünk a barátomat.

A szegény ló egyfolytában ügetett a sorompótól kezdve, és egészen tajtékosan ért be Louvres-ba.

- No, most már látom, hogy nem érem utol a barátomat - jegyezte meg Andrea -, és csak agyonhajszolom a lovát. Jobb lesz, ha leszállok. Itt van a harminc frankja, majd a Veres Ló fogadóban szállok meg, és beülök az első kocsiba, amelyiken szabad ülést találok. Jó éjszakát.

Andrea a kocsis kezébe számolt hat darab ötfrankost, és fürgén leugrott a kocsiról.

A kocsis jókedvűen zsebre vágta a pénzt, és lépésben indult vissza Párizs felé. Andrea úgy tett, mintha a Veres Lóhoz címzett fogadóba akarna menni, de miután egy pillanatra megállt a kapunál, s hallgatta a távolodó bérkocsi zörgését, folytatta útját gyors léptekkel előre, s két mérföldet tett meg ilyen iramban.

Akkor megállt. Egészen közel kellett lennie La Chapelle-en-Servalhoz, ahová állítólag igyekezett.

Andrea Cavalcanti nem azért állt meg, mintha kifáradt volna, hanem azért, mert végre is határoznia kellett, feltétlenül szükségét érezte, hogy valami tervet készítsen. Sem gyorskocsira, sem postakocsira nem ülhetett. Hiszen mind a kettőhöz útlevélre lett volna szüksége.

Oise megyében sem maradhatott, mivel ez volt Franciaország legjobban ellenőrzött területe. Ez tehát lehetetlen volt olyan bűnügyekben jártas ember részére, mint Andrea.

Leült az árokpartra, a fejét két kezébe fogta és gondolkodott.

Tíz perc múlva felkapta a fejét. Terve készen állott.

Jól beszennyezte porral azt a köpenyt, amelyet szökésekor az előszobából leakasztott és felöltött báli ruhájára, majd mikor beért La Chapelle-en-Servalba, nagy bátran bekopogtatott a vidék egyetlen fogadója kapuján.

Maga a fogadós nyitott kaput.

- Barátom - kezdte Andrea -, éppen útban voltam Montrefontaine-ből Senlisba, mikor a lovam, az a komisz dög, oldalt kirúgott, és én elrepültem tíz lépésnyire. Még ma éjszaka Compiègne-be kell érnem, mert különben igen aggodalmas éjszakát szerzek a családomnak. Van bérbe adó lova?

Egy fogadósnál mindig akad ilyen vagy olyan ló.

A Chapelle-en-Serval-i fogadós odahívta az istállófiút, megparancsolta neki, hogy nyergelje meg a Szürke nevű lovat, azután felköltötte fiát, egy hétesztendős gyereket, s annak kellett az utas mögé felülnie a nyeregbe, és hazahoznia a paripát.

Andrea húsz frankot adott a fogadósnak, és amint a pénzt kivette a zsebéből, kiejtett onnan egy névjegyet.

Ez a névjegy egyik Café de Paris-beli barátjáé volt. Így azután, mikor Andrea távozta után a fogadós felvette a névjegyet, szentül azt hitte, hogy lovát Mauléon grófnak adta bérbe, aki a rue Saint-Dominique 25. szám alatt lakik: ez a név és ez a cím volt feltüntetve azon a névjegyen.

A Szürke nem ment valami gyorsan, de egyenletesen és kitartóan haladt. Andrea három és fél óra alatt tette meg azt a kilenc mérföldnyi utat, amely Compiègne-től még elválasztotta. A városházi torony órája éppen négyet ütött, amikor arra a térre érkezett, ahol a gyorskocsik álltak.

Compiègne-ben kitűnő fogadó van, s még azok is emlékezetükben tartják, akik csak egy alkalommal fordultak meg benne.

Andrea, aki Párizs környékén tett kirándulásai alkalmával már tartott itt rövid pihenőt, jól emlékezett a Haranghoz és Palackhoz címzett fogadóra, hamar tájékozódott, és amint egy utcai lámpa világánál megpillantotta a fogadó cégérét, útjárabocsátotta a kisfiút, akinek valami borravalót is adott, kopogtatott a kapun, igen helyesen elgondolta, hogy még három-négy órai út áll előtte, s bizony nem fog ártani, ha egy jó kis alvással meg egy jó vacsorával felfrissíti erejét, hogy az előtte álló fáradságos útra felkészüljön.

Egy pincér nyitotta ki a kaput.

- Barátom - mondta Andrea -, Saint-Jean-au-Bois-ból jövök, ott is ebédeltem. Úgy számítottam, hogy az éjfélkor induló kocsira szállok fel, de bolond módjára bizony eltévedtem, és már négy órája bolyongok az erdőben. Nyisson ki nekem egy olyan kedves, kis, udvarra nyíló szobácskát, és küldjön fel hideg sült csirkét meg egy üveg bordeaux-i bort.

A pincér semmiféle gyanút nem fogott: Andrea a legnagyobb nyugalommal beszélt, szivar volt a szájában, kezét pedig a felöltője zsebében tartotta. Ruházata finom volt, szakálla rendbe hozva, csizmája kifogástalan. Olyan volt, mint valami megkésett környékbeli.

Mialatt a pincér a szobát hozta rendbe, felkelt a fogadósné is. Andrea a legkedvesebb mosolyával fogadta, és megkérdezte tőle, nem kaphatná-e meg a 3-as szobát, amelyben a legutóbbi compiègne-i tartózkodása alkalmával is megszállt. Sajnos, a 3-as számú szoba éppen foglalt volt, egy fiatalember lakott benne, aki a húgával utazott.

Andrea borzasztóan sajnálta, és csak akkor vigasztalódott meg, mikor a fogadósné biztosította róla, hogy a 7-es számú szoba, amelyet neki szántak, ugyanolyan fekvésű, mint a 3-as. Míg a szobára várakozott, a lábát melengette, és az utolsó chantillyi futtatásokról beszélt.

Nem ok nélkül kérte Andrea, hogy udvari szobát nyissanak neki. A Haranghoz címzett fogadó udvara a hármas folyosó-sorával igazán olyan volt, mint valami színház nézőtere, s a finom oszlopokra felfutó jázmin és klematisz a maga természetes díszével a világ egyik legkedvesebb bejáratú fogadójává tette.

A csirke friss volt, óbort adtak hozzá, a tűz vígan lobogott: Andrea maga is meglepődött, hogy olyan jó étvággyal költötte el vacsoráját, mintha semmi baj sem érte volna.

Azután lefeküdt, és csaknem azonnal el is aludt, mégpedig olyan mély álomba merült, amilyet csak a húszévesek ismernek, még akkor is, ha a lelkiismeretük nem egészen tiszta.

Meg kell azonban mondanunk, hogy Andreának éppen meglett volna az oka a lelkifurdalásra, de a lelkiismeretét mégsem zavarta semmi.

Andrea terve, amelynek biztonságérzését köszönhette, a következő volt:

Jókor felkel, pontosan kifizeti számláit és távozik. Amint az erdőbe ér, valami paraszt házában vesz szállást azzal az ürüggyel, hogy mint festő, tanulmányokat készít. Szerez magának egy favágó ruhát meg egy fejszét, leveti a gavallér öltözékét, és munkászubbonyba öltözik. Azután sáros kézzel, ólomfésű segítségével megbarnított hajjal, arcát napbarnítottra festve olyan módon, ahogyan ezt még régi társaitól tanulta, erdőről erdőre bandukolva végre eljut a legközelebb eső határhoz, éjjel gyalogol, nappal az erdőkben vagy kőbányákban alszik, és lakott helyekhez csak olyankor közelít, amikor egy kis kenyeret akar venni magának.

Ha aztán egyszer már túl lesz a határon, jó áron eladja gyémántjait, az értük kapott pénzt hozzáteszi a mindig magánál hordott tíz darab bankjegyhez, és még így is mintegy ötvenezer frank fölött fog rendelkezni, ami az ő okoskodása szerint nem is volt túlságosan rossz helyzet...

Egyébként bizonyosra vette azt is, hogy Danglars-ék saját érdekükben igyekezni fognak minél előbb elfeledtetni szerencsétlen kalandjukat.

Hát ezért aludt el Andrea olyan gyorsan, és a fáradtságon kívül ezért volt olyan mély az álma.

Különben Andrea, hogy idejében felébredjen, nem csukta be az ablaktáblákat, de az ajtót jól elreteszelte, és éjjeliszekrényére odakészítette kis hegyes kését, amelynek élességét jól ismerte, és amelyet mindig magával hordott.

Körülbelül reggel hét óra lehetett, mikor Andreát felköltötte egy napsugár, amely langyosan és ragyogóan játszadozott az arcán.

Minden jól működő agyban van mindig egy vezérgondolat. Ez a gondolat alszik el utoljára, és ez villan először eszébe az ébredőnek.

Andrea még jóformán ki sem nyitotta a szemét, mikor már eszében volt vezérgondolata, és azt súgta neki, hogy túlságosan sokáig aludt.

Leugrott az ágyról, és az ablakhoz futott.

Az udvaron egy csendőr közeledett.

A csendőr az egész világon a legszembeszökőbb valami, még az olyan emberre nézve is, akinek semmi oka a nyugtalanságra: de az olyan ember szemében, akinek nem tiszta a lelkiismerete, a sárga, kék és fehér színű egyenruha valósággal ijesztően hat.

- Mit keres itt a csendőr? - töprengett Andrea.

Rögtön meg is adta a választ önmagának, mégpedig azzal a tiszta logikával, amelyet az olvasó már megfigyelhetett nála.

- Semmi különös sincs abban, ha egy csendőr bemegy egy vendégfogadóba. De azért öltözzünk csak fel.

A fiatalember olyan gyorsan öltözött fel, hogy látszott, nem ártott meg neki az a néhány hónapig tartó nagyvilági élet, mialatt komornyikja segítette az öltözködésben.

- Helyes - jegyezte meg Andrea öltözködés közben -, megvárom, míg eltávozik, s majd csak azután illanok el.

E szavak után Andrea ismét csizmában és nyakkendőben, szép csendesen az ablakhoz lépett, és másodszor is félrevonta a muszlinfüggönyt.

Nemcsak hogy az első csendőr nem távozott el, de a fiatalember megpillantott egy második kék-sárga fehér egyenruhát is a lépcső alján. És ez volt az egyetlen levezető lépcső. Egy harmadik csendőrlóháton és felvont karabéllyal őrt állt a nagy, utcára nyíló kapuban, az egyetlen kivezető kapuban.

Ez a harmadik csendőr keltette a legnagyobb feltűnést, mert előtte félkör alakban álltak a kíváncsiskodók, akik teljesen elállták a fogadó bejáratát.

- Értem jöttek! - volt Andrea első gondolata. - Az ördög vigye el!

Elsápadt és aggódva nézett körül.

Szobája, mint ennek az emeletnek minden szobája, csak a külső folyosóra nyílt, és arra mindenki odalátott.

- Elvesztem! - volt a második gondolata.

És valóban: abban a helyzetben, amelyben Andrea volt, az elfogatás bíróságot, ítéletet, halált, irgalmatlan és haladéktalan halált jelentett.

Egy pillanatra görcsösen megszorította két halántékát. E pillanat alatt csaknem megőrült a félelemtől.

De a sok kanyargó gondolat között hirtelen felcsillant a reménység. Elhalványult ajkára és sápadt arcára gyenge mosoly derült.

Körülnézett. Amit keresett, megpillantotta egy íróasztal márványlapján: tollat, tintát, és papirost.

Bemártotta a tollat, és kezének megparancsolva, hogy ne remegjen, az első papírlapra a következő sorokat írta:

Nincs pénzem, nem tudok fizetni, de becsületes ember vagyok, itt hagyom zálogul ezt a melltűt, amely tízszer annyit ér, mint amennyi az én tartozásom.

Bocsássanak meg, amiért hajnalban megszöktem, de nagyon szégyelltem magam!

Kihúzta a tűt nyakkendőjéből és rátette a papírlapra.

Ezek után eltolta az ajtóról a reteszt, sőt, félig ki is nyitotta az ajtót, mintha a szobából eltávozóban elfelejtette volna ismét bezárni, majd bebújt a kandallóba olyan ember módjára, aki az efféle tornászmutatványokhoz hozzászokott. Magához húzta a papír kályhaellenzőt, amely Akhilleuszt és Deidamiát ábrázolta, lábával még csizmája nyomát is elegyengette a hamuban, és nekilátott a kémény megmászásának, mert ez volt a menekülés egyetlen útja, amiben még reménykedhetett.

Ebben a pillanatban az első csendőr, akit Andrea még az udvaron pillantott meg, most a lépcső felé indult. Előtte egy rendőrbiztos, utána pedig a másik csendőr ment, aki a lépcső alján őrködött. Ez maga is segítségül hívhatta a kapuban álló csendőrt.

Nézzük, milyen körülménynek köszönhette Andrea ezt a látogatást, amelyre olyan alaposan felkészült.

Már kora hajnalban mindenirányba szétvitte a hírt a telegráf, valamennyi községben felverték a hatóságokat és a karhatalmat, hogy nyomozzanak Caderousse gyilkosa után.

Compiègne királyi székhely, Compiègne vadászváros. Compiègne helyőrséggel rendelkezik, és bőven el van látva hatóságokkal, csendőrséggel meg rendőrbiztosokkal. A vizsgálatot tehát azonnal megkezdték, amint megérkezett a telegráf útján közölt parancs, és mivel a város legelső szállója éppen a Haranghoz meg a Palackhoz címzett fogadó volt, egészen természetes, hogy a nyomozást ott kezdték meg.

A kérdéses éjszakán egyébként a városháza előtt álló őrszemek jelentése szerint (s a városháza a Harang fogadó tőszomszédságában áll), ez őrszemek jelentése alapján tehát megállapítást nyert, hogy az éjszaka folyamán több utas szállt meg a fogadóban.

Az az őr, akit hajnalban hat órakor váltottak fel, jól emlékezett arra is, hogy amikor elfoglalta őrhelyét, azaz négy óra néhány perckor, látott egy fiatalembert megérkezni fehér lovon, mögötte a nyeregben egy parasztgyerek kuksolt. A fiatalember leszállt lováról, ott hagyta a lovat meg a parasztfiút, és bekopogtatott a Harang fogadóba, amelynek a kapuja megnyílt előtte, és mögötte be is zárult.

Így hát most erre az alaposan megkésett fiatalemberre hárult minden gyanú.

És ez a fiatalember nem volt más, mint Andrea.

Emiatt indult egyenesen Andrea ajtaja felé a rendőrbiztos meg a csendőr, aki egyébként az őrsparancsnok volt. Andrea ajtaja félig nyitva állott.

- Ejnye! - mondta az őrsparancsnok, aki minden hájjal megkent, vén róka volt. - Rossz jel ám a félig nyitott ajtó! Jobban szerettem volna, ha háromszorosan el volna reteszelve!

És az Andrea otthagyott levele és melltűje valóban megerősítették ebben a szomorú feltevésében.

Andrea csakugyan megszökött.

Azért mondtuk, hogy megerősítették feltevésében, mert az őrsparancsnok nem olyan ember volt, akit egyetlen bizonyíték kielégít. Körülnézett, lehajolt és bekukkantott az ágy alá, széthúzta a függönyöket, kinyitogatta a szekrényeket, és végül is megállt a kandalló előtt.

Szerencsére Andrea olyan óvatos volt, hogy a hamuban semmiféle nyoma sem maradt.

Hanem azért arra is elmenekülhetett, és a fennálló körülmények között mindenféle kibúvóhelyet alaposan meg kellett vizsgálni.

Az őrsparancsnok hozatott tehát egy köteg szalmát meg rőzsét, jól megtömte a kandallót, mint valami mozsárágyút, és begyújtott.

A fellángoló tűzben megreccsent a kandalló belseje, a kéményből sűrű füst gomolygott s szállott az ég felé, mint valami vulkán kitörése. De várakozása ellenére a szökevény nem potyogott le sehová.

Hiszen Andrea, aki szinte gyerekkora óta hadilábon állott a társadalommal, maga is felért egy csendőrrel, még ha az a csendőr az őrsparancsnok tiszteletre méltó rangját érte is el. Előre látta, hogy begyújtanak majd a kandallóba, éppen azért felmászott a tetőig, és a kémény tövében lapított.

Egy pillanatig úgy látta, hogy megmenekült, mert hallotta, amint az altiszt két csendőrt odahívott, és jó hangosan kiáltott oda nekik:

- Itt már nincs.

De amint óvatosan kidugta a fejét, meglátta, hogy a két csendőr; ahelyett hogy eltávozott volna - mint ahogy természetes volt a jelentés után -, éppen ellenkezőleg, kettőzött éberséggel figyel.

Most ő nézett körül: a városháza, ez a tizenhatodik századbeli hatalmas épület, úgy emelkedett előtte, mint valami komor bástyafal. Jobb felől az épület ablakain át ide lehetett látni a tetőre, annak minden zegét-zugát át lehetett vizsgálni, úgy, mintha valaki egy hegy tetejéről lepillant a völgybe.

Andrea megértette, hogy valamelyik padlásablakban hamarosan felbukkan majd a csendőrőrsparancsnok feje.

Ha pedig felfedezik, akkor elveszett. A háztetőn lehetetlen volt megmenekülni a csapdából.

Elhatározta tehát, hogy visszatér a fogadóba, de nem azon a kéményen át, ahol felmászott, hanem azért hasonló úton-módon.

Szemével olyan kéménynyílást keresett, amelyen át nem hatolt ki füst, a tetőn kúszva odaért, és eltűnt a kéményben anélkül, hogy bárki is megpillantotta volna.

Abban a pillanatban nyílt a városháza egyik kis padlásablaka, és kibújt rajta a csendőrőrsparancsnok feje.

Ez a fej egy percig olyan mozdulatlan maradt, mint az épület díszéül szolgáló, kőből faragott fejek, majd a csalódás mélységes sóhajával eltűnt.

A csendőrőrsparancsnok olyan nyugodt és higgadt volt, mint maga a törvény, amelyet képviselt, és a téren odasereglett tömeg kérdéseit feleletre sem méltatva, tért vissza a fogadóba.

- No, mi újság? - kérdezte a két csendőr.

- Hát bizony, fiaim, úgy kell lennie, hogy az a gazfickó ma kora hajnalban csakugyan elinalt - válaszolta az őrsparancsnok. - De üldözőbe vesszük a Villers-Cotterets-i meg a noyoni országúton, átkutatjuk az erdőt, és kétségtelen, hogy elcsípjük.

A tiszteletre méltó csendőr alig fejezte be csendőrőrsparancsnoki méltóságához illő hangsúllyal ezt a kijelentését, mikor rémült kiáltás, majd egy csengő éles hangja hallatszott a fogadó udvarán.

- Ejha! Hát ez meg micsoda? - kiáltott fel az őrsparancsnok.

- No, ennek az utasnak ugyancsak sürgős lehet a dolga - jegyezte meg a fogadós. - Melyik szobából csengettek?

- A 3-asból.

- Szaladjon csak oda, pincér.

Most megismétlődött a sikoltás is, meg a csengetés is.

A pincér elrohant.

- Nem jó lesz - vetette ellen az altiszt, és elállta a pincér útját. - Azt hiszem, aki csenget, az nem a pincért hívja, és küldünk is hozzá egy csendőrt. Ki lakik a 3-as számú szobában?

- Az a kis fiatalember, aki postakocsin érkezett az éjjel a húgával. Kétágyas szobát kért.

A csengő most harmadszor is megszólalt, még kétségbeesettebben.

- Jöjjön velem, rendőrbiztos úr! - kiáltott az őrsparancsnok. - Jöjjön utánam, közvetlenül mögöttem.

- Tessék csak várni - jegyezte meg a fogadós -, a 3-as szobához két lépcső vezet, egy külső meg egy belső.

- Rendben van! - felelte az őrsparancsnok. - Én megyek a belsőn, az lesz az én területem. Meg vannak töltve a karabélyok?

- Meg, őrsparancsnok úr.

- Nohát akkor ti, többiek, álljatok őrt a külső lejáratnál, és ha szökni akar, tüzeljetek rá. A telegráf jelentése szerint nagy gonosztevő.

Az őrsparancsnok a biztos kíséretében csakhamar eltűnt a belső lépcsőn, nagy szörnyülködés közepette, ami az Andreáról szóló kijelentés nyomán hangzott fel az összesereglett tömegben.

A következő történt:

Andrea igen ügyesen kúszott le a kémény kétharmad részén, de amint odaért, lába valahogyan elveszítette a talajt maga alatt, és hiába kapaszkodott a kezével, sokkal gyorsabban és főleg zajosabban ért le, mint ahogy szerette volna.

Ez nem is lett volna baj, ha a szoba üres lett volna, de sajnos, a szobában laktak.

Két nő aludt egy ágyban, és ez a zaj felébresztette őket.

Arra pillantottak, amerről a zaj hallatszott, és a kandalló nyílásában egy férfit vettek észre.

A két nő közül a szőke visított olyan nagyot, hogy az egész ház csak úgy zengett tőle, a másik, a barna, a csengő zsinórjához lépett, megrántotta, és minden erejével rángatta.

Mint látjuk, Andreát balszerencse üldözte.

- Az isten szerelmére! - kiáltotta sápadtan, megzavarodva, és meg sem nézte, kihez beszél. - Az isten szerelmére, ne csináljanak lármát! Mentsenek meg! Nem akarok semmi rosszat tenni.

- Andrea, a gyilkos! - kiáltott az egyik nő.

- Eugénie! Danglars kisasszony! - mormogta Cavalcanti, és ijedtsége most megdöbbenéssé változott.

- Segítség! Segítség! - kiáltotta d'Armilly kisasszony, és kivette Eugénie tehetetlen kezéből a csengőzsinórt. Most még kétségbeesettebb csengetés hangzott fel, mint az imént.

- Mentsenek meg! Üldöznek! - könyörgött Andrea összetett kézzel.- Könyörüljenek rajtam. Ne szolgáltassanak ki!

- Már késő, hiszen jönnek - válaszolta Eugénie.

- Hát akkor rejtsenek el valahová, mondják azt, hogy ok nélkül ijedeztek, ezzel elaltatják a gyanújukat, és én megmenekülök.

A két nő szorosan egymás mellé simult, takarójába burkolózott, és nem felelt semmit erre a könyörgésre. Minden félelmük, minden ellenérzésük felébredt.

- Nem bánom hát! - mondta Eugénie. - Menjen vissza azon az úton, amerről jött, szerencsétlen. Menjen, nem áruljuk el.

- Itt van! Itt van! - kiáltotta egy hang a lépcsőházban. - Itt van, már látom!

Az őrsparancsnok valóban bekukucskált fél szemével a kulcslyukon, és meglátta Andreát, amint áll és könyörög.

Egy hatalmas csapás a puskatussal leverte a zárat, két másik a reteszt, mire az ajtó összetörve zuhant le.

Andrea az udvarra vezető folyosó ajtajához rohant, felrántotta és el akart osonni.

De ott volt a két csendőr, és felvont karabélyával célba vette.

Andrea megtorpant. Halálsápadt volt, hátratántorodott, görcsösen kezében szorongatta kését.

- Meneküljön hát! - kiáltotta d'Armilly kisasszony, mert amint ijedtsége alábbhagyott, megesett rajta a szíve. - Meneküljön hát!

- Vagy ölje meg magát! - mondta Eugénie az olyan Vesta-szűz hangján és tartásával, aki a cirkuszban hüvelykujját lefelé fordítva parancsolja meg a győztes gladiátornak, hogy végezzen földre tepert ellenfelével.

Andrea megborzongott, és olyan megvető mosollyal nézett a lányra, amely elárulta, hogy romlottsága nem értette meg a becsület e magasztos kegyetlenségét.

- Megöljem magam? - kérdezte, és elhajította kését. - Ugyan miért?

- De hiszen ön maga megmondta! - kiáltott Danglars kisasszony. - Halálra ítélik és kivégzik, mint a legnagyobb gonosztevőt.

- Ugyan már! - vetette ellen Cavalcanti keresztbe font kézzel. - Vannak még barátaim.

Az őrsparancsnok kivont karddal lépett oda hozzá.

- Ugyan, kérem - mondta Cavalcanti -, tegye csak hüvelybe a kardját, jóember, nem érdemes annyi hejehuját csinálni, hiszen úgyis megadom magam.

Ezzel odanyújtotta kezét, hogy megbilincseljék.

A két lány borzalommal látta a szeme előtt lefolyt undorító átalakulást, hogy a társaságbeli úriember miként vedlik vissza gályarabbá.

Andrea most feléjük fordult, és szemtelenül mosolyogva vetette oda:

- Nem üzen valamit édesapjának, Eugénie kisasszony? Mert minden valószínűség szerint visszatérek Párizsba.

Eugénie két kezébe rejtette az arcát.

- Ó, ó - mondta Andrea -, mit szégyenkezik? Cseppet sem haragszom, amiért postakocsin utánam jött... Hiszen már csaknem a férje lettem...

E gúnyolódás után Andrea eltávozott, és a két szökevény lányt otthagyta a szégyen és az odagyűlt tömeg megjegyzéseinek martalékául.

Egy óra múlva már mindketten női ruhában szálltak fel kocsijukba.

A fogadó kapuját bezárták, hogy megóvják őket a kíváncsi tekintetektől. De mikor a kaput ismét kinyitották, megint csak a kíváncsiak kettős sorfala között kellett végighaladniuk, és villogó tekintetek, csúf szavak követték őket.

Eugénie lehúzta a kocsi függönyeit. De ha nem látott is semmit, a röhögő hangok csak elhallatszottak hozzá.

- Ó, miért nem pusztaság a világ? - kiáltott fel, és d'Armilly kisasszony nyakába borult. Szeme ugyanazzal a dühvel lángolt, amely azt mondatta Néróval, bárcsak egyetlen feje volna az egész római népnek, hogy egy csapással vághatná le.

Másnap Brüsszelben az Hôtel de Flandre-ban szálltak meg.

Andreát még előző este bezárták a Conciergerie börtönébe.

 

2
A törvény

Láttuk, hogy Danglars és d'Armilly kisasszonyok milyen zavartalanul öltözhettek át és vihették véghez szökésüket. Ez azért volt lehetséges, mert akkor mindenki sokkal jobban el volt foglalva a saját gondjával-bajával, semhogy velük törődhetett volna.

Hagyjuk ott a bankárt, amint verejtékező homlokkal néz szembe a csőd kísértetével és a "tartozik" rovat hatalmas oszlopaival, és kövessük a bárónét, aki egy percig megsemmisülten maradt az öt ért csapás súlya alatt, de csakhamar felkereste rendes vigasztalóját, Lucien Debrayt.

A báróné valóban számított erre a házasságra, mert alig várta, hogy megszabaduljon az Eugénie fölött való gyámkodástól, amely lánya természetét tekintve egyre kényelmetlenebbé vált számára. Mert a hallgatólagos megegyezés értelmében, amelyre a családok belső fegyelme épül, az anya csak akkor tarthatja meg tekintélyét nagylánya előtt, ha példaképpen áll előtte, a bölcsesség és a tökéletesség megtestesítője gyanánt.

Danglars-né tehát tartott Eugénie éleslátásától és d'Armilly kisasszony tanácsaitól, és olykor el-elfogta leánya pillantását, amint megvető tekintettel mérte végig Debrayt. Ez a pillantás mintha azt jelentette volna, hogy leánya előtt nem titok, milyen szerelmi és pénzügyi szálak fűzik őt a belügyi titkárhoz, holott egy élesebben látó és mélyebb megfigyelés, éppen ellenkezőleg, bebizonyította volna a bárónénak, hogy Eugénie nem azért gyűlöli Debrayt, mert az az apai házban botránykövet jelentett, hanem mivel a lány a titkárt egyszerűen ama kétlábúak közé sorozta, akiket Diogenész nem nevezett már embereknek, és akiket Platón kétlábú, tollatlan állatok gyanánt írt körül.

Danglars-né a saját szemszögéből - és sajnos, mindenkinek megvannak a saját szempontjai, amelyek megakadályozzák, hogy észrevegyék a másokét is - végtelenül sajnálta tehát, hogy Eugénie házassága füstbe ment, nem azért, mert ez a házasság megfelelő lett volna, és biztosította volna lánya boldogságát, hanem mivel ez a házasság visszaadta volna az ő szabadságát.

Így hát, mint mondottuk, egyenesen Debrayhoz futott, aki, mint egész Párizs, jelen volt a szerződés aláírásakor és a botrány kitörésekor. Utána a klubba sietett, s ott barátaival meghányta-vetette azokat az eseményeket, amelyek ebben az órában szóbeszéd tárgyai voltak abban a pletykás városban, amelyet a világ fővárosának neveznek.

Amikor Danglars-né fekete ruhában, fátyolba burkoltan felment azon a lépcsőn, amely Debray lakásába vezetett - mindamellett, hogy a kapus biztosította róla, a fiatalember nincs otthon -, Debray azzal foglalkozott, hogy visszaverje egyik barátja érveléseit, amelyek szerint a szörnyű csapás után neki, a ház barátjának, kötelessége feleségül venni Eugénie Danglars kisasszonyt és kétmillióját.

Debray úgy védekezett, mint amikor valakinek leghőbb vágya, hogy meggyőzzék. Mert ez a gondolat már máskor is felötlött agyában, de azután, mivel ismerte Eugénie-t, független és gőgös természetét, időről időre teljesen védekező álláspontra helyezkedett, mondván, hogy ez a házasság lehetetlen, teljességgel lehetetlen. És mégis megkísértette kissé a Rossz gondolata, amely az erkölcsbírák szerint a legtisztább és legmegbízhatóbb embert is megkísérti olykor, mint ahogy a kereszt mögött is ott settenkedik a Sátán. A tea - a játék és a szemmel láthatóan érdekes társalgás közepette, amely igen komoly érdekeket vitatott meg - éjfél után egy óráig is elhúzódott.

Ezalatt Lucien komornyikja bevezette Danglars-nét. Az asszony lefátyolozottan, idegesen várakozott a kis zöld szalonban két kosár virág között, amelyet aznap reggel ő maga küldött, és amelyet - ezt meg kell mondani - Debray maga rakosgatott, rendezgetett el annyi gonddal, hogy a szegény asszony megbocsátotta a férfi távollétét.

Tizenegy óra negyven perckor Danglars-né, miután belefáradt a hasztalan várakozásba, ismét bérkocsiba szállt, és hazahajtatott.

Az előkelő hölgyeknek van valami közös vonásuk a szerencsésebb grisette-ekkel: ők sem igen kerülnek haza éjfél előtt. Danglars-né annyi óvatossággal ment be a palotába, mint amennyi gondossággal Eugénie távozott. Könnyedén, összeszorult szívvel ment fel a lépcsőn szobájába, amely, mint tudjuk, Eugénie szobája mellett volt.

Rettentően félt tőle, hogy valami magyarázkodásra kerülhet a sor. A szegény asszony, aki legalább e tekintetben tiszteletre méltó volt, ennyire bízott leánya ártatlanságában és az apai ház iránt való hűségében!

Amint szobájába ért, hallgatózni kezdett Eugénie ajtajánál, de mivel semmi neszt sem hallott, be akart menni. Az ajtó azonban zárva volt.

Danglars-né azt hitte, hogy Eugénie-t annyira kifárasztották az este izgalmai, hogy ágyba feküdt és alszik.

Behívta a szobalányt, és faggatni kezdte.

- Eugénie kisasszony d'Armilly kisasszonnyal együtt visszavonult szobájába - válaszolta a szobalány. - Együtt teáztak, azután engem elbocsátottak, hogy már nincs reám szükségük.

Akkor a szobalány is bement kamrájába, és mint mindenki, ő is azt hitte, hogy a két fiatal lány a szobájában van.

Danglars-né tehát a gyanúnak legkisebb árnyéka nélkül feküdt le. De ha a személyek felől megnyugodott is, az események annál inkább foglalkoztatták.

Amint a gondolatok egyre világosabbakká lettek agyában, a szerződés aláírásának jelenete egyre nagyobb méreteket öltött: nemcsak botrány volt, ez már valóságos zűrzavarrá fajult, nem is szégyen volt, hanem a legteljesebb gyalázat.

És ekkor önkéntelenül is eszébe ötlött a bárónénak, mennyire könyörtelen volt ő a szegény Mercédèshez, akit nemrégiben olyan nagy szerencsétlenség ért férje és fia miatt.

"Eugénie elveszett - tűnődött -, és mi is elvesztünk. Ez az eset, úgy, ahogy történt, gyalázatba borít mindannyiunkat. Mert a mienkhez hasonló társaságban a nevetségesség örökké nyílt, vérző, gyógyíthatatlan seb marad."

- Milyen szerencse - mormogta magában -, hogy Isten olyan különös jellemmel formálta Eugénie-t, pedig oly sokat remegtem emiatt!

Hálás tekintettel nézett az ég felé, ahol a titokzatos Gondviselés már jó előre felkészít az eljövendő eseményekre, és olykor valami hibából, sőt fogyatékosságból is boldogságot varázsol.

Gondolatai most, mint örvény fölött a madár, kiterjesztett szárnnyal hatoltak át a távolságon, és megpihentek Cavalcantinál.

"Az az Andrea nyomorult tolvaj, gyilkos volt, és modora mégis jólneveltségről, de legalábbis félműveltségről tett tanúságot. Úgy mutatkozott be a társaságban, mint valami dúsgazdag ember, és igen előkelő barátok vették körül."

Hogy lásson tisztán az ember az ilyen útvesztőben? Kihez lehet fordulni, ki segíthet ebben a kegyetlen helyzetben?

Első izgalmában Debrayhez futott, mint ahogy minden asszony ahhoz rohan, akit szeret, noha az gyakran vesztét okozza. De Debray is csak egy tanáccsal szolgálhatna: olyan valakihez forduljon, aki hatalmasabb, mint ő, és többet segíthet.

A báróné ekkor Villefort úrra gondolt.

Hiszen Villefort úr akarta elfogatni Cavalcantit. Villefort úr okozta könyörtelenül ezt a kavarodást az ő családjában, mintha csak valami egészen idegen családról lett volna szó.

De mégsem. Ha jól meghányja-veti a dolgot, a királyi ügyész nem volt könyörtelen ember. Foglalkozásánál fogva kötelességei rabja volt, hűséges és szilárd lelkű jó barát, aki kissé durván, de biztos kézzel vágott bele orvosi késével a romlottság közepébe; nem hóhér volt, hanem seborvos: a világ előtt el akarta vágni azt a köteléket, amely a Danglars család becsületét egy fiatal gonosztevő gyalázatával kötötte volna össze, ha a fiatalember valóban vejükké lett volna.

Ha pedig Villefort úr - a Danglars család barátja - így cselekedett, nem volt kétséges, hogy a királyi ügyész semmiről sem tudott előzetesen, és nem volt semmiféle része Andrea üzelmeiben.

Alaposabb meggondolás után Villefort viselkedése most más megvilágításban tűnt fel a báróné előtt, s ez kölcsönösen csak javukra lehetett.

Itt azonban véget kell érnie a királyi ügyész hajthatatlanságának. Másnap a báróné elmegy hozzá, és kieszközli nála, ha nem is azt, hogy elmulassza hivatalos kötelességét, de legalább hogy legyen a lehetőség szerint a legkíméletesebb.

A báróné felidézi majd a múltat, közös emlékeiket, a bűnös, de boldog idők nevében fog könyörögni. Villefort úr elsiklik talán az egész ügy felett, vagy legalább engedi (és ehhez csak az kell, hogy figyelmével másfelé forduljon), hogy Cavalcanti megszökjék, azután az egész bűnügyet csak a bűnös árnyékán fogja megtorolni, amit úgy hívnak: In contumaciam.

Csak ezek után aludt el a báróné nyugodtan.

Másnap reggel kilenc órakor felkelt, és be sem csengette a szobalányát, semmiféle életjelt nem adott magáról, felöltözött ugyanolyan egyszerűen, mint előző este, lehaladt a lépcsőn, kiment a házból, gyalog sietett a rue de Provence-ig, ott bérkocsiba szállt, és elhajtatott Villefort úr házához. Egy hónap óta ez az elátkozott ház valami kórház gyászos képét mutatta, mintha pestis ütötte volna fel a fejét benne. A szobák egy része kívül-belül zárva állott. Az ablaktáblák is - csukva voltak, és csak szellőzéskor nyitották ki kissé, őket. Ilyenkor az ablakban egy-egy lakáj riadt arca jelent meg, azután ismét becsukódott az ablak, mint ahogy a sírbolt kőlapja rácsapódik a sírra. A szomszédok halkan megjegyezték:

- Vajon ma is látjuk majd, amint koporsót visznek ki a királyi ügyész úr házából?

Danglars-né végigborzongott e komor ház láttára. Kiszállt a bérkocsiból, rogyadozó térddel közeledett a bezárt kapuhoz és becsengetett.

Már háromszor húzta meg a csengő zsinórját - s a csengőnek is mintha gyászos lett volna a hangja -, akkor jelent csak meg a kapus, olyan kis rést nyitott az ajtón, amelyen át éppen csak hogy a szavát lehetett megérteni.

A kapus előtt egy előkelő hölgy állott, de a jól öltözött asszony láttára sem nyitotta ki jobban a kaput.

- Nyissa hát ki! - mondta a báróné.

- Először mondja meg, asszonyom, kihez van szerencsém - kérdezte a kapus.

- Hogy ki vagyok? Hiszen jól ismer.

- Nem ismerünk már senkit sem, asszonyom.

- Megbolondult, barátom? - kiáltott a báróné.

- Miféle ügyben tetszik jönni?

- Nahát ez már sok!

- Bocsásson meg, asszonyom, ez a parancs. Szabad a nevét?

- Danglars báróné vagyok. Hússzor is látott már.

- Meglehet, asszonyom. És most mit kíván?

- Ejnye, de különös maga! Panaszt teszek Villefort úrnál, hogy milyen arcátlan a személyzete!

- Asszonyom, ez nem arcátlanság, hanem óvatosság: ide senki sem teheti be a lábát, hacsak d'Avrigny úrtól írást nem hoz, vagy nem a királyi ügyész úrral akar beszélni.

- Nohát, nekem éppen a királyi ügyész úrral van dolgom.

- Sürgős az ügy?

- Láthatja maga is, hiszen nem is a saját kocsimban jöttem. De legyen már vége: itt a névjegyem, vigye be a gazdájának.

- Meg tetszik itt várni, míg visszajövök?

- Meg, csak menjen már.

A kapus ismét bezárta a kaput, és Danglars-nét magára hagyta az utcán.

Igaz, hogy a bárónénak nem kellett sokáig várakoznia. Egy perc múlva újra nyílt a kapu, annyira éppen, hogy a báróné beléphetett. Bement, s a kapu ismét becsukódott mögötte.

Amint az udvarba értek, a kapus, anélkül hogy szemét levette volna a bejáratról, zsebéből sípot vett elő, és belefújt.

A lépcsőházban megjelent Villefort úr komornyikja.

- Bocsásson meg, asszonyom, ennek a derék embernek - kezdte a komornyik, a báróné elé lépve -, de szigorú parancsot kapott, és Villefort úr meghagyta, mondjam meg önnek, hogy nem tehetett másként, mint ahogy cselekedett.

Az udvaron egy hasonló óvatossággal beengedett kereskedőember állott, akinek éppen az áruit vizsgálták át.

A báróné felment a lépcsőn. Erős hatással volt rá az a mély szomorúság, amely úgyszólván elmélyítette a saját bánatát; a komornyik elkísérte egészen az ügyész dolgozószobájáig, anélkül hogy egy pillanatra is levette volna róla a szemét.

Bármennyire elfoglalta is Danglars-nét az az ügy, amely idehozta, a szolganépség részéről történt fogadtatást olyan méltatlannak érezte magához, hogy panaszkodással kezdte szavait.

Villefort azonban felemelte gondsújtotta arcát, és olyan szomorú mosollyal nézett rá, hogy a zokszó az ajkára fagyott.

- Bocsássa meg szolgáimnak ezt a szigorát, amelyet nem tekinthetek bűnnek: mivel őket magukat is gyanúba fogták, ők is gyanakvókká váltak.

Danglars-né többször hallott már arról a rémületről, amely az ügyész házában úrrá lett, de ő maga sohasem tudott hinni neki, míg saját szemével nem győződött meg róla, hogy idáig fejlődhetett ez az érzés.

- Tehát ön is boldogtalan? - kérdezte az asszony.

- Az vagyok, asszonyom - válaszolta az ügyész.

- Így hát engem is sajnál?

- Őszintén sajnálom, asszonyom.

- És tudja, hogy mi hozott ide?

- A tegnap történtek miatt jött, ugye?

- Igen, uram, szörnyű szerencsétlenség történt.

- Helyesebben: baleset.

- Baleset! - kiáltott fel a báróné.

- Fájdalom, asszonyom - felelte a királyi ügyész rendíthetetlen nyugalommal -, én már csak a jóvátehetetlen dolgokat nevezem szerencsétlenségnek.

- Ej, azt hiszi talán, uram, hogy ezt elfelejtik?...

- Mindent elfelejtenek, asszonyom - jelentette ki Villefort. - A lánya majd férjhez megy holnap, ha ugyan nem még ma, egy hét múlva, ha ugyan nem holnap. És nem hinném, hogy ön Eugénie kisasszony jövendőbelije miatt aggódik.

Danglars-né megdöbbenve nézte Villefort szinte gúnyos nyugalmát.

- Barátomhoz jöttem? - kérdezte fájdalmas méltósággal.

- Jól tudja, asszonyom, hogy így van - válaszolta Villefort, és e szavakra kissé megszínesedett az arca.

Hiszen ezek a szavak más eseményekre céloztak, nemcsak arra, ami e pillanatban őt és a bárónét foglalkoztatta.

- Akkor hát legyen hozzám több szeretettel, kedves Villefort. Beszéljen velem úgy, ahogy jó baráthoz illik, nem pedig hivatalosan, és ha én nagyon szerencsétlennek érzem magam, akkor ne mondja, hogy legyen jókedvem.

Villefort meghajolt.

- Három hónap óta azt a kellemetlen szokást vettem fel, asszonyom - mondta -, ha szerencsétlenségről beszél valaki, akkor csak a magaméra tudok gondolni, és akár akarom, akár nem, mindig önző módon összehasonlítást teszek. Látja, ezért látszik nekem az ön szerencsétlensége balesetnek az enyém mellett. Ezért látom irigylésre méltónak az ön helyzetét a magamé mellett. De ha ez önnek bosszúságot okoz, hagyjuk. Mit is parancsol, asszonyom?

- Azért jöttem, barátom - folytatta a báróné -, hogy öntől tudjam meg, hogyan is áll annak az imposztornak az ügye?

- Imposztor! - ismételte Villefort. - Úgy látom, asszonyom, ön enyhíteni szeret egyes dolgokat, másokat viszont túloz. Még hogy imposztor ez az Andrea Cavalcanti úr, helyesebben Benedetto úr! Téved, asszonyom, Benedetto úr annak rendje és módja szerint gyilkos.

- Uram, nem tagadom, hogy igaza van. De minél erősebben ítéli meg ezt a szerencsétlent, annál jobban sújtja vele a mi családunkat. Nézze, feledkezzék meg róla egy kis időre, ne üldözze, inkább hagyja futni.

- Elkésett, asszonyom, már kiadtam az elfogatási parancsot.

- Jól van, hát hogyha elfogják... Gondolja, hogy elfogják?

- Remélem.

- Ha elfogják, látja, mindig azt hallom, hogy a börtönök nagyon telve vannak, akkor hagyja ott a börtönben.

A királyi ügyész a fejét rázta.

- Legalább addig, míg a leányom férjhez megy - tette hozzá a báróné.

- Lehetetlen, asszonyom. Az igazságszolgáltatásnak megvannak a maga formaságai.

- Az én számomra is? - kérdezte a báróné félig komolyan, félig mosolyogva.

- Mindenki számára - válaszolta Villefort. - Nekem éppúgy, mint bárki másnak.

- Ó! - mondta a báróné anélkül, hogy szavakkal is kifejezte volna, mit jelentett ez a felkiáltás.

Villefort velőkig ható pillantással nézte.

- Tudom jól, mire céloz - jegyezte meg. - Arra a szörnyű mendemondára gondol, hogy az engem három hónap óta gyászba borító halálesetek s a legutóbbi szerencsétlenség is, amely csodálatos módon elkerülte Valentine-t, nem természetes módon történtek.

- Nem, nem erre gondoltam - tiltakozott Danglars-né élénken.

- De igen, bizony erre gondolt, asszonyom, és ez helyénvaló is volt, mert kellett erre gondolnia, és ezt mondta magában: "Te, aki üldözöd a bűnt, felelj: miért marad körülötted annyi bűntett büntetlenül?"

A báróné elsápadt.

- Ezt gondolta, ugye, asszonyom?

- Bevallom, bizony ezt.

- Mindjárt megadom rá a feleletet.

Villefort közelebb húzta karosszékét Danglars-néhoz, azután mindkét kezével az íróasztalra támaszkodva, a szokottnál tompább hangon mondta:

- Vannak bűnök, amelyek megtorlatlanul maradnak, mert nem tudják, ki követte el őket, és attól félnek, hogy ártatlan fejet sújthatnak a bűnös helyett. De ha már tudni fogják, kik a tettesek - Villefort az íróasztalával szemben levő feszületre mutatott -, ha már ismerni fogják a kilétüket - ismételte -, az élő Istenre mondom, asszonyom, meghalnak, bárkik is azok! És most az eskü után, amelyet meg fogok tartani, asszonyom, menjen kegyelmet kérni annak a nyomorultnak!

- Ej, uram - folytatta Danglars-né -, bizonyos benne, hogy az illető olyan bűnös, mint amilyennek mondják?

- Nézze csak, itt vannak az iratai: Benedettót először ötesztendei gályarabságra ítélték okirathamisítás miatt, tizenhat éves korában. Az ifjú szép reményekre jogosított, mint látja. Onnan megszökött, és később gyilkos lett belőle.

- És kicsoda ez a szerencsétlen?

- Ej, ugyan ki tudja? Valami csavargó korzikai.

- Tehát senki sem tudakozódott utána?

- Senki. Még a szüleit sem ismerik.

- Hát az a luccai férfi?

- Az éppen olyan csaló, mint ő. Meglehet, hogy a cinkosa.

A báróné összetette a kezét.

- Villefort! - mondta a legédesebb és legszelídebb hangján.

- Az isten szerelmére, asszonyom! - válaszolta a királyi ügyész szárazon és igen szilárd hangon. - Sose kérjen tőlem kegyelmet egy bűnös számára. Mert mi vagyok én tulajdonképpen? A törvény. Van a törvénynek szeme, hogy lássa, mi szomorítja önt el? Van a törvénynek füle, hogy meghallja az ön szelíd hangját? Tud-e a törvény emlékezni az ön édes gondolataira? Nem, asszonyom, a törvény parancsol, és amikor már kiadta a parancsot, akkor lesújt. Ön azt vethetné ellenem, hogy én élőlény vagyok, nem törvénykönyv. Ember, nem pedig könyv. Nézzen rám, asszonyom, nézzen azután körül, vajon testvérnek tekintettek-e engem az emberek? Szerettek-e engem? Kíméltek? Óvtak? Kért valaki kegyelmet Villefort számára, és megadták-e azt a kegyelmet neki? Nem, nem, nem! Csak lesújtottak rám, mindig csak lesújtottak!... Ön asszony vagy szirén módjára továbbra is édes, sokatmondó tekintettel néz rám, s ettől eszembe jut, hogy pirulnom kell. Ej, igen, elpirulok attól, amit ön tud, és talán, talán még más dolgok miatt is. De mióta magam is bűnbe estem, s talán mélyebbre, mint a többiek, nohát azóta lerázom a mások ruháját, hogy meglássam alatta a fekélyt, és mindig meg is találom, sőt, többet mondok, boldogan, örömmel találok rá a gyengeség bélyegére vagy az emberi romlottságra. Mert minden olyan ember, akit bűnösnek találtam, és minden bűnös, akire lesújtottam, eleven bizonyság, új bizonyíték arra, hogy nem vagyok valami borzalmas kivétel! Jaj, jaj, jaj! Minden ember rossz, asszonyom, bizonyítsuk ezt, és sújtsunk le a gonoszra!

Villefort ezeket az utolsó szavakat olyan lázas dühvel ejtette ki, ami egészen vadul ékesen szólóvá tette.

- De - folytatta Danglars-né, még egyszer megfeszítve minden erejét - ön azt mondja, hogy az a fiatalember csavargó, árva és nincsen senkije?

- Annál rosszabb, annál rosszabb, vagy még inkább: annál jobb! Azért intézte ezt így a Gondviselés, hogy senkinek se kelljen megsiratnia.

- Hát így üldözik a gyámoltalant, uram!

- A gyámoltalant, aki gyilkol!

- Gyalázata árnyat vet az egész házamra!

- S az enyémben a halál tanyázik!

- Ó, uram! - kiáltott fel a báróné. - Ön nem ismer hát irgalmat mások iránt. Most tehát én mondom önnek, mások sem lesznek könyörülettel ön iránt!

- Helyes! - mondta Villefort, és fenyegető mozdulattal rázta öklét az ég felé.

- Legalább halassza el a szerencsétlen tárgyalását, ha már letartóztatták, halassza el a jövő ülésszakra. Akkor hat hónapunk van rá, hogy az emberek felejtsenek.

- Szó sincs róla - jelentette ki Villefort. - Még van öt napom hátra. A vizsgálat megtörtént, öt nap, az untig elég nekem. Egyébként nem érti, asszonyom, hogy nekem magamnak is felejtenem kell? Nézze, ha dolgozom, márpedig dolgozom éjjel és nappal, ha dolgozom, vannak pillanatok, amikor nem emlékezem, és ha nem emlékezem, legalább halottak módjára boldog vagyok: de ez még mindig jobb, mint szenvedni.

- Uram, ez az ember megszökött, engedje hát szökni. A cselekvés hiánya a kegyelem könnyebb fajtája.

- Megmondtam, hogy már késő! Hajnalban a telegráf szétvitte a hírt, és most...

- Uram - jelentette a komornyik belépve -, ezt a sürgönyt a belügyminisztériumból küldték.

Villefort elkapta a levelet, és gyorsan feltörte a pecsétjét. Danglars-né megremegett a rémülettől. Villefort reszketett örömében.

- Elfogták! - kiáltott fel az ügyész. - Compiègne-ben fogták el. Vége.

Danglars-né hidegen és sápadtan állt fel.

- Isten vele, uram - mondta.

- Isten vele asszonyom - válaszolt a királyi ügyész csaknem jókedvűen, és kikísérte vendégét az ajtóig. Azután visszatért íróasztalához: - No, most - mondta és jobb öklével rácsapott a levélre - már eddig van egy hamisítóm, három tolvajom, három gyújtogatóm, csak ez a gyilkos hiányzott, és az ülésszak gyönyörű lesz.

 

3
A jelentés

Mint a királyi ügyész mondta Danglars-nénak, Valentine egészsége még mindig gyenge lábon állott.

Kimerülten feküdt az ágyán. Mindazt, amit elmondtunk, a szobájában, Villefort-nétól hallotta: Eugénia szökését, Andrea Cavalcanti vagy még inkább Benedetto letartóztatását és az ellene emelt gyilkossági vádat.

Valentine azonban annyira gyenge volt, hogy mindez nem tett rá olyan hatást, mintha egészséges korában hallotta volna.

Csak néhány bizonytalan gondolat, egy-két határozatlan esemény kavargott beteg agyában, furcsa és futó kísértetként röppent el szeme előtt, majd megint minden elmosódott, és csak saját érzései töltötték be minden gondolatát.

Nappal még csak inkább erősebbnek érezte magát Noirtier jelenlétében. Az öregúr odavitette magát unokájához, és ott is maradt, apai pillantását le nem vette a fiatal lányról. Majd mikor Villefort hazatért a törvényszékről, ő is ott töltött egy-két órát apja és gyermeke társaságában.

Villefort hat órakor visszavonult dolgozószobájába. Nyolckor érkezett d'Avrigny úr, aki maga hozta a fiatal lány számára az éjszakára készített orvosságot.

Azután elvitték Noirtier-t.

Az orvos egy ápolónője maradt csak a beteg mellett, és csak akkor távozott mellőle, tíz-tizenegy óra tájban, mikor Valentine már elaludt.

Az ápolónő lemenet Valentine szobája kulcsát átadta magának Villefort úrnak, úgyhogy a beteghez már nem lehetett bemenni másként, csak a Villefort-né és a kis Édouard szobáján keresztül.

Morrel minden reggel eljött Noirtier-hoz, hogy hírt halljon Valentine-ről: de Morrel - s ez különös dolog volt - napról napra kevésbé nyugtalankodott.

Először is Valentine, noha rendkívüli, ideges izgatottsága továbbra is megmaradt, mégiscsak jobban volt. Azután meg Monte Cristo határozottan kijelentette neki, mikor kétségbeesésében hozzárohant, hogy ha két óra leforgása alatt nem halt meg Valentine, akkor megmenekült.

Valentine pedig életben volt, és azóta már négy nap telt el.

Az az ideges izgalom, melyről említést tettünk, még álmába is elkísérte Valentine-t, vagy még inkább abba az éber félálomba, amely az álmatlan éjszakákat követte: az éj csendjében s abban a félhomályban, amely a kandallóra helyezett alabástromtartóban álló éjjeli mécs fényében derengett, látta imbolyogni azokat az árnyakat, amelyek benépesítik a betegszobákat, s amelyeket a láz remegtet meg borzongó szárnyaival.

Olykor mintha mostohaanyja jelent volna meg előtte, amint megfenyegeti, olykor Morrel nyújtotta felé a karját, olykor megszokott életétől távol eső embereket látott, mint Monte Cristo grófja. Az önkívület e perceiben még a bútorok is mozogtak, ide-oda járkáltak. És ez így ment egészen hajnali két vagy három óráig. Akkor súlyos álom ragadta hatalmába a fiatal lányt, s ez eltartott egészen reggelig.

Aznap este, amelynek reggelén megtudta Eugénia szökését és Benedetto elfogatását, egy pillanatra ezek az események saját léte érzésében is elvegyültek, de lassacskán kezdtek elmosódni, mikor sorban eltávozott Villefort, d'Avrigny és Noirtier, s a Saint-Philippe du Roule tornyában tizenegyet ütött az óra, az ápolónő a beteg keze ügyébe helyezte azt az orvosságot, amelyet a doktor készített el. Azután bezárta a betegszobát, majd lement a cselédszobába, ahol remegve hallgatta a cselédség sopánkodó megjegyzéseit, agyát telerakva azokkal a gyászos történetekkel, amelyek három hónap óta járták a királyi ügyész előszobájában. A gondosan bezárt betegszobában pedig váratlan jelenet játszódott le.

Mintegy tíz perce lehetett, hogy az ápolónő visszavonult.

Valentine-t már egy órája elfogta az éjszakánként visszatérő láz, s átadta magát az agy egyhangú és kegyetlen játékának, amely egyre ugyanazokat a gondolatokat vetítette elé, ugyanazokat a képeket hozta létre, és ezek a képek és gondolatok nem engedelmeskedtek az ő akaratának.

Az éjjeli mécses körül ezer meg ezer különös fény villant meg, mikor Valentine e remegő világnál úgy látta, mintha a fal mélyedésében, a kandalló mellett elhelyezett könyvszekrénynek az ajtaja lassan sarkig tárult volna.

Más alkalommal Valentine azonnal a csengőzsinórhoz kapott volna, hogy segítséget kérjen: de mostani állapotában semmi sem lepte meg. Tudatában volt hogy mindaz a látomás, amely megjelenik szeme előtt, csak lázas képzelődés szülötte. Ezt a meggyőződését onnan merítette, hogy a reggel napfényével együtt elenyészett az éjszaka minden fantomja.

Az ajtó mögött emberi arc jelent meg.

Valentine, láza következtében, alaposan hozzászokott az ilyen jelenségekhez és nem ijedt meg, csak nagy szemet meresztett, mert abban reménykedett, hogy Morrelt pillantja meg.

Az alak közeledett Valentine ágyához, majd megállt, és mélységes figyelemmel vizsgálódott.

Ebben a pillanatban a mécses fénye rávetődött az éjszakai látogató arcára.

- Nem ő az! - mormogta a lány.

És mivel bizonyosra vette, hogy álmodik, azt várta, hogy mint álomban szokott lenni, ez az ember is eltűnik, vagy más alakot ölt.

Megtapintotta a pulzusát, s mivel érezte, hogy hevesen ver, eszébe jutott, hogy e szerencsétlen látomások elűzésére legjobb szer, ha italához nyúl, mert az üdítő orvosság, amelyet az orvos idegcsillapítónak állított össze Valentine panaszaira, csillapítani szokta a lázat, és az agyat felfrissíti. Mikor ivott, utána mindjárt jobban szokta érezni magát.

Valentine tehát pohara után nyúlt, amely a kristálytányérkán állott. De míg kinyújtotta az ágyból remegő karját, a jelenés ismét közelebb jött két lépést, mégpedig olyan gyorsan, hogy a fiatal lány hallotta lélegzetét, és szinte érezni vélte keze szorítását is.

Ezúttal a képzelet vagy inkább a valóság túlhaladta mindazt, amit Valentine eddig érzett. Kezdte azt hinni, hogy ébren van, és hogy él. Tudatára ébredt, hogy józan esze birtokában van, és remegni kezdett.

Az a kézszorítás, amelyet Valentine érzett, mintha meg akarta volna akadályozni, hogy a pohárhoz nyúljon.

Valentine lassan visszahúzta a karját.

Ekkor az az alak, amelyről nem tudta levenni a tekintetét, és amely inkább védelmezőnek, semmint fenyegetőnek látszott, fogta a poharat, odalépett a mécseshez, és megnézte az italt, mintha tisztaságáról és átlátszóságáról akart volna meggyőződni.

De ezzel az első próbával nem érte be.

Ez az ember, vagy inkább ez a kísértet - mert olyan halkan járt, hogy a szőnyeg felfogta léptei zaját -, ez az ember a pohárból kiöntött egy kanálnyi folyadékot és megízlelte. Valentine mélységes megdöbbenéssel nézte, mi történik a szeme előtt.

Azt hitte, hogy az egész hamarosan eltűnik, és utána másik kép jelenik meg. De az ember, ahelyett hogy árnyékként eltűnt volna, hozzálépett, és a poharat Valentine-nek nyújtva, meghatott hangon mondta:

- Most már megihatja!...

Valentine megremegett.

Most első ízben történt meg, hogy valamelyik éjjeli jelenség ilyen elevenen csengő hangon szólal meg.

Kinyitotta a száját, hogy felsikoltson.

A férfi most ajkára tette az ujját.

- Monte Cristo gróf úr! - mormogta a lány.

A fiatal lány ijedten tágra meresztett szeméből keze remegéséből, a gyors mozdulatról, amellyel magára rántotta takaróját, tisztán látszott, hogy még mindig küzd az utolsó kétséggel a látható bizonyíték ellen. Mert Monte Cristo jelenléte ebben az órában, titokzatos, fantasztikus, megmagyarázhatatlan megjelenése a falon keresztül, mint megannyi lehetetlenség tűnt fel Valentine zavaros gondolataiban.

- Ne hívjon senkit, ne féljen - mondta a gróf -, ne legyen a szíve mélyén a gyanakodásnak vagy a nyugtalankodásnak még csak az árnyéka sem. Akit maga előtt lát - mert ez valóság és nem rémkép, Valentine -, akit maga előtt lát, a leggyöngédebb apa és a legtisztelőbb jó barát, akit csak elképzelhet.

Valentine nem talált szavakat, annyira megrémült ettől a hangtól, amely bizonyossá tette előtte, hogy az, aki szólt hozzá, nemcsak álomkép, hogy torkán akadt a szó. De rémült tekintete mintha ezt mondta volna: "Ha tiszta a szándéka, miért van itt?"

A gróf csodálatos éleslátásával megértette, mi megy végbe a fiatal lány szívében.

- Hallgasson rám - mondta -, vagy még inkább, nézzen rám: láthatja, hogy szemem vörösebb és arcom sápadtabb, mint rendesen. Ez azért van, mert négy éjszakán át le nem hunytam a szemem egyetlen pillanatra sem. Négy éjjelen át őrködtem ön felett, óvtam önt, hogy megmaradjon Maximilien barátunknak.

A beteg arcát az örömtől hirtelen vérhullám öntötte el. Mert az a név, amelyet a gróf említett, elmosta kételyeinek végső maradványát is.

- Maximilien!... - ismételte Valentine, olyan édes volt kimondani ezt a nevet. - Maximilien! Ő hát bevallott önnek mindent?

- Mindent bevallott. Azt mondta, hogy az ön élete az övét is jelenti, és megígértem neki, hogy ön élni fog.

- Megígérte neki, hogy élni fogok?

- Meg.

- Ön csakugyan azt mondta az imént, hogy őrködik fölöttem és vigyáz rám, uram. Ön tehát orvos?

- Az vagyok, mégpedig a legjobb, akit ebben a pillanatban az ég küldhetett, higgye el.

- Azt mondta, hogy virrasztott? - kérdezte Valentine nyugtalanul. - De hát hol? Nem láttam önt.

A gróf kinyújtotta karját: a könyvszekrény felé mutatott.

- Az ajtó mögött rejtőzködtem - mondta -, ez az ajtó a szomszéd házba vezet, s azt én béreltem ki.

Valentine szemérmes büszkeséggel fordította félre tekintetét, és ijedten felelt:

- Uram - mondta -, amit ön tett, az példátlan őrültség, és védelme szinte sértésszámba megy.

- Valentine - válaszolta a gróf -, egész virrasztásom alatt csak ennyit láttam: kik jöttek önhöz, miféle élelmet készítettek, és milyen italokat szolgáltak fel önnek. Később, ha ezeket az italokat veszedelmeseknek láttam, bejöttem, úgy, ahogy az imént, kiürítettem a poharát, és méreg helyett jótékony italt készítettem, amely nem halált hozott önnek, ahogy akarták, hanem életet vitt az ereibe.

- Méreg! Halál! - kiáltott fel Valentine, és azt hitte, megint csak valami lázas káprázat játszik vele. - Miket beszél ön, uram?

- Csitt, gyermekem! - mondta Monte Cristo, és ismét ajkára tette az ujját. - Azt mondtam: méreg, igen, azt mondtam: halál, és ismétlem, hogy halál, de előbb igya meg ezt. - A gróf egy piros folyadékkal teli kis üveget vett ki a zsebéből, és néhány cseppet öntött a pohárba. - És ha ezt megitta, ma éjjel már ne igyék semmit.

Valentine kinyújtotta a kezét. De alig ért a pohárhoz, rémülten kapta vissza.

Monte Cristo fogta a poharat, félig kiitta, azután átnyújtotta Valentine-nek, aki most már mosolyogva itta meg a maradék folyadékot.

- Igen, igen - mondta -, ráismerek éjszakai italaim ízére, arra az italra, amely felfrissített, és csillapította agyamat. Köszönöm, uram, köszönöm.

- Így élt hát ön négy éjszakán át, Valentine - mondta a gróf. - De hogyan éltem én? Bizony, kegyetlen órákat szerzett nekem! Szörnyű lelki kínokat álltam ki, mikor láttam, hogy poharába öntik a halálos mérget, mikor remegtem, hogy ne legyen ideje kiinni, mielőtt kiönthetném a kandallóba!

- Azt állítja, uram - folytatta Valentine a rémület tetőfokán -, hogy a kínok kínját állta ki, látva, amint halálos mérget öntenek a poharamba? De ha látta, hogy halálos mérget öntenek a poharamba, akkor azt is látnia kellett, ki önti oda?

- Láttam is.

Valentine felült ágyában, és a hímzett batiszttal eltakarta hónál is fehérebb keblét, amely az önkívület hideg verejtékétől még mindig nedves volt, de most hozzávegyült a rémületnek még jéghidegebb verejtéke.

- Látta őt? - ismételte a fiatal lány.

- Láttam - mondta másodszor is a gróf.

- Borzasztó, amit mond, uram, és pokoli dolgokat akar elhitetni velem. Mi ez? Apám házában, az én szobámban, betegágyamon még mindig meg akarnak gyilkolni? Ó, távozzék, uram, hiszen csak kísérti a lelkiismeretemet, gyalázza az isteni jóságot, az lehetetlen, ilyen nem történhet!

- Ön az első talán, akit ez a kéz agyonsújt, Valentine? Nem látta maga körül Saint-Méran urat, Saint-Mérannét, Barrois-t elpusztulni? Nem látta volna-e Noirtier urat is meghalni, ha három év óta hozzá nem szokik fokonként a méreghez, amelyet rendesen bevett?

- Istenem! - kiáltott fel Valentine. - Hát ezért követelte nagyapa már egy hónap óta, hogy osszam meg vele az orvosságát?

- És az orvossága - kiáltotta Monte Cristo - kesernyés ízű, mint a félig szárított narancshéj, ugye?

- Istenem, igen, igen!

- Ez hát mindent megmagyaráz most nekem - jelentette ki Monte Cristo. - Ő is tud a mérgezésről, sőt talán azt is tudja, ki a méregkeverő. Megóvta önt, szeretett unokáját, a halálos méreg hatásától, és a halálos méregnek ez a hatása eltompult a hozzászoktatás által! Csak így történhetett, hogy ön még életben van, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak, hiszen négy nappal ezelőtt olyan mérget adtak önnek, amely azonnal öl.

- De hát ki a gyilkos? Ki a méregkeverő?

- És ha én kérdezném öntől: sose látott éjnek idején bejönni valakit a szobájába?

- Dehogynem. Gyakran úgy tűnt fel, mintha árnyak járnának-kelnének idebent, hol közelebb jönnek, hol eltávolodnak vagy eltűnnek. De mindig azt hittem, lázálmok csupán, sőt, mikor az előbb ön megjelent, akkor is sokáig azt gondoltam, vagy lázas önkívületben, vagy álmomban látom.

- Így hát nem is sejti, ki tör az életére?

- Nem - válaszolta Valentine. - Ugyan miért kívánná bárki is a halálomat?

- Hamarosan megtudja - jelentette ki Monte Cristo, és fülelni kezdett.

- Hogy érti ezt? - kérdezte Valentine, és borzadva nézett körül.

- Mert ma este már nincs sem lázban, sem önkívületben, mert ma este meglehetősen éber, mert íme, üti az éjfélt, és ez a gyilkosok órája.

- Istenem! Istenem! - mondta Valentine, és lassan végigsimította verejtékező homlokát.

Valóban az óra lassan és szomorúan ütötte az éjfélt. Mintha a bronzkalapács minden egyes ütése a fiatal lány szívét érte volna.

- Valentine - folytatta a gróf -, szedje össze minden erejét, erősítse meg a szívét is, fojtsa el ajkán a sikoltást, tettessen alvást, s akkor majd meglátja, meglátja!

Valentine megragadta a gróf kezét.

- Úgy rémlik, neszt hallok - mondta -, távozzék!

- Isten önnel, vagy inkább: a viszontlátásra - válaszolta a gróf.

És olyan szomorú s apai mosollyal, hogy a fiatal lány szíve csordultig telt hálával, a gróf lábujjhegyen visszament a könyvszekrény ajtajáig.

De mielőtt magára csukta volna az ajtót, még hátrafordult:

- Egyetlen mozdulatot se, egyetlen szót se, hadd higgye a gyilkos, hogy alszik, mert különben megöli önt, mielőtt időm lehetne segítségére sietni.

E borzasztó parancs után a gróf eltűnt az ajtó mögött, amely nesztelenül becsukódott utána.

 

4
Locusta
[1]

Valentine egyedül maradt. A Saint-Philippe du Roule toronyórája után kissé késve ütötte el az éjfélt különböző időközökben két másik óra. Azután, holmi távoli kocsizörgéstől eltekintve, csend uralkodott.

Valentine minden figyelme a szobában levő faliórára irányult, amelynek mutatója a másodpercet is jelezte.

Számolni kezdte a másodperceket, és rájött, hogy szíve kétszer olyan gyorsan ver. De azért még mindig kételkedett. Az ártatlan Valentine nem tudta elképzelni, hogy valaki az ő halálát kívánhatná. Ugyan miért? Miféle szándékból? Mi rosszat tehetett, ami ellenségévé tett volna valakit?

Attól nem félt, hogy el talál aludni.

Ébren tartotta egy gondolat, az a szörnyű gondolat, hogy van a világon valaki, aki az ő életére tört, és aki még továbbra is azon lesz, hogy meggyilkolja.

Hátha most az a valaki kifogy a türelméből, mert látja, hogy méreggel nem ér célt, és mint ahogy Monte Cristo mondta, fegyverhez folyamodik! És ha a grófnak nem lenne már ideje segíteni rajta! Hátha ütött az utolsó órája! Ha nem látja soha többé Morrelt!

E gondolatra Valentine elsápadt, és egész testét hideg verejték öntötte el. Már-már meg akarta ragadni a csengőzsinórt, hogy segítséget hívjon.

De ebben a pillanatban a könyvszekrény ajtaján keresztül mintha megpillantotta volna a gróf felcsillanó szemét, s ez a szem kissé reánehezedett lelkére, és ha csak rágondolt is, olyan szégyenkezés fogta el, hogy azon tűnődött, vajon a hála érzése legyűri-e majd valaha is a gróf barátságának kínos tapintatlanságát.

Húsz perc, húsz örökkévaló perc telt el így, azután még tíz perc. Végre a falióra, amely egy másodpercet sietett, egyet kongatott érces hangján.

Ugyanakkor a könyvszekrény felől halk kaparászás adta tudtul Valentine-nek, hogy a gróf őrködik, és kéri, hogy ő is legyen résen.

És a túlsó oldalról, vagyis Édouard szobája felől valóban mintha megreccsent volna a padló. Valentine fülelt, még a lélegzetét is visszafojtotta. A kilincs megcsikordult, és az ajtó megfordult a sarkain.

Valentine eddig a könyökére támaszkodott, és már éppen csak annyi ideje maradt, hogy visszafeküdjék ágyára, és szemét karja mögé rejtse.

Azután reszketve, izgatottan, valami legyőzhetetlen félelemtől dobogó szívvel várakozott.

Valaki közeledett az ágyához, és gyengén félrelibbentette a függönyt.

Valentine összeszedte minden erejét, és halkan, egyenletesen lélegzett, mint aki nyugodtan alszik.

- Valentine! - szólalt meg egészen halkan egy hang.

A fiatal lány szíve mélyéig megborzadt, de nem válaszolt.

- Valentine! - ismételte ugyanaz a hang.

Ismét csend: Valentine szentül megfogadta, hogy nem ébred fel.

Most teljes lett a csend.

Valentine csak azt az alig hallható neszt fogta fel, amelyet egy folyadék pohárba való csepegtetése okoz. Azt a poharat az imént ürítette ki.

Ekkor kinyújtott karja védelme alatt félig kinyitotta a szemét.

Megpillantott egy fehér hálóköpenyben levő nőt amint éppen néhány csepp folyadékot önt az ő poharába valami kis üvegből.

E rövid pillanat alatt Valentine talán visszatartotta a lélegzetét az is meglehet, hogy kissé megmozdult, mert a nő nyugtalanul megállt, az ágy fölé hajolt, hogy jobban lássa, csakugyan alszik-e a lány: a nő Villefort-né volt.

Valentine-t olyan reszketés fogta el, mikor felismerte mostohaanyját, hogy még az ágy is megmozdult alatta.

Villefort-né a fal mellé húzódott, és az ágy függönye mögött lapulva, némán, nagy figyelemmel leste Valentine minden legcsekélyebb mozdulatát.

A fiatal lánynak eszébe jutottak Monte Cristo rettenetes szavai. Úgy látta, mintha a nő egyik kezében a kis üveg, a másikban pedig valami hosszú, élesre fent kés villanna meg. Valentine segítségül hívta minden akaratát, erőnek erejével behunyta a szemét. De legfélénkebb érzékszervünknek ez a mozdulata, amely rendszerint olyan egyszerűen megy, ebben a pillanatban csaknem tehetetlennek tűnt fel, Valentine-en annyira erőt vett a mohó kíváncsiság, hogy ismét kinyissa a szemét, és megtudja az igazat.

Villefort-né most már megnyugodott, mert látta, hogy Valentine szabályosan lélegzik, tehát mélyen alszik. Ismét kinyújtotta a karját, és az ágy fejénél összehúzott függönyöktől továbbra is félig eltakarva, a maradék folyadékot a kis üvegből mind beleöntötte Valentine poharába.

Utána eltávozott, de távozását Valentine-nek a legkisebb nesz sem adta hírül.

Látta eltűnni az asszony karját, mást nem vett észre: ennek a huszonöt esztendős, szép fiatalasszonynak üde, gömbölyű karját, amely a halált öntötte az ő poharába.

Lehetetlenség kifejezni, mit érzett Valentine a másfél perc alatt, amíg Villefort-né a betegszobában időzött.

A könyvszekrény felől hallatszó kaparászás magához térítette a lányt kábulatából, amely már-már dermedtségnek is beillett volna.

Erőszakkal emelte fel a fejét.

Az ajtó ismét nesztelen gördüléssel nyílt ki, és újra megjelent Monte Cristo.

- No, hát kételkedik még? - kérdezte a gróf.

- Ó, istenem - mormogta a fiatal lány.

- Látta?

- Fájdalom, láttam.

- Felismerte?

Valentine felnyögött.

- Felismertem - válaszolta - de nem tudom elhinni.

- Tehát inkább meghal, és halálba kergeti Maximilient!

- Istenem! Istenem! - ismételte a lány szinte megzavarodva. - Nem mehetnék-e el a házból, nem menekülhetnék innen?

- Valentine, az a kéz, amely üldözi, eléri önt mindenütt: arannyal megvesztegeti az ön cselédeit, és utoléri a halál, bármilyen alakban is, a vízben, amelyet a forrásból iszik, a gyümölcsben, amelyet maga szakít le a fáról.

- De hiszen azt mondta, hogy nagyapám már jó előre megvédett a méreg hatása ellen.

- Egy méreg ellen, s csak kis mennyiségű méreg ellen. De más mérget adhatnak, vagy felemelhetik az adagot.

Kezébe fogta a poharat, és megnedvesítette az ajkát.

- Látja - mondta -, már meg is történt. Most már nem brucinnal akarják megmérgezni, hanem valami egyszerű kábítószerrel. Fölismerem az alkohol ízét, amelyben feloldották. Ha megitta volna ezt az italt, amelyet Villefort-né a poharába öntött, Valentine, Valentine, már nem is élne!

- De istenem! - kiáltott fel a lány. - Hát miért üldöz ennyire?

- Ön olyan szelíd, olyan jó, annyira nem tud rosszat feltételezni senkiről, hogy ezt sem érti meg, Valentine?

- Nem - felelte a fiatal lány. - Soha életemben nem vétettem neki.

- De ön gazdag, Valentine, önnek kétszázezer frank életjáradéka van, és ezt a kétszázezer frank járadékot az ő fia elől vette el.

- Hogy érti ezt? Hiszen a vagyonom nem tőle származik, hanem a nagyszüleimtől örököltem.

- Ez bizonyos, és lám, ezért kellett meghalnia Saint-Méran úrnak és feleségének: hogy ön örökölje a vagyonukat. És ugyanezért ítélte halálra Noirtier urat is attól a naptól fogva, hogy önre hagyta az örökségét. És ezért lett volna most önön a sor, hogy meghaljon, Valentine: a cél, hogy mindent az édesapja örököljön, és hogy az ön öccse, mint egyetlen gyerek, apja örököse lehessen.

- Édouard! Szegény gyerek! Hát mindez a bűntett őmiatta történt?

- No, csakhogy megérti!

- Ó, istenem! Csak ne szálljon majd vissza az ő fejére!

- Ön igazán angyal, Valentine!

- De arról már lemondtak, ugye, hogy nagyapámat megöljék?

- Úgy gondolták, hogy ha ön meghal, és ha csak kitagadásra nem kerül sor, az örökség természetesen az öccsét illeti, és arra is gondoltak, hogy végül is fölöslegessé válik a bűntett, tehát elkövetése kétszeres veszedelmet jelentene.

- Hogyan teremhetett meg egy asszony fejében ilyen borzalmas terv? Ó, istenem! istenem!

- Jusson csak eszébe Perugia, a postafogadó kis lugasa, a barna köpenyes férfi, akit az ön mostohaanyja az aqua-tofanáról faggatott: hát bizony ettől az időtől kezdve érlelődött agyában ez a pokoli terv.

- Uram! - kiáltott fel a szelíd lány, és zokogásra fakadt. - Látom már, hogy ha így áll a dolog, akkor én halálfia vagyok.

- Nem, Valentine, nem, mert én előre láttam mindezt a cselszövést. Nem, mert legyőztük ellenségünket, hiszen lelepleztük. Nem, élni fog, Valentine, élni fog, hogy szeressen, és hogy szeressék, élni fog, hogy boldog legyen és boldoggá tegyen egy nemes szívet. De ahhoz hogy élhessen, Valentine, feltétlenül meg kell bíznia bennem.

- Rendelkezzék velem, uram, mit tegyek?

- Vak engedelmességgel be kell vennie mindent, amit adok.

- Isten a tanúm, hogy ha nem volna senkim, sokkal szívesebben meghalnék! - kiáltott fel Valentine.

- Nem szabad megbíznia senkiben még az édesapjában sem.

- De apám csak nincs benne ebben a borzasztó cselszövésben, uram? - kérdezte Valentine összetett kézzel.

- Nincs, de azért apjának, a vádakban jártas jogtudósnak feltétlenül gyanítania kell, hogy a házában előfordult halálesetek nem egészen természetesek. Édesapja kötelessége lett volna, hogy őrködjék ön felett, ebben az órában is neki kellene az én helyemen lennie, neki kellett volna e pohár tartalmát kiöntenie, és az ő kötelessége lett volna a gyilkos kézrekerítése is. Szörnyeteget a szörnyeteg ellen - mormogta, és a mondatot egészen hangosan fejezte be.

- Uram - mondta Valentine -, mindent megteszek, hogy élhessek, mert két lény van a világon, aki halálosan szeret engem: nagyapám és Maximilien.

- Őrködöm majd felettük is, ahogy ön felett is őrködtem.

- Rendelkezzék hát velem, uram - mondta Valentine. És halkan hozzátette: - Ó, istenem! Istenem! Mi fog még velem történni?

- Bármi történik is önnel, Valentine, ne ijedjen meg. Ne féljen még akkor sem, ha elveszíti látását, hallását, tapintását, vagy ha fájdalmai vannak. Ne féljen, ha arra ébred fel, hogy nem tudja, hol van, még akkor sem, ha netán sírboltban vagy koporsóba zárva ébredne fel. Rögtön szedje össze magát, és arra gondoljon: "Ebben a pillanatban egy jó barát, egy apa őrködik fölöttem olyan ember, aki Maximilien boldogságát és az én boldogságomat akarja!"

- Ó, jaj! Micsoda szörnyű gondolat!

- Valentine, inkább feljelenti a mostohaanyját?

- Inkább százszor meghalok! Igen, igen, meghalok!

- Nem, dehogy hal meg, és ígérje meg, hogy akármi éri, nem esik kétségbe, hanem reménykedik.

- Maximilienre fogok gondolni.

- Ön az én jó kislányom, Valentine. Csakis én tudom megmenteni önt, és meg is mentem.

Valentine a rémület tetőfokán összetette a kezét (úgy érezte itt az ideje, hogy Istenhez fohászkodjon erőért), felült s imádkozni kezdett, összefüggéstelen szavakat mormolt, és nem gondolt arra, hogy fehér vállát nem borítja egyéb, mint hosszú hajfürtjei, és hogy hálóköntöse finom csipkéje alól még a szíve dobbanása is meglátszik.

A gróf gyöngéden a fiatal lány karjára tette a kezét, nyakig beburkolta bársony paplanába, és apai mosollyal mondta:

- Kislányom, higgyen az én odaadásomban, mint ahogy hisz Isten jóságában és Maximilien szerelmében.

Valentine hálás tekintetet vetett reá, és olyan engedelmes volt, mint egy gyermek.

A gróf ekkor elővette mellénye zsebéből a smaragd szelencét, levette aranyfedelét, és Valentine jobb kezébe egy borsó nagyságú, kerek kis pasztillát hullatott.

Valentine megfogta a másik kezével, és figyelmesen nézett a grófra: a rettenthetetlen pártfogó arcán valami felséges ragyogás és isteni hatalom fénye lobogott. Nyilvánvaló volt, hogy Valentine pillantása kérdést rejtett magában.

- Igen - felelte a gróf erre a kérdésre.

Valentine szájába vette a pasztillát és lenyelte.

- Most pedig a viszontlátásra, gyermekem - mondta a gróf -, megkísérlem az alvást, mert az ön élete már meg van mentve.

- Csak menjen - mondta Valentine -, ígérem, hogy bármi történjék velem, nem fogok félni.

Monte Cristo hosszan elnézte a lányt, aki lassan-lassan elaludt annak az altatónak a hatására, amelyet a gróf adott neki.

Akkor a gróf fogta a poharat, háromnegyed részét a kandallóba loccsantotta, hadd higgyék, hogy az ital hiányzó részét Valentine itta meg, azután visszatette az éjjeli asztalkára, majd a könyvszekrény ajtajához érve eltűnt, de előbb még egy végső pillantást vetett Valentine felé, aki az Úr lábánál fekvő angyal bizalmával és ártatlanságával aludt.

 

5
Valentine

Az éjjeli mécses még mindig égett Valentine kandallóján, de már a víz színén úszkáló utolsó olajcseppeket fogyasztotta. Vörhenyesre festette az alabástrom gömböt, és az élénken fel-fellobbanó láng már végsőket pislákolt. Ez olyan volt az élettelen tárgyak világában, mint a szegény emberi teremtményeknél a haldoklás. A fiatal lány fehér függönyére és takarójára ködös fényt vetett valami halk és szomorú derengés.

Az utcán elült minden zaj, s a csend odabent ijesztővé vált.

Az Édouard szobájába vezető ajtó egyszerre csak ismét kinyílt, és az ajtóval szemközt levő tükörben megjelent az a fej, amelyet már láttunk: Villefort-né jött be; meg akarta nézni, milyen hatása volt a méregnek.

A küszöbön megállt, figyelte az egyedüli neszt, amely e szinte halottnak tetsző szobában hallható volt, az éjjeli lámpa sercegését, aztán halkan az éjjeli asztalkához lépett, hogy meggyőződjék róla, üres-e Valentine pohara.

Mint már említettük, a pohárban maradt még egy kis ital.

Villefort-né fogta a poharat, a maradék folyadékot a hamuba öntötte, a hamut jól elkeverte, hogy a folyadék jobban beszívódjék, a poharat gondosan kiöblítette, saját zsebkendőjével ki is törülte, majd visszatette az éjjeli asztalkára.

Ha valaki tekintetével követhette volna, mi történik a szoba belsejében, láthatta volna, hogy Villefort-né tétovázik, megnézze-e Valentine-t, és odamenjen-e az ágyához.

Ez a sejtelmes félhomály, ez a csend, az éjszakának ez a borzasztó költészete bizonyára belévegyült saját lelkiismerete rémítő poézisébe: a méregkeverő asszony félt szembenézni saját művével.

Végül azonban mégiscsak rászánta magát, félrevonta a függönyt, és az ágy támlájára támaszkodva Valentine-re tekintett. A fiatal lány nem lélegzett, félig nyílt fogsora közül nem röppent ki a leheletnek már az a paránya sem, amely elárulta volna, hogy él. Elfehéredett ajka már nem remegett, szemét kékes karika vette körül, s ez mintha behatolt volna a bőre alá is, szemhéja duzzadtnak látszott, és hosszú, fekete szempillája viaszszerűen sápadt bőrére vetette árnyékát.

Villefort-né elnézte ezt a mozdulatlanságában is ékesszóló arcot. Hirtelen nekibátorodott, felemelte a paplant, és rátette kezét a fiatal lány szívére.

A szív nem vert, jéghideg volt.

Saját ujjainak lüktetését érezte: borzadva rántotta vissza a kezét.

Valentine karja lelógott az ágyról: ez a kar a válltól a könyökhajlatig olyan formás volt, mintha Germain Pillon valamelyik Gráciájáról mintázták volna. De alsókarját elformátlanította kissé valamilyen görcsös zsugorodás, és tiszta vonalú csuklója kissé mereven, szétterjesztett ujjakkal támaszkodott a mahagónifa asztalkára.

A körömágy egészen kékes színt öltött.

Villefort-né már nem kételkedett: mindennek vége volt, a szörnyű mű utolsó feladata végre befejeződött.

A méregkeverő asszonynak nem volt több tennivalója ebben a szobában. Olyan óvatosan hátrált kifelé, hogy látni való volt: még a szőnyegen hangzó lépteinek tompa zaját is sokallja. De még távoztában is félrevonva tartotta az ágy függönyét, és nem tudta levenni szemét a halál látványáról, amely erősen vonzotta, hiszen a halál nem rongálta szét, csak mozdulatlanná tette ezt a testet, s így csak titokzatos maradt, de nem hatott kellemetlenül.

Teltek a percek. Villefort-né nem tudta elengedni a függönyt, amelyet szemfödélként tartott Valentine feje fölött. Lefizette ábrándjai adóját: a bűntett ábrándját lelkifurdalás követte.

Ebben a pillanatban hangosan kezdett sercegni az éjjeli mécses.

Villefort-né e zaj hallatára összerezzent, és elengedte a függönyt. A mécses fénye kilobbant, és a szoba mélységes sötétségbe borult.

E sötétségben a falióra fél ötöt kongatott.

A méregkeverő asszony megrémült az óra ütésétől, tapogatva ment az ajtóhoz, és félelmében verejtékező homlokkal vánszorgott vissza a szobájába.

A sötétség még két óra hosszat tartott.

Lassacskán azonban sápadt reggeli fény lopakodott a szobába, az ablakredők csíkjain keresztülszűrődve. Hamarosan azután egyre világosabb lett, s a tárgyak és testek visszanyerték színüket és alakjukat.

Ebben a pillanatban felhangzott az ápolónő köhögése a lépcsőről. Az asszony tálcával a kezében belépett Valentine szobájába.

Az édesapa vagy a szerelmes első tekintetre meglátta volna, hogy Valentine meghalt. Ám ez a fizetett asszony abban a hitben volt, hogy Valentine csak alszik.

- Jól van - mondta magában, és az éjjeli asztalkához lépett -, az orvosság egy részét kiitta, hiszen a pohár kétharmad részig üres.

Aztán a kandallóhoz ment, felélesztette a tüzet, leült karosszékébe, és noha most kelt fel az ágyból, Valentine álmát felhasználva, újra elbóbiskolt néhány percre.

Csak arra ébredt fel, hogy az óra nyolcat üt.

Most már kissé elcsodálkozott, amiért a lány olyan kitartóan alszik, meg is ijedt az ágyról lecsüngő karja miatt, s mivel az alvó lány még mindig nem ébredezett, az ágyhoz lépett, és csak akkor vette észre hogy a lány ajka hideg, és keble már teljesen jéggé dermedt.

Fel akarta tenni a lecsüngő kart az ágyra, de ez a kar csak azzal a rémítő merevséggel engedett, amely már nem csalhatta meg a betegápoló szemét.

Rettentő sikoltásba tört ki.

Az ajtóhoz szaladt.

- Segítség! - kiáltotta. - Segítség!

- Mi történt? - válaszolt a lépcső aljáról d'Avrigny hangja.

Ebben az órában szokott fellátogatni ide az orvos.

- Miért kiált segítségért? - kiabált Villefort, és kirohant dolgozószobájából. - Doktor, ön is hallotta, hogy segítségért kiáltanak?

- Hogyne hallottam volni. Menjünk csak fel gyorsan Valentinehez - válaszolta d'Avrigny.

De még mielőtt az orvos meg az apa beléptek volna, benyomult oda a személyzet, amelynek tagjai ugyanazon az emeleten, a szobákban vagy a folyosókon tartózkodtak. Mikor látták, hogy Valentine halotthalvány, és mozdulatlanul fekszik, kétségbeesetten, szinte magukon kívül emelgették égnek a kezüket.

- Hívják ide Villefort-né asszonyt! Költsék fel Villefort-nét! - kiáltott a királyi ügyész az ajtóból, mintha nem mert volna belépni a szobába.

A cselédek azonban nem válaszoltak, csak d'Avrignyra figyeltek, aki a szobába érve Valentine-hez futott, és karjaiba kapta.

- Hát ez is!... - mormogta, és visszafektette az ágyra. - Istenem, Istenem, mikor elégeled már meg?

Villefort berohant a szobába.

- Mit beszél, az isten szerelmére? - kiáltott, és két karját az égre tárta. - Doktor!... Doktor!...

- Azt mondom, hogy Valentine meghalt! - válaszolta d'Avrigny ünnepélyesen, de ebben az ünnepélyes hangban volt valami fenyegető is.

Villefort úr összerogyott, mintha kettétört volna a lába, és feje Valentine ágyára hanyatlott.

Az orvos szavaira, az apa kiáltására a cselédek kétségbeesve, átkozódva menekültek. Hallani lehetett, amint gyors léptekkel végigfutnak a lépcsőn meg a folyosókon, utána az udvaron hangzott végig a nagy futkosás, majd kihalt minden zaj: az elátkozott házat egytől egyig valamennyien elhagyták.

Víllefort-né reggeli pongyoláját hevenyében magára kapva nyitott be az ajtón. Egy pillanatig állva maradt a küszöbön, mintha a jelenlevőket akarta volna kikérdezni, majd néhány könnycseppet hívott segítségül.

Hirtelen előrelépett vagy inkább ugrott, és karját az asztal felé nyújtotta.

Éppen meglátta d'Avrignyt, amint kíváncsian az éjjeliszekrény fölé hajlik kezébe veszi a poharat, amelyet Villefort-né az éjszaka teljesen kiürített.

A pohár egyharmadáig telve volt valami folyadékkal, éppen úgy, mint mielőtt a maradékot a hamuba loccsantotta.

Ha Valentine szelleme jelent volna meg a méregkeverő asszony előtt, talán nem rémült volna így meg tőle.

Az italnak ugyanolyan színe is volt, mint annak, amelyet ő öntött Valentine poharába, és amelyet Valentine kiivott. Ez a méreg nem tévesztheti meg d'Avrigny urat, aki most is figyelmesen vizsgálja: csoda ez, Isten műve azért, hogy a gyilkos minden óvatossága ellenére is maradjon a bűntettnek nyoma, bizonyítéka, árulója.

Mialatt Villefort-né a rémület eleven szobra gyanánt mozdulatlanul állt, míg Villefort, fejét a halottas ágy takarójába rejtve se nem látott, se nem hallott semmit abból, ami körülötte történik, d'Avrigny úr az ablakhoz lépett, hogy jobban lássa a pohár tartalmát, és hogy ujja hegyére cseppentve megkóstolja.

- Ó! - mormogta. - Ez már nem brucin. Hát lássuk, hogy micsoda.

Az egyik szekrényhez lépett, amelyet patikának rendeztek be, és ezüst rekeszéből kis salétromsavas üveget vett elő, néhány cseppet öntött belőle az opálszínű folyadékba, amely azonnal vérvörössé változott.

- Szörnyű! - kiáltott fel d'Avrigny az igazságot feltáró bíró borzalmával és a problémát megoldó tudós örömével.

Villefort-né egyszer csak megfordult maga körül. Szeme lángban égett, aztán e láng kihunyt. Tántorogva kereste az ajtót és eltűnt.

Egy perc múlva a másik szobából egy földre zuhant test zaja hallatszott be.

De senki sem törődött vele. Az ápolónő azzal volt elfoglalva, hogy a vegytani vizsgálatot figyelje, Villefort pedig még mindig ájultan feküdt.

Csupán d'Avrigny úr követte szemével Villefort-nét, és csak ő figyelte meg gyors távozását.

Felemelte Valentine szobájának ajtófüggönyét, és az Édouard szobája után következő teremben, Villefort-né szobájában meglátta mozdulatlanul a földön feküdni az asszonyt.

- Menjen, segítsen Villefort-né asszonynak - mondta az ápolónőnek. - A hölgy rosszul lett.

- De hát Valentine kisasszony?... - hebegett az ápolónő.

- Valentine kisasszony már nem szorul segítségre - jelentette ki d'Avrigny -, hiszen Valentine kisasszony meghalt.

- Meghalt! Meghalt! - sóhajtott fel Villefort a fájdalom tetőfokán, amely annál szívettépőbb volt, mivel a bronzszívű ember számára új, ismeretlen, soha nem tapasztalt érzést jelentett.

- Meghalt! Azt mondta? - kérdezte egy harmadik hang. - Ki mondta, hogy Valentine meghalt?

A két férfi hátrafordult, és az ajtóban megpillantotta Morrelt sápadtan, kétségbeesetten s a fájdalomtól eltorzult arccal.

Elmondjuk, hogy mi történt:

Morrel a megszokott órában, a Noirtier-hoz vezető kiskapun át jött be.

A kapu, szokás ellenére, nyitva állt, nem kellett hát csengetnie, csak bejött.

Az előcsarnokban várakozott egy darabig, hívta a szolgákat, hogy vezessék fel az öreg Noirtier úrhoz.

De hívására senki sem válaszolt. Mint tudjuk, a cselédek valamennyien elhagyták a házat.

Morrelnek aznap semmi különösebb oka sem volt a nyugtalankodásra: Monte Cristo megígérte, hogy Valentine élni fog, és ez az ígéret mindmostanáig valóra is vált. A gróf minden este jó híreket vitt neki, s ezeket a híreket másnap Noirtier maga is megerősítette.

Ez a magány azonban mégis feltűnt neki. Még egyet kiáltott, harmadszor is hívta a cselédeket, de semmi választ nem kapott.

Akkor elhatározta, hogy felmegy.

Noirtier ajtaja, mint a többi ajtó is, nyitva volt.

Először az aggastyánt pillantotta meg karosszékében, megszokott helyén. Kitágult szeme valami belső rémületről tanúskodott, s azt még az arcán elömlő különös sápadtság is megerősítette.

- Hogy érzi magát, Noirtier úr? - kérdezte a fiatalember, és szíve összeszorult.

- Jól! - válaszolta az aggastyán szemével hunyorogva.

Arca azonban nyugtalanságot árult el.

- Ön tépelődik - folytatta Morrel -, szüksége van valamire. Hívjak be valakit?

- Igen - intette Noirtier.

Morrel megrántotta a csengő zsinórját. De azt ugyan rángathatta, senki sem jelentkezett. Noirtier felé fordult. Az öregember arcán egyre jobban úrrá lett a sápadtság és az aggodalom.

- Istenem! Istenem! - mondta Morrel. - De hát miért nem jön be senki? Beteg valaki a házban?

Noirtier szeme majd kiugrott a helyéről.

- De hát mi történt? - folytatta Morrel. - Egészen megijeszt. Valentine! Valentine!...

- Igen! Igen! - jelezte Noirtier.

Maximilien beszélni akart, de torkán akadt a szó. Megtántorodott és a faburkolatba kapaszkodott.

Kisvártatva az ajtóra mutatott.

- Igen, igen, igen! - folytatta az aggastyán.

Maximilien végigrohant a kis lépcsőn, amelyen két ugrással átszáguldott. Noirtier még így is szinte ezt kiáltotta tekintetével:

- Gyorsabban! Gyorsabban!

A fiatalember egy perc alatt végigrontott egy sereg szobán, amely mind éppolyan üres volt, mint a ház többi része, végre elérkezett Valentine szobájáig.

Nem kellett benyitnia, az ajtó tárva-nyitva állott.

Legelőször hangos zokogás ütötte meg a fülét. Mint valami felhőn keresztül, egy sötét alakot pillantott meg térdelve és beletemetkezve a fehér takarókba. A félelem, a halálos rémület odaszegezte a küszöbhöz.

Akkor hallotta meg a hangot, amely így szólt:

- Valentine meghalt!

És hallott egy második hangot is, amely visszhangként ismételte:

- Meghalt! Meghalt!

 

6
Maximilien

Villefort szinte szégyenkezve kelt fel, amiért rajtakapták ilyen fájdalomkitörésen.

Borzasztó hivatása, amelyet immár huszonöt esztendeje gyakorolt, már egészen átalakította emberi mivoltát.

Egy pillanatig zavaros tekintettel meredt Morrelre.

- Kicsoda ön, uram? - kérdezte. - Kicsoda ön, hogy elfelejti, nem lehet így belépni egy olyan házba, ahol a halál lakik? Távozzék, uram, távozzék!

De Morrel nem mozdult. Nem tudta levenni tekintetét a rendetlen ágyról és a benne fekvő halotthalvány arcról.

- Távozzék, nem hallotta? - kiáltotta Villefort, d'Avrigny pedig mellé lépett, hogy kivezesse Morrelt.

A fiatalember zavaros tekintettel meredt a halottra, a két férfira, az egész szobára, egy percig mintha habozott volna, beszélni akart, de mivel nem talált szavakat, noha egész sereg végzetes gondolat gomolygott agyában, hirtelen visszafordult, és kezével a hajába túrt.

Villefort meg d'Avrigny egy percre megfeledkeztek saját bajukról, összenéztek és szemmel követték a távozót, mintha azt mondták volna tekintetükkel:

- Ez őrült!

De még öt perc sem telt el, megreccsent a lépcső valami nehéz súly terhe alatt, és meglátták Morrelt, amint emberfölötti erőfeszítéssel, karjában emelve cipeli Noirtier karosszékét, és az öregembert felhozza az emeletre.

Amint Morrel felért a lépcsőn, letette a karosszéket a földre, és gyorsan odagördítette Valentine szobájához.

Ehhez a művelethez olyan erőfeszítésre volt szükség, amelyet csak a fiatalember szinte őrjöngő izgatottsága hozhatott létre.

De mindennél szörnyűbb látványt nyújtott Noirtier arca, mikor Morrel Valentine ágya felé gördítette székét. Ezen az arcon csak úgy világított az értelem, de érzéseit minden más helyett csak a szeme tudta kifejezni.

Villefort rémülten látta az aggastyán sápadt arcát, lángoló tekintetét.

Valahányszor csak érintkezett apjával, mindig valami borzasztó dolog történt.

- Nézze meg, mit tettek vele! - kiáltott Morrel, és egyik kezével még a hordozószék hátának támaszkodott, a másikkal Valentine-re mutatott. - Nézze, apám, nézze!

Villefort hátrált egy lépést, és csodálkozva nézett a fiatalemberre, akit alig ismert, aki azonban Noirtier-t apjának nevezte.

Ebben a pillanatban mintha az öregember egész lelke a szemében lakozott volna. Szeme véres volt, majd kidagadtak nyakerei, arca szederjes lett, mint az epileptikusoknak, aztán a vér elfutotta a nyakát, arcát és halántékát. E belső kitöréshez csak a kiáltás hiányzott.

Ez a kiáltás úgyszólván minden pórusán kitört, ijesztő volt némaságában, szívettépő ebben a nagy csendben.

D'Avrigny az aggastyánhoz sietett, és erős csillapítószert szagoltatott vele.

- Uram! - kiáltotta Morrel, és megragadta a béna öregember kezét. - Azt kérdezik tőlem, ki vagyok, és mi jogon vagyok itt. Ó, ön tudja, mondja hát meg, mondja meg!

A fiatalember hangja zokogásba fulladt.

Az aggastyán lélegzete kapkodó volt, és meg-megrázta egész mellét. Szinte olyan volt, mintha a halállal vívódók izgalma érte volna utol.

Végre könny szökött Noirtier szemébe. Szerencsésebb volt, mint a fiatalember, aki könny nélkül zokogott. Mivel fejét nem tudta lehajtani, csak a szeme záródott le.

- Mondja meg - folytatta Morrel szívet facsaró hangon - mondja meg, hogy a jegyese voltam! Mondja meg, hogy ő volt az én nemes lelkű menyasszonyom, egyetlen szerelmem ezen a világon! Mondja meg, mondja meg, mondja meg, hogy ez a holttest az enyém!

És a fiatalember valami nagy erő összeroppanásának szörnyű látványaként lezuhant az ágy lábához, és ujjaival görcsösen belekapaszkodott.

Ez a fájdalom olyan szívbe markoló volt, hogy d'Avrigny elfordult, ne lássák könnyeit, és Villefort nem kért semmi további magyarázatot, hanem kezet nyújtott a fiatalembernek. Pusztán az a delejes érzés késztette, amely közelebb visz bennünket azokhoz, akik a mi halottunkat siratják.

De Morrel nem látott semmit.

Kezében tartotta Valentine fagyos kezét, és ordítozva szaggatta fogával a takarót, de sírni nem tudott.

Jó ideig nem hallatszott más a szobában, csak zokogás, átkozódás és imádság. De még ezeken is áthallatszott valami: az a rekedtes és szakadozott hörgés, amely minden lélegzetvételkor mintha egy-egy darabka életet is kiszakított volna Noirtier melléből.

Végül is Villefort lett leghamarabb ura önmagának. Néhány percre úgyszólván átadta helyét Maximiliennek, és most ő szólalt meg elsőnek.

- Uram - mondta Maximiliennek -, ön azt mondja, hogy szerette Valentine-t, a vőlegénye volt, de én semmit sem tudtam erről a szerelemről, semmit sem tudtam az önök jegyességéről. És most én az apa, mégis megbocsátok önnek, mert látom, hogy fájdalma nagy, szívből jövő, igaz. Egyébként az én fájdalmam is sokkal mélyebb, semhogy haragnak adhatna helyet a szívemben. De, mint látja, az imádott angyal eltávozott a földről: most már nincs szüksége az emberek imádatára, hiszen ebben az órában ő már az Úr színe előtt imádkozik. Vegyen tehát búcsút, uram, a szomorú porhüvelytől, amelyet ő itt feledett közöttünk. Fogja meg utoljára azt a kezet, amely után annyira vágyott, és váljon meg tőle örökre. Valentinenek most már csak papra van szüksége, aki beszentelje.

- Téved, uram - kiáltott fel Morrel féltérdre emelkedve, mert szívében minden eddiginél élesebb lett a fájdalom. - Téved: Valentine-nek nemcsak papra van szüksége, hanem bosszúállóra is, amiért így kellett meghalnia. Villefort úr, hívassa csak el a papot, a bosszúálló pedig majd én leszek!

- Hogy érti ezt, uram? - mormogta Villefort, és megborzongott Morrel őrjöngésének újabb kitörésére.

- Úgy értem - folytatta Morrel -, hogy önben két ember lakozik, uram. Az apa eleget sírt. Most kezdje el hivatásának gyakorlását a királyi ügyész.

Noirtier szeme szikrázott, d'Avrigny pedig közelebb jött.

- Uram - folytatta a fiatalember, és tekintetével a jelenlevők megnyilvánuló érzéseit figyelte -, tudom, mit beszélek, és önök valamennyien éppolyan jól tudják, mit akarok mondani. Valentine-t meggyilkolták!

Villefort lehajtotta a fejét, d'Avrigny még közelebb lépett, Noirtier pedig igent jelzett a szemével.

- Uram - folytatta Morrel -, manapság nem lehet csak úgy eltenni láb alól egy emberi lényt, hogy számot ne kellene adnia, hogyan halt meg, még akkor sem, ha az illető nem olyan fiatal, nem olyan szép és nem olyan imádni való, mint Valentine volt. Nézze, királyi ügyész úr - tette hozzá Morrel egyre növekvő hevességgel -, itt nincs kegyelem! Bejelentem önnek a büntettet, tessék kinyomozni a gyilkost!

Villefort-ra szegezte könyörtelen szemét. Az ügyész pedig hol Noirtier-ra, hol d'Avrignyra vetette könyörgő pillantását.

De Villefort nem talált segítséget apjában vagy az orvosban, azok éppolyan kérlelhetetlen tekintettel néztek rá, mint Morrel.

- Igen! - intett az aggastyán.

- Természetesen! - mondta d'Avrigny.

- Uram - válaszolta Villefort, és megkísérelt harcolni e hármas akarat és a saját indulata ellen -, uram, ön téved, az én házamban nem követhetnek el bűntettet. A végzet üldöz. Isten által rám rótt újabb megpróbáltatás ez. Borzasztó még csak elgondolni is, hogy itt gyilkos lehetne!

Noirtier szeme villámokat szórt, d'Avrigny szóra nyitotta a száját.

Morrel azonban kinyújtotta a karját, és csendet parancsolt.

- Márpedig én azt mondom, hogy itt igenis gyilkolnak! - kiáltott Morrel, és hangja lehalkult, de semmit sem veszített rettenetes hatásából. - Azt mondom, hogy ez már négy hónap óta a negyedik áldozat. Azt mondom, hogy egy ízben, négy nappal ezelőtt, már meg akarták mérgezni Valentine-t, és hogy ez nem sikerült, egyedül csak Noirtier úr gondosságának köszönhető! Azt mondom, hogy most vagy kettős adagot adtak, vagy más természetű mérget, és ezúttal sikerült a gyilkosság! Azt mondom, hogy ön mindezt éppolyan jól tudja, mint én, hiszen a doktor úr jó előre értesítette mindenről úgy is, mint orvos, úgy is, mint jó barát.

- Ó, ön félrebeszél, uram! - felelte Villefort, és hasztalanul próbált kimenekülni ebből az egérfogóból.

- Félrebeszélek! - kiáltott Morrel. - Akkor hát magához d'Avrigny úrhoz fordulok. Kérdezze meg őt, uram, vajon emlékszik-e még azokra a szavakra, amelyeket a kertben mondott önnek, ennek a háznak a kertjében aznap este, amikor Saint-Méranné meghalt, amikor önök ketten, abban a hitben, hogy egyedül vannak, azt a tragikus halálesetet hányták-vetették meg. A végzet, amelyről ön beszél, és Isten, akit igazságtalanul vádol, csupán egy dologról tehetnek, arról, hogy ők teremtették meg Valentine gyilkosát!

Villefort és d'Avrigny összenéztek.

- Igen, igen, emlékezzenek csak vissza - folytatta Morrel. - Azok a szavak, amelyekről önök azt hitték, hogy a csendbe vesznek, mert teljes magányban hangzanak el, az én fülembe jutottak. Annyi bizonyos, hogy nekem magamnak kellett volna feljelentenem az esetet a hatóságnak, mikor láttam Villefort úr bűnös elnézését az övéivel szemben. Akkor most nem volnék cinkosuk a te halálodban, Valentine, mint ahogy így az vagyok! Valentine! Imádott Valentine! A cinkosból azonban bosszúálló lesz. Ez a negyedik gyilkosság nyilvánvaló és szemmel látható, és ha az apád elhagy is, Valentine, én, én, esküszöm, hogy én kinyomozom a gyilkost!

De most, mintha a természet megkönyörült volna ezen az erős szervezeten, amelyet már-már megtört a saját ereje, Morrel utolsó szavai megoldották melle feszültségét: zokogásba tört ki, könnyek, régen várt könnyek ömlöttek a szeméből, a fiatalember elernyedt, és zokogva térdre roskadt Valentine ágya előtt.

Most azután d'Avrignyra került a sor.

- Én pedig csatlakozom Morrel úrhoz - jelentette ki szilárd hangon -, én is igazságot akarok. Mert a szívem összeszorul arra a gondolatra, hogy az én gyáva szolgálatkészségem felbátorította a gyilkost!

- Istenem! Istenem! - mormogta Villefort lesújtva.

Morrel felkapta a fejét, az aggastyánra nézett, és természetfölöttien lángoló szeméből kiolvasta kívánságát.

- Várjanak - mondta -, Noirtier úr beszélni akar.

- Igen - intett Noirtier annál szörnyűbben lángoló szemmel, mivel a szegény, tehetetlen öregnek minden kifejezőereje a szemében gyűlt össze.

- Ön talán tudja, ki a gyilkos? - kérdezte Morrel.

- Igen - felelte Noirtier.

- És segítségünkre lesz? - kiáltott fel a fiatalember. - Hallgassuk csak meg! D'Avrigny úr, hallgassuk meg!

Noirtier fájdalmas mosolyt küldött szemével a szerencsétlen Morrelnek. A szemnek az a gyöngéd mosolya volt ez, amely olyan sokszor tette boldoggá Valentine-t, és egészen le tudta kötni a figyelmét.

Majd, mikor úgyszólván magához szegezte a közbeszóló tekintetét, hirtelen az ajtó felé pillantott.

- Akarja, hogy kimenjek, uram? - kérdezte Morrel fájdalmasan.

- Igen - jelezte Noirtier.

- Ó, jaj! Legyen irgalommal hozzám, uram!

Az aggastyán tekintete azonban kérlelhetetlenül az ajtóra szegeződött.

- De legalább visszajöhetek? - kérdezte Morrel.

- Igen.

- Csak én menjek ki?

- Nem.

- Ki jöjjön ki velem? A királyi ügyész úr?

- Nem.

- A doktor?

- Igen.

- Egyedül akar maradni Villefort úrral?

- Igen.

- De megérti ő, amit ön mond?

- Igen.

- Ó - mondta Villefort csaknem jókedvűen, amiért ez a beszélgetés négyszemközt fog lefolyni. - Legyen nyugodt, nagyon jól megértem az apámat.

És míg ezt az örömnek azzal a kifejezésével mondta, amelyet említettünk, a királyi ügyész mégis a fogát csikorgatta.

D'Avrigny karon fogta Morrelt, és a szomszéd szobába vonta.

A házban most halotti csend lett.

Végre egy negyedóra múlva tántorgó lépések zaja hangzott fel, és Villefort jelent meg a szalon küszöbén, ahol d'Avrigny meg Morrel várakoztak, az egyik mélyen elgondolkozva, a másik pedig az izgalomtól, fuldokolva.

- Jöjjenek - mondta Villefort.

És odavezette őket Noirtier karosszékéhez. Morrel most figyelmesen megnézte Villefort-t.

A királyi ügyész arca ólomszínt öltött, homlokát széles rozsdavörös barázdák szántották végig. Ujjai között ezerfelé tépdesett toll foszlányait szorongatta.

- Uraim - mondta fojtott hangon d'Avrignynak meg Morrelnek -, adják becsületszavukat, hogy ez a szörnyűséges titok köztünk marad!

A két férfi tiltakozó mozdulatot tett.

- Könyörgök, uraim!... - folytatta Villefort.

- De hát a bűnös? - vetette ellen Morrel. - A gyilkos?... A gyilkos?...

- Legyen nyugodt, uram, igazságot szolgáltatunk - jelentette ki Villefort. - Apám felfedte előttem a bűnöst. Apám éppen olyan bosszúra szomjas, mint ön, és apám mégis arra kéri önt, akárcsak én, hogy tartsa titokban a bűntettet. Igaz, apám?

- Igen - intett Noirtier elszántan.

Morrel egy mozdulata irtózást és hitetlenséget árult el.

- Ó! - kiáltott Villefort, és megragadta Maximilient a karjánál. - Ó, uram, ha apám, a leghajthatatlanabb ember a világon, ezt kéri öntől, akkor bizonyos lehet benne, hogy Valentine halálát iszonyúan megbosszuljuk. Igaz, apám?

Az aggastyán igent intett.

Villefort pedig folytatta:

- Apám jól ismer engem, és a szavamat adtam neki. Nyugodjanak hát meg, uraim. Három napot kérek mindössze, ez kevesebb, mint amennyit a törvény követelne önöktől, és három napon belül olyan bosszút állok gyermekem gyilkosán, hogy még a legközönyösebb emberek is bele fognak remegni. Ugye, apám?

E szavak után a fogait csikorgatta, és megrázta az aggastyán merev kezét.

- Megtartják ígéretüket, Noirtier úr? - kérdezte Morrel, d'Avrigny tekintete ugyanezt a kérdést fejezte ki.

- Igen - intette Noirtier, és szemében baljóslatú öröm csillant meg.

- Esküdjenek meg, uraim - mondta Villefort, és átkulcsolta d'Avrigny és Morrel kezét -, esküdjenek meg, hogy megvédik házam becsületét, és rám bízták a bosszúállást.

D'Avrigny elfordult, és gyenge igent mormogott, de Morrel kitépte kezét az ügyész kezéből, az ágyhoz futott, ajkát Valentine jéghideg ajkára nyomta, és a kétségbeesett lélek nyöszörgésével rohant el.

Már mondottuk, hogy az egész cselédség eltűnt.

Villefort úr tehát kénytelen volt d'Avrignyt felkérni, hogy vállalja magára azt a csomó hivatalos utánjárást, amely nagyvárosainkban minden halálesettel kapcsolatos, főleg olyan esetben, amikor a halál ilyen gyanús körülmények között következett be.

Legborzasztóbb volt azonban Noirtier mozdulatlan fájdalmát látni, ezt a néma kétségbeesést, e hangtalan könnyeket.

Villefort visszatért dolgozószobájába. D'Avrigny a tisztiorvosért ment, aki a haláleset után az ellenőrző vizsgálatot is ellátja, és akit elég durva szóval halottkémnek neveznek.

Noirtier nem akarta elhagyni unokáját.

Egy félóra múlva d'Avrigny úr visszatért kollégájával együtt. A kapukat zárva tartották, és mivel a személyzettel együtt a kapus is eltávozott, maga Villefort ment kaput nyitni.

A lépcsőházban azonban megállt: már nem volt bátorsága belépni a halottas szobába.

A két orvos egyedül ment fel tehát Valentine szobájába.

Noirtier az ágy mellett ült, maga is halálsápadt volt, mozdulatlan és néma, akár a halott.

A halottkém közönyösen lépett a holttesthez, mint az az ember, aki élete felét hullák mellett töltötte, felemelte a fiatal lány takaróját és a halottnak csak az ajkát nyitotta ki félig.

- Ó! - jegyezte meg d'Avrigny sóhajtva: - Hagyja békén, bizony ez a szegény lányka meghalt.

- Ez meg - felelte lakonikus rövidséggel az orvos, és visszahajtotta a takarót Valentine arcára.

Noirtier valami tompa hörgést hallatott.

D'Avrigny hátrafordult: az aggastyán szeme villámokat szórt. A derék orvos megértette, hogy Noirtier is látni akarja unokáját. Odagördítette székét az ágyhoz, és mialatt a halottkém klóros vízzel lemosta kezét, amellyel a halott ajkát érintette, d'Avrigny feltárta ezt a nyugodt, halvány arcot, amely igazán olyan volt, mint egy alvó angyalé.

Noirtier szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, ezzel fejezte ki háláját a jó orvosnak.

A halottkém bent a szobában egy asztal sarkán megírta a jegyzőkönyvet, s amikor e végső feladatát is elvégezte, d'Avrigny kíséretében eltávozott.

Villefort hallotta őket lemenni, és kilépett dolgozószobája ajtaján.

Néhány szóval köszönetet mondott a tisztiorvosnak, majd d'Avrignyhoz fordult:

- Most pedig még a lelkészt kéretem - mondta.

- Van talán valami ismerős pap, akit szeretne Valentine-hoz hívni, hogy mellette imát mondjon? - kérdezte d'Avrigny.

- Nincs - felelte Villefort -, hívassa el a legközelebbit.

- A legközelebbi - mondta a tisztiorvos - valami derék olasz abbé, aki nemrégiben költözött az ön szomszédságába. Jó lesz, ha elmenet beszólok neki?

- D'Avrigny - mondta Villefort -, legyen olyan szíves, kísérje ki a doktor urat. Odaadom a kapu kulcsát, hogy tetszése szerint jöhessen-mehessen. Hozza el a lelkészt, és vezesse szegény gyermekem szobájába.

- Akar talán beszélni vele, barátom?

- Egyedül akarok lenni. Megbocsát, ugye? A pap bizonyára megért minden fájdalmat, az apáét is.

Villefort úr átadta d'Avrignynak a kapu kulcsot, még egyszer köszönt az idegen orvosnak, aztán visszatért dolgozószobájába, és azonnal dolgozni kezdett.

Vannak olyan szervezetű emberek, akiknek minden fájdalmukra a munka a legjobb orvosság.

Amint az orvosok leértek az utcára, a szomszéd kapu küszöbén megpillantottak egy reverendába öltözött férfit.

- Ez az a lelkész, akit említettem - mondta a halottkém d'Avrignynak.

D'Avrigny odalépett a lelkészhez.

- Uram - kezdte -, hajlandó lenne rá, hogy nagy szolgálatot tegyen egy szerencsétlen apának, aki most veszítette el leányát? Villefort királyi ügyész úrról beszélek.

- Uram - válaszolta a pap erősen olaszos kiejtéssel -, igen, tudok róla hogy abban a házban gyakori vendég a halál.

- Akkor hát nem kell megmondanom, milyen szolgálatra céloztam az imént.

- Éppen ajánlkozni akartam, uram - felelte a pap. - Nekünk hivatásunk, hogy önként is teljesítsünk ilyen feladatokat.

- A halott fiatal lány.

- Igen, tudom, hallottam a szolgaszemélyzettől, amely futva menekült el a házból. Megtudtam, hogy Valentine-nek hívták, és már imádkoztam is érte.

- Köszönöm, köszönöm, uram - mondta d'Avrigny -, és minthogy már meg is kezdte kegyes szolgálatát, nagyon kérem, folytassa tovább. Üljön le a halott lányka mellé, és az egész gyászba borult család hálás lesz önnek.

- Megyek, uram - válaszolta az abbé - és merem állítani, hogy forróbb imádság még nem szállt az ég felé, mint az enyém.

D'Avrigny kézen fogta az abbét, és anélkül hogy találkoztak volna a szobájába zárkózott Villefort-ral, eljutottak Valentine-hez, akit csak a következő éjszaka kellett a temetkezési intézet embereinek elvinniük.

Amint a szobába értek, Noirtier pillantása találkozott az abbé tekintetével, és bizonyára valami különöset olvasott ki belőle, mert többé le nem vette róla a szemét.

D'Avrigny nemcsak a halottat, hanem az élőt is figyelmébe ajánlotta a lelkésznek, s az megígérte d'Avrignynak, hogy Valentine-ért imádkozik, Noirtier-ra pedig gondot visel.

Az abbé ünnepélyes komolysággal tett ígéretet, és bizonyára, hogy őt ne zavarják imádságában, Noirtier-t pedig fájdalmában, alig hagyta el d'Avrigny úr a szobát, nemcsak az ajtót reteszelte el, amelyen át az orvos távozott, hanem a Villefort-né szobájába vezető ajtót is jól bezárta.

 

7
Danglars aláírása

A következő nap szomorú, felhős reggelre virradt.

A temetkezési intézet alkalmazottai éjszaka elvégezték gyászos munkájukat, és az ágyon fekvő holttestet szemfödéllel takarták le amely gyászpompával veszi körül a halottakat, és bármit beszélünk is arról, hogy a halálban egyenlőek vagyunk, még egy végső dísszel vonják be azt, aki, míg élt, szerette ezt a pompát.

Ez a szemfödél az a gyönyörű batisztdarab volt, amelyet a fiatal lány két héttel ezelőtt vett.

Estefelé az intézet emberei maguk vitték át Valentine szobájából Noirtier-t a saját szobájába, és minden várakozás ellenére, az öregember cseppet sem ellenkezett, mikor eltávolították kedves unokája ágya mellől.

Busoni abbé hajnalig virrasztott, kora reggel pedig hazatért anélkül hogy bárkit is hívott volna.

Reggel nyolc órakor megérkezett d'Avrigny. Találkozott Villefortral, aki Noirtier-hoz készült, és elkísérte az ügyészt, hogy megtudakolja, az aggastyán hogyan töltötte az éjszakát.

Abban a nagy karosszékben találták, amely ágyául is szolgált. Nyugodtan, csaknem mosolyogva aludt.

Mindketten csodálkozva álltak meg a küszöbön.

- Látja - mondta d'Avrigny Villefort-nak, aki elnézte alvó apját -, látja, a természet le tudta csillapítani a legerősebb fájdalmat is. Azt igazán senki sem állíthatja, hogy Noirtier úr ne szerette volna unokáját. És mégis nyugodtan alszik.

- Úgy van, és önnek tökéletesen igaza van - válaszolta Villefort meglepetten. - Alszik, és ez nagyon különös, mert a legkisebb bosszúság is egész éjszakára el szokta venni az álmát.

- A fájdalom nagyon legyengíthette - jelentette ki d'Avrigny.

Mind a ketten elgondolkodva tértek vissza a királyi ügyész dolgozószobájába.

- Látja, én bizony nem aludtam - mondta Villefort, és érintetlen ágyára mutatott. - Engem nem gyengít el a fájdalom, pedig már két éjszaka le sem hunytam a szemem. Viszont megnézheti az íróasztalomat. Mennyit írtam, jóságos Isten! Mennyit írtam e két nap és két éjszaka!... Átkutattam ezt az egész iratcsomót, elkészítettem a vádiratot a gyilkos Benedetto ügyében!... Ó, munka, munka, szenvedélyem, örömöm, őrületem, csak te tudod fájdalmamat csillapítani!

Görcsösen megszorította d'Avrigny kezét.

- Szüksége van rám? - kérdezte az orvos.

- Nincs - válaszolta Villefort. - De arra kérem, jöjjön vissza tizenegy órára. Mert délben lesz... akkor viszik el... Istenem! Szegény gyermekem! Szegény gyermekem!

A királyi ügyész ebben a percben emberré vált, égnek emelte a szemét, és nagyot sóhajtott.

- Ön tehát a fogadóteremben lesz?

- Nem, egyik rokonom vállalta ezt a szomorú tisztséget. Én dolgozni fogok, doktor. Amikor dolgozom, mindenről elfeledkezem.

S valóban, a doktor még az ajtóhoz sem ért, a királyi ügyész máris munkához látott.

A lépcsőházban d'Avrigny találkozott azzal a rokonnal, akit Villefort említett. Jelentéktelen személyiség ebben a történetben is, meg a családban is, olyan ember, aki arra született, hogy mindig hasznát vegyék.

Pontos volt, fekete ruhát viselt, fekete gyászszalag volt a karján, és gyászos arccal lépett be, amelyet megőriz, míg szükség van rá, azután egyszerűen levet.

Tizenegy órakor begördültek a gyászkocsik az udvar kövezetére, és a rue du faubourg Saint-Honoré megtelt a tömeg zajával. Ezt a tömeget éppúgy érdekli a gazdagok öröme, mint gyásza, s ugyanolyan mohón sereglik valami pompázatos temetéshez, mint egy hercegnő esküvőjére.

Lassanként megtelt a gyászterem. Feltűntek régi ismerőseink, mint Debray, Château-Renaud, Beauchamp, majd az igazságszolgáltatás, az irodalom és a hadsereg jelesei. Mert Villefort úr nem is annyira társadalmi állásánál, mint inkább személyes érdemeinél fogva a párizsi társaság legelőkelőbbjeinek soraiban foglalt helyet.

A rokon az ajtóban állt, bevezette az érkezőket. A közönyösök számára bizony nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy közönyös arc fogadja őket, mert ez nem követelte meg tőlük a hazug részvétet vagy műkönnyeket, mint ahogy ez bekövetkezett volna az apa, testvér vagy vőlegény jelenlétében.

Az ismerősök szemükkel intettek egymásnak, és egy csoportba húzódtak.

Egy ilyen csoportban állott Debray, Château-Renaud és Beauchamp.

- Szegény kislány! - mondta Debray, leróva e szomorú esemény iránt adóját, mint ahogy akaratlanul, mindenki tette. - Szegényke! Milyen gazdag és szép volt! Hitte volna ezt, Château-Renaud, mikor itt voltunk ezelőtt... mennyivel is?... Három héttel vagy legfeljebb egy hónappal, amikor tanúk lettünk volna a házassági szerződés aláírásakor, amely egyébként dugába dőlt?

- Szavamra mondom, nem hittem volna - jelentette ki Cháteau-Renaud.

- Ismerte a kislányt?

- Morcerf-né bálján beszéltem vele egyszer-kétszer. Bájosnak, de kissé talán nagyon is szomorúnak találtam. A mostohaanyja hol van? Nem tudja?

- Egész napra annak a derék úrnak a feleségéhez ment, aki fogadott bennünket.

- Kicsoda ez az úr?

- Melyik?

- Az, aki fogadott bennünket. Képviselő?

- Nem - mondta Beauchamp. - Arra vagyok kárhoztatva, hogy tiszteletre méltó képviselőinket mindennap lássam, márpedig ennek az arcát nem ismerem.

- Szóvá tette lapjában ezt a halálesetet?

- A cikket nem én írtam, de szó esett róla. Sőt, azt is kétlem, hogy a cikk kellemesen hatna Villefort úrra, mert hiszen az van benne, hogy ha nem a királyi ügyész házában esett volna meg egymás után négy haláleset, a királyi ügyész úr bizonyára jobban foglalkozna az üggyel.

- D'Avrigny doktor - mondta Château-Renaud -, aki az anyám orvosa, azt állítja egyébként, hogy a királyi ügyész nagyon kétségbe van esve.

- Ugyan kit keres, Debray?

- Monte Cristo grófját keresem - válaszolta a fiatalember.

- Idejövet találkoztam vele a boulevard-on. Azt hiszem, utazásra készül, mert a bankárjához ment éppen - mondta Beauchamp.

- A bankárjához? Hát nem Danglars a bankárja? - kérdezte Château-Renaud Debraytől.

- De azt hiszem, az - válaszolta a miniszteri titkár kissé zavartan. - De nemcsak Monte Cristo úr hiányzik innen. Morrelt sem látom itt.

- Morrelt? Hát Morrel ismerte őket? - kérdezte Château-Renaud.

- Úgy hiszem, csak Villefort-nénak mutatták be.

- Nem tesz semmit, akkor is el kellett volna jönnie - jegyezte meg Debray. - Ugyan miről fog ma este beszélni? Hiszen a nap legfőbb eseménye ez a temetés. De csitt! Hallgassunk, itt az igazságügyminiszter úr, márpedig az illőnek tartja, hogy egy kis speech-et[2] vágjon ki a könnyező rokonnak.

A három fiatalember az ajtóhoz ment, hogy meghallgassa az igazságügyminiszter úr kis speech-ét.

Beauchamp igazat mondott. A temetésre menet valóban találkozott Monte Cristóval, aki viszont Danglars-hoz tartott a rue de la Chaussée d'Antinre.

A bankár az ablakából meglátta, amint a gróf kocsija behajt az udvarra, és szomorú, de nyájas arccal ment elébe.

- Gróf - mondta, és megfogta Monte Cristo kezét -, bizonyára részvétét akarja kifejezni. A balsors valóban nagyon sújtja házamat, s éppen ezért, amint megpillantottam önt, azt kérdeztem magamtól, vajon nem kívántam-e rosszat ezeknek a szegény Morcerféknek, ami igazolta volna a közmondást: "Aki másnak vermet ás, maga esik bele." Hát nem, szavamra mondom, nem kívántam én semmi rosszat Morcerf-nek. Talán kissé túlságosan gőgös volt egy olyan semmiből lett emberhez, mint én vagyok, de hát nincsen ember hiba nélkül. És nézze csak meg, gróf, a mi nemzedékünket igen sújtja a balsors... De bocsánat, hiszen ön nem tartozik a mi nemzedékünkhöz, ön még fiatal ember... A mi generációnk tagjai bizony nem valami szerencsések ebben az esztendőben: tanú erre Villefort, a mi puritán ügyészünk, aki most veszítette el a leányát. Tehát gondolja csak el: Villefort egészen különös módon elvesztette egész családját. Morcerf becsületét, majd életét veszítette, engem mindörökre nevetségessé tett ennek a Benedettónak a gonoszsága, azután...

- Azután mi még? - kérdezte a gróf.

- Fájdalom! Hát ön nem tudja?

- Valami új csapás?

- A lányom...

- Danglars kisasszony?

- Eugénie elhagyott bennünket.

- Istenem, mit nem mond!

- Csak az igazat, kedves grófom! Istenem! De boldog is ön, hogy se felesége, se gyermeke!

- Úgy gondolja?

- Istenem!

- És azt mondja, hogy Eugénie kisasszony...

- Nem bírta elviselni a szégyent, amelyet az a nyomorult hozott ránk, és engedelmet kért tőlem, hogy elutazhassék.

- És el is utazott?

- Még a múlt éjszaka.

- Danglars-néval?

- Nem, egy rokonnal... De hiszen azért éppúgy elveszítjük a drága Eugénie-t, mert ahogy az ő természetét ismerem, soha többé nem hajlandó visszatérni Franciaországba!

- Sose búsuljon ezen, kedves báró - mondta Monte Cristo -, az efféle családi bajok csak a szegény embert bántják, akinek minden vagyona a gyermeke volt, egy milliomos azonban egész könnyen el tudja viselni. Hiába beszélnek a bölcselkedők, a gyakorlati emberek példája meghazudtolja őket: a pénz mindenért megvigasztal. És ön még hamarabb megvigasztalódhat, mint bárki más, ha segítségül hívja a legfőbb balzsamot: ön, a pénzkirály, aki minden hatalmak legnagyobbikát tartja a kezében.

Danglars sandán odapislantotta grófra, hogy lássa, gúnyolódik-e vagy komolyan beszél.

- Igen - mondta -, annyi bizonyos, hogy ha a vagyon megvigasztal, akkor meg kell vigasztalódnom, hiszen gazdag vagyok.

- Olyan gazdag, kedves báró, hogy vagyona hasonlatos a piramisokhoz. Ha valaki meg akarná ingatni, nem merné, s ha merné, nem tudná.

Danglars mosolygott a gróf e jóhiszemű bizalmán.

- Ez eszembe juttatja - mondta -, hogy mikor ön belépett, éppen öt kis utalványt akartam aláírni. Ebből kettőt már alá is írtam. Megengedi, hogy a három hátralevővel is végezzek?

- Csak tessék, kedves báró, csak tessék.

Egy pillanatra csend állott be, csak a bankár tolla sercegését lehetett hallani. Monte Cristo pedig a mennyezet aranyozott cirádáit nézegette.

- Spanyolországi, haiti vagy nápolyi utalványok? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem - felelte Danglars, hencegő nevetésével -, bemutatóra szóló utalványok, a Francia Bankhoz. Nézze csak, gróf úr - tette hozzá -, ön, aki a pénzügyek császára, ahogy én a királya vagyok, látott-e már gyakran ilyen kis papírdarabkákat, amelyeknek mindegyike egy-egy milliót ér?

Monte Cristo a kezébe vette az öt papírszeletet, amelyet Danglars dölyfösen nyújtott át, és úgy tett, mintha méregette volna. Mindegyikről ezt olvasta le:

A bank kormányzója legyen szíves rendeletemre és az általam letétbe helyezett értékpapírok terhére egymilliót készpénzben kifizetni.

DANGLARS báró

- Egy, kettő, három, négy, öt - mondotta Monte Cristo. - Ötmillió! A kutyafáját, ez már beszéd, Krőzus úr!

- Már én csak így dolgozom a pénzzel, kérem - jelentette ki Danglars.

- Csodálatos, főleg, ha - s ebben nem kételkedem - ezt ki is fizetik készpénzben.

- Hogyne fizetnék - mondta Danglars.

- Az már szép dolog, ha valakinek ekkora hitele van. Ilyesmit igazán csak Franciaországban lehet látni: öt papírdarabot, amely ötmilliót ér. Ezt látni kell, hogy el lehessen hinni.

- Kételkedik benne?

- Nem én.

- De ezt olyan hangsúllyal mondta... Nézze, ha nem restelli a fáradságot: kísérje el megbízottamat a bankba, és meglátja, hogy ugyanerre az összegre kiállított kincstári utalvánnyal jön majd ki onnan.

- Dehogy - jelentette ki Monte Cristo, és összehajtogatta az utalványokat -, dehogy teszem ezt, ez olyan érdekes dolog, hogy másképpen intézem el és magam győződöm meg róla. Hatmilliónyi hitelem volt önnél, ebből kivettem kilencszázezer frankot, és így még ötmillió és százezer frankkal tartozik nekem. Ezt az öt utalványt most megtartom, amely kétségtelenül beváltható az ön aláírására, és adok helyette egy hatmillióról szóló általános nyugtatványt, s ezzel a számlánkat rendeztük is. A nyugtatványt én már előre elkészítettem, mert be kell vallanom, hogy ma nagy szükségem van a pénzre.

Monte Cristo fél kezével zsebre tette az öt utalványt, a másikkal pedig átnyújtotta nyugtatványát a bankárnak.

Ha a villám csap le Danglars szeme előtt, az sem okozott volna nagyobb rémületet neki.

- Hogyan? - hebegte. - Miért veszi el ezt a pénzt, gróf úr? Bocsánatot kérek, ez a menhelyek pénze, letét, és megígértem, hogy még ma kifizetem.

- Hja úgy! - jegyezte meg Monte Cristo. - Az már más. Nekem nem éppen ez az öt utalvány kell, fizessen más értékben. Én csak kíváncsiságból fogadtam el éppen ezeket, hogy mindenfelé elmondhassam: a Danglars-féle bank minden határidő nélkül, minden előzetes bejelentés nélkül, még ötpercnyi halasztást sem kérve, készpénzben kifizet nekem ötmilliót! Ez már figyelemre méltó dolog lett volna. De tessék, itt vannak az utalványai, ismétlem, nekem más érték is megfelel.

Ezzel az öt papírszeletet Danglars-nak nyújtotta, aki ólomszínű arccal kapott utána, mint a keselyű, mikor kalitkájából kinyújtja a karmát, hogy megragadja a húsdarabot, amelyet el akarnak venni tőle.

Hirtelen azonban gondolt egyet, erőt vett magán és lecsillapodott.

Azután elmosolyodott, és feldúlt arcán elsimultak a redők.

- De hiszen az ön nyugtatványa is készpénz - jelentette ki.

- Istenem. Természetesen. És ha ön Rómában volna, a Thomson és French cég az én rendeletemre éppúgy szó nélkül kifizetné önnek, mint ahogy ön teszi.

- Bocsánat, gróf úr, bocsánat.

- Megtarthatom hát ezt a pénzt?

- Meg - válaszolta Danglars, és letörülte izzadt homlokát. - Tessék csak megtartani.

Monte Cristo olyan arckifejezéssel tette zsebre az öt utalványt, mintha azt mondaná:

- Ejnye, no! Jól gondolja meg: ha megbánta, még nem késő.

- Nem - mondta Danglars -, nem: tartsa csak meg nyugodtan az utalványokat. De tetszik tudni, a pénzemberek is ragaszkodnak a formaságokhoz: ezt a pénzt a kórházaknak szántam, és valahogy az volt az érzésem, hogy megrövidítem őket, ha nem ugyanezt a pénzt kapják kézhez, mintha egyik tallér nem éppen olyan volna, mint a másik. Bocsásson meg!

Igen hangos, de ideges hahotázással kezdett nevetni.

- Nincs semmi baj - válaszolta Monte Cristo kedvesen -, szépen bezsebelem.

Ezzel tárcájába rakta az utalványokat.

- De - vetette közbe Danglars. - még fennmarad százezer frank...

- Ó, ez semmiség - jegyezte meg Monte Cristo. - Hiszen maga az ázsió is körülbelül megközelíti ezt az összeget. Tartsa csak meg, és kvittek vagyunk.

- Komolyan beszél, gróf? - kérdezte Danglars.

- Nem szoktam bankárokkal tréfálkozni - válaszolta Monte Cristo olyan komolysággal, amely már-már a szemtelenség határán mozgott.

Ezzel az ajtó felé indult, mikor egyszerre csak belépett a komornyik és jelentette:

- Boville úr, a menhelyek főgondnoka.

- No, igazán idejében jöttem - jegyezte meg Monte Cristo -, még elvitték volna az orrom elől az utalványokat.

Danglars újra elsápadt, és sietve elbúcsúzott a gróftól.

Monte Cristo grófja szertartásosan üdvözölte Boville urat, és az is őt. A főgondnokot, aki az előteremben várakozott, Monte Cristo távozása után azonnal bevezették Danglars úr dolgozószobájába.

A gróf komoly arcán rövidke mosoly suhant át, mikor megpillantotta a kórházak gondnoka kezében a pénzes táskát.

Monte Cristo a kapu előtt kocsijába ült, és egyenesen a bankba hajtatott.

Ezalatt Danglars minden erejével összeszedte magát, és már teljes nyugalommal jött a főgondnok elé.

Mondanunk sem kell, hogy mosolygása és nyájassága mesterkélt volt.

- Jó napot kívánok, kedves hitelezőm - mondta -, mert fogadni mernék, hogy ilyen minőségben keresett fel.

- Eltalálta, báró úr - felelte Boville úr -, a menhelyek az én személyemen keresztül jelentkeznek. Az özvegyek és árvák az én kezemen át kérik az ötmilliónyi alamizsnájukat.

- És még azt mondják, hogy az árvák sajnálatra méltók! - jegyezte meg Danglars, továbbra is a tréfálkozás hangján. - Szegény gyerekek!

- Tehát az ő nevükben jöttem - mondta Boville úr. - Bizonyára megkapta tegnapi levelemet.

- Hogyne.

- Meghoztam a nyugtatványt.

- Kedves jó Boville uram - mondta Danglars -, ha nincs ellenére, az ön özvegyei és árvái lesznek szívesek huszonnégy óráig várakozni, mivel Monte Cristo úr, aki az imént távozott, mint tetszett látni... Mert tetszett látni, ugye?

- Láttam. No és?

- Hát bizony Monte Cristo úr magával vitte az ő ötmilliójukat.

- Hogy lehet az?

- A grófnak korlátlan hitele volt nálam, a római Thomson és French cég által. Egyszerre csak beállított kerek ötmillióért, mire én odaadtam a banknak szóló utalványt: ott vannak a tőkéim letétben. Mármost attól tartok, hogy ha egy és ugyanazon a napon tízmilliót vennék fel a bank pénztárából, a pénztáros talán furcsállaná a dolgot. Két nap múlva - tette hozzá Danglars mosolyogva -, az már más.

- Ugyan, kérem! - kiáltott fel Boville úr nagyon hitetlenkedő hangon. - Ötmilliót adott át annak az úrnak, aki az imént távozott, és aki úgy üdvözölt engem, mintha régi ismerős volna?

- Talán ő ismeri önt anélkül, hogy ön is ismerné. Monte Cristo úr mindenkit ismer.

- Ötmilliót!

- Itt a nyugtatványa. Tegyen úgy, mint Szent Tamás tett: nézze meg és tapintsa meg.

Boville úr átvette Danglars kezéből a papírlapot és elolvasta:

Felvettem Danglars báró úrtól ötmillió-egyszázezer frankot, amelyet tetszése szerint bármikor felvehet a római Thomson és French cégtől.

- Hát csakugyan igaz! - mondta Boville.

- Ismeri ön a Thomson és French céget?

- Ismerem - jelentette ki Boville úr -, volt valamikor egy kis kétszázezer frankos ügyem velük. De azóta hírüket sem hallottam.

- Európa egyik legszilárdabb bankja - jelentette ki Danglars, és hanyagul íróasztalára dobta az elismervényt, amelyet visszavett Boville úrtól.

- És csupán önre volt neki ötmilliónyi hitele? Ejha! Valami nábob lehet akkor ez a Monte Cristo!

- Bizony nem tudom bizonyosan, hogy micsoda, de annyit tudok, hogy három korlátlan hitele volt: egyik nálam, a második Laffittenál, a harmadik pedig Rothschildnál - tette hozzá hanyagul Danglars. - Mint látja, engem tüntetett ki, és ázsió fejében nálam hagyta százezer frankját.

Boville úr nem győzött csodálkozni.

- El kellene mennem hozzá - mondta -, hátha tesz nálunk kegyes alapítványt.

- Tekintse úgy, mintha már meg is volna. Jótékony célra havonta több mint húszezer frankot ad.

- Nagyszerű! Egyébként például állítom majd elébe Morcerf-nét és fiát.

- Hogyhogy például?

- Egész vagyonukat a kórházaknak adományozták.

- Miféle vagyonukat?

- Egész vagyonukat, vagyis a meghalt Morcerf tábornok vagyonát.

- Miért tették ezt?

- Azért, mert nem akartak olyan nyomorult módon szerzett vagyon urai lenni.

- Hát miből fognak élni?

- Az anya vidéken éldegél majd, a fia pedig valami állást keres magának.

- Nohát, ez már túlzás! - jelentette ki Danglars.

- Tegnap intéztem el az adománylevél beiktatását.

- Mekkora volt az a vagyon?

- Nem valami sok: mindössze egymillió és két-háromszázezer frank. De térjünk csak vissza a millióinkhoz.

- Nagyon szívesen - felelte Danglars a világ legtermészetesebb hangján. - Nagyon sürgős tehát önnek ez az összeg?

- Természetesen. Holnap pénztárvizsgálatot tartunk.

- Holnap! Miért nem ezzel kezdte? Egy egész évszázad van még holnapig! Hány órakor lesz a pénztárvizsgálat?

- Két órakor.

- Küldjön ide délben - mondta Danglars szokott mosolyával.

Boville úr csak hümmögött valamit, bólintott és becsukta tárcáját.

- Ej no! Most jut eszembe - mondta Danglars -, még valami jobbat is tehet.

- Ugyan mit tehetnék?

- Monte Cristo elismervénye pénzt ér. Küldje el Rotschildhoz vagy Laffitte-hoz, meglátja, rögtön beváltják.

- De hiszen Rómában kell beváltani!

- Az igaz. Mindössze is öt-hatezer frank díjat kell érte lefizetnie.

A gondnok hátraugrott.

- Szó sincs róla! Akkor inkább várok holnapig. De nagyon könnyedén veszi!

- Egy pillanatig azt hittem, bocsásson meg, hogy valami kis hiánya van a pénztárban - jelentette ki Danglars szemtelenül.

- Ugyan! - jegyezte meg a gondnok.

- Hát kérem, az ilyesmi előfordul, és ilyenkor nem szoktak visszariadni némi kis áldozattól.

- Hála istennek, szó sincs róla! - mondta Boville úr.

- Tehát a viszontlátásra holnap, ugye, kedves gondnok úr?

- Igen, a viszontlátásra holnap. De, ugye, okvetlenül?

- Ugyan kérem, ne tessék tréfálni! Tessék csak délben ideküldeni, és a bankot addigra értesítem.

- Majd csak magam jövök el.

- Annál jobb, örülni fogok, ha viszontlátom.

Kezet szorítottak.

- Igaz is - szólt most hirtelen Boville úr -, nem megy a szegény Villefort kisasszony temetésére? A boulevard-on találkoztam a gyászmenettel.

- Nem én - felelte a bankár -, a Benedetto-ügy miatt még mindig kissé nevetségesnek érzem magam, és nemigen mutatkozom sehol.

- Bizony nem teszi helyesen. Hiszen nem az ön hibája volt az egész!

- Nézze csak, kedves gondnok úr, ha valaki olyan mocsoktalan nevet visel, mint az enyém, bizony nagyon érzékeny minden iránt.

- Mindenki sajnálja önt, higgye el, és főleg nagy részvéttel vannak a kedves lánya iránt.

- Szegény Eugénie! - jegyezte meg Danglars, és nagyot sóhajtott. - Tudja, hogy kolostorba vonul, uram?

- Nem tudtam.

- Sajnos, pedig így van! A szörnyű eset után való napon egy apáca barátnőjével elutazott: Olaszországban vagy Spanyolországban valamelyik szigorú rendbe fog belépni.

- Borzasztó!

Boville úr nem győzte vigasztalni az apát, azután eltávozott.

De még alig ért kívül az ajtón, Danglars olyan mozdulattal kiáltott utána, amelyet csak azok érthetnek meg, akik látták Frédéricket Robert Macaire[3] szerepében:

- Hülye!!! - Ezzel egy kis pénztárcába gyömöszölte Monte Cristo nyugtatványát:

- Csak gyere ide holnap délben - tette hozzá -, hol leszek én már akkor!

Kétszeresen magára zárta az ajtót, kiürítette a pénztár valamennyi fiókját, összeszedett mintegy ötvenezer frankot bankjegyekben, egy csomó különböző papirost elégetett, másokat előkészített, majd levélírásnak fogott, a levelet lepecsételte és megcímezte: Danglars bárónénak.

- Ma este - mormogta - magam teszem oda a kis öltözőasztalkájára.

Akkor a fiókból kivette útlevelét.

- Rendben van - mondta -, még két hónapig érvényes.

 

8
A Père-Lachaise temető

Boville úr valóban találkozott azzal a gyászmenettel, amely Valentine-t utolsó útjára kísérte.

Komor, felhős idő volt, még enyhe szél fújdogált, de már halált hozott az elsárgult levelekre, amelyek alig-alig ültek az ágakon, és szétszórta őket a levegőben. A száraz levelek aztán ellepték a boulevard-okat.

Villefort úr, mint vérbeli párizsi, csak a Père-Lachaise temetőt tartotta méltónak arra, hogy magába fogadja egy párizsi család halandó porhüvelyét. A többi temető mind falusiszámba ment a szemében, úgy tekintette őket, mint a halál zugfogadóit. Jó társaságbeli halott csakis a Père-Lachaise temetőben nyugodhatott méltó környezetben.

Mint láttuk, örök időkre szóló sírhelyet vett ott, azon emelkedett az a sírbolt, amely olyan gyorsan benépesedett első házasságából származó rokonsága tagjaival.

A mauzóleum homlokzatán ezek a szavak voltak olvashatók:

SAINT-MÉRAN és VILLEFORT CSALÁD

Mert ez volt Valentine édesanyjának, a szegény Renée-nek az utolsó kívánsága.

A pompás gyászmenet tehát a Père-Lachaise felé tartott, a faubourg Saint-Honoré felől. Keresztülhaladt egész Párizson, majd a faubourg du Temple-on, s a külső boulevard-okon át jutott el a temetőhöz.

A húsz gyászkocsi nyomában több mint ötven hintó haladt, és az ötven hintó mögött még több mint ötszázan mentek gyalogszerrel.

Csaknem valamennyien fiatalemberek voltak, akiket villámcsapásként ért Valentine halálhíre. Mert a század fagyos hidegsége és a kor prózaisága ellenére is átérezték ennek a virágjában elhunyt gyönyörű, szűzies, imádni való fiatal lánynak egész költőiségét.

Alig értek ki Párizsból, lovas hintó vágtatott feléjük. A négy ló, mintha acélrugón járna, hirtelen torpant meg: Monte Cristo fogata volt.

A gróf kiszállt kocsijából, és a gyászmenet után haladók közé vegyült.

Château-Renaud észrevette, azonnal kiszállt ő is nyitott hintajából, és hozzá csatlakozott. Ugyanúgy Beauchamp is leugrott kis kocsijáról, és hozzájuk ment.

A gróf figyelmes tekintettel kémlelte végig a tömeget. Szemmel látható volt, hogy keres valakit. Végül már nem állhatta meg szó nélkül:

- Hol van Morrel? - kérdezte. - Tudja valaki önök közül, uraim, hogy hol van?

- Mi már töprengtünk ezen a halottas háznál is - jegyezte meg Château-Renaud -, mert egyikünk sem látta.

A gróf azután hallgatott, de egyre csak vizsgálódott.

Végre megérkeztek a temetőbe.

Monte Cristo sastekintete egy pillanat alatt végigfutott a tiszafa és fenyőcsoportokon, és nyugtalansága csakhamar megszűnt: a sötét gyertyánlombok alá egy árnyék surrant be, és Monte Cristo bizonyára felismerte benne azt, akit keresett.

Mindenki tudja, hogy folyik le a temetés a holtak e pompás városában: a világos fasorokban szétszórtan sötét csoportozatok, az ég és föld mélységes csendje, amelyet csupán egy-egy letörött ág reccsenése vagy egy sír körül lehulló lomb zavar meg, majd a papok szomorú éneke, amelybe itt-ott zokogás vegyül egy-egy virágcsokor mögül, s a virágok alól néhány szenvedő és összekulcsolt kezű asszony alakja tűnik fel.

Az az árnyék, amelyet Monte Cristo megpillantott, gyorsan átsietett a Héloïse és Abélard sírja mögött levő, fákkal beültetett kis térségen, s megállt a halottvivő emberekkel együtt a gyászkocsi lovai mellett, ugyanakkor érve a sírhelyhez, mikor azok.

Mindenki figyelt valamire.

Monte Cristo le nem vette szemét arról az árnyékról, amelyet még közvetlen szomszédai is alig vettek észre.

A gróf két ízben is kilépett a sorból, hogy megnézze, nem nyúl-e ez az ember valami kabátja alá rejtett fegyver után.

Mikor a gyászmenet megállt, már jól fel lehetett ismerni az árnyalakban Morrelt, aki állig gombolt fekete kabátjában, ólomszínű, feldúlt arcával, kalapját görcsösen szorongatva olyan módon támaszkodott e mauzóleum fölötti dombon emelkedő fatörzshöz, hogy a kezdődő gyászszertartás legcsekélyebb mozzanatát se tévessze szem elöl.

Minden a szokott rendben folyt le. Néhányan - és persze ezek voltak a kevésbé megilletődöttek - beszédet mondottak. Voltak, akik ezt a korán kettétört életet siratták, megint mások az apa fájdalmára tértek ki. Akadt olyan ötletes ember is, aki szóba hozta, hogy ez a kislány nemegyszer könyörgött ki kegyelmet apjától olyanok számára, akiknek a feje fölött Villefort úr már ott tartotta az igazságszolgáltatás pallosát. Végül kimerítettek Malherbe-től Dupérier-ig minden szóvirágot és fájdalmas körmondatot.

Monte Cristo se látott, se hallott, helyesebben nem látott mást, csak Morrelt, akinek nyugalma és mozdulatlansága ijesztő látványt nyújtott neki, hiszen egyedül ő tudta, mi megy végbe a fiatal tiszt szívében.

- Nicsak - jegyezte meg hirtelen Beauchamp Debraynek -, hiszen itt van Morrel! De mi az ördögnek bújt el oda?

Figyelmeztették rá Château-Renaud-t is.

- Milyen sápadt - jegyezte meg Château-Renaud és megborzongott.

- Bizonyára fázik - felelte Debray.

- Dehogy - mondta halkan Château-Renaud. - Inkább azt hiszem, nagyon meg van hatva. Érzékeny lélek ám ez a Maximilien.

- Ugyan már! - jelentette ki Debray. - Hiszen alighogy ismerte Villefort kisasszonyt. Ön maga mondta.

- Az igaz. De azért jól emlékszem, hogy a Morcerf-né bálján háromszor is táncolt a lánnyal. Tudja, gróf, azon a bálon, amelyen ön olyan nagy feltűnést keltett.

- Bizony nem emlékszem - válaszolta Monte Cristo, de azt sem tudta, mire, azt sem, kinek felel, annyira elfoglalta Morrel személye.

A fiatalember arca kipirult, mint aki elfojtja vagy visszatartja a lélegzetét.

- A gyászbeszédek véget értek. Isten velük, uraim - mondta hirtelen a gróf.

Ezzel már útnak is indult, és hamarosan eltűnt, anélkül, hogy bárki is tudta volna, hová megy.

A gyászszertartás befejeződött, a jelenlevők megindultak vissza Párizs felé.

Csupán Château-Renaud kereste egy percig tekintetével Morrelt, de míg szemmel követte a távozó grófot, Morrel elhagyta a helyét, és Château-Renaud hiábavaló keresés után követte Debrayt meg Beauchamp-t.

Monte Cristo egy cserje mögé húzódott, elrejtőzött egy nagy síremlék mögött. Onnan teste Morrel legkisebb mozdulatait is. A fiatalember lassan közeledett a mauzóleumhoz, amelyet most már magára hagytak a kíváncsiak, majd a sírásók is.

Morrel lassan és bizonytalanul nézett körül. De abban a pillanatban, amikor tekintete már-már elérte volna a vele szemben állót, Monte Cristo még vagy tíz lépést haladt előre, teljesen észrevétlenül.

A fiatalember térdre borult.

A gróf előrenyújtott nyakkal, kimeredt szemmel, feszülő inakkal, hogy az első adott jelre odarohanjon, továbbra is egyre közeledett Morrelhez.

Morrel homlokát a sírkőhöz támasztotta, mindkét kezével magához szorította a vasrácsot, és azt mormogta:

- Ó, Valentine!

E két szó hallatára összeszorult a gróf szíve. Még egy lépést tett előre, és Morrel vállára tette a kezét:

- Ön az, kedves barátom? - mondta. - Hogy kerestem!

Monte Cristo azt várta, hogy Morrel kifakad, szemrehányásokkal, vádakkal illeti. Csalódott.

Morrel most feléje fordult, és látszólag nyugodtan ennyit felelt:

- Láthatja - mondta -, hogy imádkoztam!

A gróf kutató szemmel nézte végig a fiatalembert tetőtől talpig.

E vizsgálódás után kissé megnyugodott.

- Akar velem visszatérni Párizsba? - kérdezte.

- Köszönöm, nem.

- De csak van valami kívánsága?

- Engedjen békén tovább imádkozni.

A gróf minden ellenvetés nélkül távozott. De most új leshelyet foglalt el, ahonnan szemmel tarthatta Morrel minden mozdulatát.

A fiatalember végül is felállt, megtörölte poros térdét, majd elindult Párizs felé, anélkül, hogy akár csak egyszer is visszapillantott volna.

Szép lassan végighaladt a rue de la Roquette-en.

A gróf hazaküldte a Père-Lachaise temetőnél várakozó kocsiját, és száz lépésnyi távolságból követte a fiatalembert. Maximilien keresztülment a csatornán, és a boulevard-okon át visszatért a rue Meslayre.

Öt percre rá, hogy a kapu becsukódott Morrel mögött, ismét kinyílt Monte Cristo számára.

A kert bejáratánál Julie állt, és nagy figyelemmel nézte, amint Penelon mester kertészi minőségében éppen a bengáli rózsákat szemezgeti.

- Monte Cristo gróf úr! - kiáltotta a fiatalasszony azzal az örömmel, amellyel a család minden tagja fogadni szokta Monte Cristót, valahányszor megjelent a rue Meslayn.

- Maximilien most érkezett haza, ugye, asszonyom? - kérdezte a gróf.

- Úgy hiszem, láttam felmenni - válaszolta a fiatalasszony. - De nagyon kérem, szólítsa csak Emmanuelt.

- Bocsásson meg, asszonyom, de nekem azonnal fel kell mennem Maximilienhez - vetette ellen Monte Cristo -, valami nagyon fontos mondanivalóm van a számára.

- Akkor csak tessék felmenni - mondta Julie, és kedves mosolyával elkísérte, míg csak a gróf el nem tűnt a lépcsőn.

Monte Cristo egykettőre fent termett a második emeleten, ahol Maximilie lakosztálya volt.

Amint felért a lépcsőházba, hallgatózott: semmiféle nesz sem hallatszott.

Mint a legtöbb régimódi házban, amelyben csak egy család lakik, a lépcsőházat csak egy üveges ajtó zárta el.

Csakhogy az üvegajtó zárjában nem volt kulcs. Maximilien belülről zárta magára, és még csak belátni sem lehetett, mert piros selyemfüggöny takarta az üvegtáblákat.

A gróf aggodalmát élénk pirosság árulta el, pedig a megindultság bizony ritkán jelent meg ennek az érzéketlen embernek az arcán.

- Mitévő legyek? - mormogta.

Egy percig törte a fejét.

- Csengessek? - folytatta töprengését. - Nem, nem! Megesik, hogy egy csengő hangja, vagyis egy látogatás zaja sietteti annak az elhatározását, aki a Maximilien lelkiállapotában van, s akkor bizony a csengő hangjára egy másik hang ad feleletet.

Monte Cristo tetőtől talpig megremegett, és mivel nála az elhatározás villámgyors szokott lenni, könyökével beütötte az egyik üvegtáblát amely csörömpölve hullt le, majd félrevonta a függönyt, és megpillantotta Morrelt, aki tollal a kezében ugrott fel íróasztala mellől az üveg csörömpölésére.

- Nincsen semmi baj - mondta a gróf -, nagyon kérem, bocsásson meg, kedves barátom. Megcsúsztam és estemben nekiütöttem könyökömet az üvegajtónak. Mivel úgyis eltört, kihasználom az alkalmat, és bemegyek önhöz. Ne zavartassa magát, ne zavartassa magát.

A gróf benyúlt a törött ablaktáblán, és kinyitotta az ajtót.

Morrel felállt, nyilvánvalóan bosszantotta a dolog, és Monte Cristo elé ment, de nem annyira azért, hogy fogadja, hanem inkább azért, hogy meggátolja a belépésben.

- Ez bizony a személyzet hibája - jegyezte meg Monte Cristo, és megdörzsölte a könyökét. - Olyan fényes a padlója, mint a tükör.

- Megsebesült, uram? - kérdezte Morrel hidegen.

- Nem tudom. De mit csinált itt? Írt?

- Én?

- Csupa tinta az ujja.

- Igaz - válaszolta Morrel -, írtam. Megesik ez néha velem, még ha katona vagyok is.

Monte Cristo kissé beljebb lépett a szobába. Maximilien kénytelen volt utat engedni neki, de legalább nyomon követte.

- Írt? - folytatta Monte Cristo, és mereven fürkészett maga körül.

- Már volt szerencsém megmondani, hogy írtam - felelte Morrel.

A gróf körülnézett.

- Pisztolyok az írószerek mellett! - mondta, és odamutatott az íróasztalra rakott fegyverekre.

- Elutazom - magyarázta Maximilien.

- Barátom! - mondotta Monte Cristo végtelenül gyöngéd hangon.

- Uram!

- Barátom, kedves Maximilien, könyörgök, csak semmi végzetes elhatározást!

- Miféle végzetes elhatározásról beszél? - kérdezte Morrel vállat vonva. - És miért volna egy utazás végzetes elhatározás?

- Maximilien - mondotta Monte Cristo -, tegyük csak le mindketten az álarcot. Maximilien, ne adja itt a nyugodt embert, és én sem tettetem a felületes érdeklődést. Meg kell értenie, ugye, hogy ha azt tettem, amit tettem, ha bezúztam az ablaktáblákat, ha behatoltam egy barátom szobájának titkaiba, megérti, mondom, hogy ha mindezt megtettem, akkor valami igen nagy nyugtalanság vagy még inkább egy szörnyűséges meggyőződés vitt reá. Morrel, ön meg akarja ölni magát!

- Ugyan! - felelte Morrel remegve. - Hogy juthat ilyesmi az eszébe, gróf úr!

- Ha mondom, ön meg akarja ölni magát - folytatta a gróf ugyanazon a hangon. - Itt is reá a bizonyíték.

Ezzel az íróasztalhoz lépett, felemelte azt a fehér papírlapot, amelyet a fiatalember egy megkezdett levélre dobott, azután megfogta a levelet.

Morrel odaugrott, hogy kikapja a kezéből.

Monte Cristo azonban előre látta azt a mozdulatot, megragadta Morrel csuklóját, és mint valami acéllánc, úgy szorította, hogy mozdulni sem tudott.

- No látja, hogy öngyilkos akart lenni! Morrel! - mondta a gróf. - Meg is írta a levélben.

- Ejnye! - kiáltott Morrel, aki a látszólagos nyugalomból minden átmenet nélkül a legnagyobb hevességbe ment át. - Ha úgy volna, ha arra szántam volna magam, hogy magam ellen fordítsam pisztolyom csövét ugyan ki akadályozhatna meg benne? Kinek volna bátorsága hozzá, hogy ebben meggátoljon? Ha azt mondom: minden reménységem elveszett, szívem kettétört, életem lángja kialudt, már csak gyász és undor van körülöttem. A föld hamuvá lett, minden emberi hang engem marcangol. Ha azt mondom: könyörületes hozzám, aki engedi, hogy meghaljak, mert ha nem enged meghalni, elvesztem az eszem, megőrülök! Ha ezeket mondom önnek, uram, ha majd látják, hogy mindezt halálos félelemmel és szívszorongva mondom, azt felelik nekem: "Nincs igaza!"? Ha megakadályozzák, én leszek a legboldogtalanabb. Mondja, uram, volna ehhez bátorsága?

- Volna, Morrel - felelte Monte Cristo olyan hangon, amelynek nyugodtsága különös ellentétben állott a fiatalember kitörésével. - Én megakadályozom.

- Ön! - kiáltott Morrel egyre növekvő haraggal és szemrehányással. - Ön, aki esztelen reménységgel hitegetett, ön, aki hiú ígéretekkel tartott vissza, áltatott, kecsegtetett, amikor valami merész, elszánt lépéssel megmenthettem volna őt, vagy legalább az én karomban halt volna meg. Ön, aki azt állította, hogy ura a szellem és anyag csodálatos erőinek, ön, aki a Gondviselés szerepét játssza, vagy inkább úgy tesz, mintha játszaná, aki azonban még annyi hatalommal sem rendelkezett, hogy ellenmérget adjon egy megmérgezett fiatal lánynak! Uram, ha nem borzadnék öntől, akkor szánnom kellene!

- Morrel...

- Igen, ön azt mondta: vessük le az álarcot, hát rendben van, én levetettem. Mikor a temetőben odajött hozzám, akkor még feleltem önnek, mert jószívű vagyok. Mikor ide belépett, hagytam, hadd jöjjön be egészen... Minthogy azonban visszaél türelmemmel, mivel még itt sem hagy nyugton, ebben a szobában, ahová úgy vonultam vissza, mintha a síromba jöttem volna, mivel újabb kínszenvedést okoz nekem, holott azt hittem, kimerítettem már valamennyit, Monte Cristo gróf, állítólagos jótevőm, Monte Cristo gróf, egyetemes mentőangyal, legyen nyugodt, látni fogja, amint barátja meghal!...

Morrel az őrület kacagásával vetette magát ismét a pisztolyokra.

Monte Cristo halálsápadtan, de ragyogó szemmel nyúlt a fegyverek után, és rászólt az őrjöngőre:

- Márpedig ismét csak azt mondom, hogy nem öli meg magát!

- Akadályozza hát meg! - vetette ellen Morrel végső lendülettel, amely éppúgy megtört a gróf acélkarjában, mint az előbbi.

- Megakadályozom!

- De végül is kicsoda ön, hogy ilyen zsarnoki módon mer fellépni szabad és gondolkodó lények ellen? - kiáltotta Maximilien.

- Hogy ki vagyok? - ismételte Monte Cristo. - Hallgassa meg: az egyetlen ember vagyok a világon, akinek jogában áll, hogy azt mondja önnek: Morrel, nem akarom, hogy apád fia meghaljon!

És Monte Cristo fenséges, átszellemült, felmagasztosult arccal, két karját keresztbe fonva közeledett a reszkető fiatalember felé, aki akaratlanul is hátrált egy lépést ennek az embernek szinte isteni lénye előtt.

- Miért beszél az apámról? - hebegte. - Miért keveri bele apám emlékét abba, ami ma történik velem?

- Mert én vagyok az, aki egyszer megmentette az apád életét, mikor öngyilkos akart lenni, mint ahogy te is meg akarod ölni magadat. Mert én vagyok az, aki azt az erszényt küldtem kishúgodnak, és a Pharaon-t az öreg Morrelnek. Mert én vagyok Edmond Dantès, aki valamikor a térdén ringatott téged mint gyermeket!

Morrel ismét hátrált egy lépést, megtántorodott, lélegzet után kapkodott, megsemmisülten lihegett, görnyedezett, majd ereje végképp elhagyta, és nagyot kiáltva borult le Monte Cristo lába elé.

De ez a rendkívül erős lélek hirtelen összeszedte minden erejét: felkelt, kirohant a szobából, és lefutott a lépcsőn, miközben tele torokkal kiáltotta:

- Julie! Julie! Emmanuel! Emmanuel!

Most már Monte Cristo is ki akart sietni, de Maximilien inkább megölette volna magát, semhogy kibocsássa az ajtón, amelyet becsukva tartott.

Maximilien kiáltására rémülten rohant elő Julie, Emmanuel, Penelon és még néhány szolga.

Morrel kézen fogta őket, és kitárta az ajtót.

- Boruljatok térdre - kiáltotta zokogástól elfojtott hangon. - Térdre! Apánk jótevője és megmentője áll előttetek! Ő...

Azt akarta mondani:

- Ő Edmond Dantes!

De a gróf megragadta a karját és visszatartotta.

Julie ráborult a gróf kezére, Emmanuel úgy ölelte, mint egy életmentő istent, Morrel másodszor is térdre esett, és homlokával a padlót verte.

Az ércből való ember akkor úgy érezte, mintha a szíve kitágult volna a mellében, torkából a szemébe szökött egy forró hullám, lehajtotta fejét és sírt.

A szobában néhány percig nem hallatszott más, csak zokogás és lélekből fakadó sóhajtozás. Ezeket a hangokat még az Úr legkedvesebb angyalai is harmonikusnak találták volna.

Alig tért magához Julie mélységes felindulásából, kisietett a szobából, lement az első emeletre, gyermekes örömmel futott a szalonba, felemelte a kristályburát, kivette alóla azt az erszényt, amely az allées de Meilhan-i ismeretlen útján került hozzá.

Ezalatt Emmanuel meg-megcsukló hangon mondta a grófnak:

- Mondja csak, gróf úr, miért nem tárta fel kilétét egészen a mai napig, holott hallotta, mennyit emlegettük ismeretlen jótevőnket, látta, mennyi hálával és imádattal emlékezünk reá? Ó, ez kegyetlenség volt velünk szemben, sőt, szinte azt merném mondani, gróf úr, önmagával szemben is.

- Hallgasson ide, barátom - válaszolta a gróf -, bízvást nevezhetem önt így, mert már tizenegy esztendő óta a barátom, anélkül, hogy sejtette volna. E titok leplének fellebbentését nagy esemény idézte elő, amelyet még nem ismerhet. Isten a tanúm, hogy szívem legmélyére akartam zárni e titkot mindörökre. De Maximilien kirobbantotta belőlem hevességével, amelyet már meg is bánt, bizonyos vagyok benne.

Látta, hogy Maximilien még mindig térden állva az egyik karosszéknek támaszkodik.

- Vigyázzon rá - tette hozzá Monte Cristo halkan, és jelentősen megszorította Emmanuel kezét.

- Ugyan miért? - kérdezte a fiatalember csodálkozva.

- Azt nem mondhatom meg. De nagyon vigyázzon rá.

Emmanuel tekintetével végigfutott a szobán, és megpillantotta Morrel pisztolyait.

Szeme rémülten meredt a fegyverekre, és kérdőn mutatott feléjük.

Monte Cristo bólintott.

Emmanuel a pisztolyok felé nyúlt.

- Hagyja ott - mondta a gróf.

Aztán odalépett Morrelhez, és megfogta a kezét. A nagy izgalom annyira megviselte a fiatalember szívét, hogy utána most tompa kábultság vett erőt rajta.

Julie visszatért, kezében a selyemerszénnyel, arcán két ragyogó örömkönny gördült végig, mint két hajnali harmatcsepp.

- Itt az ereklye - mondta. - Nehogy azt higgye, hogy kevésbé kedves nekem, mióta tudjuk, hogy ki volt a megmentőnk.

- Gyermekem - felelte Monte Cristo és elpirult -, engedje meg, hogy visszavegyem ezt az erszényt. Mióta ismerik valódi arcomat, nem akarok másként élni emlékezetükben, csak abban a szeretetben, amelyet kérek önöktől.

- Nem, nem! - felelte Julie, és szívére szorította az erszényt. - Kérve kérem, ne vegye el, hiszen egyszer úgyis itt hagy bennünket. Mert, sajnos, egyszer elhagy bennünket, ugye?

- Kitalálta, asszonyom - válaszolta Monte Cristo mosolyogva. - Egy hét múlva elhagyom ezt az országot, ahol igen sokan boldogan éltek, pedig megérdemelték volna az ég büntetését, az én szegény apámnak meg éhen és betegen kellett meghalnia.

Monte Cristo, míg közeli utazásáról beszélt, le nem vette a szemét Morrelről, és észrevette, hogy ezek a szavai: "Elhagyom ezt az országot", semmiféle hatással sem voltak Morrel kábultságára. Megértette, hogy még egy végső küzdelmet kell megvívnia barátja fájdalmával, kézen fogta Julie-t meg Emmanuelt, megszorította kezüket, és egy apa gyöngéd méltóságával mondta nekik:

- Drága barátaim, nagyon kérem, hagyjanak magamra Maximiliennel.

Julie-nek most alkalma volt magával vinni értékes ereklyéjét, amelyről Monte Cristo elfelejtett újra beszélni.

Gyorsan magával vonta férjét.

- Hagyjuk magukra őket - mondta.

A gróf egyedül maradt Morrellel, aki még mindig mozdulatlan volt, mint valami szobor.

- Szedd már össze magadat, Maximilien - mondta a gróf, és megérintette forró ujjával a fiatalember vállát.

- Kezdek újra ember lenni, mert már ismét szenvedek.

A gróf összeráncolta a homlokát, látszott rajta, hogy sötét kétségek gyötrik.

- Maximilien! Maximilien! - mondta. - A te gondolataid méltatlanok egy igaz keresztényhez.

- Nyugodjék meg, barátom - jelentette ki Morrel. Felemelte a fejét, és kimondhatatlanul szomorú mosollyal nézett a grófra. - Nem keresem többé a halált.

- Tehát - folytatta Monte Cristo - nem nyúlsz fegyverhez, nem esel kétségbe.

- Nem, hiszen jobb módszerem van, mint a pisztoly csöve vagy a tőr hegye, hogy kigyógyítson fájdalmamból.

- Szegény bolond, te!... Hát mi az a módszer?

- Maga a fájdalom fog megölni!

- Barátom - mondta Monte Cristo éppen olyan fájdalmasan -, hallgass meg: valamikor egy olyan kétségbeesett pillanatban, mint a tied, mert hiszen éppen olyan elhatározásra vezetett, én is öngyilkos akartam lenni. Egyszer ugyanilyen kétségbeesett helyzetben akarta apád is bevégezni életét. Ha abban a pillanatban, amikor apád a homlokára illesztette pisztolya csövét, és abban a percben, amikor én félredobtam rabkenyeremet, amelyhez már három nap óta hozzá sem nyúltam, ha akkor azt mondta volna valaki, ebben a végső pillanatban: "Élj! Mert eljön a nap, amikor boldog leszel, amikor áldani fogod az életet" Bárhonnan jött volna is a szózat, a kételkedés mosolyával vagy a hitetlenség félelmével fogadtuk volna. Pedig hányszor, de hányszor áldotta apád az életet, mikor téged megcsókolt, és hányszor áldottam én magam is...

- Ó! - kiáltott Morrel, félbeszakítva a grófot. - Hiszen ön csak a szabadságát veszítette el, apám csak a vagyonát. De én, én Valentine-t veszítettem el!

- Nézz rám, Morrel - mondotta Monte Cristo azzal az ünnepélyességgel, amely némely alkalmakkor olyan naggyá és meggyőzővé tette -, nézz rám, nincs könny a szememben, a vér nem fut lázasan ereimben, s a szívem sem ver hevesen, pedig szenvedni látlak téged, Maximilien, téged, akit úgy szeretek, mintha fiam volnál! Hidd el nekem, Morrel, hogy a fájdalom olyan, mint az élet, és mindig tartogat valami ismeretlent. És ha kérlek, ha parancsolom, hogy életben maradj, Morrel, ezt abban a meggyőződésben teszem, hogy egyszer csak hálás leszel azért, amiért életben tartottalak!

- Istenem! - kiáltott a fiatalember. - Istenem! Mit beszél, gróf? Vigyázzon, mit mond! Ön talán még sohasem szeretett?

- Gyermek! - válaszolta a gróf.

- Az igazi szerelemre gondoltam - folytatta Morrel. - Látja, én katona vagyok, mióta csak felnőttem. Elértem a huszonkilenc esztendőt anélkül, hogy bárkit is szerettem volna, mert hiszen azok az érzések, amelyek addig voltak a szívemben, nem érdemlik meg a szerelem nevét. Huszonkilenc éves koromban megpillantottam Valentine-t. Most már idestova két esztendeje szeretem, két esztendő óta olvashattam tiszta, szűzies érzéseit szívében, mint a nyitott könyvben, ahová maga az Úr írta be ezeket az érzéseket. Gróf, nekem Valentine a végtelen, hatalmas, ismeretlen boldogságot jelentette, s ez a boldogság nagyon is nagy, nagyon is tökéletes, nagyon is isteni volt erre a világra. Mivel a földi élet nem adta ezt meg nekem, meg kell mondanom, gróf, hogy Valentine nélkül nekem az élet csak gyötrelem és kétségbeesés.

- Azt mondtam, hogy remélj, Morrel - ismételte a gróf.

- Akkor hát vigyázzon, ismétlem én is - mondta Morrel - mert ön azon igyekszik, hogy meggyőzzön, ha pedig meggyőz, elveszi a józan eszemet, mert azt hiteti el velem, hogy még viszontláthatom Valentine-t.

A gróf mosolygott.

- Barátom, apám! - kiáltott Morrel magánkívül. - Vigyázzon, most már harmadszor mondom, mert megrémít az a nagy befolyás, amelyet reám gyakorol. Vigyázzon szavai értelmére, mert a szemem ismét felélénkül, a szívem megint megdobban és újraéled. Vigyázzon, mert természetfölötti dolgokat fog még elhitetni velem. Engedelmeskedném, ha azt parancsolná, vegyem le a Jairus leányának sírját borító követ, járnék a hullámok tetején, mint az apostol tette, ha ön intene nekem, hogy a hullámokon járjak. Vigyázzon, mert én önnek engedelmeskedem.

- Remélj, barátom - ismételte a gróf.

- Ó! - mondta Morrel, és legnagyobb lelkesültségéből visszazuhant a bánat mély örvényébe. - Ön csak játékot űz velem: úgy tesz, ahogy a jó édesanyák, vagy inkább azok az önző anyák, akik mézesmázos szavakkal csillapítják le gyermekük fájdalmát, mert fárasztja őket a gyermek sírása. Nem, barátom, nem volt helyes, hogy azt mondtam: vigyázzon. Nem, ne féljen semmit, fájdalmamat olyan gondosan eltemetem szívem mélyére, olyan titokban tartom, hogy még szánakoznia sem kell majd rajtam. Isten önnel, barátom, isten önnel!

- Ellenkezőleg - mondta a gróf. - Ettől a perctől fogva mellettem és velem élsz, Maximilien, nem hagysz el, és egy hét múlva elutazunk Franciaországból.

- És még mindig azt hajtogatja, hogy reméljek?

- Azt mondom, remélj, mert tudom a módját, hogy meggyógyítsalak.

- Ön még jobban megszomorít, gróf, ha lehetséges. Ön afféle mindennapi bánatnak hiszi az engem ért csapást, és azt gondolja, hogy megvigasztal holmi köznapi szórakozással, az utazással.

Morrel megvető hitetlenséggel rázta a fejét.

- Mit mondjak még? - folytatta Monte Cristo - Én hiszek az ígéreteimben, engedd, hogy kísérletezzem.

- Gróf, ön csak meghosszabbítja haldoklásomat.

- Így hát - mondta a gróf -, te kishitű ember, nincs erőd néhány napot adni barátodnak, hogy bebizonyítsa, mit tehet! Mit tudod te, miféle hatalma van Monte Cristo grófjának?! Tudod-e, hogy mennyire parancsol a földi hatalmaknak? Tudod-e, hogy Istenbe vetett hite olyan nagy, hogy csodát várhat attól, aki azt mondta: az ember hitével hegyeket lehet elmozdítani? Várjad hát azt a csudát, amelynek elkövetkeztében bízom, vagy pedig...

- Vagy pedig... - ismételte Morrel.

- Vagy pedig, vigyázz, Morrel, mert hálátlannak foglak nevezni.

- Legyen irgalmas hozzám, gróf.

- Annyira irgalmas vagyok hozzád, Maximilien, hogy ha egy hónap alatt meg nem gyógyítalak, napra, órára pontosan, fogj a szavamnál, Morrel, magam adom kezedbe töltött pisztolyaidat, és elébed teszek egy csésze olaszországi mérget, hidd el nekem, biztosabb hatású és gyorsabban ölő mérget, mint az volt, mely Valentine-t megölte.

- Megígéri ezt?

- Meg, mivel én is ember vagyok, mert - mint ahogy már említettem - magam is meg akartam halni valamikor, sőt, még azóta is, hogy a boldogtalanság távol van tőlem, nemegyszer ábrándoztam az örök álom gyönyöréről.

- Bizonyos, hogy ezt megígéri nekem, gróf? - kiáltott fel Morrel szinte kábultan.

- Nemcsak ígérem, meg is esküszöm rá - jelentette ki Monte Cristo, és esküre emelte kezét.

- Ön tehát becsületére fogadja, hogy ha egy hónap múlva is ilyen vigasztalhatatlan leszek, megengedi, hogy szabadon rendelkezzem az életemmel, és bármit tennék is, nem fog hálátlannak nevezni?

- Egy hónap múlva, napra pontosan, Maximilien, egy hónap múlva órára pontosan, ez a dátum szent, Maximilien: nem tudom, eszedbe jutott-e, hogy ma szeptember ötödike van? Ma van pontosan tíz esztendeje, hogy megmentettem apádat az öngyilkosságtól.

Morrel megragadta a gróf kezét és megcsókolta. A gróf tűrte ezt, mintha megértette volna, hogy ez az imádat megilleti.

- Egy hónap múlva - folytatta Monte Cristo - az asztalon, amelynél ülni fogunk, néhány kitűnő fegyver és fájdalmatlan, halált hozó ital lesz. Viszonzásképpen meg kell ígérned, hogy addig várakozol, és életben maradsz.

- Ó, erre esküszöm! - kiáltott Morrel. Monte Cristo a szívére ölelte a fiatalembert, és sokáig magához szorította.

- Most pedig - mondta -, mától kezdve nálam lakol. Elfoglalod Haydée lakosztályát, s így legalább leányom helyét a fiam fogja betölteni.

- Haydée! - mondta Morrel. - Hát mi történt Haydée-val?

- Ma éjszaka elutazott.

- Elhagyta önt?

- Nem, bevár engem... Légy tehát készen, hogy átjöjj a rue des Champs-Elysées-re, és most intézd úgy, hogy távozásomat senki se vegye észre.

Maximilien lehajtotta a fejét, és engedelmeskedett, mint egy gyermek vagy egy apostol.

 

9
Az osztozkodás

A rue Saint-Germain des Prés egy fogadójában, amelyet Albert de Morcerf szállásul választott édesanyja és a maga számára, az első emeleti kis lakosztályt valami nagyon titokzatos személyiség bérelte ki.

Ennek az embernek az arcát még a kapus sem látta soha, sem kimenet, sem bejövet, mert télen át mindig olyan széles piros nyakravalót csavart egészen az álláig, amilyet az urasági kocsisok viselnek, akik a színházi előadások után várják gazdáikat, nyáron pedig mindig abban a pillanatban használta a zsebkendőjét, mikor a kapus fülkéje előtt elhaladt. Meg kell azonban vallani, hogy a lakók minden szokás ellenére sem firtatták ennek az embernek a kilétét. És mivel az a hír járta róla, hogy valami igen magas rangú és befolyásos ember lehet, nagy volt a tekintélye is ennek a titokzatos személyiségnek.

Rendszeresen látogatott el a házba, noha egyszer késett valamelyest, máskor meg előbb érkezett. De akár tél volt, akár nyár csaknem mindig négy óra felé jelent meg lakásában, az éjszakát azonban sohasem töltötte ott.

Tél idején délután fél négykor gondosan befűtött a figyelmes szobalány, aki a lakást gondozta. Nyáron ugyanez a szolgáló fél négykor jeget vitt fel a lakásba.

Mint mondottuk, a titokzatos személyiség négy órakor megérkezett.

Húsz perccel később kocsi állt meg a ház előtt. A kocsiból feketébe vagy sötétkékbe öltözött, de mindig sűrűn lefátyolozott nő szállt ki, mint egy árnyék suhant el a kapus fülkéje előtt, és olyan könnyed járással ment fel a lépcsőn, hogy léptei alatt a lépcső meg se reccsent.

Sohase kérdezte meg tőle senki, hogy hová megy.

Arca tehát, csakúgy, mint magáé a lakóé, teljesen ismeretlen maradt a kapu két őre, e minta-portások előtt, és ezek talán a főváros valamennyi portása között egyedüliek voltak, akik semmiféle kíváncsiságot nem árultak el.

Mondanunk sem kell, hogy a hölgy az első emeletre ment. Különös módon kaparászott az egyik ajtón, mire az ajtó megnyílt, majd újra gyorsan becsukódott, ennyi volt az egész.

Elmenőben ugyanígy történt minden, mint jövet.

Elsőnek az ismeretlen nő távozott, a fátyol most is egészen elborította arcát, beszállt a kocsijába, amely aztán hol egyik, hol másik utca végén tűnt el. Húsz percre rá az ismeretlen férfi távozott, jól bebugyolálva nyakravalójába, vagy zsebkendőjébe rejtőzködve, és szintén eltűnt.

Egy nappal később, hogy Monte Cristo grófja meglátogatta Danglars-t, a Valentine temetése utáni napon, a titokzatos lakó délelőtt tíz óra tájban érkezett, ahelyett hogy rendes szokása szerint, délután négy óra felé jött volna.

Csaknem rögtön utána, be sem várva a megszokott időközt, bérkocsi érkezett, s a fátyolos hölgy nagy sietve ment fel a lépcsőn. Az ajtó kinyílt, majd ismét becsukódott.

De még mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, a hölgy hangja hallatszott:

- Ó, Lucien! Drága barátom!

Így aztán a kapus akarattanul is meghallotta ezt a felkiáltást, és most tudta meg, hogy lakóját Luciennek hívják. De mivel a kapusok mintaképe volt, megfogadta, hogy még a feleségének se mondja el.

- Mi történt, drága barátnőm? - kérdezte az a férfi, akinek a nevét a fátyolos hölgy zavarában vagy sietségében elárulta. - Beszéljen gyorsan.

- Számíthatok önre, barátom?

- Természetesen, de hiszen ezt jól tudja. De mi történt hát? Ma reggeli levele borzasztó bizonytalanságban hagyott. Írása rendetlen, sebtiben odavetett. Nyugtasson már meg, vagy pedig rémítsen meg teljesen.

- Lucien, nagy dolog történt! - jelentette ki a hölgy, és kérdő pillantást vetett a férfira. - Danglars úr az éjjel elutazott!

- Elutazott! Danglars úr elutazott! Ugyan hová?

- Azt nem tudom.

- Hogyhogy nem tudja? Hát úgy ment el, hogy nem tér vissza?

- Kétségtelenül! Este tíz órakor saját kocsiján hajtatott el a charentoni sorompóig. Ott már útra készen várta egy postakocsi, abba inasával együtt beszállt, és a kocsisának azt mondta, hogy Fontainebleau-ba megy tovább.

- No és ön mit szólt ehhez?

- Várjon csak, barátom. Levelet hagyott nekem Danglars.

- Levelet?

- Tessék, olvassa el.

A báróné egy felbontott levelet vett elő a zsebéből, és átnyújtotta Debraynek.

Debray habozott egy kicsit, mielőtt nekikezdett volna az olvasásnak, mintha ki akarta volna találni a tartalmát, vagy még inkább, mintha már jó előre állást akart volna foglalni a levél tartalmától függetlenül.

Néhány másodperc alatt végleges elhatározásra juthatott, mert belefogott az olvasásba.

Íme, ez volt az a levél, amely olyan nagyon kihozta a sodrából Danglars-nét:

Asszonyom és hűséges hitvesem!

Debray akaratlanul is megállt, és a bárónéra nézett, aki mélyen elpirult.

- Olvassa csak - mondta az asszony.

Debray pedig folytatta:

Mikor kézhez veszi ezt a levelet, nem lesz már férje! Ó, ne vegye nagyon szívére a dolgot, éppúgy nem lesz férje, mint ahogy nincsen leánya, vagyis én már a Franciaországból kifelé vezető harminc-negyven út egyikén fogok járni.

Azért mégis tartozom önnek magyarázattal, és mivel ön olyan asszony, aki megérti ezeket a magyarázatokat, meg is adom őket.

Figyeljen csak ide:

Ma reggel történetesen ötmilliót kellett hirtelenében kifizetnem, ami meg is történt. Csaknem közvetlenül ezután ugyanekkora összeg kifizetése vált volna szükségessé. Ezt már holnapra halasztottam, de én még ma elutazom, hogy kikerüljem azt a holnapi napot, amelyet csak nagy üggyel-bajjal tudnék elviselni.

Megérti ezt, ugye, asszonyom és drága hitvesem?

Azt mondom: ön megérti, hiszen éppolyan jól ismeri az ügyeim állását, mint én magam, sőt, talán jobban is, mint én, mert ha azt kutatnánk, hogy hová lett nemrég még szép vagyonomnak nagyobbik fele, én bizony nem tudnék rá feleletet adni, míg ellenben ön tökéletesen tisztán látja a helyzetet, ebben bizonyos vagyok.

Mert a női ösztön csalhatatlan, valami különleges algebra segítségével, amelyet maguk találtak ki, még a csodát is megmagyarázzák. Én ellenben csak az egyszerű számjegyekben vagyok jártas, s mióta azok megcsaltak, semmit sem tudok többé.

Nem csodálkozott rajta olykor, hogy milyen gyorsan megyek tönkre, asszonyom?

Nem vakította el olykor aranyrúdjaim izzó szétolvadása?

Én, bevallom, leégtem. Reméljük, hogy ön talált a hamuban némi aranyat is.

Ezzel a vigasztaló reménységgel távozom, asszonyom és igen bölcs hitvesem, anélkül, hogy a lelkifurdalás legkevésbé is bántana, amiért elhagyom önt. Önnek megmaradnak a barátai, a kérdéses hamu, és mint legfőbb boldogság: a szabadsága, amelyet sietek visszaszolgáltatni önnek.

És most elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, asszonyom, amikor még egy bizalmas magyarázattal adózom önnek.

Addig, amíg azt reméltem, hogy ön családunk jólétén fáradozik, vagy lányunk vagyonát akarja gyarapítani, bölcs ember módjára szemet hunytam. De most, hogy ebből a házból kietlen romot csinált, már nem vagyok hajlandó mások vagyonának alapjait növelni.

Gazdag volt, amikor feleségül vettem, de nem övezte önt valami nagy tisztelet.

Bocsássa meg, hogy ilyen őszintén beszélek, de mivel minden valószínűség szerint én most csak kettőnk számára tárom fel a helyzetet, nem látom be, miért mérlegeljem szavaimat.

Egyre gyarapítottam vagyonunkat, s az több mint tizenöt éven keresztül mind nagyobbra nőtt, egészen addig, míg a számomra még most is ismeretlen és érthetetlen csapások romba nem döntötték, anélkül, hogy - s ezt bízvást állíthatom - legkevésbé is hibás lettem volna benne.

Ön, asszonyom, csak azon igyekezett, hogy a saját vagyonát gyarapítsa, s ez önnek sikerült is, erről meg vagyok győződve.

Úgy hagyom el tehát most, mint ahogy elvettem: gazdagon, de kevés tisztelet közepette.

Isten önnel.

A mai naptól kezdve én is a magam számlájára dolgozom. Higgye el, hálás vagyok önnek a jó példáért, amellyel elöl járt, s amelyet követni fogok.

        Odaadó, hű férje

DANGLARS báró

A báróné szemmel követte Debrayt, míg az ezt a kínos és hosszú levelet végigolvasta. Jól látta, hogy a fiatalember, minden önuralma ellenére is, hol elpirult, hol elsápadt.

Mikor végigolvasta, gondosan összehajtogatta a levelet, és mélyen elgondolkodott.

- Mit szól hozzál - kérdezte Danglars-né könnyen érthető aggodalommal.

- Mit szólok hozzá, asszonyom? - ismételte gépiesen Debray.

- Milyen gondolatokat kelt önben ez a levél?

- Nagyon egyszerű a dolog, asszonyom. Az a gondolatom támadt, hogy Danglars úr nagyon is élt a gyanúperrel.

- Ez kétségtelen. De ennyiből áll az egész mondanivalója?

- Nem értem - jegyezte meg Debray fagyosan.

- Elutazott! Végleg elment! Eltávozott, hogy soha többé vissza ne térjen!

- Ó! - mondta Debray. - Sose higgye ezt, báróné.

- Nem, ha mondom, nem jön vissza soha többé. Jól ismerem, megingathatatlan ő minden elhatározásában, ha a saját érdekéről van szó. Ha úgy érezte volna, hogy valamiben még hasznomat veszi, magával vitt volna, de itt hagyott Párizsban, ami azt jelenti, hogy elválásunk előmozdítja az ő terveit. Ez visszavonhatatlan, és én mindörökre szabad vagyok - tette hozzá Danglars-né ugyanazzal a könyörgő arckifejezéssel.

Debray azonban nemhogy felelt volna, hanem hagyta, hogy az asszony hadd aggodalmaskodjék, és merüljön gondolataiba.

- Mi az?! - tört ki végül is az asszony. - Hát nem is felel, uram?

- Csak egyetlen kérdésem volna: mihez akar fogni?

- Hiszen én is éppen ezt akartam kérdezni öntől - válaszolta a báróné szívdobogva.

- Úgy? - mondta Debray. - Tehát tanácsot kér?

- Igen, tanácsot kérek - felelte a báróné elszoruló szívvel.

- Hát ha tanácsot kér - felelte hidegen a fiatalember -, csak annyit mondhatok, hogy utazgasson.

- Utazgassak! - mormogta Danglars-né.

- Természetesen. Mint ahogy Danglars úr kifejtette, ön gazdag és teljesen szabad. Párizstól való távolléte feltétlenül szükséges, legalább úgy hiszem, a kettős botrány miatt, amelyet egyrészt Eugénie kisasszony füstbe ment házassága, másrészt Danglars úr eltűnése okozott... Az a fontos, hogy a világ szemében ön elhagyott és szegény asszony legyen, mert a csődbe ment bankár feleségének sose bocsátanák meg gazdagságát és nagyúri életmódját. Először is elég, ha mindössze két hétig marad Párizsban, mindenkinek elmondja, hogy férje elhagyta, és legjobb barátnőinek, akik majd szétviszik a hírt mindenfelé, egyre azt mesélgeti, hogyan történt az egész eset. Azután hagyja el a palotát, hagyja ott az ékszereit, ne kérjen tartásdíjat, mire mindenki csak az ön önzetlenségét fogja dicsérni. Így majd elhiszik, hogy elhagyatott és vagyontalan, mert hiszen egyedül csak én ismerem az ön vagyoni helyzetét, és kész vagyok elszámolni önnel, mint hűséges üzlettársa.

A báróné sápadtan, lesújtva hallgatta ezt a beszédet, s borzasztó rémület és kétségbeesés fogta el Debray nyugodt, közönyös hangja hallatára.

- Elhagyatott! - ismételte. - Igen, igen, igazán elhagyatott vagyok... Igaza van, uram, senki sem fogja kétségbevonni elhagyatottságomat.

Ez a büszke és szenvedélyesen szerelmes asszony csak ennyit tudott felelni Debraynek.

- De gazdag, sőt, dúsgazdag - folytatta Debray, és tárcájából iratokat vett elő, s kiteregette az, asztalra.

Danglars-né hagyta, hadd tegyen tetszése szerint, ő maga azzal volt elfoglalva, hogy csillapítsa erős szívdobogását, és hogy visszatartsa könnyeit, amelyek már-már szempillájára szöktek. De végül is győzött a méltóságérzete, és ha nem is tudta elfojtani szíve vad dobogását, de legalább könnyeit sikerült visszaparancsolnia.

- Asszonyom - mondta Debray -, mintegy fél esztendeje, hogy társak lettünk. Ön százezer frankot adott az alaptőkéhez. Ez év áprilisában társultunk. Májusban kezdtük meg vállalkozásainkat. Még májusban nyertünk négyszázötvenezer frankot. Júniusban nyereségünk felszaladt kilencszázezer frankra. Júliusban még nyertünk hozzá egymillió-hétszázezer frankot. Mint tudja, ez volt a spanyol papírok hónapja. Augusztusban, a hónap elején veszítettünk háromszázezer frankot, de 15-én már behoztuk a veszteséget, és augusztus végén helyrejöttünk. Mert társulásunk napjától számítva egészen tegnapig, amikor lezártam a számadásokat, kétmillió-négyszázezer frankunk van, vagyis fejenként egymillió-kétszázezer frank.

- Most pedig - folytatta Debray egy tőzsdeügynök módszerességével és nyugalmával pillantva zsebkönyvébe -, itt van még nyolcvanezer frank feljegyezve, a kezemben levő összeg kamatos kamata gyanánt.

- De - szakította félbe a báróné - honnan származik a kamat, ha egyszer nem forgatta ezt a pénzt?

- Bocsásson meg, asszonyom - felelte Debray hidegen -, ön felhatalmazott reá, hogy forgassam, és én éltem ezzel a felhatalmazással. Az ön kamatrésze tehát negyvenezer frank, ehhez jön a százezer franknyi befektetése, amellyel az alaptőkéhez járult, vagyis az ön részére itt van összesen egymillió-háromszáznegyvenezer frank. Már folyósítottam is az önnek járó pénzt, asszonyom, tegnapelőtt óta készenlétben van, mint látja, mintha sejtettem volna, hogy el fogok számolni önnel. Pénze itt van, fele bankjegyekben, fele bemutatóra szóló utalványokban. Azt mondtam, hogy a pénz itt van, és ez igaz is: mert mivel a magam házát nem tartottam eléggé biztosnak, a közjegyzőket nem tartottam eléggé titoktartóknak, és mivel a vagyon még hangosabban beszél, mint a közjegyzők, és mivel végül önnek semmi vásárlási vagy vállalkozási lehetősége nem lehet a házastársi közösség keretein túl, ezt az összeget, amely ma önnek egyetlen vagyona, e szekrény mélyére beépített ládában helyeztem el, és nagyobb biztonság okából a kőművesmunkát is magam végeztem.

- És most - folytatta Debray, s először a szekrényt, majd a ládát nyitotta ki -, most, asszonyom, itt van nyolcszáz darab ezres bankjegy, ami, mint látja, olyan, akár valami vastáblába kötött album. Ide teszek mellé egy huszonötezer frank járadékról szóló szelvényt, majd egyenleg gyanánt, ami, úgy gondolom, kitesz mintegy száztízezer frankot, itt van egy bankáromra szóló utalvány, és mivel a bankárom nem Danglars úr, legyen nyugodt, az utalványt ki is fizetik.

Danglars-né gépiesen átvette az utalványt, a járadékszelvényt és a bankjegyköteget.

Ez a hatalmas vagyon igazán nem látszott soknak így az asztalra kirakva.

Danglars-né száraz szemmel, de kitörni akaró zokogással szedte össze a pénzt, és az acélkazettát betette kézitáskájába, a járadékszelvényt meg az utalványt az erszényében helyezte el. Utána állva, sápadtan, némán várt egy melegebb szót, amely megvigasztalja.

De hiába várt.

- Most pedig, asszonyom - mondta Debray -, nagyszerű helyzetben van, körülbelül hatvanezer frank évjáradékkal rendelkezik, ami óriási összeg egy olyan asszony számára, aki nem vihet nagy házat mától fogva legalább egy esztendeig. Minden szeszélyét kielégítheti, nem is szólva arról, hogy ha nem tartja elegendőnek az önre eső részt, tekintetbe véve régi életmódját, nyugodtan használhatja az én pénzemet is, asszonyom. És kész vagyok felajánlani önnek, természetesen kölcsön címén, mindazt, amim van, vagyis egymillió-hatvanezer frankot.

- Köszönöm, uram - válaszolta a báróné -, köszönöm. De megértheti, hogy így is sokkal többet adott ide, mint amennyire szüksége van egy szegény asszonynak, aki már nem számít rá, legalábbis hosszú ideig, hogy ismét megjelenjen a társaságban.

Debray egy pillanatra meglepődött, de csakhamar erőt vett magán, és olyan mozdulatot tett, amellyel a legudvariasabb formában körülbelül ezt a gondolatot fejezte ki:

- Ahogy tetszik!

Lehet, hogy Danglars-né mostanáig remélt még valamit. De mikor meglátta ezt a nemtörődöm gesztust és a sunyi tekintetet, amely kísérte s főleg az utána következő hideg meghajlást és jelentős hallgatást, felkapta a fejét, kinyitotta az ajtót, és harag nélkül, de ugyanakkor minden tétovázás nélkül is sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn. Még utolsó búcsúszóra sem méltatta azt, aki ilyen rideg tudott lenni hozzá.

- Ej mit! - mondta Debray, mikor az asszony eltávozott. - Tervnek gyönyörű, de azért csak ott marad a palotában, regényeket fog olvasni, és kártyázgatni fog, ha már többé a börzén nem játszhat.

Ismét elővette kis jegyzőkönyvét, és gondosan áthúzta benne az imént kifizetett összegeket.

"Egymillió-hatvanezer frankom marad - mondta magában, - Milyen csapás, hogy Villefort kisasszony meghalt! Az a lány minden tekintetben megfelelt volna nekem, és szívesen elvettem volna."

És hidegvérrel bevárta szokása szerint, hogy húsz perc elteljen Danglars-né távozása után, s csak akkor szánta rá magát, hogy ő is elmenjen.

E húsz percet számolással töltötte el, de az óráját kitette maga mellé az asztalra.

Az az ördögi lény, amelyet minden kalandos elképzelés több-kevesebb szerencsével megteremthetett volna, ha történetesen Le Sage már előbb meg nem alkotja a maga remekművében, Asmodi, aki leszedte a házak tetejét, hogy meglássa, mi történik belül, ugyancsak különös látvány tanúja lehetett volna, ha lekapja a rue Saint-Germain des Prés-n levő kis ház tetejét abban a pillanatban, amikor Debray számadását végezte.

A fölött a szoba fölött, ahol Debray Danglars-néval megosztozott két és félmillión, egy másik szobát szintén olyan emberek béreltek ki, akiket ismerünk, s akik eléggé fontos szerepet játszottak az elbeszélt eseményekben ahhoz, hogy érdeklődéssel forduljunk feléjük.

Ebben a szobában Mercédès és Albert lakott.

Mercédès néhány nap óta ugyancsak megváltozott. Nem mintha legnagyobb gazdagsága idején valaha is fitogtatta volna az őt körülvevő pompát, és egyszerűbb ruhában nem lehetett volna ráismerni, nem is azért, mintha olyan mély levertségbe esett volna, amelyben az ember a nyomor köntösét viseli magán, nem, Mercédès azért változott meg, mert a szeme már nem ragyogott, ajka nem mosolygott, és mert folytonos zavarában a hajdan mindig ötletes megjegyzésre nyíló szája most alig-alig ejtett ki egy-két odavetett szót.

Nem a szegénység hervasztotta el Mercédès szellemét, nem is a bátorság hiánya nehezítette meg a szegénységét.

Mercédès, mikor leszállt abból a magasságból, ahol eddig élt, beléveszett abba az új környezetbe, amelyet maga választott, akárcsak azok az emberek, akik valami ragyogó fényárban úszó szalonból egyenesen a sötétségbe kerülnek. Mercédès olyan volt, mint egy királyné, aki a palotájából leszáll egy kis kunyhóba, és nem ismer rá életére sem az agyagedény láttán, amelyet neki magának kell az asztalra tennie, sem a rossz fekvőhelyen, amely az ágyát pótolja.

A szép katalán nőnek vagy a nemes grófnénak nem volt már meg a régi büszke tekintete, bájos mosolya, mert ha körülnézett, csak elszomorító tárgyakat látott maga körül, a szoba falát egyhangú szürke papírkárpit borította, amelyet a zsugori háziurak azért kedvelnek, mert legkevésbé piszkolódik. Szőnyegnek nyoma sem volt a szobában, a bútorok azzal vonták magukra a figyelmet, hogy ízléstelenül díszesek voltak, s mindez együttvéve a maga kiabáló színeivel tönkretette a finom berendezésekhez szokott szemnek szükséges harmóniát.

Morcerf-né itt lakott, mióta eljött a palotájából. Szinte megszédült az örökös csendtől, mint ahogy az utas is megtántorodik, ha valami szakadék szélére ér. Mikor észrevette, hogy Albert titokban egyre őt nézi, hogy megfigyelje, mit rejteget a szíve mélyén, ajkát állandó mosolyra kényszerítette, s a szem mosolyának édes fénye nélkül ez bizony holt fény volt csupán, minden melegséget nélkülöző világosság.

Albert maga is igen kedvetlen volt, a régi fényűzés maradványai zavarták abban, hogy megszokja új helyzetét: kesztyű nélkül akart elmenni hazulról, de úgy találta, hogy a keze túlságosan fehér, gyalog akart bemenni a városba, de úgy érezte, hogy lakkcipője nagyon is finom ehhez.

Ezt a két nemes lelkű és okos lényt elválaszthatatlanul egybeforrasztotta az anyai és fiúi szeretet. Akkor is megértették egymást, ha egy szót sem szóltak, és még arra sem volt szükségük, hogy mint jó barátok közt szokás, megbeszéljék az anyagi helyzetüket, amelyben az élet telik.

Egyszóval Albert nyugodtan megmondhatta anyjának, aki szavaira még csak el sem sápadt:

- Anyám, nincs több pénzünk.

Mercédès tulajdonképpen sohasem ismerte a nyomort. Lánykorában ugyan maga is sokat emlegette a szegénységet, de az egészen másvalami: a szűkölködés meg a nyomor rokon fogalmak, közöttük azonban egy egész világ terül el.

A katalánok között Mercédès sok mindenfélét nélkülözött, de bizonyos dolgokban sohasem volt hiánya. Ha a hálók jókarban voltak, mindig akadt halászzsákmány. És ha eladták a halakat, volt miből fonalat venni a hálószövéshez.

Azután pedig magányosan élt, pusztán szerelmével eltelve, amely anyagi helyzetében semmi változást sem hozott, mindig csak önmagára és csak önmagára gondolhatott.

Mikor egyedül volt, Mercédès akkor a legszerényebb életmóddal is beérte: most azonban ketten voltak, és úgyszólván semmije sem volt.

Közeledett a tél, a kopár, hideg szobában nem égett a tűz, holott Mercédès a régi palotájában megszokta, hogy az előszobától kezdve egészen a budoárjáig mindenütt ezer fűtőcső terjesztette a meleget. Egyetlen szál virágja sem volt, míg azelőtt méregdrága virágokkal teli télikert virult lakosztályában.

De megvolt a fia...

Talán kissé túlzásba vitt kötelességérzetük mindmostanáig magasabb életformában tartotta őket.

Az ilyen túlzott érzés csaknem rajongás már, s a rajongás érzéketlenné tesz a földi dolgok iránt.

A rajongás azonban lecsillapodott, és az ábrándok világából le kellett lassanként szállni a köznapi életbe.

Miután már minden képzeletbeli álmot kimerítettek, rá kellett térniük a rideg valóságra.

- Édesanyám - mondta Albert, abban az időben éppen, mikor Danglars-né lefelé ment a lépcsőn -, számoljuk csak össze minden vagyonunkat, ha nincs ellenére. Tisztán kell látnom a helyzetet, hogy tervemet keresztülvihessem.

- Vagyonunk a semmivel egyenlő - jelentette ki Mercédès fájdalmas mosollyal.

- Szó sincs róla, anyám: először is van háromezer frankunk, és ebből a háromezer frankból nagyszerű életet élhetünk mi kettecskén.

- Gyermek! - sóhajtott Mercédès.

- Sajnos, édesanyám - mondta a fiatalember -, elég sok pénzt elfecséreltem már, ismerhetem hát a pénz értékét. Lássa, háromezer frank, az bizony szép kerek összeg, és én állandó, biztos jövőt építettem rá.

- Milyen könnyen mondod ezt - folytatta a szegény anya. - De először is elfogadhatjuk-e azt a háromezer frankot? - tette hozzá Mercédès és elpirult.

- Ez nem is kérdés, azt hiszem - felelte Albert biztos hangon. - Annál is inkább elfogadjuk, mert hiszen, mint tudja, anyám, az a pénz Marseille-ben az allées de Meilhanon levő kis ház kertjében van elásva. Kétszáz frankból mindkettőnk Marseille-be való utazása kifutja.

- Kétszáz frankból! - jegyezte meg Mercédès. - Ugyan hová gondolsz, Albert?

- Erre nézve kérdezősködtem ám a gyorskocsinál is, meg a gőzhajónál is, és számvetésem készen áll. Châlons-ig kocsin megy: láthatja, anyám, úgy viszem, mint egy királynőt, ez összesen harmincöt frank lesz.

Albert tollat fogott, és írni kezdett:

Kocsi............................................... 25 fr.
Châlons-tól Lyonig gőzhajón......................... 16  "
Lyontól Avignonig ismét gőzhajó..................... 16  "
Avignonból Marseille-ig.............................. 7  "
Kiadások útközben................................... 50  "
                                                 ----------
                    összesen....................... 114 fr.

- Vegyünk százhúszat - tette hozzá Albert mosolyogva -, láthatja, nem vagyok kicsinyes, ugye, édesanyám?

- Hát te, szegény fiam?

- Én! Hát nem látta, hogy nyolcvan frankot félretettem a magam számára? Egy fiatalembernek nincs ám annyi kényelemre szüksége. Én egyébként is tudom már, mi az utazás, eleget utaztam.

- Igen, postakocsin és az inasoddal.

- Utaztam én már másként is, édesanyám.

- Jól van, nem bánom! - mondta Mercédès. - De honnan szerzed meg azt a kétszáz frankot?

- Tessék, itt a kétszáz frank és hozzá még kettő. Az órámat eladtam száz frankért, a láncon csüngő csecsebecsékért háromszázat kaptam. Hát nem nagyszerű? A csecsebecsék háromszor annyit érnek, mint az óra. Mindig ugyanaz a nóta a haszontalan dolgok értékéről! Gazdagok vagyunk tehát, hiszen a kiszámított száztizennégy frank útravaló költség helyett kétszázötven áll a rendelkezésére.

- De a házbérrel is tartozunk ugye?

- Harminc frankkal, de azt kifizetem az én százötven frankomból. Ez rendben van, és mivel nekem mindössze nyolcvan frank útiköltségre van szükségem, láthatja, anyám, hogy fényűzően élhetek. De ez még nem minden. Mit szól ehhez, édesanyám?

Albert egy aranykapcsos jegyzőkönyvecskét vett elő, amely még régi ízlése szerint készült, vagy lehet, hogy gyöngéd emlék valamelyik titokzatos, lefátyolozott hölgytől, azok közül, akik a kis ajtón kopogtattak be hozzá. Albert a könyvecske lapjai közül kihúzott egy ezres bankjegyet.

- Hát ez mi? - kérdezte Mercédès.

- Ezer frank, anyám. Kifogástalan állapotban.

- De honnan szedted te ezt az ezer frankot?

- Hallgasson ide, édesanyám, és ne izgassa fel magát.

Albert felállt, kétfelől arcon csókolta édesanyját, aztán megállt, és hosszan elnézte.

- Nem is sejti, anyám, hogy milyen gyönyörű! - jelentette ki a fiatalember mélységes gyermeki gyöngédséggel. - Igazán mondom, ön a legszebb és legnemesebb asszony, akit valaha is láttam!

- Drága fiam - felelte Mercédès, és hiába akarta visszatartani a könnycseppet, amely már szempilláján remegett.

- Már nem is hiányzott más, csak ez a szerencsétlen helyzet, hogy szeretetem imádattá váljon.

- Nem vagyok én szerencsétlen, amíg megvan a fiam - mondta Mercédès. - És sohasem leszek szerencsétlen, amíg az enyém lesz.

- Éppen ez az! - mondta Albert. - De most következik a megpróbáltatás, anyám! Tudja-e még, miben állapodtunk meg egymással?

- Hát megállapodtunk valamiben? - kérdezte Mercédès.

- Meg, mégpedig abban, hogy ön Marseille-ben fog lakni, én pedig Afrikába utazom, ahol eldobott nevem helyett új nevet szerzek magamnak.

Mercédès nagyot sóhajtott.

- Nézze, anyám, tegnap beálltam a szpáhik közé - mondta a fiatalember, és kissé szégyenkezve sütötte le a szemét, mert ő maga sem tudta, hogy ebben a megalázkodásban mennyi magasztos fenség rejlik. - Arra gondoltam, hogy a testemmel magam rendelkezhetem, és el is adhatom. Tegnap óta helyettese vagyok valakinek. Eladtam magam, ahogy mondani szokták, és méghozzá drágábban, mint ahogy reméltem, vagyis kétezer frankért - tette hozzá, és mosolyogni próbált.

- Tehát ez az ezer frank...? - kérdezte tőle Mercédès remegve.

- Ez az összeg fele, édesanyám. A másik fele egy év múlva esedékes.

Mercédès olyan kifejezéssel emelte égnek a szemét, amelyet lehetetlen leírni, és a szeme sarkában megbújó két könnycsepp a belső izgalom hatására csendesen lefolydogált az arcán.

- A vérdíja! - mormogta.

- Igen, ha meghalok - mondta nevetve Morcerf -, de biztosítalak, édesanyám, hogy én nagyon is meg akarom ám védeni a bőrömet. Sosem volt még olyan nagy kedvem az élethez, mint éppen most.

- Istenem! Istenem! - mondta Mercédès.

- Egyébként miért is ölnének meg, anyám? Megölték-e Lamoricière-t, a délnek ezt a másik Neyét? Megölték-e Changarnier-t? Megölték-e Bedeau-t?[4] Megölték-e Morrelt, akit mi is jól ismerünk? Gondoljon csak arra az örömre, anyám, amely eltölti majd, mikor díszes egyenruhában visszatérek! Kijelentem, bizonyosra veszem, hogy pompásan fog illeni nekem az a ruha, és hogy hiúságból választottam éppen ezt az ezredet.

Mercédès felsóhajtott, és igyekezett mosolyogni. Ez a szent anya megértette, hogy nem volna helyes, ha fia egymaga viselné az áldozat egész terhét.

- Most hát láthatja, anyám - folytatta Albert -, immár több mint négyezer frank van biztosítva az ön számára. Ebből a négyezer frankból két esztendeig kitűnően eléldegélhet.

- Úgy gondolod? - kérdezte Mercédès.

Ezek a szavak olyan őszinte fájdalommal szaladtak ki a grófné száján, hogy Albert elértette igazi értelmüket. A szíve összeszorult, megfogta, és gyöngéden megszorította anyja kezét:

- Igen, élni fog, anyám.

- Élni fogok! - kiáltott fel Mercédès. - De ugye, nem utazol el, fiam?

- Elutazom, édesanyám - mondta Albert nyugodt és határozott hangon. - Ön sokkal jobban szeret engem, semhogy azt kívánná, hogy tétlenül, haszontalanul éljem ön mellett napjaimat. Egyébként is már aláírtam.

- Úgy tégy, ahogy jónak látod, fiam, én pedig Isten akarata szerint cselekszem.

- Nem azért, mert jónak látom, anyám, hanem mivel a józan ész és a szükség így követeli. Ugye, mi ketten kétségbeesett emberek vagyunk? Mit jelent az élet önnek ma? Semmit. Mit jelent nekem? Bizony nagyon keveset ön nélkül, anyám, higgye el. Mert ha ön nincs, akkor esküszöm, hogy az életem megszűnt volna azzal a nappal, amikor meg kellett vetnem apámat, és megtagadnom a nevét! De mégis élek, ha megígéri, hogy nem hagy fel a reménnyel, s ha meghagyja nekem, hogy jövendő boldogságáról gondoskodhassam, megkettőzi az erőmet. Felkeresem majd Algéria kormányzóját; nemeslelkű ember és ízig-vérig katona. Elmondom neki gyászos történetemet: megkérem, hogy időnként legyen gondja rám, és ha ezt megteszi, ha nem feledkezik meg rólam, egy fél év múlva vagy tiszt leszek, vagy meghaltam. Ha tiszt leszek, akkor az ön élete is biztosítva van, anyám, mert annyi pénzem lesz, hogy mindkettőnknek elég, s ami még több, új nevem, amelyre mind a ketten büszkék leszünk, mert ez lesz az ön igazi neve is. Ha pedig megöltek volna... ej hát, édes jó anyám, ha megöltek volna, akkor ön is meghal bizonyára, s akkor szerencsétlenségünk ezzel véget is ér.

- Rendben van - válaszolta Mercédès tiszta és sokatmondó pillantásával. - Igazad van, fiam: mutassuk meg bizonyos embereknek, akik rajtunk tartják a szemüket, és alig várják tetteinket, hogy ítélkezhessenek rólunk, mutassuk meg nekik, hogy érdemesek vagyunk a részvétükre.

- De félre a komor gondolatokkal, drága anyám! - kiáltott a fiatalember. - Esküszöm, hogy nagyon boldogok lehetünk még. Ön igen okos asszony, és tud lemondani is. Én nagyon egyszerű ízlésű lettem, nincsenek szenvedélyeim, legalábbis remélem. Ha már szolgálatban leszek, nem lesz gondom. Amint ön Dantès házába kerül, nyugodtan élhet. Próbáljuk meg! Nagyon kérem, édesanyám, probáljuk meg!

- Igen, próbáljuk meg, fiam, mert neked élned kell, neked boldognak kell lenned - válaszolta Mercédès.

- Így hát, anyám, az osztozkodás megtörtént - tette hozzá a fiatalember, és úgy tett, mintha nagyon jókedvű volna. - Még ma el is utazhatunk. Menjünk, mindjárt megrendelem helyét a kocsiban.

- Hát a tied, fiam?

- Nekem még két-három napig itt kell maradnom, anyám. Így megkezdjük az elválást, amelyet később majd meg kell szoknunk. Szükségem van néhány ajánlatra, egy-két felvilágosításra Afrikáról, és majd Marseille-ben találkozunk...

- Jól van, legyen úgy! Utazom hát - mondta Mercédès beburkolózva az egyetlen sálba, amelyet magával hozott, és amely véletlenül igen értékes, fekete kasmírsál volt. - Menjünk.

Albert sebtiben összeszedte iratait, csengetett, hogy kifizesse a harminc frankot a fogadósnak, karját nyújtotta anyjának, és levezette a lépcsőn.

Valaki előttük haladt, s a selyemruha suhogására hátrafordult.

- Debray! - mormogta Albert.

- Ön az, Morcerf! - válaszolta a miniszteri titkár, és állva maradt a lépcsőn.

Debray kíváncsisága legyőzte azt az óhaját, hogy megőrizze inkognitóját, különben már amúgy is felismerték.

Igazán különös véletlen volt, hogy ebben a jelentéktelen fogadóban találkozzék a fiatalemberrel, akinek szerencsétlen esete nemrég olyan nagy port vert fel Párizsban.

- Morcerf! - ismételte Debray.

Aztán megpillantotta a félhomályban Morcerf-né fekete fátylát és még mindig fiatalos alakját.

- Bocsánatot kérek - mondta mosolyogva -, nem zavarom, Albert.

Albert azonnal megértette, mire gondol Debray.

- Édesanyám - mondta, és Mercédèshez fordult -, ez itt Debray úr, belügyminiszteri titkár, volt barátom.

- Hogyan? Volt barátja? - hebegte Debray. - Hogy érti ezt?

- Azért mondtam így, Debray úr, mert ma már nincsenek barátaim - folytatta Albert -, és mert nem is lehetnek. Nagyon hálás vagyok hogy szíves volt felismerni, uram.

Debray két lépcsőfokot visszament, és melegen megszorította Albert kezét.

- Higgye el, kedves Albert - mondta olyan megindultan, amennyire csak tőle telt -, higgye el, hogy igaz részvéttel vagyok a sorsa iránt, és hogy mindenben rendelkezésére állok.

- Köszönöm, uram - mondta Albert mosolyogva -, de a sors csapásai mellett is eléggé gazdagok maradtunk ahhoz, hogy senkire se szoruljunk rá. Elhagyjuk Párizst, és az utazás költségein kívül még marad ötezer frankunk.

Debray arcát szégyenpír öntötte el arra a gondolatra, hogy tárcájában egymillió lapul meg. És noha ennek a józan embernek igen kevés költői érzéke volt, mégis elgondolkodott, hogy ebben a házban az imént még két asszony volt, egyikük éppen becsületét vesztve, szegényen távozott a maga másfél milliójával, amelyet a köpenye alatt rejtegetett, míg a másik, akit méltatlanul sújtott a balsors, szerencsétlenségében is fenséges, és gazdagnak érzi magát néhány garasával. Ez a párhuzam halomra döntötte udvarias szólamait, a példa tanulsága letaposta.

Néhány általános, udvarias üdvözlő szót dadogott, és gyorsan elsietett.

Aznap a minisztériumi tisztviselők, alárendeltjei, ugyancsak megszenvedtek rosszkedve miatt.

De estére már az övé volt egy gyönyörű ház a boulevard de la Madeleine-en. Ez a ház évente ötvenezer frank jövedelmet hozott.

Másnap ugyanabban az órában, amikor Debray aláírta adásvételi szerződését, vagyis délután öt órakor, Morcerf-né gyöngéden megölelte a fiát, s az is szeretettel megcsókolta őt, azután az asszony felszállt a gyorskocsiba, amelynek ajtaja becsukódott mögötte.

Egy férfi rejtőzködött a Laffitte-féle szállítóvállalat udvarán, az egyik félemeleti boltíves ablak mögött amilyen minden iroda fölött látható. Nézte, amint Mercédès kocsiba száll, amint a gyorskocsi elindul, és látta, amint Albert távozik.

Ekkor végigsimította gondterhelt homlokát, és azt mondta:

- Ugyan hogyan tudom visszaadni ennek a két ártatlan embernek a boldogságát, amelyet elvettem tőlük? Majd csak megsegít az Isten.

 

10
Az Oroszlánverem

A Force börtönnek azt a részét, amelyben a legrosszabb hírű és legveszedelmesebb rabokat helyezték el, Szert Bernát udvarnak nevezték.

Maguk a rabok a saját színes nyelvükön azonban Oroszlánveremnek hívták, minden valószínűség szerint azért, mert a foglyok itt gyakran harapdálták dühösen a vasrácsokat, sőt, olykor őreiket is.

Ez a hely valósággal börtön a börtönben. A falak még egyszer olyan vastagok, mint máshol. Egy börtönőr mindennap gondosan megvizsgálja a tömör vasrácsokat, és a foglárok herkulesi termete, hideg és szúrós tekintete elárulja, hogy válogatott legények, akik tudnak uralkodni ezen a népségen, megfélemlítik őket, és túljárnak az eszükön.

A börtönudvart hatalmas fal veszi körül, amelyen ferdén siklik végig a napsugár, amikor rászánja magát, hogy behatoljon az erkölcsi és fizikai ocsmányságoknak ebbe az örvényébe. Itt, az udvar kövezetén szoktak virradattól kezdve gondterhelt, riadt, sápadt arccal, árnyakként járkálni ezek az emberek, akiknek a feje fölött az igazságszolgáltatás élesre fent bárdja csillog.

Látni lehet őket, amint a falhoz lapulnak, és leguggolnak mellette, mert a fal jól magába szívja és megtartja a nap melegét. Ott maradnak kettesével beszélgetve, de vannak magányosok is, szemüket le nem veszik az ajtóról, amely csak olyankor nyílik meg, ha valakit szólítanak e gyászos hely lakói közül, vagy ha ebbe az örvénybe újabb salakot dobnak be, amelyet a társadalom olvasztótégelye kivetett magából.

A Szent Bernát udvarnak külön beszélőfülkéje van. Hosszúkás, négyszög alakú helyiség, amelyet két részre oszt két egymás mellé helyezett rács. Ezek három lábnyi távolságra esnek egymástól, úgy, hogy a látogató ne foghasson kezet a fogollyal, és ne adhasson át semmit neki. A szoba sötét, nedves és minden tekintetben visszataszító, főleg ha elgondolja az ember, milyen szörnyű vallomások hangozhattak el a rácsok között, és rozsdásíthatták meg a vasrudakat.

De bármennyire borzalmas is ez a szoba, mégis valóságos paradicsom azokra nézve, akiknek napjai meg vannak számlálva, mert itt új erőt merítenek a visszavágyott és ismert társaságból: az Oroszlánveremből vajmi ritkán távozik valaki, aki ne hóhérkézre, a bagnóba vagy egy másik börtön cellájába kerülne!

Az imént leírt, nyirkosságtól csepegő falú udvarban, kezét kabátja zsebében tartva egy fiatalember sétálgatott, akit az Oroszlánverem lakói nagy érdeklődéssel néztek.

Úriembernek lehetett volna tartani kitűnő szabású ruhája láttára, ha ez a ruha nem csüngött volna le foszlányokban róla. Pedig a ruha még nem volt viseltes: a szöveten, itt-ott ahol érintetlen volt, látszott, hogy finom és selyem fogású, s eredeti fényét is könnyen visszakapta a fogoly simogatására, aki mindenáron új ruhát akart belőle varázsolni.

Ugyanolyan gonddal igyekezett begombolni batisztingét is, amely börtönbe kerülése óta bizony már alaposan megváltoztatta a színét, lakkcipőjét pedig olyan zsebkendő sarkával akarta megtisztogatni, amelyre címeres korona volt hímezve.

Az Oroszlánverem néhány lakója nagy érdeklődéssel nézte a fogoly piperészkedését.

- No lám, hogy szépíti magát a herceg - jegyezte meg az egyik tolvaj.

- Így is gyönyörű gyerek - jelentette ki egy másik -, és ha még fésűje és pomádéja is volna, elhomályosítaná valamennyi fehér kesztyűs gavallért.

- A ruhája új lehetett, a cipője meg vakítóan fénylik. Igazán hízelgő ránk nézve, hogy ilyen kifogástalan lakótársat kaptunk. Hanem azok a csúf zsandárok mit műveltek! Irigyek! Azért tették így tönkre a ruháját!

- Úgy látszik, valami híres fickó lehet - mondta egy másik -, hétpróbás... és nagyban dolgozhatott... Ilyen fiatal még, és máris idekerült! Nagyszerű!

E szörnyű bámulat tárgya szinte élvezettel hallotta a dicséreteket, vagy inkább csak a hangjait, mert a szavakat nem tudta kivenni.

Amint befejezte ruhája rendbe hozását, a fülke kis ablakához lépett, és megszólította az odatámaszkodó börtönőrt:

- Kérem szépen, uram, adjon kölcsön húsz frankot, hamarosan visszaadom, velem nem kockáztat semmit. Gondolja csak el, hogy olyan rokonaim vannak, akiknek több a milliójuk, mint magának a fillérje... Mindössze húsz frankot kérek, hogy külön szobát meg valami háziruhát vehessek magamnak. Borzasztóan kellemetlen nekem, hogy mindig frakkban és lakkcipőben legyek. Micsoda ruha ez, uram, egy Cavalcanti herceg számára!

A börtönőr hátat fordított neki és vállat vont. Még csak el sem mosolyodott ezekre a szavakra, amelyekre pedig mindenkinek az arca felderült volna.

Mert ez az ember elég sokféle beszédet hallott már, helyesebben: mindig ugyanazt hallotta.

- Ej, magának nincs szíve, gondom lesz rá, hogy kidobják az állásából! - mondta Andrea.

Már erre a szóra visszafordult az őr, és most már harsogó nevetésbe tört ki.

A foglyok köréje sereglettek.

- Mondtam már - folytatta Andrea -, hogy ebből a hitvány kis összegből kabátot meg külön szobát vehetnék magamnak, hogy illendően fogadhassam azt az előkelő látogatót, akit napról napra várok.

- Igaza van! Igaza van! - kiáltozták a foglyok. - Az áldóját! látszik rajta, hogy tetőtől talpig úr!

- Jól van! Adjatok hát kölcsön neki húsz frankot ti - jegyezte meg a börtönőr, és most másik hatalmas vállával támaszkodott meg. - Igazán kisegíthetitek a pajtásotokat!

- Én ezeknek az embereknek nem vagyok a pajtása - jelentette ki büszkén a fiatalember. - Ne sértegessen, mert ehhez nincs joga.

A tolvajok csendesen morogva néztek egymásra. Vihar volt kitörőben, inkább a börtönőr gúnyolódása, semmint Andrea szavai miatt, és dühösek lettek az előkelő fogolyra.

A börtönőr, bizonyosra véve a quos ego-t, mikorra a hullámok nagyon is magasra fognak felcsapni, engedte, hadd játsszanak kedvükre a szerencsétlen kérelmezővel, és hogy ő maga is szórakozhasson az egész napi strázsálás közben.

A tolvajok már egyre közeledtek Andreához. Egyesek így kiáltoztak:

- Papucsot neki! Papucsot neki!

Kegyetlen megrugdosást jelentett ez, mégpedig nem papuccsal, hanem jól megvasalt cipővel az olyan cimbora számára, aki kiesett ezeknek az uraknak a kegyéből.

Mások angolnát javasoltak. Ez másféle szórakozást jelentett. Egy zsebkendőt megtöltenek homokkal, kaviccsal, pénzdarabokkal, összecsavarják, s azután ezek a hóhérok cséphadaróként zúdítják az áldozat vállára és fejére.

- Náspángoljuk el ezt a szép urat - mondták egyesek -, ezt a becsületes úriembert!

Andrea azonban feléjük fordult ekkor, hunyorított, nyelvével felpeckelte száját és olyat csettintett, hogy a banditák valamennyien elhallgattak erre a jelre.

Ez afféle szabadkőműves jel volt, amire még Caderousse tanította.

Ráismertek hogy közülük való.

A zsebkendők visszakerültek a helyükre, a patkós cipő a főhóhér lábára.

Néhány hang kijelentette, hogy ennek az úrnak igaza volt, hogy ez az úr a maga módja szerint igazán becsületes ember lehetett, és hogy a foglyok a gondolatszabadság hívei.

A zendülés elült. A börtönőr annyira elképedt, hogy azonnal karon ragadta Andreát, és hozzálátott, hogy megmotozza, mert az Oroszlánverem lakóinak e hirtelen megbékülését valami más jelentős megnyilvánulásnak tulajdonította.

Andrea tűrte, noha közben tiltakozott.

Hirtelen egy hang szólt be az ajtón.

- Benedetto! - kiáltott az egyik felügyelő.

Az őr elbocsátotta zsákmányát.

- Engem hívnak? - kérdezte Andrea.

- A beszélőbe! - hallatszott a hang.

- Látjátok, látogatóm érkezett. No, most majd meglátja, kedves uram, szabad-e egy Cavalcantival úgy bánni, mint valami közönséges emberrel!

Andrea úgy siklott végig az udvaron, mint valami árnyalak, kisietett a félig nyitott ajtón társai, sőt a börtönőr legnagyobb csodálata közepette.

Valóban a beszélőterembe hívták, s Andrea maga is módfelett elcsodálkozott ezen. Mert a ravasz fiatalember, mióta a Force-ba került, a legsztoikusabb hallgatásba merült, nemhogy élt volna azzal a törvényadta lehetőséggel, hogy írásban kérjen külső közbenjárást.

"Bizonyára valami hatalmas pártfogóm van - töprengett magában. - Minden erre vall. Ez a hirtelen jött gazdagság, az a könnyedség, amellyel minden akadályt el tudtam hárítani utamból, az égből pottyant rokonság, a tulajdonommá lett híres név, a felém özönlő aranyak, a legragyogóbb összeköttetések. Szerencsém cserbenhagyott ugyan pártfogóm távollétében, de nem teljesen, nem örökre! A kéz egy percre félrehúzódott, de bizonyára felém nyúl ismét, és megragad abban a pillanatban, mikor már-már azt hiszem, hogy elkap az örvény.

Ugyan miért kockáztatnék valami ostoba lépést? Még el találnám veszíteni hatalmas pártfogómat! Két mód van rá, hogy kihúzzon a csávából: titokzatos módon megszöktet a börtönőrök megvesztegetésével, vagy pedig megnyeri részemre a bírákat, s azok felmentenek. Addig pedig nem beszélek, nem cselekszem, csak ha meggyőződtem róla, hogy teljesen magamra hagytak, akkor..."

Andrea olyan tervet eszelt ki, amelyet igazán okosnak lehet tartani. A nyomorult rettenthetetlen volt, ha támadni kellett, ha pedig védekezett, erős és kitartó. A közös börtön nyomorúságát és mindennemű nélkülözését elviselte. Hanem lassanként úrrá lett rajta a természet vagy inkább a megszokás. Andrea valósággal szenvedett, amiért rongyos, piszkos, éhes volt. Unta is a dolgot.

Éppen a lelki gyötrődés e pillanatában szólította a felügyelő a beszélőbe.

Andrea szíve repesett örömében. Ahhoz még túlságosan korán volt, hogy már a vizsgálóbíró lehetett volna, ahhoz pedig késő, hogy a börtönigazgató vagy az orvos hívhatta volna. A látogatás tehát váratlan volt.

A beszélőterem rácsa mögött, ahová Andreát bevezették, ámulattól kimeredt szemmel pillantotta meg Bertuccio úr komor és értelmes arcát, aki maga is fájdalmas csodálkozással nézte a rácsot, a vaspántos ajtókat és a keresztvasak mögül felbukkanó sötét alakot.

- Á! - mondta Andrea meghatottan.

- Jó napot, Benedetto - kezdte Bertuccio a maga tompán csengő hangján.

- Ön az? - tört ki a fiatalemberből, és ijedten nézett körül.

- Hát nem ismersz meg, szerencsétlen gyerek? - mondta Bertuccio.

- Csendesen, csendesen - intette Andrea, aki tudta, hogy itt a falnak is füle van -, az isten szerelmére, ne beszéljen olyan hangosan!

- Ugye szeretnél velem négyszemközt beszélni? - kérdezte Bertuccio.

- Hogyne, persze! - felelte Andrea.

- Rendben van.

Bertuccio a zsebében kotorászott, és magához intette az egyik őrt, aki az üvegajtó mögött állott.

- Olvassa ezt el - mondta.

- Mi ez? - kérdezte Andrea.

- Parancs, hogy külön szobába vezessenek, és beszélhessek veled.

- Ó! - kiáltott fel Andrea, és nagyot ugrott örömében.

De rögtön le is csillapodott és eltűnődött:

"Megint az ismeretlen pártfogó! Hát nem feledkezik meg rólam! Igyekeznek négyszemközt beszélni velem egy külön szobában. A kezemben tartom őket... Bertucciót az a pártfogó küldte!"

Az őr beszélt egyik fölöttesével, azután kinyitotta a két rácsos ajtót, és felvezette a foglyot egy első emeleti udvari szobába. Andrea odavolt örömében.

A szoba fala fehérre volt meszelve, mint a börtönökben általában szokás. Vidám szoba volt, a fogoly szemében gyönyörűségesnek látszott: kályha, ágy, szék és asztal volt az egész fényűző berendezés.

Bertuccio leült a székre, Andrea az ágyra vetette magát. Az őr visszavonult.

- No - kezdte a titkár -, hát mi a mondanivalód?

- Hát önnek? - kérdezte Andrea.

- Beszélj előbb te...

- Dehogy, önnek lehet több a mondanivalója, hiszen azért keresett fel.

- Helyes, nem bánom. Te folytattad gonosztetteidet: loptál, gyilkoltál.

- Nézze: ha csak azért hozott be egy külön szobába, hogy ezeket megmondja, kár volt egyáltalán fáradnia. Mindezt úgyis tudom. De van olyasmi is, amit nem tudok. Erről beszéljünk, kérem. Ki küldte önt?

- Ohó, nagyon is siet, Benedetto úr!

- Ugye? Mégpedig egyenesen neki a célnak. Hagyjuk a hiábavaló fecsegést. Ki küldte önt?

- Senki.

- Honnan tudta, hogy börtönben vagyok?

- Már régóta rád ismertem abban a fashionable fickóban, aki olyan kecsesen hajtott végig a Champs-Élysées-n.

- A Champs-Élysées-n!... Ne erről beszéljünk. Víz... víz... mint ahogy játék közben mondják... A Champs-Élysées!... No gyerünk, beszéljünk csak kissé az apámról, jó?

- Hát én ki vagyok?

- Kedves jó uram, ön a nevelőapám... De úgy hiszem, nem öntől kaptam azt a százezer frankot, amelynek négy vagy öt hónap alatt a nyakára hágtam. Nem ön szerzett nekem apául egy olasz nemest, nem ön vitt be az úri társaságba, és nem ön hívott meg Auteuilbe egy bizonyos ebédre, amelynek az ízét még most is érzem, ahol együtt volt egész Párizs legjobb társasága, sőt, egy bizonyos királyi ügyész is, akivel jó lett volna fenntartanom az ismeretséget, mert igen jó hasznát vehetném ebben a pillanatban... És végül nem ön vállalt kezességet értem egy- vagy kétmillióig, mikor az a végzetes eset történt, hogy kisült a turpisság... Nohát beszéljen, tiszteletre méltó korzikai, beszéljen...

- Mit mondjak?

- Majd én segítek. Te az imént a Champs-Élysées-ről beszéltél, derék nevelőapám.

- No és?

- Hát a Champs-Élysées-n lakik egy nagyon, de nagyon gazdag úr.

- Akinek a házában loptál és gyilkoltál, ugye?

- Azt hiszem.

- Monte Cristo gróf úr?

- Ön mondá, mint ahogy Racine úr írja. No, hát a nyakába boruljak, keblemre szorítsam, és azt kiáltsam: "Apám! Apám!" - mint Pixérécourt[5] úr mondja?

- Félre a tréfával - válaszolt komolyan Bertuccio -, és ezt a nevet ne említsd itt úgy, ahogy az imént merészelted.

- Ugyan már! - jegyezte meg Andrea, és kissé meghökkent Bertuccio ünnepélyes viselkedésétől. - És miért ne?

- Mert aki ezt a nevet viseli, azt az égiek sokkal jobban szeretik, semhogy egy ilyen nyomorultnak az apja lehetne, mint te vagy.

- Micsoda nagy szavak...

- És nagy következményekkel járhatnak, ha nem vigyázol magadra!

- Fenyegetések!... Azoktól nem félek... Azt fogom mondani...

- Azt hiszed, hogy magadfajta törpékkel van dolgod? - kérdezte Bertuccio olyan nyugodt hangon és olyan biztos tekintettel, hogy Andrea lelke mélyéig beléremegett. - Azt hiszed, most is minden hájjal megkent bagnóbeli gonosztevőkkel vagy ostoba tökfilkókkal van dolgod?... Benedetto, rettenetes kézben vagy, s ez a kéz feléd nyúl: használd fel. Ne játsszál a villámmal, amelyet egy pillanatra elengedett, de ismét rád zúdíthatja, ha meg akarnád zavarni szabad mozgásában.

- Az apám... Tudni akarom, ki az apám!... - ismételte Andrea makacsul. - Lehet, hogy belepusztulok, de akkor is meg kell tudnom. Mit bánom én a botrányt? Nekem az csak előnyös lehet... hírnevet... reklámot jelent, ahogy Beauchamp, az újságíró mondja... De ti, előkelő, nagyvilági urak, ti csak veszíthettek a botrány miatt, hiába vannak millióitok és nemesi címeretek... Nohát, ki vele, ki az apám?

- Éppen azért jöttem, hogy megmondjam...

- Ah! - kiáltott fel Benedetto örömtől csillogó szemmel.

Ebben a percben nyílt az ajtó, és belépett a börtönőr. Bertuccióhoz fordult:

- Bocsánat, uram - mondta -, de a foglyot várja a vizsgálóbíró.

- Ez az utolsó kihallgatásom - jegyezte meg Andrea a derék titkárnak. - Az ördög vitte volna el ezt az ostobát!

- Holnap újra eljövök - mondta Bertuccio.

- Jó! - egyezett bele Andrea. - Csendőr urak, rendelkezésükre állok... Kedves uram, hagyjon itt az irodában vagy tíz tallért, hadd kapjak meg mindent, amire szükségem van.

- Meglesz - válaszolta Bertuccio.

Andrea kezet nyújtott neki. Bertuccio a zsebében tartotta kezét, és csak az aprópénzét csörgette meg.

- Ezt akartam mondani - jelentette ki Andrea, miközben torz mosoly jelent meg az arcán, de Bertuccio különös komolysága láttán uralkodott magán.

"Vajon tévedtem volna? - töprengett, mialatt beszállt a hosszúkás, rácsos rabszállító kocsiba, amelyet zöldhintónak neveznek. - Majd meglátjuk!"

- Tehát viszontlátásra holnap! - fordult Bertuccio felé.

- Viszontlátásra! - válaszolta a titkár.

 

11
A bíró

Emlékszünk rá, hogy Busoni abbé négyszemközt maradt Noirtierval a halottas szobában, és hogy a fiatal leány halottas ágyánál az aggastyán meg a pap virrasztottak.

Lehet, hogy az abbé keresztényi buzdító szavai, lehet, hogy szelíd felebaráti szeretete vagy talán meggyőző beszéde adta vissza az aggastyán bátorságát, mert attól a perctől kezdve, hogy beszélgetett a pappal, Noirtier lelkéből eltűnt a kétségbeesés, és helyét megnyugvás foglalta el. Olyan nyugalom töltötte el a szívét, hogy mindenkit mélységesen meglepett, mert tudták, hogy milyen odaadó szeretettel viseltetett Valentine iránt.

Villefort úr a haláleset óta nem látta apját. Az egész háznép kicserélődött: más komornyikot szerződtettek neki és másikat Noirtier mellé. Villefort-né szolgálatába két szobalány került: a kapustól a kocsisig csupa merő új arc jelent meg, s ezek valamennyien az átokverte ház különböző urainak szolgálatára állottak, és még ridegebbé tették a köztük levő érintkezést. Egyébként az esküdtszéki tárgyalásig is csak három nap volt hátra, és Villefort, dolgozószobájába zárkózva, lázasan dolgozott a Caderousse gyilkosa ellen készülő vádiraton. Ez az ügy, mint mindegyik, amelyben Monte Cristo grófja is szerepelt, nagy port vert fel a párizsi társaságban. A bizonyítékok nem voltak meggyőzőek, mert hiszen egy haldokló gályarab néhány szavas írásán nyugodtak, s ez a gályarab régi, bagnóbeli társa volt annak, akit váddal illetett, s ezt megtehette puszta gyűlöletből vagy bosszúból is: itt az egész csak a bíróság lelkiismeretén fordul meg. A királyi ügyész azzal a szörnyű meggyőződéssel végezte munkáját, hogy Benedetto bűnös, és ettől a nem könnyű győzelemtől várta hiúsága kielégülését, mert fagyos szívének már csak ez tudott némi gyönyörűséget nyújtani.

A per vádirata elkészült tehát, ami Villefort lankadatlan munkájának volt köszönhető. A királyi ügyész ezzel akarta megkezdeni a legközelebbi esküdtszéki tárgyalásokat. Így hát kénytelen volt még a szokottnál is jobban elzárkózni, hogy kikerülje a rengeteg kérelmezőt, akik mindannyian jegyet szerettek volna kapni tőle a tárgyalásra.

Olyan kevés idő telt el még azóta, hogy a szegény Valentine-t eltemették, az egész család fájdalma olyan élénk volt még, hogy senki sem csodálkozott, amiért az apa annyira elmélyedt munkájába, vagyis egyetlen szórakozásába, amely enyhületet hozhatott bánatára.

Csak egyetlenegy alkalommal látta Villefort az édesapját, mégpedig vasárnapi napon, másnapra rá, hogy Bertuccio másodízben meglátogatta Benedettót, amely alkalommal felfedte előtte apja nevét. Ez olyan pillanatban történt, amikor az ügyész a fáradtságtól elcsigázottan lesétált a kertbe. Komor gondolatokba merülve, mint valamikor Tarquinius, aki vesszőjével levágta a legmagasabb mákvirágokat, Villefort úr a pálcájával leütögette a mályvarózsák hosszú, fonnyadó szárait, amelyek úgy emelkedtek a fasor mentén, mint az elmúlt évszakban viruló virágok megannyi kísértete.

Már nemegyszer ért el a kert legvégére, vagyis ahhoz a híres rácshoz, amely az elhagyatott kertre nyílt. Mindig ugyanazon a fasoron jött vissza, ugyanolyan lépésekkel, ugyanolyan mozdulatokkal, midőn akaratlanul is feltekintett a házra, ahonnan fia kiáltozása ütötte meg a fülét. A fiú az intézetből jött meg, hogy a vasárnapot és a hétfőt anyjával töltse.

Ebben a pillanatban az egyik nyitott ablakban észrevette Noirtier urat.

Az öregúr székében odagördíttette magát az ablakhoz, hogy élvezze a még meleg napsütés utolsó sugarait, amelyek a hajnalka és a megpirosodott vadszőlő erkélyre felfutó haldokló virágait köszöntötték.

Az aggastyán tekintete mereven egy pontra szegeződött, amit Villefort nem látott tökéletesen. Noirtier-nak ez a tekintete olyan gyűlölködő és vad volt, és annyi türelmetlenség égett benne, hogy a királyi ügyész, aki könnyen megértette e jól ismert arc minden indulatát, letért megszokott útjáról, hogy megnézze, kinek szól ez a gyűlölködő pillantás.

És akkor egy csupaszon meredező hársfacsoport alatt megpillantotta a feleségét, aki, könyvvel a kezében, időnként meg-megszakította olvasmányát, hogy rámosolyogjon a fiára, vagy visszadobja neki gumilabdáját, amelyet a gyerek a szalonból makacsul mindig kidobott a kertbe.

Villefort elsápadt, mert megértette, mit forgat fejében az aggastyán.

Noirtier még mindig ugyanoda szegezte tekintetét. De pillantása az asszonyról hirtelen a férjre esett, és most már magának Villefortnak kellett elviselnie a villámló szempár támadását, amely, ahogy tárgyát változtatta, megváltoztatta kifejezését is, noha fenyegető villanásából mit sem veszített.

Villefort-nénak sejtelme sem volt róla, hogy a szenvedélynek milyen vihara dúl odafent, éppen most kapta el fia labdáját, s intett neki, hogy egy csók váltságdíjért megkaphatja. Édouard azonban jó sokáig kérette magát. Bizonyára úgy érezte, hogy az anyai dédelgetés nem elég jutalom ennyi fáradságért. De végre mégiscsak rászánta magát, az ablakból leugrott egy napraforgó- és őszirózsabokor sűrűjébe, és izzadt homlokkal futott anyjához. Villefort-né letörölte és megcsókolta fia elefántcsontszínű, nedves homlokát. Azzal visszaküldte fiát egyik kezében a labdával, másikban pedig egy marék cukorkával.

Villefort urat úgy vonzotta valami legyőzhetetlen érzés, mint a madarat a kígyó tekintete, és elindult a ház felé; ahogy közeledett, Noirtier pillantása egyre követte, és szeme már annyira izzott, hogy Villefort úgy érezte, ez a tekintet egészen a velejéig hatol. Tekintetében kegyetlen szemrehányás és borzasztó fenyegetés villogott. Most Noirtier égnek emelte a szemét, mintha egy elfeledett esküre akarná fiát emlékeztetni.

- Nagyon kérem, uram, legyen türelemmel egy napig még - kiáltott fel az udvarból. - Amit mondtam, megmondtam.

Úgy látszott, Noirtier-t megnyugtatták ezek a szavak, mert most közönyösen másfelé nézett.

Villefort hevesen feltépte állig gombolt kabátját, amely szinte fullasztotta, jéghideg kezével végigsimította homlokát, és visszatért a dolgozószobájába.

Az éjszaka hideg és nyugodt volt. A házban mindenki pihenőre tért és aludt, mint rendesen. Csak Villefort nem feküdt le, szintén szokása szerint, mint a többiek, hanem reggeli öt óráig dolgozott, hogy átvizsgálja azokat a kihallgatási jegyzőkönyveket, amelyeket előző este készítettek a vizsgálóbírák, és hogy betekintsen a tanúvallomásokba, átfussa vádiratát, amely egyik legerélyesebb és legügyesebben megszerkesztett munkája volt, amit valaha is készített.

Másnapra, hétfőre volt kitűzve az esküdtszék első tárgyalása, Ez a reggel sápadtan és baljóslatúan virradt rá Villefort-ra. Kékes fénye odavetődött az ügyész piros tintás sorokkal teleírt papírjára. Villefort elszunnyadt egy percre, mikor lámpája utolsókat pislákolt. A sercegésre felriadt: ujja nedves volt, és a vörös tinta olyan volt rajta mintha vér volna.

Kinyitotta az ablakot: a távolban az égen széles, narancsszínű csík vonult végig, és kettévágta a szemhatáron feketén kirajzolódó sudár jegenyéket. A lucernáskertben, a gesztenyefáknál levő rácsos kapu felől pacsirta szállt az ég felé, és hajnali dala tisztán csendült fel. A hajnal nedves levegője átjárta Villefort fejét, és felfrissítette emlékezetét.

- Ma lesz a napja - mondta erőt véve magán -, ma kell lesújtani az igazságszolgáltatás pallosával mindenhová, ahol bűnösök vannak.

Pillantása akaratlanul is Noirtier ablakára esett, oda, ahol előző este látta az öreget.

A függöny le volt bocsátva.

És Villefort előtt mégis olyan elevenen állt apja alakja, hogy úgy fordult a lezárt ablakhoz, mintha az nyitva állna, és hogy szinte látni vélte a fenyegető aggastyánt.

- Igen - mormogta -, igen, légy csak nyugodt!

Feje a mellére hanyatlott, s így, lehajtott fejjel, néhányszor végigrótta dolgozószobáját, majd teljesen felöltözve rávetette magát egy pamlagra, nem annyira azért, hogy aludjék, hanem inkább hogy fáradtságtól merev s a munkától kimerült tagjait kinyújtóztassa.

Lassanként ébredezni kezdtek a házban. Villefort a szobájából hallotta az egyre növekvő zajokat, amelyek úgyszólván a ház életét jelentették. Nyíltak az ajtók, felhangzott Villefort-né csengője, amely szobalányát szólította be, hallotta a gyerek első kiáltozását, hiszen Édouard, mint minden korabeli gyerek, jókedvűen ébredt.

Most Villefort húzta meg a csengő zsinórját. Belépett új komornyikja, és behozta az újságokat.

Az újságokkal együtt egy csésze csokoládét is hozott.

- Mit hoz itt nekem? - kérdezte Villefort.

- Egy csésze csokoládét.

- Ezt én nem kértem. Ugyan kinek volt erre gondja?

- Az úrnőmnek. Azt mondta, hogy az ügyész úr ma bizonyára sokat beszél majd abban a gyilkossági ügyben, és szüksége van erősítőre.

S a szolga a pamlag mellett álló asztalra, amelyet éppúgy elborított a sok irat, mint a többit, letette az ezüst csészét.

A komornyik távozott.

Villefort egy percig komoran nézte a csészét, azután egy ideges mozdulattal egy hajtásra kiitta az egész csésze tartalmát, mintha azt remélte volna, hogy az italban méreg van, és szinte óhajtaná a halált, hogy megszabaduljon egy olyan kötelességtől, amelyet elvégezni sokkal nehezebb, mint meghalni. Azután felállt, és olyan mosollyal sétált fel és alá a szobájában, hogy bizony megrémült volna tőle az, aki véletlenül láthatja.

A csokoládé ártalmatlan ital volt, és Villefort úr nem érzett semmi különöset.

Mikor elérkezett a reggeli ideje, Villefort úr nem jelent meg az asztalnál.

Belépett hozzá komornyikja.

- Úrnőm azt üzeni, uram - mondta -, hogy az óra elütötte a tizenegyet, és a tárgyalás tizenkettőre van kitűzve.

- Hát aztán? - kérdezte Villefort.

- Úrnőm már felöltözködött: készen áll, és azt kérdezteti, hogy együtt mehet-e az ügyész úrral.

- Hova?

- Az Igazságügyi Palotába.

- Minek?

- Úrnőm azt mondja, hogy nagyon szeretne jelen lenni ezen a tárgyaláson.

- Ah! - mondta Villefort szinte ijesztő hangon. - Ezt akarja?

A komornyik hátrált egy lépést, és azt mondta:

- Ha az ügyész úr egyedül akar menni, értesítem róla úrnőmet.

Villefort egy pillanatig hallgatott, csak körmével kaparászta sápadt arcát, amelytől annál jobban elütött ébenfekete szakálla.

- Mondja meg az úrnőnek - felelte végül -, hogy beszélni szeretnék vele, és kérem, hogy várjon rám a szobájában.

- Parancsára, uram.

- Aztán jöjjön vissza, hogy megborotváljon, és segítsen az öltözködésnél.

- Azonnal.

A komornyik eltűnt, de csakhamar ismét megjelent. Megborotválta Villefort urat, és gondosan ráadta ünneplő fekete ruháját.

- Úrnőm azt üzeni - mondta, mikor végzett munkájával -, hogy várja az ügyész urat, amint elkészült az öltözködéssel.

- Megyek.

És Villefort, irataival a hóna alatt, kalapját kezében tartva, felesége szobája felé indult...

Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, és zsebkendőjével letörülte a verejtéket ólomszínű homlokáról.

Azután benyitott.

Villefort-né egy pamlagon ült, türelmetlenül lapozgatott a folyóiratokban és újságokban, amelyeket a kis Édouard alaposan megnyirbált, mielőtt anyja még elolvashatta volna őket. Az asszony kimenőre volt öltözve. Kalapja egy karosszékre volt készítve, kesztyűjét már fel is húzta.

- Hát itt van végre, uram - mondta természetes és nyugodt hangon. - Istenem, milyen sápadt! Talán egész éjjel dolgozott? Miért nem reggelizett velünk? Hát elvisz magával, vagy magam menjek Édouard-ral?

Mint látható, Villefort-né több kérdést adott fel, hogy egyetlen választ kapjon. Villefort úr azonban mindezekre a kérdésekre hideg és néma maradt, mint a szobor.

- Édouard - mondta Villefort, és parancsoló pillantást vetett a fiúra -, menj játszani a szalonba, beszédem van anyáddal.

Villefort-né megremegett, mikor látta férje rideg magatartását, különös előkészületeit, és meghallotta elszánt hangját.

Édouard pedig felkapta a fejét, és anyjára nézett, s mikor látta, hogy az nem erősíti meg apja parancsát, folytatta ólomkatonái lefejezését.

- Édouard! - kiáltott Villefort úr olyan nyersen, hogy a gyerek felugrott a szőnyegről. - Nem hallottad? Eredj!

A fiú, aki nem szokta meg ezt a bánásmódot, sápadtan állt a helyén. Nehéz lett volna megmondani, hogy haragjában vagy félelmében sápadt-e el.

Apja odament hozzá, kézen fogta és homlokon csókolta.

- Menj, gyermekem - mondta -, menj.

Édouard kiment.

Villefort úr az ajtóhoz lépett, és kulcsra bezárta a gyermek mögött.

- Szent isten! - kiáltott a fiatalasszony, és férje lelkének legmélyére akart látni. Megpróbált mosolyogni, de ez a mosoly Villefort érzéketlensége láttára az arcára fagyott. - Hát mi történt?

- Asszonyom, hova tette a mérget, amelyet rendesen használni szokott? - kérdezte az ügyész minden kertelés nélkül, s az asszony meg az ajtó közé állt.

Villefort-né azt érezte, amit a pacsirta érezhet, amikor észreveszi, hogy feje fölött a kánya írja le halálos köreit.

Halálsápadt lett, és torkából rekedt, elcsukló hang tört elő, amely nem volt sem kiáltás, sem sóhaj.

- Uram - mondta - nem... nem értem.

Első izgalmában felszökött a helyéről, s most az elsőnél is erősebb izgalom hatására visszahanyatlott a pamlag párnái közé.

- Azt kérdeztem - folytatta Villefort teljesen nyugodt hangon -, hová rejtette el azt a mérget, amellyel megölte apósomat, Saint-Méran urat, anyósomat, Barrois-t és leányomat, Valentine-t.

- Szent isten! - kiáltott Villefort-né, és a kezét tördelte. - Hogy beszélhet ilyet, uram?

- Ne kérdezzen, hanem válaszoljon.

- A férjnek vagy a bírónak? - hebegte Villefort-né.

- A bírónak, asszonyom! A bírónak!

Elviselhetetlen látványt nyújtott az asszony halottsápadt arca, rémült tekintete és az a reszketés, amely egész testében megrázta.

- Ó, uram! - mormogta. - Ó, uram!...

Többet nem tudott mondani.

- Nem ad választ, asszonyom? - kérdezte a félelmetes bíró.

És olyan mosollyal, amely még haragjánál is félelmesebb volt, hozzátette:

- Igaz, hogy legalább nem tagadja.

Az asszony megmozdult.

- És nem is tagadhatja - tette hozzá Villefort, és az asszony felé nyújtotta kezét, mintha meg akarná ragadni az igazságszolgáltatás nevében. - Arcátlan ügyességgel vitte véghez különböző bűntetteit, de ez csak azokat csalhatta meg, akiket vakká tett az ön iránt érzett szeretet. Saint-Méranné halála óta már tudtam, hogy méregkeverő rejtőzik a házamban- d'Avrigny úr ezt tudtomra adta. Barrois halála után - Isten bocsássa meg nekem! - gyanúm egy angyalra esett. Ez a gyanú még akkor is ott ég szívem mélyén, amikor nem történik semmi bűntett. De Valentine halála óta már nincs bennem semmi kétség, asszonyom, de nemcsak én látok tisztán, hanem mások is. Tehát az ön bűntette, amelyet két ember ismer, és igen sokan gyanítanak, nyilvánosságra kerül. És mint ahogy az imént mondtam, asszonyom, már nem a férj beszél önnel, hanem a bíró!

A fiatalasszony két kezébe temette az arcát.

- Jaj, uram - dadogta -, könyörgök, ne higgyen a látszatnak!

- Csak nem gyáva? - kiáltott Villefort megvető hangon. - Az igaz, megfigyeltem már, hogy a méregkeverők gyávák szoktak lenni. Gyáva volna ön, akiben megvolt a szörnyű bátorság végignézni, hogy leheli ki lelkét két öregember meg egy fiatal lány, akiket mind ön gyilkolt meg?

- Uram! Uram!

- Gyáva volna - folytatta Villefort egyre növekvő izgalommal - ön, aki nyugodtan számolgatta négy haldoklás végső perceit, ön, aki olyan csodálatos ügyességgel és biztonsággal eszelte ki pokoli terveit, és készítette el gyalázatos italait? Ön, aki olyan alaposan kiszámított mindent, egyvalamiről megfeledkezett volna, arról, hogy mi történik, ha kiderülnek bűntettei? Ó, ez lehetetlen, és bizonyára tartogat még kellemesebb, még finomabb és gyorsabban ölő mérget, mint a többi volt, hogy segítségükkel elkerülhesse az önnek járó büntetést... Megtette ezt, ugye? Legalábbis remélem.

Villefort-né a kezét tördelte és térdre esett.

- Tudom... tudom - mondta az ügyész -, bevall mindent. De a bírónak tett vallomás, amely az utolsó pillanatban hangzik el, mikor már lehetetlen tagadni, ez a vallomás semmit sem enyhíti már a bűnösre kiszabott büntetést!

- A büntetést! - kiáltott fel Villefort-né. - A büntetést, uram? - Most már kétszer is kimondta ezt a szót.

- Természetesen. Csak nem hiszi, hogy mert négyszeresen bűnös most megmenekülhet előle? Vagy azt gondolta, hogy mivel annak az embernek a felesége, aki ezt a büntetést követeli, elkerüli a büntetést? Dehogy, asszonyom! Vérpad vár a méregkeverőre, bárki is az, főleg, ha mint az imént mondtam, a méregkeverőnek nem volt rá gondja, hogy félretegyen magának néhány csepp igen erős mérget.

Villefort-né vad sikoltásba tört ki, és feldúlt arcát eltorzította az iszonyú és vad rémület.

- Ne féljen a vérpadtól, asszonyom - mondta az ügyész -, nem akarom önt ilyen gyalázatos halálnemre kárhoztatni, hiszen magamat becsteleníteném meg vele. Nem, ellenkezőleg, ha hallotta, amit mondtam, akkor megérthette, hogy ön nem halhat meg a vérpadon.

- Nem, nem értettem meg. Mit akar ezzel mondani? - hebegte a szerencsétlen asszony teljesen porig sújtva.

- Azt akarom mondani, hogy a főváros első ügyészének felesége nem szennyezhet be egy tiszta és mocsoktalan nevet, és nem veheti el egy csapással férje és gyermeke becsületét!

- Nem! Ó, nem!

- Akkor hát ez jó cselekedet lesz öntől, és én meg is köszönöm önnek ezt a jó cselekedetét.

- Megköszöni? De mit?

- Azt, amit éppen most mondott.

- Hát mit mondtam? Egészen elveszítettem a fejemet. Már nem értek semmit, istenem, istenem!

Összekuszált hajjal, habzó szájjal állt fel.

- Felelt-e, asszonyom, arra a kérdésemre, amelyet ide beléptemkor adtam fel önnek: hol tartja azt a mérget, asszonyom, amelyet rendesen használni szokott?

Villefort-né az ég felé emelte két karját, és görcsösen összeszorította a kezét.

- Nem, nem! - kiáltotta. - Nem, nem akarhatja ezt!

- Csak azt nem akarom, hogy a vérpadon lelje halálát, asszonyom, hát nem érti? - válaszolta Villefort.

- Kegyelem, uram, kegyelem!

- Azt akarom, hogy igazság legyen. Azért vagyok a földön, hogy büntessek, asszonyom - tette hozzá lángoló tekintettel. - Minden más asszonyt, még magát a királynét is a hóhér kezére adnám. Önhöz azonban irgalmas leszek. Önnek azt mondom: "Ugye, asszonyom, tartogat néhány cseppet a legkellemesebb, leggyorsabb hatású és legbiztosabban ölő méregből?"

- Irgalmazzon, uram, engedjen élnem!

- Gyáva is! - jegyezte meg Villefort.

- Gondolja el, hogy a felesége vagyok!

- Ön méregkeverő!

- Az isten szerelmére!...

- Nem!

- Annak a szerelemnek a nevében, amelyet érzett irántam!...

- Nem! Nem!

- Gyermekünk nevében! Ó, hadd éljek a gyermekünk kedvéért!

- Nem, nem, nem! Már mondtam. Ha életben hagynám önt, lehetséges, hogy egyszer valamikor még őt magát is megölné, mint a többit.

- Én! Hogy megölném a gyermekemet! - kiáltott fel ez a szenvedélyes anya, és Villefort felé rohant. - Hogy megölném Édouard-t?... Ó, istenem!

Irtózatos, pokoli, őrült nevetés fejezte be a mondatot, és hörgő zokogásba fulladt.

Villefort-né férje lába elé borult.

Villefort odalépett hozzá.

- Vegye tudomásul, asszonyom - mondta -, hogy ha hazatértemig nem szolgáltat önmaga igazságot, saját magam jelentem fel önt, és saját kezűleg tartóztatom le.

Az asszony remegve, lesújtottan, összetörten hallgatta. Csak a szeme élt, és szörnyű láng égett benne.

- Értsen meg - mondta Villefort. - Elmegyek, hogy halált kérjek egy gyilkos fejére... Ha hazatértemkor önt még életben találom, akkor az éjszakát már a Conciergerie-ben tölti.

Villefort-né nagyot sóhajtott, idegei felmondták a szolgálatot, és lelkileg megsemmisülten rogyott le a szőnyegre.

A királyi ügyész, mintha valami szánalomfélét érzett volna, most már kevesebb szigorúsággal nézett rá, és könnyedén meghajolt előtte:

- Isten önnel, asszonyom - mondta halkan. - Isten önnel!

Ez az istenhozzád úgy érte Villefort-nét, mint egy halálos tőrdöfés. Elvesztette eszméletét.

A királyi ügyész távozott, és maga mögött kétszeresen bezárta az ajtót.

 

12
Az esküdtszéki tárgyalás

A Benedetto-ügy, mint ahogy az Igazságügyi Palotában és az egész városban nevezték, óriást feltűnést keltett. Az ál-Cavalcanti, mint a Café de Paris, a boulevard de Grand és a bois de Boulogne törzsvendége, míg Párizsban tartózkodott, két-három hónapig tartó ragyogó élete során igen nagy ismeretségkörre tett szert. Az újságok hosszan írtak a vádlott előkelő életének és a bagnóban töltött idejének különböző állomásairól. Mindez főleg azokat érdekelte, akik személyes ismeretségben állottak Andrea Cavalcanti herceggel. És főként ezek igyekeztek mindenáron megnézni a vádlottak padján Benedetto urat, aki megölte saját bagnóbeli társát.

Sokak szemében Benedetto, ha nem is volt áldozata az igazságszolgáltatásnak, de mindenesetre annak tévedését bizonyította: látták néhányan Párizsban az idősebb Cavalcantit is, és remélték, hogy ismét megjelenik, és számon kéri előkelő csemetéje sorsát. Igen sokan voltak, akik hírét sem hallották annak a hírhedt, sujtásos kabátnak, amelyben az öreg beállított Monte Cristo grófjához, és így nagy hatást keltett bennük az a méltóságos külső, úrias viselkedés és nagyvilági jártasság, amelyről az öreg patrícius tanúságot tett, főleg - s ezt meg kell mondani -, ha hallgatott, és nem kellett számolnia.

A vádlottat magát a legtöbben szeretetre méltónak, szépnek, bőkezűnek ismerték, és letartóztatását hajlandóbbak voltak valami ellenség fortélyának tulajdonítani, amilyen sok akad az előkelő társaságban, ahol a nagy vagyonok a jó és rossz lehetőségeit a csodák határáig, a hatalmat pedig mesés magasságokig emelik.

Mindenki igyekezett tehát az esküdtszéki tárgyalásra. Némelyek azért, hogy élvezzék a látványt, mások azért, hogy beszéljenek róla. Már reggel hét óra óta sorban álltak a kapu előtt, és egy órával a tárgyalás megkezdése előtt a terem már megtelt kiváltságosokkal.

A tárgyalóterem nagy perek tárgyalásakor az esküdtszék bevonulása előtt, sőt gyakran utána is, erősen hasonlít egy társaságbeli szalonhoz, ahol sokan ismerik egymást, el-ellátogatnak egymáshoz, ha elég közel esik a helyük, vagy ha távol kerülnek egymástól, és sokan választják el őket - hallgatóság, ügyvédek és csendőrök -, akkor csak ülve integet egyik a másikának, hogy el ne foglalják a helyüket.

Olyan gyönyörű őszi nap volt, amely néha kárpótol bennünket az elmaradt vagy mostohán jutott szép nyári napokért. Azok a felhők, amelyeket Villefort úr hajnalban, napfelkeltekor elvonulni látott, mintegy varázsütésre szertefoszlottak, és szeptembernek egyik utolsó napja tisztán és szelíd fényben ragyogott.

Beauchamp, a sajtó egyik királya, akinek természetesen mindenütt megvolt a maga trónusa, jobbra-balra vizsgálódott. Megpillantotta Château-Renaud-t és Debrayt, akiknek sikerült meglágyítaniuk egy rendőr szívét, rábírva, hogy mögéjük üljön, ahelyett, hogy előttük állt volna, amihez joga volt. A derék rendőr megszimatolta bennük a miniszteri titkárt és a milliomost. Telve volt jóindulattal nemes szomszédai iránt, s még azt is megengedte nekik, hogy ellátogathassanak Beauchamp-hoz, és megígérte nekik, hogy fenntartja a helyüket.

- Nohát, viszontlátjuk-e a barátunkat? - kérdezte Beauchamp.

- Hát, istenem, bizony igen - válaszolta Debray. - A derék herceget! Hogy az ördög vinné el ezeket az olasz princeket!

- Márpedig ez olyan ember, akinek a családfáját Dante is megemlíti az Isteni Színjáték-ban!

- És az akasztófáját nem? - jegyezte meg gúnyosan Château-Renaud.

- Elítélik, ugye? - kérdezte Debray Beauchamp-tól.

- Ej, barátom - válaszolta az újságíró -, azt hinném, ezt inkább mi kérdezhetnénk öntől. Ön jobban ismeri a hivatal levegőjét, mint mi. Találkozott az elnökkel a minisztere utolsó estélyén?

- Találkoztam.

- Mit mondott önnek?

- Olyasmit, amit meglepőnek fognak találni.

- Ó, beszéljen hát gyorsan, kedves barátom, hiszen olyan régóta nem hallottam effélét.

- Nahát azt mondta, hogy Benedetto, akit mindenki furfangos mesebeli lénynek, a ravaszság netovábbjának tart, nagyon is közönséges, együgyű gazfickó, és teljesen érdemtelen arra, hogy a frenológusok megvizsgálják halála után az agyát.

- Ugyan! - mondta Beauchamp. - Pedig meglehetősen jól játszotta a herceget.

- Önnek, Beauchamp, mert gyűlöli ezeket a szerencsétlen hercegeket, és boldog, ha valami rosszat fedez fel bennük. De az én szememben már nem, mert én ösztönösen megérzem, ki a nemesember, kinek van arisztokrata őse, körülszaglászom a címert, mint a vizsla.

- Tehát ön sohasem hitt a hercegi mivoltában?

- Abban? De igen.... Hanem a hercegi méltóságában nem.

- Nem rossz - jegyezte meg Debray -, de azért biztosítom róla, hogy ön az egyetlen, mert mindenki mást megtévesztett... Még minisztereknél is láttam.

- Hát aztán? - mondta Château-Renaud. - Mit értenek az önök miniszterei a hercegekhez?

- Ezt jól megmondta, Château-Renaud - felelte Beauchamp, és kacagásba tört ki. - Rövid a mondat, de velős. Engedje meg, hogy felhasználjam a tudósításomban.

- Csak tessék, kedves Beauchamp úr - válaszolta Château-Renaud -, csak tessék. Önnek adom a mondatot annyiért, amennyit ér.

- De - mondta Debray Beauchamp-nak -, ha én beszéltem az elnökkel, ön bizonyára beszélt a királyi ügyésszel, ugye?

- Szó sincs róla. Villefort úr egy hét óta bezárkózva él. Ez egészen természetes is: a családi bajoknak ez a különös sorozata, amelyet betetőz most leányának különös halála...

- Különös halála! Hogy érti ezt, Beauchamp?

- Ó, csak ne adja a tudatlant, csak azért, mert mindez a hivatali nemesség köreiben történt - mondta Beauchamp, és szemére illesztette monokliját, azon igyekezve, hogy az ott magától megálljon.

- Kedves uram - mondta Château-Renaud - ki kell jelentenem, hogy a monokli tekintetében ön nem veheti fel a versenyt Debrayvel. Debray, adjon csak egy kis leckét Beauchamp úrnak.

- Nini - szólalt meg Beauchamp -, nem hiszem, hogy tévednék.

- Mi az?

- Ő az.

- Ki az az ő?

- Pedig azt mondták, hogy elutazott.

- Eugénie kisasszony? - kérdezte Château-Renaud. - Már visszajött volna?

- Nem, hanem az édesanyja.

- Danglars-né?

- Ugyan, kérem! - jegyezte meg Château-Renaud. - Ez lehetetlen! Tíz nappal leánya szökése és három nappal férje bukása után!

Debray könnyedén elpirult, és követte Beauchamp tekintetét.

- Ej, hiszen az egy lefátyolozott nő - mondta -, ismeretlen asszony, valami idegen hercegnő, talán Cavalcanti herceg anyja. Hanem ön nagyon érdekes dolgokat mondott, illetve készült mondani.

- Én?

- Ön. Valentine különös haláláról beszélt.

- Igaz, igaz! De miért nincs itt Villefort-né?

- Szegény jó asszony! - jegyezte meg Debray. - Bizonyára gyógyító teát készít a kórházaknak, és szépítőszereket állít össze önmaga és barátnői számára. Tudják, hogy erre a szórakozásra évenként elkölt két-háromezer tallért, legalább így hallottam. De igaza van, vajon miért nincs itt Villefort-né? Nagyon szerettem volna látni, igen kedvelem azt az asszonyt.

- Én pedig gyűlölöm - jelentette ki Château-Renaud.

- Miért?

- Azt nem tudnám megmondani. Miért szeretünk valakit? Miért gyűlölünk valakit? Őt egyszerűen ki nem állhatom, puszta ellenszenvből.

- Vagy ösztönösen gyűlöli.

- Meglehet... De térjünk vissza ahhoz, amit az előbb mondott, Beauchamp.

- Tehát - folytatta Beauchamp - nem kíváncsiak rá, miért történik a Villefort-házban olyan gyakorta haláleset?

- Gyakorta, gyönyörű dolog - jegyezte meg Château-Renaud.

- Barátom, ezt a szót Saint-Simon is használja.

- Csakhogy ez a dolog Villefort úrnál történik. Erről van szó.

- Őszintén szólva bevallom, hogy én már három hónap óta szemmel tartom azt a gyászos házat - mondta Debray -, és Valentine halála alkalmából még tegnapelőtt sokat beszélt róla egy hölgy.

- Ki az a hölgy? - kérdezte Château-Renaud.

- Ej no, hát a miniszter felesége!

- Bocsánatot kérek - jegyezte meg Château-Renaud -, én bizony nem járok miniszterekhez, ezt átengedem holmi hercegeknek.

- Eddig csak csinos volt, de most már valósággal lángoló is lett, báró. Szánjon meg bennünket, különben felperzsel mindannyiunkat, mint egy második Jupiter.

- Meg se mukkanok többé - jelentette ki Château-Renaud. - De az ördögbe is! Legyen már irgalommal, ne vágjon így vissza.

- Azt mondom, igyekezzünk végére érni párbeszédünknek, Beauchamp. Azt mondtam tehát, hogy a hölgy tegnapelőtt tőlem kért ebben az ügyben felvilágosítást. Adjon róla magyarázatot, hogy tovább adhassam.

- Hát, uraim, ha Villefort úr házában olyan gyakorta történik haláleset - magamévá teszem a szót -, akkor abban a házban gyilkosnak kell lennie!

A két fiatalember végigborzongott, hiszen nem először gondoltak erre.

- És ki lehet a gyilkos? - kérdezték egyszerre.

- A kis Édouard.

A két fiatalember hangos nevetése nem zavarta meg az elbeszélőt, mert így folytatta:

- Igenis, uraim, a kis Édouard, ez a tüneményes gyerek, aki már úgy tud ölni, mint egy felnőtt.

- Miféle tréfa ez?

- Bizony ez nem tréfa. Tegnap szegődtettem egy inast, aki ezelőtt Villefort-éknál volt alkalmazásban. Hallgassák meg ezt.

- Hallgatjuk.

- Holnap így is, úgy is, elküldöm ezt az inast, mert rengeteget eszik, hogy behozza a félelmében tartott böjtölést, amelyben odaát volt része. Nohát, úgy látszik, hogy a kedves csemete valami olyan méregre tett szert, amelyből időnként adogat azoknak, akik nincsenek ínyére. Először Saint-Méran nagypapa és nagymama nem tetszett neki, adott hát nekik három-három cseppet az elixírjéből. Három csepp elegendő volt. Azután a derék Barrois következett, Noirtier nagypapa öreg szolgája, aki időnként rászólt a drágalátos kölyökre, akit önök is jól ismernek. A drága kis kölyök adott neki is három cseppet az elixírből. Így járt a szegény Valentine is, aki ugyan nem szidta össze, de arra meg irigykedett: adott neki három csepp elixírt, és mint a többiekkel, vele is végzett ez a szer.

- Ugyan miféle pokolbeli históriát ad itt elő? - kérdezte Château-Renaud.

- Igen, afféle másvilági történetet, ugye? - mondotta Beauchamp.

- Képtelenség - jelentette ki Debray.

- Lám - jegyezte meg Beauchamp -, máris igyekeznek mentegetni! Az ördög vigye el! Kérdezzék csak meg az inasomat, vagyis inkább azt az embert, aki holnap már nem lesz az inasom: az egész ház ezt beszélte.

- De hát hol van az az elixír? És miféle szer?

- Ejnye, eldugja azt az a gyerek!

- De honnan szerezte?

- Az édesanyja laboratóriumából.

- Az anyjának tehát méreg is van a laboratóriumában?

- Mit tudom én? Olyan kérdéseket intéznek hozzám, mint a királyi ügyész szokott. Én mindössze is csak azt ismétlem el, amit hallottam. Megmondom a forrást is, egyebet nem tehetek. A szegény ördög félelmében nem is mert ott enni.

- Hihetetlen!

- Szó sincs róla, kedves barátom, cseppet sem hihetetlen! Nem emlékszik tavalyról arra a rue Richelieu-beli gyerekre, aki azzal szórakozott, hogy meggyilkolgatta testvéreit? Gombostűt szurkált a fülükbe, mikor aludtak. Az utánunk következő nemzedék igen korán érik, barátom.

- Kedvesem, fogadni merem, hogy ön egyetlen szót sem hisz abból, amit itt elmondott!... De nem látom sehol Monte Cristo grófját - mondta Château-Renaud. - Lehetséges, hogy nem jött volna el?

- Ő már nagyon elfásult - jelentette ki Debray. - Azonkívül talán nem is szívesen jelenne meg a nyilvánosság előtt, hiszen őt is becsapta ez a két Cavalcanti. Úgy látszik, hamis ajánlólevelekkel jöttek hozzá, s ez a grófnak mintegy százezer frankjába került, amit a hercegre tábláztak be.

- Most jut eszembe, Château-Renaud úr - kérdezte Beauchamp -, hogy van Morrel?

- Háromszor voltam nála - felelte a fiatal nemes -, és Morrelnek se híre, se hamva. De úgy láttam, hogy a húga nem nyugtalankodik miatta, egészen higgadtan jelentette ki, hogy két-három nap óta nem látta, de bizonyos benne, hogy nincs semmi baja.

- Igaz is! Hiszen Monte Cristo grófja nem jöhet be a terembe - jegyezte meg Béauchamp.

- Ugyan miért?

- Mert ő is szereplő ebben a drámában.

- Talán ő is meggyilkolt valakit? - kérdezte Debray.

- Dehogy, ellenkezőleg, őt akarták meggyilkolni. Az tudják, hogy tőle kijövet gyilkolta meg a derék Caderousse urat kedves kis barátja, Benedetto. Azt is tudják, hogy az ő házában találtak rá arra a híres mellényre, amelyben a házassági szerződés aláírását megzavaró levél volt. Látják ezt a híres mellényt? Ott van azon véresen az íróasztalon, mint bizonyíték.

- Ah, nagyszerű!

- Csendesen, uraim! Bevonul az esküdtszék. Gyerünk a helyünkre!

A teremben valóban nagy zaj keletkezett. A rendőr erélyes hangon hívta helyére két pártfogoltját, az ajtónálló pedig megjelent a tanácskozóterem küszöbén, és azon a harsány hangon, amelyen már Beaumarchais korában is szokásuk volt beszélni az ajtónállóknak, így kiáltott:

- Uraim, az esküdtszék!

 

13
A vádirat

A bírák a legnagyobb csendben foglalták el helyüket. Az esküdtek is leültek. Villefort úr volt az érdeklődés tárgya, szinte azt mondhatnánk, az általános csodálat központja, elfoglalta a karosszékét, és nyugodt tekintettel nézett körül.

Mindenki bámulattal tekintett erre a komoly és szigorú arcra, amelynek közömbösségét az apai fájdalom sem tudta megrendíteni. Szinte bizonyos borzalommal nézték ezt a férfit, akire semmiféle emberi indulat nem volt hatással.

- Csendőrök! - mondta az elnök. - Vezessék elő a vádlottat.

E szavakra megélénkült a hallgatóság, és minden szem az ajtóra szegeződött, amelyen át Benedettónak meg kellett jelennie.

Csakhamar nyílt is az ajtó, és a vádlott megjelent.

Mindenkire ugyanazzal a hatással volt, az arckifejezése se lepett meg senkit.

Vonásai nem mutatták azt a mélységes izgalmat, amelytől elszorul a szív, s amelytől az arc halálsápadt lesz. Egyik kezében kalapját tartotta könnyedén, másikat fehér pikémellénye kivágásában, s még csak meg sem reszketett: a szeme nyugodt volt, sőt csillogott is.

Alig lépett a fiatalember a terembe, tekintete végigfutott a bírák és esküdtek sorain. Legtovább az elnökön, s főleg a királyi ügyészen időzött.

Andrea mellett helyezkedett el az ügyvédje. Hivatalból kirendelt védő volt (mert Andrea nem volt hajlandó ilyen apróságokkal vesződni, amelyeket egyáltalában nem tartott fontosnak), a fakószőke hajú fiatalember arca kipirult az izgalomtól, amely őt százszor jobban a hatalmába kerítette, mint a vádlottat.

Az elnök kérte, hogy olvassák fel a vádiratot, amelyet, mint tudjuk, Villefort ügyes és könyörtelen tolla szerkesztett meg.

Míg a felolvasás tartott - és hosszan tartott, s bizony mindenki másra nézve lesújtó hatással lett volna - a közfigyelem tárgya Andrea volt, aki ezt a súlyos terhet egy spártai lelki derűjével fogadta.

Villefort talán még sohasem volt ilyen tömör és ékesen szóló. A bűntettet a legélénkebb színekkel ecsetelte. A vádlott előéletét, átalakulását, cselekedeteinek összefüggését legzsengébb kora óta levezette úgy, ahogy csak az élettapasztalat és az emberi lélek ismerete sugallhatta egy olyan magasröptű szellemnek, mint a királyi ügyészé volt.

Pusztán ezzel az egyetlen bevezetéssel már Benedetto örökre elveszett a közvélemény szemében, úgyhogy tulajdonképpen már csak az volt hátra, hogy az igazságszolgáltatás kiszabja rá büntetését.

Andrea ügyet sem vetett a reá zúduló vádak sorozatára: Villefort úr gyakran figyelte, és kétségtelenül folytatta nála lélektani tanulmányait, mint ahogy ez szokása volt más vádlottaknál is, de egyetlenegyszer sem tudta arra kényszeríteni, hogy lesüsse a szemét, pedig ugyancsak szúrós és mélyreható tekintetet vetett rá.

Végre befejezték a felolvasást.

- Vádlott - mondta az elnök -, mi a családi és keresztneve?

Andrea felállt.

- Bocsásson meg, elnök úr - mondta tisztán csengő hangon -, de úgy látom, olyan sorrendben tetszik feltenni a kérdéseket, amilyen sorrendben én nem tudom követni. Később be akarom majd bizonyítani, hogy kivétel vagyok a közönséges vádlottak között. Azért kérem, tessék megengedni, hogy ne a kérdések sorrendjében adjam meg a válaszomat. Én azért mindegyikre megfelelek.

Az elnök meglepetten pillantott az esküdtekre, akik viszont a királyi ügyészre néztek.

Az egész közönség körében nagy meglepődés nyilvánult meg.

Andrea azonban nem veszítette el nyugalmát.

- Kora? - folytatta az elnök. - Megfelel erre a kérdésre?

- Erre éppúgy, mint a többire is megfelelek, elnök úr, de a maga rendjén.

- Kora? - ismételte az elnök.

- Huszonegy éves vagyok, vagyis csak néhány nap múlva töltöm be a huszonegyet, mivelhogy 1817. szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszakán születtem.

Villefort úr, aki éppen feljegyzett valamit, e dátum hallatára felkapta a fejét.

- Hol született? - folytatta az elnök.

- Auteuilben, Párizs mellett - válaszolta Benedetto.

Villefort úr másodszor is felkapta a fejét, úgy nézett Benedettóra, mintha valami Meduza-fej volna előtte, és arca ólomszínűre sápadt.

Benedetto pedig kecsesen megtörülte ajkát finom zsebkendője hímzett sarkával.

- Foglalkozása? - kérdezte az elnök.

- Először okirathamisító voltam - felelte Andrea a világ legnyugodtabb hangján -, később tolvaj lettem, és legújabban gyilkosságot követtem el.

A terem minden részéből a méltatlankodás és meglepetés vihara tört ki: maguk a bírák is megdöbbenve néztek össze, az esküdtek undorodásuknak adtak kifejezést e cinizmus hallatára, amit oly kevéssé vártak egy ilyen elegáns embertől.

Villefort úr végigsimította a homlokát, amely előbb sápadt lett, azután kivörösödött és égni kezdett.

Hirtelen felállt, megzavarodva nézett körül: nem kapott levegőt.

- Keresni tetszik talán valamit, királyi ügyész úr? - kérdezte Benedetto legkedvesebb mosolyával.

Villefort úr nem válaszolt, hanem visszaült, vagy inkább visszaroskadt székébe.

- Hajlandó volna most megmondani a nevét, vádlott? - kérdezte az elnök. - Az a keresett durvaság, amellyel elsorolta különböző bűntetteit foglalkozása gyanánt, az a furcsa kérkedés, amelyet ebben az irányban mutat, s amely miatt az emberiségnek járó erkölcs és tisztelet nevében az esküdtszék szigorúan megrója, ez okozta talán, hogy késlekedett megnevezni magát. Úgy látszik, az imént felsorolt címeivel akarja hangzatossá tenni a nevét.

- Szinte hihetetlen, elnök úr - mondta Benedetto kecses hanghordozással, a legnagyobb udvariasság hangján -, úgyszólván olvasni tetszett gondolataimban. Valóban azért, ennek a célnak az érdekében kértem a kérdések sorrendjének megbontását.

A megdöbbenés tetőfokára hágott. A vádlott szavaiban nem volt már kérkedés, sem cinizmus. Az izgatott hallgatóság úgy érezte, hogy ez a sötét felhő egy kitörni készülő villámot takar.

- Tehát - folytatta az elnök - neve?

- A nevemet nem mondhatom meg, mivelhogy nem tudom. De azt tudom, hogy kicsoda az apám, s azt meg is mondhatom.

Villefort szemét fájdalmasan vakító fény homályosította el. Arcáról nehéz cseppekben folyt le a verejték irataira, amelyeket görcsösen és rémülten markolászott.

- Mondja meg tehát az apja nevét - folytatta az elnök.

A hatalmas gyülekezet mélységes csendjét egy lehelet sem zavarta meg: mindenki feszülten várakozott.

- Az apám királyi ügyész - válaszolta Andrea nyugodtan.

- Királyi ügyész! - ismételte megdöbbenve az elnök, és nem vette észre, hogy Villefort vonásai mennyire eltorzultak. - Királyi ügyész!

- Igen, és mivel tudni akarják a nevét, azt is megmondom: Villefort-nak hívják!

Hirtelen kirobbant a felháborodás, amelyet olyan soká féken tartott a törvény iránti tisztelet, s mint a mennydörgés, úgy hangzott fel minden torokból. Maga az esküdtszék igyekezett elnyomni a tömeg e megmozdulását. A továbbra is érzéketlen Benedettóra zúduló szidalmak és sértések, a fenyegető öklök, a csendőrök mozgolódása, s annak a söpredéknek gúnyos rikoltozása, amely a zűrzavar és botrány perceiben minden gyülekezet felszínére kerül, mindez öt percig is eltartott, mielőtt az esküdtszék és az őrök helyre tudták állítani a csendet.

A zaj kellős közepén is hallani lehetett, amint az elnök így kiáltott:

- Ön játszik az igazságszolgáltatással, és polgártársai előtt a lealjasulásnak olyan példáját merészeli adni, amely még a mi romlott korunkban is ritkítja párját?

Tízen is odafurakodtak a királyi ügyész közelébe, aki mélyen lesújtva ült a helyén, vigasztalgatták, bátorították, buzgón és rokonérzéssel támogatták.

A teremben helyreállt a nyugalom, csupán egy helyen volt egy elég nagyszámú csoport, ahol igen nagy volt a mozgolódás és sugdosás.

Úgy beszélték, hogy egy asszony elájult. Repülősót szagoltattak vele, mire magához tért.

Andrea az egész kavarodás alatt mosolyogva nézte a közönséget, majd végre egyik kezével a pad támlájához támaszkodott, mégpedig igen kecses testtartással.

- Uram - mondotta -, isten ments, hogy megbántsam az esküdtszéket, és e mélyen tisztelt gyülekezet előtt hiábavaló botrányt okozzak. Azt kérdezték, hány éves vagyok, megmondtam. Megkérdezték, hol születtem, megmondtam. Megkérdezték a nevemet, azt nem mondhatom meg, mivel a szüleim elhagytak. De ha a nevemet nem mondhatom is meg, mert hiszen nincs nevem, azért bízvást megmondhatom apám nevét. És ismétlem, apámat Villefort-nak hívják, és ezt kész vagyok be is bizonyítani.

A fiatalember hangjában annyi bizonyosság, meggyőző erő és energia volt, hogy a kavarodást ismét teljes csend váltotta fel. A tekintetek egy percig a királyi ügyészen pihentek, aki a villámsújtotta ember mozdulatlanságával ült a helyén.

- Uraim - folytatta Andrea, s kezével meg hangjával csendre intett -, tartozom önöknek bizonyítékot és magyarázatot szolgáltatni szavaimról.

- De hiszen a kihallgatáskor azt mondta - kiáltott fel az elnök izgatottan -, hogy Benedettónak hívják, azt mondta, hogy árva, és azt mondta, hogy a hazája Korzika.

- A kihallgatáskor azt mondtam, amit akkor helyesnek találtam mondani, mert nem akartam, hogy veszítsen az erejéből az, aminek el kellett következnie, az az ünnepélyes hatás, amelyet szavaimnak biztosítani akartam. Most tehát elismétlem, hogy Auteuilben születtem, 1817. szeptember 27-ről 28-ra virradó éjszaka, és hogy Villefort királyi ügyész úr fia vagyok. Akarják hallani a részleteket? Azonnal elmondom. A rue de la Fontaine 28. számú ház első emeletén születtem, egy piros damaszttal kárpitozott szobában. Apám a karjára vett, és azt mondta anyámnak, hogy meghaltam. Beburkolt egy H és N betűvel jelölt asztalkendőbe, levitt a kertbe, és elevenen eltemetett.

A jelenlevőkön borzongás futott végig, mikor látták, hogy a vádlott magabiztosságának növekedésével egy időben fokozódik Villefort úr rémülete is.

- De honnan tudja ezeket a részleteket? - kérdezte az elnök.

- Azt is megmondom, elnök úr. A kertben, ahová apám eltemetett, ugyanazon az éjjelen behatolt egy ember, aki halálosan gyűlölte apámat, és már régóta leselkedett rá, hogy korzikai módra bosszút álljon rajta. A férfi egy bozótba rejtőzött, és látta, amint apám elásott valami kis ládát, s még e művelet alatt belévágta kését apámba. Majd abban a hitben, hogy az elásott ládikában valami kincset rejtett el, felásta a gödröt, és engem még életben talált. Ez az ember elvitt a lelencházba, ahol az 57-es szám alatt iktattak be. Három hónap múlva a nővére Roglianóból Párizsba utazott. Értem jött, kikért mint gyermekét, és magával vitt. Ezért van, hogy Korzikában nevelkedtem, noha Auteuilben születtem.

Csend állott be, olyan mélységes csend, hogy ha nincs az ezernyi ember feszült szorongása, azt lehetett volna hinni, hogy üres a terem.

- Folytassa - hallatszott az elnök hangja.

- Bizonyos, hogy boldogan élhettem volna ezeknél a derék embereknél, akik bálványoztak - folytatta Benedetto. - De az én gonosz természetem legyőzte mindazt a jót, amelyet nevelőanyám megpróbált a szívembe oltani. A rosszban nőttem, és elérkeztem a bűntetthez. Végre egy napon, amikor Istent káromoltam, amiért olyan rosszá tett, és olyan iszonyú sorsra kárhoztatott, nevelőapám azt mondta nekem: "Ne káromold az Istent, szerencsétlen! Mert Isten harag nélkül teremtett erre a világra! A bűn nem tőled származik, hanem apádtól. Apádtól, aki a pokolnak szánt, ha meghaltál volna, s a nyomornak, ha valami csoda következtében életben maradsz!" Ettől kezdve nem káromoltam többé Istent, hanem az apámat átkoztam. És ezért mondtam el azokat a szavakat az imént, amelyet szememre hányt, elnök úr. Ezért okoztam botrányt, amely még mindig megremegteti ezt a gyülekezetet. Ha ez is növeli bűneim számát, büntessenek. De ha meggyőztem önöket arról, hogy sorsom születésem pillanatától kezdve végzetes, fájdalmas, keserű és siralmas volt, legyenek hozzám irgalommal!

- Hát az édesanyja? - kérdezte az elnök.

- Anyám halottnak hitt. Anyám nem bűnös. Nem akartam megtudni anyám nevét, nem is ismerem anyámat.

Ebben a pillanatban zokogásba fúló éles sikoltás hangzott fel annak a csoportnak a közepéből, amely, mint mondtuk, egy asszonyt vett körül.

Az asszony súlyos idegrohamot kapott, és kivitték a teremből. Miközben vitték, az arcát elleplező sűrű fátyol félrecsúszott, és felismerték Danglars-nét.

Villefort felizgatott érzékeinek kimerültsége, fülzúgása és az agyáig hatoló zűrzavar ellenére felismerte és felállt.

- Bizonyítékot! Bizonyítékot! - mondta az elnök. - Vádlott, ne feledje el, hogy e borzalmak szövevényét a lehető legdöntőbb bizonyítékokkal kell alátámasztania.

- Bizonyítékot? - mondta Benedetto nevetve. - Bizonyítékot akarnak?

- Igen, bizonyítékot.

- Tessék! Nézzenek Villefort úrra, és mondják meg, kell-e több bizonyíték.

Minden szem a királyi ügyész felé fordult, aki az ezernyi tekintet súlya alatt támolyogva, kuszált hajjal, körmével összekarmolt arccal az emelvény korlátjához lépett.

A közönségen az elképedés moraja zúgott végig.

- Bizonyítékot kérnek tőlem, apám - mondta Benedetto -, kívánja, hogy adjak bizonyítékot?

- Nem, nem - hebegte Villefort úr fuldokolva. - Fölösleges.

- Hogyhogy fölösleges? - kiáltott fel az elnök. - Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani - kiáltott a királyi ügyész -, hogy úgyis hiába vergődnék a halálos csapás alatt, amely lesújtott rám, uraim. Elismerem, a bosszúálló Isten kezében vagyok. Nem kell ide bizonyíték! Nincs rá szükség. Minden igaz, amit ez a fiatalember elmondott.

Komor és súlyos csend burkolta be ólomköpenyébe a jelenlevőket, akiknek haja az égnek meredt. Olyan volt ez, mint az a csend, amely a nagy elemi csapásokat szokta megelőzni.

- Ej, Villefort úr - kiáltott az elnök -, csak nincsenek rémlátomásai? Eszénél van? Meg lehetne érteni, ha ilyen különös, váratlan, irtózatos vád meg is zavarta volna az agyát! Kérem, szedje össze magát.

A királyi ügyész a fejét rázta. Foga összeverődött, mint akit lázas hidegrázás gyötör, és arca halálosan sápadt volt.

- Teljesen eszemnél vagyok, uram - mondta. - Csak a testem szenved, és ez érthető is. Bűnösnek érzem magam mindabban, amit ez a fiatalember felsorolt ellenem, és ettől a perctől kezdve otthonomban rendelkezésére állok utódomnak, a királyi ügyésznek.

E szavakkal, amelyeket tompán és fojtottan ejtett ki Villefort úr, tántorogva az ajtó felé ment, amelyet gépiesen kinyitott előtte a szolgálattevő ajtónálló.

Az egész gyülekezet némán és megdöbbenve hallgatta ezt a nyilatkozatot. Ez a vallomás szörnyű megoldást hozott azokra a bonyodalmakra, amelyek már két hét óta izgalomban tartották a párizsi társaságot.

- Nohát, mondja még valaki, hogy a drámát nem az élet szolgáltatja! - jegyezte meg Beauchamp.

- Mondhatom - mondta Château-Renaud -, már akkor inkább úgy végeznék magammal, mint ahogy Morcerf úr tette: egy pisztolylövés szinte semmiségszámba megy az ilyen katasztrófa mellett.

- Meg aztán rögtön meg is öl - jelentette ki Beauchamp.

- És még volt egy olyan pillanatom, mikor el akartam venni a lányát! - mondta Debray. - De jól tette, hogy meghalt a szegény kislány, istenem!

- Az ülést felfüggesztem, uraim - jelentette ki az elnök. - Az ügyet a következő ülésszakon tárgyaljuk. Újra át kell tanulmányozni az egészet, és másik ügyésznek kell kiadni.

Andrea teljes nyugalommal és egyre nagyobb érdeklődés közepette hagyta el a termet, csendőrök kíséretében, akik akaratlanul is némi tisztelettel vették körül.

- Nohát, mit szól ehhez, jóember? - kérdezte Debray a rendőrt, mialatt egy aranyat csúsztatott a markába.

- Lesznek majd enyhítő körülmények - válaszolta a rendőr.

 

14
Bűnhődés

Villefort úrnak utat nyitott a zsúfolt sorokban álló tömeg. A nagy fájdalmak annyira tiszteletreméltóak, hogy még a legszerencsétlenebb pillanatokban is az összegyűlt tömeg első mozdulata mindenkor a szánalom szokott lenni nagy katasztrófa esetén. Sok gyűlölt ember életét oltották ki zendülések alkalmával, de vajmi ritkán esett meg, hogy a halálraítéltet a jelenlevők kigúnyolták volna, még ha nagy bűnös volt is.

Villefort tehát végighaladt a nézők, az őrök, a bírák és az ügyvédek sorfala között, és bántatlanul távozott, noha saját vallomása szerint is bűnös volt, de védelmezte hatalmas fájdalma.

Vannak olyan helyzetek, amelyeket csak ösztöneink fognak fel, de értelmünk nem tud rájuk magyarázatot adni. Ilyen esetben a legnagyobb költő az, aki a legfájdalmasabb és legtermészetesebb kiáltást hallatja. A tömeg ezt a kiáltást elfogadja minden magyarázat helyett, és igaza van, ha beéri vele, sőt, még helyesebben teszi, ha magasztosnak is találja, feltéve, hogy ez a kiáltás őszinte volt.

Egyébként nehéz volna leírni azt a kábulatot, amely elfogta Villefort szívét a Palotából távoztában, nagy feladat volna ecsetelni, milyen lázasan lüktettek erei, hogyan merevedtek meg izmai, hogyan száguldozott benne a vér, és miként cibálta-tépte halandó teste minden részecskéjét a mérhetetlen fájdalom.

Villefort végigvánszorgott a folyosókon, de útján csak a szokás vezette. Ügyészi talárját ledobta válláról, nemcsak azért, mert így volt illő, hanem azért is, mivel súlyos tehernek érezte, mint Nesszosz[6] gyötrelmekben gazdag köntösét.

Tántorogva ért el a Dauphine-udvarig, ott megpillantotta a kocsiját, felköltötte a kocsist, maga nyitotta ki a kocsi ajtaját, hátravetette magát a párnákra, és némán mutatott a faubourg Saint-Honoré irányába. A kocsi elindult.

Lefolyt életének minden műve összeomlott, s a fejére hullt. Ez a súly összezúzta, és be sem tudta látni következményeit. Nem is mérlegelte, csak érezte őket, nem vette számba a törvényt, nem úgy, mint az a hidegvérű gonosztevő, aki még az ismert törvénycikket is idézi.

Szíve mélyén ott érezte Istent.

- Isten! - mormogta, de azt sem tudta, mit beszél. - Isten! Isten!

Összeomlása mögött nem látott mást, csak az Istent.

A kocsi gyorsan gördült előre. Villefort, amint ide-oda rázódott a kocsi ülésén, valami kellemetlen tárgy érintését érezte.

Odanyúlt: Villefort-né legyezője volt, amelyet az asszony ott felejtett a kocsi párnái és támlája között. Ez a legyező emléket ébresztett benne, s ez az emlék most világot gyújtott a sötét éjszakában.

Villefort a feleségére gondolt...

- Ó! - kiáltotta, mintha tüzes vas járná át a szívét.

Egy óra óta valóban nem látott mást maga előtt, csak szörnyű szerencsétlenségét, és lám, most egy második és nem kevésbé borzasztó baj ötlik fel előtte.

Nemrég még könyörtelen bírája volt ennek az asszonynak, halálra ítélte. És ez a szegény asszony, aki gyengén és védtelenül állt egy felsőbb hatalommal szemben, talán éppen ebben a pillanatban készül a halálra, mert szörnyű félelem fogta el, lelkifurdalás gyötri, és elmerült a szégyen örvényébe, amelyet ő, a feddhetetlen erényű ember olyan ékesszólóan tárt elé!

Egy óra telt el már, mióta halálra ítélte feleségét. Ezalatt az asszony bizonyára újra átélte gondolatban minden bűnét, irgalomért könyörgött Istenhez, levelet írt, hogy térden állva esedezzék tiszta erkölcsű férjének bocsánatáért, s ezt a bocsánatot életével váltotta meg.

Villefort ismét felüvöltött fájdalmában és dühében.

- Ó - kiáltott fel, ide-oda dobálva magát a hintó selyempárnáin. - Ez az asszony maga is csak azért lett bűnössé, mivel hozzám ért. Árasztom magamból a bűnt, és ő úgy kapta meg ezt a bűnt, mint valami tífuszt vagy kolerát, vagy akár a pestist!... És én akarom megbüntetni!... Azt merészeltem mondani neki: szálljon magába, és haljon meg... Én!... Nem!... Nem! Élni fog... velem jön... Elmenekülünk, elmegyünk Franciaországból, és megyünk, ameddig csak lehet. És én még a vérpadot emlegettem neki!... Szent isten! Hogyan is mertem kiejteni ezt a szót? Hiszen énreám is a vérpad vár! Elmenekülünk... Igen, mindent bevallok neki, megalázom magam előtte mindennap, és meggyónok mindent, elmondom neki, milyen bűnt követtem el magam is... Ez a tigris meg a kígyó szövetsége lesz! Ez az asszony méltó az ilyen férjhez, amilyen én vagyok!... Élnie kell, azt akarom, hogy az én gyalázatom elhomályosítsa az övét!

És Villefort inkább lerántotta, semmint leeresztette a kocsi ablakát.

- Gyorsabban! - kiáltotta, hogy a kocsis felszökött ültéből a bakon.

A lovak félelmükben szélsebesen repítették hazáig a kocsit.

- Igen, igen - ismételte magában Villefort, amint közeledtek otthonához -, bizony ennek az asszonynak élnie kell, meg kell bánnia bűneit, és fel kell nevelnie a fiamat, szegény gyermekemet, mert az elpusztíthatatlan aggastyánon kívül ő az egyetlen, aki túlélte a család pusztulását! Szerette a fiát, és őérette tett mindent. Sohase szabad kétségbeesni olyan anya lelke miatt, aki szerette gyermekét. Bűnbánó lesz, senki sem fog tudni a bűneiről. A házamban elkövetett bűntettek, amelyek miatt máris sokan nyugtalankodnak, idővel feledésbe mennek, vagy ha valami rosszindulatú ember emlékezni találna reá, az én bűnlajstromomra vállalom. Egy-két-három bűntettel több, ki törődik vele? A feleségem elmenekül, magával viszi az aranyat, és főleg a fiamat, minél távolabb attól az örvénytől amelybe - úgy érzem - velem együtt az egész világ belezuhan. Az asszony élni fog, és boldog lesz még, hiszen minden szeretete a fiáé, és a fia sohasem fogja elhagyni. Jótettet viszek véghez, s ez megnyugtatja lelkiismeretemet.

A királyi ügyész végre nyugodtan fellélegzett, ami már réges-régen nem történt meg vele.

A kocsi megállt a palota udvarán.

Villefort a kocsi lépcsőjéről a feljáróra ugrott. Látta, hogy a cselédek csodálkoznak, amiért ilyen hamar visszatért. Egyebet nem olvasott le az arcukról. Senki sem szólt hozzá. Úgy álltak meg előtte, mint rendesen, hogy beengedjék.

Elhaladt Noirtier szobája előtt, és a félig nyitott ajtón keresztül mintha két árnyékot vett volna észre, de nem nyugtalankodott miatta, hogy ki lehet apjánál. Más nyugtalanság hajtotta. "No, csak előre!" - mondta magában, miközben felhaladt a kis lépcsőn, amely a lépcsőházi folyosóra vezetett. Ide nyílt felesége lakosztálya és Valentine elárvult szobája. "Előre, nem változott itt semmi!"

Legelőször is bezárta a lépcsőházra nyíló ajtót.

- Senki se zavarjon bennünket - mondta. - Szabadon kell beszélnem vele, vádolni akarom magamat, mindent elmondok neki...

Az ajtóhoz ment, az üveg nyomógombra tette a kezét. Az ajtó engedett.

- Nincs bezárva! Jól van, nagyszerű! - mormogta.

Belépett abba a kis szalonba, ahol Édouard-nak szoktak ágyazni. Mert a fiú, noha intézetben volt, minden este hazatért. Édesanyja sohasem akart megválni tőle.

Egy pillantással végigfutott a kis szalonon.

- Senki - mondta. - Bizonyára a hálószobájában van.

Az ajtóhoz sietett. Itt már rá volt húzva a retesz. Villefort megborzongott.

- Héloïse! - kiáltotta.

Úgy rémlett neki, mintha bentről valami bútor reccsenését hallotta volna.

- Héloïse! - ismételte.

- Ki az? - hallatszott az asszony hangja.

Villefort-nak úgy tűnt fel, mintha ez a hang gyengébb volna, mint máskor.

- Nyissa ki! Nyissa ki! - kiáltotta Villefort. - Én vagyok az!

De az ajtó sem parancsszóra, sem az aggodalmaskodó hangra nem nyílt ki.

Villefort egy rúgással felszakította az ajtót.

A budoárba vezető szoba ajtajában állott Villefort-né sápadtan, feldúlt arccal, és ijesztően merev tekintettel bámult férjére.

- Héloïse! Héloïse! - kiáltotta a férfi. - Mi történt? Beszéljen!

A fiatalasszony feléje nyújtotta erőtlen, merev karját.

- Megtörtént, uram - mondta olyan hörgéssel, amely szinte felszaggatta a torkát. - Mit akar még egyebet?

Ezzel teljes nagyságában végigzuhant a szőnyegen.

Villefort hozzárohant, és megragadta a kezét. Ez a kéz még görcsösen szorongatott egy aranydugós kristályüveget.

Villefort-né már halott volt.

Villefort az irtózattól kábultan a küszöbig hátrált, és onnan nézte a holttestet.

- Fiam! - kiáltott fel hirtelen. - Hol van a fiam? Édouard! Édouard!

Kirohant a szobából, és folyton ezt kiáltozta:

- Édouard! Édouard!

Annyi aggodalommal szólongatta, hogy a cselédség összefutott.

- A fiam! Hol van a fiam? - kérdezte Villefort. - Vigyék el hazulról, hogy ne lássa...

- Édouard úr nincs odalent, uram - válaszolt a komornyik.

- Bizonyára lent játszik a kertben. Nézzék csak meg!

- Nem, uram. Mintegy félórája úrnőm felhívta a fiát, Édouard úr bement édesanyjához, és azóta nem is jött le.

Villefort homlokát elöntötte a jeges verejték, lába rogyadozott a kőlapon, gondolatai úgy összekavarodtak a fejében, mint a törött óra belsejében a bomlott kerekek.

- Az anyjához! - mormogta. - Az anyjához!

Lassan nekiindult, egyik kezével a homlokát törülte le, a másikkal a falnak támaszkodott.

Amint a szobába ért, ismét látnia kellett a szerencsétlen asszony holttestét.

Ha Édouard-t akarta szólítani, akkor meg kellett törnie a koporsóvá lett szoba csendjét. A hangos szó szentségtörés lett volna a síri csendben.

Villefort úgy érezte, hogy nyelve megbénult.

- Édouard! Édouard! - hebegte.

A gyermek nem válaszolt. De hát hová lehetett az a gyermek, aki a cselédek szavai szerint bement anyjához, és nem jött ki onnan?

Villefort egy lépést tett előre.

Villefort-né holtteste keresztben feküdt a budoár ajtajában, és abban a szobában kellett lennie Édouard-nak is. Mintha ez a holttest őrködött volna a küszöbön nyitott, merev szemével és rémítő, titokzatos, gúnyos mosolyával.

A holttest mögött a félrehúzott függöny látni engedte a budoár egy részét, egy zongorát meg egy kék selyempamlag sarkát.

Villefort három-négy lépést ment előre, és a pamlagon megpillantotta ott fekvő gyermekét.

A gyermek kétségtelenül aludt.

A szerencsétlen embert egy pillanatra határtalan öröm járta át. A fénynek egy sugara szállt le abba a pokolba, ahol vergődött.

Most már csak át kellett lépnie a holttestet, bemennie a budoárba, karjaiba vennie a gyermeket, és elfutnia vele messzire, igen messzire.

Villefort nem volt már az az ember, akinek túlfinomult romlottsága szinte jelképezi a civilizált embert. Már halálra sebzett tigris volt, amely beletöri fogát utolsó áldozatába.

Már nem a balítéletektől, csak a kísértetektől félt. Egy ugrással átszökkent a holttesten, mintha valami égető parázs fölött lépne keresztül.

Karjába kapta a gyermeket, magához szorította, megrázogatta, szólongatta. A fiú nem felelt. Mohón rányomta ajkát a gyermek arcára, de az az arc halotthalvány és jéghideg volt. Megtapogatta merev tagjait, kezét a gyermek szívére tette: ez a szív nem dobogott már.

A gyermek halott volt.

Édouard melléről négyrét hajtott papírlap esett le.

Villefort térdre rogyott, mintha villámcsapás érte volna, és térden csúszott oda a papírért. A gyermek kicsúszott erőtelen karjából, és odagurult anyja mellé.

Villefort felvette a papírlapot, felismerte felesége írását, és mohón végigfutott rajta.

A papírlap ezt tartalmazta:

Ön tudja, hogy jó anya voltam, hiszen a fiamért követtem el bűneimet! A jó anya nem utazik el gyermeke nélkül!

Villefort nem hitt a szemének. Villefort nem hihetett józan eszében. Édouard holttestéhez vonszolta magát, újra alaposan megvizsgálta fia holttestét, mint ahogy az anyaoroszlán nézegeti elhullt kölykét.

Akkor egyszerre szívet tépő kiáltás szakadt fel a melléből.

- Isten! - mormogta. - Mindig Isten!

Ez a két áldozat megrémítette, érezte, hogy a két holttest jelenlétében borzalma nőttön-nő.

Az imént még erőt adott neki az a düh, az erős embereknek ez a hatalmas tehetsége, a kétségbeesés, a halálos félelem e legfőbb erénye, amely a titánokat arra bírta, hogy ostromolják meg az eget, és Ajaxot, hogy megküzdjön az istenekkel.

Villefort fejét lehorgasztotta a fájdalom súlya alatt, feltápászkodott térdéről, megrázta izzadságtól nedves haját, amely a rémülettől égnek állt, és az az ember, aki életében soha senkit sem szánt meg, nekiindult, hogy felkeresse apját, az aggastyánt, hogy elesettségében legyen valakije, akinek elmondhassa szerencsétlenségét, valakije, aki mellett sírhat.

Lement azon a lépcsőn, amelyet ismerünk, és bement Noirtierhoz.

Mikor Villefort a szobába lépett, Noirtier igen figyelmesen és - már amennyire bénasága ezt megengedte - a gyöngéd szeretet kifejezésével hallgatott Busoni abbéra, aki most is éppen olyan nyugodt és higgadt volt, mint rendesen.

Amint Villefort megpillantotta az abbét, a homlokához kapott. Úgy bukkant fel lelkében a múlt, mint valami hullám, amelyben a harag több tajtékot ver, mint a többi hullámban.

Eszébe jutott az auteuili ebéd harmadnapján tett látogatása az abbénál, és az abbénak nála tett látogatása Valentine halála napján.

- Ön itt van, uram? - kérdezte. - Ön tehát mindig a halál nyomában jár?

Busoni felegyenesedett. Mikor meglátta az ügyész elváltozott arcát, szemének vad tüzét, megértette vagy megérteni vélte, hogy az esküdtszék ülése lezajlott. A többiről semmit sem tudott.

- Akkor azért jöttem, hogy a leánya holttesténél imádkozzam! - válaszolta Busoni.

- És miért jött ma?

- Azért jöttem, hogy megmondjam, eleget fizetett már adóssága fejében, és hogy ettől a pillanattól kezdve azért imádkozom Istenhez, hogy ő is érje be ennyivel, mint én.

- Istenem! - mondta Villefort hátrahőkölve, az irtózat kifejezésével arcán. - Ez a hang nem Busoni abbé hangja!

- Nem.

Az abbé letépte hamis tonzúráját, megrázta a fejét, mire hosszú fekete fürtjei ismét vállára omlottak, és keretbe foglalták férfias arcát.

- Monte Cristo úr arca! - kiáltott Villefort tétova tekintettel.

- Nem is az, királyi ügyész úr, tessék csak jobban és távolabbi időkben kutatni.

- Ez a hang! Ez a hang! Hol is hallottam én először ezt a hangot?

- Először Marseille-ben tetszett hallani, huszonhárom esztendővel ezelőtt, azon a napon, amikor eljegyzését tartotta Saint-Méran kisasszonnyal. Nézzen csak széjjel az iratai között.

- Ön nem Busoni? Nem is Monte Cristo? Istenem, hát ön az én titkos, könyörtelen, halálos ellenségem! Valami nagyot vétettem ön ellen Marseille-ben, ó, én szerencsétlen!

- Eltaláltad, így történt - mondta a gróf, és keresztbe fonta karját széles mellén. - Csak keress, keress tovább!

- De hát mit vétettem neked tulajdonképpen? - kiáltott fel Villefort, akinek agyában már összezavarodott a józan ész meg az őrület abban a ködben, amely még nem maga az ébredés, de már nem is álom többé. - Mit vétettem neked? Mondd el! Beszélj!

- Ön lassú és borzalmas halálra kárhoztatott engem, megölte az édesapámat, ön szabadságommal együtt elvette tőlem szerelmemet, s a szerelemmel együtt boldogságomat is!

- Kicsoda hát ön? Kicsoda ön? Istenem!

- Annak a szerencsétlen embernek a kísértete vagyok, akit ön If várának tömlöcébe vettetett. Ennek a sírból kikerült kísértetnek megengedte Isten, hogy magára vegye Monte Cristo grófjának álarcát, elborította gyémánttal meg arannyal, hogy ön mind a mai napig ne ismerje fel.

- Ó! Most már rád ismerek! Rád ismerek! - mondta a királyi ügyész. - Te vagy...

- Edmond Dantès vagyok!

- Edmond Dantès vagy! - kiáltott a királyi ügyész, és megragadta a gróf csuklóját. - Gyere hát!

Magával vonszolta a lépcsőn. Monte Cristo csodálkozva követte, hiszen maga sem tudta, hová vezeti a királyi ügyész, de előre érezte, hogy valami újabb katasztrófa tanúja lesz.

- Nézd, Edmond Dantès! - mondta, és felesége meg fia holttestére mutatott. - Ide nézz! Eléggé megbosszultad magad!

Monte Cristo elsápadt erre az ijesztő látványra. Megértette, hogy túlment a bosszúállás jogainak határán. Megértette, hogy nem mondhatja többé:

- Isten mellettem és velem van.

Kimondhatatlan aggodalommal hajolt rá a gyermekre, kinyitotta szemhéját, megtapogatta érverését, s a gyermekkel együtt Valentine szobájába rohant, és kétszeresen magára zárta az ajtót...

- Gyermekem! - kiáltotta Villefort. - Elviszi a fiam holttestét! Ó micsoda átok! Milyen csapás! Halál reád!

Monte Cristo után vetette volna magát, de mint valami álomban, egyszerre úgy érezte, hogy földbe gyökerezett a lába, a szeme kidülledt üregéből, ujjaival a mellébe vájt, és olyan mélyre hatolt, hogy a vér is kiserkedt belőle, és megfestette körmét. Halántékán az erek kidagadtak az agyában forrongó gondolatoktól, amelyek kiáradtak koponyája túlságosan szűk boltozatából, és lángba borították elméjét.

Ez a feszültség jó néhány percig tartott, míg csak az értelem rémületes zűrzavara teljessé nem vált.

Ekkor nagy kiáltás tört elő torkából, amely csakhamar rettentő nevetésbe fulladt, s az ügyész lerohant a lépcsőn.

Egy negyedóra múlva nyílt Valentine szobájának ajtaja, és ismét megjelent Monte Cristo grófja.

Sápadtan, komoran, elszorult szívvel állt meg. E máskor olyan nyugodt és nemes arcot teljesen feldúlta a fájdalom.

Karjában tartotta a gyermeket, akit semmi sem tudott visszahozni az életbe.

Fél térdre ereszkedett, és áhítattal helyezte oda anyja mellé. A gyermek fejét az anya keblére fektette.

Majd ismét felállt, kiment és a lépcsőn megszólította az egyik inast:

- Hol van Villefort úr? - kérdezte.

Az inas nem felelt, csak a kert felé mutatott.

Monte Cristo lement, és a mutatott helyre sietett, s megpillantotta cselédei között Villefort urat, ásóval kezében, amint szinte dühvel túrta fel a földet.

- Itt még nincs - mondta -, itt még nincs.

És távolabb kezdett ásni.

Monte Cristo közeledett hozzá, és halkan megszólalt:

- Uram - kezdte szinte alázatos hangon -, elveszítette egyik gyermekét, de...

Villefort félbeszakította. Se nem hallotta, se nem figyelt reá.

- Ó, meg fogom találni - mondta. - Hiába állította, hogy nincs itt, majd csak rábukkanok, még ha ítélet napjáig kellene is keresnem.

Monte Cristo megborzadva hőkölt vissza.

- Ó! - mondta. - Ez megháborodott.

És mintha attól félne, hogy az átkozott ház ráomlik, kisietett az utcára, és most első ízben kételkedett benne, hogy joga volt megtenni azt, amit cselekedett.

- Elég már, elég! - mondta. - Mentsük meg az utolsót!

Monte Cristo hazamenet találkozott Morrellel, aki a Champs-Élysées-i palotában bolyongott, némán, mint valami árny, aki várja az Isten által meghatározott pillanatot, hogy visszatérjen sírjába.

- Készülődjék, Maximilien - mondta neki mosolyogva -, holnap elhagyjuk Párizst.

- Itt már nincs semmi tennivalója? - kérdezte Morrel.

- Nincs - válaszolta Monte Cristo -, és adja Isten, hogy ne is tettem légyen többet a kelleténél.

 

15
Az elutazás

A lefolyt események egész Párizst foglalkoztatták. Emmanuel és felesége igen természetes csodálkozással beszélgettek róla a rue Meslayn levő kis szalonjukban. Összefüggést kerestek a Morcerf-t, Danglars-t és Villefort-t ért hirtelen és váratlan csapások között.

Maximilien, aki látogatóba jött hozzájuk, szótlanul hallgatta beszélgetésüket, ő maga megszokott érzéketlenségébe merült.

- Hát nem azt hinné az ember, Emmanuel - mondta Julie - hogy ezek a gazdag, tegnap még olyan boldog emberek nagy vagyonuk, boldogságuk és tekintélyük megalapításakor megfeledkeztek a rossz szellemről, és hogy ez, mint Perrault meséinek gonosz tündérei, akiket nem hívtak meg valamelyik esküvőre vagy keresztelőre, hirtelen megjelent, hogy megbosszulja ezt a végzetes feledékenységet?

- Micsoda csapások! - jegyezte meg Emmanuel, mialatt Morcerf-re és Danglars-ra gondolt.

- Mennyi szenvedés! - mondta Julie, és Valentine-re gondolt, akit női ösztönével nem akart bátyja előtt megnevezni.

- Ha Isten sújtotta őket - szólt közbe Emmanuel -, az annyit jelent, hogy Isten, aki a legfőbb jó, nem talált semmit a múltjukban, amivel kiérdemelték volna a büntetés enyhítését. Elátkozott emberek voltak.

- Nem ítélsz-e elhamarkodottan, Emmanuel? - kérdezte Julie. - Mikor apám kezébe vette a pisztolyt, hogy főbe lője magát, és valaki azt mondta volna, amit te mondtál most: "Ez az ember megérdemelte a sorsát", nem tévedett volna az illető?

- De igen, csakhogy Isten nem engedte, hogy apánk meghaljon, mint ahogy azt sem engedte meg, hogy Ábrahám feláldozza a fiát. Mind a pátriárkának, mind nekünk küldött egy angyalt, aki feleútján elmetszette a Halál szárnyát.

Alig fejezte be szavait, megszólalt a csengő hangja.

Ezzel a jellel értesítette őket a kapus, hogy vendég érkezett.

Kisvártatva nyílt a szalon ajtaja, és a küszöbön megjelent Monte Cristo grófja.

A fiatal házaspár nagy örömrivalgással fogadta.

Maximilien kissé felemelte a fejét, de csakhamar ismét lehorgasztotta.

- Maximilien - kezdte a gróf, és úgy tett, mintha nem vette volna észre a különböző hatást, amelyet megjelenése a jelenlevőkben keltett -, önért jöttem.

- Énértem? - kérdezte Morrel, mintegy álomból ocsúdva fel.

- Önért - felelte Monte Cristo. - Hát nem abban állapodtunk meg, hogy magammal viszem, és nem mondtam meg még tegnap, hogy készüljön fel az utazásra?

- Készen vagyok - felelte Maximilien -, csak búcsúzni jöttem...

- Hová mennek, gróf úr? - kérdezte Julie.

- Legelőször Marseille-be, asszonyom.

- Marseille-be? - ismételte egyszerre a fiatal pár.

- Igen, és elviszem a bátyjukat is.

- Ó, csak gyógyultan hozná vissza, gróf úr! - jegyezte meg Julie.

Morrel elfordult, hogy elrejtse arca pirosságát.

- Hát észrevették, hogy valami baja van? - kérdezte a gróf.

- Hogyne vettük volna észre - felelte a fiatalasszony -, és attól félek, hogy már unja is magát a körünkben.

- Majd én szórakoztatom - folytatta a gróf.

- Készen vagyok, gróf úr - mondta Maximilien. - Isten veletek, kedveseim, isten veled, Emmanuel, isten veled, Julie!

- Miért isten veled? - kiáltott fel Julie. - Hát így akarnak indulni, minden készülődés és útlevél nélkül?

- Ezek a halogatások csak megnehezítik az elválás fájdalmát - jegyezte meg Monte Cristo -, és bizonyosra veszem, hogy Maximilien, tanácsomat megfogadva, már mindenről gondoskodott.

- Megvan az útlevelem, s a poggyászom készen áll - jelentette Morrel fásult nyugalmával.

- Nagyszerű! - jegyezte meg Monte Cristo mosolyogva. - Itt kitűnik a jó katona pontossága.

- És máris itt hagynak bennünket? - kérdezte Julie. - Még csak egy napot, egy órát sem adnak nekünk?

- A kocsim a kapu előtt vár, asszonyom. Öt nap múlva Rómában kell tennem.

- De Maximilien csak nem megy Rómába? - kérdezte Emmanuel.

- Oda megyek, ahová a gróf úr visz - felelte Morrel szomorú mosollyal. - Még egy hónapig egészen az övé vagyok.

- Istenem, Istenem! Hogy mondja ezt, gróf úr!

- Maximilien elkísér - jegyezte meg a gróf meggyőző hangján -, legyenek felőle egészen nyugodtak.

- Isten veled, húgom! - ismételte Morrel. - Isten veled, Emmanuel.

- A szívem szakad meg, ha ezt a közönyt látom - mondta Julie. - Ó, Maximilien, Maximilien, valamit titkolsz előttünk!

- Ugyan! - mondotta Monte Cristo. - Majd meglátják, hogy vidáman, nevetve, jókedvűen tér haza!

Maximilien csaknem megvető, szinte haragos pillantást vetett Monte Cristóra.

- Induljunk! - mondta a gróf.

- Mielőtt elindulnának, gróf úr - jegyezte meg Julie -, megengedi, hogy elmondjam mindazt, amit a múltkoriban...

- Asszonyom - válaszolta a gróf, és megfogta a fiatalasszony kezét -, mindaz, amit elmondhatna, nem ér fel azzal, amit a szeméből kiolvasok, ami a szíve mélyén van, s amit magam is érzek. Úgy kellett volna elutaznom, hogy viszont se lássam önöket, mint ahogy a regények jótevői szokták. Ez az erény azonban meghaladta volna az erőmet, hiszen gyenge és hiú ember vagyok, s jólesik látnom felebarátaim csillogó, vidám, gyöngéd tekintetét. Hát most útnak indulok, és annyira önző leszek, hogy azt mondom önöknek: ne feledjenek el, barátaim, mert valószínű, hogy sohasem látnak engem többé.

- Nem látjuk többé! - kiáltott fel Emmanuel, Julie arcán pedig két nagy könnycsepp gördült végig. - Nem látjuk többé! Hiszen nem is ember, valósággal egy isten hagy el bennünket, és ez az isten most visszatér az égbe, miután azért jelent meg itt a földön, hogy mindenkivel jót tegyen!

- Ne mondjon ilyen - vetette ellen Monte Cristo élénken - sohase mondjanak ilyet, barátaim. Az istenek sohasem követnek el rosszat, az istenek ott állnak meg a tettekben, ahol akarnak. A véletlen nem erősebb, mint ők, ellenkezőleg, ők uralkodnak a véletlen fölött. Nem, ember vagyok, Emmanuel, és a csodálata éppolyan igazságtalan, mint amennyire szentségtörők a szavai.

Ajkát Julié kezére nyomta. A fiatalasszony a karjába simult. A gróf másik kezét Emmanuelnek nyújtotta, majd szinte erőszakkal tépte ki magát e házból, ebből a kedves kis fészekből, ahol a boldogság vert tanyát, és egy mozdulattal maga után intette Maximilient, aki most is érzéketlen, fásult és egykedvű volt, mint Valentine halála óta mindig.

- Adja vissza bátyámnak a jókedvét! - súgta Julie Monte Cristo fülébe.

Monte Cristo megszorította a kezét, mint ezelőtt tizenegy évvel tette a Morrel dolgozószobájába vezető lépcsőn.

- Bízik még Szindbádban, a tengerészben? - kérdezte mosolyogva.

- Ó, hogyne!

- Nohát, aludjék csak nyugodtan, és bízzék Istenben.

Mint már említettük, a postakocsi kint várakozott. Négy virgonc ló rázta sörényét, és dobogott türelmetlenül a kövezeten.

A lépcső aljában Ali várta, arca fénylett az izzadságtól. Úgy látszott, hosszú út áll mögötte.

- No, hát voltál az öregúrnál? - kérdezte tőle a gróf arabul.

Ali igent intett.

- És a szeme elé tartottad a kibontott levelet, úgy, ahogy megparancsoltam?

- Igen - intett ismét tisztelettel a rabszolga.

- És mit mondott, helyesebben, mit csinált?

Ali a világosságba állt, hogy gazdája jól láthassa, és értelmesen utánozni kezdte az aggastyánt: lehunyta a szemét, mint ahogy Noirtier szokta, ha igent akart inteni.

- Helyes, elfogadta - mondta Monte Cristo. - Induljunk!

Alig mondta ki, a kocsi máris tovagördült, és a lovak patája szikrát szórt a kövezeten. Maximilien szótlanul behúzódott a kocsi egyik sarkába.

Eltelt egy félóra. A hintó hirtelen megállt. A gróf megrántotta a selyemzsinórt, amely Ali kezéhez volt kötve.

A núbiai leszállt, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

Az éjszaka csillagos volt. Villejuif magaslatán voltak, azon a dombon, ahonnan Párizs millió fénypontja csillogott, ragyogott, mint valami sötét tenger világító hullámai. Valóban hullámok is voltak, zajosabb, hangosabb, szenvedélyesebb, mohóbb hullámok, mint a viharos óceán. Ezek nem ismernek nyugalmat, mint a hatalmas tenger hullámai. Egyre hajszolják egymást, tajtékot vetnek, elnyeli egyik a másikat!...

A gróf egyedül maradt, és keze egy intésére a kocsi néhány lépést előrement.

Sokáig elnézte keresztbe font karral ezt a nagy olvasztókemencét, ahol annyi gondolat olvadt, forrongott és alakult ki a háborgó örvényből, hogy azután megmozgassa a világot. Majd tekintete megállapodott ezen a Babilonon, amelyről annyit álmodoznak a vallásos költők és a gúnyolódó szabadgondolkodók egyaránt.

- Hatalmas város! - mormogta. Lehajtotta fejét, és kezét összekulcsolta, mintha imádkozni akarna. - Még nincs egészen hat hónapja, hogy átléptem kapuidat. Azt hiszem, Isten szelleme vezetett ide, és ő vezérel vissza innen diadalmasan. Jelenlétemnek titkát megvallottam annak az Istennek, aki egyedül tudott olvasni a szívemben. Ő tudja csupán, hogy gyűlölet és gőg nélkül, de nem minden sajnálkozás nélkül vonulok vissza. Csak ő tudja egyedül, hogy nem magamért és nem hiú okokért használtam fel azt a hatalmat, amellyel felruházott. Ó, nagyváros! A te remegő öledben találtam meg azt, amit kerestem. Türelmes bányász voltam, s azért mozgattam meg belső részeidet, hogy kiűzzem belőle a gonoszt. Feladatomat elvégeztem, küldetésem véget ért. Most már nem nyújthatsz nekem sem örömet, sem fájdalmat. Isten veled, Párizs, isten veled!

Tekintete még egyszer végigfutott a hatalmas síkságon, mint valami éji szellem. Azután kezét végighúzta homlokán, és ismét beszállt kocsijába. A kocsi ajtaja becsukódott, s a kocsi maga hamarosan eltűnt a domb másik lejtőjén nagy porfelhő és zaj között.

Két mérföldet tettek meg némán. Morrel álmodozott, Monte Cristo pedig elnézte, amint álmodozik.

- Morrel - szólította meg a gróf -, megbánta, hogy velem jött?

- Dehogy, gróf úr. De Párizst elhagyni...

- Ha tudtam volna, hogy boldogság vár önre Párizsban, Morrel, akkor ott hagytam volna.

- Valentine Párizsban pihen, és ha elhagyom Párizst, az éppen olyan, mintha újra elveszíteném őt.

- Maximilien - mondta a gróf -, azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben, s Isten akarta, hogy így legyen, mert így mindig elkísérnek bennünket. Nekem két barátom van, aki mindig elkísér így mindenhová: az egyik az, aki az életet adta nekem, a másik pedig az az ember, akinek a tudást köszönhetem. Mindkettőjük szelleme bennem él. Ha valami kétség gyötör, tőlük kérek tanácsot, s ha valami jót cselekedtem, azt az ő tanácsuknak köszönhetem. Kérdezze csak meg a szíve szavát, Morrel, és tudakolja meg, helyesen teszi-e, hogy ilyen mogorva arccal jár-kél.

- Barátom - mondta Maximilien -, az én szívem szava nagyon szomorú, és nem ígér mást, csak boldogtalanságot.

- Az elcsüggedt lelkek sajátja, hogy mindent gyászos színben látnak. A lélek maga rajzolja meg a szemhatárt. Az ön lelke sötét, s az fest ön elé viharos égboltozatot.

- Lehet, hogy igaza van - felelte Maximilien, és visszasüllyedt álmodozásába.

Az utazás azzal a csodálatos gyorsasággal zajlott le, amely szintén a gróf hatalmához tartozott. Az út mentén úgy maradoztak el a városok, mint megannyi árnyék. Az első őszi szelektől hajlongó fák, mint kuszált hajú óriások, szinte elébük jöttek, és amint hozzájuk értek, azonnal sebesen el is menekültek. Másnap kora reggel megérkeztek Châlons-ba, ahol a gróf kis gőzhajója már várta őket. Egy percet sem vesztegettek, a kocsival felhajtottak a hajóra, s a két utas már fenn is volt a fedélzeten.

Gyors járású hajó volt, szinte valami indián pirognak nézte volna az ember. Két kereke olyan volt, mintha szárny lett volna, amellyel úgy siklott a víz felett, mint valami vándormadár. Morrelt magát is megrészegítette ez a gyorsaság, és olykor, amikor a szél meg-meglobogtatta a haját, mintha egy pillanatra a felhőt is elűzte volna a homlokáról.

Magát a grófot, amint egyre jobban távolodtak Párizstól, mindinkább elfogta valami szinte emberfölötti derű, és dicsfényként borította be. Olyan volt, mint a számkivetett, mikor visszatér a hazájába.

Csakhamar felbukkant Marseille fehéren, enyhén, elevenen. Marseille, Tyrus és Karthágó testvérhúga, aki örökölte tőlük a Földközi-tenger feletti uralmat. Marseille, amint öregszik, egyre fiatalabbnak látszik. Mindkettőjük szemében régi emlékeket idézett a kerek torony, a Saint-Nicolas erőd, a Puget-féle városháza, a kikötő a téglával kirakott rakodóparttal, ahol mindketten játszottak gyermekkorukban.

És mintha előre megállapodtak volna benne, mind a ketten megálltak a Canebière-en.

Egy hajó éppen akkor indult Algír felé. A ládák, a fedélzeten szorongó utasok, a rokonok tömege, az istenhozzádot integető barátok, akik mind kiáltoznak és sírnak, mindez megható látvány még azoknak is, akiknek mindennap van benne részük. Mindez a sok jövésmenés nem tudta elvonni Maximilient egyetlen gondolattól, amely abban a pillanatban fogta el, amikor lábát a part kövezetére tette.

- Tessék nézni - mondta, és karon fogta Monte Cristót -, ezen a helyen állt apám, mikor a Pharaon befutott a kikötőbe. A drága jó ember, akit ön mentett meg a haláltól és a gyalázattól, itt borult a nyakamba. Még most is érzem, amint könnye végiggördült az arcomon, és nemcsak én sírtam, mindenki sírt, aki látott bennünket.

Monte Cristo mosolygott.

- Én ott voltam - mondta, és egy utca sarka felé mutatott.

Amint a gróf e szavakat mondta, abból az irányból, amerre mutatott, fájdalmas sóhajtás hallatszott, és egy asszonyt láttak, amint egy induló hajó egyik utasának búcsút integet. Az asszony sűrű fátyolt viselt. Monte Cristo tekintetével követte a nőt, mégpedig olyan izgalommal, amely könnyen feltűnhetett volna Morrelnek, ha a gróffal ellentétben nem tapad szemével a hajóra.

- Ó, Istenem! - kiáltotta Morrel. - Nem, nem tévedek! Az a fiatalember, aki a kalapjával integet, az az egyenruhás fiatalember Albert de Morcerf!

- Igen - mondotta Monte Cristo -, én is ráismertem.

- Hogy lehet az? Hiszen ön az ellenkező oldalra néz.

A gróf csak mosolygott, mint mindig, ha nem akart feleletet adni.

És tekintete visszatért a lefátyolozott asszonyhoz, aki az utca sarkán eltűnt.

Akkor fordult csak vissza a gróf.

- Kedves barátom - mondta Maximiliennek -, nincs valami tennivalója ezen a környéken?

- Szeretném kisírni magamat apám sírjánál - válaszolta tompán Morrel.

- Helyes, keresse fel, és várjon meg ott engem. Én is odamegyek.

- Hát most elhagy?

- El... Nekem is meg kell látogatnom valakit kegyeletből.

Morrel fásultan fogott kezet a gróffal, majd fejének egy mozdulatával, amelynek szomorúságát lehetetlen leírni, otthagyta a grófot, és a város keleti része felé indult.

Monte Cristo bevárta, míg Maximilien jó messzire távozik, egy helyben állt, míg csak a fiatalember el nem tűnt. Akkor indult el az allées de Meilhan felé, hogy felkeresse azt a kis házat, amelyet e történet kezdetekor ismertek meg olvasóink.

Ez a ház most is a nagy hársfasor árnyékában húzódott meg, amely a dologtalan marseille-ieknek sétahelyül szolgált. Roppant vadszőlőindák függönye borította a ház falát, a délvidéki nap hevétől megsárgult kövön az indák megfeketedtek, és szétszakadoztak a vénségtől. Két alaposan kitaposott kőlépcső vezetett a kapuhoz, amely három deszkából állott, s noha évről évre nagyobb hézagok támadtak közöttük, sohase láttak enyvet vagy festéket, hanem türelmesen bevárták, hogy a nedves idő beálltával ismét összedagadjanak.

Ez a kis ház minden ódonsága mellett is igen kedves volt, nyomorúságos külseje ellenére egész vidáman hatott, ugyanaz volt, amelyben valamikor Dantès apó éldegélt. Csakhogy az aggastyán a padlásszobában lakott, a gróf pedig az egész házat Mercédès rendelkezésére bocsátotta.

Ide ment be az a lefátyolozott asszony, akit Monte Cristo az induló hajónál búcsúzkodni látott. A nő abban a percben zárta be a kaput maga mögött, amikor a gróf megjelent az utca sarkán, úgyhogy a férfi látta is Mercédèst eltűnni, csaknem rögtön azután, hogy megpillantotta.

Monte Cristo jól ismerte a kitaposott lépcsőt. Nagyon jól tudta, hogyan nyílik ez az ódon kapu, amelyet nem kulccsal, hanem egy széles fejű szeggel reteszeltek el belülről.

Nem is kopogtatott, hanem egészen otthonosan lépett be, mint egy jó barát, mint egy szívesen látott vendég.

Egy téglával kirakott fasor végén napfényes kertecske nyílt. Ebben a kertben, a megjelölt helyen találta meg Mercédès azt az összeget, amelyről a gróf gyöngédségből azt állította, hogy huszonnégy esztendővel ezelőtt ásta el oda. Az utcai kapu küszöbéről meg lehetett pillantani ennek a kertnek szélső fáit.

Amint Monte Cristo a küszöbre lépett, olyan mély sóhajtást hallott, amely zokogásnak is beillett volna. A sóhaj irányába tekintett, és egy virginiai jázminlugas lombjai és bíborpiros virágai alatt megpillantotta Mercédèst, aki ott ült lehajtott fejjel és sírt.

Hátravetette fátyolát, és abban a hitben, hogy egyedül van az égbolttal, arcát kezébe rejtette, és szabad folyást engedett sóhajainak és zokogásának, amelyet fia jelenléte miatt olyan sokáig visszafojtott.

Monte Cristo közelebb lépett hozzá. A homok megcsikordult léptei alatt.

Mercédès felkapta a fejét, és felsikoltott ijedtében, amint egy férfit pillantott meg.

- Asszonyom - kezdte a gróf -, ma már nincs hatalmamban, hogy boldoggá tegyem önt, de vigasztalást talán nyújthatok. Volna olyan kegyes, hogy elfogadja ezt egy régi barátjától?

- Igaz, nagyon boldogtalan vagyok - válaszolta Mercédès. - Egyedül állok a világban... Nem volt senkim a fiamon kívül, és most ő is elhagyott.

- Fia helyesen cselekedett, asszonyom - vetette ellen a gróf -, igazán nemes lélekre vall. Megértette, hogy minden ember tartozik megfizetni hazájának a maga adóját: egyesek tehetségükkel, mások szorgalmukkal, némelyek tanulással, megint mások a vérükkel róják le. Ha önnel marad, tétlenül teltek volna napjai, és nem tudta volna megszokni az ön nagy fájdalmát. Így pedig nagy és erős lesz küzdelmében a sorssal, amelyet a maga oldalára fog állítani. Engedje, hadd hozza helyre fia mindkettőjük életét, asszonyom. Merem ígérni, hogy biztos kézben van.

- Ó! - felelte a szegény asszony, és szomorúan rázta a fejét. - Azt a boldogságot, amelyről beszél, és amelyért szívem mélyéből könyörgök Istennek fiam számára, én magam bizony nem sokat fogom élvezni. Annyi minden tört össze bennem és körülöttem, hogy úgy érzem, közel állok a síromhoz. Nagyon jól tette, gróf úr, hogy elhozott ide, közel ahhoz a helyhez, ahol annyira boldog voltam. Ott kell meghalnunk is, ahol boldogok voltunk.

- Fájdalom! - felelte Monte Cristo. - Minden szava keserűen és égetően hull a szívemre, asszonyom, s annál keserűbben és égetőbben, mert igaza van, ha engem gyűlöl. Minden baját én okoztam: miért panaszkodik nekem, ahelyett hogy vádolna? Így még boldogtalanabbá tesz...

- Önt gyűlölni, vádolni, önt, Edmond... Gyűlölni, vádolni azt az embert, aki megmentette fiam életét, mert ugye az volt az ön végzetes és irtózatos szándéka, hogy megölje Morcerf úr fiát, akire az olyan büszke volt? Nézzen rám, és meglátja, van-e bennem csak egy szikrája is a szemrehányásnak?

A gróf felemelte tekintetét, és Mercédèsen nyugtatta, aki kissé felemelkedve nyújtotta feléje mindkét kezét.

- Nézzen csak rám - folytatta az asszony mélységes szomorúsággal. - Már nem jelent veszedelmet a szemem ragyogása, elmúlt az az idő, amikor Edmond Dantesre mosolyogtam, aki odafent várt reám öreg apja padlásszobájának ablakában... Azóta már sok szomorú nap telt el, s ezek a napok mély szakadékot ástak közöttem s a múlt között. Hogy önt vádoljam, Edmond, önt gyűlöljem, kedves barátom! Nem, magamat vádolom, és magamat gyűlölöm! Jaj, de nyomorult is vagyok! - kiáltotta, és kezét összekulcsolva felnézett az égre. - De megbűnhődtem!... Lelkemben élt a hit, ártatlan és szerelmes voltam, és az angyalok e hármas gazdagságával, én nyomorult, kételkedtem Istenben!

Monte Cristo feléje lépett, és némán nyújtotta a kezét.

- Nem - mondta Mercédès, és szelíden visszahúzta a kezét - barátom, ne érintsen meg. Megkímélt engem, márpedig mindazok közül, akik vétettek önnek, én voltam a legbűnösebb. A többiek valamennyien gyűlöletből, kapzsiságból, önzésből cselekedtek, én azonban gyáva voltam. Nekik vágyaik voltak, de én féltem. Nem, ne szorítsa meg a kezem, Edmond. Gyöngéd szavai volnának a számomra, érzem, de kérem, ne mondja ki őket. Őrizze meg ezeket a szavakat másvalaki számára, mert én már nem vagyok méltó rájuk. Látja... - most egészen felfedte az arcát - a bánattól már egészen megőszültem. Annyira kisírtam a szememet, hogy lila karikák övezik. A homlokomon redők bújnak meg. Ön ellenben, Edmond, még mindig fiatal, még most is szép és büszke. Mert önnek megmaradt a hite, mert ön erős maradt, mert ön bízott Istenben, és ő meg is segítette. Én gyáva voltam, megtagadtam őt. Isten elhagyott, és most így állok itt.

Mercédès könnyekben tört ki, szíve majd megszakadt az emlékek megrázó súlya alatt.

Monte Cristo megfogta a kezét, és hódolattal csókolta meg. De Mercédès maga is érezte, hogy ebben a csókban nem volt semmi tűz, mintha a gróf egy szent márványszobrának csókolt volna kezet.

- Vannak olyan kiválasztott sorsüldözöttek - folytatta az asszony -, akik egyetlen hibájukkal tönkreteszik egész életüket. Én önt holtnak hittem, nekem is ön után kellett volna halnom. Mert hiszen egész életemben gyászt viseltem önért a szívem mélyén. És most ez a gyász egy harminckilenc éves asszonyból ötvenévest csinált. Mit ért az, hogy valamennyiünk közül csak én egymagam ismertem fel? Csak a fiamat mentettem meg. Nem kellett volna-e megmentenem azt a férfit is, bármilyen bűnös volt, akit hitvestársul fogadtam? Márpedig őt hagytam meghalni. Mit is beszélek, istenem! Én is okozója voltam halálának gyáva érzéketlenségemmel, megvetésemmel, mert nem gondoltam arra, nem akartam arra gondolni, hogy énérettem lett hitszegő és áruló! Mire volt jó, hogy elkísértem fiamat idáig, ha egyszer itt magára hagytam, és engedtem egyedül elutazni Afrika gyilkos partjára? Ó, gyáva voltam, ha mondom! Megtagadtam szerelmemet, és mint a hitehagyottak, szerencsétlenséget hozok mindenkire, aki csak körülöttem van!

- Nem, Mercédès - válaszolta Monte Cristo -, nem úgy van. Legyen jobb véleménnyel önmagáról. Nem. Ön nemes lelkű és szent asszony, és fájdalma teljesen lefegyverzett. De mögöttem, láthatatlanul, ismeretlenül, haragosan állt az Isten, akinek én csupán küldöttje voltam, s aki nem akarta megakadályozni, hogy lesújtsak a kezemben levő villámmal. De kérve kérem ezt az Istent, akinek lábánál tíz esztendő óta mindennap leborulok, tanúmul hívom ezt az Istent, hogy önnek áldoztam fel életemet, s életemmel együtt azokat a terveket is, amelyek hozzá voltak láncolva. Büszkén vallom, Mercédès, Istennek szüksége volt reám, és én életben maradtam. Vizsgálja csak meg a múltat, vizsgálja meg a jelent, kísérelje meg, hogy a jövőt is szemügyre vegye, és meglátja, hogy valóban eszköz vagyok az Úr kezében. Életem első fele abban telt el, hogy a legkegyetlenebb kínok, a legszörnyűbb szenvedések jutottak osztályrészemül, mindazokat el kellett hagynom, akik szerettek és üldöztek, akik nem is ismertek. Aztán hirtelen a börtön, a magány, a nyomor után a szabad levegő, a szabadság és olyan mérhetetlen, káprázatos vagyon birtokosa lettem, hogy igazán vak lettem volna, ha fel nem ismerem Isten ujját, mert Istennek nagy szándékai voltak velem. Ettől kezdve ezt a vagyont szent küldetés eszközének láttam. Ettől kezdve egy pillanatig sem gondoltam arra az életre, amelynek édességét ön, szegény asszony, bizony gyakorta megízlelte. Egyetlen nyugodt órám sem volt. Úgy éreztem magam, mintha tűzfelhő volnék, amelyet csak azért hajszolnak a szélviharok, hogy felégesse az elátkozott városokat. Mint a kalandvágyó kapitányok, akik veszedelmes útra indulnak hajójukkal, akik veszélyekkel teli hadjáratra készülnek, úgy készítettem én is el az élelmiszereket, teleraktam hajómat fegyverekkel, felhalmoztam a támadó és védő eszközöket, testemet hozzáedzettem a leghevesebb gyakorlatokhoz, lelkemet a legdurvább megrázkódtatásokhoz, karomat hozzászoktattam az emberöléshez, szememet a szenvedés látásához, ajkamat ahhoz, hogy mosolyogni tudjon a legborzalmasabb szenvedések láttára is. Abból a jólelkű, bízó és megbocsátásra kész emberből, aki voltam, bosszúvágyó, színlelő, gonosz ember lettem, aki érzéketlen, mint a süket és vak végzet. Akkor elindultam azon az úton, amely megnyílt előttem, keresztülvágtam a térségen, és célhoz értem: jaj volt mindenkinek, aki keresztezte utamat!

- Elég! - mondta Mercédès. - Elég, Edmond! Arra gondoljon, hogy az egyetlen, aki felismerte, szintén az egyetlen, aki megértheti önt. Edmond, az az asszony, aki fel tudta önt ismerni, az, aki meg tudta érteni, ha az a nő útjába került volna, és ön ízzé-porrá töri, bizony akkor is csak bámulni tudta volna önt, Edmond! Mint ahogy szakadék van ön és a többi ember között is, és mondhatom, a leggyötrőbb fájdalmam most is az összehasonlítás. Mert nincs a világon semmi, ami felérne önnel, semmi, ami akár csak meg is közelítse. És most búcsúzzunk, Edmond, és váljunk el.

- Mielőtt elhagynám, mondja meg, mit kíván, Mercédès? - kérdezte Monte Cristo.

- Egyetlen kívánságom van csupán, Edmond: hogy a fiam boldog legyen.

- Kérje erre az Urat, mert ő tartja kezében az emberek sorsát, kérje azt, hogy tartsa távol tőle a halált, a többi az én dolgom.

- Köszönöm, Edmond.

- És saját maga számára, Mercédès?

- Nekem nincs szükségem semmire, én két sírdomb között élek: egyik Edmond Dantèsé, aki már olyan nagyon régen meghalt. Őt szerettem! Ez a szó nem illik már az én hervadt ajkamra, de a szívemben még él az emlék, és szívemnek ezt az emlékezetét a világon semmiért oda nem adnám. A másik egy olyan ember sírja, akit Edmond Dantès ölt meg. Jogosnak érzem ezt a tettét, de azért a halottért imádkoznom kell.

- A fia boldog lesz, asszonyom - ismételte a gróf.

- Akkor én is olyan boldog leszek, amilyen csak lehetek.

- De... végre is... mit fog csinálni?

Mercédès szomorúan mosolygott.

- Azt nem hinné el, hogy úgy fogok élni, mint ahogy a hajdani Mercédès élt, vagyis hogy dolgozni fogok. Már nem tehetek egyebet, csak imádkozom, de arra nem szorulok, hogy dolgoznom kelljen. Az a kis vagyon, amelyet ön elásott valamikor, a kezembe került a megjelölt helyen. Majd kutatnak utána, ki vagyok, megkérdezgetik, mit csinálok, senki sem fogja tudni, miből élek. Mit bánom én! Ez hármónk dolga: Istené, az öné meg az enyém.

- Mercédès - mondta a gróf -, nem teszek önnek szemrehányást, de ön túlozza az áldozatot, amikor Morcerf úr teljes vagyonáról lemond, mert annak a fele önt illetné takarékossága és ébersége miatt.

- Látom már, mit akar ajánlani, de azt nem fogadhatom el, Edmond, a fiam megtiltaná.

- Őrizkedem tőle, hogy olyasmit ajánljak, ami beleütközik Albert de Morcerf úrnak az akaratába. Majd megtudom a szándékait, és aszerint cselekszem. De ha ő elfogadja azt, amit tenni szándékozom, akkor önnek sem lesz ellenvetése?

- Tudja jól, Edmond, hogy én már nem vagyok gondolkozó lény. Elhatározásom, ha ugyan van, az, hogy többé semmit sem határozok el. Isten annyira megrázott a szörnyű viharokban, hogy elveszítettem akaratomat. Az ő kezében vagyok, mint a veréb a sas karmai között. Nem akarja a halálomat, mert akkor nem élnék. Ha segítséget küld nekem, az azt jelenti, hogy Ő így akarja, és én elfogadom.

- Vigyázzon, asszonyom - mondotta Monte Cristo -, nem így kell Istent imádni! Isten azt akarja, hogy megértsük őt, és hogy vitassuk a hatalmát: ezért adott szabad akaratot nekünk.

- Szerencsétlen! - kiáltotta Mercédès. - Ne beszéljen így velem. Ha azt hinném, hogy Isten szabad akaratot adott nekem, akkor ugyan mi tartana vissza a kétségbeeséstől?

Monte Cristo kissé elsápadt, és lehajtotta a fejét, mert a fájdalomnak ez a kitörése egészen lesújtotta.

- Nem is búcsúzik el tőlem? - kérdezte, a kezét nyújtva az asszonynak.

- Ellenkezőleg, azt mondom, a viszontlátásra - válaszolta Mercédès, és ünnepélyesen az égre mutatott. - Ez bizonyítja, hogy még reménykedem.

És Mercédès remegő kezével megérintette a gróf kezét, majd felsietett a lépcsőn, és eltűnt a gróf szeme elöl.

Monte Cristo ekkor lassan kiment a házból, és ismét nekiindult a kikötő felé vezető útnak.

De Mercédès már nem látta, mikor eltávozott, noha odaállt Dantés apó kis szobájának ablakába. Tekintete a messzeségben azt a hajót kereste, amely elvitte fiát a hatalmas tengerre.

De azért szinte öntudatlanul mégiscsak ezt suttogta:

- Edmond! Edmond! Edmond!

 

16
A múlt

A gróf vérző szível távozott a házból, ahol Mercédèst hagyta. Úgy vált el tőle, hogy minden valószínűség szerint soha többé nem látja viszont.

A kis Édouard halála óta Monte Cristo lelkében nagy változás ment végbe. Mikor felérkezett a szelíd és tekervényes lejtőn bosszújának hegycsúcsára, a hegy másik oldalán a kételkedés örvénye nyílt meg előtte.

Sőt, ezen felül a Mercédèsszel folytatott beszélgetés annyi emléket keltett életre a lelkében, hogy még ezeket az emlékeket is le kellett győznie.

Egy olyan erős ember, mint a gróf, nem kínlódhatott sokáig ebben a szomorú hangulatban, amely a köznapi szellemek éltető ereje lehet, látszólagos ernyedtséget ad nekik, de a magasabbrendű lelkeket halálra sebzi. A gróf már-már szemrehányást tett önmagának, mert úgy érezte, hogy valami hiba csúszott a számadásába.

"Nem jó színben látom a múltat - töprengett -, ennyire igazán nem tévedhettem.

Az a cél, amelyet magam elé tűztem, esztelenség lett volna? - folytatta. - Tíz esztendeig hamis úton jártam volna? Egyetlen óra bebizonyította volna az építésznek, hogy minden reménységének műve, ha nem is lehetetlenség, de mindenesetre szentségtörés?

Nem akarom, hogy agyamba furakodjon ez a gondolat, hiszen akkor megháborodnék. Mai megítéléseimből hiányzik a múlt pontos méltatása, mert én a múltat a szemhatár másik végéről látom. Annyi bizonyos, hogy amint az idő előrehalad, a múlt, akárcsak az a tájék, amelyen keresztülmegyünk, egyre jobban elmosódik. Úgy jártam, mint azok, akik álmukban megsebezték magukat: látják és érzik sebeiket, de nem emlékeznek rá, hogy hol szerezték.

Előre hát, újjászületett ember! Előre, gazdag különc! Előre, életre ébredt alvó! Előre, mindenható álmodozó! Előre, legyőzhetetlen milliomos, láss még egyszer a nyomorult és éhező ember gyászos szemével, haladj keresztül ismét azokon az utakon, amelyekre a végzet vetett, ahova a balsors vezetett, ahol a kétségbeesés lett úrrá rajtad. Túlságosan sok gyémántot, aranyat és csillogó boldogságot ragyogtat ma az a tükör, amelyben Monte Cristo Dantèst nézi. Rejtsd el ezeket a gyémántokat, szennyezd be az aranyat, homályosítsd el a ragyogást. Gazdag, lásd meg a szegényt, szabad ember, találj rá a rabra, feltámadt ember, vedd észre a holttetemet."

Míg mindezeket elmondta önmagának Monte Cristo, végigért a rue de la Caisserie-n. Ezen az utcán kísérte végig huszonnégy esztendővel ezelőtt egy csendes őrség az éjszakában.

Ezek a máskor kedves és vidám házak azon az éjszakán komorak, némák és sötétek voltak.

- Pedig ezek ugyanazok a házak - mormogta Monte Cristo. - Csakhogy akkor éjszaka volt, most pedig nappal van, és a napsütés ragyogása tesz mindent vidámmá.

A rue Saint-Laurent-on át ment le a rakodópartra, és a csomagmegőrző felé tartott; ez volt a kikötőnek az a pontja, ahol annak idején csónakba szállt. Egy ponyvatetős sétahajó haladt arrafelé. Monte Cristo odaszólította a gazdát, s az azonnal felé kezdett evezni olyan buzgalommal, ahogy a hajósok csak busás borravaló reményében szokták.

Az idő pompás volt, az utazás valósággal ünnepiesnek ígérkezett. A szemhatáron leáldozott a nap, vörösen és lángolón merült le a hullámokba, amelyek szinte lángba borultak közeledtére. A tenger sima volt, akár a tükör, csak olykor-olykor hasadt meg, ha halak ugráltak a felszínén, amelyek valami üldöző ellenség elől menekültek. A kis halak kibukkantak a víz tetejére, hogy egy más elemtől kérjenek segítséget. Végül a szemhatáron, fehéren és kecsesen, mint megannyi vándor sirály, a Martigues felé igyekvő halászhajók tűntek fel, vagy a Korzikába vagy Spanyolországba induló megrakott kereskedelmi hajók.

A gróf hiába látta a gyönyörű tiszta égboltot, hiába a kecses körvonalú hajókat, hiába az aranyló fénytől sugárzó vidéket, mégis egyre csak annak a borzalmas utazásnak legapróbb részletei tűntek fel előtte: az egyetlen árva kis fény, amely a katalánoknál villant fel, az a pillanat, amikor szemébe ötlött If vára, és ő tudtára jött, hogy hová viszik, az a tusa a csendőrökkel, mikor a tengerbe akart ugrani, kétségbeesése, mikor érezte, hogy nincs menekülés, és a karabély hideg csövének érintése, amelyet a halántékához szorítottak, mint valami vasgyűrűt.

És mint ahogy a nyári hőségben kiszáradt források az őszi esőzésekkor ismét megdagadnak, és cseppenként kezdenek kibuggyanni, Monte Cristo grófja éppúgy érezte, amint bensejében cseppenként felhalmozódik az a régi keserűség, amely valamikor elárasztotta Edmond Dantès szívét.

Már nem látott ragyogó égboltot, sem kecses hajókat, sem aranyló fényeket. Az eget gyászos, komor fátyol fedte; megremegett annak az óriási, sötét sziklának a láttán, amelyet If várának neveztek, mintha csak egy halálos ellenség kísértete jelent volna meg a szeme előtt.

Megérkeztek.

A gróf ösztönösen visszahúzódott a bárka legtávolabb eső sarkába. Hiába mondta a gazda a legnyájasabb hangon:

- Kikötünk, uram.

Monte Cristo visszaemlékezett rá, hogy ugyanezen a helyen, ezen a sziklán, őrei durván megtaszigálták, és kényszerítették rá, hogy felmásszék ugyanazon az emelkedőn, sőt, egy szurony hegyével meg is bökdösték.

Dantèsnek akkor borzasztó hosszúnak tűnt fel az út. Monte Cristo most nagyon is rövidnek találta. Minden evezőcsapásra a vízcseppekkel együtt millió gondolat és emlék bukkant fel agyában.

A Júliusi Forradalom óta nem tartottak többé rabot If várában.

Csupán egy szakasznyi vámőrség székel benne, hogy elejét vegye a csempészésnek. Az érdeklődőket egy kapus fogadta, hogy megmutassa nekik a rémület házát, amelyből immár csak érdekes látnivaló lett.

És noha elmagyaráztak minden apró részletet, amikor belépett a boltozatos folyosóra, mikor lehaladt a fekete lépcsőn, mikor bevezették azokba a zárkákba, amelyeket látni kívánt, mégis hideg verejték lepte el a homlokát, amelynek jeges cseppjei a szívéig hatoltak.

A gróf megkérdezte, maradt-e még régi börtönőr a Restauráció korából: de azok már valamennyien nyugalomba mentek, vagy más foglalkozás után néztek. A kapus, aki körülvezette, maga is csak 1830 óta volt ott alkalmazásban.

Levezették saját zárkájába.

Újra látta a sápadt világosságot, amely a szűk kis ablaknyíláson szűrődik be. Újra látta azt a helyet, ahol az ágy állott, amelyet azóta elvittek onnan, és az ágy mögött látszott még Faria abbé alagútja, amely el volt ugyan falazva, de az újabb kövek megmutatták, hogy hol volt.

Monte Cristo érezte, hogy a lába roskadozik, és leült egy fazsámolyra.

- Van még más érdekes történet is a várról, mint Mirabeau bebörtönzése? - kérdezte a gróf. - Van-e valami szájhagyomány ezekről a gyászos börtönökről, amelyekről szinte el sem hihető, hogy ide valamikor élő embereket zártak be?

- Van, uram - felelte a portás -, sőt, Antoine, a régi börtönőr, éppen erről a zárkáról mondott el nekem egy igen érdekes történetet.

Monte Cristo megremegett. Ez az Antoine az ő börtönőre volt. Már csaknem elmosódott emlékezetében a neve is, meg az arca is. De amint meghallotta a nevét, újra ott állt előtte úgy, ahogy ismerte sűrű szakállával, barna mellényével és kulcscsomójával, amelynek csörgését most is hallani vélte.

A gróf hátrafordult, és szinte úgy tűnt fel neki hogy látja is a börtönőrt a folyosó homályában. A folyosót még szűkebbnek tüntette fel a portás kezében pislogó fáklya fénye.

- Parancsolja, hogy elmondjam, uram? - kérdezte a portás.

- Kérem, mondja el - válaszolta Monte Cristo.

Mellére szorította a kezét, hogy elfojtsa szíve heves dobogását, félt, hogy saját történetét fogja hallani.

- Beszéljen - ismételte.

- Ebben a zárkában - mondta a kapus - egyszer, nagyon régen, lakott egy fogoly. Nagyon veszedelmes ember volt, már csak azért is, mert igen nagy ügyességgel rendelkezett. Ugyanakkor lakott itt a várban egy másik rab is, ez nem volt rossz ember, szegény bolond pap volt.

- Úgy? Bolond volt, bolond - ismételte Monte Cristo. - Ugyan miben állt a bolondsága?

- Milliókat kínált annak, aki visszaszerzi a szabadságát.

Monte Cristo az égre pillantott, de nem látta az eget: közötte és az égboltozat között vastag kőréteg húzódott meg. Arra gondolt, hogy éppen ilyen sűrű, áthatolhatatlan réteg választotta el Faria abbé kincseit azoknak a szemétől, akiknek ő felajánlotta ezeket a kincseket.

- Láthatták egymást a rabok? - kérdezte Monte Cristo.

- Dehogy láthatták uram ez a leghatározottabban meg volt tiltva. Ők azonban kijátszották a tilalmat; utat vájtak a két zárka között maguknak.

- Ugyan melyikük fúrta azt a folyosót?

- A fiatal, ez egészen bizonyos - jelentette ki a kapus. - A fiatalember ügyes és erős volt, a szegény abbé pedig öreg és gyenge. Egyébként sem tudott volna kigondolni effélét a meghibbant agyával.

- Vakok... - mormogta Monte Cristo.

- Annyi szent, hogy az üreget a fiatal ásta - folytatta a kapus. - És ugyan mivel? Ezt senki sem tudja, de annyi bizonyos, hogy megcsinálta, bizonyság rá, hogy a nyomai még ma is megvannak. Tetszik látni?

Odatartotta a fáklyát a falhoz.

- Ni, csakugyan! - jegyezte meg a gróf az izgalomtól fátyolos hangon.

- Ennek volt köszönhető, hogy a két fogoly tudott egymással érintkezni. Ugyan mennyi ideig tarthatott ez az érintkezés? Senki sem tudja. No, egy napon az öreg fogoly megbetegedett és meghalt. Találja csak ki, mit csinált akkor a fiatal? - szakította félbe magát a kapus.

- Mondja el.

- Átvitte a halottat a maga zárkájába, belefektette az ágyába, arccal a fal felé fordítatta, azután visszatért az üres zárkába, betömte a nyílást, és bebújt a halott zsákjába. Hallott már valaha ilyet?

Monte Cristo lehunyta a szemét, és újra végigélte, hogy mit érzett, mikor a durva vászon, amelyen még ott érződött a hulla hidegsége, az arcát súrolta.

A börtönőr folytatta:

- Tetszik tudni, ez volt a terve: abban a hitben volt, hogy If várában eltemetik a halottakat, és mivel úgy gondolta, nem verik költségbe magukat holmi koporsóval, ha rabot temetnek, ő majd a vállával felemeli a rászórt földet. De szerencsétlenségére a várban megszokott temetés keresztülhúzta számításait: itt nem földelték el a halottakat, beérték azzal, hogy ágyúgolyót kötöttek a lábukra, és bevetették őket a tengerbe. Ez így is történt. A mi emberünket is behajították a tengerbe a szikla tetejéről. Az igazi halottat másnap megtalálták a fiatal rab ágyában, s akkor mindent kitaláltak, mert a halottvivők elbeszélték, amit eddig nem mertek elmondani, hogy abban a pillanatban, amikor a testet ledobták a mélységbe, valami szörnyű kiáltást hallottak, de ezt a hangot rögtön el is nyelték a hullámok, amelyekben eltűnt.

A gróf kínosan lélegzett, izzadság lepte el a homlokát, és szíve összeszorult. "Nem! - suttogta magában. - Az a kétség, amely szívemben támadt, a feledés kezdete volt. Itt azonban ismét elfog a felháborodás, és újra csak bosszúra szomjazom."

- S a fogolyról többé nem hallottak semmit? - kérdezte.

- Soha, de soha. Tetszik tudni, két eset lehetséges, vagy laposan csapódott a vízbe, és mivel mintegy ötven lábnyi magasságból zuhant le, valószínű, hogy szörnyethalt.

- Azt mondta az imént, hogy ágyúgolyót kötöztek a lábára: akkor hát állva kellett leesnie.

- Vagy pedig állva esett le - folytatta a kapus -, s akkor az ágyúgolyó lehúzta a mélységbe, és a szegény ember akkor bizony ott is maradt!

- Sajnálja?

- Hát bizony sajnálom, noha a saját elemébe került.

- Hogy érti ezt?

- Úgy értem, az a hír járta róla, hogy ez a szerencsétlen a maga idejében tengerésztiszt volt, és mint bonapartista került a börtönbe.

"Igazság - mormogta a gróf -, Isten azért teremtett téged, hogy kibírjad a tüzet is, meg a vizet is. Így hát a szegény tengerész még mindig él a mesemondók emlékezetében. Elbeszélik rémséges történetét a tűzhely mellett, és aki hallja, megborzong, mikor maga elé képzeli azt a szörnyű zuhanást a tenger mélyébe."

- A nevét sose tudták meg? - kérdezte most hangosan a gróf.

- Hogy tetszik ezt képzelni? - kérdezte az őr. - Csak mint a 34-es foglyot ismerték!

"Villefort! Villefort! - mormogta Monté Cristo. - Hányszor mondhattad el ezt magadban álmatlan éjszakákon, mikor az én kísértetem nem hagyott nyugton."

- Parancsolja folytatni a nézelődést, uram? - kérdezte a kapus.

- Hogyne, főleg pedig a szegény abbé zárkáját szeretném látni.

- A 27-es számot?

- Igen, a 27-est - ismételte Monte Cristo.

Hirtelen mintha újra hallotta volna Faria abbé hangját, mikor az ő nevét kérdezte, de az csak a számát kiáltotta a falon keresztül.

- Tessék jönni.

- Várjon csak - mondotta Monte Cristo -, hadd nézzek még egyszer végig mindent ebben a zárkában.

- Ez kapóra is jön, mert a másik zárka kulcsát fent felejtettem - jegyezte meg a kapus.

- Menjen hát érte.

- Itt hagyom a fáklyát.

- Nem kell, vigye csak magával.

- De hiszen akkor sötétben tetszik maradni.

- Én a sötétben is látok.

- Akárcsak ő.

- Ki az az ő?

- Hát a 34-es. Azt mondják, annyira megszokta a sötétséget, hogy zárkája legsötétebb zugában is meglátott volna egy gombostűt.

- Tíz esztendő kellett hozzá, míg ennyire vitte - mormogta a gróf.

Az őr eltávozott, és magával vitte a fáklyát is.

A gróf igazat mondott: alig volt néhány másodpercig a sötétben, mindent éppen úgy látott, mint napvilágnál.

Körülnézett és akkor ismert rá istenigazában a zárkájára.

- Igen - mondta -, itt az a kő, amelyen ülni szoktam! Itt van a falban még a vállam nyoma is, amint belényomódott. Itt a vérem nyoma, amely akkor öntötte el homlokomat, amikor egyszer a fejemet szét akartam loccsintani a falon!... Ó, ezek a számok... emlékszem... aznap jegyeztem ide, mikor apám korát számítgattam, hogy tudjam, életben fogom-e még találni, és Mercédès korát, hogy kitaláljam, megvárt-e engem mint lány... E számadások után kissé visszatért lelkembe a reménység... Nem gondoltam az éhhalálra meg a hűtlenségre!

Keserű nevetés buggyant ki a gróf száján. Mintegy álomban látta, amint apját kikísérik a temetőbe... és Mercédèst, amint az oltár elé lép!

A fal másik felén egy felírás vonta magára a figyelmét. A zöldes falon még most is fehéren maradtak a betűk:

ISTENEM! ŐRIZD MEG EMLÉKEZŐTEHETSÉGEMET!

- Igen, igen! - kiáltott fel. - Utolsó időmben ez volt egyetlen imádságom. Már nem a szabadságomért könyörögtem, csak a józan eszemért, mert attól féltem, hogy megőrülök, és mindent elfelejtek. Istenem! Megtartottad emlékezőtehetségemet, és én emlékeztem is. Köszönöm, köszönöm, Istenem!...

Ebben a pillanatban felcsillant a falon a fáklya fénye. Közeledett az őr.

Monte Cristo eléje ment.

- Tessék követni - mondta a kapus.

Fel sem kellett menni a napvilágra, hanem végighaladtak egy föld alatti folyosón, amely egy másik zárkába vezetett.

Itt ébredt csak fel Monte Cristóban igazán ezernyi emlék.

Először is a falra rajzolt délkör ötlött a szemébe. Ennek a délkörnek a segítségével számítgatta Faria abbé az órákat. Azután meglátta az ágy maradványait. Ezen az ágyon hunyt el a szegény rab.

Erre a látványra egészen más érzések fogták el, mint saját zárkájában, nem félelem, hanem szelíd és gyöngéd érzés, a hála ömlött el a lelkén, és az arcán két nagy könnycsepp gördült le.

- Itt lakott a bolond abbé - jegyezte meg az őr. - A fiatalember pedig erről jött be hozzá. (Megmutatta Monte Cristónak a föld alatti folyosó nyílását, amelyet ezen az oldalon nem falaztak be.) A kő színéről - folytatta az őr - egy tudós rájött, hogy mintegy tíz esztendőn keresztül kellett a két rabnak erre közlekednie egymással. Szegény emberek, mennyit szenvedhettek e tíz esztendő alatt!

Dantès elővett a zsebéből néhány aranyat, és az őr felé nyújtotta, aki immár másodszor is megszánta őt, anélkül, hogy ismerte volna.

A kapus átvette a pénzt abban a hitben, hogy valami aprópénzt kapott, de a fáklya világánál észrevette, milyen nagy összeget adott neki a látogató.

- Uram - mondta -, meg tetszett tévedni.

- Hogy érti ezt?

- Aranyakat tetszett ideadni.

- Tudom.

- Tetszik tudni?

- Tudom.

- Nekem tetszik adni az aranyakat?

- Igen.

- És nyugodt lelkiismerettel megtarthatom?

- Igen.

A kapus csodálkozva nézett Monte Cristóra:

- És becsülettel - jegyezte meg a gróf, mint Hamlet.

- Uram - folytatta a kapus, és alig hitt a szemének -, nem értem, miért olyan nagylelkű.

- Pedig könnyen érthető, barátom - felelte a gróf. - Tengerész voltam magam is, és az elmondott történet jobban meghatott, mint bárki mást.

- Ha ön ilyen nagylelkű, uram - mondta az őr -, akkor megérdemli, hogy felajánljak önnek valamit.

- Mit adhatsz nekem, barátom? Kagylókat? Szalmából készült tárgyakat? Köszönöm.

- Dehogy, uram, dehogy. Olyan valamit, ami az imént elbeszélt történetre vonatkozik.

- Igazán? - kiáltott fel a gróf élénken. - És ugyan mi lehet az?

- Tessék nézni - jegyezte meg a kapus -, azt mondtam magamban: olyan szobában, ahol egy rab tizenöt esztendőt töltött, mindig lehet valamit találni. Elkezdtem a falban kutatni.

- Ah! - kiáltott fel Monte Cristo, mert eszébe jutott az abbé kettős rejtekhelye. - Csakugyan!

- Alaposan kikutattam a falakat - folytatta a kapus - és rájöttem, hogy az ágy fejénél és a szelelőnyílás alatt a fal kong az ürességtől.

- Igen - mondotta Monte Cristo -, igen.

- Kiemeltem a köveket és találtam...

- Egy kötéllétrát és szerszámokat, ugye? - kiáltott fel a gróf.

- Honnan tetszik tudni? - kérdezte ámulva a kapus.

- Tudni nem tudom, csak kitaláltam - válaszolta a gróf. - A rabok rejtekhelyein rendszerint efféléket szoktak találni.

- Igenis, uram - mondta az őr -, kötéllétrát meg szerszámokat találtam.

- És ezek még megvannak? - kiáltott fel Monte Cristo.

- Nincsenek, uram. Eladtam ezeket a különféle tárgyakat, mert a látogatókat nagyon érdekelték. De valami más maradt még nálam.

- Ugyan mi? - kérdezte a gróf türelmetlenül.

- Megmaradt egy könyvféle, amely vászoncsíkokra van írva.

- Ó! - kiáltott fel Monte Cristo. - Ez a könyv nálad van még?

- Azt nem tudom, hogy könyv-e - mondta a kapus. - De amiről beszéltem, az megvan.

- Eredj érte, barátom, menj - mondta a gróf. - És ha valóban az, amire gondolok, akkor nem jársz rosszul.

- Szaladok, uram.

S a vezető elfutott. Monte Cristo pedig letérdelt kegyeletes szívvel annak az ágynak a maradványai elé, amelyet a halál az ő számára oltárrá változtatott.

- Ó, második apám - mondta -, te, aki a szabadságot, a tudást és a gazdagságot adtad nekem, te, aki hasonló voltál a felsőbbrendű lényekhez, s tudtad, mi a rossz és mi a jó, ha a sírban megmarad valami belőlünk, ami megremeg a földön maradottak hangjára, ha megdicsőülésben, amelyen a holttest átesik, még lebeg valami érzés a hely iránt, ahol nagyon szerettünk vagy sokat szenvedtünk, nemes szív, hatalmas szellem, igaz lélek, egyetlen szóval, egyetlen jellel, bármilyen kinyilatkoztatással oszlasd el szívemből azt a kétséget, amely lelkifurdalássá válik, ha nem változik meggyőződéssé. Esdve kérlek annak az apai érzésnek nevében, amellyel szerettél, s annak a fiúi tiszteletnek a nevében, amellyel irányodban viseltettem.

A gróf lehajtotta a fejét, és a kezét összekulcsolta.

- Tessék, uram! - szólalt meg mögötte egy hang.

Monte Cristo összerezzent és hátrafordult.

A kapus átnyújtotta neki a vászoncsíkokat, amelyekre Faria abbé reá írta tudása minden kincsét. Ez a kézirat volt Faria abbénak az olasz királyságról írott nagy műve.

A gróf sietve átvette, és pillantása legelőször is a jelmondatra esett. Elolvasta:

Kitéped a sárkány fogát, és lábbal tiprod az oroszlánokat - mondotta az Úr.

- Ó! - kiáltott fel. - Itt a felelet! Köszönöm, apám, köszönöm!

Zsebéből egy kis erszényt vett elő, amelyben tíz darab ezresbankjegy volt.

- Tessék - mondta -, tedd el ezt az erszényt.

- Nekem tetszik adni?

- Neked adom, de csak azzal a feltétellel, hogy majd csak akkor nyitod ki, mikor én már elmentem.

Keblébe rejtette a feltalált drága kincset, amelyet drágábbnak tartott minden értéknél, azután kisietett a pincéből, és ismét bárkájába szállt. - Marseille-be! - mondta.

Távozóban még egyszer rámeredt a komor börtönre.

- Átok azokra - mondta -, akik ebbe a sötét börtönbe zárattak, és azokra is, akik elfeledték, hogy valamikor ott vergődtem bezárva.

Amint a katalánok lakhelye előtt elhaladt, arrafelé fordult a gróf, és fejét a köpenyébe burkolva egy nő nevét suttogta.

Győzelme teljes volt. A gróf kétszer is diadalmaskodott kétségein. Az a név, amelyet annyi gyöngédséggel ejtett ki, hogy az már csaknem szerelemszámba ment, Haydée neve volt.

Monte Cristo partra szállt, majd a temető felé indult, ahol Morrellel kellett találkoznia.

Tíz évvel ezelőtt ő maga is kegyeletes szívvel keresett egy sírdombot ebben a temetőben, de keresése hiábavaló volt. Ő, aki milliókkal tért vissza Franciaországba, nem tudott rátalálni éhen halt édesapja sírjára.

Morrel állíttatott ugyan keresztet a sírra, de a kereszt elkorhadt, s a sírásó befűtött vele, mint ahogy minden sírásó minden temetőben tenni szokta a régi fakeresztekkel.

A derék kereskedő jobban járt: gyermekei karja közt lehelte ki lelkét, és azok kísérték ki a temetőbe és helyezték nyugalomra a felesége mellé, aki két esztendővel előbb távozott az örökkévalóságba.

Két széles márványlap állott egymás mellett, és nevük aranybetűvel volt felírva a síremlékre, amelyet vaskerítés vett körül, és körülötte négy ciprus vetett árnyékot a sírokra.

Maximilien az egyik fához támaszkodott, és üres tekintettel meredt a két sírdombra.

Fájdalma mélységes volt, szinte az őrületig fokozódott.

- Maximilien - szólította meg a gróf -, ne oda nézzen, hanem ide!

Az égre mutatott.

- A holtak mindenütt jelen vannak - mondta Morrel. - Nem ön maga mondta ezt, mikor rávett, hogy eljöjjek Párizsból?

- Maximilien - felelte a gróf -, ön az úton arra kért, hogy töltsünk néhány napot Marseille-ben. Még mindig ez a kívánsága?

- Már nincs semmiféle kívánságom, gróf. De úgy hiszem, hogy itt kevésbé kínos a várakozás, mint máshol.

- Akkor jól van, Maximilien, mert most elhagyom önt, de magammal viszem adott szavát.

- Hátha megfeledkezem róla, gróf? - kérdezte Morrel. - Hátha elfelejtem!

- Nem! Dehogy feledkezik meg róla, hisz ön mindenekelőtt becsületes ember, Morrel, megesküdött és újra megesküszik.

- Könyörüljön rajtam, gróf! Jaj, gróf, nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!

- Ismertem önnél boldogtalanabb embert is, Morrel!

- Lehetetlen!

- Fájdalom! - mondta Monte Cristo. - Ez a mi szegény emberiségünk egyik büszkesége, hogy minden ember azt hiszi önmagáról, hogy boldogtalanabb, mint egy másik boldogtalan, aki ott sír és nyöszörög mellette.

- Lehet-e boldogtalanabb, mint az az ember, aki elveszítette az egyetlen lényt, akit szeretett, és akire vágyott?

- Hallgasson ide, Morrel - mondotta Monte Cristo -, és szedje össze minden figyelmét egy percig, jól figyeljen arra, amit mondok. Ismertem egy embert, aki, akárcsak ön, boldogsága minden reményét egy lányban találta meg. Ez a férfi fiatal volt, öreg édesapja is élt, azt nagyon szerette, volt menyasszonya, akit imádott. Éppen esküvő előtt állott, mikor a sorsnak egy olyan szeszélyéből, amelytől még az Istenbe vetett hite is megingott volna, ha Isten később nem mutatta volna meg, hogy minden csak egyetlen cél érdekében történt, tehát a sors szeszélyéből elveszítette szabadságát, menyasszonyát, a megálmodott jövőt, amelyet már bizonyosra vett (mivel olyan vak volt, hogy csak a jelenben tudott olvasni), és egy börtönzárka mélyére került.

- Ó - mondta Morrel -, a börtönből kikerül az ember egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva.

- Tizennégy évig maradt ott, Morrel - jelentette ki a gróf, és a fiatalember vállára tette a kezét.

Maximilien végigborzongott.

- Tizennégy évig! - mormogta.

- Tizennégy évig - ismételte a gróf. - Bizony, a tizennégy év alatt rajta is nemegyszer erőt vett a kétségbeesés. Akárcsak ön, ő is azt hitte, Morrel, hogy minden ember között ő a legboldogtalanabb, és meg akarta ölni magát.

- És? - kérdezte Morrel.

- És az utolsó pillanatban egy földi lény útján nyilatkozott meg neki Isten. Mert ma már nem tesz csodát az Isten. Mert első tekintetre ő maga sem ismerte fel talán az Úr véghetetlen irgalmát (hiszen idő kell ahhoz, hogy a könnytől fátyolos szem tisztán lásson). De végül is türelmes lett és várakozott. Egyszer aztán csodálatos módon kijutott a sírból, diadalmasan, gazdagon, hatalmasan, majdnem úgy, mint egy isten. Első szavával apját kereste: apja már meghalt.

- Az én apám is meghalt - jegyezte meg Morrel.

- Az igaz, de az ön apja az ön karjában lehelte ki lelkét, szeretettől körülvéve, meg boldogan, gazdagon, megbecsülten egy hosszú élet után. Az ő apja pedig szegényen, kétségbeesve, Istenben való hitét elveszítve halt meg. És mikor halála után tíz esztendővel a fia meg akarta keresni a sírját, még a sír is eltűnt, és senki sem tudta azt mondani neki: "Itt nyugszik az Úrban az a szív, amely olyan végtelenül szeretett téged."

- Istenem! - sóhajtott fel Morrel.

- Ez a fiú tehát még sokkal boldogtalanabb volt, mint ön, Morrel, mert ez még azt sem tudta, hol van az apja eltemetve.

- De - vetette ellen Morrel -, az a nő, akit szeretett, az mégiscsak megmaradt neki.

- Téved, Morrel. Az a nő...

- Meghalt? - kiáltott fel ?Morrel.

- Még ha csak meghalt volna: hűtelen lett, feleségül ment régi vőlegénye egyik legnagyobb ellenségéhez. Láthatja, Morrel, hogy ez az ember sokkal, de sokkal boldogtalanabb volt, mint ön.

- És küldött vigasztalást Isten ennek az embernek?

- Legalább megnyugvást adott neki.

- És még boldog is lehet valamikor ez az ember?

- Reménykedik benne, Maximilien.

A fiatalember lecsüggesztette a fejét.

- Az ígéretemet állom - mondta rövid hallgatás után, és kezét nyújtotta Monte Cristónak. - De emlékezzék rá...

- Október ötödikén várom önt Monte Cristo szigetén, Morrel. Negyedikén jacht fogja várni önt Bastia kikötőjében. A jacht neve Eurus. Jelentkezzék a kapitánynál, s az majd elhozza hozzám. Rendben van, Maximilien?

- Rendben, gróf, és ígéretemet be is váltom. De ne feledje, hogy október ötödikén...

- Gyermek, hát nem tudja, mit jelent egy férfi ígérete?... Már hússzor is elmondtam, hogy ha aznap még mindig meg akar halni, segítségére leszek benne, Morrel. Isten vele.

- Elhagy?

- El, dolgom van még Olaszországban. Most magára hagyom, egyedül a bánatával, egyedül ezzel a hatalmas szárnyú sassal, amelyet az Úr azért küld kiválasztottainak, hogy elvigye őket trónusa elé. Ganimedész története nem mese ám, Maximilien, hanem allegória.

- Mikor utazik?

- Azonnal. Már várakozik a gőzhajó, egy óra múlva messze leszek öntől. Kikísér a kikötőbe, Morrel?

- Nagyon szívesen, gróf.

- Öleljen meg.

Morrel kikísérte a grófot a kikötőbe. A fekete kéményből már hatalmas felhőként gomolygott a füst. A hajó hamarosan elindult, és egy óra múlva, mint ahogy Monte Cristo mondotta, a fehér füstszalag alig látszott a keleti szemhatáron, és a leszálló esti köd is egyre halványabbá tette.

 

17
Peppino

Abban a pillanatban, amikor a gróf gőzöse eltűnt a Morgion-fok mögött, egy másik utas, aki Firenzéből Róma felé tartott postakocsin, éppen áthaladt Aquapendente városkán. Elég gyorsan ment, hogy nagy utat tegyen meg, de mégsem úgy, hogy gyanút keltsen.

Kabátot vagy inkább útiköpenyt viselt, amely jól összegyűrődött az úton, de a köpenyen és alatta levő kiskabátján is ott virított a Becsületrend szalagja. Erről a férfiról nemcsak ez a kettős jel, hanem kiejtése is elárulta a franciát, mikor a postakocsissal beszélt. Még egy bizonyíték volt rá, hogy a világnyelv hazájában született: nem tudott más olasz szót, csak a zenében használatos kitételeket, amelyek Figaro goddam-jének mintájára kifejezhetik valamely nyelv legapróbb árnyalatait is.

- Allegro! - mondta a postakocsisnak, a kapaszkodóknál.

- Moderato! - jegyezte meg minden lejtőnél.

És csak Isten a megmondhatója, mennyi kapaszkodó és mennyi lejtő van, míg az ember Firenzéből Rómába ér az aquapendentei országúton.

Ez a két szó egyébként alaposan megnevettette a derék embereket, akikhez beszélt.

Az örök város közelében, vagyis a Stortához érve, ahonnan már látni lehet Rómát, az utas egyáltalában nem érezte azt a lelkes érdeklődést, amely minden idegent elfog, és arra késztet, hogy helyéről felugorva igyekezzék megpillantani a nevezetes Szent Péter templomot, amelyet jóval előbb lehet meglátni, mint bármi mást. Nem, mindössze egy levéltárcát vett ki a zsebéből, s a tárcából egy négyrét hajtogatott papírlapot, amelyet kibontott, majd ismét összehajtott olyan óvatosan, hogy az már tiszteletnek is beillett, és csak annyit mondott:

- Helyes, megvan.

A kocsi keresztülhaladt a Porta del Popolón, balra fordult, és megállt Pastrini fogadója előtt. Pastrini mester, régi ismerősünk, levett kalappal fogadta az utast a kapuban.

Az utas leszállt, jó ebédet rendelt, megkérdezte a Thomson és French bankház címét, amit azonnal meg is kapott, hiszen ez Rómának egyik legismertebb bankja volt.

A via dei Banchin, a Szent Péter templom közelében volt.

Mint mindenütt, Rómában is nagy eseményt jelent a postakocsi érkezése. Mariusnak és a Gracchusoknak tíz késői ifjú sarja mezítláb, rongyos ruhában, de csípőre tett kézzel és karját festői tartással görbítve feje fölé, nézte az utast, a postakocsit meg a lovakat. Ezekhez a jellegzetes városi suhancokhoz még vagy ötven bámészkodó is járult Őszentsége államából, olyanok, akik körbe állva az Angyalvár hídján, onnan célba köpködnek a Tiberisbe, amikor a Tiberisben víz is van.

Mivel ezek a római gyerkőcök és bámészkodók, akik szerencsésebbek, mint a párizsiak, mert sok nyelvet értenek, de főleg tudnak franciául, megértették, mikor az utas lakosztályt kért, ebédet rendelt, és végül a Thomson és French cég után tudakozódott.

Mindennek az lett az eredménye, hogy mikor a jövevény kilépett a fogadóból a hivatalos cicerónéval, egy ember kivált a bámészkodók csoportjából, és anélkül, hogy akár az utas, akár vezetője észrevette volna, néhány lépésnyi távolságról követte az idegent, mégpedig olyan ügyesen, akár egy hivatásos párizsi titkosrendőr.

A francia annyira sietett a Thomson és French céghez, hogy még azt sem várta be, míg befogják a lovakat. A kocsinak útközben kellett utolérnie vagy bevárnia ót a bank kapuja előtt.

Előbb értek oda, mint a kocsi.

A francia belépett, vezetőjét kint hagyta az előszobában. A vezető mindjárt szóba elegyedett két-három magafajtájú foglalkozású emberrel. Ezeknek nem volt semmi mesterségük, vagy inkább ezer is volt. Ez a fajta megtalálható Rómában a bankok kapujában, a templomok, a romok, a múzeumok meg a színházak bejáratánál.

A franciával egy időben ugyanoda belépett az az ember is, aki kivált a kíváncsiskodók csoportjából. A francia becsengetett az iroda ajtaján, és belépett az első helyiségbe. Árnyéka nyomon követte.

- Thomson és French urakat keresem - mondta az idegen.

Az első irodára ünnepélyesen felügyelő hivatalnok intésére valami szolgaféle felállt.

- Kit jelentsek be? - kérdezte a szolga, és igyekezett az idegen előtt járni.

- Danglars bárót - válaszolta az utas.

- Tessék jönni - mondta a szolga.

Megnyílt egy ajtó. A szolga meg a báró eltűnt az ajtó mögött. Az az ember, aki Danglars mögött jött be, egy padon ülve várakozott.

Az írnok tovább írt még vagy öt percig. Ezalatt a várakozó ember egyetlen szót sem szólt, és meg sem moccant.

Végül megszűnt az írnok tollának sercegése a papíron. Felemelte a fejét, figyelmesen körülnézett, és mikor megbizonyosodott róla, hogy négyszemközt vannak, megszólalt:

- Hát te vagy az, Peppino?

- Én! - válaszolta kurtán a kérdezett.

- Kiszaglásztál valamit ennél a pocakos bácsinál?

- Nem volt valami nagy érdem, hiszen értesítettek róla.

- Akkor hát tudod, hogy minek jött ide?

- Hogy a csudába ne tudnám, pénzt akar felvenni. Csak azt nem tudom, hogy mennyit.

- No, hamarosan megtudod ezt is, barátom.

- Helyes. De nehogy félrevezess, mint a múltkoriban!

- Ugyan, mit beszélsz és kiről? Arról az angolról, aki nemrég háromezer tallért vitt el innen?

- Nem, annál csakugyan háromezer tallér volt, és azt meg is találtuk. Arról az orosz hercegről beszéltem.

- Hát avval mi történt?

- Ej, hát te harmincezer frankot jelentettél nekünk, és mi mindössze huszonkettőt találtunk nála.

- Ügyetlenek voltatok.

- Maga Luigi Vampa motozta meg.

- Akkor vagy kifizette az adósságait...

- Egy orosz?

- Vagy pedig elköltötte a pénzét.

- Hát ez csakugyan meglehet.

- Bizonyos. De engedj most már utánanézni, mert ez a francia még el talál intézni mindent, anélkül, hogy megtudnám, mekkora összeget kapott.

Peppino beleegyezően bólintott, és zsebéből olvasót véve elő, valami imádságot kezdett mormogni, az írnok pedig eltűnt ugyanazon az ajtón át, amely a báró meg a szolga mögött az imént becsukódott.

Mintegy tíz perc múlva ragyogó arccal jelent meg ismét az írnok.

- No, mi újság? - kérdezte Peppino a barátjától.

- Eszeden légy! - mondta az írnok. - Szép kerek összegről van szó.

- Öt-hat millió, ugye?

- Annyi. Honnan tudod?

- Monte Cristo gróf őexcellenciájának egy nyugtatványáról.

- Ismered a grófot?

- És felvehető Rómában, Velencében és Bécsben.

- Úgy van - kiáltott fel az írnok. - Honnan vagy ilyen remekül értesülve?

- Már említettem, hogy előzetes felvilágosítást kaptunk.

- Akkor mit kérdezősködöl nálam?

-. Hogy bizonyos legyek benne, valóban ez a mi emberünk.

- Persze hogy ő... ötmillió. Szép kis összegecske, ugye, Peppino?

- Az hát.

- Nekünk bizony sose lesz ennyi.

- De legalább nekünk is jut belőle egy kis morzsa - felelte bölcselkedőn Peppino.

- Csend legyen! Itt a mi emberünk.

Az írnok ismét kezébe vette a tollát, Peppino pedig a rózsafüzérét. Egyik írni kezdett, a másik buzgón imádkozott, mikor nyílt az ajtó.

Danglars ragyogó arccal jelent meg, a bankár egészen a külső ajtóig kísérte.

Danglars mögött Peppino is távozott.

A megállapodás szerint a kocsi várt Danglars-ra a Thomson és French bankház kapuja előtt. A cicerone kinyitotta az ajtót: a cicerone igen előzékeny lény, és igen sokoldalú segítséget nyújt.

Danglars beszökkent a kocsiba, könnyedén, akár egy húszéves fiatalember.

A cicerone becsukta a kocsi ajtaját, és felült a bakra a kocsis mellé.

Peppino a hátsó ülésre ugrott fel.

- Parancsolja eccellenza megtekinteni a Szent Péter templomot? - kérdezte a cicerone.

- Ugyan minek? - kérdezte vissza a báró.

- Ejnye no, hát hogy lássa!

- Nem azért jöttem Rómába hogy nézgelődjem - mondta hangosan Danglars. Majd egész halkan, kapzsi mosollyal tette hozzá: - Azért jöttem, hogy pénzt vegyek fel.

És megtapogatta pénztárcáját, amelybe egy papírlapot tett be az imént.

- Tehát akkor eccellenza most hová parancsolja?

- A fogadóba.

- A Pastrini-házba - magyarázta a cicerone a kocsisnak.

S a kocsi úgy nekiiramodott, mint valami úri hintó.

A báró tíz perc múlva már belépett a lakosztályába. Peppino pedig a fogadó előtt álló padra telepedett. Előbb azonban néhány szót súgott Marius és a Gracchusok egyik leszármazottjának, akiről már szó volt e fejezet elején, s az ifjú sarj nekiiramodott, és amilyen gyorsan csak bírt, végigfutott a Capitolium felé vezető úton.

Danglars fáradt volt és elégedett. Elálmosodott, lefeküdt, tárcáját a feje alá tette és elaludt.

Peppinónak volt elég ideje, Morrá-t játszott néhány facchinóval, elveszített három tallért, és vigasztalásul megivott egy üveg orvietói bort.

Másnap Danglars kissé később ébredt, noha előző este már jókor lefeküdt. Már vagy öt-hat éjszaka rosszul aludt, ha egyáltalában aludt.

Bőségesen megreggelizett; mint ahogy meg is mondta, keveset törődött az örök város szépséges látnivalóival, délre már meg is rendelte a postalovakat.

Danglars azonban nem vetett számot a rendőrség akadékoskodásával és a postamester lustaságával.

A lovak csak két órakor érkeztek oda, a cicerone pedig csupán három órakor jött meg az aláírt útlevéllel.

Mindezek az előkészületek egész sereg bámészkodót csaltak oda Pastrini mester kapuja elé.

Nem hiányzottak a Gracchusok és Marius leszármazottai sem.

A báró diadalmasan haladt végig az összegyűltek között, akik eccellenzának szólongatták egy-egy bajoccóért.

Mivel Danglars a népszerű ember, mint tudjuk, mind a mai napig beérte vele, hogy báró úrnak szólítsák, s még soha senki sem szólította eccellenzának, ez a címzés nagyon hízelgett neki, és elosztogatott egy tucatnyi paolót ennek a szedett-vedett népségnek, sőt, ha fenségnek szólítják, hajlandó lett volna még vagy egy tucat paolót szétosztani.

- Merre megyünk? - kérdezte a postakocsis olaszul.

- Ancona felé - válaszolta a báró.

Pastrini mester lefordította a kérdést is, meg a feleletet is, és a kocsi galoppban nekiindult.

Danglars Velence felé akart menni hogy vagyona egy részét ott vegye fel, majd Velencéből Bécsbe szándékozott, ahol még a hátralékot is beváltja.

Úgy tervezte, hogy az utóbb említett városban telepszik meg, mert azt hallotta hogy ott igen jól lehet élni.

Alig tett meg három mérföldnyi utat a római mezőségen, máris leszállt az alkony Danglars nem tudta, hogy ilyen későre húzódik az utazás, különben inkább ott maradt volna éjszakára. Megkérdezte a postakocsistól, mennyi idő alatt érnek el a legközelebbi városba.

- Non capisco[7] - felelte a postakocsis.

Danglars bólintott, mintha ezt mondta volna: "Nagyon helyes!"

A kocsi folytatta útját.

"A legelső állomáson kiszállok" - mondta magában Danglars.

Danglars-ban még maradt a tegnap esti jóérzésből, aminek kitűnő éjszakáját köszönhette. Lágyan elnyújtózott a kettős rugójú angol hintóban. Érezte, hogy két remek ló repíti galoppban. A legközelebbi postaállomás hét mérföldnyire esett, ezt tudta. Mitévő is legyen az ember, ha bankár, és ha szerencsésen csődbe ment?

Tíz percig Párizsban hagyott feleségére gondolt, tíz másik percig leányára, aki a világot járja d'Armilly kisasszonnyal. Újabb tíz percet áldozott hitelezőinek, és azon mulatott, hogyan fogja felhasználni a pénzüket. Majd mikor már nem volt mire gondolnia, lehunyta a szemét és elaludt.

Olykor azonban, ha egy-egy zökkenőn megrázkódott a hintó, Danglars ki-kinyitotta a szemét egy pillanatra. De érezte, hogy egyforma sebességgel haladnak előre a római mezőségen, ahol a törött vízvezetékek úgy hatnak, mint megannyi futás közben kővé vált gránitóriás. Az éjszaka azonban hideg, sötét és esős volt, és egy félálomban levő ember jobban teszi, ha behunyt szemmel ott marad a kocsi mélyén mintsem kidugja fejét a kocsi ajtaján, és megkérdezze, hogy hol van, méghozzá olyan postakocsistól, aki úgysem felel mást, csak annyit, hogy: Non capisco.

Danglars tehát tovább aludt, azt mondta magában, hogy elég lesz felébrednie a postaállomáson.

A kocsi most hirtelen megállt. Danglars azt hitte, hogy végre annyira óhajtott céljához ért.

Ismét kinyitotta szemét, kinézett az ablakon, abban a hitben, hogy valami városban vagy legalább falucskában van. De nem látott egyebet csak egy düledező házat és körülötte három-négy árnyékszerű alakot.

Danglars egy percig azt várta, hogy a postakocsis, akit leváltottak, beszól hozzá a pénzéért. Úgy gondolta, hogy akkor egyúttal felhasználja az alkalmat, és felvilágosítást kér új vezetőjétől. De a lovakat kifogták, és újakat fogtak be anélkül, hogy az utastól bárki is pénzt kért volna. Danglars csodálkozva nyitotta ki a kocsi ajtaját, de egy erős kéz rögtön be is csukta, és a hintó folytatta útját.

A báró megdöbbent, és egyszerre kiment az álom a szeméből.

- Hallja! - mondta a postakocsisnak. - Hallja, mio caro! [8]

Ezt az olasz tudományát még abból a románcból szerezte, amelyet leánya Cavalcanti herceggel duettben énekelt.

Mio caro azonban nem válaszolt.

Danglars akkor beérte azzal, hogy kinyissa az ablakot.

- Hé, barátom! Hová megyünk? - kérdezte, és kidugta fejét az ablakon.

- Dentro la testa! - kiáltotta egy komoly és parancsoló hang, fenyegető mozdulat kíséretében.

Danglars megértette, hogy dentro la testa annyit jelentett: "Húzza be a fejét!" Mint láthatjuk, gyors előmenetelt tett az olasz nyelvben.

Engedelmeskedett, de kissé nyugtalan volt. És mivel nyugtalansága nőttön-nőtt, agya, amely utazása elején olyan üres volt, és álomba ringatta, néhány perc múltán már telve volt mindenféle gondolatokkal, amelyek bizony ébren tarthatták az utas érdeklődését, főleg a Danglars helyzetében levő utasét.

Szeme, mint nagy izgalmak pillanatában szokott lenni, élesen látott a sötétségben, de látása a megerőltetéstől később egészen bizonytalanná lett. Mielőtt elfogna bennünket a félelem, tisztán látunk. Mialatt félünk, duplát látunk, s a félelem elmúltával zavaros lesz a látásunk.

Danglars megpillantott egy köpenybe burkolt embert, aki a hintótól jobbra vágtatott a lován.

"Valami csendőr lesz - tűnődött. - Csak nem adott értesítést rólam a francia telegráf a pápai hatóságoknak?"

Elhatározta, hogy véget vet ennek a bizonytalanságnak.

- Hová visznek? - kérdezte.

- Dentro la testa! - ismételte az előbbi hang ugyanazzal a fenyegető hangsúlyozással.

Danglars most a bal oldali ablakhoz fordult.

A kocsi bal oldalán egy másik lovas vágtatott.

"Most már bizonyos, hogy fogságban vagyok" - állapította meg magában Danglars, és verejték lepte el a homlokát.

Megint csak hátradűlt a hintóban, de most nem azért, hogy szundikáljon, hanem mert gondolkozni akart.

Csakhamar felkelt a hold.

A kocsi mélyéből alaposan szemügyre vette a vidéket. Ismét látta a hatalmas vízvezetéket, ezt a kőkísértetet, amelyet futólag már észrevett. Csakhogy most nem jobbról, hanem bal felől pillantotta meg.

Megértette, hogy a kocsi visszafordult, és ismét Róma felé tart.

- Jaj nekem - mormogta -, ki fognak szolgáltatni!

A kocsi továbbra is ijesztő sebességgel száguldott. Gyötrelmes óra következett, mert a szökevény minden jelről újra meg újra meggyőződött róla, hogy visszaviszik Rómába. Végül megpillantott egy sötét tömböt, és hirtelenében azt hitte, hogy nekimennek. De a kocsi kanyarodott egyet, a sötét tömb mellett haladt tovább, ami különben nem volt más, mint a Rómát övező sáncövezet.

- Ó! - mormogta Danglars. - Hát nem a városba megyünk vissza, ez annyit jelent, hogy nem a hatóság kezében vagyok. Szent isten! Szörnyű elgondolni is, csak nem...

A haja égnek állt.

Hirtelen eszébe jutottak az érdekes római rablótörténetek, amelyeket Párizsban olyan hihetetlennek tartanak. Ilyesmiről mesélt Albert de Morcerf Danglars-nénak és Eugénie-nek, mikor arról volt szó, hogy az asszonynak veje, a lánynak férje lesz a fiatal vicomte.

- Tolvajok volnának? - tűnődött.

A kocsi hirtelen valami keményebb talajon gördült tovább, mint amilyen a homokos út. Danglars megkockáztatta, hogy kinézzen a kocsi mindkét oldalán. Különös alakú síremlékek tűntek a szemébe, és gondolataiban újra felmerült Morcerf elbeszélésének minden legapróbb részlete. Ennek nyomán rájött, hogy a via Appián kell lennie.

A kocsitól balra valami völgyszerű mélyedésben kör alakú építményt vett észre.

Caracalla cirkusza volt.

A jobb oldali lovas egy szavára megállt a kocsi.

Ugyanakkor kinyílt a kocsi bal oldali ajtaja.

- Scendi! - parancsolta egy hang.

Danglars azonnal kiszállt. Még nem beszélt olaszul, de már megértett belőle valamit.

A báró inkább holt volt, mint eleven, amint körülnézett.

Négy ember vette körül, nem is számítva a postakocsist.

- Di quà - mondta az egyik ember a négy közül, és megindult lefelé egy kis ösvényen, amely a via Appiáról a római mezők egyenetlen útjaira vezetett.

Danglars ellenállás nélkül követte vezetőjét, és még hátra sem kellett fordulnia, úgyis tudta, hogy a másik három ember a nyomában jár.

Úgy rémlett neki, hogy ezek az emberek, mint megannyi őrszem, egyenlő távolságokban megálltak.

Mintegy tízpercnyi menetelés után, mialatt Danglars egyetlen szót sem váltott vezetőjével, egyszerre csak egy domb és egy bokor között állították meg. A három némán álló ember háromszöget alkotott, és ő volt a középpontjában.

Beszélni akart, de nem jött szó az ajkára.

- Avanti - mondta az előbbi kurta és parancsoló hang.

Ezúttal Danglars nagyon is megértette, miről van szó. Megértette vele a szó is, meg a mozdulat is, mert az az ember, aki mögötte járt, olyan durván lökte előre, hogy csaknem nekiesett a vezetőjének.

Ez a vezető nem volt más, mint a mi Peppinónk, aki a bozótos fűben teljes biztonsággal kanyargott előre ott, ahol csak menyét vagy gyík találhatta volna meg a csapást.

Peppino egy sűrű bozóttal benőtt szikla előtt állapodott meg. Ez a szikla, amely félig nyitva állt, mint valami szemhéj, utat engedett a fiatalembernek, aki eltűnt benne, mint ahogy a tündéri színjátékokban eltűnnek süllyesztőikben az ördögök.

A Danglars-t követő ember hangja és mozdulata arra kényszerítették a bankárt, hogy ő is ugyanúgy cselekedjék. Most már nem volt semmi kétség: a bukott francia bankár római banditákkal állott szemben.

Danglars mint aki két tűz közé szorult, és a félelem bátorságot önt bele, elszánta magát. Noha tekintélyes pocakja miatt nemigen volt alkalmas rá, hogy bebújjon a római mezők hasadékain, benyomta magát Peppino mögött, és behunyt szemmel csúszott le, majd talpra esett.

Amint lába földet ért, kinyitotta a szemét.

Az út széles volt, de sötét. Peppino már nem sok ügyet vetett rá, hogy rejtegesse az arcát, hiszen otthon volt, tüzet csiholt, és meggyújtott egy fáklyát.

Danglars után még két ember szállt le hátvéd gyanánt, és meglökték Danglars-t, mikor az véletlenségből megállt. Végül egy szelíd lejtőn át eljutottak egy baljóslatúnak látszó keresztúthoz.

A falakon egymás fölött sorakozó sírhelyek voltak kivájva, s a fehér kövek között úgy meresztették sötét és mélyre néző szemüket, mint a holtak koponyái.

Egy őrszem bal kezébe kapta karabélyát.

- Állj, ki vagy? - szólt az őr.

- Jó barát, jó barát! - felelte Peppino. - Hol a kapitány?

- Itt van - felelte az őr, és a válla fölött egy sziklába vájt nagy teremre mutatott, amelynek fénye nagy, boltozatos nyíláson keresztül kiviláglott a folyosóra.

- Jó zsákmány, kapitány, finom zsákmány - jegyezte meg Peppino olaszul.

Ezzel megragadta Danglars-t gallérjánál fogva, és belökte egy ajtószerű nyíláson, amelyen keresztül a kapitány lakásául szolgáló terembe lehetett jutni.

- Ez az az ember? - kérdezte a kapitány, aki nagyon figyelmesen olvasta Plutarkhosz művét Nagy Sándor életéről.

- Ő az mindenestül, kapitány, ő az.

- Helyes. Mutassa csak meg.

Erre az elég arcátlan parancsra Peppino olyan hirtelenül világította meg Danglars arcát a fáklyával, hogy az visszahőkölt, nehogy leégesse a szemöldökét.

Ez a feldúlt arc rettenetes félelemről tanúskodott.

- Ez az ember kimerült - jegyezte meg a kapitány -, vigyék az ágyába.

- Ez az ágy bizonyára az egyik falba vájt koporsóüreg lesz - mormogta Danglars. - Álmom pedig a halál lesz, amelyet a sötétben fénylő tőrök valamelyike ad majd meg nekem.

Az óriási terem sötét mélyéből száraz fűből vagy farkasbőrből készült ágyaikról felugráltak annak az embernek a cimborái, akit Albert de Morcerf akkor lepett meg, mikor Caesar Kommentárjait, Danglars pedig akkor mikor Nagy Sándor életét olvasta.

A bankár tompán felnyögött és követte vezetőjét. Nem próbált meg sem könyörögni, sem kiabálni. Sem ereje, sem akarata, sem indulata nem volt már. Csak ment előre, mert vonszolták.

Beleütközött egy lépcsőfokba, mire megértette, hogy lépcső előtt állt. Ösztönösen lehajolt, hogy meg ne üsse a homlokát, és egy sziklába vájt cellába ért.

A cella tiszta volt, fala csupasz, de nem nyirkos, noha megmérhetetlen mélységben feküdt a föld alatt.

A cella egyik sarkában száraz fűből és kecskebőrből készült ágy állott, ha nem is megvetve, de elkészítve. Mikor Danglars megpillantotta, azt hitte, az üdvössége jelképét látja maga előtt ragyogni.

- Hála istennek! - mormogta. - Valóságos ágy!

Egy órán belül most már másodszor mondta ki Isten nevét. Ez már tíz esztendeje nem történt meg vele.

- Ecco - mondta a vezető.

Danglars-t a cellába taszigálta, és rázárta az ajtót.

A zár megcsikordult. Danglars fogoly volt.

Egyébként, ha nem zárták volna is rá az ajtót, magának Szent Péternek s az Isten angyalának segítsége kellett volna hozzá, hogy Szent Sebestyén katakombái őrségéből kiszabadítsa. Az őrség vezetőjében olvasóink már bizonyára felismerték a híres Luigi Vampát.

Danglars maga is ráismert a banditára, akinek létében nem akart hinni, amikor Morcerf Franciaországban előadta kalandját. Nemcsak Vampát ismerte fel, hanem ráismert arra a cellára is, amelyben valamikor Albert de Morcerf volt bezárva, és amely minden valószínűség szerint az idegenek szállása volt.

Ezek az emlékek kissé meg is nyugtatták Danglars-t. Úgy gondolta, hogy ha nem ölték meg azonnal a banditák, akkor egyáltalán nincs is szándékukban megölni.

Azért fogták el, hogy kifosszák, és mivel csupán arany volt nála, bizonyára váltságdíjat szabnak ki reá.

Úgy emlékezett, hogy Morcerf-t mintegy négyezer tallérra becsülték. Mivel úgy vélte, hogy ő sokkal fontosabb személyiségnek látszik, mint Morcerf, gondolatban nyolcezer tallérban állapította meg a saját váltságdíját.

Nyolcezer tallér, az negyvennyolcezer franknak felel meg.

Még mindig megmarad neki körülbelül ötmillió-ötvenezer frankja.

Ebből pedig mindenütt meg lehet valahogy élni.

Így szinte bizonyosra vette, hogy megússza a dolgot, mert hiszen nincs rá példa, hogy egy embert ötmillió-ötvenezer frank összegre becsüljenek... Danglars kinyújtózott az ágyán, kétszer-háromszor ide-oda forgolódott még, azután annak a hősnek a nyugalmával aludt el, akinek a történetét Luigi Vampa tanulmányozta.

 

18
Luigi Vampa étlapja

Minden álomból van ébredés, csak abból az egyből nincs, amelytől Danglars rettegett.

Danglars felébredt.

Az elkényeztetett párizsi úriember számára, aki megszokta a selyemfüggönyt, a finom, kárpitozott falakat, azt az illatot, amely a kandalló hamvadó fahasábjaiból árad, s amely a selyem boltozatról alászáll, a kivájt sziklaodúban való ébredés gonosz álomnak tetszik.

Amint Danglars hozzáért a kecskebőr takaróhoz, azt hihette, hogy álma a szamojédek vagy a lappok földjére vitte.

Ilyen esetekben azonban egy másodperc is elég ahhoz, hogy az ember ráébredjen a rideg valóságra.

- Igen, igen - mormogta -, azoknak a banditáknak a kezébe kerültem, akikről Albert de Morcerf beszélt.

Első dolga volt, hogy nagy lélegzetet vegyen, s így megbizonyosodjék róla, hogy nem sebesült meg. Ezt a módszert a Don Quijoté-ból vette, a sok könyv közül, amelyet elolvasott, az volt az egyetlen, amelyre emlékezett is valahogy.

- Nem - mondta -, sem meg nem öltek, sem meg nem sebesítettek. De az lehet, hogy kifosztottak.

Gyorsan a zsebeihez kapott. Minden érintetlen volt: a száz arany, amelyet arra szánt, hogy Rómából Velencébe utazzék rajta, szépen benne lapult nadrágja zsebében, és a tárca is ott volt kabátja zsebében, s benne hiánytalanul az ötmillió-ötvenezer frankról szóló hitellevél.

- Furcsa banditák ezek! - töprengett. - Meghagyták az erszényemet is, meg a levéltárcámat is! Úgy lesz ez, ahogy az este lefekvéskor elgondoltam: váltságdíjat fognak követelni. De hiszen itt az órám is! Nézzük csak: hány óra?

Danglars órája Bréguet-féle remekmű volt, még indulása előtt való este gondosan felhúzta, és most az óra reggeli fél hatot ütött. Enélkül Danglars igazán nem tudná, hány óra, hiszen a cellába nem hatolt be semmiféle napvilág.

Követeljen valami felvilágosítást a banditáktól? Vagy várjon türelemmel, míg ők szólalnak meg? Ez a második lehetőség okosabbnak látszott: Danglars várakozott.

Egészen délig várt.

Ajtaja előtt az egész idő alatt egy őr járkált. Reggel nyolc órakor leváltották az őrt.

Danglars-nak ekkor kedve kerekedett megnézni, ki őrködik fölötte.

Észrevette, hogy nem is napvilág, hanem némi kis lámpafény szűrődik be a rosszul ácsolt ajtó deszkahasadékai között. Az egyik ilyen nyíláson akkor kukkantott ki éppen, mikor a bandita néhány korty pálinkát ivott. A bőrtömlőnek, amelyben az ital állott, olyan szaga volt, hogy Danglars émelygett tőle.

- Piha! - mondta, és hátrahúzódott a cella mélyére.

Az itókás rablót pontban délben váltották le egy másikkal. Danglars ismét kíváncsi volt az új őrére. Újra a réshez lépett.

Ez már hatalmas, tagbaszakadt ember volt, nagy szemű, húsos ajkú, lapos orrú Góliát. Vörhenyes haja több tekercsben hullt le a vállára, mint megannyi kígyó.

- Ejha! - mondta Danglars. - Ez nem annyira embernek, mint inkább emberevőnek látszik. Én mindenesetre már öreg és elég rágós vagyok, nem lehetek valami ínyes falat.

Mint látjuk, Danglars-nak még tréfálkozni is volt kedve.

Ebben a pillanatban őre, mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy bizony ő nem emberevő, leült szemben a cellával, átalvetőjéből fekete kenyeret, hagymát és sajtot vett elő, és azonnal falatozásnak látott.

- Az ördög vigyen el engem - mondta Danglars, amint az ajtó hasadékán át szemügyre vette a rabló ebédjét. - Az ördög vigyen el engem, ha értem, hogy lehet ilyen ronda ételt enni!

Ezzel letelepedett a kecskebőrre, amely az első őr pálinkájának szagára emlékeztette.

Danglars azonban gondolhatott, amit akart, azért a természet titkai kifürkészhetetlenek, és még a legalábbvaló étel is ingerli az üres gyomrot.

Danglars pedig hirtelen úgy érezte, hogy ebben a pillanatban az ő gyomra sincs éppen tele, s ezért már nem látta olyan csúnyának az őrt, a kenyeret nem tartotta olyan feketének, és a sajt is frissebbnek tetszett.

Végre is az a nyers hagyma, amely a vademberek szörnyű tápláléka szokott lenni, emlékeztette bizonyos mártásokra és marhahússzeletekre, amelyeket szakácsa kitűnően készített, mikor Danglars azt mondta neki: "Deniseau úr, készítsen mára nekem olyan jó kis zsiványpecsenyét."

Felállt és kopogtatott az ajtón.

A rabló felkapta a fejét.

Danglars látta, hogy meghallották, és megismételte a kopogtatást.

- Che cosa? - kérdezte a bandita.

- Nézze csak! Nézze csak, barátom - kezdte Danglars, és ujjával tovább dobolt az ajtón -, azt hiszem, ideje volna, hogy az én ebédemre is gondoljanak!

De akár mert nem értette, akár mert nem kapott utasítást Danglars élelmezésére nézve, az óriás tovább folytatta ebédjét.

Danglars úgy érezte, hogy büszkesége csorbát szenvedett, és mivel nem akart vitába keveredni ezzel az ostoba emberrel, visszafeküdt kecskebőrére, és többet meg se mukkant.

Négy óra telt el. Az óriást másik rabló váltotta fel. Danglars-nak már erősen korgott a gyomra, mire csendesen felállt, ismét kikémlelt az ajtó hasadékán, és felismerte vezetője értelmes arcát.

Valóban Peppino volt, aki azon igyekezett, hogy az őrségét a lehető legkényelmesebbé tegye, szemben ült az ajtóval, és két lába közé helyezte el agyaglábosát, amelyben illatos, meleg csicseri-borsó volt szalonnával.

A borsós lábos mellé Peppino még letett egy csinos kosárkát, telve velletri szőlővel, meg egy üveg orvietói bort.

Peppino határozottan ínyenc lehetett.

Danglars szájában összefutott a nyál e gasztronómiai előkészületek láttára.

- Nézzük csak meg - tűnődött a fogoly -, hátha ebben több lesz az emberség, mint a másikban.

Szelíden megkopogtatta az ajtót.

- Megyek már - mondta a rabló, aki gyakran járt Pastrini mesternél, és olyan alaposan megtanult franciául, hogy még a szólásokat is ismerte.

És valóban ajtót nyitott.

Danglars felismerte benne azt az embert, aki olyan dühösen kiáltott rá: "Húzza be a fejét!" De ez most nem a szemrehányások órája volt. Ellenkezőleg: Danglars a lehető legnyájasabb arcot vágta, és kedves mosollyal mondta:

- Bocsánat, uram, nekem nem szándékoznak szintén ebédet adni?

- Hogy tetszik ezt érteni? - kiáltott fel Peppino. - Csak nem éhes eccellenza véletlenül?

- Véletlenül, ez kedves - mormogta Danglars. - Éppen huszonnégy órája nem ettem... De igen - tette hozzá fennhangon - éhes vagyok, mégpedig nagyon.

- És eccellenza enni óhajt?

- De azonnal, ha lehetséges.

- Ennél semmi sem könnyebb - jelentette ki Peppino. - Itt mindent meg lehet szerezni, amit csak akar az ember. Természetesen mindent meg kell fizetni, mint minden becsületes keresztény helyen.

- Az magától értetődik! - kiáltotta Danglars. - Noha, aki letartóztatja és bebörtönzi az embert, az legalábbis élelmezéséről is gondoskodhatna.

- Ez nem szokás, eccellenza - jegyezte meg Peppino.

- Bizony, ez elég helytelen - folytatta Danglars, aki meg akarta szeretetreméltóságával nyerni őrét -, de hát én ezzel is beérem. Tálaljanak minél előbb.

- Máris hozzák, eccellenza. Mit parancsol?

És Peppino lerakta lábosát a földre, mégpedig olyan módon, hogy az étel illata egyenesen Danglars orrába csapódott.

- Tessék hát rendelni - mondta.

- Mi az, hát konyhát tartanak itt? - kérdezte a bankár.

- Még hogy tartunk-e konyhát? De milyen kitűnő konyhát!

- Szakácsokat is?

- Kiváló szakácsokat!

- Jól van, hozzanak hát csirkét, halat vagy vadat, bánom is én, mit, csak ehessek már!

- Ahogy eccellenza parancsolja: tehát csirkét rendelünk, ugye?

- Igen, csirkét.

Peppino hátrafordult, és tele tüdővel kiáltotta:

- Csirkét az eccellenzának!

Peppino hangja még ott rezgett a boltozat alatt, és máris megjelent egy fiatalember. Csinos, karcsú és derékig mezítelen, mint az antik halhordozók voltak. Ezüsttálat hozott a fején, s a tálon csirke illatozott.

- Mintha csak a Café de Paris-ban volnék - mormogta Danglars.

- Parancsoljon, eccellenza - mondta Peppino, és átvette a csirkés tálat a fiatal rabló kezéből, letette egy szúrágta asztalra, amely egy zsámollyal meg a kecskebőrös ággyal együtt az egész bútorzatát tette a kis szobának.

Danglars kést és villát kért.

- Tessék, eccellenza! - válaszolta Peppino, s egy tompa hegyű kést meg egy puszpángfa villát nyújtott át neki.

Danglars egyik kezébe vette a kést, másikba a villát, és nekifogott, hogy feldarabolja a csirkét.

- Bocsánat, eccellenza - mondta Peppino, és egyik kezét a bankár vállára tette. - Itt az a szokás, hogy étkezés előtt fizetnek, mert előfordulhatna, hogy távozáskor esetleg kifogásai lehetnének...

- Ej - jegyezte meg Danglars -, már ez aztán nem olyan, mint Párizsban szokásos, nem szólva arról, hogy minden valószínűség szerint jól megnyúznak. De ne legyünk kicsinyesek. Mindig azt hallottam, hogy Olaszországban olcsó az élet. Egy csirke Rómában tizenkét sou-ba kerülhet.

- Tessék - mondta, és egy aranyat dobott oda Peppinónak.

Peppino felvette az aranyat, Danglars pedig villájával beleszúrt a csirkébe.

- Egy pillanatig tessék még várni, eccellenza - mondta Peppino, és ismét felegyenesedett. - Egy pillanat, eccellenza még valamivel tartozik nekem.

- Hát nem megmondtam, hogy megnyúznak! - mormogta Danglars.

De elhatározta, hogy nem ellenkezik, és engedi, hogy tovább zsarolják.

- Nohát mondja csak, mennyi jár még ezért a vékonypénzű kis csirkéért? - kérdezte.

- Eccellenza adott előlegül egy aranyat.

- Egy aranyat előlegül egy csirkére?

- Természetesen, előlegül.

- Jól van... hát aztán?

- Most már csak négyezer-kilencszázkilencvenkilenc arany jár nekem.

Danglars óriási szemet meresztett erre a hallatlanul tréfás kijelentésre.

- Nagyszerű tréfa! - mormogta. - Igazán remek!

Ezzel hozzá akart fogni, hogy feldarabolja a csirkét, Peppino azonban baljával megfogta a bankár jobb kezét, és másik kezét kinyújtotta.

- Gyerünk - mondta.

- No, mi az? Nem is nevet? - kérdezte Danglars.

- Mi nem szoktunk nevetni, eccellenza - felelte Peppino olyan komolyan, akár egy kvéker.

- Mi az, csak nem került százezer frankba ez a csirke?

- Eccellenza el sem képzeli, milyen nehéz itt, az átkozott barlangokban felnevelni a csirkét!

- De már ez mégiscsak tréfás ötlet! - jelentette ki Danglars. - Nagyon mulatságos, igazán. De hagyjon most enni, mert éhes vagyok. Itt van magának még egy arany, barátom.

- Akkor már csak négyezer-kilencszázkilencvennyolc arany van hátra - jegyezte meg Peppino ugyanolyan hidegvérrel. - Majd csak végére érünk a fizetségnek szép lassacskán.

- Ohó! - mondta Danglars, felháborodva ezen az állhatatos gúnyolódáson. - Arról szó se lehet! Menjen a pokolba, hiszen sejtelme sincs róla, kivel van dolga!

Peppino intett, a fiú kinyújtotta mindkét kezét, és gyorsan visszavette a csirkét. Danglars végighevert a kecskebőrös ágyán, Peppino ismét bezárta az ajtót, és tovább ette a szalonnás borsóját.

Danglars nem láthatta, mit csinál Peppino, de ahogy a bandita csámcsogott, a fogoly előtt kétségtelenné vált, hogy milyen műveletet végez.

Világos volt, hogy eszik, méghozzá jó hangosan, és nem is nagyon jól nevelt ember módjára.

- Fajankó! - jegyezte meg Danglars.

Peppino úgy tett, mintha nem hallotta volna, még csak oda sem fordult, és bölcs lassúsággal folytatta az evést.

Danglars úgy érezte, hogy a gyomra olyan üres, mint a danaidák hordója. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is jóllakhasson még. Hanem azért békén maradt még egy teljes fél óra hosszat. De meg kell mondanunk, hogy ez a fél óra úgy tűnt fel neki, mintha egy évszázad telt volna el.

Akkor felállt, és újra az ajtóhoz ment.

- Nézze csak, uram - szólt ki -, ne kínozzon tovább, és mondja meg, mit akarnak tőlem.

- De eccellenza, ön mondja meg inkább, hogy mit kíván tőlünk... Parancsoljon, és mi engedelmeskedünk.

- Akkor hát először is nyissa ki az ajtót.

Peppino ajtót nyitott.

- Hogy mit akarok?! - felelte Danglars. - A kutyafáját, hát enni akarok!

- Éhes, eccellenza?

- De hiszen ezt jól tudja!

- Mit parancsol enni, eccellenza?

- Egy darabka száraz kenyeret, ha már egyszer a csirke olyan méregdrága ebben az átkozott pincében.

- Kenyeret! Helyes - mondta Peppino. - Hé, kenyeret ide! - kiáltott ki.

A fiú behozott egy kis cipót.

- Tessék! - mondta Peppino.

- Mibe kerül? - kérdezte Danglars.

- Négyezer-kilencszázkilencvennyolc arany. Két aranyat már le tetszett előre fizetni.

- Micsoda? Egy darab kenyér százezer frankba kerül?

- Százezer frankba - mondta Peppino.

- De hiszen egy csirkéért is százezer frankot követelt!

- Mi nem étlap szerint, hanem szabott áron szolgálunk fel. Akár keveset, akár sokat eszik valaki, tíz adagot kér vagy csak egyet, az ár mindig ugyanaz.

- Hát még mindig folytatja a tréfálkozást? Kedves barátom, mondhatom, hogy ez így lehetetlen és ostoba dolog! Mondja meg egyenesen, hogy el akarnak veszíteni éhen, ez sokkal helyesebb lesz.

- Szó sincs róla, eccellenza, ön maga akar öngyilkosságot elkövetni. Tessék fizetni és enni.

- Miből fizessek, te hatökör? - kérdezte Danglars kétségbeesetten. - Csak nem gondolod, hogy százezer frank van a zsebemben?

- Az ön zsebében ötmillió-ötvenezer frank van, eccellenza - mondta Peppino. - Ez ötven csirke százezer frankjával, és még egy fél csirke ötvenezerért.

Danglars megremegett. Szeméről lehullt a hályog: ha valóban tréfáltak is vele, de most már mindent megértett.

Meg kell vallani, hogy most már nem is találta olyan sületlenségnek, mint az imént.

- És mondja csak - folytatta -, ha kifizetem a százezer frankot, beéri-e majd vele, és akkor jóllakhatom kedvemre?

- Természetesen - mondta Peppino.

- De hogyan fizessem ki? - kérdezte Danglars, s már szabadabban lélegzett.

- Ennél igazán mi sem könnyebb. Önnek nyílt hitele van Thomson és French uraknál Rómában, a via dei Bianchin. Tessék nekem ideadni egy négyezer-kilenszázkilenevennyolc aranyról szóló utalványt ezekhez az urakhoz, és a mi bankárunk majd beváltja.

Danglars legalább úgy akarta csinálni a dolgot, mintha a saját jószántából tenné. Fogta a tollat meg a papirost, amelyet Peppino hozott be neki, megírta az utalványt, és alá is írta.

- Tessék - mondta -, itt a bemutatóra szóló utalvány.

- És tessék, itt a csirke is.

Danglars nagyot sóhajtott, és feldarabolta a csirkét: meglehetősen soványnak találta ekkora összegért.

 

19
A megbocsátás

Danglars másnap ismét megéhezett. A barlang levegője, úgy látszik, jót tett az étvágyának. A fogoly úgy gondolta, hogy aznapra semmi költsége sem lesz: mint afféle takarékos ember, a csirke felét egy darab kenyérrel elrejtette a cella egy sarkában.

De alig költötte el ennivalóját, nagyon megszomjazott: erre nem gondolt.

Küzdött a szomjúság ellen, míg csak a nyelve oda nem tapadt az ínyéhez.

Mikor már nem tudott ellenállni az égető szomjúságnak, kikiáltott.

Az őr ajtót nyitott. Megint új arc állt előtte.

Úgy vélekedett, hogy jobb volna a régi ismerőssel alkudozni, s Peppinót hívatta.

- Itt vagyok, eccellenza - mondta a rabló, és készségesen ott termett, amit Danglars jó jelnek tekintett. - Mit parancsol?

- Inni szeretnék - jelentette ki a fogoly.

- Eccellenza - mondta Peppino - meg kell mondanom, hogy Róma környékén igen nagy ára van a bornak.

- Akkor hát adjon vizet - mondta Danglars abban a reményben, hogy így el tudja hárítani ezt az újabb támadást.

- Eccellenza, a víz még sokkal ritkább itt, mint a bor. Igen nagy volt a szárazság.

- Nahát, csak nem kezdjük elölről az egész mókát?! - mondta Danglars.

Mosolygott, mintha tréfálkozna, de a szerencsétlen ember érezte, hogy a halántéka megizzad.

- Nézze, barátom - mondta Danglars, amint látta, hogy Peppino érzéketlen marad -, egy pohár bort kérek. Csak nem tagadja meg tőlem?

- Már megmondtam, eccellenza - válaszolta Peppino komolyan -, hogy nem adunk semmit kicsinyben.

- Rendben van! Akkor adjon egy üveggel.

- Milyen fajtát?

- A legolcsóbbat.

- Valamennyinek egy az ára.

- Éspedig?

- Huszonötezer frank üvegje.

- Mondja meg - kiáltott fel Danglars olyan keserűséggel, amelyet Harpagon tudott volna csak kottára tenni az emberi hang színeiben -, mondja meg egyenesen, hogy ki akarnak fosztani, akkor legalább gyorsabban végzünk, mintha így apránként tépnek széjjel.

- Lehetséges - jegyezte meg Peppino -, hogy a főnöknek ez a terve.

- De hát ki a főnök?

- Az, akihez tegnapelőtt vezettük.

- És most hol van?

- Itt.

- Szeretném látni.

- Az nagyon egyszerű.

Egy perc múlva Luigi Vampa már Danglars előtt állt.

- Ön hívatott? - kérdezte a fogolytól.

- Ön azoknak a főnöke, akik idehoztak engem, uram?

- Én vagyok, eccellenza.

- Mit kíván tőlem váltságdíjul? Beszéljen.

- Egész egyszerűen azt az ötmilliót, amelyet magánál hord.

Danglars úgy érezte, hogy ijesztő görcs állt a szívébe.

- Semmi egyebem nincs a világon, uram, ennyim maradt meg egy mérhetetlen vagyonból; ha ezt elveszik tőlem, vegyék el az életemet is.

- Megtiltották, hogy a vérét ontsuk, eccellenza.

- Ki tiltotta meg?

- Az, akinek engedelmeskedni tartozunk.

- Tehát önök engedelmeskednek valakinek?

- Hogyne, egy főnöknek.

- Azt hittem, hogy ön az egyetlen főnök.

- Én ezeknek az embereknek vagyok a főnöke, de nekem másvalaki a főnököm.

- És az a főnök is engedelmeskedik valakinek?

- Igen.

- Kinek?

- Istennek.

Danglars elgondolkodott.

- Nem értem önt - jelentette ki.

- Az lehetséges.

- És az a főnök hagyta meg, hogy így bánjanak velem?

- Az.

- Mi a célja vele?

- Azt nem tudom.

- De az erszényem így kiürül.

- Az valószínű.

- Nézze - mondta Danglars -, akar egymilliót?

- Nem én.

- Kétmilliót?

- Nem.

- Hárommilliót?... Négyet?... Nem hallja? Négyet adok oda, ha ezzel a feltétellel szabadon engednek.

- Miért kínál négymilliót azért, ami ötmilliót ér? - kérdezte Vampa. - Hiszen ez uzsora, bankár uram, vagy én nem értek hozzá.

- Vegyenek el mindent! Vegyenek el mindent, ha mondom! - kiáltott Danglars. - És öljenek meg!

- Ugyan, kérem, csillapodjék le, eccellenza, csak felizgatja magát, és olyan étvágya lesz utána, hogy naponként felfal egymilliót. Legyen kissé takarékosabb, a kutyafáját!

- De ha már nem lesz miből fizessek! - kiáltott Danglars kétségbeesve.

- Akkor bizony éhezni fog.

- Éhezni fogok? - kérdezte Danglars elsápadva.

- Nagyon valószínű - válaszolta Vampa egykedvűen.

- De hiszen azt mondta, hogy nem akarnak megölni?

- Nem is.

- És mégis azt akarják, hogy éhen haljak?

- A kettő nem ugyanaz.

- Ej, nyomorultak! - kiáltott Danglars. - Keresztülhúzom aljas számításaitokat. Ha meg kell halnom, haljak meg azonnal. Kínozhattok, bántalmazhattok, meg is ölhettek, de nem kapjátok meg az aláírásomat.

- Ahogy tetszik, eccellenza - jegyezte meg Vampa.

Ezzel távozott a cellából.

Danglars pedig üvöltve vetette magát a kecskebőrös ágyra.

Kik ezek az emberek? Ki lehet az a láthatatlan főnök? Miféle tervük lehet vele? És ha mindenki kiválthatja magát, miért ő az egyetlen, aki ezt nem teheti meg?

Igen, igen, a halál, a gyors és erőszakos halál kitűnő mód volna rá, hogy megcsalja ádáz ellenségeit, akik érthetetlen bosszúvággyal üldözik.

Igen ám, de meghalni...

Hosszú pályafutása alatt Danglars most először gondolt a halálra vágyódással és félelemmel. De elérkezett az a pillanat, amikor erre a könyörtelen kísértetre kell gondolnia, aki benne él minden élőlényben, s aki szíve minden dobbanására azt mondja neki: "Meg fogsz halni!"

Danglars olyan volt, mint azok a fenevadak, amelyekbe az üldözés új erőt önt, mivel kétségbeejti őket, s néha éppen ezen a kétségbeesésen keresztül menekülnek meg.

Danglars szökésre gondolt.

Csakhogy a fal maga a szikla volt, a cellából kivezető egyetlen kijáratnál egy ember olvasott, és mögötte fegyveres alakok jöttek-mentek.

Az az elhatározása, hogy megtagadja aláírását, két napig tartott. Azután ennivalót kért, és felajánlott érte egymilliót.

Remek vacsorát szolgáltak fel neki, és elvették a millióját.

Ettől kezdve a szerencsétlen fogoly élete örökös kicsapongásból állt. Annyit szenvedett, hogy több szenvedésnek már nem akarta kitenni magát, és minden követelést elfogadott. Tizenkét nap múlva, egy délután, mikor úgy ebédelt meg, mint valaha boldog napjaiban szokott, számadást készített, és rájött, hogy annyi bemutatóra szóló utalványt adott már ki, hogy mindössze ötvenezer frankja maradt.

Akkor hirtelen különös változáson ment keresztül: ő, aki kidobott ötmilliót, most meg akarta menteni a megmaradt ötvenezer frankot. Semhogy feláldozta volna ötvenezer frankját, inkább elhatározta, hogy nélkülözni fog, olyan reménységeket táplált, amely már az őrülettel volt határos. Ő, aki olyan régen megfeledkezett Istenről, most reá gondolt, és azzal vigasztalódott, hogy Isten olykor csodát szokott tenni, hogy a föld alatti üreg beomolhat, hogy a pápai carabinierik felfedezhetik ezt az elátkozott rejtekhelyet és segítségére jöhetnek, hogy akkor neki még mindig megmaradna ötvenezer frankja, hogy ötvenezer frank elég nagy összeg ahhoz, hogy az embert megmentse az éhenhalástól. Arra kérte Istent, tartsa meg neki ezt az ötvenezer frankot, és imádság közben sírva fakadt.

Így telt el három nap, s ezalatt Isten neve szüntelenül ott volt, ha nem is a szívében, de legalább az ajkán. Időközönként voltak pillanatok, amikor magánkívül volt, amikor azt hitte, hogy egy ablakon keresztül egy szegényes szobában szegény öregembert lát haldokolni valami rossz ágyon. Az az aggastyán is éhen halt.

A negyedik napon már nem is volt emberi lény, hanem csak egy élő holttest. Felszedte a földről a legapróbb morzsákat is, amelyeket régebbi étkezéseikor elhullatott, és hozzáfogott, hogy felfalja a gyékényt, amely a földet borította.

Akkor könyörögni kezdett Peppinónak, mint ahogy az őrangyalunkhoz könyörgünk, hogy adjon neki valami ennivalót. Egy falat kenyérért felajánlott neki ezer frankot.

Peppino nem válaszolt.

Az ötödik napon a cella ajtajához vonszolta magát.

- De hát maga nem keresztény? - kérdezte, és térdre rogyott. - Meg akarja ölni felebarátját, aki Isten előtt a testvére?

"Ó, régi barátaim, régi barátaim!" - mormogta magában.

És arccal a földre bukott.

Majd ismét felkelt, és kétségbeesetten szólalt meg:

- A főnököt! - kiáltotta. - A főnököt!

- Itt vagyok! - válaszolta Vampa, és hirtelen ott termett előtte. - Mit kíván még?

- Itt az utolsó aranyam - dadogta Danglars, átnyújtva tárcáját -, és hagyjon élnem itt, ebben a barlangban. Már nem kívánkozom a szabadság után, nem akarok mást, csak élni!

- Akkor hát nagyon szenved? - kérdezte Vampa.

- Szenvedek, kegyetlenül szenvedek!

- Márpedig vannak olyan emberek is, akik önnél is többet szenvedtek.

- Nem hinném.

- Márpedig úgy van. Hát akik éhen haltak.

Danglars arra az öregemberre gondolt, akit önkívületben látott maga előtt, amint az szegényes szobájában fájdalmasan nyögött az ágyán.

Homlokát a kőpadlóhoz ütögette és felnyögött.

- Igen, igaza van, vannak, akik még nálam is többet szenvedtek, de azok legalább mártírok voltak.

- Megbánta legalább a bűneit? - kérdezte egy komor és ünnepélyes hang, aminek hallatára égnek meredt Danglars minden hajaszála.

Meggyengült szeme igyekezett tisztán megkülönböztetni a tárgyakat, és a rabló mögött megpillantott egy köpenybe burkolt férfit, aki beléveszett egy kőoszlop árnyékába.

- Miféle bűnt kellene megbánnom? - hebegte Danglars.

- Azt a gonoszságot, amelyet elkövetett - jelentette ki ugyanaz a hang.

- Hogyne, hogyne, megbántam! Megbántam! - kiáltott Danglars.

És lesoványodott öklével verte a mellét.

- Akkor megbocsátok önnek - mondta a férfi. Ledobta a köpenyét, és előrelépett a világosságba.

- Monte Cristo grófja! - mondta Danglars, s az irtózattól még sápadtabb lett, mint amilyen az éhségtől és nyomortól volt egy perccel azelőtt.

- Ön téved, nem vagyok Monte Cristo grófja.

- Kicsoda hát ön?

- Az vagyok, akit ön eladott, kiszolgáltatott, meggyalázott. Az vagyok, akinek a jegyesét eladta. Az vagyok, akin ön keresztülgázolt, hogy magasra törhessen. Az vagyok, akinek az édesapja ön miatt halt éhen, aki önt is éhenhalásra ítélte, aki azonban megbocsát önnek, mert ő maga is bocsánatra szorul. Edmond Dantes vagyok!

Danglars felsikoltott és lerogyott.

- Keljen fel - mondta a gróf -, senki sem bántja önt. Két cinkosának nem volt ilyen szerencséje: az egyik megőrült, a másik meghalt! Tegye el a megmaradt ötvenezer frankját, ezt önnek adományozom. A kórházaktól ellopott ötmilliót már pótolta egy ismeretlen kéz. Most pedig tessék enni és inni. Ma este az én vendégem. Vampa, mikor ez az ember egészen jóllakott, akkor bocsássa szabadon.

Danglars ott maradt fekve a földön, míg csak a gróf el nem távozott. Mikor ismét felemelte a fejét, már csak egy elsuhanó árnyat látott, amely eltűnt a folyosón, s amely előtt a banditák mind meghajoltak.

Ahogy a gróf parancsolta, Vampa kiszolgálta Danglars-t. A legjobb bort, Olaszország legszebb gyümölcseit hozatta be neki, azután felültette saját kocsijára, az országútig vitte, ahol egy fához támasztva magára hagyta.

Danglars ott maradt hajnalig, azt sem tudta, hol van.

Reggelre kelve észrevette, hogy egy patak partján üldögél: szomjas volt, elvánszorgott a patakhoz.

Mikor lehajolt, hogy igyék, észrevette, hogy a haja teljesen megőszült.

 

20
Október ötödike

Este hat óra felé járhatott az idő. Az opálosan derengő égboltozatról gyönyörű őszi napfény szórta le aranysugarát a tenger kék hullámaira.

A nappali hőség fokozatosan csökkent, és már érezni lehetett a könnyű szellőt, amely olyan volt, mint a délvidék melegéből újjáébredő természet lehelete, édes fuvallat, amely felüdíti a Földközi-tenger partvidékét, s egyik partról a másikra hordozza a fák illatába vegyülő fanyar tengerszagot.

Ezen a véghetetlen tavon, amely Gibraltártól a Dardanellákig és Tunisztól Velencéig terjed, egy nemes formájú, könnyed jacht siklott végig az alkonyat leszálló szürkületében. Úgy úszott, mint a hattyú, mikor kitárja szárnyát a szélnek, és szinte a víz színén lebeg. Gyorsan és kecsesen haladt előre, s nyomában csillogó barázda úszott.

A hanyatlóban levő nap lassanként eltűnt a nyugati szemhatáron. De mintha csak a mitológia ragyogó álmait akarná valóra váltani, minden hullám tetején kigyúltak apró lángocskái. Mintegy ezzel jelezte, hogy a tűz istene lepihent Amphitrité keblén, aki hiába akarta elrejteni kedvesét égszínkék köpenye ráncai mögé.

A jacht sebesen haladt előre, noha úgy tűnt fel, a szélnek annyi ereje sincs, hogy összeborzolja egy fiatal lány hajfürtjeit.

A hajó orrán egy magas, napbarnított arcú, erősen figyelő férfi állott, és nézte, amint egyre közeledik egy kúp alakú szárazföld, amely úgy emelkedik ki a hullámokból, mint valami óriási katalán süveg.

- Ez volna Monte Cristo szigete? - kérdezte komor és mélységesen szomorú hangján az utas, akinek szolgálatában állhatott éppen a kis jacht.

- Igen, ez az, eccellenza - válaszolt a hajósgazda -, rögtön megérkezünk.

- Megérkezünk! - mormogta az utas kimondhatatlan szomorúsággal. Majd halkan hozzátette még: - Igen, ez lesz a kikötő.

Ismét elmerült gondolataiba, arcán olyan bánatos mosoly ült, amely szomorúbb volt minden zokogásnál.

Néhány perc múlva hirtelen fellobbanó, majd rögtön kialvó fény villant fel a szárazföldön, és puskadurranás hangja hatolt el a jachthoz.

- Eccellenza - mondta a gazda -, ez jeladás volt a szigetről. Akar eccellenza személyesen válaszolni rá?

- Miféle jeladás? - kérdezte az utas.

A gazda a sziget felé mutatott, amelynek belsejéből magányosan és fehéresen egyre szélesedő füstsáv szállt felfelé.

- Igen, igen! - mondta, mintha mély álomból ébredezne. - Adja csak ide.

A hajósgazda átadott neki egy töltött karabélyt. Az utas elvette, szép lassan felemelte, és a levegőbe lőtt.

Tíz perc múlva bevonták a vitorlákat, és horgonyt vetettek egy kis kikötőtől ötszáz lépésnyíre.

A csónak már a tengeren himbálózott négy evezőssel meg egy kormányossal. Az utas beszállt a csónakba, de nemhogy a csónak farába ült volna le, amelyet kék szőnyeggel terítettek le az ő számára, inkább keresztbe font karral állva maradt.

Az evezősök félig felemelt evezővel vártak, mint a madarak, mikor szárnyukat szárítgatják.

- Rajta! - mondta az utas.

A nyolc evező egyszerre csapott le a tengerbe, de egyetlen csepp vizet sem szórt szét. Azután a csónak szép simán nekiiramodott. Egy perc múlva egy kis öböl természetes beszögellésében voltak. A csónak alja már finom homokhoz horzsolódott.

- Eccellenza - mondta a kormányos -, lépjen fel két emberünk vállára, ők majd kiviszik a partra.

A fiatalember tökéletesen egykedvű mozdulattal felelt erre az ajánlatra. Felhágott a csónak peremére, és belecsúszott a vízbe, amely övéig ért neki.

- Ó, eccellenza, ezt nem tette helyesen, az úr össze fog szidni bennünket - mormogta a kormányos.

A fiatalember csak tovább haladt a part felé. Két matróz ment előtte, ezek a legjobb utat mutatták neki.

Mintegy harminc lépésnyire már partot értek. A fiatalember egy száraz helyen lerázta a vizet a lábáról, és körülnézett, hogy merre menjen, mert már egészen besötétedett.

Amint hátrafordult, egy kéz nehezedett a vállára, és egy hang hallatára megremegett.

- Jó napot, Maximilien - mondta a hang. - Pontos volt, köszönöm!

- Ön az, gróf? - kiáltott fel a fiatalember olyan mozdulattal, amely mintha örömet árult volna el, és mindkét kezével megszorította Monte Cristo kezét.

- Mint látja, pontos voltam, akárcsak ön. De ön csuromvíz, barátom: át kell vedlenie, mint ahogy Kalüpszó mondta Télemakhosznak. Jöjjön csak, van itt egy jó kis lakás az ön számára, ott majd elfelejt minden fáradtságot és hideget.

Monte Cristo észrevette, hogy Morrel hátrafordul, és ezért nyugodtan várt.

A fiatalember csakugyan meglepetéssel látta, hogy azok a matrózok, akik ide kísérték, egy szót sem szóltak, ki sem fizette őket, s mégis eltávoztak. Sőt, már az evezők csapódását is hallani lehetett, amint a csónak visszafelé ment a kis jachthoz.

- A matrózokat keresi? - kérdezte a gróf.

- Természetesen, hiszen semmit sem adtam nekik, mégis elmentek.

- Sose törődjék ezzel, Maximilien - nevetett Monte Cristo - megegyeztem a hajósokkal, hogy a szigetemre díjtalanul vállalják az áru- és személyfuvarozást. Előfizettem rá, mint ahogy a civilizált országokban mondják.

Morrel csodálkozva nézte a grófot.

- Gróf - mondta -, ön nem ugyanaz, aki Párizsban volt.

- Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy itt nevetni láttam.

Monte Cristo homloka hirtelen elborult.

- Jól tette, hogy figyelmeztet önmagamra, Maximilien - mondta. - Boldog voltam, amiért viszontláttam önt, és megfeledkeztem róla, hogy minden boldogság mulandó.

- Nem, nem, gróf! - kiáltott Morrel, és újra megragadta barátja mindkét kezét. - Ellenkezőleg: ön nevessen, legyen boldog, és bizonyítsa be, hogy az élet csak a szenvedőknek rossz. Ön könyörületes, ön jószívű, nagylelkű, barátom, és csak azért mutatja magát jókedvűnek, hogy belém is bátorságot öntsön.

- Nagyon téved, Morrel - jelentette ki Monte Cristo -, én valóban boldog voltam.

- Akkor hát megfeledkezett rólam. Annál jobb.

- Hogy érti ezt?

- Ön tudja, barátom, mit mondott a cirkuszba lépő gladiátor a felséges császárnak, s ugyanazt mondom most én is önnek: "Üdvözöl az, aki a halálba indul."

- Hát nem vigasztalódott meg? - kérdezte Monte Cristo különös pillantással.

- Csak nem gondolta komolyan, hogy megvigasztalódhatom? - felelte Morrel keserűen.

- Figyeljen rám - mondta a gróf -, igyekezzék megérteni, amit mondok, Maximilien, jó? Ön nem tekint engem közönséges embernek, sem holmi nagyszájú teremtésnek, aki üres fecsegést hallat. Mikor azt kérdem, megvigasztalódott-e, olyan ember intézi önhöz ezt a kérdést, aki előtt az emberi szívnek már nincsen titka. Morrel, szálljunk le együtt az ön szíve legmélyére, és vizsgáljuk csak meg. Ott van-e még benne a szenvedésnek az a dühös türelmetlensége, amelytől az emberi test úgy felszökik, mint az oroszlán, mikor holmi szúnyog csípi meg? Benne lappang-e még az a pusztító szomjúság, amely csak a sírban nyer enyhülést? Érzi-e még mindig azt a kimondhatatlan bánatot, amely az élőt kikergeti az életből, és halálba üldözi? Vagy ez már csak a kimerült bátorság gyengesége, az a csüggedés, amely elfojtja a remény minden világítani akaró sugarát? Az emlékezet elvesztése ez, amely a könnyek tehetetlenségére vezet? Kedves barátom, ha így van, ha nem tud sírni, ha úgy észi, hogy megdermedt szíve immár meghalt, ha már nincs hite másban, csak Istenben, nem lát egyebet, csak az égboltot, barátom, akkor tegyük félre a szavakat, amelyek nem fogadják be a lelkünkből áradó értelmet. Maximilien, ön bizony megvigasztalódott, ne panaszkodjék többé.

- Gróf - felelte Morrel szelíd és mégis szilárd hangon -, hallgasson rám, úgy figyeljen rám, mint olyan emberre, aki a föld felé mutat ujjával, de az égre tekint: azért jöttem, hogy barátom karjában leheljem ki lelkemet. Bizonyos, hogy vannak, akiket szeretek: szeretem a húgomat, Julie-t, szeretem a férjét, Emmanuelt is, de szükségem van rá, hogy erős kar táruljon ki felém, és rám mosolyogjon valaki életem végső pillanatában. A húgom könnyekbe törne ki, és elveszítené eszméletét, szenvedését látnám, pedig már eleget szenvedtem, Emmanuel kiragadná kezemből a fegyvert, és fellármázná az egész házat. De ön, gróf, akit ígérete köt, ön, aki több, mint ember, ön, akit istennek neveznék, ha nem volna halandó, ön szelíden és gyöngéden vezet majd el a halál kapujáig, ugyebár?

- Barátom - mondta a gróf -, még mindig van egy kétség bennem: olyan kevés ereje volna, hogy csupa büszkeségből fitogtatja a fájdalmát?

- Nem, látja, egészen nyugodt vagyok én - felelte Morrel, és kezét nyújtotta a grófnak -, érverésem se nem erősebb, se nem gyengébb, mint egyébkor. Nem, úgy érzem, utam végére értem, nem megyek tovább. Ön azt mondta, várjak és reméljek. Tudja-e, mit tett velem, szerencsétlen bölcs ember? Vártam egy hónapon át, vagyis végigszenvedtem egy hónapot! Reméltem! (Az ember szegény és nyomorult teremtés!) Mit reméltem? Azt nem tudom, valami ismeretlen, lehetetlen, esztelen dologra vártam! Valami csodára... Mire? Csak Isten tudná megmondani, ő, aki értelmünkbe oltotta azt az őrületet, amelyet mi reménységnek nevezünk. Igen, vártam. Igen, reménykedtem, gróf, és egy negyedórája, mióta beszélgetünk, ön tudtán kívül százszor is összetörte, megkínozta a szívemet, mert minden egyes szava azt bizonyította, hogy számomra nincs többé reménység. Ó, gróf! Milyen édesen és lágyan pihenek majd a halál nyugalmában!

Ezeket az utolsó szavakat olyan határozottsággal ejtette ki Morrel, hogy a gróf beleborzongott.

- Barátom - folytatta Morrel, mikor látta, hogy a gróf nem felel -, ön október ötödikét jelölte ki végső határidő gyanánt... Barátom, ma van október ötödike...

Morrel kivette az óráját.

- Kilenc óra, még három órát élhetek.

- Rendben van - válaszolta Monte Cristo. - Jöjjön velem.

Morrel gépiesen követte a grófot, és már bent jártak a barlangban, de Maximilien még mindig nem vette észre, hol van.

Egyszerre csak szőnyeget érzett a lába alatt. Ajtó nyílt meg előtte, illatos levegő szállt felé, és szemét erős világosság ütötte meg.

Morrel megállt, habozott, hogy tovább menjen-e. Sehogy sem tetszett neki ez a nagy fényesség és pompa, amely kitárult előtte.

Monte Cristo szelíden magával vonta.

- Nem volna ínyére - kérdezte -, hogy úgy töltsük el ezt a három órát, mint hajdan a rómaiak, akiket Néró, császáruk és örökösük halálra ítélt, s akik fejükön virágkoszorúval, heliotrop és rózsa illatával szívták magukba a halált?

Morrel mosolygott.

- Ahogy akarja - felelte. - A halál mindig halál marad, vagyis feledés, vagyis nyugalom, az életnek, tehát a szenvedésnek is teljes megszűnése.

Leült. Monte Cristo vele szemben foglalt helyet.

Abban a csodálatos ebédlőben voltak, amelyet már leírtunk, s ahol márványszobrok állottak, fejükön gyümölccsel és virággal megrakott kosarat tartva.

Morrel álmodozva nézett körül, és minden valószínűség szerint semmit sem látott.

- Beszéljünk úgy, ahogy férfiakhoz illik - mondta, és mereven a grófra szegezte pillantását.

- Beszéljen - válaszolta Monte Cristo.

- Gróf - folytatta Morrel -, ön mindent tud, amit ember csak tudhat, és nekem úgy tűnik fel, mintha egy magasabbrendű világból szállt volna le hozzánk.

- Ebben van valami igazság, Morrel - jegyezte meg a gróf szomorú mosollyal, amely olyan nagyszerűen illett neki. - Arról a bolygóról szálltam le, amelyet fájdalomnak neveznek.

- Mindent elhiszek önnek, amit mond, gróf, anélkül hogy szava értelmének mélyére akarnék hatolni. És bizonyság rá az is, hogy életben maradtam, mikor ön azt mondta, hogy éljek, s hogy csaknem reménykedtem, mikor azt mondta, hogy reménykedjek. Ezért merem megkérdezni öntől azt is, mintha már egyszer meghalt volna: fáj-e a halál, gróf?

Monte Cristo a gyöngédségnek egy meghatározhatatlan kifejezésével tekintett Morrelre.

- Igen - mondta. - Bizonyos, hogy nagyon fáj, amikor erőszakosan eltöri azt a halandó burkot, amely olyan állhatatosan ragaszkodik az élethez. Ha tőrdöféssel hasítja fel testét, ha egy ostoba golyóval, amely mindig kész célt téveszteni, behatol az agyába, amelynek legkisebb rázkódása is kimondhatatlan fájdalmat okoz, bizony akkor szenvedni kell, és gyűlölettel hagyja itt az életet, amelyet kétségbeesett haláltusájában is sokkal jobbnak talál, mint a drága áron megfizetett nyugodalmat.

- Igen, értem - mondta Morrel -, a halálnak, csakúgy, mint az életnek, megvannak a maga titkos fájdalmai és örömei: csak meg kell ismerni őket.

- Eltalálta, Maximilien, kimondta a döntő szót. A halál, aszerint, hogy jól vagy rosszul találjuk el az útját, lehet szelíd és gyöngéd, mint a dajka, de lehet ellenség is, aki erőszakkal tépi ki a lelket testünkből. Majd egyszer, ha már ismét eltelik mintegy ezer esztendő, mikor már ismerni fogják a természet minden pusztító erejét, hogy az emberiség jólétének szolgálatába állítsák, mikor majd az ember tudni fogja, mint ahogy ön az előbb mondta, a halál titkait, akkor a halál maga is olyan édes és gyönyörűséges lesz, mint az álom, ha kedvesünk karjában szenderedünk el.

- És ha ön meg akarna halni, gróf, tudná a módját, hogy így váljon meg az élettől?

- Tudnám.

Morrel a kezét nyújtotta.

- Most már értem - mondta -, miért itt adott nekem találkozót, ezen az óceán közepén álló magányos szigeten, ebben a föld alatt levő palotában, ebben a sírboltban, amelyet még a fáraók is megirigyelhetnének: azért, mert szeret engem, ugye, gróf? Azért, mert eléggé szeret ahhoz, hogy olyan halállal ajándékozzon meg, amelyről az imént beszélt, egy haláltusa nélküli halállal, amely megengedi, hogy ajkamon Valentine nevével, és az ön kezét szorítva hunyjam le a szememet mindörökre?

- Úgy van, eltalálta ezt is, Morrel - mondta a gróf egyszerűen -, magam is így gondoltam.

- Köszönöm. Az a gondolat, hogy holnap már nem kell szenvednem, jólesik szegény szívemnek.

- Nem sajnál semmit? - kérdezte Monte Cristo.

- Nem - válaszolta Morrel.

- Még engem sem? - kérdezte a gróf mélységes megindulással.

Morrel megakadt. Tiszta szeme elhomályosult, majd hirtelen szokatlan fénnyel gyúlt ki. Nehéz könnycsepp tolult szemébe, és végiggördült az arcán, ezüstös barázdát hagyva maga után.

- Mi az? - mondta a gróf? - Fájdalmat okoz önnek itt hagyni a földet, és mégis meg akar halni?

- Ó, könyörgök! - kiáltott fel Morrel elfulladó hangon. - Egy szót se többet, gróf, ne hosszabbítsa meg szenvedésemet!

A gróf azt hitte, hogy Morrel ingadozik.

Ez a hit egy pillanat alatt felélesztette benne azt a szörnyű kétséget, amely If várában már egyszer elfogta.

"Az a célom, hogy ennek az embernek visszaadjam a boldogságát - gondolta magában. - Ezt az egészet úgy tekintem, mint valami mérlegre vetett súlyt, amely helyrebillenti a romlás serpenyőjét. Most ha csalódnám, ha ez az ember nem eléggé boldogtalan ahhoz, hogy megérdemelje a boldogságot! Istenem! Mi lenne így belőlem, aki csak akkor tudom elfelejteni a rosszat, amit okoztam, ha jót teszek helyette?"

- Hallgasson ide, Morrel - mondta -, látom, hogy fájdalma mérhetetlenül nagy. De ön hisz Istenben, és nem teheti kockára lelki üdvösségét.

Morrel szomorúan mosolygott.

- Gróf - felelte -, jól tudja, hogy nem lelkesedem a költészetért. De esküszöm, hogy a lelkem már nem az enyém.

- Nézze, Morrel - mondta Monte Cristo -, azt tudja, hogy nekem semmiféle rokonom nincs az egész világon. Megszoktam, hogy önt úgy tekintsem, mintha fiam volna. Hát azért, hogy a fiam életét megmentsem, feláldoznám örömmel a magamét, vagyonomat természetesen annál inkább.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, Morrel, hogy ön meg akar válni az élettől, mert nem ismeri mindazt az élvezetet, amelyet az élet nyújthat annak, akinek nagy vagyona van. Morrel, én csaknem százmillióval rendelkezem, én ezt a vagyont önnek adom. Ekkora vagyonnal mindent elérhet, amire csak vágyik. Ha ambíciói vannak, nyitva áll ön előtt minden pálya. Mozgassa meg a világot, változtassa meg a világ arcát, kövessen el esztelenségeket, még bűnöző is lehet, ha éppen úgy adódik, de éljen!

- Gróf, ígéretét adta nekem - válaszolta Morrel hidegen. - És - tette hozzá elővéve óráját - már fél tizenkettőre jár.

- Morrel! Hová gondol? A szemem előtt? Az én házamban?

- Engedjen hát távozni - mondta Maximilien ismét elkomorodva -, vagy azt kell hinnem, hogy nem önmagamért, hanem saját kedvteléséből szeret.

Felállt.

- Rendben van - jegyezte meg Monte Cristo akinek az arca felderült e szavaknál. - Ön így akarja, Morrel, és hajthatatlan. Hát úgy van, mélységesen boldogtalan, és azt mondta, hogy csak a csoda gyógyíthatná meg. Üljön hát le, Morrel, és várjon kissé.

Morrel engedelmeskedett: most Monte Cristo állt fel, és egy gondosan bezárt szekrényből, amelynek kulcsát állandóan nyakában viselte kis aranyláncon, elővett egy csodálatosan faragott és csiszolt kis ezüst ládikát, amelynek sarkait négy, ívben hajló alak díszítette. E kariatidákhoz hasonló nőalakok szenvedő szárnyalásukkal az égbe vágyó angyalokat jelképezték.

A ládikát letette az asztalra.

Kinyitotta, kivett belőle egy aranyszelencét, amelynek fedele titkos rugó nyomására nyílt ki.

A szelencében félig száradt, pépszerű anyag volt; a színét nem lehetett meghatározni a fényezett arany, a zafírok, rubinok és smaragdok ragyogása miatt, amelyek megtöltötték a szelencét.

Égszínkék, bíbor- és aranyszínben csillogott.

A gróf kivett belőle egy keveset egy kis ezüstkanállal, átnyújtotta Morrelnek, és hosszan nézett reá.

Akkor látszott, hogy annak az anyagnak zöldes színe van.

- Ez az, amit ön kért tőlem - mondta. - És én ezt ígértem oda.

- Még mint élő - mondta a fiatalember, és átvette Monte Cristótól a kiskanalat -, egész szívemből mondok érte köszönetet.

A gróf másik kanálkát vett elő, és még egyszer merített az aranyszelencéből.

- Mit csinál, barátom? - kérdezte Morrel, és megragadta a gróf kezét.

- Remélem, Morrel - felelte Monte Cristo mosolyogva - hogy Isten megbocsát nekem, amiért éppen úgy meguntam az életemet, mint ön, és mivel most adódik rá alkalom...

- Megálljon! - kiáltotta a fiatalember. - Hiszen ön szeret és önt szeretik, s hisz a reménység erejében, ó, ne tegye meg azt, amit én akarok tenni. Bűnt követne el vele. Isten önnel, nemes és nagylelkű barátom, mindent elmondok Valentine-nek, mit ön érettem tett.

Morrel lassan, de minden habozás nélkül lenyelte, vagy inkább élvezettel ette meg a titokzatos szert, amelyet Monte Cristo adott át neki, csupán bal keze rándult meg kissé, amelyet a grófnak nyújtott.

Mindketten hallgattak. Ali nesztelenül közeledett, és figyelmesen letette eléjük a dohányt meg a nargilékat, felszolgálta a kávét és eltűnt.

A márványszobrok kezében levő lámpák lassanként halványulni kezdtek, és Morrel már nem tartotta olyan áthatónak a füstölő serpenyő illatát.

Monte Cristo vele szemben ült, s onnan az árnyék sötétjéből figyelte. Morrel nem látott mást, csak a gróf villogó szemét.

A fiatalemberen végtelen fájdalom vett erőt. Érezte, hogy a nargilé kiesik a kezéből, minden tárgy észrevétlenül elveszítette alakját és színét. Zavaros szeme előtt mintha megnyíltak volna a falak, akárcsak ajtók vagy függönyök lettek volna.

- Barátom - mondta -, érzem, hogy meghalok. Köszönöm.

Nagy erőfeszítést tett, hogy még egyszer kezet nyújtson a grófnak, de erőtlen keze lehanyatlott.

Most úgy rémlett, mintha Monte Cristo mosolygott volna, már nem azzal a különös és félelmes nevetésével, amely több ízben sejtette vele e hatalmas lélek mélységes titkait, hanem azzal a jóságos együttérzéssel, amilyennel az apák néznek kisgyermekükre, ha az lázasan félrebeszél.

E pillanatban a gróf mintha megnőtt volna. Alakja még egyszer akkora lett, tisztán kirajzolódott a vörös kárpiton. Hátravetette fekete haját, és büszkén állt ott, mint azok az angyalok, akikkel a gonoszokat ijesztik az utolsó ítélet eljövetelekor.

Morrel lesújtva és sokkal szelídebben fordult meg karosszékében. Ereiben lágy zsibbadás ömlött el. Homloka mögött összevissza kavarogtak a gondolatok, akárcsak a kaleidoszkóp forgó képei.

A fekvő, felizgatott, lihegő Morrel teljesen erőtlen volt már, levegő után kapkodott, és már semmi elevent nem érzett magában, csak ezt az álmot: úgy tetszett, mintha dagadó vitorlákkal szállana abban a ködös delíriumban, amely után a halálnak nevezett másik ismeretlen következik.

Még egyszer megkísérelte, hogy kezét nyújtsa a grófnak, de most már meg sem tudta mozdítani a kezét. Utolsó istenhozzádot akart mondani, nyelve azonban olyan nehéz volt már szájában, mint a sírboltra nehezedő kőlap.

Szeme olyan bágyadt volt, hogy akaratlanul is lecsukódott: de lehunyt szemhéja mögül látta, hogy megmozdul egy kép, amelyet felismert, noha azt hitte, hogy sűrű sötétség veszi körül.

Mintha a gróf odalépett volna az ajtóhoz és kinyitotta volna.

Nagy fény özönlött be a szomszéd szobából, vagy inkább egy csodálatos palotából, és elárasztotta azt a termet, ahol Morrel átadta magát az édes haldoklásnak.

Akkor úgy látta, hogy a terem küszöbén, a két szoba között levő ajtóban, csodálatos szépségű nőalak jelent meg.

Sápadt volt, és szelíden mosolygott.

Olyan volt, mint az irgalom angyala, aki elűzi a bosszúállás angyalát.

"Máris a mennybolt nyílik meg előttem? - gondolta a haldokló. - Ez az angyal ahhoz a másikhoz hasonlít, akit elveszítettem."

Monte Cristo a fiatal nőnek megmutatta azt a pamlagot, ahol Morrel pihent.

A nőalak a fiatalember felé közeledett, összetette a kezét, és ajkán mosoly lebegett.

- Valentine! Valentine! - kiáltotta Morrel lelke mélyén.

Ajkára azonban nem jött hang. És mintha minden erejét ebbe a belső izgalomba sűrített volna össze, nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét.

Valentine odasietett hozzá.

Morrel ajka ismét megmozdult.

- Önt szólítja - jegyezte meg a gróf. - Önt hívja álma mélyén az, akihez ön hozzá akarta kötni a sorsát, de akitől a halál el akarta választani. Szerencsére azonban ott voltam én, és legyőztem a halált! Valentine, a földi életben többé nem szabad elválniuk egymástól. Mert lám, ő a sírba sietett, hogy önt viszontlássa. Nélkülem most mind a ketten holtak volnának. Én visszaadom önöket egymásnak: bárcsak Isten javamra tudná be ezt a két életet, amelyet megmentettem!

Valentine megragadta Monte Cristo kezét, és ellenállhatatlanul túláradó örömében az ajkához emelte.

- Igen, igen, köszönje csak meg - mondta a gróf -, újra meg újra hálálkodjék, és ismételje el előttem, hogy boldoggá tettem! Nem is sejti, milyen szükségem van rá, hogy bizonyos legyek benne.

- Igen, lelkem mélyéből mondok hálát önnek - jelentette ki Valentine -, és ha kételkedik benne, hogy hálám őszinte szívből fakad, kérdezze csak meg Haydée-t, kérdezze meg drága testvéremet, Haydée-t, aki Franciaországból való távozásunk óta állandóan azzal tartotta bennem a lelket, hogy önről beszélt, és erről a boldog napról, amely ma csakugyan rám is virradt.

- Hát megszerette Haydée-t? - kérdezte Monte Cristo, és hiába igyekezett elfojtani izgalmát.

- Egész szívemből!

- Nézze, Valentin - mondta a gróf-, nagy kérésem volna önhöz.

- Hozzám? Szent isten! Csakugyan érhetne engem az az öröm, hogy valamiben szolgálatára lehessek?

- Hogyne. Ön testvérének nevezte Haydée-t: hadd legyen testvére a valóságban is, Valentine... Adják neki mindazt, amiről azt hiszik, hogy nekem tartoznak vele. Védelmezzék, Morrel és ön, mert - a gróf hangja elfulladt -, mert a jövőben Haydée egyedül áll a világban.

- Egyedül a világban! - ismételte egy hang a gróf mögött. - Ugyan miért?

Monte Cristo hátrafordult.

Haydée állt mögötte sápadtan és reszketve, halálos megdöbbenéssel nézve a grófra.

- Mert holnaptól kezdve szabad leszel, gyermekem - válaszolt a gróf. - Mert holnaptól kezdve elfoglalod a világban azt a helyet amely megillet téged, mivel nem akarom, hogy az én végzetem reád is nehezedjék. Hercegi leány! Visszaadom hajdani gazdagságodat és apád nevét.

Haydée elsápadt, széttárta áttetsző kezét, mint a szűz aki Istennek ajánlja magát, majd könnytől fátyolos hangon mondta:

- Így hát, uram, el akarsz hagyni?

- Haydée! Haydée! Fiatal vagy, szép vagy, felejts el mindent, még a nevemet is, és élj boldogul!

- Helyes - válaszolta Haydée -, parancsodat teljesíteni fogom, uram. Elfelejtem még a nevedet is, és boldog leszek.

Hátrált egy lépést, hogy visszavonuljon.

- Istenem! - kiáltott fel Valentine, és Morrel hátrahanyatlott fejét a vállára fektette. - Hát nem látja, Haydée mennyire sápadt, nem érti, mennyire szenved?

Haydée szívet tépő hangon mondta:

- Miért kívánod, testvérem, hogy ő megértsen engem? Ő az én uram, s én a rabszolgája vagyok. Neki jogában áll, hogy ne lásson semmit.

A gróf megborzongott erre a hangra, amely szíve legtitkosabb rejtekéig hatolt. Szeme találkozott a fiatal lány tekintetével, és nem bírta elviselni Haydée szemének csillogását.

- Istenem! Istenem! - mondotta Monte Cristo. - Hát valóban igaz volna az, amit csak sejtettem eddig? Haydée, ön csakugyan boldog volna, ha nem kellene elhagynia engem?

- Fiatal vagyok - válaszolta a lány szelíden -, szeretem az életet, amelyet te mindig olyan édessé tettél számomra, és sajnálnék meghalni.

- Ez annyit jelent, hogy ha én elhagylak, Haydée...

- Meghalnék, uram, természetesen!

- Hát szeretsz?

- Nézd, Valentine! Azt kérdezi, hogy szeretem-e? Valentine, mondd meg neki, szereted-e Maximilient!

A gróf úgy érezte, tágul a keble, és a szíve majd meghasad a boldogságtól... Széttárta a karját, Haydée pedig örömsikoltással borult a nyakába.

- Igen, igen, szeretlek! - mondta. - Úgy szeretlek, mint apámat, testvérbátyámat, férjemet. Úgy szeretlek, mint az életemet, az istenemet, mert nekem te vagy a legszebb, a legjobb és a leghatalmasabb minden emberi lény között!

- Legyen hát minden az akaratod szerint, drága angyalom! - mondta a gróf. - Isten, aki mellettem állt ellenségeimmel szemben és diadalra segített, Isten, látom jól, nem akarja, hogy győzelmem végén mindent megbánjak. Meg akartam büntetni önmagamat, de Isten megbocsát nekem. Szeress hát, Haydée! Ki tudja? Szerelmed talán majd elfeledteti velem mindazt, amit el kell felednem.

- De miről beszélsz, én uram? - kérdezte a fiatal lány.

- Azt mondom, hogy egyetlen szavad jobban megvilágított mindent, Haydée, mint húsz esztendő lassú bölcsessége. Csak te vagy nekem minden ezen a világon, Haydée. Te fűzöl az élethez, általad tudok szenvedni, általad lehetek boldog.

- Hallod, Valentine? - kiáltott fel Haydée. - Azt mondja, hogy csak általam szenvedhet! Általam, aki odaadnám érte az életemet!

A gróf magába szállt egy pillanatig.

- Megsejtettem volna az igazat? - mondta. - Ó, istenem! Nem tesz semmit! Jutalom vagy büntetés, alávetem magam sorsomnak. Gyere, Haydée, gyere...

Átkarolta a fiatal lány derekát, kezet szorított Valentine-nel és eltűnt.

Csaknem egy óra telt el, s ezalatt Valentine némán, vággyal teli szemét Morrelre szegezve ült mellette. Végre érezte, hogy Maximilien szíve dobogni kezd, alig észrevehető sóhaj száll el ajkáról, és a fiatalember egész testén végigfutott az a könnyű borzongás, amely az élet visszatértét jelzi.

Végre kinyílt a szeme is, de először merev és kifejezéstelen volt. Kisvártatva visszatért a látása is, s vele együtt az öntudat, s az öntudattal a fájdalom érzése.

- Ó! - kiáltott kétségbeesve. - Hát még élek? Megcsalt a gróf!

Az asztal felé nyúlt, és megragadott egy kést.

- Barátom - mondta Valentine imádni való mosolyával -, ébredj hát fel, és nézz már kissé rám is.

Morrel nagyot kiáltott, és magánkívül, de még egyre kétségek között, mintha valami mennyei látomás lebegne a szeme előtt, egyszerre térdre esett...

Másnap, a nap első sugarára, Morrel és Valentine kart karba öltve sétáltak a tengerparton. Valentine elbeszélte Morrelnek, hogyan jelent meg a szobájában Monte Cristo, hogyan leplezett le előtte mindent, hogyan fedte fel neki a bűntettet, és végül hogyan mentette meg csodálatos módon az életét, miközben mindenkivel elhitette, hogy meghalt.

Nyitva találták a barlang nyílását, és mindketten kimentek. Az égbolt hajnali kékjén még ott csillogtak az éjszaka utolsó csillagai. Ekkor Morrel egy sziklacsoport félhomályában megpillantott egy embert, aki jelre várt, hogy közeledjék. Morrel megmutatta ezt az embert Valentine-nek.

- Ó, hiszen ez Jacopo - mondta a lány -, a jacht kapitánya.

Odaintette Jacopót maga és Maximilien mellé.

- Akar valamit mondani? - kérdezte Morrel.

- Ezt a levelet kell átadnom önöknek, amelyet a gróf úr hagyott itt.

- A gróf! - mormogták egyszerre a fiatalok.

- Igen. Tessék elolvasni.

Morrel kibontotta a levelet, és ezt olvasta benne:

Kedves Maximilien,

az öbölben horgonyoz és várja önöket egy kis evezős hajó. Jacopo elviszi önöket Livornóba, ahol Noirtier úr várja unokáját. Meg akarja áldani, mielőtt az oltár elé lépnek. Mindaz, ami ebben a barlangban található, barátom, a Champs-Elysées-i házam és a tréport-i kastélyom lesz a nászajándék, amelyet Edmond Dantès ad gazdája, Morrel fiának. Villefort kisasszony lesz szíves elfogadni mindennek a felét, mert kérve kérem, hogy azt a vagyont, amely megtébolyodott apja és szeptember végén mostohaanyjával egy időben elhunyt öccse részéről reá esett, ossza szét Párizs szegényei között.

Morrel, annak az angyalnak, aki őrködni fog az ön élete fölött, mondja meg, hogy néha-néha mondjon el egy imát valakiért, aki, miként a Sátán, egy percre Istennek képzelte magát, de keresztényi alázattal belátta, hogy a legfőbb hatalom s a véghetetlen bölcsesség egyedül csak Isten kezében van. Imádságai talán megenyhítik majd azt a lelkifurdalást, amelyet a szíve mélyén érez.

És most, Morrel, lehull a lepel arról a titokról, amely az ön iránt tanúsított viselkedésemet érthetetlenné tette: nincs ezen a földön sem boldogság, sem boldogtalanság, a két fogalmat csak összehasonlítani lehet. Csak aki a legnagyobb fokú boldogtalanságot átérezte, az tudja átérezni a legnagyobb boldogságot is. Halálraszántnak kell lennie, Maximilien, hogy megtudja, milyen jó is élni!

Éljenek hát, és legyenek boldogok, szívemnek drága gyermekei, és ne feledjék el soha, hogy mindaddig, amíg Isten kegyes lesz fellebbenteni a leplet az ember jövőjéről, addig minden emberi bölcsesség ezekben a szavakban rejlik:

"Várni és remélni!"        Barátjuk

EDMOND DANTÈS
Monte Cristo grófja

Míg Valentine ezt a levelet olvasta, amely hírül adta neki apja megtébolyodását és öccse elhunytát, amikről nem volt tudomása, elsápadt, kebléből fájdalmas sóhaj tört ki, és néma, de gyötrelmes könnyek folytak végig arcán. Bizony, nagy árat fizetett a boldogságáért.

Morrel nyugtalanul nézett körül.

- De - mondta - a gróf túlzásba viszi a nagylelkűséget. Valentine beérte volna az én szerény vagyonommal is. Hol van a gróf? Vezessen el hozzá.

Jacopo a szemhatár felé mutatott.

- Mi az? Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Valentine. - Hol van a gróf? Hol van Haydée?

- Oda nézzenek - mondta Jacopo.

A két fiatal arra tekintett, amerre a tengerész mutatott, és pillantásuk arra a sötétkék vonalra esett, amely a szemhatáron elválasztotta az égboltozatot a Földközi-tengertől, s ott megpillantottak egy fehér vitorlát, amely akkora volt, mint egy tengeri sirály szárnya.

- Elutazott! - kiáltott fel Morrel. - Elutazott, isten vele, barátom, apám!

- Elutazott! - mormogta Valentine. - Isten veled, barátnőm! Isten veled, testvérem!

- Ki tudja, viszontlátjuk-e valaha is őket? - jegyezte meg Morrel, és megtörölte könnyező szemét.

- Barátom - mondta Valentine -, nem az imént üzent-e nekünk a gróf, hogy minden emberi bölcsesség belefér e szavakba: "Várni és remélni!"

 

VÉGE

 


Jegyzetek

1. Híres méregkeverő asszony Néró korából. [VISSZA]

2. Beszéd (angol) [VISSZA]

3. Népszínmű-figura. Frédérick Lemaitre, a romantikus színjátszás leghíresebb színésze tette népszerűvé. Robert Macaire az aljas gonoszság megtestesítője. [VISSZA]

4. Lamoricière (1806-1865): francia tábornok, később hadügyminiszter. - Changarnier (1793-1877): tábornok,
- Bedeau
(1804-1863): Algéria főkormányzója. [VISSZA]

5. Izgalmas, érzelgős rémdrámák szerzője (1773-1844). [VISSZA]

6. Nesszosz kentaur volt, akit Héraklész halálra sebzett. A Nesszosz mérges vérébe mártott köntös halált hozó volt. [VISSZA]

7. Nem értem (olasz). [VISSZA]

8. Kedvesem (olasz). [VISSZA]




Hátra Kezdőlap